Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Isztria tájképekben.

Isztria tájképekben.

Liburnaui Lorenz József Romántól, fordította Katotna Lajos

A Canale di Maltempo bejárata a Quarnero felől. Schindler Jakab Emiltől

Aki Isztriát csak hallomásból, vagy csupán könyvekből ismeri, azt hiheti, hogy itt is olyan a vidékek jellege, mint a Karsztban általában; hogy itt sincsenek fák s kevés a mívelt rész a kopár s mindenütt meztelen köves vagy földes területen; hogy völgyek helyett horpadások és tölcsérszerű mélyedések, el-elapadó patakok vagy folyók láthatók s mindenfelé szárazság van. Közelebbről szemlélve azonban a tartományt, kiderűl, hogy e vélemény helytelen; hogy Isztria korántsem mindenütt, sőt felerészében sem karsztföld, hogy nagyobb terjedelmű erdőségek és ültetvények sem ritkák rajta, s hogy valóságos, 25–30 kilométer hosszú völgyei is vannak, melyekben sekély, de nagyobb állandóságú vizek folydogálnak. Isztria a földrajzi s tehát tájképi ellentétek és meglepetések földje; szépnek nem szép, de a rendkivűli jelenségek váratlan föltűnése miatt mégis érdekes.

Hogy erről közelebbről is meggyőződhessünk, ám lépjünk be magába a tartományba, de ne a rendes úton, Triesztnél, vagy a divazza-polai vonalon, hanem a szentpéter-fiumei vasútnak a Krajna és Isztria közötti határ közelében fekvő Jurdani nevű állomásánál, hogy innen azután a tartomány határbástyájához, a Monte Maggiorehez vagy Caldierához jussunk, melyről a fölszín alakúlatát legjobban áttekinthetjük.

Az állomásról a közeli Jušiæi-ba megyünk, onnan pedig azon a jó karban levő úton haladunk tovább, mely a Castuai erdőbe s az ahhoz csatlakozó bérczövező erdőségekbe visz. E valóságos karszt-földben gyökerező bükkfaerdők értésére adják az ámúló útasnak, hogy a karszt-talaj korántsem egyértelmű a karszti kopársággal. Szinte az Alpesek előhegyeinek bükköseibe képzeljük magunkat: a hatalmas fatörzsek lombos koronái sűrű árnyékot vetnek, a talajt avar és gyep is borítja s a ki-kilátszó kősziklákat vastag moha födi; kecses erdei virágok integetnek ismerősen felénk, minők a szagos müge és az ezerjófű; csak imitt-amott lep meg bennünket a délszakibb flora egy-egy növénye, mint példáúl az erdő mélyén tenyésző világító vad Paeonia.

Ilyen erdőség borítja itt Castua és Veprinaz községek határában éjszak és éjszakkelet felé a hegyek előtti halmokat s a hegység oldalait is csaknem egészen a gerinczekig, még pedig itt-ott mint sötét őserdő, melyben napokig elbolyonghatunk a nélkűl, hogy a lombernyőn át a napot megláthatnók. Így vagyunk különösen a „Lisina erdő”-vel. Másfélszázados vörös bükkök és fiatalabb komlós véniczfák tágas medenczét öveznek itt körűl, melynek fenekén az érintetlen hegyoldalakról lemosott dús televényföld csak úgy korlátozza az erdő növését, mint egyebütt a föld hiánya. Ez az erdőjelleg, mely az Isztriáról általában elterjedt fogalmakkal oly nagyon ellenkezik, a castuai és veprinazi erdőkön túl, a lovranai erdőségre, vagyis a hely egész keleti oldalára is átterjed, sőt elhat a déli és nyugati oldalakra is, tehát köröskörűl az egész Caldierára, a szőlő felső határától majdnem a tetőig.

Ha a fárasztó ösvényeken való bolyongást megelégelve, a veprinazi erdőből arra a kitűnő széles kocsiútra térünk, mely Fiuméből Isztria belsejébe visz, néhány órai járás után az Uèka-szoroshoz jutunk, melyen keresztűl ez az út Triesztnek indúl. Hagyjuk el annál a fordúlónál, a hol egy friss forrás, a „József császár kútja” bugyog, a völgynek irányúló kocsiútat és fordúljunk hegynek, a Monte Maggiorenek 1.396 méternyi magasságban fekvő s e ponttól nagyobb fáradalmak és veszedelmek nélkűl harmadfél óra alatt elérhető csúcsa felé.

Lábaink alatt látjuk az egész Isztriát, még pedig nemcsak azt a háromszög területet, melynek alapvonala közelében állunk, le egészen a déli csúcsáig, hanem a körötte fekvő tájakat is, nevezetesen ellátunk éjszak felé a krajnai Schneebergig, éjszaknyugatra és nyugatra a karinthiai és kelettiroli Alpesekig, továbbá délnyugattól délkeletig a tengerre, délkelet felé a dalmát Velebit-, kelet felé pedig a Bitoraj- vagy Kapela-hegységre meg a fiumei Karsztra esik tekintetünk. Délkeleten a félsziget mellékén a tenger fényes tükréből fakón kiemelkedő isztriai szigetek kötik le figyelmünket; ezeket a régiek „Absyrtek” névvel nevezték el, mintha Absyrtos testtagjai volnának, a kit embertelen nénje, Medea, azért konczolt föl, hogy üldözésére indúlt s őt már-már elérő apját a szerte-szórt testrészek fölszedésével föltartóztassa. De meg is magyarázható, hogy a mythos miért ruházta épen erre a szigetcsoportra ezt a jelentést, holott a dalmát partok mentén mindenütt nagy számmal vannak ilyen szétszórt szigetcsoportok. Nemcsak a színük s felűlről nézett reliefjük olyan, hogy megfehéredt csontokhoz hasonlók, hanem a kerűletük is a csontváz egyik-másik részéhez hasonlít: Cherso olyan, mint valami hosszú czombcsont, Lussin karcsonthoz, a széles Veglia lapoczkákhoz, a kis szigetek (scogli): Unie, Levrera, Sansego a végtagok kisebb csontjaihoz hasonlítanak. De szerencsére a napszakok és a világítás változása szerint a szemlélő fogékony képzeletének kedvesebb hasonlatok is kinálkoznak és sok érdekességet igérnek neki, ha ellátogat e szigetekre, melyekről e könyvben még egyebütt is lesz szó.

S most használjuk föl állóhelyünket mindjárt arra, hogy innen Isztria tájait nagyjában végignézegessük.

Forduljunk el tehát a keletre való kilátástól és nézzük csakis leirásunk főtárgyát, az isztriai belföldet. Éjszakról a krajnai Karszttól lefelé ereszkedik s váltakozva föl és alá száll a kőlépcsőzetek egész sorozata, melyek dél felé haladtukban fokról-fokra törpűlnek s kővé vált hosszu hullámsorokhoz hasonlítanak. Mintha éjszakkeleti szél kergette volna őket maga előtt, éjszaknyugatról délkeletnek fut a hosszanti irányuk. Itt azután a néző felé magasra torlódnak s a Monte Maggiore csoportozatát alkotják. Ez a csoport tehát olyan, mintha azoknak a hosszú hullámoknak egymás mellé sorozott délkeleti végeiből alakúlt volna; korántsem szakadatlan hegyhát, hanem olyan magaslatoknak a sorozata, melyek között mérsékelt mélyedések – a hullámvölgyek végei – terjeszkednek.

A hullámfölszínnek nyugatról az isztriai belföldtől felénk való emelkedése kevésbbé meredek, mint a tetővonaltól keleti irányban a quarnerói öböl felé való esésük, melyre majdnem függőlegesen esik a tekintetünk. Az isztriai háromszög ugyanis éjszaki alapjától dél felé, de kelettől nyugatnak is lejt, s ezen az általános kereten belűl keresztirányban még egyéb tagozódása is van. A tartomány éjszaki részében húzódó említett hullámsorok olyan fensíkot (Felső vagy Éjszaki Isztriát, más néven a „ Èièen-föld ”-et) alkotnak, mely déli irányban csak szelíden hanyatlik, s a tartományon keresztben vonúlva, annak körűlbelűl a harmadán egyszerre csak meredek megszakadással végződik, honnan azután a fölszínnek szélesebbek a domborodásai (Közép- és Déli Isztria).

A tartomány összes részeinek mind megannyi hulláma, a nagyok is, a kisebbek is, csak alacsonyabb kúpokat, medenczéket tűntetnek föl; az útasnak tehát, ha az egészet magasról nem szemlélheti, sehol sem ötlik szemébe hosszabb hegyhát, csakis a szikladombok, medenczék és teknők örökös változását látja. Hogy most az így nyert általános áttekintés után az országot a maga részleteiben is megismerhessük, búcsúzzunk el a hegycsúcsról élvezett bájos kilátástól és szálljunk le a Monte Maggiore délnyugati oldalán legelőbb is a Èièen-föld fensíkja felé.

Az ösvény nélkűl való meredek és kopár hegyoldalon lefelé haladva, kis idő múlva mérsékelt lejtésű gyalogútra érünk, mely többnyire árnyékos bükkfaerdőket szel át s melyről egyes tisztásokon át változatos kilátás nyílik a hegy lábánál elterülő Èepiæ-tóra és Isztria belsejének gazdag dombcsoportozatára. A gyalogösvény végűl abba a széles országútba torkollik, mely a hegyre vezető szekérútnak folytatása.

Nyugati irányban lefelé szállva, ezen haladunk tovább és egy szélesebb kiterjedésű lejtő-lépcsőzetnek kövér rétjei mellett, lejebb pedig áthídalt patakocskáktól és kisebb vízesésektől megszakított sziklafalak mentén járva, éjszaknyugaton elérjük az isztriai vasút Karszt-fensíkját.

A bükkfa-erdő mögöttünk marad, csakis boróka-bokrok és ritka tölgycsoportok, melyek imitt-amott egy-egy ligetté egyesűlnek, képviselik még a fatenyészetet; eltűnnek lassan a hosszú völgybarázdák s a vízfolyások, körös-körűl csupa fehérség, szürkeség; az ország legszegényebb része van előttünk, a már többször említett Èièen-föld, mely 500–600 méter magasságban a tenger fölött, 57 kilométer hosszaságban és 15 kilométernyi szélességben éjszaknyugattól délkeletig terjed. A talaj abban különbözik más Karszt-vidékek legtöbbjétől, hogy a hosszan elnyúló földhátak csekély hullámúak, mert bár 2–3 hosszú lépcsőben esnek alá, e lépcsők majdnem laposak s csak nehány hegykúp emelkedik ki 1.100 méternyi magasságig. A talajt kimeredő rétegvégek és széttöredezett kőzetlapok darabjai (mind megannyi fehér mészkő) borítják, melyeknek fölszíne a levegőnek százados hatásától barázdás, hasogatott, gidres-gödrös, ripacsos és kicsipkézett. Csak helyenként található kevéske föld a hasadékokban s azokban a különböző nagyságú gömbölyded mélyedésekben (dolinák), melyek oldalról meg sem láthatók.

A növényzetnek is olyan a színe, mint a köveké: szürkés füvek, szürke zsálya, szürke szalmavirág, egy magasabb szárú disznótövis-fajta, csimpaj, csombor, tarka bogács, stb. A növényzet szétszórtan tenyészik, sehol sem egyesűl összefüggő takaróvá; a legelésző birkák és kecskék gyéren termő, de jóillatú takarmányfüvekre találnak; cserjékből csak senyvedt boróka- és Krisztus-tövis-, törpe kökény- és kőrisbokrok akadnak, és csenevész bérczi-zúzmó tengődik a korhadt fatörzseken. Ezen a kopár, köves tájon szegényes faluk találhatók alacsony kőkunyhókkal, melyeknek cserép födelét vakolattal raggatják össze, mivel a bóra minden egyéb födélzetet elsöpörne. Hanem a Èièen-föld sem szűkölködik meglepő kivételekben, melyeket egyébiránt Isztriában mindenütt megtalálunk, mert imitt-amott az észrevétlenségig kicsiny dolinákon kivűl nagyobbak, völgyszerűek is akadnak, melyeket tavaszszal a kövér vetések zöldje, sőt rétszalagok és sűrűbb facsoportok is borítanak. E dolinák közt legnagyobb a Lanišæei. A környékező fensíkba körűlbelűl 80 méternyire mélyed be, vagy két óra járásnyi hosszú és félórányi széles; bokrokkal fedett oldalaiból források fakadnak, mély és sík fenekén pedig a lejtős oldalakra támaszkodva három kis község fekszik, melyeknek lakosai igyekszenek a természet e rendkívűli áldását kizsákmányolni.

A karszti természetű Èièen-föld Slum mellett. Lichtenfels Edétől

Mielőtt útunkat a tartománynak ebből a részéből dél felé folytatnók, meg kell említenünk azt a közéletben használt fölosztást, mely szerint a tartomány Istria bianca-, Istria gialla- és Istria rossa-ra (fehér, sárga és vörös Isztriára) oszlik. Érthető, hogy olyan országban, melyben a terület nagyobb része növénytakaró nélkűl szükölködik, a mezítelen talajnak sajátosságai táji és műveltségi tekintetben is eléggé fontosak, hogy a lakosságnak fölosztási alapúl szolgáljanak. Így kapta a Èièen-föld elébb leírt Karszt-fensíkja fakó s napfényben majdnem vakító fehérségű kősivatagaitól az Istria bianca nevet.

E fensík alján, annak a déli párkányában egy könnyen málló és széllyeleső kőzet uralkodik, melyben e tulajdonságok folytán meredek falú mélyedés-alakzatok – vízbarázdák – képződhetnek ugyan, de éles szabású magaslatok és kiemelkedések nem, csakis gömbölydedek. E kőzet, a Tassello, a bécsi homokkőhöz hasonlít, s mivel a színe ép úgy, mint a belőle származó bőséges és gyakran mély vastagságú földé is sárgás, vagy sárgás barna: a középső harántterületet, Közép-Isztriát, hol ez a kőzet az uralkodó, Istria gialla-nak[73]* nevezik.

Lejebb dél felé, a hol a tartomány mindinkább lapályosodik s a hol megint a mészkő az alap, ez az alap gyakran és nagy területeken vörös ockeres agyagfölddel van borítva; Déli-Isztriát ezért Istria rossa-nak hívják. Meg kell még jegyeznünk, hogy a Èièen-fensíkon is a föld – a hol egyáltalában található, – többnyire ugyanolyan, mint a dél-isztriai; csakis azért lett fehérré, mert a vörös föld eltűnt róla.

Fehér-Isztria mögöttünk maradván, tekintsünk körűl legelőbb is a „sárgá”-ban, a mely 380 és 285 méter magasságok között ingadozik. Feltűnően látható az a különbség, mely a kőzet-alap különfélesége szerint egy és ugyanazon oknak, a vandal erdőirtásnak különféle hatásai között mutatkozik. A majdnem szétmállhatatlan mészkő – a Èièen-földön példáúl – megtartotta merev alakúlásait a szabaddá válás után is, míg a könnyen málló Tassello folytonosan változik, darabosúl, elmosódik; néminemű állandósággal csakis a síkabb helyek bírnak, melyeken elmosás nem történhetik, s a homokkő-formatióknak megmaradt szilárdabb magvai, vagy a kinyúló mészkő-részletek, melyek vagy eredetileg sem voltak homokkővel borítva, vagy pedig ennek elmállása folytán lettek szabaddá.

A Pinguente-völgy részlete (a divazza-polai vasútszakasz mellett). Lichtenfels Edétől

Összefüggő helységeket csakis ilyen szilárd alkotású magaslatokon találhatni, míg a meredekebb, folytonosan csúszó domboldalak kopárak. A kevésbbé meredekek a bőségesen alakúló agyagtalaj kegyelméből gazdagabb növényzettel díszelegnek, mint a hogy ily Karszt-vidéken várhatnók, úgy, hogy Sárga-Isztriában a terjedelmes rétek, mezők, ligetek, sőt erdők sem ritkák. A tartomány e részében typusokként Pinguente és Pisino városok környékét tekinthetjük. Az első mélyen az isztriai vasút hasonló nevű állomása alatt terűl el s környékével együtt legjobban a pályaudvarról tekinthető át. Házai egy dombot koszorúznak, mely egy széles talajmélyedésből emelkedik ki, a hová gömbölyű tetejű és talapzatuk felé mindinkább ellapúló dombok között három oldalról mély bevágású barázdák futnak össze. E dombok oldalain kicsinyben ismétlődik az említett barázda-alakúlás, és kigyódzó patakocskák – Istria gialla sajátosságai – folydogálnak le róluk; a kevésbbé barázdált síkabb oldalakon pedig olyan nagyságú rétek és mezők terűlnek el, a milyenek a tartomány másik két részében lehetetlenek; ezeken kivűl szőlőkertek és helyenként öreg, de többnyire ritkított lombos faállomány is – a Èièen-föld vigasztalan látványának itt kedves ellentéte – akad.

Hogy innen Pisinóba juthassunk, legjobb, ha a tartomány belsejét vasúton futjuk át. Legelébb is egy dombcsoportozattal találkozunk, mely hol erdővel borított, hol mívelt, de mindenütt tele van vad földhasadékokkal s itt-ott kiálló mészkőcsoportokkal, melyek az agyagos homokkőtalajt megszakítják s szűk helyükön a tájjeleget karszt-szerűvé változtatják, mint példáúl Rozzónál és Lupoglavánál.

Pisino felé megint egy hosszasabban terjedő völgybe érünk, melynek meglehetősen sík s rétekkel borított földjén fűzfákkal szegélyezett partok közt egy kanyargó patak fut végig, helyenként kisebb zuhatagokban, keresztben fekvő kőzetpadokon esve alá; ez olyanszerű idylli kép, a milyenek a stiriai és felső-ausztriai völgyekben láthatók. Pisinónál a magaslatok megint egymáshoz szorúlnak, s a pataknak csak keskeny, kanyargó, zsákszerűen végződő szoros útat hagynak, melynek hátteréből úgy rohan be egy Foiba nevű sziklakapuba, hogy azon túl nyoma vész.

Ez a város már Istria gialla déli szélén fekszik. A város déli oldaláról a szemben fekvő, terra rossa-val fedett hegyoldalra tekinthetni, a helység háztömege pedig annak a puhás mészösszetételű határkőzetnek a szélén áll, mely többnyire a Tassello és a tulajdonképeni karszti mész közé nyomúl.

A két kőzetalakúlás az említett Foiba-nál találkozik, s a házak egy része épen a körűlbelűl 130 méternyi mély Foiba-szorosnak a szélén áll; a város dombját koronázó ósdi Auersperg-féle kastély melletti Nobili de Rapizio nevű vén háznak egyik ablakából egyenesen bele lehetne ugrani az alatta tajtékozó Foiba patakba.

Akár az országúton, akár a vasúton indúlunk Pisinóból dél felé, a tartomány déli harmadába: a 160 méter magasságon alól fekvő Istria rossa-ba jutunk.

Általánosságban véve itt is azzal a kőzettel találkozunk, mint éjszakon, de a karszt-jelleggel is, csakhogy ez itt határozottan enyhébb alakúlású; a magaslatok nem olyan meredekek és mind alább-alább lapúlnak, a dolinák síkabbak, az alap-kőzetet is mindinkább befedi a nagy területű, vörös, művelhető föld, legterjedelmesebben Dignano körűl; a helységek tekintélyesebbek s összefüggőbbek és némi viszonylagos jómódnak a nyoma is látszik már rajtuk. Végűl az isztriai háromszög déli szögletében Polához érünk; ezt a várost azonban nem a száraz, hanem illőképen a tenger felől kell szemügyre vennünk.

A tartománynak itt vázolt három részre osztása, szorosan véve csak a Monte Maggiore hegyláncz belső oldalaiig és a tartománynak ugyanezen éjszak-déli irányban haladó keleti széleig ér, mely a Quarneróba hanyatlik; az egész keleti parton a Monte Maggiorénak Castua és Volosca melletti aljától a déli szögletig mindenütt hiányzik a Tassello-réteg; itt tehát hiányzanak Istria gialla jellemvonásai, de közvetetlenűl érintkeznek egymással Istria bianca-nak éjszaktól a Punta Nera-ig és az odáig dél felől folytatódó Istria rossa-nak a typusai, mint a hogy erről a partmenti hajóút következő leírása is tanúskodni fog.

Nem ismertük volna meg teljesen a tartomány jellegét, ha csak éjszakról délre terjedő hosszaságában útaztuk volna végig. Kell, hogy bár csak röviden, olyan sajátosságát is megemlítsük, mely határozottabban csak akkor mutatkozik, ha a tartományt keresztben, azaz nyugatról kelet felé is átútazzuk. Ez a sajátossága az, hogy az isztriai fensíkon több folytonos hasadékvölgy vonúl végig, melyeknek mindegyike majdnem olyan hosszú, mint a fél ország, s melyeknek oldalai és aljai egészen sajátszerű jelleget tűntetnek föl, míg végűl az Adria színe alá merűlnek, hol fjordszerű kikötőöblöket alkotnak. A tartomány éjszaknyugati részéből jövő úton Buje-től körűlbelűl Pinguente-ig e hasadékok legéjszakibbjával, a keletnyugati irányban vonúló, körűlbelűl 25 kilométernyi hosszú Quieto-völgygyel találkozunk. Ennek legfelső része összehajló, meredek és keskeny földhasadékokból áll a Pinguente és Draguch körűl terjedő homokkő-terület kellő közepén, honnan számos apró patak fut össze nagy kanyarúlatokban a montonai talajmélyedés felé.

Ennek a 10 kilométernél hosszabb, 1–1.5 kilométernyi széles mélyedésnek a felső része csak 18–20 méternyivel, az ott tenyésző montonai tölgyerdőségek legnagyobb része pedig csak 11–15 méternyivel fekszik a tenger színe fölött, míg a regényes fekvésű montonai várkastély jókora magasságról, 227 méterről tekint alá a mocsaras erdőségre.

Ezen tágúlása után a völgy főiránya lassan-lassan délnyugatról nyugatra térűl, a még mindig 60–70 méter magas hegyoldalak hátrább vonúlnak és számos öböltől megszakítva, 12 kilométer hosszú mocsaras területet öveznek körűl, mely a cittanuovai kikötőöböl hátterében Porto Torre néven végződik.

Ha a kitűnő csinált úton Parenzótól Pisinón át a félsziget keleti szélén fekvő Albonáig, mint előbb, most is keresztben útazunk a tartományon, a majd köves, majd vörösföldes fensíkon való hosszas útazás után meglepő látvány tárúl elénk, midőn Antignana tájékán egy hasadék szélére érünk, melyről az út jó sokáig le nem térhet, mivel a széles és mély völgyön nem mehet át. Az úgy nevezett Draga-nál (magyarúl völgy) vagyunk. Ez 200–300 méter mély; nem túlságosan meredek; köves, de sok helyütt erdős lejtőkön tekinthetünk alá, lent pedig a völgy fenekén, hol szakadozott kőpartok közt zúgó erdei patakot sejthetnénk, síkföldön sok rét és szántóföld tarkállik szabályos táblákban, a növés és érés különféle szakaiban; zöld rétszalagok szántóföldekkel váltakoznak; a völgyfeneket a partokkal s a fensíkkal kacskaringós ösvények kötik össze, melyeken a völgy munkásainak naponta legalább is 200 méternyit kell le s feljárniok; oda lent nincsenek házak, mert a hidegleléstől való félelemből senki sem mer ott lakni. A völgyi patak meg-megszakad és rendes időben csekély a szélessége, lomha a folyása. A 35 kilométernél hosszabb Draga Pisinótól valamivel nyugatra kezdődik s csakhamar 100–150 méter mélységre mélyed a fensíkba, de csekély távolra már majdnem kétszer akkora mélységű és feneke 300–400 méternyi széles. A mély termő rétegű sík föld nagyon alkalmas a megmunkálásra, s az alant virúló tenyészet csakugyan kedves látvány is a két oldalról tornyosodó sziklafalak közt.

Canfanaro vidékén, a hol két magas ikerszikláról a Due Castelli-k tekintenek alá, megszűkűl a völgy és nyugatnak fordúl, meredekebb is, keskenyebb is, mint a milyen előbb leírt felső részében, s ezért kevésbbé is mívelhető. Így halad még mindig 100 méternyi bevágással ahhoz a ponthoz, mely Cul di Leme néven ismeretes. Itt kezdődik az Adria színe alá való merűlése, s a völgynek ezt az utolsó részét Lemei csatorná-nak nevezik.

A Èepiæ-tó és a Monte Maggiore Chersano felől. Lichtenfels Edétől

Az említett várkastély 127 méter magasságban trónol, de róla a csatornának csak kis része tekinthető át a kanyarúlatok miatt.

Az Adriának ebben a fjordjában nem fejlődött ki valami különös tevékenység, habár a tengertől befelé 5 kilométernyi hosszaságban 400–500 méter a szélessége s 20–30 méter a mélysége; a hajózás nagyon jelentéktelen e helyen, s a csendnek és elhagyatottságnak érzete lepi meg az embert, ha Nyugati-Isztriának valamelyik szomszéd kikötőjéből kerűl a lemei csatornába s fölhajókázik benne a kastély felé.

Ha, miután a Dragán túl vagyunk, az úton Pisinón és Gallignanán át tovább kelet felé haladunk, Pedenánál egy hullámhegyről megint meglepő kép tárúl elénk: egy káka és rét környezte tó, melyre árnyékos erdők tekintenek alá. A Èepiæ-tó egy lapályos mélyedés, mely a Èièen-földről s a Monte Maggiore-ról számos záporpatakot (torrente) vesz magába. A majdnem félkör alakú, 800 hektárnál nagyobb tó medre sekély, és kiterjedése a belé ömlő vizek bősége szerint nagyon változó, de mindenesetre kedves változatosságot nyújt e száraz tartományban, s jól esik a szemnek, ha a közel erdőszél lombos koronáit a csendes vízben tükröződni látja. De régibb várrom is több van itt egymás mellett, mint a tartomány más völgyeiben; a Monte Maggiore-nek a tóra néző alján, vagy épen a tó szélén örömest építették a középkor kis hűbérurai erős váraikat. Ezek ma már részint egészen romokban hevernek, részint félig elpusztúltak, vagy pedig átalakítva, kiváló díszeivé lettek a vidéknek, mint például: a Sumberg, Shersano, Kosljak, Lettai, Bellay, Pass, Gradigne, Bogliuno, Vragna nevűek, stb.

A hol a mocsaras táj Sumbergtől nem messze a Èepiæ-tótól nyugatra végződik, a tartomány harmadik főhasadéka, a 28 kilométernyi hosszú Arsa-völgy vágódik be a fensíkba majdnem mindjárt 200–250 méternyi mélyen, és a tónak, valamint környékének vizeit majd a föld színén, majd pedig a föld alatt vezeti le. Számos, de rövid kanyarúlatokban húzódik tova, imitt-amott egy-egy keresztben álló hegyfoktól megszűkítve, körűlbelűl 18 kilométer hosszaságban ahhoz a helyhez, a hol a Canale dell Arsa nevű tengeri fjorddal találkozik, mely a Quarneróból a carnizzai kikötőnél az Arsa-völgy felé nyomúl be a száraz földbe; átlag egy kilométernyi széles, és különösen alsó részében, de még zsákalakú felső vége közelében is, a hol az Arsa-patak torkollik belé, tengeri hajókat is megbír.

Miután így Isztria belsejét hoszszában is, keresztben is megismertük, ne resteljük végűl az egész háromszög körűlhajózását, hogy azokban a képekben is gyönyörködhessünk, melyek főokai, hogy a belföldiek a Tenger-melléket meg-meglátogatják és nagyon kedvelik.

Az a látvány, melyet az isztriai partok nyújtanak, természetesen különféle a szerint, a mint az útat valamelyik kisebb parti gőzössel teszszük meg, mely majdnem valamennyi kikötőt érintheti, vagy pedig nagy dalmát, avagy levantei gőzhajóra szállunk, mely a partoktól csak messzebb járhat. Mi inkább az előbbit választjuk.

A nyugati part tájjelegét az határozza meg, hogy a keletről mindinkább hanyatló fensíknak az a széle. Ezért a tenger szélén, néhány, Muggia és Pirano közötti záporpatak torkolatának földes árterületét kivéve, nincsen partszegély. A partok meredeken emelkednek, gyakran nagy hosszaságban egészen függőlegesek s csak nehezen megmászhatók, de többnyire csak néhány méternyi magasak és nyomban mögöttük nem emelkednek nagyobb magaslatok; csakis beljebb a keleti látóhatáron válnak el a belső fensik domborodásai és a Monte Maggiore a környékező égboltozattól, mely délen és nyugaton a tengerbe látszik merűlni.

A nyugati part rajza a mély és gyakran tágas öblözeteknek és előrenyúló földnyelveknek sokféle, majdnem szakadatlan váltakozását mutatja, s ép ezért természetes kikötőkben gazdag, melyek számos helység keletkezésére s a hajózásnak (ingadozó élénkségű és változó sikerű) kifejlődésére adtak alkalmat. A hajók útja a szétszórt kis szigeteken kivűl vonúl el, melyek itt mind a parthoz közel feküsznek úgy, hogy azzal összefüggésben levőknek látszanak; csak Fasana mellett tűnnek elő az ez úton túl távolabb fekvő Brioni szigetek, melyek közt és a szárazföld között a jó széles Fasanai csatorna van.

Isztria nyugati partja Rovigno és Cittanuova közt. Lichtenfels Edétől

A tenger felől nézve, a honnan a vonalaknak a távlatban való rövidűlése miatt a partvidék földjének hullámzása alig vehető észre, az egész nyugati part hoszszában majd meredek és rideg sziklafalak, majd festői fekvésű kikötő városok és városkák tűnnek szemünkbe, melyeknek kőépületei és többnyire a velenczei Szent-Márk templom campanile-jét utánzó tornyai, különösen a déli és esti órákban, csillogó fehérségükkel élesen rajzolódnak le a környék ligeteinek és kertjeinek zöld hátterén és a partvidék be nem épített részének szürke alapján. Belűl e városkák, az igaz, kevésbbé fényes tekintetűek, de mindig festőiek.

E parti városoknak majdnem mindegyikében van egy régibb városrész, mely korábbi, zaklatott idők hírmondójaként némi biztonság okáért valamilvel magasabban épűlt a tenger színe fölött, – meg egy újabb, mely békésebb időben keletkezvén, az emelkedő tengeri kereskedés kedveért egészen a partszélen fekszik, még pedig részben az itt kimeríthetetlen bőségben található kőanyagból készűlt töltéseken, melyekkel a tengertől hódították el ez építkezések helyét.

Beérkezvén a kikötőbe, melynek természetes sziklapartjai többnyire még mesterséges kőgátakkal is megpótolvák, rendesen egy kisebb bárkák befogadására szánt fiókkikötőbe (Mandracchio), attól nem messzire pedig az elmaradhatatlan halpiaczra jutunk. Tovább szelíden emelkedő szélesb út vezet a helység régebbi részébe, hol egy vagy több, annyira-mennyire tágas téren a templomon, az állami s helyhatósági középületeken kivűl a régibb patricius családok ódon házai állanak. Az útczák és közök kivétel nélkűl természetes, kemény sziklatalajon húzódnak, s mint a déli vidékeken általában, az árnyék kedvéért oly szűkek, hogy szekérrel nagy részt járhatatlanok.

A part közelében természetesen nagyobb az élénkség, minthogy ott a hajók és bárkák érkezése és indúlása, be- és kirakodása, a halászat, az alkuközvetítők és podgyászhordók sürgölődése – a legnagyobb forróság idejét kivéve – az egész napon át élénk mozgalmat okoz, sőt a hűs tengeri szellő kedvéért még a tétlen ácsorgók is ott tartózkodnak legszívesebben. Látni, hogy az emberek itt nem régi emlékeikből s őseiktől reájuk örökbe hagyott javaikból élnek, hanem abból, a mit napról-napra szereznek, noha ez a napi kereset csak vajmi ritkán tetemes. Így tünedeznek föl előttünk egymásután Capodistria, Isola, Pirano, Umago, Cittanuova, Parenzo, Orsera, Rovigno helységek, s ilyen lenne Pola képe is, ha nagyszabású építkezésekkel hadikikötővé nem volna átalakítva.

A tenger felől apró szigetek közt éjszaknyugatról délnek s innen megint keletnek irányúló kacskaringós öblök hosszabb során át érhetünk Polába. A benyúló öblöket körítő ellapúlt gömbölyded dombok váltakozva, majd karszt-szerűen kopárak, majd cserjékkel födvék, sőt egyiküket a várostól éjszakra – az úgy nevezett Császárerdőt – sűrű bokros növényzet közűl szép szálasan kiemelkedő tölgyerdő koszorúzza, melynek közepe táján egy törpe gyepű rét van. Az ettől délnyugatra fekvő dombok egyikére támaszkodik a bel- vagy ó-város ódon kikötői kastélyával, melynek lábánál egy római színkör van; a következő halmon áll a tengerészeti csillagvizsgálótorony, a negyedik – hajdan olajfákkal és szőlőkkel beültetett és S.-Policarpo nevű dombon épűlt a haditengerészet tisztjei, hivatalnokai és legénysége számára az új városrész, s ennek szomszédságában van a különféle növényfajokban rendkivűl gazdag Maximilian-park; az öblök körűl széles körben s különböző távolságokban húzódó további dombokon erődök vannak. A tenger felé, főleg nyugatnak, lapos és többnyire a tengertől hódított területen, a város dombjainak lábánál, jókora darabon a szép rakpart hoszszában vannak az újabb sétaterek, összekötő kapcsokként a hadi kikötő, az arzenál s a hozzá tartozó Olajfa-sziget és a város között. A szárazföld felé beljebb s keleti irányban, két dombsor között húzódnak a mélyen fekvő s tartósb esőzések után sokáig nedvesen maradó rétek; ezek kigőzölgését tartják a polai hideglelés főokának. Az itt leírt kereten belűl történik az az élénk sürgés-forgás, mely a serény tevékenységű haditengerészet s a megélhetése dolgában nagy részt ettől függő lakosság kölcsönös egymásra hatásából keletkezik.

Az Arsa-csatorna partja Albonánál. Lichtenfels Edétől

Ha a part mentén tovább hajózva s Pola belső kikötő öbleit elhagyva, végűl Cap Comparenál a szabad tengerre evezünk ki: az Isztria déli csúcsán lévő Cap Promontore körűl a keleti part hoszszában folytatott útunk eleinte ugyanolyan tájképek előtt halad el, minőket a nyugati oldalon láttunk; az alacsony dombtetőkön a legkülönfélébb jellegű, régibb és újabb erődök emelkednek, s miután e védelmi műveket elhagytuk, Promontore, Pomer, Medolino s Altura parti helységek tűnnek szemünkbe, az utóbbi a szárazföld beljebb eső részén, a kis Badó-kikötő fölött, mely az Arsa-völgy egy párvonalos rövidebb hasadékáúl tekinthető, Valle Badó torkolatánál fekszik.

Ez út partmenti lejtői többnyire bokrokkal vannak benőve, s kisebb-nagyobb távolságban a szárazföldtől kis területű s kivétel nélkűl lapos, majd delphinhez, majd teknősbékához hasonlítható szigetkék feküsznek szétszórtan. Caorano táján a part magasbra emelkedik; a Canale del¾ Arsa torkolatát átszelve, a mellette fekvő Carnizza kikötőhely előtt haladunk el; de csak a Punta Nera-tól, a Monte-Maggiore lánczolat e legvégső s messzire kinyúló ormától kezdve ölt a partvidék sajátságos, a nyugati partétól elütő jelleget.

A tenger szélén húzódó partrész itt rendesen nem meredeken emelkedő, hanem többnyire kisebb szirtek és sziklatömbök lassan egymás fölé sorakozó lépcsőzete mögött következnek csupán a 300–1000 méter magas hegyek, egészen a tengerig leereszkedő jelentékenyebb völgyektől meg-megszakítva. Kavicsos és homokos partrészletek csak itt-ott akadnak az említett völgyek torkolatánál, a melyekből esőzés idején többé vagy kevésbbé bő vizű patakok ömlenek a tengerbe.

A lejtős partok szürke kőzete többé vagy kevésbbé kiterjedt vörös-ockeres agyagfölddel váltakozik, és csak a partmenti helységek közelében van üdén zöldelő, ápolásra valló fákkal beültetve, föntebb már csak helylyel-közzel borítja némi vad bozót a talajt. A helységek többnyire jelentékeny magasságban feküsznek a tenger színe fölött, s míg a nyugati helységekhez rendesen csak egyetlen, kevéssé meredek út vezet, addig a keleti parton gyakran hosszúra nyúló és meredek kígyódzó útakon kell a helységek belsejébe fölkapaszkodnunk.

Ilyen úton jutunk Albonába, mely 320 méternyi magasságból tekint le a hozzá tartozó Rabaz kikötőre; ugyanilyen út vezet az egészen hasonló fekvésű Fianonába, valamint a kimagasló sziklán álló Bersec háztömegéhez. A szikla, melyen ez a helység épűlt, több nyitott barlangot, lezuhant omladékot és éles kiszögellést mutat a tengerre néző oldalán, melyet rendkivűli erővel szokott csapdosni a tajtékzó hullámverés.

Kevéssel tovább e partot már nem olyan szeszélyes alakúlású, de mindig magasbra emelkedő lejtők váltják fel, melyek részben bokrokkal, részben lépcsőzetes ültetvényekkel, különösen olajfás kertekkel díszlenek. Majd Mošæenice tűnik szemünkbe, melynek kikötője (Draga Sta. Marina) szintén jó távol esik magától a sziklatetőn épűlt helységtől s emettől különben is eltérő képet nyújt, lent csupa új és fehérre meszelt házak, fenn meg ódonságtól szürke falak. A kikötőtől fölfelé húzódik ama bevágások legszélesebbike, melyek a Monte-Maggiore hegylánczát a tengerrel összekötik; ezt a hegylánczot több keresztfal szeli át, melyek lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő síkokra osztják s így a televényföld megkötése által mívelhetővé teszik, oldalait pedig mindenféle építkezésű házikók szegélyezik. E parti helységek megkülönböztető jelei közé számítandók az itt „Lodogno” nevet viselő, terebélyes, ősrégi Celtis australis nevű fák. Mošæenice terét egész csoportjuk díszíti, melyből a legöregebbet, miután korhadttá vált, csak nem régiben vágták ki, meghagyván a padot, mely törzsét körűlövezte.

A Quarnero bejárata Fianona felől a tengerről. Schindler Jakab Emiltől

Mošæenicétől Draga Sta. Marinán és a Kraj nevű kis parti helységen túl a vörös föld lerakódásai mindegyre vastagabbakká lesznek, minek következtében a házak, lépcsőzetes kertek, szelíd gesztenye- és babérfaültetvények is mind számosabban mutatkoznak. Ilyen környezetben áll előttünk Medvea, egy felső végén széles, de a kikötőhöz közel igen szűkre összeszorúló bevágás kijáratánál, melyből egy patak ömlik a tengerbe, lapos homokpartot (Chiarina) képezvén a lemosott és lerakódott rétegekből. Ezen a patakon hajdanta fát szállítottak le a Monte-Maggiore imént leírt bükköseiből, a mint a csúsztatáshoz szükséges régi építkezések nyomai mutatják.

Lovrana kikötőhelynél látni a keleti part első cziprusfáit; mind sűrűbben sorakoznak egymás mellé az ültetvények, a kisebb-nagyobb gesztenye- és babérfa-ligetek („Maroneri” és „Lavrani”), a helység közepén pedig egy 1782-ben ültetett hatalmas Lodogno emelkedik. Innen túl, a tulajdonképeni Monte-Maggiore keleti lábánál, a helységek már nincsenek elválasztva a hozzájuk tartozó kikötőktől, sőt ellenkezőleg a hegy lejtőjét egészen föl a tetejéig házikók, házcsoportok és kisebb falucskák tarkítják, körűlvéve szőlőkkel, olajfás kertekkel, babérfa-ligetekkel, cserjések- és legelőkkel, közben-közben azonban köves talajtól is meg-megszakítva, – szóval az osztrák Tengermellék (Riviera) határához és egyúttal a Quarnero belsejébe érkeztünk. Tágabb értelmében véve ez utóbbi ama nagy, a nyílt tenger felől éjszaknak a szárazföldbe benyúló öböl, melyet nyugaton Isztria keleti partja, éjszakon és keleten Fiumén túl egészen Zenggig a liburni (délkrajnai vagy horvát) Karszt határol, dél felé pedig a nyílt tengerbe olvad át. Az öblöt két nagy és egymással éjszak-déli irányban párvonalos sziget három részre osztja; ezek: az isztriai parttal szemben fekvő Cherso és a horvát parttal átellenben lévő Veglia; Isztria és Cherso közt a Farasina, Cherso és Veglia közt a Canale di mezzo vagy Quarnerolo, végűl Veglia és a horvát part között a Maltempo csatorna húzódik, melynek bejárata előtt a kis, háromszögű San Marco sziget emelkedik ki a habokból. Az említett szigeteket a délen még hozzájuk csatlakozó kisebbekkel együtt a Quarnero szigeteinek nevezik. Szorosabb értelemben véve azonban Quarnero név alatt az egész öböl legéjszakibb, szigetektől meg nem osztott, Abbazia és Fiume közt húzódó részét értik. Az osztrák Tengermellék tehát a Quarnero nyugati, szárazföldi partja mentén fekszik.

Minthogy a napjainkban oly sokat emlegetett és joggal oly híres Abbazia tekinthető e partvidék tipikus részének, s minthogy e vidéket a látogatók legnagyobb része csak Abbazia felől ismeri, mi is főképen erre a helyre kivánunk figyelmet fordítani, habár meg kell jegyeznünk, hogy tájképi tekintetben az egész imént körűlhatárolt területnek egységes jelleme van, mely csak az egésznek megszakítás nélkűli teljességében tűntethető föl.

Parti kőszálak Bersec mellett. Ransonnet Jenő bárótól

Arra a kérdésre, vajon miben állanak ennek a tájjellegnek a sajátosságai, különösen pedig arra, hogy vajon csakugyan olyan kiváló szépségű-e ez a táj: csak két dolgot félre téve adhatunk elfogúlatlan feleletet; először is nem szabad számba vennünk azoknak ifjúi elragadtatását, a kik egyáltalában Abbaziánál pillantják meg először a tengert, kikre tehát a látvány újságának már magában is elég nagy hatása van; továbbá azokat a sajátságokat is számításon kivűl kell hagynunk, melyek az egész Tengermelléknek, sőt a Középtenger partvidéke legnagyobb részének általános vonásai.

Ha azonban csupán arra szorítkozunk is, a mi sajátképen Abbazia környékéhez tartozik, akkor is el kell ismernünk, hogy itt a szépnek jellemző vonásai szerencsésen találkoznak a kedvesnek és kiesnek kellékeivel, ellentétben ama regényesen szép, vagy már szeszélyes vonásokkal, melyek a szomszédos partvidékeken sok helyütt szemünkbe ötlenek. A vidék közelebbi leírását természetesen ismét a talajalakúlás feltűntetésén kell kezdenünk.

Először is felötlő, hogy itt, Isztria keleti partjának eddig ismertetett részleteitől eltérőleg, nincsenek a hegységtől a tenger felé leereszkedő bástyák vagy bordák, melyek rendesen valamely meredek sziklafokkal végződvén a tengerparton, várak és erősségek építésére alkalmas helyekűl szolgálhattak volna; nincsenek az ily dombsorok közt bemélyedő nagyobb völgyek sem, melyek a tenger színe alá merűlve, tágas és biztos kikötőket alkothatnának. Ezzel ellentétben itt a Monte-Maggiora lejtőzete inkább haránt irányban tagozódott, oly formán, hogy egymás mögött emelkedő bástyasorokat mutat; a tengerbe kinyúló földnyelvek nem hegyesszögűek, hanem szelíden legömbölyítvék és hullámos partvonalaik, kivált magasból, példáúl Castuából tekintve, a Nápoly melletti sorrentói parthoz hasonlítanak, a nélkűl azonban, hogy jelentékenyebb öbölbemélyedések volnának.

Ily vidék sem uralkodó magaslatokon álló erősített helyek építésére, sem nagyobb, zárt kikötők keletkezésére nem lehetett alkalmas; más czélja tehát a megtelepűlésnek e helyütt nem igen lehetett, mint főleg és első sorban a földnek a természeti állapotok és a hagyomány szerint való mívelése. Már ez a körűlmény is eléggé megmagyarázza e vidék uralkodó jellegét, a békés és idilli vonást, mely a két felől szomszédos partvidékeken hiányzik. A tájék bájosságát nagyban fokozza az itt dúsabban tenyésző növényzet, mely a kevésbbé meredek talajon könnyebben verhetett gyökeret és jobban megélhetett, főképen pedig a sűrű babérfa-ligetek, melyek itt számosabbak, mint a partnak bármely más vidékén.

Így Abbazia sem hadi vagy kereskedelmi czélokra épűlt, régi várfalakat s leomlott kőbástyákat sem látunk itt; szerény házikói szétszórtan állanak egy kis templomocska körűl, lakói emberemlékezet óta földjeik míveléséből élnek.

A kép jellemét még határozottabban kikerekíti a tenger felé nyíló kilátás, mely az előttünk fekvő quarnerói öblön végig jártatott tekintetünk elé tárúl. Ha a szépnek kellékei közé tartozik a változatosból is könnyen kivehető s az egésznek fölfogását elősegítő egység vagy szabályszerűség, akkor e kellék kiválóképen megvan ama képben, mely itt a szemlélőnek kinálkozik.

Éjszak felé a liburni Karsztnak egymás fölé emelkedő hegysorai egyenközűen húzódnak a magyar-horvát tengermelléken át a Kapela-hegységgel, azután a Quarnerót ezen oldalon szegélyző keretnek egyik szöglete következik és kezdődik a még magasbra emelkedő, de távolabb is fekvő Velebit-láncz, mely a látkör keleti szélét határolja. A nevezett hegylánczok valamennyien osztoznak a Dinari Alpesek azon általános sajátságában, hogy egyenkint és közelről nézve ugyan zord és meredek részleteik vannak, nagyban és egészben azonban szelíden hajladozó körvonalakkal rajzolódnak a mögöttük kékellő égboltozatra.

E hegyeknek Abbaziától való távolsága épen elég nagy arra, hogy zord és szakadozott részleteik elmosódjanak, de még sem olyan nagy, hogy miatta a hegyalakok kékes ködtömegbe folyjanak össze; sőt ellenkezőleg, e legjobb távolság a legcsodálatosabban váltakozó megvilágításban tűnteti föl a nap állása és az ég különböző tisztasága szerint e hegyeket. Különösen délután és este, mikor Abbaziára néző oldalaikra süt a nap, megvilágított részeik a legszebb rózsaszínben, az árnyékba esők pedig a kék és ibolyaszínnek mozaikszerűen tarkázott és rendkivűl bájos változataiban mutatkoznak. A hely fekvése egészen Lovranáig engedi élveznünk e látványt, holott távolabb délnek Mošæenice, stb. körűl az előre nyomúló quarnerói szigetek miatt a Velebit már eltűnik, a horvát Karszt-hegység pedig már oly messze van a háttérben, hogy az imént említett színhatások azon már nem észlelhetők.

Miután a látkör éjszaki és déli oldalát már végig néztük, fordítsuk szemünket délnek, hol a közelebb fekvő Cherso és Veglia szigetek bájos változatosságú partvonalain és enyhén emelkedő magaslatain pihen meg tekintetünk; ezek között a tengernek egy keskeny szalagja, az úgy nevezett „Bocca piccola” enged messzire ható kilátást a dalmát vizekre.

Tovább délnek és délnyugatnak fordúlva, Cherso és az isztriai szárazföld között a széles nyílt tengerre látunk, s a szemhatárnak ezen, a többiekkel ellentétes és figyelmünket ez ellentét által még inkább lebilincselő része körűlbelűl egy tizenkettedét foglalja le annak a félkörnek, a melyet Abbaziából át lehet tekinteni. A Tengermelléknek más, távolabb fekvő tengerparti helyekkel való összehasonlítása itt is amannak kedvez, mert Lovranától tovább délnek a Bocca piccola látszólag bezáródik az által, hogy Cherso és Veglia szigetek egymást elfödik, a látkörnek tengerövezte része ugyan kiterjedtebb, de a többi részletek változatossága csekélyebb. Különösen Cherso itt oly közel áll a szemlélőhöz, hogy lejtőinek csupán sivár részleteit tárja a néző elé, a nélkűl, hogy azok körvonalainak és színezetének csupán nagyobb távolságból élvezhető szépsége érvényesűlhetne. Ha némely látogatónak Mošæenice jobban tetszik, mint Abbazia, ennek az a magyarázata, hogy amott nagyobbszerű áll a nagyobbszerűvel, t. i. magasabb sziklapart a tágabb tengerrel szemben, a mi megragadóbb hatást tesz, mint Abbaziának szelídebb harmóniájú környéke.

Abbaziánál különben az emberi kéz is tetemesen hozzájárúlt a vidék természetes szépségeinek kizsákmányolásához és élvezhetőbbekké tételéhez. A Villa Angiolinának még a hajdani szerzetesek korából való parkjában – ama középpontban, mely köré az újabb ültetvények egyre szélesbedő körben csoportosúlnak, s mely egyúttal a látogatók legnagyobb részére nézve oly kiválóan vonzó – az enyhe égaljat, a hatalmas rétegű vörös föld dús termékenységét és az abból itt-ott kimeredező fehér sziklagerinczeket ritka szépségű kert alakítására használták föl. Az örökzöld babérligetben s a szintén örökzöld, árnyékot kedvelő bokrok és cserjék közt hűs enyhet nyujtó sétaútak szövevénye húzódik, helylyel-közzel megszakítva borostyántól és repkénytől körűlkúszott, mohlepte sziklatömböktől, az útak mentén elterűlő gyepszőnyegeken pedig délszaki fák és bokrok gyönyörű példányai állnak elszórtan, a minők a kanadai fenyű, a Wellingtonia, a különféle cupressus-fajták, magnoliák, kamélia-csoportok, virágzó vagy gyümölcscsel rakott thuják. A kert erősen kiszökellő karzatairól egyenesen leláthatunk a változatos alakzatú, zordon szirtekhez csapódó hullámok játékára és ama csillogó fényhatásokra, melyeket a nap és csillagok a tenger tükrére varázsolnak.

A Voloscából Icièibe vezető partmenti út a partvonal gazdag változatosságú képeit egészen közelből engedi szemlélnünk, a mi egyebütt a száraznak beljebb eső részein húzódó útakról nem lehetséges.

A lovranai kikötő a Quarnero mellett. Lichtenfels Edétől

Abbaziától nem válhatunk meg annak megemlítése nélkűl, hogy a Monte-Maggiorét innen is kényelmesen és minden veszély nélkűl meg lehet mászni, sőt, hogy a csúcsától csak mintegy másfél órányi távolságra fekvő pontjáig akár kocsin is föl lehet rá hajtatni és hogy újabban lovagló útat is készítettek föl a hegy tetejéig.

Legegyenesebben az Abbazia alsó babérövét átszelő ösvények vezetnek azon úthoz, mely majd kopár, majd szétszórt gyengébb tölgyesekkel és buján tenyésző borókabokrokkal benőtt területen, szanaszét fekvő ültetvények közt kígyódzik föl egész Veprinazig. Ez a helység, mely Abbaziának majdnem minden pontjáról s a Quarneróról is jó messziről meglátszik, egy, az egész lejtőoldalból annak vonalára függőlegesen álló hegyfok tetején épűlt, s mellette halad el az út, melyen a vasúti állomástól jövet ugyane hegyre fölmehetünk. Verpinaztól az út szelíd emelkedéssel még vagy két gyalogórajárásnyira halad a turista-egyesűlet menedék-házáig, mely már a hegynyereg tetejéhez közel, a bükkösben van, s mai napság az Abbaziából kiindúló kedvelt kirándúlások czélpontja, minthogy már a faluból is élvezhető a hegy tetejéről kinálkozó s imént leírt kilátás nagy része, ú. m. annak keleti és déli szelete.

Ezzel befejeztük az isztriai partvidék szárazföldi részének tájleirását.

Látogassunk el már most a quarnerói szigetekre is, Isztriának ez elszakadt darabjaira, melyeken általában a szomszédos szárazföld egyes részeinek talajalakúlását és tájkép-jellegét látjuk ismétlődni.

A legközelebb fekvő, Isztria keleti partjával majdnem 70 kilométernyi hosszaságban egyközűen húzódó, keskeny Cherso sziget a Monte-Maggiore hegyhát képmásának tekinthető; a szélesebb Veglia pedig Közép-Isztria hullámos belsejéhez és öblökben gazdag nyugati partjához hasonlít.

Minthogy Cherso szigeténél a szélességi irány úgy is alig jöhet tekintetbe, csupán hoszszában fogjuk bejárni. Ha éjszaki végén, tehát a Quarneróba benyúló és Abbaziára néző oldalán lépünk rá, rendesen nem a legvégső pontján, a Punta Jablanac-nál, hanem vagy a Farasina kikötőnél, a hasonló nevű csatorna mentén, vagy az ellenkező oldalon Caisole (caput insulae) mellett, vagy pedig az ettől délkeletre fekvő Smergónál kötünk ki. Ez utóbbi pontnál a legnagyobbszerű karszt-jellegű tájkép tárúl a néző elé.

A quarnerói öböl, s annak partján Volosca és Abbazia. Lichtenfels Edétől

A Quarnerolo szintjére mintegy 300 méternyi magasságból meredeken eső sziklafalban valamikor tágas, kupolaszerű karsztüreg volt; később, nem tudni mely időben, e dombnak a tengerre néző fala beomlott, s romjai most a lejtő lábánál hevernek óriási halomban, bástyaként tornyosúlva a tenger és a tátongó üreg között, az utóbbi jelenleg roppant magasságú színkörhöz hasonlít kagylószerűen befelé hanyatló boltozatos falaival és tetején kicsipkézett párkányzatával, melyen keselyűk tanyáznak.

E hegyomladékot, mely Dirupo di Smergo (Meragska jama) néven ismeretes, egy keskeny ösvényen körűljárva és a sziget hegygerinczének tetejére érve, a délnyugat felé haladó lovagló úton, egy menedékes lejtőn Cherso fővárosba jutunk, mely jól védett öbölben fekszik és semmiben sem különbözik az imént leírt, valamikor velenczei hatalom alatt állott isztriai kikötővárosok közös jellegétől.

A Valle Pischio nevű, mocsaras levegőjében hideglelést tenyésztő öböl mellett elhaladva, sűrű olajfás kertek között, melyeken általában a szigeten levő legtöbb birtok jövedelmezősége alapszik, ismét a sziget gerinczére jutunk föl, a hol innen-túl husz kilométernyi hosszaságban a legkopárabb karszt-sivatag terűl, melyet maguk a lakosok is „Arabia petrea”-nak neveztek el. E vidéken való lovaglásunk közben némi érdekességgel kinálkozik a valamivel távolabb nyugatra fekvő Vrana-tó, melyhez ne sajnáljunk egy kis kirándúlást tenni. Köröskörűl kopár sziklafalaktól övezett, tojásdad karszt-mederben nyúlik el éjszak-éjszaknyugattól dél-délkeletnek e jókora terjedelmű, több mint öt kilométernyi hosszaságú és másfél kilométernyi legnagyobb szélességű édesvizű tó, a tenger indigókék színétől elütő aczélkék színével. A tónak nincsen látható lefolyása, holott minden oldalról beömlő vizek levezetésére alkalmas barázdák torkollanak belé, csakis esőzés idején árasztva belé záporpatakaikat. Gyér növésű bokrok s a déli szélén nádasok húzódnak a part mentén, épen elégséges mennyiségben arra, hogy rajtuk a víz legmagasb állása és mai szintjére való visszahúzódásának fokozatai meglátszanak. Egy roskatag kis kápolna, egy ódon fal, egyetlen alacsony kőházikó az emberi élet és tevékenység itt látható összes nyomai, s egyetlen megviselt csónaknál, melyet itt létünkkor magunk is használtunk, többet e helyütt nem is láttunk.

A tó szine 16 méterrel magasabb a Quarneróénál, mélysége pedig majdnem akkora, mint ez öbölé, vagyis mintegy 70 méter. A víz egészen fenékig édes és csak édesvízi állatok élnek benne, tehát nincsen közlekedése a tengerrel. A már több ízben hangoztatott kérdés, vajjon honnan kapja e tó a vizét: föld alatti forrásokból-e, vagy csupán a beléömlő csapadékokból, a partjain álló útast is bizonyára foglalkoztatja s eltereli gondolatait a környezet sivárságától; mi azonban nem bocsátkozhatunk ennek a feszegetésébe, hanem visszatérünk főútunkra, hogy folytassuk a szigetnek hoszszában való bejárását.

Sziklás part az abbaziai Angiolina nyaraló alatt. Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől

A sziget egész gerinczén végig vezető lovas-út ugyan alig érdemli meg a „strada regia” büszke nevét, mert helyenkint oly szűk, hogy majd egyik, majd másik felől oda dörzsölődik az ember a mellette kétoldalt húzódó alacsony kőfalakhoz, vagy a rájuk hajló száraz tövis kórókhoz. Szanaszét heverő, szürkésfehér sziklatömbökön és kimeredő szirteken kivűl, melyek itt-ott szélesebb kőlapokkal s néha-néha vörös földfoltokkal váltakoznak, az útasnak unatkozó szeme csak kisebb vagy nagyobb számú, de mindig szétszórt és sűrűbb csoportokban seholsem mutatkozó, sötétzöld borókabokrokat lát, melyek messziről fekete foltokkal tarkázottnak tüntetik föl a talajt. Valami különös látványt nyújtanak az itt-ott három–négy méternyi fák az által, hogy a törzse valamennyinek ugyanazon, mintegy 50–60 foknyi szögben hajlik éjszak-keletről dél-nyugatra, tehát a bóra irányában, és hogy galyaik és ágaik ernyőalakban szintén csakis ezen irányban nőnek, holott az ellenkező, a bóra felé fordúlt irányban egyáltalában nem mutatnak maradandó hajtásokat. A tájképet megélénkítő állatvilág képviselői közűl csak a gyéren legelésző s az említett egyoldalú boróka-ernyők alatt a nap heve, a szél és a hózivatar ellen oltalmat lelő birkák, meg a levegőben keringő s döglött juhokat kémlelő keselyűk említendők. – Azonban e sivatagon át vezető útnak is vannak érdekesebb részletei. Olykor-olykor akkorát fordúl balra a sziget gerinczvonalán húzódó út, hogy meglepetve látja az ember a Quarnerolo hullámjátékát s a partjairól föltekintgető házakat; a tengeren tova sikló vitorlás és gőzhajók is messze távolságig szemmel kisérhetők, míg egyszerre valamely elénkbe tolakodó csupasz, szürke kőbástya ismét el nem zárja a kilátást.

Több órai lovaglás után ott, a hol már a borókafák is mindegyre gyérebben mutatkoznak s helyettük sárgásszürke, embert és állatot egyiránt visszariasztó, magas növésű kutyatej-fajták lepik el a talajt, az út megint lefelé vezet Cherso és Lussin szigetek egykori közös fővárosába és püspöki székhelyére, az ódon Osseró-ba. Tekintélyesebb, nagyobbrészt még jókarban lévő házai, a mostani fővárosénál, meg a quarnerói szigeteken általában találhatóknál jobb útja, egy nagy bazilika, az egész városnak majdnem fejedelmi székhelyre mutató előkelősége: mind hajdani pezsgő életére és jómódúságára engednek következtetni. Sajnos, hogy évek hosszú sora óta pusztúl és mindegyre lakatlanabbá válik az elhatalmasodó s itt fölötte veszedelmes malária miatt, melynek a várostól oldalvást fekvő bűzös mocsár az okozója. A régebben állandón vízzel borított öbölnek meg nem gátolt eliszaposodása és folyton sekélyebbé válása, meg a benne rothadó ezer meg ezer millió tengeri állat hullája a legkártékonyabb bűzökkel tölti be a nap legnagyobb részén át szabadon fekvő fekete mocsárból a levegőt. A közel levő Monte ï Ossero, a környéknek elég széles körre tekintő kilátáspontja, az egykedvű s mindent a sorsra bizó tétlenség szomorú áldozatára tekint le magasából.

Osserótól leszállva, ahhoz a helyhez jutunk, a hol Chersót és Lussint egy keskeny földszoros köti össze, melyet egy még keskenyebb csatorna, a „Cavanella ï Ossero” szel át, összekapcsolván a két oldalon belé özönlő tengert. A csatorna fölött rövid forgóhídon történik a közlekedés.

Vajjon ez a csatorna, mely nélkűl Lussin nem is volna sziget, hanem csupán Cherso függeléke, már a természettől ki volt-e vájva, avagy mesterségesen ásták-e, nem tudjuk; csak annyi bizonyos, hogy már jó régen kiszélesbítették annyira, hogy legalább a legkisebb partmenti hajók átmenetét lehetővé tegyék, ekként megtakarítván azt az óriási kerűlőútat, melyet különben tenniök kellene, hogy az egyik partról a másiknak valamely, a szárazon egészen közeleső pontjára jussanak. A Cavanella a rajta keresztűl folytonosan majd ide, majd oda húzódó erős áradat érdekes látványát nyújtja, melylyel az említett földszorostól elválasztott tenger két felének fölszín-különbözete kiegyenlítődésre törekszik.

A Cavanellánál azonban Cherso szigetének még nincs vége; egész hosszaságának itt még csak kétharmadánál vagyunk, s innen túl dél-keleti irányban tovább terjed még Dalmáczia felé, csakhogy e helytől fogva alacsonyabb és lapályosabb, mint eddig, de egyúttal kevésbbé zordon is, és dúsabban tenyésznek rajta az örökzöld cserjék, mint magasabb fekvésű vidékein. – Ez utóbbi szigetnek harmadrészét immár mellőzve, átmegyünk az osserói hídon, hogy a szomszédos Lussinba is ellátogassunk.

A Vrana-tó Cherso szigetén. Schindler Jakab Emiltől

E szintén keskeny és hosszú sziget Chersónak mintegy kicsinyített képmása, hosszanti oldalainak egyikét a bórával szembe fordítja s legközelebb az átellenében fekvő Chersóra, távolabb pedig Dalmáczia legéjszakibb szigeteire, meg a tengernek köztük fekvő darabjaira enged kilátást, melynek háttere a Velebittel záródik. Ezen a parton van a régibb, de jelenleg kisebb Lussin grande nevű város gyönyörű kilátással és számos zöldelő ültetvénynyel, de védtelenűl kitéve a bórának.

A túloldal partja délnyugat felé a nyílt tengerre néz, melyből csak egy-két kis szigetke merűl föl; itt van Cigale kikötője, nagy darabon az egyetlen igazán alkalmas pont, hol egészen tiszta tengeri levegőt szíhat az ember, csakhogy sajnos, még nem nyújt elég kényelmet az itt tartózkodásra. E nyílt tengerpartnak két bevágása egy nagy, a sziget gerinczével megint párvonalosan haladó belső öbölbe vezet, mely belföldi tóhoz hasonló, honnan nincs kilátás a nyilt tengerre, s melynek dél-keleti, védettebb, keskeny végén fekszik Lussin piccolo. E város az imént nevezett Lussin grandet nagyságra ma jóval fölűlmúlja, pedig főképen csak kényelmesb lakhatósága miatt ajánlhatóbb a sziget többi ismertebb helységénél, mert egyébként környékének majdnem egészen kopár sziklafalai, melyeket csak most kezdenek lassankint befásítani, sem Lussin grande bájos vidékével, sem Cigale vonzó tengerparti jellegével nem vetekedhetnek.

A ki Lussinon igazán gyönyörű kilátást akar élvezni, annak az imént említett, könnyen és kényelmesen elérhető két helység egyikébe, vagy a valamivel távolabb fekvő Neresinébe kell mennie.

Ez utóbbi a Lussintól a Monde ï Osseróhoz vezető útban fekszik, s mentűl közelebb ér az ember Neresinéhez, annál sűrűbb, dúsabb és változatosabb a Monte ï Ossero örökzöld növényzete. Eleintén egy darabig kavicsos talajon szétszórt hatalmas myrthusbokrok közt halad az út; tovább e bokrok mindegyre sűrűbben csoportosúlnak, majd ismét messzebb fanagyságú Erikáknak, örökzöld hársaknak és tölgyeknek, eperfáknak, stb. engedik át a helyet, ezeket pedig végűl a legtökéletesebb úgy nevezett „haraszt-erdő” (Macchienformation) szegi be, melynél szebbet és teljesebbet nem egyhamar lehet látni.

Neresine, egészen körűlzárva ily örökzöld haraszt-erdőtől, nem a nyilt tengerre, hanem Cherso szigetére néz, és vagy kiindúló, vagy pihenő pontja az 588 méter magas Monte ï Osseróra tehető kirándúlásoknak. Minden oldalról, de különösen a tenger felől nézve, e hegy már csak azért is tekintélyesebbnek látszik, mivel egymagában emelkedik ki s nincsen oly sok hegyfoka, mint példáúl a Monte-Maggiorének.

Legfelső része minden oldalról kúp alakúnak mutatkozik s az alsó-ausztriai Ötscherhez hasonlít. A hegynek Neresinétől keletre fekvő lába sűrű erdőségekkel és bokrokkal van borítva, holott a többi lejtő köröskörűl már gyérebb növényzetű, a magasabban fekvő részek pedig csupa kopár kősivatagok.

Miután a három nagyobb quarnerói sziget közűl a legdélibb fekvésűt legalább futólag áttekintettük, vessünk egy pillantást a tőle délre levő Levrera, Unie és Sansego szigetkékre, melyeknek lépcsőzetesen emelkedő, sárgás, fában szűkölködő, de szőlőben annál gazdagabb homoktalaja hófehér, alacsony mészkő talapzaton épűl, – azután pedig látogassuk meg végezetűl Vegliát.

Lussin piccolo és a Monte ï Ossero. Schindler Jakab Emiltől

Ha e sziget körvonalait éjszaki csúcsától kiindúlva végignézzük, azt látjuk, hogy egyik oldala délnyugatnak húzódik, tehát a belső Quarneróra néz, a másik pedig az elsővel hegyes szöget alkotva, a szemben levő horvát parttal egyközűen halad és a Canale di Maltempo, meg a Canale della Morlacca egyik partját alkotja; a harmadik, kikanyarítottabb oldal délkeletről délnek és délnyugatnak fordúl, a Quarnerolo és a Canale de mezzo egyik partjaként, míg a másikat Cherso szigete alkotja.

Ha Cherso éjszaki részéről, példáúl Caisoléből megyünk át Veglia szigetére, legelőbb egy öblökben bővelkedő s nem igen meredek partra, e mögött pedig karszt-szerű talajemelkedésekre jutunk, melyek együtt véve egy fensíkot alkotnak és nem túlságosan meredek idomzataikat fedő dús földrétegeikben a földmívelésre sokkal alkalmasabb talajjal kinálkoznak, mint a minőt Chersóban találtunk. Az ember önkénytelenűl is Istria rossa közepe tájának terjedtebb ültetvényes részeire gondol, példáúl Visinada, San Lorenzo, Canfanaro, stb. környékére. Valamint ott, úgy Veglia szigetén is a vetések és szőlők között elszórt ligetekben csak nyári-tölgyeket, mannakőrisfákat, stb. látunk; a kopárabb karszt-legelőkön szétszórtan alacsony borókabokrok teremnek; örökzöld cserjefélék csak a kertekben találhatók s ott is csak vajmi gyéren.

Mennél közelebb jutunk a sziget éjszak-déli középvonalán túl a keleti parthoz, annál uralkodóbbá válik ama talajalakulás, mely Isztria nyugati részében uralkodik, t. i. hegytorokszerű szakadékok és hosszú teknővölgyek, melyek a sziget belsejéből partjai felé húzódnak. A szűk hegytorkok közt a leghosszabb az, mely Dobrigno mellett keskeny, meredek szakadékkal kezdődik, s melynek könnyen málló, mély barázdákkal rovátkolt zord falai délkeleti irányban hét kilométernyire húzódnak egészen Verbenico tájáig, hol egy keresztben álló dombhát szegűl eléjük. E hegytorkon egy szilaj zápor-patak rohan át, mely nagyobb esőzések után kavicscsal gazdagon megrakodva árad az alsó, laposabb, el nem málló karszt-mésztől szegélyezett völgyrészbe, s ott fölötte kártékony iszaplerakodásokat okoz az imént említett keresztben álló (Klamm nevű) domb mögött.

Ellentétben ezzel a torkolatszerű bevágással, a Besca nuova kies völgye már inkább az isztriai Draga szebb részleteihez hasonlít. Mélyen a sziget belsejében kezdődik hirtelen és keskeny lejtéssel, de csakhamar kiszélesedik és szintén délkeleti irányban, csaknem 8 kilométernyi hosszaságban húzódik egészen a Canale di Maltempóig. Az oldalfalak felsőbb rétegei kemény mészkőből vannak; a keleti oldal meglehetős sűrű tölgyerdővel van benőve, míg a meredekebb nyugatinak csak alsó szegélyén látni erdőséget. Mind a kettőn homokkőből és ebből elmállott világos földből álló, szelídebb lejtésű domboldalak következnek a mészkőfalak alatt, s lassankint a sík völgyfenékbe mennek át, melynek gazdag ültetvényein keresztül egy kis patak kígyódzik. Ez a völgy a legkedvesebb idylli tájkép az egész szigeten.

Veglia partszéléről csak három jellemző részletet akarunk kiemelni, melyek közűl bátran kimaradhat a sziget szintén Veglia nevű fővárosának tájképileg egészen jelentéktelen környéke. Mindenekelőtt a regényes fekvésű Castelmuschio említendő, mely egy szikla tetején, a sziget éjszaki végéhez közel, egy téres öböl hátterében, az itt végződő fensík tengerre néző oldalának meredek lejtője fölött áll.

Val Cassione, a kolostor-sziget. Schindler Jakab Emiltől

A helységnek közelről ugyan piszkos, de távolból ragyogó fehérségű, ódon várfalaktól kerített házai messziről szemébe tűnnek a Quarnero felől érkezőnek. Egészen más képet mutatnak a Dobrigno sekély öblének lapos partján körben álló telepek oly talajon, mely szinte kinálkozik a tengeri só lepárolásához való berendezéshez. Szerteszórt, többnyire paraszt módra épített házak körítik csekély magasságban az öblöt, melynek szegélye belebb lassacskán fensíkká emelkedik, s itt, egy bemélyedésében rejti az öböltől egy jó órányira fekvő Dobrigno helységet. Ilyen sekély öböl még több is akad a Canale di Maltempóban, s régebbi időben tengeri só előállítására használták föl ezen, a leírthoz egészen hasonló sík öbölpartokat.

Veglia parti képei közűl utolsónak a déli oldalon lévő Val Cassionét említjük. Egy majdnem köralakú, csendes öbölben, melybe csak egy keskeny, görbe bejárat vezet a Quarnerolo felől, fekszik a lapos pajzs idomú sziget; szép téli tölgyek és jávorok koszorújának kellő közepében egy Ferencz-rendi barátkolostor rejtőzik. E gazdag növényzetnek a kopár partokkal való ellentéte, azután a Treskavac-hegy felé emelkedő magas éjszakkeleti part, ellentétben az öböl többi szélének síkságával, végűl az öböl vizének a külső áradattal ellentétben majdnem tószerű csendessége, – e képnek sajátszerű érdekességet kölcsönöznek.

Menedékház a Monte-Maggiorén. Bernt Rudolftól



[73] A mezei gazdák azt a világosabb földet, mely a homokkőből (a Tassello-ból) származik, terra bianca-nak (fehér földnek) nevezik, ellentétben a vörössel (terra rossa); itt tehát szó sincs sárga földről. Ugyanazért Istria bianca és terra bianca nem tévesztendők össze.