Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Trieszt tájleírása, népélete, történelmi és művelődési fejlődése.

Trieszt tájleírása, népélete, történelmi és művelődési fejlődése.

Swida Ferencztől, fordította Katotna Lajos

A St.-Just székesegyház. Nordio Henriktől

Aki a déli vasúton érkezik Triesztbe, Nabresina mögött hirtelen a legkellemesebb meglepetésben részesűl. Mert az addigi karszt-sivatag, meg a kék tenger nyaldosta part közötti ellentét igen nagy. Mentűl közelebb ér az ember magához Trieszthez, annál kiesebb és változatosabb a vidék képe. De még megragadóbb látványt élvez az útas, ha már Sessanánál elhagyva a vasútat, a hajdani postaúton, Opèinát érintve megy e kikötő-városba. Eleinte itt is karszt-földön jár. A mint azonban ahhoz az obeliszkhez érkezik, melyet a triesztiek az új út megnyitása után I. Ferencz császár tiszteletére állítottak, egyszerre lábai alatt látja a tengert és a várost bájos környékével együtt.

Az utolsó karszt-övnek kréta- és nummulit-mész fensíkja e helyütt meredek eséssel szakad meg. Homokkő-dombok lánczolata sorakozik elébe, melyek fokozatosan alább szállva, legvégső nyúlványaikkal messze benyomúlnak a tengerbe. Színezetben és növényzetükkel is élesen elütnek ezek a mészövtől. E dombok közűl a legelől állók egyikén terjeszkedik festői elrendezésben Trieszt legnagyobb része. A legközelebbi, valamivel rövidebb magaslaton, közel annak végéhez áll Servola falucska.

Távolabb délre, Muggia festői kikötője mögött az isztriai part hasonló alakzatú kiszögellései következnek, ú. m. a Punta Sottile és a Punta Grossa, ettől dél-nyugatra a Punta Pirano s végűl a félsziget legnyugatibb csúcsa, a Punta Bassania. Fordítsuk tekintetünket az előttünk fekvő lejtőre. A mészfensík meredek eséssel ereszkedik le Pischianze falucskához, mely részben lépcsőzetesen beültetett két homokkődomb közé van beékelve. Mindkét oldalt szétszórt házak vannak a völgyhasadékban, mely csak a torkolata felé kezd tágúlni. Itt van aztán Rojano helység tekintélyes tornyával és kaszárnyájával. Mögötte az új kikötő nagyszerű építkezései terjeszkednek.

A tengernek előttünk fekvő terjedelmes tükrét nyugaton a gradói lagunák szegélyzik, azok mögött pedig tiszta időben a távoli Alpesek csillognak. Tekintetünk tehát, még ha nem megyünk is föl a valamivel magasabban fekvő kilátóponthoz, sok helyütt messze túl jár a város környékének határain.

Trieszt a hozzá tartozó területtel együtt 94.62 négyszög kilométerre terjed, s lakosságának száma 1880-ban 144.844 volt. E keskeny tartomány St.-Croce-hez közel a partnál az auresinai vízvezetéknél kezdődik s dél-kelet felé terjed, hol a Karszt fensíkja is hátrább vonúl s egy tágasabb parti síkságnak enged helyet. Ugyanott végződik a part fordulójánál, Zaule mellett a város határa, melyhez nehány, már a Karszton fekvő kis helység is tartozik.

A milyen szép látvány a város Opèinából valamely derűlt napon, a milyen gyönyörű itt a naplemente: épen oly sajátszerű a város képe éjjel. A sötét mélységből számtalan világító pont csillan föl. E tűzszemek geometriai alakzatokban rajzolják elénk a kikötő töltéseinek, a partszéleknek, az útczáknak és tereknek körvonalait. A sárgás gázlángoktól élesen elütnek az új kikötő villamos lámpái s a vörös és zöld jeltüzek.

A vidék fölött uralkodó magaslatnak, melyen a várkastély ma is áll, legelső megszállóit nem ismerjük. Nem a rómaiak voltak, mindazonáltal ő velük kezdődik e hely történelmi élete. Azon időtől kezdve, melyben e világhódító nép ezen, az Appennini félszigetről a Balkánra való átmenetnél fekvő vidéket foglalásai körébe vonta, maradandó birtoklásának támasztékai gyanánt gyarmatokat is alapított rajta. Így keletkezett Tergeste.

E római gyarmatváros születési éve ugyan ismeretlen, de aligha nagyon távol esik Sempronius Tuditanus consulnak a japydok elleni győzelmes hadjárata idejétől (Kr. e. 129.). Több mint hét évtizeddel ezután, midőn az Alpeseken inneni Galliából Caesar hadjáratai miatt a csapatokat elvonták, a gyarmat a japydok egyik rablótámadásának áldozatáúl esett. Majd Octavianus Augustus (Kr. e. 30-tól Kr. u. 14-ig), ki a gyarmattól függő területet is tetemesen növelte, Tergestét újonnan megerősítette.

De nemcsak magát e helyet védték bástyák és árkok, a Tergeste felé vezető fontosabb közlekedési útak is erődökkel voltak biztosítva. Sőt a város távolabbi vidékén is sánczok húzódtak keresztűl-kasúl, melyeknek nyomai még ma is fölismerhetők. Nem csoda, ha e kerület oly jól meg volt erősítve; hiszen védő bástyája volt Italiának, mely a birodalomnak Augustus korabeli beosztása óta Arsiáig (a mai Arsa) Isztriát is magába foglalta.

Így Tergeste is élvezte mindazon anyagi és politikai kedvezményeket, melyek a római birodalom anyaországát a provincziák fölött megkülönböztették. A város mindaddig virágzott és gyarapodott, míg az italiai községek e kiváltságok és a ritkán megzavart béke oltalma alatt állottak; de hanyatlásnak és enyészetnek indúlt, midőn jóllétének alapföltételei megszűntek.

Tergeste ugyan még a római világbirodalom legfényesb korszakában sem volt valami fontos hely. Nagyon is közel esett hozzá a hatalmas Aquileja, az alpesi tartományok kereskedelmi főhelye és útvonalaik góczpontja. De azért nagyon tévednénk, ha olyan csekély halász falucskának tartanók, a milyennek szabadkikötővé nyilvánítása után gyakran kicsinylőleg mondták. A mai ó-városon már a rómaiak idejében is túl terjedt község már akkoriban is egyesítette a szükségest a széppel; voltak épített kikötői és vízvezetékei, színháza, templomai, oltárai és szobrai.

Igaz ugyan, hogy, ha ma végig járjuk a város útczáit, vajmi kevés nyomát találjuk e rég elmúlt időknek. Székesegyházának tornyaiba néhány oszlop van befalazva a capitoliumi istenségek ama templomának alkotórészeiből, melyet Clodius Quirinalis, Nero idejében a ravennai hajóhad praefectusa, újított meg. Az óváros egy másik egyházának, az egykori jezsuita-templomnak közelében egy sajátságos, félig a földbe sülyedt, fölirat nélkűli boltív áll, mely alakjával a késő-római korra vall s melynek rendeltetéséről semmi bizonyosat nem mondhatunk. Egész mondakoszorú fonta körűl időtől megviselt falait, s füződött még a nevéhez is. Mai neve, Arco di Riccardo, mely Oroszlánszivű Rikhárd keresztes vitézre látszik vonatkozni, ép oly kevéssé történelmi hitelű, mint a másik, a Rè Carlo, mely a longobardok legyőzőjére céloz. Még gyérebb számúak a Trajanus alatt G. Petroniustól épített színháznak nyomai. Csodálatos azonban, hogy az egykori színházzal szomszédos egész terület még ma is Rena vecchia nevet visel (az arena elnevezés után).

A mi a világbiró nép korából még fenmaradt, az a város két gyűjteményében, a régiségtárban és a székesegyház melletti Lapidarióban látható. Míg a gondosan szervezett múzeum egészen olyan berendezésű, mint más hasonlónemű gyüjtemények: addig a Lapidario már egészen más jellegű.

Trieszt városának egyik legderekabb férfia, az 1842-ben elhúnyt Domenico de Rossetti, sok éven át folytatott legbuzgóbb törekvését megvalósítván, az 1768-ban, Olaszországba való visszaútazása közben itt meggyilkolt Winkelmannak emléket állítandó, ez emléket úgy tervezte, hogy az mintegy középpontja legyen a helybeli régiségek gyüjteményének. E czélra a székesegyház melletti, épen akkor tájt használaton kivűl helyezett temető látszott legalkalmasabbnak némi átalakítással, s a síremlékekkel és fogadalmi kövekkel, oltárokkal, föliratokkal s más efféle régiségekkel díszített kertet nem sokkal az alapító halála után csakugyan meg is nyitották. A becsesebb szoborművek és egy kiválóan nevezetes fölirat számára utóbb egy templomszerű épületet emeltek. A három lépcsőzetű síkra tagolt, fákkal és bokrokkal beültetett kertbe lépve, sajátságosan mélabús hangúlat szállja meg lelkünket. A nagy számú föliratos kövek, melyek közűl sok még a klasszikus kor szép vonalait mutatja, míg mások későbbi századokból s némelyek az újabb korból valók, s rajtuk, valamint az összes szabadon álló emlékeken elmállás jelei láthatók, – mind arra vallanak, a mi e hely valaha volt, t. i. temetőre. De olyan temetőre, melyben ez idő szerint majdnem tizenkilencz évszázad aluszsza álmát! A ki e régi kövek föliratainak olvasásához ért, annak ez emlékjelek rég elhalt emberekről és letűnt időkről beszélnek. E félig elmállott köveknek köszönhetni első sorban a régi Tergeste belső életéről, lakóiról és családairól, hivatalairól és méltóságairól, épületeiről és nevezetesb eseményeiről való ismereteket.

Ha az efféle emlékek közűl, különösen a nagyobbakból, igen sok mindörökre elveszett, annak okát a későbbi nemzedékek hanyagságán és kiméletlenűl gyakorlati gondolkozásán kivűl abban a sokféle szorongattatásban és viszontagságban is kell keresnünk, melyeknek a római birodalom bukása után annak egyes részei ki voltak téve s melyekből Triesztnek is bőségesen kijutott.

Midőn a zivataros idők homályából derengőbb századok küszöbére lép: a pásztorbot kormánya alatt áll a város.

Az „Arco di Riccardo”. Bernt Rudolftól

A legenda szerint már időszámításunk 50-dik éve táján gyökeret vert itt Krisztus tana, Aquileja felől Hermagoras küldötteitől terjesztve, s az üldözések idején itt is nem egy hitvalló pecsételte meg vérével hitéhez való hűségét. Ilyenek Justus, a város védőszentje (megh. valószínűleg 303-ban), Sergius, kinek alabárdja a város czímerét díszíti, és Servulus, ama jámbor ifjú, ki egy ideig egy sziklabarlangban lakott Trieszt mellett. De, valamint egyebütt, úgy itt is termékenyítőleg hullott a martyrok vére a hit elhintett magvaira. Frugiferrel kezdődik a VI. században a trieszti püspököknek immár megbízható hagyományra támaszkodó névsora. Az idők nyomorúsága és az uralkodók politikája, mely másutt is egyre több-több hatalmat és tekintélyt szerzett és utoljára a világi uralmat is kezére játszotta az egyházfejedelmeknek, itt is hasonló fejlemények okozója lett. Trieszt területe Nagy Károly birodalmának szétosztása után, Italiához kerűlvén, Lothár, ez ország királya, 938-ban a város akkori püspökének, Jánosnak, adományozta Triesztet és 22.7 kilométernyi kerületű vidékét, az egykori gyarmatterület e csekélyre olvadt maradványát.

A püspök, ki ez időtől fogva az egyházi joghatóság mellett a világit is egyesítette kezében, hatalmasan uralkodott a városban. Háromszáz esztendőnél tovább tartott, míg a község, parancsolóinak pénzbeli szükségét időről-időre fölhasználván, lassankint odáig jutott, hogy a szoros köteléket végre feloldja. Midőn 1295-ben Brissa de Toppo püspök a patriarcha beleegyezésével 200 márka denárért a kormányzói (Gastald) méltóságról és a regále-jövedelemről is lemondott, ezzel a község minden lényegesebb dologban megnyerte végre önállóságát.

Jellemző, hogy már az erre következő legközelebbi időből (1313–1319) való Triesztnek legrégibb fenmaradt városszervezete. Ez a „Statutum”, valamint későbbi átdolgozásai is, azt mutatják, hogy ez a város is a szomszédos tengerparti községekéhez hasonlóan szervezte kormányzatát; itt is egy idegenből való podestà áll a város hatóságainak élén, s mellette egy nagy és egy kis tanács, meg a különböző hivatalnokok intézik az ügyeket, a kiknek nagyobb része a város nemes családaiból való. Idő haladtával a város kormányzata egyáltalában mindig arisztokratikusabbá lett. Sőt a nemesek közűl is különvált már 1246-ban tizenhárom család s olyan szövetkezetté alakúlt, melyből minden más család ivadéka ki volt zárva.

A püspökök ismételten megkisérlették elvesztett hatalmuk visszaszerzését. Ámde, ha a polgárok szerencsésen meg tudták is hiúsítani e kisérleteket, azért még korántsem voltak egészen függetlenek. Nem szólva ama változó viszonyról, a melyben az aquilejai patriarchákkal állottak, kik a XIII. század eleje óta Isztriának birodalmi őrgrófjai voltak, ennél is sokkal nyomasztóbb kötelezettséggel adóztak az öböl túlsó partján levő hatalmas tengeri városnak – Velenczének. A rómaiak aquilejai hadi kikötőjének megszűnte óta a lagunák városa vállakozott, lassankint mind jobban erősbödve, az Adriai tengernek kalózoktól való tisztán tartására, ezért azonban viszont egyenlő értékű szolgálatokat követelt a védelmében részes parti városoktól. Isztriának egy városa sem tudott e követelésnek húzamosb ideig ellentállni, de egyikük sem nyúlt miatta gyakrabban fegyverhez Triesztnél, bár ennek föllépései is többnyire szerencsétlenek voltak.

A „Lapidario Triestino” a Winkelmann-emlékkel. Bernt Rudolftól

A legnagyobb veszedelem 1369-ben látszott az éhségtől látogatott várost fenyegetni, midőn a velenczeiek tizenegy hónapi ostrom után bevonúltak falai közé, s lakóinak állandó leigázására már két erődöt ls kezdtek építeni. Velencze más oldalon való elfoglaltsága miatt ismét szabaddá tette Triesztet; az erődöket lerombolták, sőt 1381 október 7-én maga Velencze is forma szerint elismerte a város függetlenségét. Ámde mit segíthetett a triesztieken egy oly szerződés, melynek érvényessége előre láthatólag csak ideig-óráig valónak volt tekinthető? A patriarcha-őrgrófok, kik itt utóbbi időben erélyesebben védelmezték jogaikat, szintén nem nyújthattak elegendő oltalmat, – hiszen ők maguk is kevés sikerrel biztató harczot folytattak e tengeri köztársaság ellen. Ekkor a város polgárai arra határozták el magukat, hogy a mögöttük levő tartományban uralkodó s akkor leghatalmasabb fejedelmi családhoz, a Habsburgokhoz folyamodnak.

1382 szeptember 30-án III. Lipót herczeg elfogadta Grácz várában Trieszt önkénytes meghódolását. Ezzel ugyan a város történetének egy újabb korszaka kezdődik, habár nem tagadható, hogy a városnak a herczegekhez való viszonya eleinte nagyon határozatlan természetű volt. Az igaz, hogy a választott podestà helyébe a herczegektől kiküldött kapitány lépett; de azért az egész belső kormányzat az addigi szervezet szerint maradt, s a község kifelé is oly önálló volt, hogy a maga felelősségére háborút is viselhetett, békét is köthetett a nélkűl, hogy a herczegek akár az egyikben, akár a másikban segítették, vagy gátolták volna. Nevezetesen a vám- és útkényszer, melyet a Habsburgok Trieszt javára belföldi alattvalóikra róttak, adott gyakran alkalmat bonyodalmakra. Az isztriai parti városok, melyek kereskedelmi érdekeikben veszélyeztetve látták magukat, többször fegyvert ragadtak és uruk, Velencze, rendesen az ő pártjukra állott.

1463-ban a város egy ilyen, az előbbihez hasonlag vitézűl, de szerencsétlenűl viselt háború (az úgy nevezett „trieszti háború”) után területének egy részét elvesztette s környéke mai határai közé szorúlt. Hűségeért és vitézségeért a város császári kegylevelet kapott, mely 1464 február 22-én kelt és a megdicsért hű város czímerébe a császári sas fölvételét megengedte. De az 1463-ki sajnos területveszteség, valamint a háború egyéb viszontagságai heves belső zavarokat okoztak Triesztben. Midőn a város az utóbbiak következtében Lueger Miklós kapitány tanácsára 1468 május 28-án addigi önkormányzatáról lemondott s az ország fejedelmének teljes hatalma alá vetette magát, ez ellen forrongás támadt. Luegernek pusztúlnia kellett Triesztből, hol vér is folyt a polgároknak egymás elleni dühöngésében. Csak miután III. Frigyes császár egy nagyobb hadosztályt küldött, állott helyre heves harcz után a rend (1469). Nem sokára maga a császár is megjelent (1470) és törvényt tett a városban. Trieszt oltalmára egy erőd építését rendelte el, s habár a városi szervezet, melyet ekkor felfüggesztett, lassankint ismét érvényre jutott, a város mégis sokat vesztett előbbi függetlenségéből.

Még egyszer sikerűlt a velenczéseknek a várost Frigyes utódja, I. Miksa alatt, egy háború alkalmával kis időre elfoglalniok (1508 május 6). A császári fegyverek diadala nemcsak ez állapotnak vetett véget, hanem annak az évi adónak is, melyet Trieszt addig a dogéknek borban szokott volt fizetni. Egy ennél jóval fontosabb dolgot azonban ekkor még szorosan tartott körmei között a Szent Márk oroszlánja, t. i. az Adria fölötti uralmat. Csak két századdal később, végső elernyedésekor mondott le erről is.

Trieszt a XVII. században. Valvasor „Ehre des Herzogthums Krain” (1679) czímű munkájabeli rézmetszet után, Karel Edétől

A városnak szabadkikötővé nyilvánításával VI. Károly császár alatt (1719) ismét egy újabb korszak kezdődik. A kis kikötővárosból lassanként az Adriai tenger kereskedelmi góczpontja lett és árúforgalmának fejlődésével lépésben haladt a városnak területi növekvése is.

A középkori Trieszt még vajmi szűk határok között szorongott. Ha mai tervrajzán a várkastélytól körűlbelűl a via del macello vecchio zsákútczához egy vonalat húzunk, azuztán ez útczából a görbe via delle beccherie-n át, ennek vége előtt a színház-útczába kanyarodunk s a főtér régebbi részének szélén tovább menve, a haltér-útcza és a via fornelli irányában folytatva útunkat, az evvel derékszögben álló via del fortino-ba és azon útczába térünk be, mely még ma is a jellemző „fal-útcza” nevet viseli, végűl pedig a Barbakan-téren s az androna degli orti felső végén át a székesegyházhoz és a várkastélyhoz kerűlünk vissza: akkor körűlbelűl bejártuk a város középkori területét. Ez a városka, mely majdnem háromszögben terűlt el a várkastély éjszaknyugati lejtőjén, s melytől délre a Borgo S. Lorenzo feküdt, négy kerületre volt fölosztva: ú. m. a Cavana, Mercato, Riborgo és Castello városrészekre. Öt fő- és négy mellék-kapu vezetett ki a szabadba. A porta Cavana-n kivűl kolostorok és kórházak állottak; a városnak a tenger felé eső végein, vagy azokhoz közel só-telepek voltak, a felsőbb részeken pedig szétszórt házak, kertek, olajfás ligetek és szőlők.

Egészen a XVIII. század folyamán bekövetkezett nagy változásokig aránylag keveset fejlődött a város. VI. Károly alatt az egykori só-telepek helyén az úgy nevezett keleti társaságnak a hajógyára, ennek megszűnte után pedig egy császári fegyvertár, s végűl magánépületek emelkedtek. Sokkal nagyobb lendűletet nyert és tetemesen bővűlt azonban a város Mária Terézia uralkodása alatt, kinek Trieszt a szabadkikötői jogok gyarapítását, kikötőjének átalakítását és kiszélesbítését, továbbá fontos kereskedelmi szabályzatok elrendelését és a meglevőknek javítását köszönheti. Lakosságának száma, mely 1758-ban alig érte el a 6.500-at, 1777-ben már 20.000 lélekre rúgott, a mi legékesebben szóló bizonyítéka gyors fejlődésének.

A várkastélyból a városra lenézve, a háztömegek különböző elrendezésében az ó és új város közötti nagy különbség mellett a kettőnek más-más időkre és körűlményekre valló eredete is szemünkbe ötlik. A várdomb közelében levő keskeny, girbe-görbe útczák s a bennök álló, többnyire nagyon egyszerű, idő-barnította házak annak tanújelei, hogy építésüknél a térrel való legnagyobb takarékosság mellett a védőképesség fokozása volt irányadó. Az új város széles, egyenes és általában egymást derékszögben metsző útczái, melyekbe bőven árad mindenütt a levegő és világosság, de egyúttal a szél és a hőség is, már újkori eredetűek és szabályosan épültek.

Az új város egész elrendezése, különösen pedig a vízi útak beosztása a legkülönfélébb tervezgetésekre adott alkalmat. Némelyek az új kereskedő várost átszelő s egymást derékszögben metsző csatornákkal valóságos kis Velenczévé akarták átalakítani; mások nagyobb vízmedenczéket terveztek; végűl azonban a legegyszerűbbnél állapodtak meg: t. i. az egykori sótelepi csatorna kibővítésénél, melyet egy másik, tőle délre fekvő csatornától való megkülönböztetésűl Canal Grande-nek neveztek el.

Triesztben, melynek lakói a szabad kikötő kiváltságainak kizárólagos birtokában voltak s azonkivűl föl voltak mentve a községi terhek alól, – a mint hogy egyáltalában alá sem voltak vetve a városi hatóságnak, hanem csakis a császárinak, – gyorsan emelkedett a megtelepedők száma. Minthogy azonban ezeknek kiváltságos helyzete már VI. Károly idejében heves súrlódásokra ingerelte a városi polgárságot, Mária Terézia, – kinek uralkodási idejére esik a Canal Grande befejezése, a St.-Carlo-kórház melletti Molo és az új kórház fölépítése, – 1749-ben az egész úgy nevezett kamarakerületet, némely kikötések fenntartásával, bekebelezte a városba. Ekkor bontották le a város és a mai Terézváros közötti falakat. Könnyebben összenőttek immár a régiekkel az új házcsoportok, melyekhez a császárnő utódjának éveiben délnyugaton a Józsefváros járúlt, s így a törzslakosság is könnyebben összeolvadt a bevándorlottal. A régi polgár családok sokáig elkülönűlve, csak távolról nézték az új városrészekben és a kikötőnél folyó élénk sürgés-forgást. Csendes nyugalmukból fölzavarva s az erélyes, de sokszor kevéssé kiméletes jövevényekkel való érintkezésre nem igen lévén hajlandók, saját körükbe visszavonúltan éltek. Ezalatt egyre gyarapodott azok vagyona, kik az újkor szellemét fölismerve, azt hasznukra tudták fordítani. Még a szövetségi háborúknak különben annyira viszontagságos kora sem tudta Trieszt kereskedelmének folytonos emelkedését azon időleges veszteségekkel hátráltatni, melyeket a városnak a francziáktól való kétszeri megszállása (1797 és 1805) okozott.

Sőt épen ama szigorú rendszabályok, melyekkel Napoleon az Adriának hatalma körébe eső részén is az angolokat sújtotta, szintén tetemesen hozzájárúltak a más uralom alatt lévő városok, s így Trieszt kereskedelmének is fölvirágoztatásához. Hogy milyen erős önérzet és bizalom töltötte el épen akkoriban az itteni kereskedőket, annak legjobb bizonyítékai az ezen időből való nagyobb épületek: a színház (1801) és a börze (1802). Csakis a városnak a francziák által való állandó megszállása (1809-től 1813-ig) akasztotta meg egy időre e szép fejlődést. A franczia uralom véget vetett Trieszt régi alkotmányának és önkormányzatának is, mely különben már a város szabadkikötővé nyilvánítása óta mind több-több rázkódtatásnak volt kitéve. Már Mária Terézia is, bár a lehető legnagyobb kimélettel járt el, mégis császári hivatalnokokra ruházta a fontosabb intézkedéseket. II. József rendeletei és törvényei érvénytelenekké tették a hajdani statutumok legnagyobb részét. A tanács egykori jelentőségének puszta árnyékává sülyedt alá, Trieszt közigazgatási különállása Görczczel és Gradiskával való egyesítése következtében, egyházi önállósága pedig püspökségének megszűntetése miatt elveszett. Kolostorai közűl nem egy kirürűlt, s több kisebb temploma és kápolnája világival cserélte föl egyházi rendeltetését.

József halála után Trieszt ismét visszakapta egyházi és politikai különállását, s a patricziusok díszruhája is megint visszanyerte régi becsét. De ez már csak látszólagos föléledés volt. A francziák bevonúlásával sírba szállt a régi alkotmány, s az osztrák kormánynak, midőn 1813 október havában a nép újjongása mellett újra birtokába vette a várost, eszeágában sem volt oly intézmények visszaállítása, melyek szellemükben már elavúltak. A lakosság általános megelégedésére megszűntette a franczia községi szervezetet, a maire és segédei helyébe a kormánytól függő politikai és gazdasági törvényhatóság lépett. 1819-ben Trieszt a német szövetségbe bekebeleztetvén, a „leghűségesebb város” kitűntető czimét kapta. I. Ferdinánd császár 1839-ben ismét visszaállította a kis és nagy tanácsból álló városi képviseletet, mely 1848-ig megmaradt ezen alakjában. Két évvel útóbb Ferencz József Ő Felsége a városnak, hazafias magatartása elismeréseűl egyenesen a korona alá tartozás (Reichsunmittelbarkeit) jellegét (1849 október 1.), nem sokára ezután pedig (1850 ápril 12.) a még ma is érvényben lévő szervezetet adta.

A napoleoni korszak társadalmi tekintetben nagy változást idézett elő. Oly idők, melyek a hagyományos és öröklött intézményeket fenekestűl felforgatják, tetemesen hozzájárúlnak a lakosság különböző elemeinek egybeolvasztásához is. A napoleoni családnak az imperator bukása után Triesztben menedékre talált sarjadékai alkották meg a városban az előkelő társadalmi élet első középpontjait; néhány évtizeddel később pedig a spanyol Bourbonok, Don Carlos és családja, húzódtak ide, miután a trón elnyerése iránti reményeik hajótörést szenvedtek. Mint ebből látható, Trieszt ismételten nyújtott menedéket bukott nagyságoknak.

Trieszt ma. Russ Róberttől

Az osztrák uralom visszatértével Trieszt ismét gyors virágzásnak indúlt, s terjedelme és lakossága egyaránt folyton növekedett. Mindenekelőtt a város szélein lévő sík területek teltek meg házakkal. Kelet felé már a század eleje táján megkezdődött egy új városrész, a borgo Franceschino építése. Mióta vasút köti össze Triesztet Bécscsel, azóta a város éjszak felé is mindinkább terjed, úgy, hogy nemcsak a város mögötti dombokon épülnek újabb-újabb házsorok, hanem a tengertől is jókora darabot elhódítottak. A város folyton előbbre nyomúl a tenger felé, különösen az új kikötőnél. E tájon minden egészen új keletű. Maga a vasúti pályaudvar is csak 1878-ban épűlt az új kikötői építkezésekkel együtt, az előtt ugyanis más helyen állott. A kikötő átalakítása abban állott, hogy az addig nyílt rév három óriási medenczének és egy a partvonallal egyenközű töltésnek építése által zárt kikötővé változott. A pályaudvart környező házak nagy része szintén új, nemkülönben a közbűl lévő két kertecske és az egyikben álló emlékszobor is.

A régi piazza grande falakkal és házakkal volt elzárva a tengertől; a városi palota szabadon állott; a tér hátsó oldalát elfoglaló mai városháza helyén egy régi városi épület és két templomocska állott; a tengerhez egy kapu, a város többi részeihez pedig sikátorok és keskeny útczák vezettek. Ez alakjában a tér az isztriai parti városokéihoz hasonlított. A jelen században nagy átalakítások történtek rajta. Eltűnt a két kis templom, el a régi palota is; leomlottak a falak és egyéb épületek, melyek a tengerre való szabad kilátást gátolták. Természetes, hogy a kikötő-kapu, a városnak ekkor már egyetlen kapuja, szintén elpusztúlt. Az egész feltöltött belső kikötőnek, a Mandracchiónak helyét egy kertecske foglalta el, melynek egyik oldalán, a hol az előtt a halpiacz volt, 1880-tól 1883-ig a Lloyd-palota, Ferstel Henrik pompás renaissance-stílű alkotása épűlt. Hátsó oldalát az 1875-ben befejezett városi palota alkotja, Triesztnek ez egyetlen díszépülete, melynek ide való építőmester, Guiseppe Bruni, a tervezője. Sajnos, hogy a fényes, legdúsabb renaissance-stílű homlokzattal nem áll arányban az épület szélessége; a keskeny palota majdnem olyan, mint egy függöny, mely szégyenlős szánakozással födi el az ó várost.

Csak az ó várost bejárva, érzünk valamit az ódonság lehelletéből. Itt még nem egy dolog hasonlít az isztriai parti városok rendes képéhez.

Minthogy a városnak majdnem valamennyi szebb épülete a legújabb időből való, természetes, hogy történelmi fejlődésről és a stilfajok egymásutánjáról szó sem lehet. A templomok közűl is a nem katholikusok birtokában levő két legszebb egészen új keletű. Ezeknél a stilus választására vallási és nemzeti hajlamok voltak irányadók. A német eredetű ágotai evangelikus hitközségé góth, az illyr nemzetiségű görög-keletieké pedig bízanti stilű. A reformáczió mozgalmai, melyek a XVI. században Triesztet is érintették, itt még ugyane század vége felé teljesen elcsöndesedtek. A városnak szabadkikötővé nyilvánítása idejében betelepűlt legelső protestánsok már nem találtak itt hitsorsosokra. Különböző vidékekről, így déli és nyugati Németországból, Helvécziából, és pedig különösen Graubündtenből kerűltek ide a bevándorló kereskedők és iparosok. A köztük lévő felekezeti s még inkább a nyelvbeli különbségek két hitközségbe csoportosították őket: a német származású ágostaiak megtartották anyanyelvüket, a vegyes nyelvű helvét hitvallásúak pedig a városi lakosság többségének nyelvét, az olaszt, sajátították el. Midőn a protestánsok II. József alatt jogilag biztosítottabb helyzetbe jutottak, ők is saját templomok szerzéséhez láttak; addig hitsorsosaik magánházaiban tartották isteni tiszteleteiket. Az ágostaiak megvették (1785) a használatlanúl álló Rosario-egyházat, a helvét hitvallásúak pedig (1786) a Sylvester-templomot, mely a legenda szerint Euphemia és Thekla vértanúk egykori hajléka s Trieszt legelső keresztény szentegyháza volt. 1871-ben az ágostaiak, miután templomukat a város visszavásárolta s az ismét a katholikusoké lett, új egyházat kezdtek építeni, mely Zimmermann boroszlói építészeti tanácsos tervei szerint három év alatt készűlt el. E nemes ízlésű góth épület a város egyik legszebb ékessége.

A Lloyd-palota Triesztben. Bernt Rudolftól

A görögök előbb szereztek maguknak templomot Triesztben, mint a protestánsok. Mária Terézia császárnő ugyanis kiváló kegyeiben részesíté a szabadkikötő e legkorábbi vendégeit, kiknek megtelepedésétől a keleti kereskedelem nagyobb lendűletét remélte. Nemcsak megengedte nekik már 1753-ban, hogy templomot építhessenek, hanem maga is hozzájárúlt annak költségeihez. A görögökkel hosszabb időn át egy hitközségben fértek meg a Dalmácziából és a törökországi határos tartományokból bevándorlott görög nem-egyesűlt délszlávok is. Az isteni tiszteletet fölváltva hol az egyik, hol a másik nyelven tartották. Miután azonban surlódásokra kerűlt közöttük a dolog, a görögök 1782-ben új község alapítására kaptak engedélyt, s fölépítették a tenger melletti Szent-Miklós templomot. A régi templom az ekkor külön vált illyr hitközségé maradt. Minthogy azonban a feltöltött terület, melyen az épület állott, lassanként csuszamlani kezdett, 1850-ben sajátszerű tornyainak egyikét le kellett bontatni. Tizenegy évvel később, az egész régi épület eltávolítása után, egy új templom költséges és hosszan tartó alapvető munkálataiba fogtak. Ez a milanói Macciacchini tervei szerint épűlt és 1868-ban készűlt el. Alaprajza görög kereszt, melynek mind a négy sarkán egy-egy torony áll, melyek egyúttal támoszlopai a nagy középkupolának. Belseje ép úgy, mint a görög Miklós-templomé, a leggazdagabban van díszítve. Kivűl velenczei mozaik-művek ékesítik falait. Az arany alapon byzanti modorban készűlt képek a keleti egyház több szentjét ábrázolják.

E szép idomú kupolás templom különösen a Canal grandéval átellenben lévő oldalról nézve elragadó látványt nyújt az előtte horgonyozó hajók hátterében. A nevezett csatorna végén egy másik templom, a katholikus Szent-Antal egyház áll. Ez is újabb keletű mai alakjában. 1827-ben a város az itt állott kisebb templom lebontása után egy nagyobbat kezdett építtetni a svájczi Nobile Péternek, a bécsi képzőművészeti akadémia későbbi igazgatójának tervezete szerint. Minthogy az építkezés nagyon sokáig folyt, ez alatt egy közeli téren fából ideiglenes templomot állítottak. Végre 1849 október 14-én Legat püspök a Terézváros százéves fönnállásának ünnepén fölszentelte az új templomot, melynek egyhajós, kupolás építménye oszlopos előcsarnokával a római templomokhoz hasonlít.

Az ó-városban a Santa Maria Maggiore nevű plébánia-templom, melyet a nép még ma is jezsuita-templomnak nevez, ennek a rendnek sajátszerű építési stilusát képviseli. Létrejöttének Eggenbergi Ulrik herczeg volt egyik legbuzgóbb előmozdítója, 1627-ben kezdték Pozzo jezsuita tervei szerint építeni s 1682-ben fejezték be. Történelmi szempontból azonban legérdekesebb, bár épen nem a legszebb templom, a Szent-Just (S. Giusto) székesegyház.

A jezsuita-templomtól meglehetősen meredek út vezet a székesegyházhoz. Közel ama helyhez, hol valamikor a capitoliumi istenségek temploma állott, talán már az V. században egy bazilikát építettek a Boldogságos Szűz tiszteletére. E mellé Frugifer püspök a következő század közepén egy kis, byzanti kupolás templomot emeltetett Szent Justus tiszteletére. E két templom, valamint tőlük oldalvást a keresztelő-kápolna, sokáig külön állottak, s csak a XIV. században foglalták őket egybe. A Mária-templom baloldali, meg a Justus-templom jobboldali hajója lett a köztük lévő térséggel együtt főhajója az új épületnek, melyet ugyanekkor elűl a toronyig meghosszabbítottak. Hogy a mű mentűl hamarabb elkészűljön, falaiba minden habozás nélkűl beépítették a kézügyben lévő ó-kori maradványokat. Nem egy római korbeli kő tűnt el ekkor az épűlő templom falai közt, hogy eredeti rendeltetésétől eltérő czélra szolgáljon. Így példáúl a Barbia-család egy síremlékét ketté fűrészelték s két felét, még pedig fordítva, a főkapu oldaloszlopai gyanánt helyezték el. Két más, föliratos szobortalapzat a toronyhoz vezető átjáró falába kerűlt. Hogy magában e toronyban is rejlenek maradványai az antik templomnak, azt már említettük.

A város palotája Triesztben. Bernt Rudolftól

Az új, öt hajóra tagolt templomot a helyén állt két régebbi templom védszentjeiről nevezték el. 1385-ben Wildenstein Henrik püspök szentelte föl. A régi templomok egyesítéséből keletkezett főhajó egy nagy, góthikus kerekablakon át nyerte világosságát. Az egyház testéhez számos mellékkápolna járúlt, s ezek egyikében áll az a márványmedencze, melybe hajdan egészen belemártották a keresztelendőket. A padlózat is sok átalakításon ment át, a főhajó apsisát pedig egészen átépítették. Az utolsó gyökeresebb újítások 1843-ban történtek. Így tehát e székesegyház története, ha egyáltalában mint templomot tekintjük, tizennyolc évszázadnál is hosszabb időre terjed. Szépnek ugyan mai állapotában a székesegyház nem mondható. Hosszaságának és szélességének aránytalansága (32.58 és 31.64 méter), belső falainak sivár szürkesége, szegényes oszlopai, az egyszerű szószék, a réginek és az ízléstelen újnak sajátszerű keveréke nem a legkellemesebb hatást teszi szépérzékünkre. A részletek közt azonban nem egy érdekes, sőt kiváló becsű dolgot is találunk. Már a különben idomtalan torony is oly alkotó részekkel bír a bele épített római emlékekben, a minőkkel csak kevés keresztény templomtorony dicsekedhetik. A főhomlokzat legalsó részét sírkövek borítják, melyek valamikor a templom padlózatába voltak beillesztve. Valamivel magasabban Trieszt három, más-más korbeli püspökének újabb időből való bronz mellszobrai láthatók, ezek: Aeneas Silvius Piccolomini (1447–1451), a jeles humanista és későbbi II. Pius pápa, Rapicio András (1565–1573) és Scarlicchio Rajnáld (1621–1630). Ha most még egy pillantást vetünk a főkapu fölötti föliratra, mely a székesegyháznak a franczia korszakban szenvedett megrongálására emlékeztet (1813), akkor körűlbelűl egész történetének rövid kivonatát látjuk magunk előtt.

A dom legértékesebb diszeűl mindenesetre mozaikjai tekintendők. A látogató szemeit rendesen a Justus-oltár mögötti, fényesen megvilágított mozaikképek vonják leginkább magukra, melyek a város védszentjei, Justus és Servulus között álló Megváltót ábrázolják. Sokkal nagyobb műbecsük van azonban a régi Mária-templom apsisában, tehát a mostani első, jobboldali mellékhajóban lévő mozaikképeknek. A felső félgömbben a trónuson ülő, kék köpenybe burkolt s kisded fiát ölében tartó Szűzanyát látjuk. Az isteni gyermek szép és nemes vonású arczczal barátságosan tekint le ránk, s jobbját a görög képek hagyományos modorában áldólag nyújtja ki. Kétfelől kissé előre hajlott helyzetben Mihály és Gábor arkangyalok állanak papruhában, liliomszálat tartva kezükben. E kép alatt az apsis falán végig húzódó széles szalagon az apostoloknak többnyire nevökkel jelölt képei ábrázolvák. Az egyházi archaelogiában jártas műértő szeme ez apostol-sorozatot mindenesetre igen korai időből valónak fogja fölismerni. Péter és Pál itt még szokott jelvényeik nélkűl vannak feltűntetve. A komoly férfialakok méltóságos redőzetű ruháikban egyébként is az ó-keresztény latin mozaikok mintájára vannak ábrázolva, sőt némelyikről még az antik szellem alkonyatának derengése látszik felénk sugározni. Egyes részletek ugyan már byzanti technikára vallanak, úgy, hogy aligha igaza nem lesz Haasnak, ki az egész művet Kelet és Nyugat érintkezésének korában, tehát a VII. században, kevéssel a ravennai Apollinaris-templom mozaikjai után készültnek tartja. „Erre a korra, még pedig egyenesen ravennai hatásra vallanak – úgymond – az apostolok alakjai között lévő növénydiszítmények és a stilizált pálma.” A felső mozaikok, Mária a gyermek Jézussal és az angyalokkal, jelenlegi alakjokban határozottan újabbak és aligha idősebbek a XI. századnál, azonban kétségtelen, hogy hasonló tárgyú, sokkal régebbi képek másolatai. 1863-ban mindezen mozaik-képeket kijavították.

Érdekesek a XV. századból való fresko-képek is a Justus-oltár mögött. Ezek az említett szentnek életéből vett jeleneteket ábrázolnak. Középen Justus áll, kezében egy város-mintát, Trieszt legrégibb képét tartva.

A többi kiválóbb kép közűl Benedetto Carpaccio egy műve (A Szűz anya Szent-Justus és Sergius társaságában) fűgg a főoltár közelében. A templom kincsei közűl említendő még egy sajátszerű körmeneti kereszt. Ennek mellső fele részben aranyozott ezüst lapokkal van fedve, melyek a megfeszített Üdvözítőt ábrázolják domborművű munkában. E kereszt valószínűleg byzanti származású, de a XIII. század táján Olaszországban élt művésztől ered.

A templom előtti, meglehetősen széles térről szép kilátás nyílik a város egy részére és az öbölre. Jóval tágabb és szabadabb kilátás kínálkozik azonban a magasabban fekvő kastély bástyafalairól. Ez különben is a legalkalmasabb pont magának a városnak és legközelebbi környékének áttekintésére. A házak soraiból és csoportjaiból csak kevés torony emelkedik ki. De a természet mindenfelől szép kerettel szegi be a város képét: egy felől a kikötő, a kék tenger és a gyakran hóval födött Alpesek, más felől pedig a változatos fölszínű Karszt lejtője és az isztriai hegyek szelíden hullámzó vonalai alkotják e keretet, melynek összhangzó egésze mélyen bevésődik emlékezetünkbe.

S most szálljunk le e szellős magaslatról s járjuk be a népes Rena vecchia-t, melyben még hamisítatlan trieszti népélet pezseg, s aztán menjünk a via Riborgo-n, a városnak hajdan legelőbbkelő útczáján át ki a Corso-ra. Midőn Mária Terézia a régi falakat lebontatta, hogy a várost az egykori kamarakerülettel egyesítse, ezzel egy új út keletkezett, melyet eleinte „nagy útczá”-nak, vagy az elején lévő térre vezető kaputól Contrada della porta di Vienna-nak is neveztek. Azóta, hogy 1783-ban, Brigido gróf kormányzó idejében az utolsó farsangi napok kocsikázásait itt tartották, divatba jött ez útnak Corso neve. Ez az út nemcsak mint az ó és új városnak Trieszt fejlődésében nevezetes határvonala, hanem mint a város fő közlekedési ere s különösen a nap bizonyos óráiban egyik legélénkebb része is, kiváló figyelmet érdemel.

Fényes kirakatok csábítják a boltokba a vásárlókat, s az üzleti ügyekben járó-kelő emberek nagy tömegét, meg a börzét látogató, vagy az egyik városrészből a másikba siető sokaság számát, különösen az esti órákban, a nyalka útczarovók szaporítják. Ezek némelyike egész kényelmesen neki támaszkodik azon majdnem méternyi magas czövekeknek, melyek Triesztnek legtöbb útczájában a gyalogútat szegik s önként kinálkoznak az ácsorgóknak, hogy álldogálás közben rajtuk pihenjék ki magukat. Annál kitartóbbak is azután az igazi Corso-taposók, kik az előttük hullámzó néptömegből gyönyörködő szemekkel halászszák ki a kocsikon érkező s vásárlás végett a boltok előtt ki-kiszálló előkelő hölgyeket, nem kevésbbé gyönyörködvén a napi munkájuk végeztével a Corsón haza felé tartó csinos munkásnőkben. Van is a kis varróleányok (sartorella) között elég csínos, s meglátszik a viseletükön hogy ezt ők maguk is tudják. Hogy a legtöbbje kalap nélkűl jár, gondosan fésűlt haját a hűvösebb évszakokban is legfölebb csak egy fátyollal fedve: az korántsem csökkenti e vidám, könnyűvérű teremtések kecsességét, melyen meglátszik a déli származás hevesb élénksége.

A sartorella napközben fáradatlanúl öltöget, de a mellett folyton a munkaszünetre és a vasárnapra gondol, mikor majd kimenőre öltözködve barátjával vagy barátnőjével a szabadba rándúl ki, vagy a színházba megy. Azután egész héten át a vasárnapi előadáson hallott dalokat dúdolgatja, közben-közben az útczáról fölkapott nótával is könnyítve munkája terhén. A sartorella a munkásnők között úgy szólván a „kisasszony” rangját foglalja el, s törekszik is lehetőleg ahhoz az osztályhoz közeledni, melynek külsőségeiből egyet-mást elsajátított, – és nem egy csínos varróleány valóban föl is emelkedett már a jómódú kereskedőnők sorába; ellenben a nép igazi gyermeke a sessolotta, mely elnevezés a sessola (lapát) szótól ered, s így kivált a kávékereskedésekben és egyéb gyarmatárúkkal foglalatoskodó, kis lapáttal dolgozó leányokat jelenti. Tágabb értelemben azonban a nép e néven a raktárakban alkalmazott összes munkásnőket érti, jóllehet ezek közűl némelyek – minthogy ennek a társadalmi állásnak is megvannak a maga rangfokozatai – a sessolotte nevet kissé röstellik és inkább más-más foglalatosságuk szerint sponghere (szivacsárusnő), limoniere (czitromárusnő), vagy egyáltalában operaie (kézimunkásnő) néven hivatják magukat. E leányok nagyobb része nem magukban a raktárakban dolgozik; csupán azokat a munkákat végzik ott, melyek természetüknél, vagy a hozzájuk szükséges műszereknél fogva, vagy pedig a velük járó útasítások és felügyelet miatt a raktári helyiségekhez kötvék. A többi munkát odahaza végzik, miért is reggelenkint csoportostúl állnak a munkásnők a raktárak előtt, hogy ki-ki a maga jutalékát táskájában haza vigye s ott a maga háznépével együtt földolgozza; s minthogy gyakran nagyobb számban vannak a munkáért versengők, mint a mennyire épen szükség van, s ilyenkor a későn érkezettek nem kapnak munkát: a várakozók közt nem ritkán heves czivódásra kerűl a sor az elsőbbségért.

A sessolotta külső megjelenése nem olyan szemrevaló, mint a sartorelláé. Csak szép czipőre költ aránylag sokat. S ezt talán azért teszi, mivel munkája közben elég gyakran a zabate nevű, idomtalan, papucsforma félczipőt kénytelen viselni, miért aztán legalább vasárnapokon igyekszik magát kárpótolni. Máskülönben egyszerűen ruházkodnak, többnyire világos színű szövetekből készűlt öltözetüknek nincs fínomabb szabása, s a sartorella magasra tornyosúló hajviseletével ellentétben, egészen egyszerűen fésűlködnek. Általában több bennük az őseredeti természetesség. A sessolotta nyers, és ha fölingerlik, nem igen válogatja meg a szavait, hanem azért jóindúlatú, férjéhez vagy szeretőjéhez hiven ragaszkodik, munkás, és majdnem hihetetlen, mily kevéssel is beéri.

A sessolották legnagyobb részt a Rena és a S.-Giacomo városrészekben laknak. Vasárnap délutánonként csoportokban állanak egyes házak előtt, vagy hangosan beszélgetve és dalolva, széles sorokban járják be az útczákat. Mert a sessolotta még dalosabb kedvű, mint előbbkelő testvére, a sartorella; amaz a népdal tulajdonképeni ápolója, míg emez már inkább az operadallamokat kedveli.

A mi már a trieszti népköltészetet illeti, az egy nagy bajban leledzik. Oly népdalok ugyanis, melyek általános elterjedésük mellett azután maradandó életűek is lennének s nemzedékről nemzedékre szállva, a nép szellemi kincstárának el nem évülő javaihoz tartoznának, itt egyáltalában nem teremnek. A kereskedő város gyors pezsgésű élete a mily hamar forgalomba hozza, ép oly gyorsan le is járatja a dalokat. Valamely találékony fő valami új és fülbemászó dallamra hevenyében szöveget gondol ki, mely vagy általános érzelmekről, a szerelem gyönyöréről és bánatáról énekel, vagy egyes társadalmi osztályok sajátságait és furcsaságait, olykor meg a legújabb napi eseményeket, vagy egyes városszerte ismert egyéniségeket választ tárgyáúl. A dal megtetszik, olcsó, többnyire színes papiron ki is nyomatják, az útczákon járó-kelő árúsok eladogatják, s csakhamar apraja-nagyja könyv nélkűl tudja és énekli. Rövid idő múlva azonban már elhangzott s elfelejtették. Az előtt minden farsang új nótát termett. A mióta azonban a farsang mindenkép sokat vesztett őseredeti elevenségéből, azóta a népmúzsa sem igen törődik vele többé, s a dalok minden évfordúlóra való tekintet nélkűl egyre-másra rendetlenűl váltják föl egymást. E dalok közt sok üres, jelentéktelen, léha, sőt trágár dolog mellett itt-ott nem egy szerencsés ötlet, elmés fordúlat, találó megjegyzés is akad, melyek a nép szellemére és gondolkodására jellemző világot vetnek, s így sajnálni lehet, hogy eddig még senki sem gondolt a trieszti népdalok egybegyűjtésére és kiadására.

A munkásnép férfi része dalos kedvét sokszor a szomszédságra nézve igen kényelmetlen módon önti ki a bormérésekben (osteria). Hogy ilyenek ép úgy, mint a legkülönfélébb fajtájú sörházak, bővében vannak e kikötővárosban, az könnyen érthető. Az osteriák többnyire délvidéki berendezésűek. A korcsmahelyiségek egyikében áll a tűzhely is, mely előtt a készítendő ételekhez szükséges nyers anyag van fölhalmozva, hogy a vendégek tetszésök szerint válogathassanak. Az egyik szögletben némely helyütt még ott függ a Madonna képe s előtte egy pislogó olajmécs. A hordók, melyekből a tüzes italt mérik, szintén láthatók. A vendégek nem palaczkokban, hanem cserépkorsókban kapják italukat. Az ilyen alsóbb rendű korcsmákban üldögélnek s úgy énekelnek, hogy a falak szinte remegnek belé. Néha bizony a bor, a nők, vagy a játék egy kis parázs verekedést is okoznak, melynél a hirtelen előrántott kés véres munkát végez. Gyakran azonban az ily könnyen támadó veszekedés, melyben az ellenfelek egymásra rontani kész állása és az éktelen szitkozódások pazar bősége már-már a legrosszabb fordúlatot sejteti, egyszerre csak a legártatlanabb módon és egészen simán végződik.

Kikötői élet (Canal grande) Triesztben. Passini Lajostól

Valamint a Corso és a főtér nem csupán forgalmi, hanem sétáló helyek is: szintén ilyen még két más hely is: az Acquedotto meg a pompás S.-Andrea-part. Távolabbi kirándúló helyeket a trieszti csak akkor keres föl, ha valami olcsó alkalmatossággal juthat el odáig. A délvidéki egyáltalán nem érzi oly élénken a szabadban való mozgás és mulatás szükségét. Szívesen bent marad városában; jobban érdeklik őt az emberek, mint a természet. Teljesen kielégíti őt, ha végig sétál a Corsón, a főtéren és a Molo S.-Carlo-n. Különben tagadhatatlan, hogy kivált az utóbbin valóban élvezet végig sétálni.

Ezt a molót, mely nevét egy 1737-ben ott elsülyedt osztrák hadihajótól kapta, idővel kibővítették; ma 264.5 méter hosszú és 19 méter széles. Nyári estéken igen sok ember jár rajta föl és alá. A sétálók közt mindenféle társadalmi osztálynak megvannak a maga képviselői. Ismerősök itt adnak egymásnak találkozót, s kivált a molo vége táján nagy az élénkség. Habár az itt járókelők legnagyobb részénél a hűs tengeri levegő áhítása mellett főkép megint csak az emberek iránti érdeklődés az uralkodó, azért mégis számosan akadnak olyanok is, a kik csupán a gyönyörű kikötői képnek szentelik figyelmöket. A könnyedén fodrozott tengeren az üde szellőt fölhasználva több vitorlás-hajó hagyja el a kikötőt. Mennyivel szebbek ez óriási hattyúkhoz hasonló bárkák annál a szuszogó, lihegő gőzösnél, mely oly szabályos ütemekben fújja ki a sötétsárga füstfelhőket kéményéből! Csakhogy, míg a gőzös egy szempillantás alatt eltűnik előttünk, addig a vitorlás-hajó csak lassan mozdúl helyéből. Közelünkben is mindegyre fokozódik az élénkség. Kis vitorlás-bárkák jelennek meg előttünk, színes lámpák villanak meg, s izmos ifjaktól hajtott evezős csónakok suhannak el. A molo kőpartja tövében állomásozó bárkák kormányosai sétahajókázásra hívogatnak bennünket.

A legszebb látványt mindenesetre a víz felől nyújtja a megvilágított part, s nyaranta vajmi kellemes ily esti csónaksétán mgunkat a hullámoktól álomba rigattatni, mikor benn a városban a nagy forróság miatt fáradt testünk úgy sem tud pihenni. De szép látvány kínálkozik a kőtöltésről a villamos világítású új kikötőre is, melynek világítótornya lángoló óriási őrszemét majd erre, majd arra az oldalra fordítja. Később azt látjuk, hogy a molo időközben majdnem egészen kiürűlt, a vacsora ideje a legtöbb sétálót haza hítta. A kikötőgát mindkét oldalán mozdúlatlanúl állanak a gőzhajók. Az egyiken nagy élénkség mutatkozik: ez a Velenczébe indúló gőzös, mely tizenegy órakor kél útra, s melyre néhány óvatos útas már jó eleve beszáll.

Az imént ugyan a Corsót mondottuk Trieszt fő forgalmi erének, azonban természetes, hogy az árúforgalom legkiválóbb szintere mégis maga a kikötő. Az olyan szárazföldi lakók, kik könyvekből merített képzeteik szerint a trieszti árbóczerdő iránt túlságos várakozással jönnek ide, olykor meglehetősen csalódnak, midőn a hajók között mindenütt jó szélesen szabadon látják a tengert. Bezzeg harmincz évvel ez előtt máskép volt. Akkoriban az egész kereskedelem a régi kikötőben volt összezsúfolva, s a sok vitorlás-hajó, melyek mindenikében csak csekély mennyiség árú fért el. s melyek azonfelűl még sokáig vesztegeltek a ki- és berakodás miatt a kikötőben, különösen ha esős időben egész szélességükben kiterjesztették vitorláikat szárítás végett, könnyen kelthették a sűrű árbóczerdő látszatát, melytől a tenger alig volt helyenként látható. Jelenleg a forgalom nagyobb része az új kikötőbe vonúlt át, melynek széles gátjaira az óriási gőzhajókból aránylag rövid idő alatt kirakják az árúkat, s így az egyik hajó gyorsan helyet adhat a másiknak. Ez által a kép sokat vesztett régebbi színezetéből. S a legközelebbi időben még nagyobb változások fognak rajta történni, mihelyt Trieszt megszűnik szabadkikötő lenni.

Az új kikötő gőzösein, különösen az Indiákra járó angol hajókon, elég gyakran látunk a legénység közt fekete bőrű afrikaiakat s egyéb keleti népek fiait; a régi kikötőben pedig Európa minden nemzetének lobogói lengnek tarka színkeverékben szemeink előtt.

Mindjárt a vasúti pályaház közelében, a legkülönbözőbb alakú és nagyságú helybeli hajók mellett, idegen, még pedig többnyire olasz és görög vitorlások állomásoznak. Hosszú, jobbára ökrös szekereken szállítják ki és be az árúkat. Előbbre haladtunkban élénk zsivajt hallunk a halcsarnokból, e még eléggé új, de nem valami nagy épületből, mely ugyan kevésbbé festői, de czéljára sokkal alkalmasabb, mint azok a nyílt piaczi állványok, a minőkön a délibb vidékeken árúlják a halat. Békésen hevernek egymás mellett a csarnok kőpadjain a tenger lakói: a tengeri sügérek, scombri-halak, tengeri márnák, aranyos oradák s a sok mindenféle ínycsiklandó hal, míg más állványokon víztartókban ángolnák s mellettük olcsóbb fajta halacskák, meg a Frutti di mare (tenger termései) néven egybefoglalt alsóbb rendű tengeri állatkák úszkálnak. A milyen különfélék az eladó tárgyak, ép’ olyan különbözők az árúsok és vevők is. Emezek közt természetesen a cselédleányok vannak nagy többségben, de azért úri nők, sőt előkelő urak sem hiányoznak, mert már Triesztben is honos az olasz családok azon bevett szokása, hogy a férj vállalkozik az egyebütt majdnem kizárólag a nők munkaköréhez tartozó piaczi vásárlásokra, különösen a halak bevásárlására.

Ügygyel-bajjal az egyik kijárathoz jutván, s czitromot, narancsot, konyhai zöldséget árúló asszonyok előtt elhaladva, csakhamar a szűntelenűl élénk forgalmú vonóhídhoz érkezünk. Ennek keskeny gyalogútjain tolong a járó-kelők tömege; személy- és teherszállító kocsik, lóvonatú vasút és az állam-vasút, meg a déli vasút állomása között közlekedő parti-vaspálya egyiránt ezt az úgy nevezett zöld hídat használják. Minden délben fölnyitják e hídat, hogy a Canal grande és a külső kikötő között a hajók közlekedését lehetővé tegyék.

Már többször volt róla szó, hogy a 372 méter hosszú és 28 méternél szélesebb csatornát, Triesztnek jelenleg egyetlen csatornáját, értékesíthető terület nyerése végett be kellene tölteni. Kétségtelen azonban, hogy a város, mely amúgy sem igen gazdag festői részletekben, ezek egyikét elvesztené a betöltés által. A csatornában állomásozó vitorlás hajók, a partok mentén húzódó házak, az antik templomhoz hasonló Antal-egyház és a távolból ide látszó hegyek a tengeri és szárazföldi tájképnek felette vonzó vegyűlékébe olvadnak össze. A csatorna torkolatától jobbra áll a Carciotti-palota, melynek zöld kupolája messzire ellátszik; közel van hozzá a város első vendégfogadója, melyet alapításakor, 1841-ben, Metternich-szállónak neveztek el, 1848-ban azonban nevét Hőtel de la Ville-re változtatták.

A görög Miklós-templom előtti partrészszel szemben többnyire görög vitorlások állomásoznak, melyek nagyobbára olajos hordókkal vannak megrakva. A hajdan e helyütt volt s egészen a belvárosig húzódott „kis csatorná”-ra ma már csak egy útcza neve emlékeztet.

Az imént már leírt Molo S.-Carlo-t oldalvást hagyva, egészen a tengerészeti hatóság épületéig a helyi közlekedésre szolgáló kisebb gőzösökkel találkozunk. A Sanità-n túl megint vitorlás hajók következnek. Más hajók, más arczok! A Molo S.-Carlo-n norvég briggeken éjszaki származású szőke legénységet láthatni, halzsírral és gyantával telt hordók kihengerítésével elfoglalva; itt pedig Sicilia bogárszemű fiai szállítják partra hajóikból a világossárga kénhasábokat.

A halpiacz Triesztben. Passini Lajostól

A csak 1841-ben épűlt s azóta megnagyobbított szomszédos Molo Giuseppino-n túl főleg isztriai és dalmácziai borral megrakott bárkák és a vitorláikról messzire fölismerhető chioggiai halászdereglyék láthatók. Két, jellemző népviseletébe öltözött albán ép e pillanatban löki el a parttól csónakját, hogy egy török hajó felé evezzen. Ekkor a delet jelző ágyúlövés a hajóktól el- s a világító torony felé tereli figyelmünket; ez a torony nemcsak éjjel szolgál útmutatóúl, hanem nappal is jelzi a hajók érkezését, lábánál pedig a légnyomás változását mutatja grafikus ábrázolásban.

A világítótorony felé közeledvén, a házak árnyékában heverésző munkásokra esik tekintetünk. De azért kár lenne e jó embereket henyélő lazzaroniknak vélnünk, mert még csak félórával ezelőtt is nehéz zsákokat czipeltek pőre vállukon, s szegényes délebédjük és ekközben tartott rövid pihenőjük után újra hozzálátnak terhes munkájukhoz.

A világítótoronyhoz a VI. (III.) Károly idejében kórháznak épűlt s jelenleg tengerészeti fegyvertárúl szolgáló épületen át, azután pedig egy hosszú töltésen végig haladva érünk el, mely még a rómaiak idejéből való, mai alakját azonban Mária Terézia korában nyerte, a miért is Molo Teresiano a neve. A torony, melynek változó világossága 121.3 kilométernyire látszik, 1833-ban épűlt. Ennél a molónál, melyről az egész kikötőt át lehet tekinteni, búcsút veszünk Trieszt anyagi életének fő színhelyétől, s immár szellemi fejlődésére irányítjuk figyelmünket.

Természetes, hogy oly városban, mely a kereskedelemnek köszönheti emelkedését és gyarapodását, a kereskedelmi érdekek az irányadók. De azért igazságtalanok lennénk, ha lakóitól az eszményibb törekvések iránti érzéket teljesen megtagadnók. A XVIII. század előtt, mikor a kereskedelmi élet még nem volt valami jelentékeny s a lakosság nemzetiségi tekintetben egységes volt, sokkal pezsgőbb szellemi élet uralkodott a városban. Azon időben, mikor az Adria még a szó teljes értelmében olasz tenger volt, a nyugati part felől ide átültetett közművelődési csirák fogékony talajra találtak Triesztben. A szabadkikötő megnyitása óta azonban a különféle nemzetiségű idegenek beköltözése e részben változást, még pedig eleintén épen nem kedvező változást okozott. A város régi polgársága, mely kedvetlenűl és meghökkenve nézte a jött-ment „szerencsevadászok” rohamos betolakodását, e nyomasztó hangúlat következtében bénúlni érzé saját szellemi alkotóerejét és tevékenységi ösztönét. De hát a bevándorlók? Azok nagyobbára csak egyre törekedtek: arra, hogy mentűl hamarabb meggazdagodjanak. Soknak nem is volt szándékában, hogy új honában állandóan megtelepedjék. Az életet nemesítő és díszítő magasabb érdekek iránt a legtöbbjének alig volt fogékonysága. Ehhez járúlt még a jövevények nemzetiségi tarkasága. Igaz, hogy már a kikötő szabaddá tétele előtt is mindig vándoroltak ide beköltözők, de nem oly számosan, mint azóta, és jobbára olaszok voltak. A német nyelv ekkor kevéssé volt itt elterjedve, de épen nem volt egészen ismeretlen. Mária Terézia idejében a mind nagyobb mértékben beözönlő idegenekre nézve legalkalmasabb kapocsnak kinálkozott a kormánytól kegyelt német nyelv, melynek itt nagy jövő látszott igérkezni. S az erélyes II. József alatt, ki az iskolázás ügyét csakugyan erre való tekintettel alakította át, valóban úgy látszott, hogy németté lesz előbb az új város, annak hatása alatt aztán majd elnémetesedik az ó város is. Azonban máskép történt. Mennél teljesebbé lett a részben változott politikai helyzet mellett a kétféle népelem egybeolvadása, annál inkább felűlkerekedett az olasz nyelv, s minden új házasság, melyet egy-egy beköltözött valamely helybeli család leányával kötött, rendesen a törzslakosság nyelvéhez való alkalmazkodásnak kedvezett. A helybeliek és beköltözők közeledése egyebek közt még azon művészet közös ápolásában is nyilvánúlt, mely már természeténél fogva is közbenjáró szerepet visz, t. i. a zene művelésében.

Már a régi triesztiek előtt is épen oly kevéssé volt ismeretlen a zeneművészet, mint az azzal gyakran karöltve járó dráma. Valamint a középkorban mindenütt: úgy Triesztben is főleg vallásos alapon fejlődött ki a dráma. Már 1364-ben említés történik egy „Planctus crucisczímű passio-játékról. Vajjon ugyanezen időben világi tárgyak is kerűltek-e már színre: az, mivel róla adatok nincsenek, nem deríthető ki. A XVI. században midőn a község az által, hogy az utolsó farsangi estéken a városházán saját költségén rendezte a színielőadásokat, ezeknek hivatalos jelleget adott; ez előadások során vígjátékok és síp-, fuvola- meg tamburin-szó kiséretében lejtett tánczok fordúlnak elő. A városi kamarások számadásai ugyan nem emlékeznek meg minden évben egészen határozottan a komédiákról, holott a „sípos”-okat soha sem mulasztják el említeni; minthogy azonban ezek aránylag tetemes díjazásban részesűltek, föltehető, hogy egyúttal színészek is voltak, a milyenekűl egy későbbi időből való (1621) okirat határozottan említi is őket. A városházán 1525-ben történt első komédia-előadás hitelesnek látszik. Ez alkalommal a régi egyházi színjátéknak is jutott még hely a műsoron; kiváló és tartós tetszésnek örvendett főleg a Szent Justus élettörténete (de missier San Giusto). A darabokból az egykorú eseményekre vonatkozó czélzások sem hiányzottak. Így az 1683. nevezetes évből Mons. Pietro Rossetti városi iskolamester egy darabja maradt fenn, a „La fidutia in Dio ovvero Vienna liberata” („Az Istenben való bizodalom, avagy Bécs város megszabadúlása”) s két évvel később egy másik, mely a császári fegyvereknek a törökökön vívott diadalát tárgyalja. A jezsuiták, kiknek 1520 óta kollegiumuk van Triesztben, iskolai rendszerükhöz híven itt is ápolták a színielőadásokat eleinte latin, később olasz nyelven. Sőt 1739-ben a kollegiumban egy kis házi színházat is építettek. A város palotájában már három évtizeddel az előtt rendeztek be egy ideiglenes színházat, melyben különösen a balletet és commedia del¾ arte-t (állandó, tipikus alakokkal rögtönzött bohózatot) ápolták. 1763-ban a Stua comunale helyiségeiben állandó tanyát ütött S.-Pietro színház császári-királyi intézetté lett. Többnyire a Lőrincz-vásár idején játszottak benne velenczei opera- és ballet-társúlatok. A lakosság számának emelkedésével a színházlátogatóké is növekedett és a játékok évi időszaka is hosszabbá lett. Időről-időre német társúlatok is kerűltek a városba. 1786 június 11-én példáúl Friedl János társúlata kezdte meg előadásait Schrödernek „Der Fähnrich” czímű vígjátékával. Ugyanezen társúlat a következő évben Goethe „Clavigo”-ját és Schiller „Kabale und Liebe”-jét adta elő. A triesztiek annyira kedvelték a színházat, hogy egy új, téresebb színház építését a napoleoni háborúk viharai közepette kezdték meg. Ekkor jött létre 1801-ben a német Pertsch tervei szerint épűlt mai városi színház.

Az 1805-ki franczia megszállás idején ép úgy, mint 1797-ben, a megszállók minden serkentése mellett is tartózkodott a lakosság a színházlátogatástól. Az 1809-től 1813-ig terjedő időszak, mely minden tekintetben pangást okozott a város életében, szintén kedvezőtlen volt a színügyre nézve. Az osztrák uralom visszatérte óta azonban ez is mindinkább emelkedett. Különösen operaelőadásaival vívott ki magának a Teatro grande-nak is nevezett trieszti színház kiváló hírnevet. Jeles zeneszerzők egyenesen ezen színpad számára írták egyes darabjaikat, s az itteni közönség tetszésére mind a szerzők, mind az előadó művészek igen sokat adtak. A zenekar igen jó volt s jeles férfiak vezetése alatt állott. Ezek között a Scaramelli művészcsaládból három egymásutáni nemzedék működött. Az utolsó, a trieszti születésű József Sándor, számos itt előadott ballet zenéjét írta. Más honi tehetségek is működtek e színháznál, s míg a múlt században a tehetséges Steffani Domokos (született 1738-ban s meghalt 1783-ban) a würzburgi herczegpüspöki operaháznál keresett alkalmazást, amazok hazájukban is tisztes elismerésben részesűltek. Midőn a trieszti Manna Ruggiero első operájával, a „ Jacopo de Valenza ”-val (1832), fényes sikert aratott, a harmadik előadás után fáklyás zenével kisérték haza polgártársai. Rota József, ki Ricci L. után a város régi hírnevű egyházi ének-iskoláját és a S.-Just székesegyház énekkarát vezette s egyúttal a színháznál is kar- és konczert-mester volt, szintén több, tetszéssel fogadott operát írt; hasonlóképen Sinico József is. A trieszti városi színház fénykora ugyan rég letűnt, de azért még ma is tisztes helyet foglal el az olasz színházak között. Német előadásokat egészen a negyvenes évekig tartottak e színházban. Később a német színészek az időközben épűlt többi színházakban játszottak. Ezek: a Fenice-színház (az 1876-ban leégett Mauroni-színház helyén), a Filodramatico az ó városban, a fényes Armonia-színház és a legnagyobb, mintegy 5.000 személyt befogadó Polytheama Rossetti, mely 1878-ban épűlt a genuai Bruno tervei szerint. Természetes, hogy nem játszanak egyszerre valamennyi színházban. Átlag, a nyári hónapokat kivéve, három színházban játszanak váltakozó társúlatok. Jóllehet itt is jogosúlt panaszt lehet hallani a színházlátogatás csökkenéséről, azért az alsóbb néposztályokban még mindig elég élénk a drámai, de kivált az operai előadások iránti érdeklődés. Vasárnaponként valamennyi színház rendesen telve van.

Tartini József. Calcinoto Károly régi metszete után, König Frigyestől

Minthogy a Tengermellék zeneművészetéről nem szólunk külön czikkben, e helyütt kell megemlékeznünk e tartomány egyik fiáról, kinek nevét zeneművelő és zenekedvelő körökben még ma is nagy elismeréssel emlegetik. Ez Tartini József, a hegedűművész, zeneszerző és a zeneelmélet mestere. 1692 április 12-én született az isztriai Piranóban, s gyermekéveiben a capodisztriai oratorianusok iskolájában nyerte első zenei kiképzését. Szíve választottjával titokban kötött házassága szökésre készté őt Paduából, melynek egyetemén jogot tanúlt, de egyúttal buzgalommal gyakorolta magát a vívás mesterségében, s eleintén az volt a szándéka, hogy vívómester lesz. Paduából megszökvén, egy barátjánál rejtőzött, s az emberi társaságból való ezen hosszabb ideig tartó visszavonúlása alatt egyedűl a zenével foglalkozott, melynek művelése ezentúl élete főczéljává lett. Ezen időben szerzé, egy „Faust”-féle álomlátás hatása alatt, híressé vált s a hegedűvirtuózoktól ma is kedvelt „Ördög-sonata”-ját. Folytonos hegedű-gyakorlatai közben födözte föl az úgynevezett „együtt zengő” hangokat, melyeket a tiszta hangolásra gyakorlatilag is értékesített. Vonójártatása is mintaszerűvé lett az újabbkori hegedűjátékban. Mozgalmas virtuóz-évei után Paduába vonúlt vissza, hol iskolát alapított, melybe Európa minden részéből elzarándokoltak a tanúlni vágyók; számos hegedű-virtuózt tanított ki; több elméleti munkát is írt, és korának sok tudós férfiát ösztönözte zeneirodalmi tevékenységre. Szerzeményei, melyeknek száma állítólag 500-nál is többre rúg, részben még ma is új kiadásokat érnek. Tartini 1770 február 26-án halt meg Paduában. Ifjú éveiben viharos hevű, szinte túlságig csapongó képzelmű, de önálló művészi egyéniségéről higgadtabb, érett és világszerte ünnepelt korában az volt a közkeletű szójárás, hogy: „Tartini nem játszik, hanem énekel a hegedűn”.

Triesztnek nemcsak olasz nemzetiségű lakossága vett részt régebben és a szabadkikötő megnyitásának első zavaró hatásai legyőzése után később is nemzete irodalmi életében; a németek – kiknek száma 1880-ban a hívatalos adatok szerint 5141 volt – szintén dicsekedhetnek néhány költővel, kik ha nem Triesztben születtek is, legalább serény munkásságú éveket töltöttek és jeles műveket alkottak e városban; Így Hamerling Róbert és Baumbach Rudolf. Zenei téren majdnem harmincz éven át működött ugyanitt a bécsi Lickl Károly (született 1803-ban, meghalt 1864-ben), e derék zeneszerző, kinek „La disfida die Barlettaczímű operáját 1848-ban tetszéssel fogadták a nagy színházban. Zongoraművészek közűl említendők: a sikerekben gazdag művészi körútjairól messze földön ismeretes Jaell Alfréd és Leis Ottó, mind a ketten triesztiek, és az ide származott Bix Ede. Idegenből jött több mint három évtizeddel ezelőtt Heller Gyula, a kitűnő hegedűművész is, a ki azóta a klasszikus zene érdekében mint tanár, karmester, mint a róla nevezett négyestársaság megalapítója és mint a Schiller-egyesűlet zeneigazgatója működik, mely egyesűlet nagyobb klasszikus és zenekari művek előadását tűzte ki egyik föladatáúl.

Lassúbb és szegényebb fejlődést mutatnak Triesztben a képzőművészetek s ezek között első sorban az építészet. Az ó városon végig járva, hiába keresünk régebbi időből való jelesebb épületeket. Az előbbkelő családok házai a kényelem kivánalmait ugyan eléggé kielégítik, de minden külső dísz nélkül valók. A régi Trieszt legérdekesebb része, a város szíve, a fő-tér, egykori alakját elvesztette s ódon épületei eltűntek. De a szabadkikötővé nyilvánítás első évei sem gyarapították a várost szebb épületekkel. Az emelkedő szükséglethez képest ugyan számosan költöztek a városba kőművesek és egyéb építőiparosok; azonban az új megtelepedők nem építtettek pompásabb házakat. Még a leggazdagabbak is inkább a nyereségszerző kereskedésbe fektették összes megtakarított tőkéjüket, s házat csak azért építtettek maguknak, hogy hajléktalanok ne legyenek. Ez időtájt épültek a Terézváros kimért egyenességű útczáiban ama különböző nagyságú s legsilányabb anyagból összetákolt házak, melyek csak rikító színeikkel tűnnek föl. Még a tekintélyesebb külsejű épületek is többnyire gyarló alkotások.

Seume német író, mikor 1802-ben Olaszországba tett gyalog útazása közben Triesztben időzött, az összes magánépületek közűl csak az egy görög Carciotti házát találta említésre méltónak. Azóta ugyan sok tekintetben javúlt a helyzet. Nemcsak számos tekintélyes új épület keletkezett, hanem a dísztelen kis házak közűl is nem egy eltűnt, nagyobbak- és tartósabbaknak engedve át a helyet. Igazán stílszerű épületeknek azonban még ma sincs bővében a város, melynek legszebb magán- és középületei különben jobbára nem idevaló építőmesterek művei.

Lássuk most a város szobrait és képeit.

A déli vasúton érkezvén Triesztbe, mindjárt a pályaudvar melletti kertecskében egy obeliszk alatt álló, Trieszt városát ábrázoló ércz nőalakot látunk; ez a városnak Ausztriával való egyesítése ötszázadik évfordúlójára a dalmát Rendiètől alkotott emlékjele. De ebből koránse gondoljuk, hogy Trieszt szép emlékszobrokban bővelkedik. Magasabb művészi követelést csakis egy emlék elégít ki: Ferdinánd Miksa főherczegnek, a felejthetetlen mexikói császárnak a szobra. Az egészben kilencz méternél valamivel magasabb emlék a József-téren áll s a drezdai Schilling J. műve. Mind a főherczeg alakja, ki osztrák tengernagyi egyenruhában a tenger és kedvelt alkotása, Miramare felé tekint, mind a négy világtájat ábrázoló mellékablakok, valamint a talapzat domborművei és éremképei is emelkedett fölfogásúak és mesteri kidolgozásúak. A különböző föliratok a császárnak a hadi és kereskedelmi tengerészet terén szerzett érdemeire s Trieszt és Miramare emelésére fordított szerető gondoskodására vonatkoznak. A domborművek alatt egy szalagon a császár 1867 június 16-án kelt végrendeletének következő szavai olvashatók:„Az osztrák tengerészetnek, melyet annyira szerettem, s az Adria partjai mentén élő összes barátaimnak – utolsó búcsúszavam!”

Egyes fejedelmek régebbi szobrai között alig van említésre méltó, I. Lipótnak a velenczei fegyvergyárban öntött bronz-szobra, különösen pedig VI. Károlynak Fanolli Lőrincztől való kőszobra csaupán az akkori polgárság jóakaratát és szegényes állapotát tanúsítják. Mária Terézia idejéből, tehát Trieszt kereskedelmének első virágkorából két emlékszerű közkútja van a városnak. Az egyiket Mazzoleni szobrász készítette Bonomo mérnökkari főhadnagy tervei szerint 1751-ben, a Mária Terézia alatt befejezett vízvezeték emlékére. A ki a főtéren álló, barokk építményt ma még egy pillantásra méltatja, annak érdeklődését sokkal inkább leköti a mesterséges sziklákból nőtt fügefa, mint a kút csonka allegoriai alakjai. Ugyanettől a szobrásztól való a börze-téren álló Neptun-kút is.

Mazzoleni óta Triesztnek hosszú időn át nem volt sem helybeli születésű, sem állandó tartózkodásra ide költözött szobrásza. A század elejéről való épületeket díszítő szoborművek többnyire Velenczében készűltek s nagy részt a két Bosa testvér alkotásai. Csak 1830 körűl kezdenek egyes triesztiek is a képzőművészet terén is nagyobb sikerrel föllépni. Ezek is majdnem kivétel nélkűl a velenczei akadémia tanítványai. Ilyenek Baldini, Capolino, Conti L., Depaul, Pezzicar és mások.

Szobraik a város templomaiban és egyéb kiváló épületeiben (így a Lloyd-arzenálban, a Navale adriatico-ban, a Revoltella-palotában stb.) láthatók, igen sok művük pedig a különböző felekezetek temetőiben van szétszórva. Különösen a legnagyobb terjedelmű katholikus temető igen gazdag síremlékekben. Egyik hosszanti oldalán dori oszlopcsarnokban sorakoznak az előkelő családok sírboltjai.

Az építészetnél és a szobrászatnál valamivel gondosabb ápolásban részesűlt, legalább az utóbbi évtizedekben, a festészet. Régebben ez is majdnem kizárólag egyházi czélok szolgálatában állott. A mennyire a város okiratai a múltba visszavezetnek, ismételten olvashatjuk bennök oly művészek neveit, kiket a község, vagy az a testűlet, melyre a St.-Just-templom építésének gondja bízva volt, a városba meghívott. Ez idegenek között a legnevezetesebbek: az imént már említett Benedetto Carpaccio és Giorgio Vincenti, kik mind a ketten Capodistriából valók voltak; a helybeliek közűl pedig Andrea de Paris (a XV. század végén) és Giusto Spada (a XVI. században).

Miksa császár szobra és a Revoltella-múzeum. Bernt Rudolftól

Milyen gyenge lábon állott a helybeli festőművészet a szabadkikötői korszak egész első évszázadán át, az abból tűnik ki legjobban, hogy minden érdemesebb munkára, csak úgy, mint előbb másnemű képzőművészeti föladatoknál láttuk, idegenből kellett a mestereket meghívni. E meghívottak többnyire velenczeiek, vagy a velenczei akadémia tagjai voltak. Némelyek ugyan második hazára leltek itt közűlök, így Bison B. József és Schiavoni Natale, kinek Felice nevű híres fia itt született 1803-ban. Még az Antal-templom képekkel való díszítését is a velenczei akadémia tagjaira bízták. Az e munkával foglalatoskodó művészek kettejének, Grigolettinek és Lipparininek érdeme, hogy trieszti festőket képeztek ki. Lassanként ugyanis fölébredt a város lakosságának a műpártolás mellett a művészi alkotásban való versenyzés kedve is, melyet a gyakrabban ismétlődő műkiállítások is mindinkább serkentettek. Senkinek sem volt ebben nagyobb része a már többször említett Domenico de Rossetti-nál, kiben Trieszt régi és újabb polgárságának szelleme nemes egységbe forrott össze. Rossetti egy trieszti kereskedő fia volt a Terézvárosból, de idegen földön nevekedvén, nem igen szívhatta magába az ó város hagyományait, s mégis ő lett ezeknek egyik legbuzgóbb ápolója, s egyúttal az uralkodó háznak oly rendűletlen híve, hogy a franczia uralom idején nem vállalt hivatalt, e mellett anyanyelvének buzgó művelője, ki a közélet legkülönbözőbb ágaiban mindenkor kész volt tehetségeit szűlővárosának szentelni. Ha a honi művészet fölvirágoztatására irányúlt törekvéseit, csak úgy, mint sok egyéb czélzatát, nem kisérte is óhajtását egészen kielégítő siker, annyit mégis elért, hogy a gyönge palántát, mely a köves talajon csak nagy bajjal tudott gyökeret verni, megmentette az elpusztúlástól.

Ha ma végig járjuk a Revoltella-palotát, melyet egykori birtokosa gazdag tartalmával és a gyűjtemények gyarapítására szánt összeggel együtt nagylelkűen a városnak ajándékozott: egész sorát látjuk a négy utolsó évtizedből származó trieszti festők képeinek. Itt függnek, hogy a halottakról emlékezzünk meg legelőbb, Gatteri-nek, ama festőnek képei, ki már gyermekkora első kisérleteivel a legszélesebb körben föltűnt; továbbá Tominz Ágost művei, kinek atyja, József, a húszas években mint arczképfestő volt ismeretes a városban, Alfréd nevű fia pedig, a múzeum jelenlegi őre, mint állatfestő örvend jó hírnévnek. Említendők még Butti Lőrincz, továbbá a beköltözött, de élte végeig Triesztben működő Haase Károly és Beuerlin W. képei. Élők művei közűl a Brüsszelben tartózkodó Cesare del¾ Acqua mester, kit a triesztiek piranói születése daczára a magukénak tartanak, továbbá Agujari, Barison, Beda, Lonza, Pascutti s a keleti képeket festő, német származású, de évek hosszú sora óta Triesztben lakó Fiedler képei láthatók a gyűjteményben. Ha ezekhez hozzáadjuk még néhány oly festő nevét, kikkel nem találkozunk a múzeumban, minők: Astolfi, Crevatin, a Párisban élő Rota, Scomparini, s az új nemzedékhez tartozó Grünhut, Veruda és Wostry, – azt látjuk, hogy az egykor elvetett mag mégsem egészen terméketlen talajra hullott.

Miramare. Bernt Rudolftól

A Revoltella-múzeum közelében, a Lipcsei-tér egy épületében találjuk a cs. kir. kereskedelmi és tengerészeti akadémiával együtt a város könyv-, levél- és régiségtárát, meg egy jelentékeny természetrajzi gyűjteményt. Ez utóbbi Ferdinánd Miksa főherczeg nevét viseli s különösen az Adriai tenger állatvilágának tanúlmányozójára nézve nevezetes. Nem érdektelen ugyanitt egy kezdődőfélen levő őstörténeti gyűjtemény is, mely nagyobbára a Tengermelléken kiásott leletekből áll.

A Lipcsei-tér legnagyobb részét egy gonddal ápolt kertecske foglalja el. Sajnos, hogy Triesztnek nagyon kevés ilyen üdűlőhelye van. A város egykori érdemes polgármesteréről, Tommasini Muzióról elnevezett népkert is elég szép ugyan, de kivált vasárnaponként ugyancsak szűknek bizonyúl látogatói nagy tömegéhez képest.

A legkedveltebb sétaterek egyike az Acquedotto, a római és a Mária Terézia idejéből való vízvezeték helyén. Különben az utóbbi, mely 1751-ben készűlt el, akkor ép oly kevéssé elégítette ki a fokozódó szükséget, mint az 1859-ben megnyitott Aurisina-vízvezeték.

Az Acquedotto fasora Triesztnek első sétaútja, melyet Rossetti Domokos 1807-ben a maga költségén ültettetett. Folytatása a Boschetto-hoz vezet, s innen a sok közűl tetszés szerint választható úton mehetünk föl a Vadászdomb-ra. Ennek legszebb pontján áll a trieszti lövészegyesűlet háza, s a mellett egy vendéglőnek használt épület, melyet a triesztiek 1844-ben Ferdinandeo-nak neveztek el a császár tiszteletére, ki nekik az itt lévő tölgyerdőt „örök időkre sétatérűl” ajándékozta. Ugyanitt van továbbá az egykori Revoltella-féle nyaraló s a hozzá tartozó park. Revoltella trieszti nagykereskedő s a nyaraló egykori birtokosa volt. Itt nyugszik a kertben, díszes kápolnában. Jelenleg az egész liget a városé.

Szép kilátás kinálkozik már a Vadászdombról is, de még nagyobbszerű kép tárúl elénk a jóval magasabban álló opèinai obeliszktől. Egészen más jellegű, de nem kevésbbé érdekes tájképeket láthatunk tengerparti sétáink közben; ilyenek a város nyugati végén a látogatott St.-Andrea, a szinte hegyi tóhoz hasonló Muggiai öböllel, továbbá a Trieszttől félórányira éjszaknak fekvő Barcola fürdőhely, Barcolánál már látni a part kiszögelléséről ide csillámló Miramaré-t. Mennyi magasztos és mennyi fájdalmas emléket ébreszt e név a lélekben! Ferdinánd Miksa főherczeg, a heves bóra vihartól kényszerítve, a Punta di Grignano-nál horgonyt vetett, s ez alkalommal az itt lévő Daneu-féle ház és környéke, a hol menedékre talált, annyira megtetszett neki, hogy azonnal elhatározta, hogy itt lakhelyet fog magának építeni. Nem sokára telket vásárolt, s megkezdődött az átalakítás és építés serény munkája. Aránylag rövid idő alatt a szerény lakóház helyén egy normann stílű pompás kastély emelkedett, s a hozzá tartozó partszéli szőlős és gyepes, sőt helyenkint kopár sziklás telekrészletek tündérszép parkká alakúltak át. Már 1860 karácsony estéjén bevonúlhatott a főherczeg új otthonába, melyet a „Si mira il mare!” (látni a tengert!) felkiáltástól „Miramare”-nak nevezett el. A főépületet Junker Károly tervezte s az építést előbb ő, majd Hauser építész vezette. De a főherczeg maga is nagy részt vett mind a tervezgetésben, mind pedig különösen a kastély belsejének díszítésében.

Bánatos lélekkel járja be a kastély mai látogatója a lakó- és dolgozószobákat, melyeket gazdájuk a tengeren töltött szép napjairól való hálás megemlékezéssel hajótermek módjára rendeztetett be, a melyek ma is ugyanazon állapotban vannak, melyben urok hagyta őket. A földszinten lépten-nyomon az ő itt töltött legszebb éveinek emlékeivel találkozunk. A vadászzsákmánynyal, fegyvercsoportozatokkal, lámpákat tartó szobrokkal ékes lépcsőházon át föl az első emeletbe érve, a tulajdonképeni dísztermekbe nyitunk, melyek Miksának császárkorában készűltek el.

Mennyire törődött még legnyomasztóbb uralkodói gondjai közepette is a császár Adria-melléki otthonával, abból is kitűnik, hogy nemcsak részletes jelentést küldetett magának a termek díszítési munkálatairól s még a legapróbb részletek dolgában is személyesen intézkedett, hanem hogy szándékában volt a kastélyt egy második szárny építésével kibővíteni s a körötte levő parkot is kiszélesbíteni és még díszesebbé tenni. A császár halála mind e terveket meghiúsította, sőt már az első emelet befejezését sem érte meg a kastély alkotója. E termek egyikében függ a császárnak egy franczia képirótól Mexikóban festett utolsó arczmása, melyhez szépen illenek ugyane teremben főherczeg korabeli építkezéseinek ábrázolatai, ú. m. a Hietzing melletti Maxing, Miramare és Pola, mely utóbbinak emelésére sokat tett a boldogúlt. Az első emelet egy másik pompás helyiségében, a családi ebédlőben, a környék történetéből merített hat kép függ. Festőjük Cesare del¾ Acqua. A trón- vagy díszterem mögött társalgó teremben régi jeles mesterek képei láthatók. Már az egyes lakószobákból és a kastély előtti lépcsőzetről is gyönyörű kilátás kinálkozik mindenfelé, a toronyból pedig az egész kis paradicsom látható. Igen szembe tűnnek itt a remekűl ápolt park különböző részletei, a délszaki növényekkel és szobrokkal pompázó terraszok, a rózsalugasok, kamélia-bokrok, tölgyek- és fenyves-ligetek, nem különben a kedves kis kertecskéikből kikandikáló, szétszórt házikók. Különösen tavaszszal kimondhatatlanúl szép e látvány. Jelenleg a kastély, melyben 1863 április 10-én Miksa főherczeg a mexikói császári méltóságot elfogadta, Ő Felsége tulajdona, s időről-időre az uralkodóház tagjainak szolgál ideiglenes lakásúl.

Az uralkodónak még egy birtoka van itt közelben, A ki egy útban meg akarja ismerni az itteni partvidéket és a Karszt-fensíkot, az jőjjön velünk Lipizzá-ba.

A hosszú kanyarúlatokban fölfelé haladó, kitűnő úton egész sora váltakozik a városra és a kikötőre, a St.-Giovanni-völgyre és a körűl lévő magaslatokra nyíló kilátásoknak. A fensík tetején nagyot változik a kép; – a Karszton vagyunk. Igaz ugyan, hogy ez itt még nem mutatkozik egész kopárságában, s kevéssel tovább már Basovizza kies vidékén át vezet útunk. De azért mégis jól esik a 310 hektárnyi terjedelmű lipizzai erdőbe érünk. Ez erdő, habár neve szlovénűl hársfácskát jelent, ma jobbára tölgyfákból áll.

Az innét nem messze fekvő Timavus (Timaus, Timavo) környéke már az ó-korban is nevezetes volt lótenyésztéséről, s még a XVI. században is jó hirűek voltak az innen való torna-lovak. Lehet, ez a körűlmény indította Károly főherczeget arra, hogy 1576-ban a Karszton udvari ménest létesítsen. Négy évvel utóbb az akkoriban három telkes lipizzai püspöki nyaralót egyelőre csak bérbe vette, a telkek jobbágyait máshová költöztette s megkezdeté a méntelep istállóinak építését, Spanyolországból és a Rovigo melletti Polesinából hozatván tenyésző lovakat.

Az idő haladtával kibővített telep többféle viszontagságon ment át. Nem egyszer forgott a megszűntetés veszélyében. A franczia háborúk idején három ízben (1797, 1805 és 1809) ki kellett belőle költözni a lovaknak és gondviselőiknek. A harmadik alkalommal hat éven át állott a méntelep üresen. Azóta azonban háborítatlan békének örvend, s 1880-ban a környék lakosságának élénk részvéte mellett ünnepelte meg fönnállásának háromszázados évfordúlóját. Jelenleg mintegy 140 ló van Lipizzában, melyek nagy részt a tiszta lipizzai faj öt törzséhez tartoznak.

Lipizza és a lipizzai mezőn legelő udvari ménes. Blaas Gyulától

Az udvari méntelepnek az a feladata, hogy a bécsi spanyol iskola, a felsőbb lovagló művészet ez idő szerinti egyetlen ápoló helye számára méneket szolgáltasson. A lipizzai lovakat különben, melyek könnyed járásukkal, kitartásukkal és idomíthatóságukkal tűnnek ki, az udvarnál még könnyű vadászkocsik előtt és hatos fogatokban is használják.

S most búcsúzzunk el a kies legelőktől, térjünk még egyszer vissza a tengerpartra, a kikötő árboczerdejéhez. Ép e pillanatban kél egy hajó útjára. A Riva hosszú ház-sora mögött a magasb fekvésű útczák következnek s fölöttük trónol a várkastély, a közbeeső lejtőn pedig számos városi ház és nyárilak emelkedik ki a kertek üde zöldjéből. S mekkora élénkség lenn a kikötőben! A mint a hajó megkerűlte a világító tornyot, a kép is megváltozik. A város egy része eltűnik előlünk, de helyette új látvány, a Muggiai öböl éjszaki oldala tárúl elénk. Itt a Èièek földjének hegyei határolják a látkört, de nem sokára a trieszti öblöt éjszakon és keleten körűlzáró Karszt-fal fölé is még magasb hegyek emelkednek. Mindig újabb-újabb képek tűnnek elénk, miközben a város lassankint elvész szemeink elől.

Bernt Rudolftól