Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Görcz és Gradiska őstörténete, története és művelődési fejlődése.

Görcz és Gradiska őstörténete, története és művelődési fejlődése.

A santa-luciai sírmező és onnan való leletek. Charlemont Húgótól

Őstörténet, történet és művelődési fejlődés. id. Czoernig Károly bárótól, fordította Acsády Ignácz

Görcz grófság neve későn, Krisztus után csak az ezredik évvel merűl föl a történelemben, míg a megelőző idők homályát csupán egy pár adat világítja meg. Midőn a venetek Thrácziából az Adriai tenger éjszaki szélén bevonúltak, mi körűlbelűl Krisztus előtt a XIV. században történt, a Juli-Alpeseken (melyeket a régiek ezért neveztek „Alpes Venetae”-nek) a mai Birnbaumi erdőben léptek át, mire a Timavus vizénél a tengerpart közelében telepedtek meg, ott, mint Strabo írja, Diomedesnek templomot emeltek, a közeli erdőt bekerítették s folytatták a régi lakhelyökön megszokott lótenyésztést. Erre a Karszt-hegység oldalán lévő gyönyörű tölgyfaerdőségek, az állandó éghajlat, az enyhe levegő s a kemény talaj fölötte alkalmasok voltak. Utóbb a venetek, valószínűleg kelta szomszédaiktól szorongatva, folytatták előnyomúlásukat a tenger nyugati szélén, hol a későbbi Padua területén állandóan megtelepedtek. De a Karszt lejtőjén a későbbi idők minden változásai közt is fenmaradt a lótenyésztés, s a lótenyésztők utolsó alkotása a még ma is meglevő lipizzai császári ménes a Karszton.

Mintegy ezer évvel később a Timavus folyó vidéke már történetileg szerepel, mert Skymnos görög tengerész „Peryplus”-ában e néven említi.

Krisztus előtt 181-ben építették a rómaiak a hegyi népek támadásai ellen való védelműl Aquileja határvárat s coloniává emelték. A város a népesség szaporodásával lassankint a Karszt aljáig terjedt. A vidék termékeny földén, melyhez a mai monfalconei kerület is tartozott, a rómaiak nagyszerű földmívelést űztek. Bizonyítja ezt Herodianus (a harmadik században Krisztus után), a ki elmondja, hogy itt a fákat sorokba ültették s a köztük levő szőlőtőkék felfutó vesszőivel egyiket a másikkal összekötötték, mi által olyan kedves látványt nyújtottak, mint ha az egész tartomány lombkoszorúval lett volna diszítve. Ez a kép ma is illik e vidékre, valamint a lakosság római eleme minden idők változásai mellett is fenmaradt Monfalcone környékén.

Midőn Maximinus császár (Kr. u. 238-ban) hadával Aquileja meghódítására indúlt, előnyomúlását a wippachi völgy kijáratánál elfolyó Sontius vize gátolta, mert a rajta volt hídak mind le valának rontva. Elrendelte tehát, hogy a közeli és távoli tanyákból hordják össze a legvastagabb szőlőtőkéket, melyekből hajóhídat raktak a folyón. Ez is mutatja, milyen élénken űzték akkor e vidéken a bortermesztést.

A világuralomért való küzdelem, mely a bitorló Eugenius és Theodosius császár közt támadt, szintén görczi területen dőlt el, s ezt az eldöntést a kereszténység és az általános polgárosodás javára a bóra idézte elő. A pogány Arbogast által trónra emelt Eugenius, hogy magához ragadja a római birodalom fölötti uralmat, hatalmas hadsereggel tört be Galliából s a Wippach széles völgyében ütött tábort. Theodosius császár Pannoniából nyomúlván elő hadaival, itt találkozott ellenfelével. 394 szeptember 6-án kezdődött a harcz a két sereg közt. Mindkét fél vitézűl küzdött, de Eugenius maradt kedvezőbb helyzetben, mert a császár elővédjét lekaszabolta; azonban a teljes diadal kivívásában meggátolta az éj beállta. Más nap Theodosius újra megkezdte a harczot s már-már azon veszélyben forgott, hogy csekély seregével elveszti a csatát, midőn a válságos pillanatban egyszerre rettenetes bóra támadt. Theodosius seregét hátban, Eugeniusét arczban találta a szélvész. A vihar olyan heves volt, hogy a katonáknak, kiknek szemébe fújt, elállt a lélekzetök, s a szél zaja olyan szörnyű volt, hogy a tisztek parancsait nem lehetett hallani. A vetőgépek lövedékei a széláramlatba ütközvén, a földre húlltak, mielőtt az ellenséget elérték volna; míg Theodosius lövedékei a szél irányától támogatva, kétszeres erővel hullottak az ellenségre, melyet a fölkavart porfelhők sűrű homályba takartak. Az egyenlőtlen harcz megbénította Eugenius csapatainak támadását, soraik megzavarodtak s a portól majdnem megfúlasztva, szétszóródtak. Theodosius fölhasználta a kedvező perczet, s egy utolsó támadással eldöntötte a harczot, melyben Eugenius seregét és életét vesztette.

Kr. után 489-ben a Wippach völgy torkolatánál, a Sontius hídjánál (ad pontem Sontii) újabb csata vívatott, melyben Theodorik, a góthok királya, a herul fejedelmet, Odoakert, legyőzte. A népvándorlás folyamán Attila király hunjai annyira földúlták e vidéket, hogy csaknem lakatlan pusztasággá lett. Így Alboin, mikor longobardjaival a Birnbaumi erdőn átvonúlt, nem talált ellenállásra s folytathatta útját (Kr. u. 568) Italiába. Utóbb a hetedik század elején, a nyugatra nyomúló szlovének befejezték görczi területen a népvándorlást; megtelepedtek a néptelen földön annak egész déli széleig s mind a mai napig ott maradtak.

Midőn I. Ottó császár Berengár királyt legyőzte s Felső-Olaszországot meghódította, Verona őrgrófságot (Trevisóval, Aquilejával és a görczi területtel) elválasztotta Olaszországtól s az alpesi átjárók biztosításával testvérének, Henriknek, Bajorország és Karinthia herczegének adományozta (952). Ekkor Karinthia Bajorországtól elválasztatott, de a görczi terület állandó kapcsolatban maradt vele, mely változó alakban fönnállott az újabb korig, az osztrák uralom bekövetkeztéig. Görczöt oklevélileg időszámításunk első évezredének végén említik először. 1001-ben III. Ottó császár János aquilejai patriarchának adományozta Salcano (Silicanum) vára és Görcz helység (villa) felét az összes telkekkel, erdőségekkel és más földesúri jogokkal a Wippach és az Isonzo vize közti területen az azt környező Alpesek gerinczeiig, vagyis csaknem az egész mai görczi kerületet. Még ugyanazon évben a császár a terület másik felét Werigand friauli grófnak adományozta. Az adományozás Ottó karinthiai herczeg beleegyezésével történt. Közösen bírta-e a két adományos a területet (a mi valószínű), vagy megosztozott rajta, azt nem tudni; de bizonyos, hogy Werigand gróf birtoka nagyon messze terjedő s neki annál értékesebb volt, mert összekötötte a friauli grófságot a szintén kezén levő isztriai grófsággal. Friault fia, Azzo, a görczi területet leánya, Hedvig örökölte, ki az Eppensteinok házából való III. Marquard grófhoz ment nőűl. Minthogy Salcano vára magas fekvésénél fogva kevéssé lehetett alkalmas kormányzói székhely, Marquard (talán már Werigand) a Görcz helység melletti magános dombon új várat épített, melyről görczi grófnak nevezte magát. Ilyen czímmel van jelen már Marquard az aquilejai székesegyháznak Popo patriarcha által való fölszentelésekor (1031); később mint a patriarchatus védnöke szerepel s 1060-ban már oklevélben is görczi grófnak neveztetik. Míg idősebb fia, Liutold, Karinthia herczege lett: Görcz grófság Isztria őrgrófsággal együtt másodszülött fiára, Henrikre szállt. Minő kiterjedt birtoka volt Henriknek a görczi grófságban, kitűnik ama nagyszerű jószágadományozásokból, melyeket a közeli Friaulban lévő rosazzói apátságnak tett, mely később a görczi grófok temetkező helyévé lőn.

Midőn Henrik testvérének, Liutoldnak, halála után Karinthia herczegévé lett, a görczi grófság megüresedett s új uralkodó családra szállt, mely a XII. század elején lép föl, mint a görczi terület ura, s tagjai 1500-ban történt kihalásukig, tehát teljes négyszáz esztendőn át voltak Görcz uralkodói. Ez uralkodók Pusterthal és Lurn grófjai voltak, kik egy ősrégi karinthiai nemzetségből, a Lurni és a Leobeni grófoktól származtak. Hogyan jutottak Görcz grófság birtokába, nem tudni. Valószínűleg rokonságban álltak a karinthiai Eppenstein herczegekkel, s Karinthiában igen nagy jószágaik voltak; ezek közé tartoztak a Lurni grófság, valamint a steini és moosburgi, meg más uradalmak.

A görczi grófok csakhamar az aquilejai patriarchatus fővédnökeivé lettek, mely viszony azonban a grófok rakonczátlanságai és erőszakosságai következtében örökös viszály kútfejévé vált. E viszony rendezésére jött létre 1150-ben I. Pilgrim patriarcha és II. Engelbert gróf között a ramoscellói szerződés. Minthogy azonban ez sem tartatott meg s Engelbert gróf a patriarchával új viszályba bonyolódott, a barátságos német fejedelmek közbenjárásával II. Pilgrim patriarcha meg III. Engelbert és II. Meinhard grófok 1202 január 27-én Cormons mellett a S.-Quirino-templomban újabb békeszerződést kötöttek. Ez a szerződés nagyon kedvező volt a görczi grófokra nézve, mert végleg rendezte birtokjogaikat a grófság területén. III. Ottó császár adományozása szerint ugyanis addig a grófság birtoka megoszlott a patriarcha és a görczi grófok közt. Hogyan történt a megosztás, azt ma már nem tudni. De a görczi gróf valószínűleg a patriarcha részét is hűbérűl bírta. Az új szerződésben a patriarcha lemondott a maga részéről s a görczi grófnak engedte át Görcz vára és területe teljes tulajdonát. Az erre következő időben a görczi grófok mindúntalan viszályban álltak friauli szomszédaikkal, de azért folyton gyarapították birtokaikat. III. Meinhard gróffal (meghalt 1258-ban), III. Engelbert gróf fiával, új korszak kezdődik a görczi grófok történetében; ekkor örökösödés és házasság útján jószágaikat nehány év alatt tetemesen szaporították, a német birodalom leghatalmasabb grófjai lettek s egy időre a herczegi és királyi koronát is megszerzék családjuknak.

Az Andechs család kihaltával III. Meinhard, kinek nagyatyja e családból származott, megkapta az Andechseknek az Inn- és a Wipp-völgyben, továbbá a vindus márkában levő birtokait, valamint Isztria grófságot is (Mitterburgot vagy Pisinót). Öt évvel később, 1253-ban elhúnyt IV. Albert tiroli gróf, kinek két leánya maradt: Adelhaid, III. Meinhard hitvese, és Erzsébet, Hirschberg gróf neje. E házasság által Meinhard Tirol legnagyobb részének is birtokába jutott.

III. Meinhardot két fia, IV. Meinhard és II. Albert (akkor még kiskorú) követte, s amaz vette át a közös birtokok kezelését. Okosan, erős kézzel gyarapította a családi vagyont s a körűlmények kedvezése mellett ügyessége, bátorsága, vitézsége a tekintély és hatalom magas fokára emelték. Meinhard sok pénzt gyűjtött s az akkori szegény világban ez nagyon elősegítette emelkedését, a minthogy a pénz általában nagy szerepet játszik a görczi grófok történetében, s IV. Meinhard, valamint unokaöcscse, II. Henrik, a pénz okos alkalmazásával épen úgy gyarapították hatalmukat, mint a hogy utódaik a pénz szűke, kivált pedig tehetetlenségök miatt őseik magas állásáról lehanyatlottak s szegényesen tengődtek. Meinhard tiroli birtokait vétel, erőszak, valamint püspöki javak adományoztatása útján tetemesen fokozta s lassanként a későbbi tiroli grófság egész területének urává lett. Nagyra törő lelke nyilvánúlt abban is, hogy nőűl vette Erzsébet bajor herczegasszonyt, IV. Konrád király özvegyét, a szerencsétlen sváb Konradin anyját. E házasságával a Felső-Inn völgyében és a Vintschgauban volt welf birtokokat szerezte meg. Meinhard tevékenysége kiterjedt Trieszttől és Friaultól egész Frankfurtig. De leginkább Habsburgi Rudolf gróffal, a későbbi királylyal való összeköttetésnek lettek hasznos következései. Így pl. Meinhard döntőleg elősegítette Rudolfnak az Ottokár cseh királyon aratott győzelmeit. Rudolf élete fogytáig barátja maradt, fiát, Albertet, pedig Erzsébettel, Meinhard leányával házasította össze, ki ekképen a Habsburg uralkodó család ősanyja lett. Rudolf 1286-ban Meinhardot birodalmi herczegi rangra emelte s Karinthiát is neki adományozta. Meinhard alapította nemzetségének tiroli ágát, mert 1271-ben testvérével szerződésre lépett, mely az addig közös birtokokat államjogilag két egymástól elvált területre, Tirol grófságra és Görcz grófságra osztotta. E szerződés alapján Meinhard kapta Tirolt a haslachi (mühlbachi) völgyszorosig, mely e területet a Pusterthaltól elválasztja, II. Albert pedig a családnak Karinthia felé levő többi javait, a karinthiai herczegséget és a görczi grófságot a hozzá kapcsolt területekkel együtt. A következő 1272 évben Meinhard még a vindus márkában levő möttlingi uradalmat, az Isztriában fekvő pisinói grófságot, meg a rechbergi uradalmat is átengedte testvérének, Albertnek. A „Görcz és Tirol grófja” és az „aquilejai, trienti és brixeni egyházak védnöke” czímet közösen viselték.

IV. Meinhard görczi gróf pecsétje (1259). A bécsi cs. és kir. udvari és állami levéltárban levő eredeti után, Siegl Károlytól.

Idők folytán gyakran megesik, hogy szerény helyzetben föllépő uralkodó családok a szerencsés vétetlen, örökség és házasság útján birtokukat és politikai jelentőségüket fokozzák, míg végre egy tettekre való, vállalkozó egyéniség gyarapítva az öröklött vagyont, nemzetségét a hatalom tetőpontjára emeli s nagy országok sorsára döntő hatást gyakorol; míg ellenben az ő letűntével a családfők képtelensége, a vagyon megosztása s az ezzel okozott anyagi bajok, vagy más csapások következtében lassanként az egész család veszteni kezdi jelentőségét, majd szegénységbe hanyatlik s végűl csaknem nyomtalanúl elenyészik. Ez történt a görczi grófokkal is. Ugyanis II. Albert gróf fia, II. Henrik, az ősei által gyűjtött vagyon segélyével a körűlmények kedvezését arra használta, hogy az alpesi tartományokban a leghatalmasabb urrá emelkedjék föl. Paduától és Trevisótól kezdve, mely városok szintén az ő hatalma alá tartoztak, a vindus márkáig és a tiroli Alpesek magaslatától le Isztria széleig ő volt az úr. E mellett sok pénze is volt; kiterjedt birtokairól jól fegyelmezett hadat állított ki, szellemi tehetségeivel, katonai tapasztalataival és erélyével legyőzött minden ellenséget. Frigyes német királylyal és osztrák herczeggel való barátsága lényegesen elősegítette hatalma és tekintélye gyarapodását. Egész életén át hadi vállalatok foglalkoztatták. Először az aquilejai patriarchát támadta meg, s végűl tényleg ura lett az alapjaiban megingatott patriarchatusnak. Utóbb Henrik gróf dicsőségszomjának még tágasabb tér kínálkozott. Felső-Olaszország közállapotainak ziláltsága, az ottani fejedelmek örökös küzdelmei megadták a tettre vágyó grófnak a kedvező alkalmat arra, hogy az általános zürzavart a saját czéljaira kizsákmányolja. Hatalma delelőjét akkor érte el, mikor Treviso birodalmi helytartójává lett, hol ellenségeivel is enyhén bánt, mi közelismerést szerzett neki. De Henriket nemcsak vitéz fejedelemnek, hanem alattvalói igaz atyjának is rajzolják. Családi székhelyét, Görczöt, városi rangra emelte s önálló közigazgatással, valamint az ahhoz kellő költségek fedezésére szükséges jövedelemmel látta el. Henrik gróf alig hatvan éves korában 1323-ban húnyt el Görczben, mint állítják, méregtől, melylyel ellensége, Scaligero, étette meg.

Görczi II. Albert érme (1258–1304). Bécsben a felséges uralkodóház pénz- és éremgyűjteményében levő eredeti után, Siegl Károlytól.

Henrik gróf fia, János Henrik, atyja halálakor még kis gyermek volt. Az özvegy és gyám Beatrix, egy bajor herczegasszony, vitte az összes görczi jószágok kormányzatát. Okos és erélyes asszony volt s tekintélyéről tanúskodik az a tény, hogy ő rá ruházták Pagano patriarcha halála után a patriarchatus világi kormányzatát és a védnökséget, sőt, a mi ritka eset, a friauli főkapitányságot is.

János Henrik korai halálával (1338) a görczi tartomány birtoka II. Henrik testvérének, III. Albertnek fiaira, IV. Albertre, VII. Meinhardra és III. Henrikre szállt. Ez idővel kezdődik a görczi grófok hatalmának és tekintélyének hanyatlása; mert a jószágok ismételve megoszttattak, mi a testvérek közt sok viszálykodást idézett elő. A patriarchával támadt küzdelmek (egy ízben Bertrand patriarcha katonáival egész a görczi várig nyomúlt s karácsony napján teljes fegyverzetben misézett), valamint a leányok kiházasításának költségei, meg a rosz gazdálkodás adósságokba sodorták s jószágaik elzálogosítására, részben eladására kényszerítették a grófokat. Ausztria herczegei kölcsönnel segítették őket, s ezzel azt nyerték, hogy a család kihalása esetére több szerződéssel nekik biztosíttatott az öröklés. S Albert gróf csakhamar meg is halt. Albertnek nem levén gyermekei, oly föltétellel, hogy adósságait kifizetik, Ausztria herczegeire ruházta a közös vagyonból a maga részét. Így a Habsburgok kevéssel halála után (1374) megszerezték a pisinói grófságot és a vindus márkát. Meinhard fia, IV. Henrik, kinek nevelését nagyon elhanyagolták, Bécsben könnyelmű életet folytatott s szintén az osztrák herczegek pénzbeli támogatására szorúlt. Fiaiban, Jánosban és Lénárdban, tehát a harmadik nemzedékben, 1500-ban kihalt a görczi grófok nemzetsége, mely a két utolsó század folyamán a görczi grófságot tiszteivel kezeltette, maga pedig leginkább a lienzi grófságban székelt, hol II. Albert gróf a ma is meglevő Bruck várkastélyt építtette.

Lénárd gróf elhunytával Görcz a Habsburg család birtokába jutott. I. Miksa, Erzsébetnek, IV. Meinhard gróf leányának ivadéka, az örökösödési jog, valamint az 1436., 1474. és 1490. évi örökösödési szerződések alapján birtokba vette az országot. Ezzel új, nagy reményű időszak viradt a félre eső, addig elszigetelt területre. Hatalmas, mindenütt igen nagy tekintélyben álló uralkodó kormánya alá jutott, ki erős kézzel fogta az állam gyeplőit; Görcz belépett a császár többi országainak közösségébe s részt vett azok jogaiban és kedvezményeiben. Lelkesedéssel üdvözölték a görcziek a kormányváltozást, mely csakhamar kedvező eredményeket szűlt, minthogy Miksa császár a velenczei háborúban (1508–1516) az Isonzón túli szomszédos helyeket Aquilejával együtt – a későbbi gradiskai grófság területét – elfoglalta és a görczi grófsággal egyesítette. Habár a földrajzi fekvés s az útaknak majdnem teljes hiánya fölötte gátolta a szomszéd osztrák tartományokkal való gazdasági összeköttetést, a lakosság értelmesebb része mégis egyre jobban vonzódott a birodalom középpontja, a hatalom és a tekintély kútfeje felé. A nemesség a bécsi és gráczi iskolákba küldte fiait s közpályára szentelte őket, hol természetes tehetségeikkel s akkor másutt még ritka nyelvismereteikkel lassanként nagy szerepre vergődtek. A kis országból az utóbbi századok folyamán egész napjainkig annyi derék hadvezér és okos államférfiú kerűlt ki, mennyivel más, hasonló csekély terjedelmű tartomány alig dicsekedhetik, mint ezt az Attems, Cobenzl, Coronini, Rabatta, Strassoldo és Thurn nevek bizonyítják.

Görcz legrégibb városi pecsétje (XIV. század). A görczi előljárósági hivatalban levő eredeti után, Siegl Károlytól.

A harczias idők sokáig nem engedték nyugalomhoz jutni a tartományt. A velenczei háborúk 1508-tól 1516-ig és 1616-tól 1617-ig, valamint a törökök ismételt betörései sok bajt okoztak, ámbár a harmincz éves háború rombolásától ez a vidék ment maradt. I. Ferdinánd császár alatt rendszert hoztak a belső kormányzatba s szabályozták az adók és illetékek behajtását. Károly főherczeg, Belső-Ausztria uralkodója alatt a belkormányzat még tovább fejlődött s az ország jóllétének alapjai szilárdúltak. Különösen iskolákat állítottak, melyek addig teljesen hiányoztak. Területében a tartomány érzékeny csorbát szenvedett Gradiska elkülönítésével, melyet III. Ferdinánd császár Eggenberg herczegnek adományozott. Ez a különválás hetven esztendeig tartott, mígnem a herczegi család kihaltával a gradiskai terület visszaszállt Görczre s vele politikailag egy testté egyesíttetett. VI. Károly császár kormányzata nagyban elősegítette az útépítést, a kereskedelmet s szabályozta a Velenczével fenforgó örökös határvillongásokat.

Szerencsés korszak viradt Görczre Mária Terézia alatt, kinek emlékezetét ma is áldja a lakosság. Az ő anyai gondoskodása folyton alattvalói jóllétének gyarapítására, az anyagi és szellemi műveltség terjesztésére, valamint az ország kormányzatának javítására irányúlt. Habár minden országa egyiránt közel állt szívéhez, törekvéseinek boldogító gyümölcsei főleg Görczben mutatkoztak; e kis tartományt a középkor zavaros állapotaiból ő emelte ki s juttatta az új kor haladott polgárosodásának élvezésére. A javítások az államélet minden terére kiterjedtek. Az aquilejai mocsárok virúló termőföldekké változtak át s ezzel eltávolíttattak az állandó láz csirái; a népesség szaporodott, mert számára a földmívelés javításában, de főleg a kormány részéről támogatott selyemtermesztésben, valamint az újonnan alapított gyárakban a vagyonosság új forrásai nyíltak. Az ország közigazgatása új beosztást nyert, mely a középponti hatalom fejlődését jobban biztosította, a hivatalnokok működését fokozta és lefelé sikeresebbé tette. A reformok a szellemi térre is kiterjedtek; a császárné különös gondot viselt a közoktatásra. Még mélyebbre ható volt tevékenysége a papságot illetőleg. A grófság az aquilejai patriarcha egyházmegyéjéhez tartozott; de a patriarcha árnyképpé sülyedve, Velencze által neveztetett ki, velenczei területen székelt s vagy semmi, vagy csak kártékony hatást gyakorolt a görczi papságra; ennek tehát nem volt feje, a ki vezesse, a fegyelmet fentartsa, a tekintélyt gyakorolja. Tudatlanság és erkölcstelenség harapódzott el a papságban. Ez arra ösztönözte a császárnét, hogy egész tekintélyét érvényesítse a pápánál, s tőle a patriarchatus megszűntetését s Görczben érsekség alapítását eszközölje ki. Hosszú és heves küzdelmek után czélt ért s Edlinggel, az új érsekkel, az egyházkormányzatot teljesen átalakíttatta. Az ájtatos császárné e reformot legszebb vívmányai közé számította s az érsekséget, valamint annak papnevelő iskoláját gazdag adományokkal látta el.

Lénárd, az utolsó görczi gróf sírköve a görczi székesegyházban (XV. század). Siegl Károlytól

II. József reformjai Görczben is számos visszásságot megszűntettek ugyan, de kevés hasznot hajtottak a tartománynak, mert a császár az érsekséget eltörölte, a legfőbb hatóságokat más tartományokba helyezte át. Mindez s más hasonló intézkedései károsak voltak a lakosság érdekeire. II. Lipót alatt Görcz is visszakapta előbbi alkotmányát. I. Ferencz uralkodásának első fele háborús események közt folyt le, melyek Görczöt is érzékenyen sújtották. Háromszor: az 1797., 1805. és 1809-dik években szállották meg az ellenséges hadak a grófságot, mely területének egy részét elvesztette, utóbb pedig részint Francziaországnak, részint az olasz királyságnak engedtetett át teljesen. Ez azonban csak négy esztendeig, 1809-től 1813-ig, tartott; ekkor Görcz visszaszállt Ausztriára, még pedig Monfalcone területével gyarapodva, melyet először a campoformiói szerződés juttatott a Habsburg-háznak. A béke visszaállításával Görcz a nyugalmas fejlődés korát élte, melyben I. Ferencz a görczi érsekséget is visszaállította. 1848-ig a beligazgatásban számos reform történt s Görcz, mint tengermelléki tartomány, az illir királyságba kebeleztetett. A szomszédos olasz tartományok 1848-ki fölkelése, valamint az 1859-ki és 1866-ki háború Görczöt érintetlenűl hagyta. – Görcz művelődéstörténete körűlbelűl összeesik Felső-Olaszországéval, ámbár eleinte máskép állt a dolog. A görczi gróf német úr volt s görczi kastélyában lakott. Német miniszterialisai a várhegy alján telepedtek meg s olyan községet alkottak, mely két századon át változatlanul fenmaradt. Csak mikor II. Henrik gróf a XIV. században városi jogot adományozott a községnek, fejlődött itt is ki a német városi szervezet. Ez száz évnél tovább tartott, mely időben Görcz városa elszigetelt lételre volt kárhoztatva. A magas hegyek és a járatlan útak csaknem teljesen megakadályozták Görcznek a német belfölddel való összeköttetését, s midőn a görczi gróf udvartartásával székhelyét a távoli lienzi grófságba tette át, a németség Görczben egészen elcsenevészett. Ugyanakkor nyugaton élénk forgalom támadt a friauli síkság helységeivel, melyeket természeti akadály nem választott el a grófságtól. Minthogy ez időben, a XV. század elején, a műveltség Friaulban, valamint egész Felső-Olaszországban már nagyon kifejlődött, természetszerűen éreztette hatásait az elmaradt görczi grófsággal is. Olasz böjti prédikátorok szerepeltek s friauli közjegyzők – ez volt az Attems grófok ősatyja is – telepedtek meg Görczben. Friauli iparosok költöztek be, s jogtudós birákat, kikben Görcz hiányt szenvedett. Olaszországból hívtak; ezzel az olasz nyelv bejutott a városi kormányzatba. Midőn a XVI. század elején Miksa császár a velenczei háborúban a friauli terület egy részét elfoglalta s azt (a későbbi gradiskai grófságot) Görczczel egyesítette, a fejlődésnek induló tartományban megélénkűlt a gazdasági élet. Az újonnan szerzett vidéknek szegény, de munkás lakosai tömegesen húzódtak a városba, hol jobb keresetet reméltek és találtak. Ők vetették meg a friauli köznép alapját, mely még ma is megvan Görczben. Mindez nagyon terjesztette a friauli-olasz nyelvet a lakosság alsó és közép rétegeiben s később a jezsuiták az olasz nyelvet a felső, a művelt osztályokban is diadalra juttatták. A jezsuiták, kik akkor a velenczei köztársaságból kiutasíttattak, a határhoz oly közel eső Görczben telepedtek meg, hogy friauli növendékeiket el ne veszítsék. Az osztrák kormány sokfélekép elősegítette a rend letelepedését, mert szakavatott tanférfiaitól az elhanyagolt közoktatás javítását remélte. A jezsuiták nagy konventet alakítottak, olasz népiskolákat és egy gymnasiumot nyitottak s utóbb az egész nevelésügyet magukhoz ragadták. Olasz nevelő intézetet – convictust – rendeztek be, melybe a művelt osztályok fiait vették föl. Az itt olaszúl tanított és nevelt nemzedék, mikor a gyakorlati életbe kilépett, oda is bevitte az olasz nyelv ismeretét és használatát, minek következtében Görcz lassankint kizárólag olasz város lett. Csak a nemesség őrizte féltékenyen német nemzetiségét és német nyelvét, s már I. Ferdinándtól azt a kiváltságot kérte, hogy a német birodalomhoz való tartozandósága és német jellege elismertessék. Számos nemes úr a bécsi és gráczi német iskolába küldötte fiait s a császári udvarhoz költözött, hol szívesen fogadták. Az urak a közigazgatásnál és a hadseregnél császári szolgálatba léptek és sokszor kitűntették magukat.

Görcz városa ma. Zoff Alfrédtól

Így folytak a dolgok kétszáz esztendőnél tovább Mária Terézie trónrajutásaig. Minthogy a jezsuita-rend eltörlésekor az olasz iskolákat Görczben bezárták, a császárné újjá szervezte a közoktatásügyet s ezzel a görczi grófságot visszahódította a német műveltségnek. Mindenütt német népiskolát állított, német gymnasiumot alapított bölcsészeti és hittani intézettel, a közigazgatásban német tisztségeket szervezett, német mesterembereket hívott a tartományba s mindenképen elősegítette Görcz grófságnak a német tartományokkal való forgalmát. A görczi nemesség fiait az általa alapított Terézia nemesi akadémiába rendelte; ebből kerűlt ki a császárnénak egyik kedvencze, gróf Coronini Rudolf, a későbbi görczi történetíró. E czélszerű intézkedések hatása tökéletes volt, mert a német iskolákban nevelt ifjak a német nyelv használatát bevitték családjokba s így a művelt osztályok, fentartva olasz nemzetségöket, a német nyelvet is elsajátították. Ez századunk elejéig tartott, mikor az idegen hadak ismételt betörése újra háttérbe szorította a német nyelv használatát. De, mikor a görczi grófság visszakerűlt az osztrák uralom alá, a német nyelv szintén visszanyerte jogait s megtartotta azokat 1848-ig. Az akkor keletkezett nemzeti áramlatok következtében a német nyelv is kénytelen volt kiváltságos állását a nép nyelvével megosztani; az 1867-ki alaptörvények s az új népiskola-törvények uralma alatt mindenütt a lakosság anyanyelve szerinti népiskolák szerveztettek. De a német nyelv tanítása a forgalom s az egyetemi tanúlmányokra való előkészület szempontjából annyira égető szükségnek mutatkozott, hogy a császári kormány indíttatva érezte magát, hogy a görczi tanítónő-képző intézettel nagyobb részt német tannyelvű gyakorló iskolákat kapcsoljon össze.

Már a XVIII. században élénk szellemi élet fejlődött Görczben, miről a legkülönbözőbb czéloknak szolgáló egyletek és testületek alakítása tanúskodik. Olyanok mellett, melyek tisztán társas szórakozásoknak szolgáltak, ott találjuk az 1765-ben alakúlt s maig fennálló cs. kir. gazdasági egyesűletet, mely Ausztriában egyik legrégibb ilyen intézet, s melyre Mária Terézia nem csupán a mezőgazdaság, hanem az ipar és kereskedés gondozását is bízta. Volt továbbá vadász-szövetkezet, – Società dei Cavalieri di Diana cacciatrice –, melynek élén mint nagymester a nápolyi király állt; volt irodalmi akadémia – accademia degli Arcadi Romano-Sonziaci, – mely egyik fiókja volt az akkor nagy tekintélyben álló római Accademia degli Arcadi-nak, de nehány év múlva Triesztbe költözött át, hol azonban szintén nem sokáig állt fönn.

A görcziek a művészet és irodalom minden ágában kitűntek. A legkiválóbbak voltak Pacassi Miklós építész, a schönbrunni fejedelmi palota építője, Caucig festő, Morelli Károly és gróf Coronini Rudolf történetírók, kiknek nyomdokában haladva, a jelen században Della Bona János Domokos szerzett érdemet a honi történetírás körűl. Az 1743-ban elhúnyt Bosizio János pap Vergil Aeneisét és Georgicáját igen sikerűlten ültette át friauli nyelvre. A jelenkorban Görcz szűlte Olaszország legkiválóbb nyelvészét, Ascolit, Blaserna jeles római természettani és mennyiségtani tanárt és Rotta Antonio kitűnő genre-képírót. Marsano Vilmos vezérőrnagy jeles osztrák költő élete utolsó éveit Görczben töltötte, mely Milow (Millenkovics) István költőnek s dr. Noé Henrik ismert német írónak is második hazája lett, míg a benszülöttek közűl Hohenlohe-Thurn Terézia herczegné olasz, Coronini Károly gróf német és Gregorèiè Simon szlovén nyelven írtak költeményeket.

A később oly hiressé vált zeneszerző, Meyerbeer, fiatalsága nehány esztendejét Görczben töltötte s „Il Crociato” czímű dalművét ott írta. A görcziek olasz fajrokonaikkal együtt általában nagyon szeretik a zenét, főleg az operát. Épen száz esztendeje, hogy a görczi nemesség és polgárság tagjai oly tágas, stílszerű színházat építettek, minővel kevés tartományi főváros dicsekedhetik. Farsangban olasz operákat adnak elő benne rendesen Olaszországból való színtársúlatok. Máskor meg olasz színműveket játszanak; s nagy ritkán német színdarabok is adatnak elő.

Egy negyed század óta Görcz a csöndes vidéki városkából elég tekintélyes tartományi fővárossá emelkedett, melynek lakossága rövid időn 10.000-ről 20.000-re szaporodott. Új városrészek keletkeznek széles útczákkal; az egykor szűk és sötét kereskedő-boltokból csábító kirakattal ellátott nagy üzletek lettek, melyeknek gazdag árúkészlete a városi élet legúribb szükségleteit is kielégíti. A város közepén téres közkert terűl buja növényzettel, melynek majdnem dél-európai jellege van.

Görczre nézve különös szerencsének mondható, hogy kedvező, dél felé nyíló fekvése következtében ott nemcsak a dél-európai égaljnak minden növénye megél a szabadban, hanem a japáni flóra növényzete is. Ritter Vilmos kertjében ezernyi ezer virággal ékes fa-nagyságú kamelia-liget van, mely Felső-Olaszországban a Lago Maggioreig a szabadban sehol meg nem él. Azok a déli növények pedig, melyek Görczben is, Felső-Olaszországban is tenyésznek, Görczben különösen dúsan fejlődnek; így a cziprusok, melyeket Felső-Olaszországban csak egyenkint, vagy gyér sorokban találunk, Görczben fölötte számosak s nagy csoportokban fordúlnak elő; magában a régi temetőben 450 darab van. Díszes fürdők fokozzák a kényelmet, s hogy a város forgalma minő élénk, kitűnik abból, hogy a bérkocsik száma a százat meghaladja. A város nagy lendűlete főleg három körűlménynek köszönhető. A lombard-velenczei királyság átengedésével Görcz határváros s ezzel a nemzetközi forgalom egyik főhelye lett, mi a bizományi kereskedést nagyban emelte. A vasút kiépítésével Görcz közgazdaságilag azon rendkivűl kedvező helyzetbe jutott, hogy földmívelése termékeit, a zöldséget, gyümölcsöt, burgonyát, főleg a szőlőt, mely az enyhe éghajlat alatt nehány héttel előbb megérik, mint az éjszaki országokban, igen jó áron adhatja el Bécsben és más osztrák városokban. Leginkább azonban az emelte a várost, hogy egy évtized óta belépett a téli éghajlati gyógyhelyek sorába, melyek közt már elismert hírű; a mi a kitűnő éghajlatot, az enyhe, egészségosztó levegőt, szelektől való csaknem teljes mentességét illeti, mikhez még a városi élet kellemességei járúlnak, alig találhat egyenrangú versenytársra.

Santa Lucia. – Aquileja. – Grado. Schneider Róberttől, fordította Acsády Ignácz

A ki ma Aquileja területére lép, némileg csalódást fog érezni. Vannak ősrégi városok, melyek minden korszakon át megtartották rangjukat, mert jóllétök forrásai sohasem apadtak el, s így mintegy megújhodtak és építészetökben alig látszanak meg viharos multjok nyomai. Vannak viszont olyan városok is, melyek mélyen lehanyatlottak egykori polczukról; de, mivel az építőkedv a vagyonosság elapadásával természetszerűen megbénúlt, legalább a régi idők műemlékeit s ezzel egykori történeti jelentőségök bizonyitékait megőrizték. Aquileja sem az egyik, sem a másik csoportba nem tartozik. A mi ezt a büszke nevet ma viseli, az egy csoport szegényes ház a termékeny, csatornáktól átszelt síkon, minden városi jelleg nélkűl. A római világvárosból, az adriai tengermelléki nagy kereskedelmi helyből s Itáliának a barbárok elleni hatalmas védbástyájából egyetlen fal, egyetlen oszlop sem maradt meg. És a mi még csodálatosabb, a sok templomú patriarcha-város szintén eltűnt, kivéve a bazilikát, a harangtornyot és a romban heverő babtisteriumot. Hogy kellően kimagyarázzuk ezen úgy szólván egymás fölött támadt két város teljes eltűntét, melyek közűl a későbbi, habár fény és gazdagság tekintetében végtelen messzire maradt a régibb mögött, még mindig tetemes anyagi s még nagyobb egyházi hatalom kifejezője volt: egyáltalán nem elég azokra a szorongattatásokra, melyeken a hanyatló római birodalom polgárháborúiban Aquileja átesett, vagy a városnak a hunok és longobardok általi elpusztítására s a patriarchatus középkori küzdelmeire hivatkozni. Sokkal inkább szem előtt kell tartanunk azt, hogy a harczias időkben a földmívelés pangásával az egykor virúló szántóföldjeiről híres síkság mind inkább elmocsárosodott, a posványi levegő mindenféle betegséget idézett elő, miért is a patriarchák papokból és szerzetesekből álló nagy számú kiséretökkel már a nyolczadik században a kies Cividaléba húzódtak s egészségtelen és lakosokban megfogyatkozott székhelyökre csak rendkivűli és ünnepi alkalmakkor látogattak el; hogy továbbá az omladozó épületek a tengerhez közeli kényelmes fekvésöknél fogva századokon át kőbányáúl szolgáltak s a Rialtón fölvirágzó város, Velencze, a régi Aquileja köveiből építtetett. A mit ez a lassú, de állandóan folyó rombolás megkimélt, azt végűl a Mária Terézia uralkodása idején eszközölt gát- és csatornaépítések takarították el, melyekkel a mocsárokat lecsapolták s a talajt ismét mívelhetővé tették. De azért hiba lenne a város művészettörténeti jelentőségét mostani külseje után itélni meg. A mint a kereszténység innen az alpesi országokba vitetett s a patriarchatus hatalma messze elterjedt éjszaki és keleti irányban, Aquilejának már régóta nagy területeken kellett döntő hatást gyakorolnia a keresztény művészetre, s a város, honnan Noricum és Pannonia romanizálása végbe ment, irányadóbb hatásúvá lett, mintsem a leletek gyaníttatják, mindazon más római városokra nézve, melyek a mai Ausztria és Magyarország területén keletkeztek. Ezt részleteiben kimutatni a régészeti kutatásnak ma rendelkezésre álló anyaga mellett, melyet inkább véletlen ásatások, mint a föld módszeres átvizsgálása hoztak fölszínre, alig lehetséges ugyan, de azért ez anyagnak is sok fölvilágosítást köszönünk, melyek itt értékesíthetők.

Idriai leletek. Charlemont Húgótól

A tartománynak a római kor előtti állapotára az úgy nevezett praehistoricus leletek kezdenek világot vetni. Egy még névtelen nép sírhelyeinek hosszú sora húzódik az Isonzo völgyében fölfelé, de e sírmezők közűl még csak egy van kellően kiaknázva. Ez az Idriának az Isonzóba való torkolatánál fekszik, Tolmeintől délre Santa Lucia mezővárossal átellenben. Valami négyezer sírt bontottak eddig föl, s tartalmukat rendezve a trieszti és bécsi természetrajzi múzeumokba szállították. Ahhoz képest, a mi a hallstatti és watschi temetőkből kikerűlt, ez a tartalom szegényes; az elégetett holttesteknek vagy agyagurnákba, vagy a puszta földbe helyezett maradványain kivűl részint edényekre, részint bronz ékszerekre, példáúl csattokra, tűkre, gyűrűkre, karpereczekre s más effélére szorítkozik. Sajátságos némely agyagedénynek benyomott ércz szegfejjel vagy pikkelylyel készített díszítése; nem kevésbbé jellemzik e leleteket azon számos csattok, melyeknek félköralakú hajtékán gyűrűk, csengők, apró zörgő fémlapocskák fityegnek. Hasonló tartalmú az ugyanezen néptől és időből származó, Santa Luciától csak két mérföldnyire eső karfreiti temető; ellenben mindkettőtől lényegesen különbözik a keleti irányban egy órányira, Idria de Bazzában levő temetőhely. A mit sírokban rendesen nem szokás keresni, minők: ekevas, sarló, lapát, kapa s más mezőgazdasági szerszám, azt itt bőven találtak, s ha a santa luciai temetőből eddig csak kevés lándzsafej kerűlt elő, az idriaiban a fegyver gyakran előfordúl a holttestek mellett. Így tehát amazok egy békés, bizonyára a venetekkel rokon néphez, ezek pedig egy harczias fajhoz tartoztak, s csakugyan a sírjaikban előfordúló torques-ek (érczből sodrott nyakpereczek) és a sajátos kelta alakú csattok kétségtelenné teszik, hogy itt gallusok (kelták) vannak eltemetve.

Habár Aquileja területén eddig a római kor előttről csak kevés tárgy kerűlt elő, mindkét időszakból, vagyis (ha szabad így elneveznünk) a venetek, valamint a kelták idejéből mégis ismeretesek különböző leletek. Amabba nehány csatt, üveg- és borostyánkő-gyöngy meg agyagfazék tartozik, melyeket a szomszédos, a római város éjszaki kapuja mellett fekvő San Stefanóban ástak ki. Az utóbbit viszont éremleletek képviselik: barbár veretű ezüst didrachmák kelta királyok képével s latin betűs föliratokkal, továbbá bronz obolusok, mind a római Aquileja alapítása előtti utolsó ötven esztendőből.

Arany és ezüst ékszerek, bronz és borostyánkő tárgyak az aquilejai római sírokból. Ritter Jenő báró gyűjteményében Görczben. Charlemont Húgótól

Ez alapításra tudvalevőleg a kelták adták az első ösztönzést. Sajátos kalandvágyuktól vezérelve, Kr. e. 186-ban egy csapatjok leszállt a hegyekről a síkságra s ott várost kezdett építeni. Rómának nem maradt más választása, mint vagy megengedni, hogy e harczias nép Itália kapujánál vesse meg lábát, vagy pedig a hadászati és kereskedelmi szempontból rendkivűl kedvező helyet saját birtokába venni. Ez utóbbit tette. Parancsszava előtt meghajoltak a törzsrokonaiktól cserben hagyott gallok és elvonúltak. De, mint a ki máskülönben is csak habozva fogott világtörténeti hivatásának teljesítéséhez, csak Kr. e. 181-ben küldött oda a körűlményektől kényszerítve latin telepítvényeseket. Ez időtől kezdve Aquileja támaszpontúl szolgált a rómaiaknak Isztria, Illyria és az Alpesek nyugtalan népeivel vívott küzdelmeikben, míg Octavianus Augustus egymás után le nem verte őket s a birodalom határát egész a Dunáig ki nem terjesztette. Ezzel új korszaka kezdődik a város történetének. Mennél inkább háttérbe lépett a katonai jelentősége, annál jobban fejlődött ipara és kereskedelme. A szomszéd országok meghódításával üzleti forgalmának területe is kibővűlt. Aranyat a tauriskok országa adott, a vas a noricumi hegyekből kerűlt. A megmaradt föliratok számos iparágról adnak hírt; voltak ruhakereskedők, csapók, asztalosok, építők, ácsok; volt egy biborfestő, egy takács, egy fegyverkovács, egy ezüstműves, egy keleti gyöngyárús, kinek boltján „Róma városához” föliratú czégtábla függött. Ide szállították a borostyánkövet a Keleti tenger partjáról, s itt dolgozták föl csinos ékszertárgyakká ezt, az ó-korban nagyra becsűlt anyagot, valamint a hegyi kristályt. Sehol sem találni efféle tárgyakat oly tömegesen, mint az aquilejai hamvvedrekben.[74]* Voltak nagy fazekasműhelyek, s az üveggyártást is nagyban űzték. Az a sok kövecske, mely a szomszédos római tartományok területén, főleg a dalmát tengerpart hoszszában roppant mennyiségben találtatik: karneolok, ametisztek, jaszpisok és onyxok mindenféle vésett ábrázolásokkal, úgy látszik, szintén aquilejai gyártmány volt. Csak mikor a dunai határvonalat ismét veszély fenyegette, nyerte vissza a város eredeti katonai jelentőségét; ez okból római császárok is gyakran időztek falai közt. Így Aquileja fénye a késő ó-korban csak fokozódott. Mindazonáltal hiba lenne ezért a várost műtörténelmileg, mint rendesen történni szokott, a legmélyebb hanyatlás kora termékének tekinteni.

Ezüst csésze Aquilejából. Bécsben a felséges uralkodóház régiséggyűjteményében levő eredeti után. Charlemont Húgótól

Az eddigi ásatások az ó-kori Aquileja helyrajzi állapotaira is vetnek némi világot. Minthogy lényegesebb természeti akadálya nem volt, a város elég szabályosan épűlhetett. Éjszaki oldalán volt ugyan egy kis kihajlás; de máskülönben trapez-alakban, mely kétszer oly hosszú, mint széles volt, terjedt délről éjszaknak s kettős fallal volt övezve, melyek közt folyosó volt. A tenger felé fekvő déli városrész volt az eredeti colonia, ellenben az éjszaki rész később épűlt. A falak nagyobbára tömören, faragott kőalakú téglából épűltek; de itt-ott a fal, valamint a vele csak lazán összekapcsolt, különböző alakú, egymáshoz nem egyenlő távolságban levő tornyok közönséges kőből és törmelékből rakattak. E toldalék- és kiegészítő építkezések valószínűleg a Krisztus utáni 238. évből valók, midőn az aquilejaiak a Laibach felől előnyomúló Maximinus Thrax ellen voltak kénytelenek a béke hosszú korszakában elhanyagolt s ekkor hamarjában kijavított falak mögött védekezni. Mindazonáltal hősiesen tartották magukat s megvédték a kegyetlen császár boszújától Itáliát, mely elszakadt tőle. Azóta Aquileja az egész IV. századon át mindaddig, mig Attila el nem pusztította, erős vár hírében állott. Valószínűleg a város délkeleti sarkán, az egész környék legmagasabb pontján, hol ma a bazilika van, emelkedett a Capitolium, míg ettől éjszakra egy ott talált fölirás szerint a baromvásár, forum pecuarium, volt. E kettő között fekhetett a forum civile, hol sok más ismeretlen szoborművön kivűl a város körűl érdemeket szerzett C. Alvius Pollio quatuorvir aranyozott lovas szobra, valamint Cornelius Scipio Nasicának, C. Flaminiusnak és L. Manlius Acidinusnak még a köztársaság idejében emelt szobra volt fölállítva; ez a három férfiú vezette a latin telepűlőket a római tanács rendeletére Aquilejába. Manlius Acidinus szobrának föliratát ismerjük több töredékben, melyek egyike Catajo kastélyban Padua mellett, másika a Tornieri-gyűjteményben, Vicensában, őriztetik. A forum mellett több, különböző istennek szentelt oltárt ástak ki. Közelében közhasznú épületek, gabonatár és a császári pénzverő ház álltak, melynek helyén a múlt században pénzzel telt kosarakat és tégla-alakú nehéz rúdezüstöt találtak. A baromvásár tőszomszédságában egy ház romjaiban még nagy mozaikpadlót is tártak föl, Galateát (vagy Európát) ábrázolva, ki Amor által vezetett bikán úsztat át a tengeren; az egész szép, föltárásakor még színeinek teljes üdeségében díszlő, kitűnően komponált és rajzolt munka volt, mely azonban elhanyagoltatása következtében fölismerhetetlenné vált. Nem kevésbbé gazdag a nyugati fal mentén elhúzódó városrész különféle leletekben. Itt keresik a császári palotát, melynek létele legalább a későbbi időkben kétségtelen, valamint még sokkal több okkal a színházat. E helyen már régebben hatalmas, féldombormívű virágfüzérrel, Erosokkal és sasokkal díszített épületrészek, valamint föliratokkal ellátott színházi ülések kerűltek elő, míg újabban csakugyan ástak ki a város belső fala mellett egy félköralakú építményt, de még nincs eldöntve: színház volt-e vagy czirkus.

A Curiusok emléke s más római maradványok Aquilejában. Charlemont Húgótól

Bármily hézagosak ismereteink a régi Aquilejáról, történetének minden időszakából vannak egyes leletek, melyek részben visszanyúlnak a köztársasági korig. A köztársaság utolsó, vagy Augustus császárságának legelső éveiből valók egy Jupiternek szentelt templom romjai is, melyet tizenkét évvel ezelőtt a város nyugati falának egyik tornyában az előbb említett színház tőszomszédjában fedeztek föl. Az épület nyolcszögű alaprajza s a falaknak hét, váltakozva félkörű vagy szegletes fülkéi világosan kivehetők. Mikor ezt a kis szentélyt beépítették, előcsarnoka négy oszlopát az épület belsejébe vitték; kettőnek a felső részei épen jutottak korunkra. Az egyik dr. Gregorutti gyűjteményében őriztetik Aquilejában, a másik, mely kevésbbé ép, réges-régen páduai területre vitetett, hol hosszú időn át a peragai temetőben egy kereszt tartójának használták, még pedig akként, hogy megfordították s törzséből négy apró oroszlánt faragtak ki; végűl az oszlop a páduai múzeumba kerűlt. Mindkettőn azonos fölirat őrzi az Isten neve mellett a templomocska alapítója, Tampia, Lucius leánya nevét. E föliratok nyelvi és paläographiai sajátságaiból megállapítható az építés ideje. Egészen sajátszerű az oszlop alkotása. Jóniai rendszerű, de az oszlopfej és a hornyolt törzs közt egy sima keskeny középdarab van, melyet a törzstől egy gyöngysor választ el. A Juliusok korából való az a híres ezüst csésze, mely a felséges uralkodó család bécsi régiséggyűjteményében őriztetik, s a legértékesebb emlékek egyike, melyek Aquileja területén kiásattak. Egy, valószínűleg császári származású római van benne dicsőítve. A földmívelés körűl szerzett érdemei magasztalvák Triptolemos képében. Alakja, mely a többiek közűl erősebb domborműben válik ki, egyéni kifejezésével határozottan eltér az eszményi környezettől. Kissé pöffedt arcza kifejezésében inkább Neróhoz, mint Agrippához, vagy Germanicushoz való hasonlatosságot – ez az általános nézet – lehetne találni. Épen áldozni készűl Ceresnek, ki fedett fővel, kezében fáklyát tartva, trónon van jobb felől ábrázolva. Két fiú, kiket egy, fején kosarat vivő kis leány követ, nyújtja neki az áldozati adományokat egy oltáron át, melyen kevéssé kiemelkedő domborműben Proserpina elrablása van föltűntetve. A kétkerekű szekeren levő kigyókat az ősznek félmeztelen Horája eteti, mögötte egy kigyóval játszadozva a tél koszorúzott Horája áll lepelbe takarva és sással koszorúzva, míg a nyár kalászkoszorús Horája és bizalmasan reá támaszkodva a virággal díszített tavaszi Hora az oltár fölött láthatók. Lenn a föld erős fiatal asszony képében, kényelmes fekvésben van személyesítve s mellette áll a szántó bika; fenn az égbolt látszik a felhőkből kormánybottal és villámmal alá tekintő Jupiter képében. Az egésznek rajza szép, kivitele pedig tökéletes, s a szellemes compositió egyszersmind érdekes bizonyítékát nyújtja, hogy a római művészet hogyan tudta értelmesen átalakítani és allegorikusan értékesíteni a görög hitregéket.

Az említett színház közelében nehány évvel ezelőtt két császárszobrot találtak. Az egyik Tiberiust togában, mint legfőbb papot ábrázolja, a másik hosszú köpenyben, a palliumban, Claudius császár fejét láttatja. Mindkettő derekas munka. Nem sokkal későbbi időből származhatik az ugyanott talált öt medaillon Jupiter, Mercurius, Vulcanus, Venus és Minerva fejével, melyek díszítésűl valamely épületen – valószínűleg a császári palotán – voltak elhelyezve. Ugyanezen lelhelyről való egy más, a maga nemében egyetlen emlék, melyet az előbb említettekkel együtt az aquilejai állami múzeumban őriznek. Ez egy kőasztal, melynek derékszögű lapjába syrakusai Skopinas rendszere szerint szerkesztett vízszintes napóra és szélrózsa van bevésve. Az asztal körűl három oldalon alacsony ülőpadok állanak, a negyedik s épen az éjszaki oldalon az asztal szabadon hagyatott, hogy a néző bármikor oda léphessen a nélkűl, hogy árnyékával elfödje az órát. A déli oldalon a pad mögött emelt talapzat rendeltetése bizonytalan; nem ok nélkűl sejtik róla, hogy azon volt elhelyezve a groma, az a mérő szerszám, mely a római tábor helyének kimérésénél, vagy templom építésénél fontos szerepet játszott. A napóra készítőjének M. Antistius Euporus mondja magát a föliratban, melynek betűi a Krisztus utáni második század alakjait mutatják.

A gradói dom szószéke. Charlemont Húgótól

Mint Róma és Pompeji útszélein, akképen Aquileja kapui előtt is számos síremlék állott, s különösen a város éjszakkeleti részén, Colombránál, nagy temető volt. Ott találták 1883-ban a Curiusok mausoleumát, melyet a meglevő romokból teljesen helyre lehetne állítani, mert megvannak a kerek alépítmény, valamint az elhúnytak szobrai s a három oldalas, korinthusi oszlopfejjel lezárt tető. Csak a három oszlop, melyen a tető nyugodott, pusztúlt el. Alacsony fal, melynek felső szélén hamv-vedrek voltak megerősítve, (mert a négy, levehető gúlaalakú tetővel ellátott, üreges sarokpillért hamv-vedreknek is használták) vette körűl a szellős, valami hét méter magas emléket, mely a kerítésen levő föliratok szerint a Krisztus utáni első században épűlt.

Aquileja megmaradt keresztény emlékei építésök idejére nézve, úgy látszik, nyomban követik az ó-koriakat. Mert a baptisterium építése még a negyedik századba tehető; ez nyolczszögű, eredetileg kupolaszerűen födött tér volt, átmérői irányában eső oldalain fülkékkel s közepén hatszögű keresztelő medenczével, melyet hat gránit oszlopon nyugvó ívcsarnok födött. És ugyanez időből való lehet Krisztusnak Monasteróban talált monogrammja, mely báró Ritter-Zahony Jenő ajándékából a császári régiséggyűjteménybe kerűlt. Mint a nyugati egyház egyik legrégibb megyéje, melyet rangban csak Róma előzött meg, Aquileja bizonyára már korán kiterjedt keresztény műipar középpontja lehetett. De Attila hadai örökre megtörték (452) nagyságát. Mindazonáltal Niketas érsek Gradóból, hova előde menekűlt, visszatért régi székhelyére. De száztizenhat évvel később (568) a közeledő longobardok elől Aquileja első patriarchája, Paulinus, újra Gradóba menekűlt s utódai állandóan ott laktak. Midőn 606-ban a terület új urai politikai okokból megengedték, hogy Aquilejában ellenpatriarchát válaszszanak, az ó székvárosnak szárazon és tengeren uralkodó hatalma két felé szakadt s Grado lett örököse a tengeri, a romjaiból újra föltámadt Aquileja pedig a szárazföldi uralomnak. Ekképen alig két mérföldnyi távolságban egymástól két patriarcha-székhely alakúlt, melyek ellenségeskedéseit semmiféle pápai közvetítés sem tudta kiegyenlíteni. Ez a szakadás, mely kezdettől fogva egyformán beleoltotta mindegyikbe a romlás csiráját, a két város székesegyházában úgy szólván építészeti kifejezést nyert.

Az aquilejai dom. Charlemont Húgótól

A gradói dom tervezetében, szerkezetében és díszítésében egészen görög jellegű s valószínűleg azon görög építészek műve, kiket a görög származású Helias patriarcha (571–586) új székhelye földíszítésére hozatott. A templom három hajójú bazilika kereszthajó nélkűl, előcsarnokkal, a középhajót bezáró apsissal s nehány lépcsővel emelt, eredetileg márványkorláttal a többi tértől elzárt szentélylyel. Húsz oszlop, melyek feje részben ó-kori épületekből vétetett, tartja a főépület ívezetét. Habár a templom régi ablakai egynek kivételével az apsisban, melyen még látható a kőrácsozat, eltűntek s a falak megfosztvák mozaik és márvány lapjaiktól; megmaradt régi fehér, vörös és fekete kövecskékből kirakott padlója és kárpótlást nyújt annyi sok efféle munka elvesztéseért, melyekből másutt, példáúl Parenzóban, Zárában, Veronában és Bresciában csak szegényes töredékek maradtak fenn. Egyszerű virág- vagy mértani díszítései föliratokkal váltakoznak, melyek az alapítók nevét s néha az ő költségükön mozaikkal kirakott tér nagyságát tudatják az utókorral. Ugyanez időben épűlt a baptisterium s a S. Maria della Grazie templom, mely kicsinyben utánzata a domnak; e templomban az apsistól jobbra és balra alkalmazott két sekrestye a bizánczi modor hatása tekintetéből különösen tanúlságos. A nyolczadik és kilenczedik században, főleg ifjabb János patriarcha (814–818) idején történt építkezésnek szintén számos nyoma maradt, csakhogy a tevékenység, úgy látszik, inkább a régi templomok gazdagabb díszítésére irányúlt. Így a S. Maria templom padlójába egy ciborium töredékei vannak berakva, melyet a nevezett patriarcha emeltetett; a dom melletti udvarban pedig ugyanez időből egy parapet (kartám) gazdagon díszített töredékei láthatók, míg más, hasonló stilben díszített kövek az úgy nevezett patriarcha-szék fölállítására alkalmaztattak, mely szék a dom belsejében áll. Azon hat oszlopocska feje is, melyekre a szószék támaszkodik, ugyane korszak jellegét viseli magán. Valamivel későbbi időbe tehetők a könyöklőkön levő négy evangelista symbolum domborművei és ez a velenczei csúcsívekkel díszlő csinos alkotmány csak a XV. században készűlt szembetűnőleg a San-Marco két amboné-je egyikének mintájára.

Míg a gradói székesegyház minden lényeges részében egy és ugyanazon építészeti korszak bélyegét viseli, az aquilejai dom az első pillanatra nem egységes alkotásnak látszik. Ennek a régibb, félkörű apsisban végződő építmény szolgál alapúl. A kereszthajó a Konstantin-féle bazilikák mintájára már az első tervben meglehetett. De Popo patriarchasága idején (1019–1025) teljesen átalakították a templomot. Akkor kapta minden keresztágban kis apsisokkal kelet felé záródó kápolnáit, a kriptát és az emelt szentélyt. A három széles hosszanti hajó, legalább mai alakjában, szintén ez átépítésből származik. Popo korából való még a faragott kőből épűlt torony is a harangház kivételével, melyet Bertrand patriarcha (1334–1350) építtetett; ugyanő építteté a várszerű patriarcha-palotát, melyből ma már csak két oszlop van meg.

A XIV. századbeli földrengés után a bazilikát újra építették. Ugyane századból való több kőkoporsó a templom belsejében, míg a baloldali mellékkapunál álló kis kerek építmény, a „sacrario”, kétség kivűl szent sír s a román styl korából származik. Eredetileg a római épületek mintájára lapos kupola födte, nem pedig az a meredek sátortető, melyet egy későbbi helyreállításakor kapott.

A két patriarchai város egykori kincseiből a hely színén körűlbelűl semmi sem maradt. Pedig különösen Grado egykor valóságos keleti fényt űzött s ereklyetartóinak, arany, ezüst oltárainak, lámpáinak, fogadalmi koszorúinak, szentségtartóinak, füstölő edényeinek, szöveteinek sokaságával és értékességével a konstantinápolyi Hagia Sofiával vetekedett. A mit belőlök az idő meg nem emésztett, azt nagyobb részt Velencze vitte el. Így egykor Gradóban állott a híres alexandriai püspöki szék, melyet Heraclius császár küldött ajándékúl Primigenius patriarchának (630 körűl), míg Velence 1520-ban a dogék templomába nem vitette, melynek antitesorojában van most is. Egy darab cipollino márványból faragva, lapos domborműben, magas hátsó támaszának köralakú díszítésében elől és hátúl két-két evangelista látható jobbra és balra a kereszt jelétől, míg szárnyas jelképeik a hát és kartámaszték külső lapjain, a mystikus bárány, s az élet fája, melynek gyökeréből a négy paradicsomi folyó fakad, azok belső oldalán vannak feltűntetve. Ma a gradói templomban a főoltár pala ïoro-ján, mely 1372-ben készűlt, egy ereklyetartón és egy evangeliumon kivűl, mely szintén azon századból, vagy csak valamivel előbbi időből való, egykori dúsgazdagsága szerény bizonyítékáúl még csak három más ereklyetartó van. Mindhármat 1871-ben együtt egy márványládába rakva találták a főoltár alatt, s kétségkivűl vértanúk ereklyéit tartalmazták, melyeket a kereszténység régibb korában az oltár alatt szoktak volt elrejteni. De épen nem ugyanegy időből származnak. Az egyik ereklyetartó derékszög-alakú kis arany ládika; födelén zománczból berakott kereszt van, egészen hasonló egy másikhoz, melyet Polában találtak; a görög keletről származik, honnan bizonyára tartalmával együtt kerűlt Gradóba. Ez egy másik, nagyobb kerek ezüst szelenczében volt elhelyezve, melynek födelét trébelt munkában a trónon ülő istenanya képe díszíti, ölében a kisdedet s jobbjában a kereszt jelével végződő kormánypálczát tartva. A harmadik, tojásdad ereklyetartó szintén ezüstből van; födelén két bárány közt a kereszt jele látszik egy dombon, melyből a négy folyó ered s födelén az Üdvözítő, az apostolfejedelmek és öt, írva megnevezett szent vannak ábrázolva. Mindkét mű, úgy látszik, nyugaton, valószínűleg magában Gradóban az V. vagy a VI. században készűlt.

Aquileja kincseit a patriarchatus megszűntetésekor (1751) az udinei és görczi székesegyházak közt osztották meg. Így legalább valami megmaradt belőlök a tartományban; ilyen példáúl egy figyelemreméltó körmeneti ezüst kereszt, melyet a patriarcha előtt vittek, mikor a székesegyház bevonúlt; két püspök bot, melyek egyike a hagyomány szerint Szent Hermagorastól származik s még a pásztorbot kezdetleges alakját mutatja; míg a másikban, melynek nyele hegyi kristály, s melynek szárnyas sárkányalakú s drágakővel kirakott hajlásában egy stilizált bárány van, a XII. század ötvösművészete teljes virágzásban lép elénk.

Az aquilejai székesegyház még Grimani Domokos patriarcha korából (1497–1517) a renaissance nehány szép alkotását is őrzi a szentélyben álló gazdagon díszített és csinos márvány emelvényben s ettől jobbra levő oltár féldomborművében, mely Krisztus sírbatételét ábrázolja; mindkettő a milanói Bisono Bernardino műve. A renaissance terméke a nagy, három részre osztott oltárkép is a föltámadt Megváltónak, az apostolfejedelmeknek s a város védszentjeinek életnagyságnál nagyobb alakjaival. Ez oltárképet Pellegrino da San Daniele festette 1503-ban. Ezek az utolsó művek, melyekkel a képzőművészet e történetileg emlékezetes helyet ékesítette.

Pásztorbotok a görczi dom kincsei közt és Krisztus monogrammja. Bécsben a felséges uralkodóház régiséggyűjteményében levő eredetiek után. Charlemont Húgótól



[74] A legszebb aquilejai borostyánkőtárgyak az udinei közkönyvtárban, báró Ritter-Zahony Jenő görczi gyűjteményében, és Londonban a brit múzeumban őriztetnek.