Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Isztria története

Isztria története

Benussi Bernáttól, fordította Acsády Ignácz

Részlet Piranóból és piranói régiségek. Bernt Rudolftól

Alariknak 403. és 408. évi betörései, sőt Attilának 452. évi támadása is csak keveset ártottak Isztriának, minthogy a nyugati gótok és a hunok Felső-Olaszország felé való kalandozásikban azt a nagy országútat használták, mely Laibachból az alsó Isonzóhoz vezetett. Romulus Augustulus, az utolsó nyugat-római császár, letétele után Isztria előbb (476–489) Odoaker, azután a keleti gótok birodalmához tartozott. A bizancziak 539-ben kötöttek ott ki, hogy Vitigest megtámadják; ettől fogva Isztria a kelet-római császároké volt s maradt akkor is, mikor 568-ban Friault a longobárdok megszállották.

A kétszáz esztendei bizanczi uralom idején a tartomány élén a „magister militum” állt, ki Polában székelt s a ravennai exarchának volt alárendelve; a városokat tovább is saját hatóságaik (a tribunusok, vicariusok, stb.) igazgatták, kik a legelőkelőbb polgárok köréből választattak. Az isztriai püspökségek: Trieszt, Justinopolis (Capo ï Istria), Emonia (Cittanova), Parenzo, Pola és Pedena az aquilejai, mikor pedig Aquileja a longobárdok hatalmába kerűlt, a gradói patriarcha alatt álltak.

A lakosság vallásossága e korszakban remek bazilikák építésében nyilvánúlt; különös figyelemre méltó ezek közt a Szent Mária Formosa templom, melyet Polában szent Maximianus, a város polgára és ravennai érsek emelt, továbbá a Basilica Euphrasiana Parenzóban, melyet Euphrasius püspök 550 táján építtetett.

De csakhamar érezte ez a tartomány is a népvándorlás következményeit. Mikor a longobárdok Pannoniából eltávoztak, ledőlt az utolsó korlát is, mely a szlávokat és avarokat Isztriától távol tartotta, s a 601-ik évvel kezdődnek azok a betörések, melyek, rövid időközökben folyton megújúlva, különösen a félszigetnek belső és hegyes vidékét pusztították. 588-ban és 600-ban a longobárdok is betörtek, hogy erőszakkal elfoglalják a tartományt, mi azonban csak Aistulf király alatt 752-ben sikerűlt.

De Isztria nem sokáig maradt a longobárdoké, mert, mikor ezeket 773-ban Nagy Károly legyőzte, ismét a bizancziak kezébe jutott. Míg azonban a nép a görögökhöz szított: a papság itt is a frankok pártjára állt s a polgári és a püspöki, a frank és a bizanczi párt közt olyan fokra hágott az elkeseredés, hogy Mauritius püspököt, ki abban a gyanúban állott, hogy Isztriát Nagy Károly kezére akarja játszani, elfogták s megfosztották szeme világától. De a bűntett csak siettette az eldöntést, mert Adorján pápa ösztönzésére a frankok még 789-ben elfoglalták a tartományt.

A frankok bejövetele után megszilárdúlt a hűbériség intézménye is, a mely kettős teherként nehezedett a népre, mely nyolcszáz évnél tovább önállóan, saját törvényei szerint és saját hatóságaival kormányozta magát. Ezenkivűl a városoktól elvették területök egy részét, mely addig tulajdonuk volt s szláv gyarmatosoknak adták, kik idegenek és pogányok voltak. Panaszaival a nép a császárhoz fordúlt, ki Isztriába három követet küldött; ezek Risanóban, Capo ï Istria területén tartománygyűlést tartottak (804-ben) s az isztriaiak sérelmeinek meghallgatása után enyhíteni igyekeztek a nép terhein. A városok visszakapták jogaik egy részét s újra megválaszthatták régi hatóságaikat, de birtokukat s a vidéki községek fölötti joghatóságot már nem nyerték vissza.

Hasztalan is kisérlették meg olyan kormányformák fentartását, melyek ellenkeztek a kor szellemével; a Bizancztól való elszakadás s a Karoling uralom alá jutás kikerűlhetetlenné tette a régi városi önkormányzat összeomlását s az új hűbér-rendszer megszilárdúlását. Mindazonáltal az isztriai városokban fenmaradt nehány helyhatósági tisztség és intézmény s azokkal az önkormányzat azon szelleme, melyből később, a politikai helyzet változásával, a szabad községek fejlődtek.

Ha Isztria községeire a VII. és VIII. század a szlávok, avarok és longobárdok ismételt betöréseivel válságossá vált: a IX. század második fele s az egész X. század nem kevésbbé szomorú volt a tengeri városokra nézve, még pedig a horvát, narentai és szaraczén kalózok miatt, kik nemcsak a sík földet dúlták, hanem az erődített városokat is kifosztották s fölperzselték. Ossero, Cittanova, Umago, Rovigno és Muggia városokat megsarczolták. Ezzel halálos csapás sújtotta a tengeri kereskedést, a jóllét egyetlen kútfejét, mely akkor is megmaradt a tartománynak, midőn a római uralom összeomlásakor a szárazföldi kereskedés teljesen megszűnt. De, hogy a tenger megtisztúljon a kalózoktól s a hajósok ismét biztonságban legyenek, az nem csupán Isztriának, hanem a velenczei köztársaságnak is érdekében állt, mely véget is vetett a kalózkodásnak.

A quarnerói szigetek, noha még mindig a görög császárok felsőbbsége alatt álltak, kik „prior”-ok által kormányozták e szigeteket, 879-ben elhatározták, hogy adót fizetnek a horvátoknak s így biztosítják magukat rabló kalandozásaik ellen; de, mikor a dogék legyőzték a kalózokat, a szigetek is szorosabban simúltak Velenczéhez. 998-ban hűséget esküdtek a köztársaságnak s 1018-ban évi adót biztosítottak neki. Ugyanezt tették a többi tengerparti városok is, melyek az akkori körűlmények közt kereskedelmöket és birtokukat csak úgy biztosíthatták, ha a velenczei lobogó védelme alá helyezkedtek; ez okból Capo ï Istria 932-ben évi száz korsó bort igért díszajándék czímén a dogénak. De a velenczeiek, kiknek kezébe jutott az isztriai kereskedés java része, s kik számos birtokot szereztek a félszigeten, azt követelték, hogy az isztriaiak is szabadságot engedjenek azon hajóknak, melyek partjaik mentén kereskedést űznek. Ebből súrlódások támadtak, melyeket Wintherius, isztriai őrgróf és Hugó olasz király hűbérese, arra használt, hogy ellenségesen lépjen föl a velenczeiek irányában (933). De, mikor ezek megszakították a kereskedelmi érintkezést Isztriával, az őrgróf kénytelen volt nekik nemcsak teljes kereskedelmi szabadságot emgedni, hanem azt is megigérni, hogy isztriai hajók Velencze ellen hadakozni nem fognak.

I. Ottó 952-ben Isztriát, mint a friauli őrgrófság egy részét, Bajorország, II. Ottó 976-ban Karinthia felsőbbsége alá helyezte; később, úgy látszik, az Eppenstein családból való Adalbert és Henrik herczegek, a Weimar családból származó őrgrófok, 1120 óta a Sponheimok krainburgi ága s 1173 óta az Andechs-Merani urak hűbérbirtoka volt.

Mind e fejedelmek bőkezűek voltak az egyház irányában s védték, gyarapították jószágait és jogait. Az isztriai püspökök dúsan részesűltek hűbéradományban s számos kiváltságot és szabadalmat kaptak. Az aquilejai patriarchának s főleg a freisingi püspöknek is sok hűbérbirtoka volt Isztriában. Polai területen a ravennai érseknek volt sok jószága s a város fölött ő gyakorolta másod fokban a joghatóságot.

Az említett fejedelmek, kik különböző időben uralkodtak Isztriában, mikor a tartomány területén tartózkodtak, nagyon szívükön hordták a köznyugalmat s biztosítására erélyes intézkedéseket tettek. E tekintetben ismeretes az a szerződés, melyre 1060 táján Udalrik isztriai őrgróf, Engelbert gróf, a püspökök és nemesek eskűt tettek, hogy megtartják „bonum statum et honorem totius Hystriae”.

De a herczegeket és őrgrófokat nagyon sokszor más ügyek másutt foglalkoztatták, különösen azok a küzdelmek, melyek akkor Németországban folytak. Az isztriai városok magukra hagyatva, fölhasználták a körűlmények kedvezését; minthogy a tengeren a biztonságot kalózok nem veszélyeztették többé s a politikai helyzet is jóra fordúlt, kereskedésüket igyekeztek kiterjeszteni s Ragusa, Trau, Spalato és más városokkal kereskedelmi érdekeik védelmére szerződéseket kötöttek. Ez növelte a városok lakosságának számát, a gazdaságot s erejök tudatát; így történt, hogy a maguk tengerének urai akartak lenni s Velenczének csak kelletlenűl adták meg azt a jogot, hogy a tengeri rendőri teendőket a felső Adrián ő végezze s kikötőikben szabadon, adó- és vámfizetés nélkűl kereskedhessék.

Úgy látszik, hogy Pola, mely még mindig főhelye és legfontosabb városa volt Isztriának, azt a szándékot táplálta, hogy a tengeri városok szövetségének élére áll. Ez összeütközésbe hozta a köztársasággal, melyre az isztriai tengermellék birtoka nélkülözhetetlen volt, mert rászorúlt kikötőire, tengerészeire és erdőségeire, hogy fentartsa uralmát a Felső-Adrián.

Az isztriaiak gyakori kalózkodásaikkal alkalmas ürügyet szolgáltattak a köztársaságnak a háborúra; velenczei hadsereg nyomúlt Pola ellen, mely nem bírva magát védeni, kénytelen volt nemcsak a régi szerződéseket megújítani, hanem évi adót is fizetni s megesküdni, hogy Velencze hadjárataiban meghatározott számú hajókkal részt vesz. A velenczei hajóraj megjelenésekor a többi isztriai városok is hasonló kötelezettségeket vállaltak. Ezzel Velencze, mely 933-ban azt az igéretet kapta, hogy Isztria hajóhada sohasem fog az ő ártalmára használtatni, 1149-től kezdve e hajóhaddal már maga rendelkezett. Ennek fejében a köztársaság viszont igérte, hogy a városokat teljes erejével támogatja bárkivel szemben. Velencze oltalma alatt ezek még nagyobb buzgalommal adták magukat a kereskedésre s az adriai tengerparti városokkal már előbb kötött szerződések most külön okiratokban erősítettek meg és bővíttettek ki. Ilyen külön szövetségre lépett 1188-ban Rovigno Ragusával, 1192-ben Pirano Spalatóval, 1219-ben Capo ï Istria Trauval, Isztria belsejének állapotai az 1000–1200. évek közti békekorszakban szintén javúltak. Ez időben a fejedelmek ösztönzésére, kik közűl némelyik Karinthia vagy Krajna ura is volt, e tartományokból számos szláv család telepedett le Isztriában. De a benne uralkodó hűbérrendszer ekkor is gátúl szolgált minden szabad fejlődésnek, míg ellenben a Tengermelléken a községek önállósága mindenütt túlsulyra vergődött.

A szabadság azon szelleméből, mely az isztriaiakat az előbbi évtizedekben arra sarkalta, hogy kereskedelemben és hajózásban önállóságra törekedjenek, fakadtak később azok a törekvések is, hogy a városok fölötti felsőbbségi jogokat kiragadják az őrgrófok és püspökök kezéből s a községekre ruházzák. A felsőolaszországi városok és a császár közt folyó küzdelmek nem maradtak hatás nélkűl Isztria községeire, melyekben a nép sohasem szűnt meg résztvenni a közdolgokban, melyekben további a még mindig uralkodó római műveltség, a szemben fekvő városokkal, főleg Velenczével való folytonos összeköttetés s a lakosok tengerész hajlamai ébren tartották a szabadság és függetlenség szellemét. A konstanczi béke után (1183), melyre Andechs Berthold isztriai őrgróf szintén esküt tett, e városok is teljes önállóságot, consulaik és polgármestereik szabad választását követelték. De az isztriai őrgrófok minden erejökkel ellent állottak a városi önkormányzat kiterjesztésének, miért is kemény tusák támadtak köztük és a városok közt.

Ilyen állapotban volt Isztria, mikor IV. Andechs Henrik sváb Fülöp király meggyilkolásában bűnrészességgel gyanúsíttatván, letétetett s az őrgrófság 1209-ben hűbérűl Volcher aquilejai patriarcha kezére jutott.

De a patriarchák nem az egész félszigetet birták s az okiratok Isztria őrgrófságot és Isztria grófságot említenek. Minő jelentőségük volt e czímeknek a XI. és XII. században, midőn egyszerre találkozunk őrgrófokkal és grófokkal, s vajjon különböző területeket, vagy pedig csak a joghatóságban való különbségeket jelentenek-e: az még nincs kiderítve. De a XIII. században, melyben a tartomány a patriarchákra szállt, e czímek már két egymástól teljesen elvált területet jeleznek.

Az „őrgrófság” tette a félsziget azon egész részét, mely az aquilejai patriarcháké volt, s melyet helyetteseik, kiket őrgrófoknak neveztek s kik Capo ï Istriában székeltek, kormányoztak; e terület nagyobb részt a tengerparti városokból állt. Ellenben a „grófság”, melynek főhelye Pisino volt, magában foglalta e város egész területét a Monte Maggioreig és a Dragogna, a Quieto és az Arsa felső völgyeiig. Leginkább püspöki hűbérekből, nemes urak váraiból és falusi községekből állt; szorosan hűbéri szellemben kormányoztatott s ellentéte volt az őrgrófságnak nem csupán fekvésére és kormányalakjára, hanem lakosságára nézve is, mely az őrgrófságban többnyire olasz, itt pedig leginkább szláv volt. A grófság a görczi grófok birtokába jutott.

Az aquilejai patriarchák uralma alatt a helyhatósági és hűbérrendszer közt éles összeütközés támadt s az egész XIII. század tele volt háborúsággal, melyet csak időnként szakított félbe rövid fegyvernyugvás. A patriarchák hűbérúri jogaiknak teljes érvényt akarván szerezni, kemény fenyegetésekkel tilalmazták alattvalóikat, hogy Velenczének adót fizessenek; e mellett megvonták a községektől polgármestereik szabad választását s korlátolták önállóságukat.

Isztriának nem volt fővárosa; minthogy ugyanannyi középpontja volt, a hány város találtatott benne, a háború apró küzdelmek egész sorára forgácsolódott szét. A fenyegetett városok könnyen segítséget találtak Velenczénél; de, mikor a patriarcha engedményeket tett nekik s ők nem féltek többé, hogy elvesztik önállóságukat, a Velenczétől való fölszabadúlást próbálták meg. Ez azonban erőszakkal fékezte meg őket s új szerzeményei biztosítására háborút kezdett a patriarchával.

A városok és a patriarcha közti háborúkban járúltak a városoknak egymással vívott harczai, valamint a belső tusák, melyek minden községben a helyhatósági-welf és a hűbéres-ghibellin párt közt folytak, s a szerint, a mint egyik-másik párt felűlkerekedett, tértek át a városok a patriarcháktól a velenczésekhez, vagy ezektől amazokhoz. Pola, midőn 1242-ben a patriarcha párti Sergiek győztek a néppárti Gionatasiakon, megtagadta a velenczésektől az évi adót, mire ezek lerombolták a város falait. A két hatalmas család közötti elkeseredés odáig fajúlt, hogy 1271-ben, a nagypénteki körmenet alkalmával a Gionatasiak álnokúl megrohanták versenytársaikat s lekaszabolták mindnyájokat. Midőn a patriarchák hosszadalmas harczok után végre belátták, hogy a lázongó községeket meg nem fékezhetik, alkudozásokba bocsátkoztak s Capo ï Istriát igyekeztek maguknak megnyerni; e városnak engedték át Buje, Pinguente és más területek fölött az uralmat. Capo ï Istria a hatalmas védelmet ekkor arra akarta használni, hogy a többi területeket is hatalma alá hajtsa. Először Parenzo ellen nyomúlt, mely Velencze segedelmét kérte ki s egészen meghódolt a köztársaságnak.

Pisino (Mitterburg) vára és városa 1679 körűl. Valvasornak „Ehre des Herzogthums Krain” (1679) czímű munkájabeli rézmetszet után.

Parenzo példája válságossá lett a patriarchákra nézve, mert csakhamar buzgó követésre talált. 1269-ben Umago, 1270-ben Cittanova, 1271-ben San Lorenzo vetette magát alá a köztársaságnak. Capo ï Istria viszont a görczi grófokkal lépett szövetségre s 1279-ben szabadúlni igyekezett a Velenczétől való minden függéstől s egyszersmind az összes isztriai városokat rá akarta bírni, hogy Velencze ellen föllázadjanak. De ez idejében fölismerte a veszélyt; tengeren és szárazon megtámadta Capo ï Istriát, bevette, lerombolta falait s teljes meghódolásra kényszerítette. Ezzel a patriarcha pártja teljesen leveretett, Velencze hívei kerekedtek fölűl s 1280-ban Isola, 1283-ban Pirano és Rovigno a köztársaság uralma alá kerűlt. 1318-ban, utóbb 1328-ban, s végképen 1331-ben Pola is meghódolt a velenczeieknek.

Noha a patriarchák egyezményre léptek Velenczével, nem mondottak le az elvesztett birtokok visszaszerzéséről. 1348-ban lázadás támadt érdekökben Capo ï Istriában, csakhogy keveset használt nekik; ellenben a szigor, melylyel a velenczei tanács a lázadó várost megfenyítette, elvette a többi városok kedvét a példa követésétől.

Kedvezőbb kilátásaik nyíltak a patriarcháknak, mikor 1378-ban Lajos magyar király, III. Lipót, Ausztria herczege, Padua urai (a Carrarák) és Genua hatalmas szövetségre léptek a rettegett köztársaság ellen. A genuaiak, Velencze versenytársai a tengeren, már előbb Isztriát használták bűnbakúl azon károkért, melyeket Velenczétől állítólag szenvedtek; 1354-ben Parenzót, 1372-ben Umagót pusztították el. Midőn 1379-ben Pisani a polai vizeken legyőzetett, a genuaiak Polát is bevették és kirabolták. Hasonló sorsban részesűlt ugyanazon évben Rovigno és Umago, a következőben Capo ï Istria és Pola másodszor. De Velencze győzedelmesen kerűlt ki a veszedelemből, s midőn Chioggiánál megsemmisítette a genuai hajórajt, az elvesztett területek visszakerűltek birtokába. A patriarchák, kik e közben haddal Isztriába nyomúltak, minthogy a Genuától várt segítség elmaradt, kénytelenek voltak a turini békében (1381 augusztus 24) belenyugodni, hogy a háború előtti birtoklás visszaállíttassék.

Mindez események siettették az aquilejai patriarchák világi hatalmának hanyatlását. Ellenség és jó barát egyiránt ellenök tört, s 1411-ben Muggiát, 1412-ben Bujét, Portolét és Rozzót elvesztették. Mikor 1420-ban a velenczei hadsereg megszállotta Friault és Aquileját: Albona, Fianona és Pinguente is a köztársaság kezébe kerűlt, mely ezzel az egész isztriai őrgrófság ura lett.

1426-ban a triesztiek, hogy a Krajnával való kereskedést, mely Capo ï Istrián és Piranon át űzetett, magukhoz vonzzák: a görczi grófoktól megvásárolták a Karszton levő Castelnuovót s erős helyőrséget tettek belé. E miatt háború támadt Velenczével, melyben Trieszt húzta a rövidebbet s 1463-ban kénytelen volt szerzeményéről lemondani.

E közben nem kevésbbé fontos események történtek a grófságban, mely a XIII. század első felében a görczi grófok birtokába jutott. Midőn 1342-ben Albert gróf fiai megosztoztak az apai örökségen, Isztria grófságot az első szülött, IV. Albert, kapta. Minthogy Albert nagy pénzszűkében szenvedett s különben is féltette birtokát a velenczeiektől, 1364-ben Ausztria herczegeivel, kikhez családját a vér és a barátság kapcsai fűzték, örökösödési szerződésre lépett, melyben egész birtokát rájok hagyja, ha fiörökös nélkűl hal meg; ennek fejében a herczegek megigérték, hogy teljes erejükkel megoltalmazzák s adósságait kifizetik. Tíz év mulva Albert gróf meghalt, s Isztria grófság 1374-ben a Habsburgokra szállt. Ezek további szerzeményekkel, Castuával, Veprinázzal, Moschenizzével, melyet 1465-ben a Walseektől örökölték, később meg más területekkel bővítették a grófságot.

Velencze a hódolt városokban érintetlenűl hagyta a helyhatósági intézményeket, de a polgármestert (podestà) maga nevezte ki, s ez állást, mely minden tizenhat hónapban újra betöltetett, velenczei családok tagjaira bízta. A lakosságnak „vicini majores et minores”-re való ősi beosztása polgárok (cittadini) és köznép (popolani) alakjában fenmaradt nemcsak az egész velenczei korszakban, hanem még élesebbé fejlődött, midőn a XIV. század elején a polgárok külön osztálylyá, némi aristocratiává tömörűltek össze, mely ellentéte volt a nép osztályának. A polgárcsaládok alakították a tanácsot, mely tagjaiból nevezte ki a többi hatóságokat: a birákat, kik az igazságszolgáltatásban a polgármestert támogatták, a syndicust, kinek hivatása volt a község érdekeit védeni, a kamarást, ki a pénztárt kezelte, a kanczellárt, ki a közokiratokat kiállította és lajstromba vette, a „fontecari”-kat, kik a községi éléstárakra ügyeltek. Külön szabályok rendezték minden egyes városban a hatóságok ügykörét, a községi adókat, a polgári és fenyítő eljárást, a leggyakrabban előfordúló kihágások büntetéseit. A közügyek vezetéséből kizárt néposztály a maga gyűlésein csak oly ügyekkel foglalkozott, melyek különösen ő reá nézve voltak fontosak.

A tartománynak ennyi sok apró köztársasággá való szétforgácsolása okozta, hogy Isztriának közös képviselőtestülete nem volt, mely érdekeit védte s a külön törekvéseket a közhaszon javára egyesítette volna. A polgármester itéletét a velenczei birósághoz (corte degli auditori) lehetett fölebbezni. De 1582-ben a „Magistrato di Capodistria” az egész tartomány és a quarnerói szigetek fölebbviteli törvényszékévé neveztetett ki. Midőn később Velencze a helyhatósági intézményeket egyöntetűbbekké tenni s az egész tartomány közös törvények alá helyezni igyekezett, ez a hatóság lett az a politikai és közigazgatási intézmény, mely a községeknek a velenczei tanácscsal való érintkezését közvetítette. Az a nehány hűbérbirtok, mely a velenczei Isztriában megmaradt s külön joghatóság alatt állt, hűbérurainak volt alávetve, kik az alsóbb fenyítő és polgári bíráskodást kezelték.

A vidéki nép s a határszéli lakosság védelme eleinte két főkapitányra (capitani del paisanatica) volt bízva; az éjszaki terület főkapitánya Grisignanában, a Quietótól délre eső területé San Lorenzo di Lemeben lakott. 1394-ben a két kapitányság helyett egy alakíttatott, mely előbb Raspóban, utóbb Pinguentében székelt.

Míg a tengerparti helyek a tengeri hajók legénységét szolgáltatták, a tartomány belsejében a „cernide”, a honvédség egy neme szerveztetett, mely 2.500–3.000 emberből állt s a rendes csapatok műveleteit támogatta.

A velenczei tanács az isztriai városok kereskedelmét egészen Velencze városa haszna szerint szabályozta s oda terelte a legfontosabb terményeket, az olajat, bort, fát és halat, melyet csupán Velenczébe volt szabad szállítani.

Midőn az isztriaiak később szabadúlni igyekeztek a korlátolások alól, a tiltó rendszabályokat még szigorúbbakká tették úgy, hogy a nép üzleti élete, a szabad és hasznot hajtó termelés megbéníttatott.

Az isztriai grófságban viszont egy helység sem maga kormányozta magát, s a szigorú hűbérrendszer az egész új koron át fenmaradt. A közigazgatást a fejedelem egy tartományi bíró által vitte; egy „gastaldo” szedte a dézsmát és a többi, külön urbariumokban megszabott illetékeket.

A quarnerói szigetek: Veglia és Ossero (Cherso-Lussino) 1018 óta Velenczének adóztak, s miután rövid ideig Kálmán magyar király birtokában voltak, 1126-ban teljes függési viszonyba jutottak a köztársasághoz, mely nehány évvel később Veglia szigetét gróf Frangipani Doimónak adta hűbérűl. De a Frangipaniak azon hűbérek által, melyeket a modrusi területeken birtak, Magyarország hűbéresei is voltak s jobbnak tartották a hatalmas királysághoz való csatlakozást. Midőn IV. Béla király a mongolok elől Dalmácziába menekűlt, a vegliai grófoknál fegyverrel és pénzzel való bő támogatást talált. Béla, mikor országát visszaszerezte, nem feledkezett meg hű hűbéreseiről; Frangipaninak adta Vinadolt, később meg Segnát és más hűbéreket.

Velencze attól félve, hogy a magyarok és a Frangipaniak közt az ő rovására titkos megállapodások létesűltek, ezektől 1243-ban elvette Vegliát s száműzte őket országaiból. De 1260-ban visszaadta nekik a szigetet, csakhogy sulyosabb föltételek mellett, mint előbb birták.

A körűlmények a Frangipaniak javára változtak, midőn Velencze 1358-ban Dalmácziát s a quarnerói szigeteket Lajos magyar királynak engedte át. A magyar felsőbbség alatt a grófok csaknem korlátlanúl uralkodtak a szigeten, s mikor nápolyi László, kit a magyar pártosok Zsigmond helyett királylyá akartak tenni, 1409-ben Dalmácziát eladta a köztársaságnak, Veglia Magyarországnál maradt, ámbár inkább csak névleg függött tőle.

A városháza a forumon Polában. Bernt Rudolftól

Akkor a szigeten Miklós gróf uralkodott, ki ép oly vitéz volt a háborúban, mint okos a politikában s bőkezű a papság iránt. Kilencz fia közt a legidősebb, János, kapta örökségűl Veglia szigetét. De testvérei haddal támadták meg, s ő, hogy megvédje magát, személyét és birtokát egyenesen velenczei uralom alá helyezte. De Magyarország nem mondott le a szigetre való jogáról. Mátyás király fölhasználva a lakosságnak a kegyetlen gróf iránt táplált gyűlöletét, csapatokat küldött Vegliára, melyek azonban velenczei segítséggel visszaverettek. Végtére János gróf Velencze javára teljesen lemondott a sziget fölötti uralomról. Ez időtől kezdve Vegliát egy „provveditore”, ki minden 32 hónapban választatott, és egy várnagy kormányozta; mindkettőt Velencze nevezte ki. Magát a várost saját jogszokásai szerint a maga hatóságai kormányozták.

Ossero (Cherso-Lussino) szigetét eleinte egy főnök kormányozta, kit Ossero grófja czímmel a köztársaság nevezett ki. A sziget 1180-tól 1302-ig a Morosini család örökös hűbére volt; máskülönben pedig osztozott Veglia sorsában. Mindkét sziget külön egyházmegyét alkotott, mely 1155-ig a spalatói, azután a zárai érsekségnek volt alárendelve.

1500-ban II. Lénárd halálával a görczi grófság is a Habsburg-házra szállt s ez az örökség is indító okúl szolgált arra, hogy Miksa császár a cambraii ligához csatlakozzék. Az ekkor (1508) támadt háborúban eleinte a velenczeieknek kedvezett a szerencse, kik megszállották az osztrák Isztriát, Triesztet, valamint Fiumét is; de vívmányaik nem voltak tartósak. Mikor 1509-ben az Adda vizénél megverettek, el kellett hagyniok a megszállott helyeket, s így a velenczei Isztria is nyitva állt a császáriak előtt. A következő években változó eredménynyel volt a harcz; 1516-ban fegyverszünet, 1521-ben a wormsi szerződés köttetett, melyben Velencze Castelnuovót s a Karszt más területeit átengedte Ausztriának.

De eleinte az osztrák herczegek kevés értéket tulajdonítottak isztriai birtokaiknak; ez kitűnik abból, hogy más családoknak adták zálogba, vagy bérbe; 1380-tól 1766-ig a pisinói grófság valami huszonegyszer cserélt gazdát, sőt 1644-ben a Habsburgok 350.000 frton el akarták adni Velenczének. Ellenben Friaul területének épségét s az Adrián való hajózás szabadságát nagyon szívökön viselték, s e miatt hosszas czivakódás és kölcsönös vádaskodás után egy század múlva új háború is támadt.

Velencze régóta uralkodott az Adriai tengeren s nem riadt vissza semmi áldozattól, hogy szerzett felsőbbségét megtartsa. Az ünnepélyes „egybekelés a tengerrel”, melyet Velenczében évente Nagyboldogasszony napján ültek meg, arra volt hivatva, hogy mindenkit emlékeztessen arra, hogy az Adria a köztársaságé. A mint a szárazföld urainak megvolt korlátlan joguk megjelölni az útakat, melyeken a kereskedésnek mozognia kell s kitűzni a városokat, hol piaczot szabad keresnie: akképen Velencze is följogosítva hitte magát a tengeren ugyanígy cselekedni, vagyis a hajóknak megszabni azon irányokat, melyeken járniok, a kikötőket, hol megállaniok és a városokat, hol áruikat kirakniok kell. Ezt természetesen úgy rendezték, hogy a legtöbb hasznot a saját fővárosuk húzza, a legtöbb kár viszont a velök versenyző városokat érje. Már pedig a köztársaság versenytársai épen az Adriának Ausztria kezében levő kikötői voltak, minek következtében a Habsburgok kifogást tettek Velenczének ez egyedárúsága ellen, s azt akarták, hogy a hajózás a tengeren szabad legyen.

Az ellentétek még élesebbekké váltak, mikor Velencze a felső Adrián való kereskedést újabb korlátozásokkal terhelte a végből, hogy az uszkókat leverje, kik 1537-ben Segnában megtelepedtek s kalózkodásaikkal háborgatták a quarnerói és a közeli szigeteket. A köztársaság a gráczi kormánytól azt követelte, semmisítse meg azt a kalózfészket; az osztrákok azonban csak a külszínt akarták megóvni, máskülönben kevés jó indúlatot tápláltak Velencze érdekei iránt. Ez viszont az osztrák hajókat kezdte elfogdosni. De mennél erélyesebb óvatossági intézkedéseket tett, annál vakmerőbbekké váltak az uszkókok támadásai, kik Rovignót, Vegliát, Albonát, Fianonát, Osserót meg-megsarczolták. Velencze azzal állt boszút, hogy a Quarnero mentén levő osztrák területeket tűzzel-vassal pusztította. Mikor pedig a kalózok előtt a sík tengerre vezető összes útakat elzárta, azok átkeltek a Karszt magaslatain és betörtek a velenczei Isztriába, gyilkolással és égetéssel jelezve útjokat. A velenczeiek viszont a grófságon gyakoroltak kegyetlen forbátot. Végre is háborúra kerűlt a dolog. 1615 novemberben az osztrákok Zaulénél megverték a velenczei helytartót s elárasztották az egész velenczei Isztriát. A következő évben azonban az osztrákok kiűzettek s ekkor meg a velenczeiek a grófságot pusztították.

A madridi béke 1617-ben véget vetett ez iszonyú rombolásnak; az uszkókokat az ország belsejében telepítették meg, a hódított területeket kiadták, de az Adriai tengeren való kereskedés ügyét ekkor sem döntötték el, hanem egy későbbi kongresszusra halasztották. De nem ily kongresszus hozta meg az eldöntést, hanem a következő évtizedek eseményei, melyek Velenczét az Ausztriához való csatlakozásra kényszerítették, a mely Savoyai Jenő diadalai által a Balkán-félszigeten, az utrechti békében pedig Olaszországban emelkedett uralomra.

VI. Károly császár ügyesen föl tudta a változott és reá nézve kedvező politikai állapotokat használni. 1717-ki pátensében az Adriai tengeren való hajózást szabadnak nyilvánította, s két évvel később Triesztet és Fiumét szabad kikötővé tette. Ez időtől fogva Velencze nem vitt többé vezérszerepet az eseményekben.

Az állandó háborúk szertelenűl károsan hatottak az egész tartományra. Ehhez járúltak a pusztító járványok, melyek közt az utolsó, az 1630-ki volt a legrettenetesebb; ez Pola lakosai számát 300-ra, Parenzóét 100-ra apasztotta le. A tartomány benépesítése végett a XVI. és XVII. században az osztrák főherczegek, valamint a velenczeiek a puszta vidékekre, főleg a Quieto és az Arsa közti földre morlákokat telepítettek, Boszniából és Herczegovinából való szlávokat, kik a törökök közeledtére hazájokból a szomszéd országokba menekűltek. Mentek továbbá görögök Moreából, albánok és románok. A Karszt fensíkján meg a XVI. század első felében a csicsek telepedtek meg, nagyobbára román nép, mely a Maczedoniában lakó főtörzstől elvált s Herczegovinába vándorolt; onnan horvát elemekkel keverve a török elől elmenekűlt, Veglián át vette útját s a Karsztba hatolt, egész a trieszti terület belsejéig. Az utolsó szláv gyarmat, mely 1657-ben kerűlt Isztriába, montenegróiakból állt s Pola mellett Peroiban telepedett meg.

Ismeretesek azok az események, melyek a velenczei köztársaságnak véget vetettek. A leobeni előzetes béke alaján az osztrák csapatok még 1797 júniusában megszállták a velenczei Isztriát is, s a campoformiói béke jóváhagyta e szerzeményt. Ausztria kimélte új tartományának politikai alkotmányát és egyházi intézményeit, sőt bővítette a városok önkormányzatát, midőn rájuk ruházta azon jogokat, melyeket előbb a Velencze részéről kinevezett polgármester gyakorolt. A kereskedés immár az összes osztrák kikötőkre kiterjeszkedhetett. De Isztria ezen része csak nehány évig maradt Ausztriáé; a pozsonyi békében (1805) már Napoleon kapta, ki az újonnan alakított olasz királyságba kebelezte. A hűbériség eltörűltetett; minden kiváltságot megszűntettek, az egyházi alapítványokat megszorították és a tartományra új, terhes adókat róttak ki, míg virúló kereskedelmi hajóraja abban a tengeri háborúban, melyet Francziaország akkor Angliával viselt, csaknem teljesen elpusztúlt. Ez okból a lakosság az új kormánynyal nagyon elégedetlen volt, s midőn 1809-ben Ausztria és Francziaország közt újra kitört a háború, a tengeri városokban sok helyt föllázadt a nép Ausztria érdekében. De a francziák győztek, s a schönbrunni békében sok más tartományon kivűl Görczöt, Triesztet és osztrák Isztriát (az isztriai grófságot) is megszerezték. Napoleon az egykori velenczei Isztriát elválasztotta az olasz királyságtól s a Monte Maggiorén innen fekvő osztrák Isztriával „Isztria közigazgatási terület”-té (Intendenza ï Istria) egyesítette, mely Trieszttel és Görczczel „a franczia császárság hét illir tartományá”-nak egyike volt. A Monte Maggiroén túli részt a quarnerói szigetekkel együtt a polgári Horvátországhoz csatolták, mely szintén az említett hét tartomány közé tartozott.

Pola 1800 körűl. Lavallée Józsefnek „Voyage pittoresque et historique de l'Istre et de la Dalmatie” (Paris, 1802) czímű munkájában Cassas- és Néer-től való rézmetszet után, Russ Róberttől.

De Napoleonnak nem volt ideje szervezni ez új alkotását, mert már 1813 őszén, a lipcsei csata után egész Isztriát megszállták az osztrák hadak; fölkelő csapatok könnyítették meg nekik a francziák kiűzését, s így az egész tartomány Ausztria uralma alá jutott. A kormány számba vette az ellentétet, mely Isztria két része: az őrgrófság és a grófság közt fennállt s melyet egy részt a történeti fejlődés teljes különbsége, más részt a néprajzi és politikai állapotok idéztek elő. Mind a két területnek külön kormányzatot adott tehát, s különböző kerületekhez osztotta be őket; az előbb velenczei Isztriának nagyobb részét a „trieszti kerület”-hez csatolta (mely ezen kivűl még Triesztet s az egész tengermelléket az Aussa vizéig foglalta magába), a másikat a Quarnero szigeteivel a „fiumei kerület”-be foglalta össze. Mikor ez utóbbit 1822-ben feloszlatták, a hozzá tartozó isztriai járásokból a „pisinói kerület” alakúlt. De 1825-ben mindkét Isztriát „isztriai kerület”-té egyesítették, melynek főhelye Pisino volt. Ugyanekkor az egyházi beosztást is módosították. Még 1815-ben egyesítették az osserói egyházmegyét a vegliaival; 1830-ban a parenzói a polaiba kebeleztetett, s a triesztihez, melyhez a pedenai még 1788-ban csatoltatott, kapcsolták 1831-ben a cittanovait, 1832-ben pedig a capodistriait. E püspökségek a görczi érsekség alá tartoztak. A földtehermentesítés s a hűbérrendszer eltörlése a vidéki lakosságnak nagy könnyebbűlésére volt, főleg a grófságban, hol a hűbériség legtovább fenmaradt. Új korszakot nyitott az 1861 február 26-ki császári pátens, mely Ausztriának alkotmányt s Isztriának külön tartománygyűlést adott, mely Parenzóban tartja üléseit. Az országnak külön képviselete volt tehát, hogy jogait és érdekeit védje. Az intézmény üdvös hatásai csakhamar nyilvánúltak főleg a közoktatás terén, mely az 1869-ki törvény alapján nagyban fejlődött s a nép minden rétegére kiterjedt. Ehhez járúlt az összes forgalmi eszközök javítása és szaporítása s a reformok hosszú sora a közélet minden ágában. E haladás az egész tartománynak még virúlóbb jövőt igér.

Bernt Rudolftól