Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Tirol és Vorarlberg népe.

Tirol és Vorarlberg népe.

Német-tiroli alakok. Gabl Alajostól

Tirol és Vorarlberg népének testalkotása. Toldi Károlytól, fordította Katona Lajos.

A történelmi és történelem előtti viszontagságok kevés helyütt gomolyítottak és kevertek egybe annyi különböző származású népelemet hasonló szűk területen, mint Tirolban és Vorarlbergben. A történelemből azt látjuk, hogy a rhäti néptörzsek közé, melyek a lakosság legősibb rétegéűl tekintendők e földön, nagy számú idegen elem keveredett, sőt részben amazokat egészen ki is szorította. Hogy azonban ez idegen elemek mily mértékben és terjedelemben járúltak hozzá a tartomány mai lakossága kialakúlásához, azt kivált egyes részletekig terjedő pontossággal korántsem lehet megállapítanunk. Mindazonáltal az említett körűlmények alapján föltehető, hogy a tartomány számos völgyében egész napjainkig fönmaradt úgy az őseredeti, mint a később hozzájárúlt népelemeknek nem egy testalkotási sajátsága, sőt hogy ezek némelyike még tovább is fejlődött s ma is alapjáúl szolgál a lakosság külön jellegének.

Ezzel szemben azonban kiváló figyelmet érdemel az a körűlmény is, hogy mindezen emberek itt századokon át bizonyos külső behatások alatt állottak, melyek legalább a tartomány némely határozottan kijelölhető nagyobb területein belűl egyneműeknek tekinthetők. Nem lehet ugyanis kétség tárgya, hogy e külső tényezők összege, a melyekűl főleg az éghajlat, táplálkozás és a hegyvidék, meg az uralkodó társadalmi állapotok által megszabott egész életmód emelendők ki, a lakosság bizonyos testi sajátságainak tetemes átalakúlását idézhették elő, s a mennyiben e körűlmények egyöntetűek valának, egyenlő irányba terelték ez átalakúlásokat, a melyeknek kedveztek, részben egyenesen szülőokai lévén az ilyen, vagy amolyan irányú fejlődésnek. Ez úton különböző törzsek származékai bizonyos testi sajátságaikat illetőleg ugyanazon átalakúláson mentek keresztűl s idők folyamán többféle közös testi tulajdonságra tettek szert. Oly törzsek és családok pedig, melyeknek tagjai, vagy utódai az itteni külső behatások követelte testalkotással már eleve nem birtak, vagy csak hiányos mértékben voltak meg bennök az e körűlményekhez illő tulajdonságok és azok teljes elsajátítására sem valának kellően képesek, lassanként bizonyára elpusztultak, míg ellenben más, e tekintetben kedvezőbb alkotásúak, mind jobban elterjedtek s a mai lakosság zömének alaprétegévé lettek.

Így válik érthetővé, hogy a tartománynak különféle elemekből összeverődött lakossága bizonyos vidékeken félreismerhetetlenűl megegyező testi és lelki tulajdonokhoz jutott a nélkűl, hogy ezért némely őseredeti sajátságát teljesen elvesztette volna. Hogy e területek azonban úgy egymástól, mint a tartománynyal szomszédos országok határszéli vidékeitől nem választhatók el éles határvonalakkal, hanem hogy helyenként alig észrevehető lassú átmenetek tapasztalhatók az egyikből a másikba, s hogy viszont az egyes területek legbelsejében is mutatkoznak itt-ott feltűnő idegenszerűségek, az több oknál fogva könnyen megérthető. Nagyban és egészben azonban e megkülönböztethető területek a tartomány nyelvi és politikai tagozódásával, tehát Olasz- és Német-Tirollal, meg Vorarlberggel egybevágóknak tekinthetők.

A tiroliak testalkotásra nézve általában véve erős csontúak, izmosak és tagbaszakadtak, legyenek bár karcsú és szikár növésűek, mint a Felső-Inn-völgy és a keleti Pusterthal, Olasz-Tirol és Vorarlberg lakosságának nagyobb része, avagy vaskosak, zömökök és széles vállúak, mint a Meráni őrgrófság, a Sarn-völgy, a nyugati Pusterthal és az Alsó-Inn-völgy népének túlnyomó többsége. A durvább csontozatú, erős térdhajlással és kimérten lépdelű fenvölgyi lakók, az otrombább s kevésbbé hajlékony termetű hegyi parasztok mellett mindenütt láthatni olyan legényeket és hajadonokat, a kik termetök arányossága, jó tartásuk és fürge mozdúlataik tekintetében a klasszikus ó-kor legszebb mintáival versenyezhetnek. Járásuk könnyedsége és rugalmassága, ügyes és csínos elevenségű mozgásuk mindabban, a mit tesznek-vesznek, valósággal gyönyörködteti a szemlélőt. Az igaz, hogy az ifjúságnak ez üde bája rendesen vajmi rövid ideig tart. Mert a mindennapi élet fáradalmai és terhei csakhamar kemény munka igájába görnyesztik a délczeg termetet, s a gondok számtalan barázdát rónak a síma, piros pozsgás arczra, komor, szinte kemény kifejezést adva tekintetének. Mindazonáltal az erős csontú, izmos német-tiroliak egész késő aggkorukig minden időjáráshoz edzettek és minden erőfeszítésre képesek maradnak ép úgy, a mint más felől a hajlékonyabb és elevenebb vorarlbergiek és a gyöngébb alkotású, finomabb csontozatú, szűntelen mozgékony olasz-tiroliak gyakran igazán bámúlatos munkaerőt, ellenálló képességet és kitartást tanúsítanak.

Olasz-tiroli férfi. Hecht Vilmostól

A test magassága a tartomány különböző részeiben nem csekély ingadozást mutat. Megbízható adatok azonban egyelőre csak a férfinemet illetőleg vannak.[69]* A középnagyságú (160-169 centiméter) férfiak általában az összes számnak mintegy felét teszik. Ezekhez a legkülönbözőbb arányban elegyedik a magas (170 centiméter s ennél magasabb) és alacsony (160 centiméternél alacsonyabb) termetűek tömege, a miből a tartomány népességének átlagos magassága egészben megállapítható.

Igen magas termetű a lakosság az Alsó-Inn-völgy kufsteini, kitzbüheli, rattenbergi és hopfgarteni törvényhatósági kerületeiben, melyekben az összes férfiaknak jelformán a fele a magasak közé számítandó s csak 3–5 százalék alacsony keveredik a másik fele közé. Ezekhez csatlakoznak még Schwaz, Fügen és Zell am Ziller kerületek, melyekben a magasak még mindig 45–46 százalékot, de az alacsonyak már 8–10 százalékot tesznek. Még igen nagy továbbá a magasak százalékaránya (38–43) az egész éjszaki határszél hoszszában nyugatnak húzódó területen, mely a tartomány fővárosát is magába foglalva, az e körött fekvő Hall, Mieders, Telfs, Imst, Silz és Reutte törvényhatósági kerületekre terjed. Második, magas termetű népességével szintén kiváló területnek tekinthető Lienz és Windischmatrei kerülete, 48 százaléknyi magas és mintegy 5 százaléknyi alacsony lakosságával. Itt találhatók Tirol legmagasb s a többit jóval meghaladó emberei, a Kalsi-völgy parasztjai. Ezek közt egy sem akadt, a ki 165 centiméternél alacsonyabb lett volna, ellenben a 170 centiméternél magasabbak száma 61.1 százalékra emelkedett soraikban.

E területtől nyugat felé haladva szintén csökken a testmagasság, de még mindig elég magas Sillian, Welsberg, Bruneck, Brixen és Klausen kerületekben (37.8–43 százalék magas és 7–11 százalék alacsony termetű). Az igen magas termetűeknek harmadik területe végűl Tirol közepén a sterzingi, sarn-völgyi és passeieri kerületek vidéke, mely 44–5o százalék magas termetűt állít katonasorba. Ehhez járúl délnyugat felől a merani kerület 40.5 százalék magas és 7 százalék alacsony termetűvel.

E szerint Német-Tirolnak legnagyobb részét magas termetű népesség lakja, melynek vele bátran összemérhető szomszédai a bajor felföld és a Pinzgau lakói. Német-Tirolnak csak déli és nyugati részeiben találhatók többnyire közép- és alacsony termetű népességű területek. Amazok közé számítandók mindenekelőtt Bozen, Lana és Kastelruth vidékei, 34–37 százalék magas és 11–12 százalék alacsony emberrel, holott Kaltern és Neumarkt kerületei 18–21 százaléknyi alacsony és csak 25, illetőleg 26 százaléknyi magas termetű lakosságukkal már Olasz-Tirolnak átlag kis növésű népességéhez közelednek. A középtermetűek nyugati vidéke Landeck és Ried kerületeit foglalja magába, 32, illetőleg 35 százalék magas és 12, illetőleg 13 százalék alacsony termetűvel; az innen délre Tirol nyugati határán húzódó német kerületek, így mint Nauders, Glurns és Schlanders ismét kis növésű lakosságúak, melynek csak 23–27 százalékát teszik a magas termetűek, míg a kicsinyek száma 12–17 százalékra rúg.

Olasz-tiroli nő. Hecht Vilmostól

Figyelemre méltó, hogy a tartomány keleti részének ladin lakossága testmagasság tekintetében korántsem egyenletes. Míg a Pusterthallal tőszomszédos ennebergi kerület ép úgy, mint az Ampezzo-vidék, 41 százaléknyi magas ember mellett 8 százalék alacsonyat mutat, addig Buchenstein és Fassa kerületekben a magas termetűek százaléka 29.9-re, illetőleg 18.8-ra száll le, a mivel szemben az alacsonyaké 16, illetőleg 19 százalékra szökik föl. Ismét más az arány a Gröden-völgyben, hol a magasak százaléka 32.7-re emelkedik, de 21 százaléknyi alacsony elegyedik a többi közé.

Dél-Tirol olasz része majdnem kivétel nélkűl alacsony termetű lakosságú. Kaltern és Neumarkt kerületeihez csatlakozólag Lavis vidékén még 25 százaléknyi a magas termetű. Még a Brenta völgyében is körűlbelűl ugyanily arányú a magas termetűek száma, de már 16–20 százalék alacsony keveredik hozzá. Sőt a szomszédos Pergine kerületben a magasak százaléka 37.5-re emelkedik, míg az alacsonyaké 9-re száll alá. Itt található Olasz-Tirol legszálasabb lakossága, mert már a többi kerületekben az alacsonyak százaléka 16 és 25 között ingadozik, míg a magasaké 17 és 24 között. A legalacsonyabb termetűek Arco és Mori kerületeiben találhatók, a hol 15, illetőleg 13 százalék magas termetűvel szemben 29 százalék alacsony növésű áll. Végűl az Avisio alsó folyása mentén, Cembra kerületben a magasak százaléka 12-re száll alá, míg az alacsonyaké 25.5-re emelkedik.

Vorarlberget átlag középtermetű népesség lakja, melynek 32–37 százaléka magas és 10–13 százaléka alacsony növésű. Csak a bludenzi kerületben száll le a magasak százaléka 28-ra, a montavoniban meg az alacsonyaké 7.8-re.

A tiroli lakosság fejalkotását illetőleg az eddigi vizsgálatokból az tűnik ki, hogy, mint a szomszédos népek között, ép úgy e tartomány minden részében is különböző koponyatypusok, még pedig ugyanazok, a melyek egész Közép-Európában honosak, találhatók keverten egymás mellett. A mi azonban e typusok egymáshoz való százalékarányát illeti, abban már Tirol s kivált a tartomány egyes részei némely figyelemre méltó jelenséget is mutatnak.[70]*

Német-Tirolban a rövid alkatú (brachykephal) koponyák a nagy többségben lévők, még pedig számos fokozatban és aránylag hosszú, keskeny arczczal kapcsolatban. Az összes tiroli koponyáknak legalább négy-ötöde ez osztályba tartozik. Az Eisack-, Lech-, Ulten-, Passeier- és Nons-völgy lakossága e koponyaalkatot még magasb százalékban tűnteti elénk; sőt némely vidéken, mint pl. a nyugati Pusterthalban, az Enneberg és Gröden-völgy vidékén a hosszas (dolichoid) koponyák csak ritka kivételek gyanánt kerűlnek elő.

Kiválóan érdekes és Tirol német lakosságát jellemző a nagyon rövid koponyaalkatnak (a hyperbrachykephaliának) aránylag gyakori előfordúlása. Ez ilyen koponyák gömbölyded vagy rövid-tojásdad alakúak, tetemes vagy legalább közepes magasságúak, széles, nagyon lelapított és meredek lejtésű tarkóval. A koponya hosszúságát 100-nak véve, az ilyen fej aránylagos szélessége (ú. n. hosszúság-szélességi indexe) 85, vagy még több. A lapos fejtető elő felé közepes szélességű homlokká keskenyűl; a fejtetőnek a tarkóba való átmenete pedig a fejtető csontjainak mindjárt a fejtetődudorodások mögötti, majdnem derékszögű áthajlásában áll úgy, hogy a két fejtetőcsontnak mintegy hátsó harmada a tarkócsont pikkelyével ugyanegy síkba esik. A fülek mögött kiálló koponyarész ehhez képest föltűnően rövid.

Dornbirni (Vorarlberg) és wörgli (Alsó-Inn-völgy) nő. Gabl Alajostól

Ezt a koponyaalkatot némelyek – joggal-e, avagy nem, azt itt nem feszegetjük – még mindig a régi rhätiek jellemző vonásaúl szeretik föltűntetni. Annyi tény, hogy egész Tirolban el van terjedve, kiváltképen pedig a ladinok lakta völgyekben s egyáltalán mindazon vidékeken, a hol a rövid koponyaalkat az uralkodó. Itt az összes koponyák számának a fele, vagy a felénél több is ilyen. Valamennyi tiroli koponya közűl a hyperbrachykephal idomúak körűlbelűl egy harmadrészre tehetők. A legritkábbak a Ziller- és a Dux-völgyben, a hol alig haladják meg az egésznek 10 százalékát.

A dolichoid koponyaalkat tehát Német-Tirolban tetemes kisebbségben marad; magasabb foka (75-ös és még ennél is alacsonyabb indexű dolichokephalia) általán véve csak elszórt kivétel gyanánt fordúl elő; csupán a Ziller- és Dux-völgyben emelkedik az ily koponyák száma 5 százalékra, az Alsó-Inn-völgyben és a Wipp-völgyben pedig 2 százalékra. Középes fokú hosszúfejűség (mesokephalia 75 és 80 közötti index-szel) tapasztalható az összes tiroli koponyáknak mintegy 15 százalékán. Legerősebb arányban a Ziller-völgy lakóinál (42 százalék), továbbá az Alsó-Inn-völgyben (25 százalék), a Wipp-völgyben, a Merani őrgrófságban, a Sarn-völgyben és a Vintschgauban, meg a Pusterthal keleti részében mutatkozik (15–20 százalék). A tartomány többi részeiben, mint már említettük, a mesokephal koponyák is ritkábbak, sőt csak kivételesen találhatók és majdnem teljesen a brachykephal jelleg lép helyökre.

Az arczváz általán hosszúkás alakjával tűnik föl, habár mindenfelé akadnak rövid és széles arczúak is. A legnagyobb számban és a legfelötlőbben az őrgrófság, meg az Ulten- és Eisack-völgy területén lépnek föl emezek; ha az ily arczszabás hyperbrachykephal koponyával jár együtt, akkor az egész fej feltűnően összenyomott, gömbölyded-szögletes alakot nyer tőle. Különösen hosszú arczukkal válnak ki számosan a Wipp- és a Pusterthal lakói közűl, főleg pedig a Kalsi- és Isel-völgy lakosai.

Míg a vorarlbergiek koponyaalkatuk tekintetében a német-tiroliakkal egyeznek (a brachy- és hyperbrachykephalia tetemes többségben van a Walser-völgyben és Montavon vidékén), addig Olasz-Tirolban a dolichoid koponyák gyakoribb volta és a hyperbrachykephalia tetemes csökkenése tűnik szembe. De itt is nagy ingadozás mutatkozik az egyes alakúlatoknak százalékban kifejezett kölcsönös arányában. Valsuganában, Judicariában és a Nonsberg olasz részén 60–67 százalékra rúg a rövidfejűek száma, kik közűl csak valami 15 százalékot tesz a hyperbrachyhephaloké. Mintegy 30 százalék mesokephal és 3, sőt Judicariában körűlbelűl 7 százalék dolichokephal. Az Etsch-völgy olasz részében már csak 49 százalék brachykephal és 8 százalék hyperbrachykephal van, 45 százalék mesokephal- és 6 százalék dolichokephallal szemben. Végre a Fleims-völgyben a brachykephalok százaléka 45-re száll alá, melyből csak 26 százaléknyi a hyperbrachykephal, holott a mesokephalok száma 51 százalékra emelkedik. De a dolichokephalok sem tesznek itt többet 4 százaléknál.

A haj és szakál többnyire közepes sűrűségű és finomságú, az olasz-tiroliaknál általában dúsabb és tömöttebb. A hajzat többnyire síma szálú, de mindenfelé mutatkoznak azért, Olasz-Tirolban pedig már gyakrabban kerűlnek elő hullámos, fürtös és göndör hajúak is, még pedig minden színárnyalatban. Fekete göndör haj is látható itt-ott elszórtan nemcsak az olasz, hanem a német lakosság között is.

Az egész tartományban vegyesen találhatók világos és sötét hajú, világos és sötét szemű egyének; de azért vannak egyes vidékek, melyeken vagy az egyik, vagy a másik fajta van többségben. A Lech-völgyben, meg a Pusterthal keleti részén a szőke hajúak és kék, vagy szürke szeműek vannak legtöbben; a Sarn-völgyben és a Passeier- meg az Alsó-Inn-völgyben, úgy szintén a Pusterthal nyugati részén is föltűnőleg sokan vannak. Szürke szeműek Német-Tirol keleti határszélein akadnak legnagyobb számban. Ezzel ellentétben a tartomány egész olasz részén jóval nagyobb számmal vannak barna szeműek és sötétbarna vagy fekete hajúak, mint Német- Tirol bármelyik részén. Legföltűnőbb ez Judicariában, a Fleims-völgyben és a Valsuganában. Dél-Tirol német része annyiban mintegy átmeneti területnek tekinthető e szempontból, hogy Kaltern, Neumarkt és Bozen, sőt még Klausen és Brixen kerületeiben is tetemes százalékot tesz a szőkék száma mellett a barnáké. A ladinok közt könnyen szembetűnő a barna hajúak és szürke szeműek többsége. Vorarlbergben meg ismét a szőke fajtáé a kétségtelen elsőség, jóllehet helyenként, főkép Montavon vidékén, a barnák látszanak többségben levőknek. A szőkék legnagyobb százalékát Feldkirch- és Dornbirnben találjuk. Nem hagyhatjuk említés nélkűl, hogy úgy Tirolban, mint Vorarlbergben, a vörös haj különféle színárnyalatai sem épen fölötte ritkák. Mindenfelé találkozni velök; de úgy látszik, hogy általában csak bizonyos családokból kerülnek ki e hajzat kisebb vagy nagyobb számú viselői. Vajon a tartomány olasz részében elterjedtebb-e, mint Német-Tirolban és Vorarlbergben, azt egyelőre még nem lehet biztosan megállapítani.

A lakosság testi ereje- és épségének bizonyos irányban mértékét adja a katonakötelesek közűl hadi szolgálatra beváltaknak az alkalmatlanokéhoz arányított száma. Ez az arány Tirolra nézve a monarchia egyéb országaihoz képest általán véve elég kedvező, de nem egyenletes a tartomány minden részében. Nem tekintve azt, hogy a nagyobb városok, mint mindenütt, itt is magas százalékát mutatják a testi fogyatkozások miatt alkalmatlan hadköteleseknek (Trient 74.5, Rovereto 70.2, Bozen 70.9, Innsbruck 65.1 százalékkal), e mellett nagyon föltűnő, hogy némely szép lakosságú vidéki kerületekben is igen nagy e be nem váltak arányszáma. Így 1890-ben a Sarn-völgyből 74.6, Windischmatreiből 67.7, a Kalsi-völgyből 66.7, a Schnalsi-völgyből pedig épenséggel 81.8 százalék találtatott testi fogyatkozása miatt alkalmatlannak. Az alkalmatlanok legcsekélyebb számát a sterzingi kerület (49.3 százalék), az Ampezzo vidéke (47 százalék), a Passeier-völgy (46.9 százalék) és Bruneck kerülete (46.5 százalék) szolgáltatja. Egészen hasonló mértékű hullámzást mutat az arány Olasz-Tirolban is. Ellenben igen magas általán véve a testi fogyatkozásaik miatt alkalmatlanok száma Vorarlbergben, a hol Dornbirn 62.3 százalékától egész a bregenzi kerület 74.1 százalékáig emelkedik. Nevezetes, hogy a Bregenzi erdő vidékén 71.8 százalék alkalmatlan.

Az itt tekintetbe jövő fogyatkozások között aránylag gyakoriak: a törzs elferdűlései és kinövései, lúdtalpúság, golyvás és puffadt nyak s idűlt bőrbetegségek. Szomorúan nagy továbbá ezek mellett az elmebetegségek száma, melyeknek legkülönbözőbb alakúlatai, a szórványosan előfordúló hülyeségen kivűl, Tirol és Vorarlberg egész területén emelkedőben vannak. Öröklött hajlam, a szeszes italokban való mértéktelenség és különféle kedélybajok tekinthetők e sajnálatos jelenség legkiválóbb okaiúl.

Az életkörűlményeknek a lakosság testalkotására gyakorolt hatása nagy fontosságú kérdését e helyütt csak mellesleg érinthetjük. Kétségtelen, hogy semmi sem alkalmasabb a testnek megedzésére és mindennemű betegségek iránti ellenálló erejének fokozására, mint a szabad, üde hegyi levegőn végzett kemény munkára való jókori szoktatás, elegendő s erőtadó táplálkozással kiegészítve. A paraszt lakosság nagy része tényleg ily körűlmények között is él s leginkább azoknak köszöni testi ereje és épsége főnmaradását. Sajnos azonban, hogy a talaj minősége és a gazdasági állapotok nem mindenütt olyanok, hogy a tartomány lakosságát elégséges táplálékkal láthatnák el. Számos család évről-évre nyomort és szükséget szenved; egész helységek és völgyrészek sínylődnek nyomasztó szegénységben, melynek tetőfoka Olasz-Tirol némely vidékén az iszonyú Pellagra-betegség szórványos előfordúlásában jelentkezik. Joggal nevezi a legínségesebbek e betegségét a nép Mal della miseria-nak, mert valóban a nyomor a szülőoka. A mennyiben e bajon az idegenben való kenyérkereset, vagy alkalmas ipari foglalkozás nem segít némileg, annyiban a nép elszegényedésével és a vele rendesen együtt járó iszákossággal egyenlő arányban növekszik testi erejének és épségének elsatnyúlása.

De annak is kétségtelen jeleit látjuk, hogy az ipari tevékenység, akár háziipari, akár gyáripari alakjában (különösen a szövőipar), szintén kedvezőtlen hatással van a vele foglalkozó népesség testalkotására a tartomány mindazon részeiben, a hol az teljes fejlettségig emelkedett. Rendkivűl szembetűnő ez Vorarlbergben. A tartomány tapasztalt orvosainak tanúsága bizonyítja, hogy a gyári munkások testi ereje és épsége határozottan kedvezőtlenebb a paraszt lakosságénál. A fiatal leányok közt a sápkór és roszvérűség csak a kötőgépek behozatala óta terjed mindinkább Vorarlbergben. A gyáriparnak mind nagyobb arányú fejlődésével együtt terjed a görvély- és tüdőgümőkór a lakosságnak az új foglalkozással együtt változott életmódja és táplálkozása következtében. Daczára azon elismerésre méltó és valóban mintaszerű törekvéseknek, melyekkel Vorarlberg gyárosainak egy része munkásainak testi javát előmozdítani iparkodik, a munkások mégis csak ott maradnak épek és egészségesek, a hol a gyári munka mellett a földmívelő gazdálkodás is lehetővé van számukra téve.

A tüdősorvadás ennek folytán csakugyan tetemes elterjedtséget[71]* mutat Vorarlbergben, különösen a feldkirchi kerületben, hol az összes halálesetek egy ötödének okáúl az szerepel. A katonai szolgálatra alkalmatlanok imént említett nagy számában is nagy része van e betegségnek. Tirolban a gümőkór nem gyakori, kivévén a Felső- és Alsó-Inn-völgy némely részeit, melyekben egyes iparágak nagyobb arányú mívelése gyakoribbá teszi és kedvez terjedésének. Úgy látszik, hogy különösen Tirol magasabb fekvésű helységeinek paraszt lakosságát kíméli e betegség föltűnőbben; sőt e helyek némelyikében, minők példáúl Gerlos, Finkenberg, Gschnitz, Gries, Brenner, Gossensass, Vals, Afers, Wimbach, Hollbruck, St. Martin im Gsiess, a grödenvölgyi Wolkenstein, Corvara, Colfulschg, továbbá Ossana, Comasine és Pejo a Sulzberg vidékén, nemkülönben még egyebütt az 1882 és 1886 közötti években, a melyekről hivatalos kimutatásaink vannak, egyetlen ilynemű haláleset sem fordúlt elő.

Noha az életkörűlmények sok helyütt és nem egy tekintetben sanyarúak, általában véve az életkor magassági aránya mégis eléggé kedvező Tirolra és Vorarlbergre nézve, a mi újabb bizonyítéka a lakosság edzett és erős testalkotásának. Az 1880. évi deczember 31-én tartott népszámlálás adatai szerint 1.000 lakos közűl 70 éven fölűli korú ember volt: Éjszaki-Tirolban 43.5, Közép-Tirolban 43.4, Vorarlbergben 33.5 és Olasz-Tirolban 31.9. A monarchia egész nyugati felére nézve csak 22.7 ez az arányszám. Ugyanilyen arány mutatkozik az 50 és 70 év közöttiek számában is, úgy, hogy tehát a magasb életkorúak igen tetemes részét teszik az összes lakosságnak, különösen Éjszak- és Közép-Tirolban. A huszadik életévet több esztendei átlagszám szerint 1.000 fiúgyermek közűl Tirolban és Vorarlbergben 598 érte el, míg a monarchia egész nyugati felében csak 519. Az első gyermekévekben tapasztalható halandóság sem mutatkozik aránylagosan igen nagynak. Négy évi átlag szerint 1.000 élve született gyermek közűl egy esztendős korán belűl elhalt: Éjszak-Tirolban 219.7, Közép- Tirolban 201.5, Vorarlbergben 220.5 és Olasz-Tirolban 230. Tehát e tekintetben is kedvezőbb arányt mutat a tartomány német része, különösen pedig ennek középtája, Olasz-Tirol átlagos számaival ellentétben; de nem szabad említetlenűl hagynunk, hogy Német-Tirolnak nem egy kerülete e részben szomorú kivételeket mutat, holott viszont Olasz-Tirol számos kerületében igen kielégítő számokat találunk. Így példáúl 1.000 élve született gyermek közűl a kufsteini kerületben 175.5, a schwaziban 183.7, a kitzbüheliben 190.7, ellenben az Innsbruck-vidékiben 266.5, a tartomány fővárosában 235.7, a lándecki kerületben 236.7, a reutteiben 225.5 halt el első életévében. Olasz-Tirolt illetőleg a gyermekeknek az első életévre eső legnagyobb halandósága a primierói (265 : 1.000), a clesi (261 : 1.000) és tionei (245 : 1.000) kerületekben volt tapasztalható, a legkisebb ellenben a trienti (183 : 1.000) és roveretói városi kerületekben (190.5 : 1.000). Vorarlbergben e tekintetben nem mutatkozik tetemesb különbség az egyes kerületek között.

Nem szenved kétséget, hogy a gyermekhalandóság még jóval csekélyebb lehetne az egész tartományban, ha a gyermekek ápolása és táplálása oly nagyon is sok fogyatékosságban nem szenvedne. Csak kevés anya szoptatja gyermekét maga és igen kevés szoptatja a kellő ideig. Nyilván ennek a nagy fontosságú kötelességteljesítésnek ősrégi idők óta hagyományos elmulasztása az egyik oka annak, hogy Tirolban és Vorarlbergben ma már igen sok anya nem is képes gyermekeit ez első táplálékkal a kellő mennyiségben ellátni, vagy hogy annak forrása már pár hét múlva elapad. Dajkákat, – a mely szónak különben Tirolban általában nem „szoptatós” dajka, hanem csupán gyermekápolónő a rendes értelme, – dajkákat, mondom, csak ritka kivételképen látunk a városokban; a falusi földmívelő lakosság pedig egyáltalában nem fogad dajkát gyermekeihez. Igaz ugyan, hogy az anyatej helyettesítésére kitűnő tehéntej kapható mindenütt az egész tartományban, s alighanem e körűlménynek is van abban része, hogy a közvélemény a szoptatást nem tartja elengedhetetlen anyai kötelességnek. Ha azonban helytelen alakban adják a csecsemőnek a mesterséges táplálékot, a mint ez tényleg úgy Tirolban, mint Vorarlbergben történik is, és ha e mellett még a szoptató üvegek gondos tisztántartására sincs kellő vigyázat: akkor egészen természetes következménye aztán az ily hiányos gyermekápolásnak, hogy számos csecsemő rettegést, vagy bélhurutot kap s e betegségekbe gyakran bele is hal, vagy pedig legalább is későbbi betegségek csiráját és egész életén át megmaradó testi gyöngeség alapját veszi föl szervezetébe. Nem csekély részben tehát a nők és anyák kezébe van letéve a tiroli népesség testi épsége fokozásának nagy fontosságú ügye, a mennyiben az lényegesen összefügg a gyermekek ész- és természetszerű ápolásának kívánalmaival.

A tiroli német nép élete Hörmann Lajostól, fordította Katona Lajos.

Népjellem. A népjellem különfélesége tekintetében alig akad Tirolnak párja az alpesi tartományok között. Nagy hatással valának itt is úgy, mint másutt, e különféleség kifejlesztésére a külső természet, származás, életmód, kereset és foglalkozás körűlményei. Nemcsak az éjszaki és déli éghajlat különbsége, mely a tartományt közepe táján ketté osztó hatalmas hegységöv innenső és túlsó oldalán ellentétes életföltételeket teremt, hanem e két terület mindenikén belűl számos helyi körűlmény is döntő hatással volt e népjellembeli szembetűnő eltérések keletkezésére. A hegyi lakó („Bergler”), ki fenn a bérczeken él, egészen más ember, mint a völgyfenék lakója, kire büszkén néz le; az úgy nevezett „Thölderer”, a sokszor egész föl az örökjég határáig húzódó mellékvölgyek szülötte, nemcsak a fővölgy lakóitól, hanem a szomszédos harántvölgyben honosaktól is különbözik, jóllehet csak egy keskeny hegygerincz választja el őket egymástól. Így a ziller-völgyi egészen más, mint az alpachi („Alpäcker”), az ötz-völgyi megint más, mint a pitz-, vagy paznaun-völgyi; s ugyanilyenek az eltérések Dél-Tirol egymás közelében lévő mellékvölgyeinek lakói, mint példáúl a villgratteni és a defereggi, a sarn- meg az ulten-völgyi között. A népjellem e tetemes különbségeit a völgyeknek igen elzárt volta hozta létre.

Még mélyebbre ható eltéréseket okoz a lakosok más-más származása.

A bajuvárok és alamannok két nagy fő törzse, – amaz a keleti, emez meg a nyugati völgyekben megtelepedve, – még teljes épségben megőrizte testi és lelki sajátságait. A legszembetűnőbben mutatkozik ez az Inn-völgyben. Az alamann hegylakó, kinek tanyái majdnem egész Innsbruck falainak tövéig érnek le, az alvidékitől, habár azonegy nyilt völgyben lakik is vele, mégis annyira különbözik jelleme minden vonásában, hogy hajlamaik és velük született tehetségeik ez ellentétességéből szinte ellenséges érzűlet fejlődött ki közöttük. Ehhez járúl még, – az itt kihalt egykori lakosok, nevezetesen a longobardok, s talán a gótok maradványait nem is említve, – hogy a szlávok és a régebbi román lakosság félreismerhetetlen hatással volt a népjellem alakúlására. Így például az alamann Vinstgau lakosságán igen szembeszökők a román népjellem sajátságai; épen így minden élesebb szemű megfigyelő azonnal föl fogja ismerni a bajuvár lakosságú Alsó-Pusterthalban a délről vele határos „krautwälsch” népesség hatását, a Felső-Pusterthalban pedig az egykori szláv lakosságét. Teljesen elüt környezetétől a meráni őrgrófság népességének nyugodt, csöndes jelleme, a melyen kivűl e tartományrész lakóinak testi sajátságai is azonnal elárúlják, hogy semmi közösség sincs köztük és az említett törzsek között.

Így tehát Tirolban a helyi és származási tényezők hatása alatt négy, vagy még jobban megkülönböztetve, öt élesebben külön váló népjellem-alakúlat szilárdúlt meg az idők folyamán, melyek egész belső és külső mivoltukban teljesen elütők lévén egymástól, azonnal és könnyen föl is ismerszenek. Ezek: a Felső-Inn-völgy komoly és érdes, az Alsó-Inn-völgy kedélyes és nyílt szívű, a Vinstgau okosan számító, a Pusterthal munkás, vagyonszerző s takarékoskodó hajlamú, végűl az őrgrófság megfontolt, lassú, de biztos észjárású lakosságának jellemképei. A Wipp-völgy lakói az alamann és bajuvár népjellem keverékét tűntetik elénk sajátságaikban, míg az Eisack-völgy és az alsó Etsch-vidékek népessége a Pusterthal lakóival látszik rokonabbnak. Ne csodálkozzunk tehát, ha mindazon vonások és sajátságok, melyek különben együttesen szokták egy nép jellemét megalkotni, Tirol lakóinál nem mutathatók ki sehol sem együtt, mind valamennyinek egyenletes mértékű összetalálkozásával, hanem részben különböző fokozatban vannak meg az egyes vidékeken.

Rózsafüzér-imádkozás. Defregger Ferencztől

Szellemi tehetségekkel a tiroliak általában véve gazdagon meg vannak áldva. Erre vall a kiváló férfiaknak aránylag nagy száma is, melylyel e tartomány szülöttei a tudományok és művészetek különféle ágainak munkásai között szerepelnek. Tehetségek dolgában a Felső-Inn-völgy lakóit illeti meg az elsőség, a kik éles elméjűségökkel a tartomány többi részeinek népességét határozottan fölűlmúlják. Épen ily magas fejlettségűek náluk, mint különben a tiroliaknál egyáltalában a művészi hajlamok is. Majdnem úgy látszik, mintha e szembetűnő művészi tehetségekben az egykori román lakosságnak mai napig megmaradt hatását kellene felismernünk. Világos eszével tűnik ki a pusterthali és a vinstgaui is, kiknél e tehetség okos előrelátás- és számítással jár együtt. E két utóbbi tekintetéből az épen említett két vidék lakói éjszaki szomszédaiknál nem állanak valami jó hírben, legalább a róluk elterjedt közmondás, mely szerint „a pusterthali tehenet lopott, a vinstgaui meg elhazudta tőle”, mindenesetre arra vall, hogy egyikük sem esett a feje lágyára, hanem hogy inkább a mások rászedésének mesterségében is jártasak itt is, ott is.

A világos észszel a legtöbb tirolinál együtt jár a lelkület bizonyos nyájas melegsége. De határozottabban e jellemvonás csak az Alsó-Inn-völgy lakóinál domborodik ki, a miért is ezek mondhatók Tirol egész népessége legszeretetreméltóbb és legönzetlenebb részének. E sajátsággal együtt jár náluk a kitörő életkedv és nagyon is szembeötlő érzékiség. Épen azért Tirolban az Inn-völgy alvidéke a népdal igazi hazája. E majd erősebben, majd kevésbbé kifejlett kedélyi alaphangúlatból érthető a tiroliaknak mély vallásos érzületük is. Ennek tanújele a honukban járó idegent lépten-nyomon köszöntő sok és szép templom és számos kápolna. Kiváltképen a Felső-Inn-völgy népének szívében vert a vallásosság mély gyökeret, és sehol sem találkozunk az Istenben való szilárd bizodalomnak oly megható példáival, mint itt. A napi foglalatosságok elseje mindig a szent mise hallgatása, záradéka pedig az esti rózsafüzér-imádkozás. Szegény, de – vagy épen azért – jámbor nép. Ez istenfélelemmel karöltve jár, illetőleg belőle származik az a nagy tisztelet, melyben a papság a népnél áll, s viszont az a nagy hatás, melyet a pap a népre gyakorol. Az erkölcsiség azonban általában véve nem sokkal különb, mint a többi alpesi tartományokban, de bizonyára nem is roszabb. Mindenesetre tévednénk, ha Tirolban keresnők a szűzies tisztaság mintaországát. E részben is különbséget kell azonban tennünk az egyes vidékek között. Míg ugyanis az alamann vidékeken, mint a Felső-Inn-völgyben, vagy a Vinstgauban szigorú fegyelemmel őrzik az erkölcsi tisztaságot s a megesett leányt az egész község megvetése sújtja, addig az életet vidáman élvező Alsó-Inn-völgyben, valamint a Pusterthalban már korántsem veszik az erkölcsiség parancsait oly komolyan, s a házasság előtt született gyermek („lediges” Kind) épen nem válik a hajadonnak valami nagy szégyenére, kivált ha utóbb a gyermek atyja mégis elveszi a megesettet. Az is igaz, hogy a törvénytelen szülöttek nagy számát egyrészt az apai jószágnak a fiú kezére való késői átengedése is okozza, a mi csak későn engedi meg ennek a házasodást. Ha ehhez még tekintetbe veszszük e hegyi lakók erőtől duzzadó egészséges testalkotását, továbbá a két nembeli ifjúság felügyelet nélkűli együttlétére való fölötte sok alkalmat (példáúl a havasi legelőkön, a szénakaszálásnál, stb.), melyek az erősen követelődző természeti ösztön kielégítésének csak kedveznek: akkor a törvénytelen szülöttek magas százalékának megítélésénél nem fogunk a túlságos szigorúság hibájába esni.

Egy dörchi család. (taligahúzó) Ottenfeld Rudolftól

Dicsérve említhető még a népjellem jó vonásai között a tiroliak nagy nyíltsága, becsületessége és megbízhatósága, nemkülönben erős jog- és igazságérzete. Faluhelyen a házak még ma is záratlanúl állanak; pénzbeli ügyek és szerződések megpecsétlésére többnyire még ma is elég az egyszerű kézadás egy pohár bor áldomás mellett, a mi rendesen vele jár az alkuval.

Ha a tiroli azt hiszi, hogy igaza van, akkor fölötte bajos őt az ellenkezőről meggyőzni, s az ilyen vélt joghoz és igazsághoz való csökönyös ragaszkodása a hosszú pörlekedés útján nem ritkán egész jószágát elnyelte a tiroli gazdának.

A munkakedvnek és szerző hajlamnak a tiroliakban nincs meg a kívánatos mértéke, s az a mondás, hogy „a paraszt, ha nem kénytelen, kezét-lábát nem mozdítja”, bizony nem egészen igazságtalan a szónak oly értelmében legalább, hogy épenséggel csak annyit dolgozik, a mennyire a megélhetéshez és az adója lefizetéséhez szüksége van, a többit pedig a jó Istenre bízza. Különösen a dörchiek- vagy lanigiekre illik ez, a kik valósággal Tirol vándor-czigányainak mondhatók és a Felső-Inn-völgy, meg a Felső-Vinstgau egyik néprajzi sajátságaként hírhedtek; feleségestűl, siralmasan elhanyagolt gyerekestűl, mindenestűl egy taligával, üstfoltozók, kosárfonók, gyümölcs- és edényárúsok czímén, valósággal pedig csavargó koldúsokként bebarangolja e népség az egész tartományt s annak szomszédságát is, gyakran még Horvátország belsejébe, sőt Törökországba is elkóborolnak, míg végűl haza kerűlvén, rendesen községük költségén élősködnek.

De még a szorgalmasabb és serényebb parasztember sem igen iparkodik szántóföldjei és rétjei termő erejét növelni. Ennek részben az a gyanakvó bizalmatlanság az oka, melylyel a tiroli, kivált a mezőgazdaság terén fogad minden újítást, legyen bár az a legüdvösebb és legtöbb haszonnal járó is. Egyébiránt a tiroliak takarékosak, sőt fukarak, s ugyancsak jól megforgatnak előbb minden krajczárt, mielőtt kiadják. Természetesen megint e részben is különbség van az egyes vidékek lakói között. Épen így az ételben és italban való mértékletesség tekintetében is. A déltiroli, kivált pedig az őrgrófságbeli sokat eszik és iszik, nemkülönben az Alsó-Inn-völgy és a Pusterthal lakója is ugyancsak helyt áll magáért az asztalnál; míg a szegényebb, mértékletesebb és józanabb felső-innvölgyi már silányabb táplálékkal is beéri. Sajnálatos dolog a majdnem az egész tartományban elterjedt, de főleg az Inn-völgyben honos mértéktelen pálinkaivás, mely átok a negyvenes évek végével szállotta meg Tirolt, s ma már úgy a papság, mint a hatóságok minden erejökkel is hiában küzdenek ellene, ki nem irthatják, sőt folytonosan emelkedőben van.

Habár az eddig elsorolt jó és rosz tulajdonok más-más völgyben és más-más féle lakosságnál különböző mértékben mutatkoznak, mindazonáltal van két olyan derékség, mely minden tirolival egyformán közös, s ez a szülőföldje és hazája iránti szeretet. Honához, melynél a tiroli önmagát sem szereti jobban, ép oly szívósan és híven ragaszkodik, mint a meredek hegyoldalra tapasztott kunyhójához, melyet akárhányszor ismét meg ismét csak ugyanarra a helyre épít, habár a hógörgeteg, vagy a jégár néha már háromszor is elsodorta onnan. Ha a munka és kereset után járás a honnak nem egy gyermekét elég gyakran kivándorolni készti is, ha elébb nem, aggkorában mégis mind újra visszatér szülőföldére. E hű ragaszkodással ikertestvér a tirolinak az osztrák birodalomhoz és császárához való rendűletlen hűsége, melyet úgy jó, mint válságos időkben nem egyszer volt már alkalma fényesen igazolni. S habár a korcsmaasztalnál elégszer hangos és nem épen kíméletes szóval szidja is az idők mostohaságát és a nyomasztó adóterhet, úgy, hogy a dolgokkal és a néppel nem ismerős idegen bátran akár forradalomra hajlónak és lázadásra késznek is tarthatná a jó népet: azért, ha a császár bármikor hallatja hívó szavát, a tiroli egy pillanatig sem haboz kedves puskájáért sietni s mindig kész e hívó szóra utolsó csöpp vérét is kiontani. Ugyanazért, ha e tartomány lakóiról egybefoglaló és igazságos ítéletet akarunk mondani, el kell ismernünk, hogy a tiroli nép alapjában véve becsületes, szilárd jellemű, eszes, jólelkű, mély és őszinte érzésű, sőt kedves és szeretetreméltó is annak szemében, a ki nála a sokszor durva, kérges héjba rejtett derék magot ki tudja hámozni.

Telepűlés, falvak és házak. Mint az Alpesekben általában, úgy Tirolban is legelsőben leginkább a hegyoldalakon és magaslatokon telepedett meg a lakosság. Erre kényszeríté a népet nemcsak a középhegységnek a földmívelést és egyéb gazdálkodást elősegítő talaja, mely kedvezőbb volt a berkes és morotvás völgyfenekeknél, hanem az is, hogy a tél a magasabb helyeken általános tapasztalat szerint enyhébb és melegebb, a nyár ellenben hűvösebb, mint alantabb. Zuhogó hegyi patakok és csörgedező kisebb vízerek a megtelepedőnek majdnem mindenütt eléggé a keze ügyében voltak úgy a lábas jószág itatására, mint a földek és rétek öntözésére. Egyúttal a havas és az erdő is egészen közel esett az ily helyeken. Épen ezért azt látjuk, hogy úgy Éjszak-, mint Dél-Tirolban a régibb országútak mind a magaslatok lejtőin húzódnak. Ha pedig a völgyfenéken egyáltalában történtek kivételesen megtelepedések, ezek rendesen a mellékvölgyek és völgytorkolatok kijáratánál legyező alakban szétterűlt és már megszilárdúlt, termékeny talajú törmelékhalmokon, vagy a fő völgy alacsonyabb párkányain, a völgyet öntöző folyó régibb medre szélén állanak oly helyeken, melyeket a folyó változó víztömege és sodra már nem veszélyeztet. E mellett úgy itt, mint amott mindig a délnek néző napos oldalt választották szívesebben, mint az éjszakra néző (die Nörderseite) árnyékosat.

Hogy mily alakban történt a legrégibb megtelepűlés, vajjon egyenként álló majorságok-, avagy falvakban-e, azt teljes bizonyossággal bajos megállapítani. Vannak egyes hegyoldalak, példáúl az Anger-, Volder- és Niederndorfi hegyen, melyek egészen tele hintvék egyes majorságokkal, s viszont meg oly vidékek, minő példáúl a Stubai, a hol csakis falvakat látunk s a köztük elterűlő térségén egyetlen tanya sincs. Kétségtelen azonban, hogy a népességnek részben germán jelleméhez képest a külön-külön majorságokban való megtelepedés módja nagyon elterjedt lehetett kezdettől fogva a tartományban. Erre vall az is, hogy a mint a legújabb kutatások kiderítették, számos olyan helység neve is, a mely ma már egészen faluszerű, eredetileg valamely személynévből, az egykori majortulajdonos nevéből származik, mint példáúl Götzens, Fritzens, Hatting és mások. A faluszerű telepek keletkezése kezdetben alighanem már a régebbi elszórt lakhelyek birtokba vétele útján indúlt meg és ebből fejlődött tovább.

A mi pedig a tiroli falvak mai alakját illeti, ennek jellemére a helyzetükön, a föld minőségén, a lakosok életmódján és hagyományos szokásain kívűl még többé-kevésbbé vagyonos voltuk és keresetforrásaik is döntő hatással vannak. A völgy alján álló falvak rendesen módosabbak és takarosabbak a kétségtelenűl régibb hegyoldali s néha meredek lejtőkön kapaszkodóknál, melyek a középhegység bajosan megközelíthető helyeire építvék. Viszont még az ilyenek is csínosabbak és a korral halódóbbak, mint a keskeny fenvölgyek nagyon is bizonytalan talaján és környékén épűlt faluk nyomorúságos viskói, melyek többnyire igen csekély szilárd alapjukon csak ügygyel-bajjal tudnak nagy szűken megférni. Továbbá az olyan falu, melynek lakói főképen baromtenyésztésből s havasi tejgazdaságból élnek, természetesen nagyon elütő attól, a melynek kövér és terjedelmes szántóföldei a mezőgazdaságot jelölik ki keresetforrásúl. Az élénk forgalmú országútak mentén álló falvak e helyzetüktől, mások lakóik ipari foglalkozása, kereskedelme, vagy egyéb körűlményei szerint nyerik ilyen vagy amolyan alakjukat és jelleműket. Így keletkeztek az Eisack- és a Wipp-völgy, meg a Felső-Inn-völgy hoszszában az egy-útczás falvak az egész völgyön végig húzódó országút mentén; így szabta meg továbbá a Stubai-völgyben álló Vulpmes falu jellemét a vasipar, mert lakói főleg abból élnek.

De a lakosság származásából eredő népi sajátságoknak is döntő hatásuk van e részben. Az alamann eredetű felső-innvölgyi és a román elemekkel keveredett déltiroli meg vinstgaui szorosan egymás tövébe építi kőházait; míg a bajuvár törzsből való alsó-innvölgyiek a szomszédos majortól lehetőleg távolra építik tágas udvarházaikat.

Egy házcsoport Gries mellett, Bozen szomszédságában. Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől.

Általában összefűggő és szétszórt építkezésű falvakat szokás megkülönböztetni. Amazok ritkábbak és rendesen csak a fő völgy síkján találhatók. Takaros házaik sűrűbb sorai közűl szépen kimagasló templomukkal élénkítik a tájat. A szétszórt építkezésűek meg a hegységet teszik festőibbé. Ezekben gyakran csak egy kisebb házcsoport, benne a paplak, iskola és korcsma szorong a templom körűli szűk térségen, míg a többi major többé-kevésbbé szétszórtan lepi el a lejtőséget. A szűkebb völgyek és katlanokban ugyanis ott szorított a megtelepedő házának egy-egy talpalattnyi földdarabot, a hol a talaj lépcsőzetesebb volta ezt annyira-mennyire megengedte; ezért tapadnak itt a házikók a lejtők egyes pontjain szanaszét fecskefészkek módjára. Ilyenek példáúl Kals, St. Vigil az Enneberg vidékén, St. Gertraud az Ulten- és Mühlen a Mühl-völgyben, továbbá Lavis, Sellrain, Alpach, Neustift, melyek mind szétszórt falvak.

Sajátszerű jellege van némely felső-innvölgyi alamann falunak, példáúl Barwiesnek és Ehrwaldnak. Ezekben egy-egy tágas zöld mező közepén áll egymagában a templom, előtte a falu terebélyes hársfája, s körben a rétség szélén a szanaszét épűlt házak. Az Alsó-Inn-völgyben húzódó középhegység déli oldalán álló Weerberg is megérdemli, hogy különös elhelyezési módja miatt megemlítsük. Szétszórt udvarházai egyetlen félkör alakú útczában fogják körűl a hegyoldalt olyképen, hogy az egyes házakhoz tartozó kertek, földek, rétek s ezek fölött a mindeniket megillető erdőrész, legfölűl pedig a havasi legelőknek a hegy alsó lépcsőjéről a magasbra húzódó szelete mindjárt a ház mögött fekszik s mintegy hozzá csatlakozik.

Sajátságosak az úgy nevezett nyári falvak is, melyek részben a vorarlbergi „Maiensässen” módjára az alacsonyabb előhegyeken és dombokon, részben pedig szélesebb kiterjedésű hegyi kaszálók fensíkjain állanak. Ezekben rendesen csak nyaranta laknak a havasi tejgazdaság vagy a széna betakarítása kedveért, télen pedig elhagyatva állanak. Némelyikükben azonban régebben az egész éven át laktak, sőt egyiknek-másiknak temploma és papja is volt, de utóbb a tűzelőfa megfogyatkozása miatt télre ki kellett belőlük a lakosságnak költöznie, mely a völgy mélyébe vonúlt le s most már csak nyaralókúl használja ez egykori lakhelyeit a szénakaszálás idején. Efféle elhagyatott havasi falvak példáúl a pfafflari Bschlabs, mely felső-innvölgyi helység ma néhány majorság kivételével teljesen pusztán áll, s ugyanazon okból nem sokára hasonló sorsra fog jutni a pitzvölgyi Plangeros is.

A tiroli parasztház úgy építkezési módja, mint nagysága és kényelmessége tekintetében nagyon különböző az egyes vidékek szerint, úgy, hogy igen bajos a sokféle eltérő alakból csak valamennyire is egységes közös typusképet alkotnunk. Mindazonáltal az egyes helyiségek elosztása és berendezése nagyban és egészben már csak azért is, mert mindenütt ugyanazon szükségleteknek az eredménye, meglehetősen megegyező, s így kivált ha csekélyebb és kevésbbé fontos eltéréseket, minők az alsó- és felső-innvölgyi, meg az etschvidéki (vinstgaui) házak közt mutatkoznak, mindig szem előtt tartunk, mégis teljes joggal szólhatunk általános tiroli házjellegről is.

A legrégibb házak Duxban és Pflersch vidékén vannak, a legszebbek pedig az Alsó-Inn-völgyben. Itt, főleg a völgy lapályán kétemeletes házakat is látunk, holott egyebütt majdnem kivétel nélkűl csak egy-emeletesek.

Pfunds falu. Grubhofer Antaltól

A tiroli parasztházak leggyakoribb alakja az, melynél a homlokzatot csúcsban záró tetőgerincz az egész házat mintegy két félre osztja. E két fél egyike többnyire föl egészen az egyik tetőszárny kezdetéig kőből van rakva s a lakhelyiségeket, a szobát, konyhát és kamarákat foglalja magában, míg a másiknak csak az alsó része van kőből s ebben van az istálló, a felső része faalkotmány s abban van a csűr és a szénapadlás. Az egyik oldalon, még pedig ha a hely engedi, elől, ha pedig a ház szűk útczára néz, akkor hátúl, széles fahíd vezet a nagy pajtaajtóhoz, mely alatt van az istálló bejárata. Ha a csűrajtó hátra felé van, akkor az istálló fő bejárata a ház elején, hátúl pedig csak egy kisebb istállóajtó van, melyet télen zárva tartanak. A tulajdonképeni lakóház ajtaja s a vele kapcsolatban levő tornácz mindjárt az istálló bejárata mellett, tehát a teleknek majdnem a közepén van. Mellette rendesen két ablak a homlokzaton és kettő az oldalfalon a lakószobát világítja meg. Az emelet ablakai alatt egy fából ácsolt folyosó húzódik, melynek az Alsó-Inn-völgyben „Sommerlauben” (nyári lugas) a neve. A hol, mint példáúl az Alsó-Inn-völgyben többnyire, a ház egész első része kőfal, e fafolyosó gyakran körűlfut a ház három oldalán s az egyik oldalon a félre való helyben végződik. A hol ilyen folyosó nincsen a házon, ott ezt rendesen egy kisebb erkély („Solder”) pótolja a ház homlokzatán. Régibb házakon, kivált a Felső-Inn-völgyben, ez erkély gyakran a félemeletnyi magasságban lévő kapu fölött van. Az ily erkélyre aztán jobbról is, balról is, vagy csak az egyik oldalról több fokú lépcső vezet föl. Újabb, egynél több emeletes házakon rendesen a felső emeleten van az erkély, vagy a padlásról nyílik az ajtaja. Csínosan kifaragott fakorlátján virágok, leginkább a kedvelt teljes sötét-piros szegfű virágai díszlenek, mellettök fehérnemű, őszszel pedig a tető alá illesztett póznákra aggatott borsó- vagy babszalma szárad. Magvakat és aprított gyümölcsöt, nemkülönben egyebet is, a mit a levegőn aszalni vagy szárítani akarnak, hosszú deszkákra rakva ide szokás kitenni. Az erkély fölött, a messzire kinyúló házeresz csúcsa alatt díszlik a havasi bokréta („Almbüschel”), melyet a nyári legelőről haza térő csorda előtt járó vezértehén („Stafelkuh”) vitt haza a szarván. A Felső-Inn-völgyben e bokréta finom szalagokra szabdalt s fürtökbe kondorított gyalúforgácsból, meg csinált virágok- és tarka pántlikákból áll. Fölötte kandikál ki a pálmaág („Palmlatte”), melyet a ház fia a virágvasárnapi barkaszentelésről vitt haza s a padláslyukon kidugott, hogy általa a ház villámcsapástól és egyéb szerencsétlenségtől óva legyen.

A háznak kőből épűlt homlokfalát vagy félhomlokzatát gyakran a Szűzanya, vagy szentek, leginkább a kiválóbb tiszteletnek örvendő védszentek képei ékesítik. Némely ház a csúcsától a tövéig telisded teli van ily képekkel aggatva, így példáúl az ötzi érdekes ó-vendéglő, meg a hasonlóképen díszített birósági épület Wennsben, a Pitz-völgy torkolatánál. E képek alatt, vagy mellett, néha csupán magában is a házfelirat látható. Gyakran ugyanez a koszorúfába van a ház gazdájának és feleségének, meg a tetőt készítő ácsnak a neve és az évszám mellé beróva s fekete festékkel, vagy beégetés által jobban kitűntetve.

E fölírati mondókák többnyire a vallásos érzűlet tanújelei; ilyen példáúl:

Gott beschütze dieses Haus Und alle, die da gehen ein und aus.

(Isten óvja ezt a házat S kik ajtaján ki s be járnak.)

Vagy komoly és általános életigazságokat tartalmaznak, melyek némelyike meglepően velős szépségű, mint példáúl:

Ich leb, weiss nicht wie lang, Ich sterb und weiss nicht wann, Ich fahr und weiss nicht wohin, Mich wundert, dass ich so fröhlich bin.

(Meddig élek, azt nem tudom, Azt sem, mikor jő halálom, Nem tudom, hogy hová térek, Csoda, hogy oly vígan élek.)

Nem ritkák közöttük az oly versek sem, melyek a szomszédok emberszólása ellen védekeznek, minő például e nagyon ismeretes négy sor:

Wer will bauen an der Strassen, Muss die Leute reden lassen; Rede jeder, was er will, Ich wünsche jedem noch so viel.

(A ki út mentében épít, Tűrje el mások beszédit, Ki mit akar, azt beszéljen, A mit kíván, megtetézem.)

Felső-Innvölgyi ház: az ötzi festett ó-vendéglő. Charlemont Húgótól

A ház külsejének e földíszítéséhez járúlnak még a pajta falába, szív, virág, számok, betűk s mindenféle szerszám alakjára bevágott szelelőlyukak is és más effélék. A fő ékesség azonban a csúcsos tető alatti gerendázat mesterileg egyberótt szerkezete, szépen faragott szarufái- és támasztóival. Ilyen derék mívű gerendázattal tetőzött házakat, többnyire még a XVI. és XVII. századból, kivált az Innsbrucktól délre s még inkább délnyugatra húzódó középhegység vidékén találni, Lans, Götzens és Axams falvakban.

A ház összes helyiségeit a köröskörűl széles ereszű tető födi be, melynek meglehetősen lapos szárnyai zsindelylyel födvék, s a csúcsot nem ritkán egymással keresztben álló lófejek díszítik. A vörös- vagy lúczfenyő-fából hasogatott zsindelyt sok helyt nem szögezik le, hanem csak sorosan egymásra rakják és rájok szögezett pántléczekkel, meg ezekre helyezett kövekkel szorítják le, hogy a szél el ne hordja. Minden ötödik vagy legalább tizedik évben, már a milyen fából vannak, meg szokta a gondosabb gazda e zsindelyeket fordítani, mivel így néhány évvel tovább tartanak. Az ilyen háztetőnek „Rottdach” (szakaszos tető) a neve. Oly tájékokon azonban, a hol nagyobb szelek járnak, az ilyen födélzet már nem lenne elég erős, a miért is ott már leszögezik a zsindelyeket s ezen fölűl még erős pántokkal is leszorítják. Szalmafödeleket majdnem kizárólag csakis az Eisack- és Etsch-völgy középhegységeiben látni. Az Alsó-Inn-völgy különben is igen festői parasztházainak tetején egy-egy kis tornyocska van s benne az úgy nevezett ebédre hívó harang, mely a szanaszét fekvő mezőkön és földeken foglalatoskodó háznépet és cselédséget evés idején haza szólítgatja.

Mint már említettük, a tiroli parasztházaknak e most leírt főalakjában a völgy- és talajalakúlat szerint nem egy eltérés mutatkozik az egyes részletekben vidékenkint. Így a Felső-Inn-völgyben a kőből épített lakóház gyakran az egész épületnek a teljes előrészét foglalja el, melyhez hátúl, de vele ugyanazon tető alatt, az istálló és pajta csatlakozik. A Pusterthalban e két helyiség olykor a lakóháztól egészen elkülönítve is áll. A Vinstgauban a házak előrésze szintén kőből épűlt, mely mögött a vele összefüggő pajta következik. Az istállót azonban udvar választja el a háztól. Különben akkor is könnyen csalódnánk, ha a kőépítmény kisebb vagy nagyobb voltából mindig a ház gazdájának módosságára vélnénk következtethetni. Mert példáúl a sziklás Felső-Inn-völgyben, a hol a kő nem kerűl egyébbe a fuvarnál, vagy Dél-Tirol fában szűkölködő vidékein a legszegényebb is kőből építi házikóját; holott az Alsó-Inn-völgy hegyi lejtőin, mint példáúl Alpbachban, a vagyonosabb gazda is a közeli erdőből szerzi inkább háza építéséhez a fát, mintsem hogy nagy fáradsággal és költséggel követ venne. A faépületek falai kifaragott s végükkel egymásba rótt gerendákból vannak alkotva, melyeknek hézagait hegyi mohával tömik be. Belűl deszkaburkolattal vonják be a gerendafalakat; a külső oldal szintén vagy deszkaburkolattal, vagy meszes vakolattal van bevonva. A legtöbb tiroli háznak, kivéve a legújabbakat, de legfőképen az imént említett faházaknak rendkivűl aprók az ablakai, melyek még ezen felűl biztonság okáért vasrácscsal is el vannak zárva. A lakások szellőztetése ilyenképen teljes lehetetlenség, s ép ily lehetetlen a tűzvész idején való menekvés is e házakból, mint még a legújabb időben is számos szomorú példa tanúsítja.

Lássuk már most egy közép-tiroli parasztháznak a belsejét.

Az ajtón át legelőbb is a néhol bolthajtásos pitvarba lépünk, melynek itt „Saal” (csarnok) a neve. Ez rendesen egészen keresztűl ér a házon s hátúl a fáskertbe („Bangert”, ebből: Baumgarten) nyílik. E pitvarban a fehérre meszelt falakon különféle, a földmíves munkához tartozó czele-czula és szerszám lóg, ilyenek: a kasza, sarló, az ökrök és tehenek nyakára való jármok, hálók és horgok, karók s más effélék. Mindjárt pár lépéssel a bejárattól belebb jobbra is, balra is egy-egy ajtó nyílik. Az egyik, a kisebb, az istállóba, a másik a szobába vezet, az egész háznak a fő helyére, hol a háznép étkezésre, a házi ájtatosságra és téli időben közös munkára, meg fonóba szokott összegyűlni.

Alsó-Innvölgyi ház: úgy nevezett svájczi ház. Charlemont Húgótól

A szoba falai majdnem mindenütt faragott fával vannak borítva, a tető padozata pedig még czifrázattal, koszorúk, négyszögek és pántok, meg keretek alakjában díszítve. Az ablakok közötti szögletben áll a nagy négyszögletes asztal, mely vagy festetlen jávorfából van, vagy pedig ezüstfehér alapon piros és kék virágokkal van befestve. Fölötte a szegletben függ a feszűlet, meg nehány szentkép. Az Üdvözítőnek szétfeszített két kezéről jobbra-balra a tavalyi termés két legnagyobb kukoriczacsöve lóg le, egy fehér, meg egy piros szemű, az Isten adományaért mintegy hálából. A legszebb gabonakalászokat sem mulasztotta el a gazda a feszűlet mögé tűzni, a szentelt barkagalyak is ott állnak. Ez egyszerű házioltár előtt rendesen kisded olajlámpa csüng, melyet a Szűz Mária tiszteletére és a megholtak lelki üdveért minden szombaton meggyújtanak. A szoba másik szögletében, az ajtó mellett a nagy kemencze terpeszkedik. Rendesen kőből vagy téglából épűlt falait zöld mázos cseréptáblák borítják, melyeknek mélyedéseiben télen almát sütnek. Az egész kályhát faalkotmány veszi körül (G’stang, vagy G’schall), mely a kimosott fehérnemű, vagy megázott ruha szárogató helyeűl szolgál. Ez állvány sarokoszlopai jóval magasabbak a kályha tetejénél s e fölött deszkatető van rájok keresztbe fektetve, mely a rajta lévő vánkosdeszkával pihenőhelyűl szolgál. Ennek a kályha fölötti hídnak „Dörre” (szárító) a neve, s rajta télen a gazda vagy a béres szokott elnyújtódzni s a szó teljes értelmében sütkérezni. Másik ilyen heverő-helyűl szolgál a széles kályhapad, melyen szintén pihenni, sőt aludni is szoktak, miért is gyakran fejaljnak egy ferdén föltámasztott deszka van rajta. A kályha és a szoba fala közötti kuczkót „Hölle”-nek (pokol), vagy „Höllenmäuerl”-nek (pokolfalacska) hívják, a kályha kürtőjén lévő párkánynak pedig „Plattele” (lapocska) a neve. A Felső-Inn-völgyben a kályha melletti falba még egy vasbádoglappal födött kandalló is van beillesztve. Ebben a hosszú téli estéken illatos borókát égetnek s köréje telepednek a gyerekek meg a pipázgató férficselédek, míg körükben az apjuk vagy a nagyapó („Nöni”) mesélget. A többiek az egész szobában körűl futó padokon ülnek a fal mellett. E padok alja mindenféle holminak a lerakó-helye. Itt az aprófa mellett a dohányvágó, a madaraknak való kendermag, a hol madarat is tartanak a háznál, továbbá a morzsoló-kő, stb. Néhány ládaféle is akad alatta, melyekben a paraszt lánczait, köteleit, lábvasait és hótalpait tartogatja. Egy másik ilyen fiókban tejes tálak és köcsögök („Stotzen”) állanak. Egy harmadik rekeszben meg a gyerekek iskolakönyvei vannak. A felnőttek kis könyvtára, melyből ritkán hiányzik Goffine evangeliumos-könyve, egy-egy régi legendagyűjtemény, Kochem páter „Tanítások és példázatok könyve” meg a szintén gyakori „Tamás juhász állatorvosi tanácsadója”, rendesen a tejes-szekrényen, vagy az ajtó fölötti deszkapolczon áll. A naptárt, hogy mindig kéznél legyen, többnyire az asztal mellett egy szegen találjuk. A szoba másik két szögletének is megvan a maga rendeltetése. Az egyikben áll az óraszekrény, melyben a füstfogta régi schwarzwaldi óra méri egyhangú ketyegésével az időt; a másikban pedig többnyire a tejes-szekrény foglal helyet, elején a legyek ellen lefüggönyözve, belűl pedig keresztben fekvő deszkákkal több részte osztva, melyeken a tejes tálak és tejfölös edények, meg a tejszűrő állanak. A szoba bútorzatához járúl még egy vagy két czéllövő puska s rendesen egy jobbféle vadászfegyver is, melyek a falon függnek. Úgy szólván minden paraszt szobában ott függ a mennyezetről szűk drótkalitkájában egy árva póling (görbecsőrű madár), melyről a néphit azt tartja, hogy mindenféle betegséget „magához húz”. De egyébfajta madarakat is szívesen tartanak, kiváltképen a Felső-Inn-völgy lakói. Télen szabadon is engedik őket a szobában szállongni, mert nem kell attól tartani, hogy kirepülnek, minthogy, a mint már mondtuk, az egész télen át nem nyitnak ablakot. Könnyű elgondolni, mekkora gőz s milyen fülledt levegő lehet az ilyen szobákban, a hol a forró kályha körűl majdnem állandóan száradnak a nedves ruhák és az ázott abaposztókabátok, melyek fölszálló páráihoz hozzákeveredik az ételszag és a rosz dohány bűze. Képzelhető, hogy mindez milyen levegővé elegyűl. Ehhez járúl még, hogy a nagy betegeket rendesen ebbe a szobába fektetik, minthogy egyedűl ez fűthető az egész házban. A legroszabb pedig az, hogy mindez a gőz és szag a kályha fölötti padozatnyíláson át az emeleten lévő hálószobába húzódik föl. Ily körűlmények mellett aztán érthető, hogy a ragadós betegségek, mint a himlő, hagymáz, stb. faluhelyen, de kivált a hegyvidéki tanyákon oly borzasztó pusztítást okoznak.

A konyha rendesen mindjárt a lakószoba mögött van. Így van ez legalább az oly parasztházakban, a hol az épület egyik oldalán vannak a lakhelyiségek, a másikán meg az istálló és a csűr a szérűvel. A hol ellenben emezek a ház hátsó felét foglalják el, tehát a ház egész szélességében lakhelyiségek vannak az elején, ott a konyha vagy a szobával szemben van, vagy pedig, mint a Vinstgauban, mögötte, tőle csak egy deszkafallal elválasztva. A konyha mindenütt igen tágas és elég gazdagon meg van rakva csillogó sárga- és vörösréz-edénynyel, mert a mentől dúsabb konyhafölszerelés a gazdasszony büszkesége. A tisztára sikált tálas polczon („Rahmen”) sorban állnak egymás mellett a tálak és tányérok, mely utóbbiak azonban csak ünnepnap kerülnek használatba. Az alatta álló padon van a vizes dézsa s benne a bögre („Wassergatze”), mellette a nagy gombóczos fazék. A másik oldalon a falra kifeszített kötélen lógnak a sárgaréz és vas bögrék, meg kupák („Gatzeln”), alattuk a bevájt lábasfában állnak az öblös pépfőző és a zsírolvasztó lábasok, melyekről a zsírt sohasem szokás leöblíteni. Az egyik szögletben látható a ragyogó réz mosóüst. Néhol pálinkafőző üstöt is látni mellette. A katlannak a tűz fölé akasztására többnyire egy forgatható állvány szolgál. A tűzhely jó nagy, de egészen egyszerű s téglából van rakva, a közepén sekély mélyedéssel, melyben a szabadon lobogó tűz ég. Mellette van a hamus gödör. A tűzhely mindig a konyha valamely szögletébe van beillesztve. Ennek hátfalához van támasztva a tyúkok ülőhelye, honnan a falon át egy lyuk nyílik ki a szabadba. Az oldalfalhoz van erősítve a tűzhely melletti padka („Herdbank”), melyen téli estéken a férfiak üldögélnek, lábaikat a lobogó tűz mellett melengetik s nézik, mint készíti a gazdasszony a vacsorát. A kéményben hosszú farudakon oldalszalonnák, sertés- meg birkahús függ a füstön; a többi eleség, a lisztesláda kivételével, a konyha melletti kamarában (Gaden) van. Itt állnak a sárga vajgomolyagok, a zsíros bödön, a tojás, szóval mindazon élelmi szerek, melyek tarthatóságuk tekintetéből nem szorúlnak a pincze hűvösségére.

A hálókamarák majdnem mindenütt az első emeleten vannak, csak a Felső-Inn-völgyben meg a Vinstgauban, hol a házak egész elejét elfoglalják a lakhelyiségek, van legalább a házasfeleknek és a kisebb gyermekeknek a hálószobája földszint, míg a felnőtt fiúk és lányok „Stubenkammer” és „Küchenkammer” nevű hálóhelyei, meg a cselédségé ott is fönt az emeleten vannak, hová a pitvarból rendesen falépcső vezet föl. A ház elején lévő s a lakószoba fölötti nagyobb hálókamara a gazda és a felesége nyugvóhelye, s ez a legjobban bútorozott és a legtakarosabb valamennyi szoba közt. Fő ékessége a házastársak kettős ágya, mely szépen égszínkékre s tarka virágfűzérekkel van befestve. Nem ritkán az úgy nevezett istenszeme is látható rajta, s alatta e versike:

Gott lieben ist die schönste Kunst, Die schönste Kunst auf Erden, Wer anders liebt, der liebt umsunst Und kann nicht selig werden.

(Istent szeretni szép s derék, Ennél szebb semmi sincsen; Ki mást szeret, hiába ég, S túl ád az égi kincsen.)

Az ágy mellett áll a bölcső a legifjabb „sarjadék” (Zügel) számára. A falnál díszlik a menyasszonyi láda, mely vagy csinosan berakott keményfából vagy puhafából van, s tarka festésű. Rendesen föl van rá írva a házastársak neve és egybekelésük évszáma is. Ebben tartják az összes értékesebb holmit, az asszony ünneplő ruháit, a házi szövésű vászonféléket, belső kis fiókjaiban pedig az ezüst és granát ékszereket, meg a gyermekek félretett tallérait. A másik falnál egy kihúzó fiókos szekrény áll, melynek a tetején néhány mutatósabb üveg- és porczellán-edény, poharak és kávéscsészék, nagyobb részt megannyi nászajándék, pár csillogó érczgyertyatartó, stb. ékeskedik, s mind e nagy becsben tartott holmi közepette ott van még egy kis üvegszekrénykében egy viaszbáb, tarka virágdíszben és aranyozott csecsebecsével fölczifrázva, mely a jászolban fekvő kis Jézust ábrázolja. Ha a gazda egyúttal ügyes czéllövő is, a mi elég gyakori dolog, akkor egy másik üvegszekrényben az ő lövésznyereményei: selyemszalagról függő arany- vagy ezüstérmei vannak a szoba további ékességeűl kiállítva. E bútorzaton kivűl van még a szobában egy asztal s néhány fa szék. A falakon szentképek függnek, az ágy fölött pedig egy feszület s az ajtó mellett a szenteltvíz-tartó. Már valamivel egyszerűbb a felnőtt gyermekek, meg a férfi- és nőcselédség hálószobáinak berendezése. Ezekben rendesen legalább két-két suhancz vagy leányzó alszik egy-egy ágyban, s a hálóhelyeken kivűl legfölebb még néhány szék, egy ruhás láda meg egy asztal s esetleg egy durvább mívű szekrény szokott lenni az egész bútorzat.

Az emelet egyik tágas kamarájában vannak a gabonás ládák; ugyanott tartják a „Brothängel” (a Felső-Inn-völgyben „Drehnla”) nevű, gyakran forgató szerkezettel ellátott s több polczra osztott állványon a kenyereket is. Egy másik, kisebb kamrában meg a gyalúpad és a faragószék mellett a többi kisebb-nagyobb kézműves szerszám hever, úgy mint a köszörű- és fenkövek, kaszafenéshez való egyéb eszközök, stb. Másféle holmi számára még a tető alatti padláson („Dille”) is van hely, hová létrán járnak föl.

Az emelet folyosójától, vagy mindjárt egyenesen a lépcsőről egy ajtó a pajtába nyílik. Itt mindenekelőtt az erős fenyőczölöpökből összerótt szérűpadló s aztán a tőle mintegy két méter magas deszkakerítéssel elválasztott csűr tűnik szemünkbe, melyben három részre (Pillen) tagoltan tornyosúl a szénatartó, továbbá a sarjú, és az úgy nevezett savanyú széna (Galtheu). Egy szögletben még mindenféle gazdasági eszköz látható egymás mellett, így a kézimalom, a szecskevágó, a szénahányó villák, gereblyék, kasza, kapa, sarló, csép, stb. A szénatartók mellett van a takarmány lehányó hely. Az istállóban külön-külön hely van a szarvasmarhák, nevezetesen az ökrök, aztán a tehenek és borjak, télen pedig a juhok és kecskék számára is. A hol lótartás is van, ott természetesen az istálló egy része a lovaknak van fentartva. A sertéseknek rendesen a ház mellett álló külön ólban a helyük. Vagy a házzal egybe építve, vagy ha külön is, de közel hozzá áll a kocsiszín (Wagenschupfe).

Az udvar mögött következik a már említett fáskert („Bangert”), melynek nyomban folytatásai a gazdasághoz tartozó rétek és szántóföldek. A legtöbb ház körűl kis konyhakert is van, melyben hasznos vetemények mellett illatos virágok is díszlenek.

Népélet, egyházi és világi ünnepek, mulatságok. Egy-egy tanyában rendesen csak egy család lakik. A tartomány oly vidékein azonban, a hol a birtokfölosztás szokásos, mint a Felső-Inn-völgyben, vagy a Vinstgauban, az sem ritkaság, hogy két fitestvér lakik, mindkettő családostól az apjuktól örökölt közös házban. Ez esetben a lakószobát, meg a konyhát közösen használja a két család, a mi bizony az elszegényedés szomorú jele és kölcsönös torzsalkodások alkalomszerzője. Rendesen azonban osztatlanúl egy kézre jut a szülők hagyatéka, s ilyenkor, az örökös a többi testvérnek, kiket „tágúlók”-nak (Weichende) szokás nevezni, vagy készpénzben adja ki a részüket, vagy pedig azok is ott maradnak az ő házánál, hol kiváltságosabb és jobb bánásmódban részesűlő cselédek gyanánt élnek.

A háznál a gazda, vagy – mint nevezni szokás – a „kereső” (Schaffer) az úr. Vele egyjogú társa neki a felesége. Nem mindig mélyebb érzelmi kapcsolat és lelki rokonság fűzi egybe a házasfeleket. Ennek oka az, hogy a házasságkötésnél rendesen az anyagi szempontok a döntők, de azért nem mondható, hogy olykor ne jönne létre egy-egy szerelmi házasság is. Mentűl kevésbbé jön tekintetbe a választásnál a vagyonosság, annál szabadabban nyilatkozhatik a szívbéli vonzalom; de azért az sem egészen hallatlan, hogy egy-egy jómódú gazda fia valami feltűnően szép szegény leányt vesz el, s viszont némely gazdag leány vagy özvegy szegény fiúhoz megy feleségűl, mert épen nagyon megtetszik neki. De mind a két esetben, különösen pedig az utóbbiban, nem mindig szerencsés az ily vonzalmi házasság sem, és a vagyoni helyzet aránytalansága a két házasfél közt nem ritkán heves családi összezördűlések okává szokott lenni. Az egymásnak esküdt hűséget azért általában szentűl tartják a házastársak; s a kötelességtudás és a megszokás idővel még az egyenetlenkedő feleket is összetörődtetik lassankint.

A gyermekek többnyire bizony úgy nőnek föl, mint a dudva; nem sok gondot viselnek rájok. Keveset parancsolnak és tiltanak nekik; ennek folytán nem akad valami nagyon sok alkalom részükről az engedetlenségre, a szülőkéről pedig büntetésre. Általában véve azért mégis azt mondhatni, hogy a szülők és gyermekek elég szépen viselkednek egymás iránt. Valami nagyobb gyöngédségről, igaz, nem lehet szó köztük; de az sem igen fordúl elő, hogy a fiú vagy leány éltesebb szüléi irányában a köteles tiszteletről megfeledkeznék. Mihelyt a gyermekek fölcseperednek, ha csak nem valami kiválóbban tehetős gazda az apjuk, bizony nekik is derekasan hozzá kell látniok a munkához.

A földmíves- és házi-munka az egész éven át szakadatlanúl, bár nem mindig egyforma teherrel foly. A legkeményebb munkaidő az aratás és kaszálás ideje, kivált az oly vidékeken, hol a szénát és rozsot néha jó messziről kell betakarítani. A télre való szénát és fát igen nagy fáradsággal hordják le a hegyről. Hanem azért a béresek és cselédleányok még e nehéz munka mellett is ritkán vesztik el a jókedvüket, melynek élénkítésében nem csekély részük van azoknak a hagyományos dévajkodásoknak is, minőkre a mezei munka a különböző időszakok szerint alkalmat szokott adni. Így mindjárt a szántással is jár egy ilyen szokás. Mikor estenden a föld fölszántása után a kapás leányok és asszonyok, kik az ekével fölforgatott rögöket kapájukkal tördelik szét, a munka végeztével a lovak előtt haza felé mennek, eléjök szokás kolompolni, mely kétes értékű megtisztelésnek „a lovak hazakolompolása” (Rosseinläuten) a neve. Őszi szántáskor meg az olyan gazda csúfjára, a ki szomszédai segítségével sem tudta estig elvégezni a szántást, s egy darab földje még szántatlan maradt, „medvét” hajtanak föl. A „medve” a bevégzetlenűl maradt munkarészt jelképezi, s a tréfálkozók egyike szokta e szerepet játszani, úgy, hogy rongyokba burkolódzva fut a többi előtt, kik „Bär, Bär, Saubär” kiáltásokkal nógatják, rögökkel és fadarabokkal hajigálnak rá, míg a dűlőn jól meghajszolván, végre elejtik, a minek megtörténtét a lejtőn való lehempergéssel adja a „medve” értésükre. Hogy e boszantásnak elejét vegyék, ugyancsak iparkodnak a gazdák, hogy munkájokkal lehetőleg még azon délután elkészűljenek. Mint már ebből is látni, e szokások némelyikének hasznos mellékczélja is van, a mennyiben szorgalmasabb munkára sarkalják legalább a cselédséget. A szénakaszálásnál kissé lomhább kaszásnak meg a nyomában járó gyűjtő leány, ha csak valahogy szerét ejtheti, kicseni a köszörűtokjából a fenkövét, melylyel aztán „kihegedűli” őt, vagyis a kilopott fenkővel végig súrolva saját zsebkését, a következő boszantó versikét énekli:

Hätt’st du net a so an’ guten Wetzstoan, Könnt’st du net so fein abmahn, Itz kannst’n lei (gleich) g’ halt’n Dein Wetzstoan, dein’ alt’n.

(Ha nem vóna ijjen jó fenköved, Nem vágnád ojj jól a rendet, Most hát nesze neked A régi fenköved.)

Az így kiénekelt arató aztán ugyancsak hozzá láthat ám, hogy mielőbb megint visszakeríthesse a fenkövét, mert a leányok mind összetartanak ellene, a miből rendesen egy kis parázs dulakodás támad, melyhez a többi arató fülsiketítő zenekíséretet szolgáltat, mind keresztbe horzsolva fenkövével a kaszáját. A szénabetakarítás és a cséplés is efféle, nem épen válogatós tréfákra és közjátékokra, illetőleg inkább zárójelenetekre ad alkalmat. A kié az utolsó kepe, azé lesz az „öreg”; a kié a cséplésnél az utolsó ütés, az „ütötte agyon a tyúksz..t”, s annak aztán szalmakoszorúkból font, piros szalagos bolondsüveget tesznek a fejére s taligára ültetve, hangos „Henneler” (tyúkos) kiabálással végig hurczolják az egész falun. A gyönyörű derűs őszi napokon munkájukat végző tilóló nők is tudnak valami tréfát, hogy vele fárasztó foglalatosságukat kissé könnyítsék, s ez az úgy nevezett „Brechelbusch” (tilóló-bokréta) feltűzése, melyet a falu legényei versengve igyekeznek ellopni.

A legénység különben is éltető eleme a falunak. Ők a különféle mulatságok rendezői, kezdve a farsangi bohóságokon s megint ott végezve körűlbelűl az ünnepi évkört, a hol kezdődött, a vízkereszt előtti estén szokásos Perchta-futással. Ők eszelnek ki, minden lehető alkalmat megragadva, számos boszantó mókát a nagyon is kényes vagy durczás leányok és a pártába vénűlt hajadonok megtréfálására. Minden fonákság, minden furcsa kis baleset vagy helytelenség, a mit a faluban valamely legény vagy leány elkövet, a mint kitudódik, a falu közvéleményének ítélőszéke elé kerűl, melyben kíméletlen ostorára talál, s pellengérre állítva, köznevetség tárgyává lesz. A mint példáúl az a gazda, kinek a havasi legelőre kihajtott tehenei adják a legkevesebb tejet, nem igen kerűli el, hogy háza falára korommal hegedűt ne mázoljanak, úgy gondja van a falu tisztessége éber őrségének arra is, hogy a legénynek kedvesénél tett éjjeli látogatását is elárúlja másnap az ablak alá hintett fürészpor. S ennyiben, kivált az oly vidékeken, a hol, mint példáúl az Ulten-völgyben, az úgy nevezett éjjeli lepkék nagyon is szeretnek garázdálkodni, ez önkéntes erkölcs-rendőrségnek és titkos itélőszéknek némi fegyelmező hatása van a rakonczátlankodókra.

A suhancz életének nevezetes fordúlópontja természetesen a másik nemhez mind követelőbben jelentkező vonzódása. Alig hogy pelyhedzni kezd ajkán a „legénytoll”, már ugyancsak kóvályognak a takarosabb leányok képei a fejében. Eleintén, míg a szíve még nem választott, természetesen megkülönböztetés nélkűl egyaránt érdeklődik minden piros-pozsgás arcz és ragyogó szempár iránt, s megkezdődik a kölcsönös ingerkedésnek duzzogással vegyes kaczérkodása mindenütt, a hol csak alkalom kinálkozik rá, így különösen az esti társas összejöveteleken (Heimgarten), a vasárnapi templomba menetnél, a tánczhelyen s egyebütt, elég okot adva az ilyféle kezdeten már túl jutottaknak a nevetközésre és tréfára. De komolyabbá válik a dolog, mikor már az éjjeli útczarovás („Gasslgehn”) s a kedves ablaka alá járás („Fensterlen”) kerűl sorra. Ez a szokás, meg az ezzel járó kalandok és duhajkodások, valamint az elmaradhatatlan féltékenységi és boszúállási jelenetek szolgáltatják a bevezetést minden ifjú szívének a regényéhez, miről ezernyi ezer dal és feleselő versike (Schnaderhüpfl) tanúskodik. Az ily útczarovásra rendesen több legény szövetkezik, kik közűl a legügyesebb „szószóló” (Sprecher), előbb sajátszerű nyelvcsettintéssel („Schnaggeln”) fölkelti a leányt, mire aztán megkezdődik kettejök közt a rímes mondókákban való versengés. Ezek az „útczika-rímek” (Gasselreime) a lakodalmi tánczszókhoz hasonlóan nyers tréfákkal fűszerezvék és tetszés szerint nyújthatók, vagy rövidíthetők. Némelyik legény csodálatos ügyességgel rögtönzi e versikéket s néha akár egy félóráig is győzi velők a feleselgetést. Végre az ekként ünnepelt leányzó szoknyát és kabátkát ölt s pálinkát és kenyeret ad ki az ablak alatt álló legényeknek, kik vezérükkel osztoznak a tüzes italon. Az „ablak alá járás”-nál azonban már rendesen csak egymaga lopódzik a legény az oly leány házához, a kivel már meglehetősen köztudomású s megállapodott „viszonya” van. Ez az éjjeli látogatás mindig veszedelmes vállalkozás, kivált ha a két szerető fél már nagyon nagy meghittségig jutott s a legény a leánynak a szobájába is beférkőzhetik. Nemcsak a harapós házi kuvasz, hanem gyakran a furkósbottal, vagy bikacsekkel fölfegyverkezett gazda is résen áll ilyenkor az éjjeli látogató ellen, a mint ezt szintén nem egy népdal megénekli. Ha az ily szerelmeskedés több éven át eltart, ritkán marad következmények nélkűl, s az ilyenekért aztán a megesett leánynak, kivált a szigorúbb erkölcsű vidékeken, keservesen meg kell lakolnia. Még szomorúbbra fordúlhat pedig a dolga akkor, ha – a mi szintén nem ritkaság – a szeretője cserben hagyja a megúnt leányt. Számos népdal meghatóan panaszolja az így megcsalódott leány szívének fájdalmát. A mely legény azonban becsülettel hű marad a kedveséhez, az, mihelyt körűlményei megengedik, házasságra lép vele, a mire aztán víg lakodalmat csapnak.

A paraszt lakodalom, természetesen nem az úgy nevezett „csöndes”, hanem a javából való, a hol csak úgy ömlik a vörös bor s meghajolnak a kőrisfa asztalok a sok étel sulya alatt, nemcsak az illető családok ünnepe és nevezetes eseménye, hanem az egész falué is egyúttal. A paraszt ugyanis ezt az egész életére nézve legfontosabb következményekkel járó napot emlékezetessé szereti tenni s a tőle telhető legnagyobb fénynyel óhajtja megünnepelni; e részben még a takarékos felső-innvölgyiek sem maradnak el a többi vidékek lakossága mögött. A különben is vidámabb életű Ziller-völgyben pedig egy-egy ily lakodalmon 300–500-ra is rúg a meghívott vendégek száma. Az igaz, hogy itt az a szép szokás dívik, hogy minden vendég maga fizeti meg, a mit fogyaszt, sőt ezen fölűl még beléptekor egy huszast vagy forintot is tesz le magáért, a miből meglehetős nászajándék gyűlik egybe az újonnan alapított háztartás javára.

A nász reggelén mozsarak durrogása ébreszti föl a mátkapárt s az egész falut. Körűlbelűl nyolcz óra tájban kezdődnek az ünnepélyek, még pedig rendesen a reggeli leves elköltésével. E tekintetben majdnem minden vidéken más-más a részletes szokás. Az Alsó-Inn-völgyben a lakodalmas nép a menyasszony házánál költi el a hagyományos météltes levest és kolbászt, míg a vőlegény a szülőfaluja korcsmájában várja a nászmenetet. Paznaunban a menyasszony („Spausa”) és a vőlegény („Späusling”), amaz nászasszonyával, emez pedig násznagyjával, egy házban jönnek össze, a honnan együtt vonúlnak esküvőre. A Pusterthalban a nők a menyasszony, a férfiak a vőlegény vendégei. Gröden- és Proveisban egy felől a menyasszony rokonai, meg a vőfély és az úgy nevezett „Vorjüngling” (a menyasszony fitestvére) az ara házánál gyülekeznek össze, más felől meg a vőlegény lakásán annak hozzátartozói. A reggeli leves elköltése után s a mint a menyasszony a templomba menésre készen áll, a mi rendesen úgy tíz óra tájra szokott történni, előáll több vagy kevesebb szertartással a vőfély, a menyasszony násznagyja, vagy a vőlegénytől e czélra kiszemelt küldöttség, hogy az arát szüléitől kikérje. Grödenben és Palúban ez csak nagy teketóriázás után történhetik meg, míg a Pusterthalban és az Alsó-Inn-völgyben már kevesebb formasággal is beérik s teljesítik a vőlegény küldöttjének kívánságát, a ki hosszú mondókában kéri ki a menyasszonyt, mire aztán a menet lassú lépésben és hagyományos sorrendben megindúl a templom felé.

E sorrend vidékről-vidékre változó. Rendesen azonban a muzsikusok haladnak legelől, víg ugrós polkát („Hopser”) játszva, utánok mennek párosával a vőfélyek („Hochzeitsbuben”), azután a vőlegény a násznagyjával, majd a mindkét részről való férfi rokonság, atyák, nagyatyák, fitestvérek, unokatestvérek és az iskolamester. Ezek után következnek a nőrokonok és a többi asszony- és leánynépség. Ezek közt megint legelől a virúló koszorúlányok, aztán az ara keresztanyja, majd unokahúgai, a nászasszony, végűl a menyasszony maga a vőfély mellett s ő utánuk a többi vendégek. Ha a házasúlandók messzebbről érkeznek esküvőre az egyházas faluba, akkor a menyasszonyt kocsin viszik. Ez a kocsi és a lovak szintén ünnepiesen díszítvék s gazdagon föl vannak szalagozva. A mint a menet a templomajtóhoz ér, új rendbe sorakozik, mert először a vőlegény és a menyasszony lépnek be. Az új párt a szentély előtti korlátnál áldja meg a pap, s a jegygyűrűk kicserélésének ünnepélyes pillanatát künn mozsárlövések hirdetik. Az esketést követő nagymisén az összes jelenlévők áldozati ajándékot adnak az offertorium alatt; úrfölmutatás után pedig az egyházfi az ú. n. Szent János áldásának szentelt borát osztja ki kehelyben a násznép közt; legelőször az új házasoknak, aztán a tanúknak, meg a vőfélyeknek s így tovább sorban a többieknek nyújtva a kelyhet.

A templomi ünnepély végével megint azon rendben, a mint érkezett, a korcsmába vonúl a menet az ekkor következő lakomára. Ez úton gyakran különféle akadályok gördűlnek elébök, ú. m. a menyasszony tréfás föltartóztatása („Brautaufheben” vagy „Brautauffangen”), melynél azon módon, a mint némely helyütt a hozomány („Wazum”) hazahordásánál is teszik, keresztbe fektetett sorompóval vagy kötéllel állják el a nászmenet útját s a tovább mehetésért váltságot követelnek, a mi egy kis borravalóból áll. A korcsmához érkezve, a vendégeket a gazda és gazdasszony szerencsekívánataival üdvözli s azzal bevezeti a számukra már mindennel rég fölszerelt nagy terembe. A csínosan terített hosszú asztalokon nagy bokréták mellett csillogó üvegekben áll a vörös bor. Az új házasok, a pap, meg a legközelebbi atyafiság az ú. n. „menyasszonyi” asztalnál foglalnak helyet; külön asztalnál ülnek a legények és lányok, meg a házas férfiak és nők is. S ezzel megkezdődik az ételek fölhordása. Metéltes leves, káposzta friss és füstölt hússal tetézve, gombócz, disznó-pecsenye salátával, becsinált hús savanyú mártásban, mindenféle sült és főtt tészta, kiválóképen fánk következik egymás után különböző sorrend szerint, de valamennyi étel óriási halommal, mert a vendéglős ki akar ám magáért tenni a násznép előtt s mindenkép igyekszik, hogy bőven jusson mindenből és lehetőleg sokféle legyen. A mi hús- vagy tésztásféle megmarad, abból mindenki számára félre tesznek egy-egy tányérban egy kis haza vinni valót, s ennek a „menyasszony májá”-nak itt „Bescheidessen” a neve. A tulajdonképeni nemzeti eledel, a gombóczos savanyú káposzta fölhordásánál kint megint megszólalnak a mozsarak s egyben az ekkor következő, nagyon nevezetes pillanatra is megadják a jelt. Ekkor t. i. a nászasszony leveszi („abgluf’n”) az ara fejéről a koszorút s a vőlegény kalapjához tűzi, a ki ugyanekkor szintén leveszi a maga karkoszorúját.

A lakoma után megkezdődik a táncz. A muzsikusok rázendítik a nemzeti „Ländler”-t, vagyis parasztos keringőt. Az első tánczot ősi szokás szerint a vőlegény járja a menyasszonynyal. Háromszor forognak körben, s minden körtáncznál tust húz a zene tiszteletökre. Most a többi pár is belevegyűl a tánczba, s mind fesztelenebbűl tör ki az általános jókedv. Mikor a táncz a legélénkebb, a sűrű kavargásban néhány ügyesebb legény, élve az alkalommal, megszökteti a menyasszonyt s egy közeli másik korcsmába megy vele, hol egy ideig a vőfély költségére mulatnak, mert ő a hibás, hogy nem volt elég szemes és nem tudott elég jól vigyázni a menyasszonyra. Ez az ú. n. „menyasszonyszöktetés” (Brautstehlen). Csakhogy rendesen a megtréfált vőfély is csakhamar észreveszi a dolgot s fölkerekedik, hogy megint visszavigye a szökevényt az előbbi korcsmába, a hol aztán újra kezdődik s tovább foly a táncz és eszem-iszom. Az ünnepély vége felé alkalmas pillanatban a hívogató vőfély elszavalja köszönő mondókáját: „A lakodalmi ünnepély, – így szól, – immár véget ér, az óra már csakugyan későre jár, miért neked, derék vőlegény, helyet kell készítenem kedves menyasszonyod mellett”, stb. A további versek bölcs oktatásokat, áldást és jó kivánatokat tartalmaznak, melyeket ezzel a fölkiáltással zár be a szónok: „Vivat, éljenek az új házasok, éljenek a násznagyok, a nászasszony, a koszorúlányok, a vőfélyek!” stb. Künn ismét durrognak a mozsarak, s mennél sűrűbben és nagyobbakat szólnak, annál jobb. Erre megered az általános kocczintgatás és kölcsönös üdvözlés. A vendéglősné ekkor a menyasszonynak egy szép, édes, tortaféle kalácsot visz, melynek a tetején czukorból, vagy mézes tésztából való bölcsőbeli baba van. Még nagyobb tréfa okáért ilyenkor még három álarczos is lép be, egyikök egy gyerekfürösztő tállal, a másik egy pépkeverővel, a harmadik meg csörgettyűvel, s e sokat jelentő dolgokat átnyújtják a menyasszonynak, kinek ezért velök egy-egy tánczot kell lejtenie.

Ez alatt bizony már öreg este lett, sőt sok helyütt már késő éjjelre is jár az idő, s a vőlegény haza felé készülődik. Többnyire az egész vendégsereg haza kíséri s a muzsikusok megint a menet élére állanak, de utóbb ismét visszatérnek a korcsmába a vendégekkel együtt, kik ott még egy búcsútánczot, ú. n. „kitakarodót” (Kehraus) járnak. Ha az új házasok a lakodalom helyétől messzebbre laknak, akkor kocsin távoznak nagy újjongás, zeneszó és csettentések között. Némely helyütt a lakodalom hivatalos vége után még jó sokáig eltart a dáridó. Így példáúl az Alsó-Inn-völgyben a „Werktagbursch”-ok, vagyis „hétköznapi ruhás” legények, a kik nem voltak az ünnepélyre hivatalosak, este nyolcz órakor maguk rendeznek külön czéczót, s ezt úgy hívják, hogy „nachzaggeln”. Hasonlóképen van ez Defereggen vidékén is.

Virágvasárnapi körmenet Taurban. Engl Húgótól

Míg a lakodalom, keresztelő s egyéb hasonló ünnepek inkább a családi kört illetik, a falusi nép életét ezeken kivűl még számos más oly egyházi és világi ünnep is tarkítja, melyekben már az egész lakosság, de természetesen itt is leginkább a fiatalja, egyenlő részt vehet.

Lássuk előbb az egyházi ünnepeket.

Mindenekelőtt a pálmaszentelést kell említeni, mely virágvasárnapján, a szomorgó nagy hét megnyitóján történik. Ennek már előre örűl kivált a fiúgyermek, mert a mi a leányoknak az úrnapi koszorúviselés, olybá veszik a fiúk a pálmavivést. Ez a „pálma” egy hosszú, lenge pálcza, mely tarkára van festve s a felső vége felé puszpánggalyakkal fölbokrétázva. Lefelé hajló végén fűzfa-, boróka- és téli tölgy-galyakból kötött bokréta csüng le.

De ennek zöldjéből csak vajmi keveset látni, úgy be van borítva aranyfüsttel, s magát a pálczát is a végtől le egész a közepéig selyemszalagok fonják körűl. A mindenféle rajta lengő ékesség közt apró, külön e czélra sütött pereczek is lógnak. Az első nadrágját koptató kis tacskótól kezdve, ki a keresztapja kezét fogva tipeg a templomba, föl egész a már majdnem legénysorba nőtt suhanczig, mindenik büszkén viszi a maga pálmáját. S van aztán tolongás, súgás-búgás, vita és versengés a fiúk közt azon, hogy kinek van a legszebb pálmája, s így ki valamennyi közűl a „Palmrobler” (pálmakirály). A templomi szertartás az Úrnak Jeruzsálembe való bevonúlását ábrázoló körmenettel kezdődik. Lábakelt erdőhöz hasonlóan hullámzik a templomon végig a sok ingó-lengő pálmaszál. Sok helyütt régebben kerekes állványon s fából faragott szamáron ülő Megváltó-képet is hordoztak körűl körmenettel. Az Urat ábrázoló szobor-alak kék palástban volt és olajfaágat tartott kezében. Most azonban e szokás, melylyel a „pálma-szamár” alakjához tapadt sok mindenféle dévajkodás is együtt járt, kiment már divatból. Csak az alsó-innvölgyi Hall melletti Taur faluban van még meg, a hol ugyanis a helységből a hasonnevű kastélyhoz megy föl, onnan pedig a szomszédos Rum faluba száll le a menet s így tér megint vissza oda, a honnan kiindúlt. E délben kezdődő körmenetben a szamáron ülő Krisztus alakja barna színű, valóságos köntösbe és pipacsvörös köpenybe van öltöztetve, a bal kezében pálmagalyat tart, jobbját pedig áldásra emeli. A kerekes padlót, melyen áll, 25–30 pár, ünneplő ruhába öltözött fiú húzza, s a pálmát vivő, áhítatosan éneklő és imádkozó nép kíséri egész útján. E pálmahordók és jámboran imádkozók serege itt, az üde tavaszi zöldben díszlő halmon és hegyek ölén, a mindenfelé újra éledő természet általános bimbófakadása közepette igazán lélekemelő és meghatóan szép látvány.

A havasi legelő megáldása. Engl Húgótól

A nagyhét egyáltalában gazdag ájtatos szokásokban, melyek mind a szent titkoknak az egyházi szertartásokban való jelképes feltűntetéséhez fűződnek. Régebben Zirlben hétfőn, kedden és szerdán a falubeli férfinép rejtő-csuklyában sulyos fakeresztet czipelt a vállán ki a Kalvária-hegyre. Nagycsütörtökön az Alsó-Inn-völgyben, meg az Eisack- és Etsch-völgyben kimennek a gyümölcsös-kertbe imádkozni, megemlékezvén az Úrnak az olajfák kertjében mondott halálverítékes imájáról. Nagy gonddal állítják és díszítik föl mindenfelé egész Tirolban az úgy nevezett Úr-koporsóját. A „szent sírt” a besötétített templomnak barlangszerűvé alakított egyik fülkéjében állítják föl, illatos virágok özönének és számtalan csillogó mécs, meg fénylő színes üveggolyó közepette, a melyek ragyogó színeinek bámúlásával a sok kíváncsi gyermekszem alig győz betelni. Nagyszombat reggelén, mikor a tűzszentelés egyházi szertartása történik, majdnem mindenütt egy igen sajátságos szokást tapasztalhatunk Tirolban. A temetőben ugyanis többnyire a régibb sírkeresztekből máglyát raknak. Alig hogy a pap az „új tűzről” vett üszökkel föllobbantott máglyára kimondta az áldás utolsó szavát, rögtön neki rohan az addig ájtatos csendben várakozó tömeg a tűznek, s legelől a legények, de utánok a többiek is sietnek, hogy ki-ki egy-egy félig elégett fahasábot vihessen magával. E nagy diadallal haza vitt üszökkel gyújtják meg aztán otthon a ház tüzét. E szokást „farablás”-nak (Holzrauben) hívják. Ugyanezen tűz szenével a földeket is megszentelik („gepalmt”-nak nevezik az így megáldott mezőt); nemkülönben égi háború közeledtével is a tűzre dobnak belőle oltalmúl egy darabkát. E nap estéjén van aztán a feltámadás, melyet kivált az Inn- és Eisack-völgyben szintén minden kitelhető fénynyel ünnepelnek.

Hasonló, drámai élénkségű előadással jár az Úr mennybe menetelének megünneplése is. A misevégi áldás után Krisztusnak angyaloktól körűlvett képe lebeg organaszó és harangzúgás közben föl a mennyezet felé, a honnan égő gyertyákat tartó angyalok kara megy elébe. Régebben Meranban és vidékén ilyenkor, miután az Üdvözítő a templom tetőzetének nyílásán eltűnt vala, onnan gesztenyét, diót, almát, ostyát s közbe égő kóczot hajigáltak le, mely szentelt tárgyakat különösen a gyermekek igyekeztek elkapkodni, s aztán otthon e csodatevő erejűeknek hitt dolgokat hosszú ideig kegyelettel őrizték.

Az egyház összes nyári ünnepei közűl azonban a legszebb és örvendetesebb mégis az Úrnapja, főkép ha felhőtlen tiszta ég borúl az egész hegy-völgyes vidékre. A tarka zászlók köré sereglő ájtatoskodók hosszú menete, közben a szentképeket vivő koszorús hajadonokkal, a festői lövészviseletek, az oltári-szentséget kísérő fehér ruhás leánykák, a komoly képű férfiak és nők kísérete a menet záradékáúl, s mind e nyüzsgő-mozgó alakok mellé a zöld mezők s az érőfélben álló gabnaföldek, meg a föléjök borúló azúrkék égbolt, mely felé csattogva száll föl a dalos pacsirta, míg a mozsarak és puskák durrogásától el nem riad, mind ez olyan áhítattal és költői bájjal teli képpé egyesűl, melyhez képest elenyészik a városok hideg ragyogású ünnepi pompája. A Meran melletti Tirol faluban Szent Orbánnak, mint a szőlőhegyek oltalmazójának, pápai díszben trónján ülő szobrát szőlőfürtökkel és venyigekoszorúkkal ékítve ünnepi körmenetben viszik ki az Áldáshalomra; ez a körmenet szintén igen szép látvány alúlról a völgyből nézve.

A Mária mennybe menetele napján (aug. 15.) tartott fűszentelés csendes ünnepét is nagy kegyeletben tartja a hegyvidéki nép, mely ilyenkor az úgy nevezett harminczad („Dreissgen”), vagyis az aug. 15. és szept. 8. közé eső (nálunk „két asszony közti”) szent napok alatt szedett gyógyító-fűveket, különösen az ökörfarkkóró virágját, ürmöt, ezerjófüvet, tisztes füvet és mindenekfölött a Karwendel-füvet szentelteti meg a pappal.

Ugyanitt még egy kisebbszerű keresztény ünnepről is meg kell emlékeznünk, melynek a havasi nyári-legelők a színterei. Ez az alpesi legelőknek a helység papjától való megáldása, a mi nemcsak azért történik, hogy általa a kunyhót, meg a kihajtott marhát mindenféle gonosz kísértettől, boszorkányságtól és ördöngös manók ártalmától megóvják, hanem azért is, hogy az égtől a marhának jó tenyészetet s hasznavehetőséget kérjenek. Ezért nem sokkal a jószág kihajtása után a pap vagy a káplán az egyházfi kíséretében fölmegy a havasra, hol a gazda és gazdasszony már ünneplőben várnak rá. Itt megreggeliz, mialatt a paraszt behajtja a marhát a karámba, egy másik pedig meggyújtja a gyertyákat, mire aztán kezdődik a beszentelés. Ez az ide vonatkozó imák elmondása mellett a kunyhó, az összes gazdasági eszközök, a lábas jószág és a háznép szentelt vízzel való meghintésében áll. Nagyobb havasi tanyákon, a hol templom vagy kápolna is van a közelben, ott mondja el a pap az áldást.

Adventi kolompolók a Sarn-völgyben. Engl Húgótól

Mélyebb értelmű szokásokban leggazdagabb a szent karácsony ideje. Első az advent a gyermekeket megörvendeztető Miklós-napjával. Karácsonykor ajándékot osztogatni, legalább faluhelyen, nem szokás. A kis Jézuska ajándékát és az égő gyertyácskákkal díszlő nyájas karácsonyfát a Miklós helyettesíti, az az „aranyos ember”, kinek az alpesi nép jámbor képzelete mindenféle költői és költőietlen bűbájosságot tulajdonít. Ezért a gyermekek Miklós-napja közeledtével esténként elalvás előtt ezt imádkozzák:

Heiliger Nikolaus, du goldener Mann, Bring uns allerhand Sachen zusamm, Allerhand „Gutthaten”, kräftige Sachen, Musst uns heute die Schüssel voll machen.

(Szent Miklós, te égi boldog, Arany ember, arra kérünk, Tálainkba „jótét”-dolgot, Mindenfélét hozz mi nékünk.)

S az esti szürkület beálltával csakugyan megjelenik, még pedig épen nem csupán képzeleti, hanem nagyon is testi valóságban, teljes pompájával felruházva, egészen úgy, a mint méltóságos és nyájas alakja az oltárok fölötti képekről ismeretes. Arany szegélyű, bő püspökpalást van rajta; kezében arany pásztorbotot tart, és hosszan aláomló kender szőke parókáját ragyogó püspöksüveg födi. Így vonúl szobáról-szobára, házról-házra, kérdéseket ád föl a gyermekeknek a kátéból, a szorgalmasakat gyümölcscsel, kivált dióval s más egyébbel jutalmazza; a tudatlanokat ellenben az itt „Klaubauf” (szedd föl) nevű Krampuszszal fenyíti meg, a ki a legijesztőbb alakban áll a háta mögött. Ez bozontos bundafélébe van burkolva tetőtől talpig. Fején hatalmas kecskeszarvak ágaskodnak, korommal bekent álarczából villogón merednek nagy szemei, a szájából lábnyi hosszú tüzes nyelv lóg ki. Karmaiban hosszú vesszőt tart, a hátán pedig félelmes zsákja csüng, melynek rendeltetését időről-időre nagyon is világos czélzatú mozdúlatai eléggé elárúlják a megszeppent gyerekeknek. Oly helyeken, a hol a Szent Miklós nem jelenik meg személyesen, éjjelre a gyermekek tányért tesznek az ablakba, melyet aztán másnap reggel ajándékkal telve találnak.

Az adventi szokásokhoz számíthatjuk, mivel hajdan bizonynyal egyházi jellegű volt, az úgy nevezett „kolompoló éjszakák”-on szokásos kántálást, vagy koledálást is a karácsony előtti három utolsó csütörtökön. Ez idő tájt az Alsó-Inn-völgyben az ajándékkéregető „Anklöpfelesel” (kolompos csacsi) jár házról-házra nem ritkán egész csomó álarczos kíséretében. A legősibb eredetiséggel és teljességgel dívik még e szokás a Sarn-völgyben. A „kolomposok” (Klöpfler) menete itt rendesen egy zsákhordóból, egy kürtösből vagy trombitásból, egy ú. n. köszönetmondóból (Abdanker), meg két bohókás torzalakból áll („Zuselmannl” és „Zuselweibl”), melyek a többi, színes ruhába öltözött résztvevőtől eltérőleg egészen zsúpba vannak begöngyölve és csörgőket hordanak a nyakukon. A zsákhordónak, a kit „Klöckelmannl”-nak is hívnak, csücskös sipka vagy kürtő-kalap van a fején. Az egész menet fölszereléséhez még egy szán is kell, melyre a szalmába bugyolált boszorkát ültetik, honnan útközben szántszándékkal le-ledobják néhányszor. Így vonulnak a kolomposok szüntelen kongatás és tülkölés közben tanyáról-tanyára. Minden ház előtt meg-megállván, legelőbb az ú. n. „Klöckellied”-et énekelik el, mely a Boldogságos Szűz fogantatásáról, Keresztelő Szent Jánosról, Jézus Krisztusról, meg az ó-testamentomi patriarchákról megemlékezvén, a következő kéréssel végződik:

Ein hellichter Stern geht über das Haus, Gar a ehrsame Hausmutter geht ein und aus; Itz hören wir schon die Schüssel erklingen, Itz wird man uns bald a Stuck Bratawurst bringen, Ja sei ’s a Bratwurst, sei ’s a Stuch Spöck, Dann gehn halt wir Klöckler mit Freuden a wöck.

(Ragyogó szép csillag kél e ház fölébe, A ház asszonyának nagy a tisztessége; Halljuk benn a tálak víg csörömpölésit, A gazdasszony nékünk jó sült kolbászt készít, Kolbász vagy szalonna, kolomposnak mindegy, Megköszöni szépen s jókedvűn tovább megy.)

Erre a nagyon is világos czélzásra nem is maradnak benn adósak, de a kérést nem teljesítik azonnal, mert előbb még egy csomó párvers következik, melyeknek feleselő játékában a kolomposok éles elméjét és találékonyságát szokás próbára vetni. A háziak ugyanis, illetőleg helyettük az ú. n. „Ansinger” (kiéneklő) rímes kérdéseket énekel ki az ablakon, melyekre a kolomposoknak ugyancsak rímes sorokban illő feleleteket kell adniok; így példáúl

Kérdés:

Wenn ös (ihr) so witzige Klöckler wöllt sein, Müsst ös wissen, wie a Deck’ mit neun Ecker sollt’ sein?

(Nos, ha kendtek olyan jeles kolomposok: Kilencz csücsök egy takarón mikor nem sok?)

Felelet:

Drei unten, drei oben und drei daneben Dann werd’s wol a Deck mit neun Ecker geben.

(Három alúl, három fölűl, mellette is ennyi, Akkor rajta együtt véve kilencznek kell lenni.

Ha a feleleteket kielégítőknek találták benn, akkor behívja őket a gazda, mondván:

Die Wurst liegt auf’n Tisch zu ’nem Kranz, Geht’s nur auer (herauf) und macht’s der Dirn an’ Tanz.

(Asztalon a kolbász koszorúba fonva, Jöjjenek hát kendtek egy kis vigalomba.)

Erre a kolomposok a Luczával, meg ennek a párjával és a muzsikusokkal bemennek a szobába. Ott a szokáshoz híven a fonó leányok egyikének a rokkája kerekét széttiporják, a mire már eleve készen tartanak egy rosz kereket. A fő kolompos aztán mintegy engesztelésűl tánczol egyet a leánynyal. Erre általános tánczra kerekedés, meg a Lucza és párja között színlelt czivódás és más hasonló, meglehetősen nyers tréfák következnek. Búcsúzásúl a „hálaadó dal”-t éneklik el a kolomposok. Ez után még a lelkükre köti a gazda, hogy csak jól kiugrándozzák ám magukat a földeken, a mitől jó termést remélnek; a háziasszony pedig a zsákhordó iszákját teletömi szalonnával, meg az alkalmi kolompos-kolbászszal, melyet aztán Advent utolsó csütörtökjén („Losenpfinstag”) közösen költenek el a kántálók.

E kolompos-éjekhez csatlakozik nyomban a három „füstölő éjjel”, melyek a két karácsony, meg vízkereszt közé eső szent idő határai. Karácsony estéjét egész Tirolban nagy áhítattal ünneplik meg. Előtte minden házban a legnagyobb sürgést-forgást látni, mert a nagy napra az egész lakásnak tisztára kell söpörve és súrolva lennie, és a guzsalyon nem szabad egy árva kendertincsnek sem lefonatlan maradnia, mert különben a „Berchtl” fészket rak magának benne (vagyis összegubanczolja). A konyhában pattogó tűzön zsírban sült fánkot készít a gazdasszony, még pedig jó nagy garmadával, mert az egész napon át bőjtölt a háznép, s az éjféli mise kedveért sok helyütt a csikorgó hidegben ugyancsak fárasztó és hosszú útat kellvén tenni, nem csoda, ha a vacsoránál ki-ki derekasan jól akar lakni. Evés előtt ősi szokás szerint megtartják a „házfüstölést”. A gazda kezébe veszi a parazsas serpenyőt, melyre a szent „harminczad” idején szedett füveket, meg néhány szem tömjént tesz, s ezzel az összes háznép kíséretében imádkozva körűljárja az egész tanyát, mi közben minden egyes helyiséget sorra megáldván, így szól: „Jó szerencse jőjjön be e házba, balsors menjen ki belőle!” Az istálló és a pajta után a földekre kerűl a megfüstölés sora, s a Tamás napján sütött karácsonyi kalácsnak is kijut az áldásból.

Éjfél tájban mindenki a templomba készülődik. Meggyújtják a fenyőfáklyákat („Kenteln”); ha kell, felkötik a hótalpakat, s azzal örege-ifja fölkerekedik az éjjeli útra, legfölebb a nagyatyus marad odahaza házőrzőnek. Ez éjjeli templomba menés igazán festői látvány, a mint közelben, távolban fáklyafény mellett aláereszkednek a hívek hosszú sorai a hegyoldalakról. A mindenfelől előcsillanó, majd meg el-eltűnő világokon kívűl, az imitt-amott megszólaló s a szűk völgyekben erősen visszaverődő hangok is elárúlják az egész táj elevenségét, melyből tisztán ki lehet venni a férfiak mélyebb mormogása mellett a csevegő fehérnép nevetkőzését s a gyermekek csengő szavát. Közben-közben egy-egy pajkosabb legény nagyot és hosszat rikkant a völgyben, nyilván, mert az éjféli mise helyett inkább a babája jár az eszében. A mint a menet végre a templomba ér, lassan kialusznak az imbolygó fáklyavilágok, s most már csak a szentegyház csúcsíves ablakain átszűrődő vöröses fény dereng a koromfekete éjszakába. Az éjféli misét rendesen nyomban követi az ú. n. pásztor- vagy énekes mise, mely alatt, legalább Éjszak-Tirolban, az úrfölmutatás közben a pásztorok énekét zengik. Mise után ki-ki haza siet, hol a fáradtan érkezőket kolbász, fehér bor és a vacsoráról maradt zsíros leveles-lepény maradékai várják.

Karácsony első napját a legnagyobb csendben ünneplik. Kocsizörgést e nap sehol sem hallani, s a korcsmák is üresen állanak. Annál többet esznek-isznak azonban ilyenkor odahaza. A gyermekeknek a karácsony rég várt ajándékúl „jászol”-t hoz. Ezt rendesen már karácsony bőjtjén fölállítják; az egész egy lépcsőzetesen emelkedő, aranyszemcsés szövetdarabkákkal körűl aggatott alkotmány, melyen a történelmi hűséggel nem igen törődő össze-visszaságban látni a Megváltó bölcsőjeűl szolgáló jászol körűl a pásztorokat nyájaikkal, meg császárvadászokat, remetéket, stb., különösen pedig Bethlehem városát. A szent jászol a benne fekvő kis Jézussal a lépcsőzet legalsó fokán álló istállóban van. A karácsonyi ünnep még egy hagyományos szokása a templomban előadásra kerülő ú. n. „bölcsőringatás” (Kindelwiegen), mely abban áll, hogy az újszűlött Üdvözítőt ábrázoló bábut bölcsőjében énekszó mellett gyermekek ringatják s azután a nép közt sorban csókolásra körűladják.

A mily csendesen folyik le az első ünnep, annál zajosabb a reá következő István-nap. Ennek reggelén tartják a templomban a só- és vízszentelést. Ki-ki csöbörben, palaczkokban és egyéb edényekben viszi magával a megszentelendő vizet. A tetszetős alakú s csillogó ónedényekben vitt só számára külön asztal áll a szentélyben. Szentbeszéd után a pap mind a sót, mind a vizet meghinti a szentelővel. Régebben karácsony másodnapján az Alsó-Inn-völgyben lófuttatásokat is tartottak; most azonban a hajdani szokások közűl már csak az elmaradhatatlan kalács-fölszelés („Zeltenanschneiden”) van még divatban, mely különösen a lány után járó legényt érdekli. Azok az ünnepi szokások, melyek újév és vízkereszt, tehát a második és harmadik füstölő éjjel napján járatosak, a később még szóba kerülő „csillagjárás” (Sternsingen) kivételével már inkább világi jellegűek. Mert a vad Perchta-futás, mely Tirol keleti vidékein az utóbbi helyen említett napon még dívik és álarczos legények nagy ostorpattogtatással való ide-oda futkosásában áll, már a népies farsangi bohóságok előjátékának tekintendő. Ezekkel immár áttérhetünk az alpesi lakók világi mulatságainak elsorolására.

Számuk oly nagy, hogy csak a legnevezetesebbek megemlítésére szorítkozhatunk. Részben vidám tavaszi ünnepek, mint a kikelet-ébresztés (Langeswecken) és a fű-kicsöngetés, melyek ősrégi pogány tavaszünnepek emlékeinek tekintendők s mint már nevük is mutatja, az alvó természetnek hol komoly, hol bohókás körmenetben csengetyűk és csörgőkkel való fölébresztését jelképezik. Ezek sorába tartozik a „halálkiűzés” (Todaustreiben) szokása is, mely ma már csak gyermekjáték alakjában él, nemkülönben a Gergely-járás és a Vinstgauban divatos vadember-játék. Némely farsangi szokás is ide sorolandó még, így az „Egarthansel” körűlhordozása az Etsch-völgyben, a sarn-völgyi kendernövesztő-futtatás és az ezzel rokon jelentésű kender- (vagy len-) táncz a Wipp-völgyben. Mindezek a pogány őskor vallásos szokásainak népies farsangi bohóságokká sülyedt maradványai. Sőt a Tirolon kivűl is nagyon ismeretes tuskóvontatás („Bloch-” vagy „Blockziehen”) szintén az ős-germán Isa házasság-istennő tiszteletére hajdan tartott körmenetek emlékét rejti magában. E farsangi szokásra rendesen csak akkor kerül a sor, ha valamely faluban az egész farsang alatt egy házasság sem köttetett. A galyaitól megkoppasztott s virágokkal, koszorúkkal és szalagokkal földíszített tuskót szánon körűlhurczolják, rajta pedig ide s tova billegve futkos alá s föl egy farsangi bolondnak öltözött legény, a ki mindenféle arczfintorgatással gúnyolja a szembejövőket, és a falunak nevetségre rászolgált alakjait, különösen a leányok elkövette fonákságokat elég nyers versikékben állítja tréfásan pelengérre. A szán körűl tarka tömegben tolong, mindenféle álarczosok, törökök, csillagvizsgálók, borbélyok, üstfoltozók, czigányok s más mindenféle hóbortot mívelők serege. Ehhez hasonló farsangi szokás az ú. n. „talicskahúzás” (Grättziehen) is a Vinstgauban, mely szintén az önként vagy önkénytelen pártában maradt vén leányok kicsúfolására czéloz és elég komikus hatású. Álarczos legények csapata közepette halad (az olasz caretta-ból lett „Graten” nevű) taliga, melynek az a rendeltetése, hogy az aggszűzeket a Sterzingi-lápra szállítsa, hogy ott – a hagyományos szójárás szerint – hangyatojások szedésével, kendermagtöréssel, meg más effélével foglalkozzanak. A menetet lóháton a kapitány vezeti. A falu piaczára érvén, hangosan fölolvassa azoknak a vén leányoknak a neveit, a kik a taligára fölrakandók. Erre a fölrakók („Aufleger”) szétfutnak azon házakba, melyekben az illető leányok laknak s onnan az igaziak helyett leányruhába bújtatott legényeket ránczigálnak elő, kiket a nézők szűnni nem akaró kaczagása közben minden ellenkezésök daczára fölraknak a taligára. Ha a taliga tele van, akkor a falu korcsmájába hajtatnak vele, hol az egész bohóskodás a Sterzingi lápról szóló ismeretes dal eléneklésével ér véget.

Farsangi csöngettyűs táncz Matreiban. Ottenfeld Rudolftól

Ez a dal a vén leányok keserves sorsának elég kegyetlen és vaskos kifigurázása. Közkedveltségnek örvendő farsangi szokások még továbbá a zillervölgyi farsangoló lovaglás („Faschingerreiten”), melynél a falut lóháton körűljáró legények a helység fő terén a sokakról nem a legkíméletesebben megemlékező „farsangi levelet” fölolvassák; nem különben a felső-innvölgyi „Schleicherlaufen”, a melynél egyebek közt az alpesi lakók életének egyes jelenetei kerűlnek előadásra.

A legeredetibb farsangi mulatságok egyike mindenesetre a csörgettyűs-táncz (Schellen- vagy Schemenschlagen), mely még ma is inkább valamely régi vallásos szokás színezetével bír, semhogy puszta bohóskodásnak lehetne tekinteni. E szokást majdnem az egész Inn-völgyben, az Innsbruck melletti középhegység falvaiban és a Wipp-völgyben gyakorolják a paraszt legények: A („Schemen-” vagy „Schellenschlager” nevű) csörgettyűsök tiszta fehér inget, rövid bőrnadrágot, hófehér harisnyát s könnyű fűző-czipőt vesznek magukra. Kabát nincs rajtuk; e helyett keresztben áthajtott szép tarka selyemkendő van a vállukon, melynek a két csücske jobb és bal csípőjükre van tűzve. Kalapjukon szalagok és tollbokréták díszlenek, melyeket a hagyományos szokás szerint a leányoktól kapnak ajándékba. Arczukat kendő vagy fából faragott álarcz takarja. Derekukat öv köríti; erre hátúl egy nagy csörgettyű van illesztve, mely minden lépésükre megcsörren. Balkezüket a csípőjükre téve, jobbjukban pálczákat, mások meg zöld fenyőgalyakat tartanak. Rendesen tizenkét-tizenöt ilyen csörgettyűs jár körűl egy „kapitány” vezérlete alatt. Járásuk sajátszerű, lassú ütemben előre haladó lejtésben áll, mely némileg a színpadi királykoronázási jelenetek régibb divatú pathetikus lépéséhez hasonlítható. E közben a legények fölváltva egyszer jobbra, majd meg balra hajlonganak, egyúttal kapitányuk intésére ugyanazon oldalra billentvén mindig a pálczáikat is. Minden lépésüknél megszólalnak a csörgettyűik, melyek hangja távolból szabályos ütemű, tompa morajnak hallik. Így haladnak komolyan és ünnepélyesen a falu útczáin végig, az újjongó gyermeksereg kiabálásától és az idősebbek helyeslő fejbólintgatásától kisérve. A gyermekek rivalgását különben inkább a magában elég komoly menet bolondos járulékalakjai keltik; köztük kivált két vagy három ostorpattogtató álarczos, továbbá a falován ficzánkoló „Fasserrössl” nevű alak, meg fehér ingbe és nadrágba öltözött s falábon tánczoló bohóczok, kik nélkűl a Wipp-völgyben nem lehet el e menet. Ugyanitt (Matreiban), hol a csörgettyűzést különben is nagy és általános érdeklődéssel tartják meg, a benne résztvevők egy famohába borított „medve” körűl csoportosúlnak, mely két hajcsár, meg egy trombitás kíséretében a menet közepén lépdel. A „gyökérszedő” is egyik kimagasló személye e körjáratnak s farangi mókáknál általában kedvelt alak. Háti kosara föl van fordítva, hogy harangot ábrázoljon, melyből óriási ütőnyelv lóg ki. Fején belapított, ócska kürtőkalap éktelenkedik. A csörgettyűsök menete végűl a korcsmában állapodik meg, hol részeseit megvendégelik. E farsangi szokásról szintén azt tartják, hogy a lentermelés áldását növeli. De csak minden harmadik vagy negyedik évben tartanak egy-egy ilyen menetet.

A nyári időszakra, ha csak a marhának Vitus napján (jún. 15) a legfelső havasi legelőre való ünnepélyes kihajtását szintén ide nem számítjuk, az évkör népmulatságai közűl csak a nyári napfordúlat megünneplése esik. Szent Iván napjának (jún. 24) előestéjén a sötétség beálltával minden hegyen és halmon örömtüzek gyúladnak ki, s a falu legénységének újjongása közben tüzes „napfordúlati korongok” röpködnek mindenfelé a levegőben. E száraz éger- vagy bükkfából vágott, 5–6 centiméternyi átmérőjű korongokat előbb a parázsban megtüzesítik, aztán egy pálczával magas ívben a levegőbe lódítják s a hegyoldalról le a völgybe röpítik, mi közben a legény e versikét énekli:

Scheib aus, Scheib ein, Wem soll die Scheibe sein? Die Scheib’ fliegt wohl über den Rain, Die Scheib’ soll der N. N. sein.

(Karika ki, karika be, Kié legyen a kereke? Karika száll jó messzire, N.-é legyen a kereke.)

A mondóka negyedik sorában annak a leánynak a nevét említi mindenik, a kinek a felröpített korongot szánta. Szép derűlt nyári éjszakán e napfordúlati máglyák és röpködő tűzkerekek tündérregébe illő képet nyújtanak.

De tán egy ünnepnek sem örűl örege-ifja jobban, mint a víg búcsúnapnak (Kirchtag). Ez a nyári és őszi nagy munkaidőnek mintegy ünnepélyes záró- és pihenő napja, mikor az év termése már mind be van takarítva a csűrbe és padlásra. A búcsúnap legjava része természetesen az esti tánczmulatság, melyre a vígkedvű ifjúság mellett a komolyabb öregek is egybegyűlnek a falu korcsmájában. A talp alá való zene hangjaira megered a táncz s csakhamar tarka keverékben forog, kavarog s hullámzik az egész társaság. A kitörő jókedvet itt nem korlátozzák a bálterem illemszabályai, s így ki-ki tetszése szerint kitombolhatja magát, miben, kivált a legények, versenyeznek is egymással. Van is lábdobogás, toporzékolás, meg ugrálás, hogy csakúgy reng belé a padló, sőt némely szilajabb vérű suhancz olykor akkorát ugrik, hogy majdnem a mennyezetet veri a fejével, vagy tótágast áll és bukfenczet vet, egyik-másik meg a párját is átugorja. Majd meg újra összefogódznak a kis időre különvált párok, szorosan átkarolják egymást, hogy izzó orczáik egészen összeérnek, míg megint szét nem választja őket a legénynek vagy lánynak egy-egy merészebb fordúlata:

Åft (dann) dreht sich das Dirndl, Åft dreht sich der Bua, Åft nimmt er’s beim Miederl Und juchezt dazua.

(Most a lány forog, Majd meg a legény, Oszt’ derékon kapja S nagyot rikolt.)

Híres kivált a zelli búcsú, hol a hevesebb vérű s ingerlékenyebb ziller-völgyiek féktelen jókedve néha a mulatság végén egy kis parázs verekedéssé is fajúl.

Ezek a tiroli parasztnép főbb mulatságai, melyeken kivűl azonban még nem egy szórakozás szolgál a kemény földmívelő munkát olykor meg-megszakító üdűlésűl. Ezek sorába tartozik mindjárt első helyen a czéllövés. A tiroliak született vadászok és czéllövők. Vasárnaponként az egész országban mindenfelé víg puska- és mozsárdurrogás hallható. A lövőházban, a mit majdnem minden faluban találni, fesztelen vidámság uralkodik; ott tör ki egész erejével a tirolinak egyébként gyakran gyanakvó tartózkodás mögé rejtőző derűlt természete.

Czéllövők menete. Engl Húgótól

A legnagyobb ünnepélyességgel tartják s tartották meg kivált régibb időben az ú. n. császári díjlövéseket. Ezekre a legtávolibb hegyzugok és mellékvölgyek lakói („Thölderer”) is megjelennek, vállukon hordott biztos puskájukkal, hogy aranyakkal díszített selyemzászlót nyerjenek. Kora reggeltől késő estig útczahosszat jár-kél és hullámzik fel s alá a lövészek ünnepi ruhába öltözött tömege, mígnem a pár napi gyülekezés után a díjlövés nagy napja valamennyit egyesíti a nagy díszmenetben. A ki még nem látott ily lövészünnepélyt, az bajosan tudja az ilyen alkalommal történő pezsgést, mozgalmat és elevenséget elképzelni. A tartomány dísze-virága összes völgyeinek színe-javában képviselve, úgy szólván az egész javakorbeli nép fegyverben áll itt s festői viseletében dob- és sípszóval, az egyes szövetkezetek legnagyobb része a saját zenekarával vonúl végig lobogó zászlói alatt, fegyvereit a levegőben csóválva s szűntelenűl kitörő lelkesedéssel újjongva és dalolva az ünnepi díszbe öltözött város terein és útczáin. Így volt ez különösen az 1816. és 1838. év hódolati ünnepein, meg 1853-ban az uralkodónak orgyilkos kézből való szerencsés megmenekűlése örömére, továbbá 1856-ban Károly Lajos főherczegnek a tartomány helytartói székébe való beigtatása alkalmával, legkivált pedig 1863-ban, midőn Tirol az osztrák örökös tartományokhoz történt csatoltatásának ötszázados jubileumát ünnepelte s az uralkodóház iránti hűségesküjét a legnagyobb lelkesedéssel megújította. Oly fényes ünnepet, mint ekkor, még sohasem ültek a tiroli lövészegyesűletek s azokkal együtt a tartomány egész népe. A tiroli czéllövészet újabb szervezetével, a mely a nép fegyverfoghatóságának gyakorlati szempontjából indúl ki első sorban, kétségtelenűl veszendőbe ment az ősrégi hagyományos „deszkalyukgatás” (Brettelbohren) költői zománczának nem egy eredeti vonása és színe, de azért a nemzeti mulatság az újabb viszonyokhoz mért ilyen alakjában sem vesztette el a népre gyakorolt nagy vonzóerejét. Hogy különben a tiroli parasztnép egyéb szórakozásnak és kedvtelésnek sincsen épen híjával, annak bizonyítékáúl elég a havasi legelőkön és réteken való évenkénti nyaralását, a téli jégdobálást (Eisschiessen), iringálást, szánkázást, lapdázást s más hasonló népies mulatságokat említenünk, melyeknek részletes ismertetésére itt ki nem terjeszkedhetünk.

Német-tiroli népviseletek: 1. Régi divatúlag öltözött bozeni polgárnő. 2. Wipp- és Eisack-völgyi viselet. 3. Ziller-völgyi alpesi pásztor. 4. Lech-völgyi nő. 5. Alpbachi nő. 6. Eisack-völgyi nő. 7. Stubaii férfi. 8. 9. Imsteriek. 10. Kitzbüheli férfi. Gabl Alajostól

De mielőtt a falusi nép életmódjának, szokásainak és erkölcseinek e leírásától búcsút vennénk, vessünk még egy futó pillantást a hegyekre kivonúlt lakosság egészen sajátszerű havasi gazdálkodása (Almen- vagy Sennerleben) életkörűlményeire és az azokkal kapcsolatos szokásokra. A völgyfenék takarmány-termése a marhaállomány fentartására rendesen nem lenne elégséges, s így már ezért is rászorúl a gazda lábas jószága a hegyek magasabb lejtőinek, mélyedéseinek (Kare) és hágóinak zamatos és jól tápláló füveire. Ezért minden parasztgazda, a kinek csak pár darab marhája van is, április közepe táján felküldi jószágait a havasra (Alm, Alpe), a hol azok október közepéig, kedvező idő esetén pedig egész végéig is künn maradnak. A havasra való kivonúlás nemcsak az illető tanyának, hanem az egész falunak közös ünnepe. A tehenek, melyek ez idő tájban már nyugtalankodni kezdenek, nagy kolompot és csörgőket kapnak a nyakukra, a havasi gazdának óriási rozmarin-bokrétát adnak útjára a kezébe, s azzal kasát (Kraxe) a hátára kapva, hegymászó botjára támaszkodva s énekszóval megindúl a menet élén. Nyomában mindjárt a szép vezértehén következik, mely már nem először megy ki a havasra s így jól ismeri az útat; azután mennek a fejős tehenek és a bika, mely a lánczokat viszi. A csorda záradékáúl az üszők, borjúk, juhok és kecskék következnek, meg a röfögő disznónyáj, melyet a gazda mellé fogadott kanász-bojtár tart rendben: Leghátúl halad az élelmi szerrel és szerszámmal jól megrakott szekérke (Almwagerl). Mihelyt a csorda a falu határából kiért, leszedik az állatokról a nehéz kolompokat s csak a kisebb csengettyűket és csörgőket hagyják rajtuk. Rendesen nem mindjárt a tulajdonképeni, magasabban fekvő havasi legelőre mennek, hanem egy időre csupán a cserjésekben, (Asten) telepednek meg s ott maradnak április közepétől egész május derekáig. Az ily helyeken bekerített legelők közepette kunyhók állanak. Itt marad a marha mindaddig, a míg az időjárás a felsőbb tanyákra (Niederleger) való vonúlást meg nem engedi. Ezeken áll a tulajdonképeni havasi kunyhó, körötte elterűlő tágas, gyakran a bérczek meredek szakadékaiig elhúzódó legelők közepette, melyek a legkövérebb és legzamatosabb havasi füvek bőségével táplálják a legelésző marhát. Nagyobb gazdaságok több havasi kunyhóból is állanak; olykor egy-egy nagyobb rétségen annyi a kunyhó, hogy együtt egész hegyi falunak látszanak. Iyen pl. a nagy Lizum-havas a Watten- és Navis-völgy között, mely 10 kunyhóból, 20 karámból és 11 sertésakolból áll, vagy az achen-völgyi „grosse Zemm”, melyen 42, felerészben kőből épűlt havasi kunyhó, istálló és pajta van. Ha az ily fenvölgyet, mint a legtöbb esetben, valami kis hegyi patak szeli át, s ha közelében egy kápolna vagy legalább egy fogadalmi kereszt is áll, akkor az egész telep barnúlt kunyhóival, szálas öreg fenyőfáival és a legelőkön szanaszét csilingelő jószág mellett rikoltozó s dalolgató, vagy furulyázó pásztoraival igen hangúlatos és kedves képpé egyesűl.

Kisebb havasi legelőkön csak néhány, durván kifaragott fatörzsekből összerótt kunyhó áll. E kalibában van a gazda vagy számadó vaczka (Schlemm) egy mohával beterített falóczán; bojtárja a hely szűke miatt többnyire a lapos, kövekkel megrakott tető alatti kis padláson alszik szintén egy fapadon (Schlafbritschen). Mindjárt a kunyhó bejáratánál egy mélyedésben van a kifalazott tűzhely (Ess), a melyen főznek. A pattogó tűz körűl ülnek esténként pipázgatva és mesélgetve a tanya lakói. A láng fölött ide-oda forgatható szolgafán lóg a nagy sajtos üst. Köröskörűl a falak tele vannak rakva, aggatva tejes kupákkal, kormos savós lábasokkal és tejes sajtárokkal, a sajt-formálóval, ugyanott állnak a vajköpülő s a tejgazdasághoz tartozó egyéb edények és eszközök. A hátsó ajtó a kamarába nyílik, hol köcsögökben és tálakban áll a tej, tejszín, tejföl, a sárga vajgomolyák, a kész sajt és túró, stb. A havasi gazdaság mindezen termékeinek elkészítése, a vajköpülés és sajtcsinálás („Buttern” és „Kasen”) a gazda és legényei dolga. Az anyagot mindezen készítményekhez a fejős tehenek szolgáltatják első sorban, melyeket esténként a kunyhó körűli karámba (Hag) terelnek be a legelőről. A hol egy havason két nőszemély van a tanya népe között, ezek egyike, a főbbik, „Rechtsennin”, másika meg, a ki amannak alá van rendelve, „Beisennin” nevet visel, s a gazdaság férfi- és nőszemélyzete megosztozik a munkán. De ez az eset ma már a Felső-Inn-völgy és néhány alsó-inn-völgyi havas kivételével ritkaság. Nagyobb havasi tanyákon természetesen nagyobb a személyzet. Ott a gazdához, kinek vidékről vidékre más-más a neve („Melcher” = fejő, „Kaserer” = sajtos, a Passeierben „Schaffer” = gazda), rendesen még egy másod-sajtos (Halbkaserer) és több pásztor járúl, minők az üszőkre s a hol lovak is vannak a tanyán, az azokra is ügyelő „Galterer”, aztán az ökör- és bika-pásztor, a juhász és kondás. Ide számítandó még egy szolgalegény, kinek a havas tisztántartása a kötelessége, s ennek „Putzer” (takarító) vagy „Graser” (füvelő) a neve. Érthető, hogy az ily nagyobb tanyákon aztán vígabb is az élet, mint a kisebbeken, kivált ha egy-két piros-pozsgás, eleven fehércseléd is van a gazdaságban, s a közelben más tanyák is vannak, a honnan éjszakánként át-átlátogatnak a pásztorok. Ilyenkor néha kora hajnalig csak úgy zeng a szűk havasi kunyhó a cziteraszó melletti kurjongatástól és a tánczolók dobogásától, vagy a lányok és legények dalaitól, s a jó kedv tüzére egy-egy csöpp olajról is gondoskodik a közeli szeszfőző fűszeres illatú alpesi pálinkája. Az alanti völgygyel csak vajmi gyér a havas lakóinak érintkezése. Csak néha-néha visz föl alúlról némi hírt a jószága után néző gazda vagy a kecskepásztor, a ki csengettyűs nyájával naponként fölmegy a hegyre s azon melegében tálalja föl a faluban közszájon forgó tereferét. Egyébként, a havas megáldásának már említett kis ünnepét kivéve, meglehetős egyhangúan folyik ott fönt az élet.

Nyár derekán, rendesen még Péter és Pál napja (jún. 29) előtt, fölterelik a marhát a „Hochleger” nevű legfelső legelőkre s ott maradnak vele egész augusztus végeig, mikor megint az alantabb fekvő tanyára (Niederleget) térnek vissza, hogy az ott időközben nőtt füvet leetessék. Szeptember 21-dike táján, mikor már rendesen egy-egy kis dér, sőt kisebb hózivatar is mutatkozik, onnan is lejebb kászolódnak. Előbb azonban mindent tisztára takarítanak, a holmit részben nagy háti-kosarakba, részben az elzárható kamarába rakják. A sajtkészítő nagy réz-üstöt beássák a földbe, mert a havasi nép hite szerint ott évről-évre nő egy-egy kicsit. Két nappal a levonúlás előtt készítik az azon évi utolsó sajtot, s az erre következő napok (az ú. n. „Schoppwoche” = tömő-hét) már csak eszem-iszommal, henyéléssel s legfölebb a leterelendő marha földíszítésére való fa-czifrázatok és virágfűzérek faragásával, illetőleg fonásával telnek el.

A föltereléshez hasonlóan a hazatérés is valóságos ünnepe a havasi népnek ép úgy, mint lenn a völgybelieknek is, de csak akkor, ha az egész idő alatt nem történt semmi baleset, ha egy állat sem vetélt el s a jószágból egy darab sem döglött meg, mert ilyes szerencsétlenség esetében némán és díszítetlenűl bandúkol le az egész csorda. Egyébként azonban csupa vígság az ilyen haza térés, kivált az oly völgyekben, a hol nagyobb a jóllét s virágzó marhatenyésztés a nép vagyonosságának az alapja, mint pl. az Alsó-Inn- és a Ziller-völgyben. Itt Szent Mihály (szept. 29) előtti héten közelben-távolban víg ostorpattogás-, kolompolás- és újjongástól, meg énekszótól hangos az egész vidék. A vígasságnak tánczmulatság (az ú. n. „Melcherball”) a vége, mely ritkán esik meg egy kis dulakodás nélkűl. A tejgazdaság „hasznát” (Alpennutzen), vagyis termékeit és készítményeit kisebb havasokról nyaranta több ízben leszállítják háti-kosarakban a völgybe, úgy, hogy a végleges levonúlásnál rendesen már csak a kis szekérkét kell a még fönn lévő maradékkal megrakniok. Nagyobb tanyákon ellenben, a hol több gazdának s néha egész községnek a jószága legel együtt, a termékek leszállítása és elosztása rendesen csak a marha leterelése után történik, a miért is a tejgazdaság tulajdonképeni személyzete még egy-két nappal tovább fönmarad a havason.

Német-tiroli népviseletek: 11. 12. Pusterthali, 13. Selraini, 14. Brixeni viselet. Gabl Alajostól

Viselet. A népviselet határozottan kihalófélen van ez idő szerint Tirolban. Azok az idők, mikor még az egész ruházatot, a lábbelit is oda értve, otthonn készíttették el mindenütt a saját készítményű szövetből s egyéb hozzávaló anyagból a házba hítt mesteremberrel, rég elmúltak. Legfölebb még néhány nagyon félre eső faluban, pl. a mélyebb Isel-völgyben, Virgen- és Prägrattenban találkozunk e szokás nyomaival. A mióta a közlekedés könnyebbé vált a völgyek és a városok s nagyobb helységek árúraktárai között, a háznál való (ú. n. „auf der Stör”) dolgoztatás divatját múlta a parasztnépnél is, mely ma már szívesebben vásárol szövetet és kész ruhaneműt is a boltokban; az asszonynépet pedig olcsó, de rosz kelmével a sok házaló látja el, a kik sorra járják nemcsak a falvakat, hanem a legtávolabb eső egyes tanyákat is. Ily körűlmények között ma már csak egyes kerületekben szólhatni a szó tulajdonképeni értelmében vett népviseletről, t. i. olyanról, melyet a lakosság évről-évre állandóan visel. Egyebütt ilyet ma már jobbára csak ünnepi öltözetként látni körmenetek, lövész-versenyek és lakodalmak, vagy más hasonló kiválóbb napok alkalmával.

Német-tiroli népviselet: 15. Alsó-innvölgyi nő. 16. Régies öltözetű innsbrucki nő. 17. Amrasi, 18. Vinstgaui nő. Gabl Alajostól

A legszebb viselet, a melyet még hétköznap is hordanak, a merani őrgrófságé. Ha az algundi és schennai délczeg lakosság tagbaszakadt férfinépét úgy ünnep- és vasárnapokon a merani templomtéren széles vörös hajtókás barna abaposztó-kabátjaikban, piros mellényüktől élénken elütő zöld nadrágtartóikkal kérkedni látjuk, szinte el kell szomorodnunk, meggondolván, hogy rövid idő múlva alighanem ez a viselet is el fog tűnni. Ugyanitt rövid kecskebőr-nadrágot és hófehér harisnyát, fűzőczipőt, derekukon szépen hímzett övet és fejükön fekete vagy sötétbarna, széles karimájú kalapot hordanak. A nőknek sem kevésbbé festői a ruházata. Karcsú testükre fűzős derék tapad, melyen alúl kissé nehezebb szövetből való violaszín szoknyát s ebből kaczéran kikandikáló tulipiros harisnyát látunk. Nyakukra hátúl mélyen lelógó csücsökre összehajtott selyemkendőt kötnek. Többnyire szőke hajukat simára és hátra fésűlik s hátúl tarka tűvel tűzik meg.

A passeieriek viselete nem sokban üt el az őrgrófságitól, csakhogy itt a férfiak térde a rövid nadrág s a harisnya között mezítelen marad. Hasonló a Sarn-völgyé is, hol régebben világos-vörös kabátot hordtak. Itt a férfiak kabátján utóbbi időben a vörös hajtóka elmaradt, a nők meg régebben viselt piros harisnyáikat újabban világos vagy sötét színű csurapékkal (ú. n. „Beinhöslen”) cserélték föl.

Igen festői az ötz-völgyiek viselete. Ezeknek barna abaposztó kabátja elűl mindkét oldalon és az újjain is tarka selyemmel van kivarrva. Rövid, fekete bőrnadrágjukat széles, vörös szalagok tartják, melyeket elűl a fehér ing mellén keresztpánt köt össze. Fejükön széles karimájú, zöld selyemszalagos nemezkalapot hordanak. Övük ónszegekkel van czifrára kiverve. Már kevésbbé szép ugyanitt a nők öltözete, kiknek derekát magas és merev vállfűzőjük kellőnél hosszabbnak tűnteti fül, s így kivetkőzteti testüket természetes arányaiból.

Német-tiroli népviseletek: 19. Felső-Inn-völgyi, 20. Sarn-völgyi, 21. Brixleggi, 22. Felső-Inn-völgyi, 23. Ötz-völgyi viseletek. Gabl Alajostól

A ziller-völgyiek hajdani szép viseletüket a többi alvidékiekhez hasonlóan majdnem teljesen el engedték kallódni, kivéve szürke gyapjú kabátjukat. A rövid bőrnadrág már majdnem teljesen kiment náluk a divatból, s a hosszú, városias bugyogóval cserélték föl. A Ziller-völgy és az Alsó-Inn-völgy női lakossága már szintén városiasan öltözködik, vagy inkább a városi és falusi ruházat bizonyos keverékében jár. A régibb ruhadarabok közűl ma már csak az „Unterländerhut” és a napról-napra kedveltebbé váló „Zillerthalerhut” nevű kalapformák maradtak meg hagyományos szabásukban.

Igen sajnálatra méltó, hogy az isel-völgyiek fölötte érdekes viselete is mindinkább kiveszőfélen van. Itt a férfiak hosszú, majdnem térdig érő barna színű abaposztó kabátokat hordanak, a melyek újjai a kéztő fölött violaszín hajtókákkal vannak díszítve. Fehér újjas mellény, fekete bőrnadrág és szép czikkelyű fehér harisnyák egészítik ki eredeti öltözéküket. Fejükre magas, csúcsos kalapot tesznek. Széles inggallérjuk köré tarka nyakkendőt vagy fekete fátyolt kötnek. Térdük csupasz, derekukat, mint hajdan általán az egész tartományban, bőröv köríti. Az Isel-völgy nőlakosságának viseletét legeredetibb alakjában a defereggiek ruházata tűnteti elénk, melynek csak alpbachi és a vorarlbergi walser-völgyi nők viseletében akadunk méltó párjára. Egész alakjuk fehér vagy barna nehéz abaposztóból készűlt hosszú szoknyába van bújtatva, melynek szorosan a hónuk alatt kötött idomtalan öve teljesen eltűnteti derekuk természetes karcsúságát. Szintén durva posztóból való s piros szalagokkal egybekötött fűzőjük fölött rövid, elűl nyitott kabátkát viselnek. A fejükön lévő, fölfordított bögréhez hasonló, nagyon kicsiny és keskeny karimájú nemez-kalapka alól vörös szalaggal átfont vastag hajfonataik lógnak le. Ezt az amúgy is elég furcsa női viseletet még jobban kiemeli egész különösségében a házaló szőnyegkereskedéssel foglalkozó férfi-lakosság teljesen elütő városias ruházatának éles ellentéte.

Az alpbachi nők viselete meglehetősen hasonlít a defereggiekéhez. Itt is ugyanolyan ízléstelen szabású, de fekete színű, sok ránczú s majdnem a czipőkig leérő csinvat-szoknyába rejtik a test természetes idomait, s e szoknya fölött szintén hosszú, ezüstfehér abaposztó-kabátot hordanak. Lábszáraik beburkolása pedig még ennél is különösebb. Ugyanis két méter hosszú, „nadrág”-nak nevezett, de voltaképen összehajtandó s körűlcsavarandó pólyát göngyölnek a lábikráik köré, melyek e bebugyolálástól egész hordószerűekké duzzadnak. E „Beinhöseln” nevű szárharisnyák csak a térdhajlástól a bokáig érnek. Fejükre sötétpiros csokorral díszített hegyes kalapot tesznek.

Végezetűl említsük még meg az etsch-vidéki szőlőcsőszök („Saltner”) sajátszerű ruházatát s különösen fejdíszét, habár ez tulajdonképen már nem tartozik a szorosabb értelemben vett népviselet körébe. Az ilyen csősz vörös vagy zöld újjas mellénye fölött széles szíjból való nadrágtartót s ennek a tetejében panyókára vetett gallértalan fekete bőrkabátot hord, melynek fölűl csak a vállnál alig valamivel lejebb érő rövid újjait a kéztő és a könyök közötti újjrészszel bőrszíjak kötik egybe, úgy, hogy e pántok közt a régi spanyol divatra szabott kabátok újjaihoz hasonlóan dudorodnak ki a durva vászoning újjai. Derekát széles fekete bőröv köríti. Fekete bőrnadrágján alúl fehér harisnyát s rövid bőr-szártakarót látunk. A fején keresztben ú. n. felleghajtó vagy pampuska-kalap éktelenkedik, melynek három csücskéből s egész nemez-anyagából azonban vajmi keveset látni, mert kakas-, tyúk- és pávatollak sűrű erdeje borul rá, s ezen fölűl még róka- vagy evetfarkak is lógnak le a karimájáról. Elől a kabátján számos sípocska és vadkan-agyar függ le sárgaréz-lánczocskákról. A kezében szőlőpásztori tiszte jeléűl hosszú alabárdot tart. Újabban e csőszök furcsa ruházata is egyszerűbbé lett, de azért még mindig elég különős, úgy, hogy az ember hirtelenében valami megugrott indián-főnököt vél maga előtt látni, ha egyszerre csak ily pásztorral találkozik a zöld szőlőlugasok félhomályában.

Mondák. A tiroli mondáknak a nagy számával vetekedik a sokféleségük. Jóformán minden szirtfalhoz és omladékhoz fűződik valami érdekes hagyomány; de a levegő, föld és víz, az erdő s mező, a havas és a ház is titokzatos lényekkel népes. Ezek közűl sok a pogány őskor mythologiájának egyenes származéka. Ilyenek kiváltképen a zord vadászat (wilde Jagd) alakjai, meg az ifingeri Oswald, mely vihar-szent áttetsző leple alól, valamint a szürke paripa lovasának képéből is, a germánok főistenének, Wodannak vonásai sejthetők. Donarra, a mennydörgés istenére, vonatkoznak a fölfalt tehén és a leölt zerge mondái, melyeknek a húsuk mindig újra megnő. Ugyanez istenség alakja rejlik számos ördög-mondában is, főleg a tiroli óriás-mondában, mely aligha bővelkedik egyebütt Donarának annyi vonásával, mint itt. Példaképen csak a wilteni Haimo óriás és a galzeini óriás-testvérek mondáit említjük, kiknek egyike, mint hajdan Donar, a szájához emelte a wiesingi kőkútat s úgy itta ki belőle a vizet, mint valami kis sajtárból. A vadember-mondák közűl is sok érintkezik a mennydörgés istenéről fönmaradt hagyományokkal. Hulda és Nerthus istennők is élnek még a mythikus mondákban, emez különösen a Zireini-tóban lévő ezüst kocsi mondájában, amaz meg tündéri kísérőivel, a kedves „Salig”-okkal, a lentermesztés meghonosításáról szóló költői mondában.

E komolyabb isten- és tündér-alakok bohókos ellentéteit látjuk a pajkos törpék és manók („Nörggelen” és „Pützen”) nagy számú mondáiban, melyekben alighanem Tirol kiszorított őslakosságára való emlékezések elmosódott visszhangja cseng felénk. Nevezetes részét teszik a tiroli mondakincsnek a boszorkány- és kísértet-regék. Boszorkányok s lidérczek pokoli mesterkedéseiről, melyek közt elsőrendű a zivatar-keltés, a tehén tejének elapasztása vagy megrontása, kis gyermekeknek és a lábas jószágnak szemmel való megverése, – akár egész könyvet lehetne írni, kivált ha a Tirolban számtalan boszorkány-várak és tanyák, meg gyülekezőhelyek lajstromát is el akarnók sorolni.

Meran-vidéki szőlőpásztor (Saltner). Defregger Ferencztől

Ezzel a helyi mondák csoportjához értünk. Ide tartoznak a sok hegyorom és szakadék alakját és eredetét magyarázó vagy egyébként rájuk vonatkozó hagyományok. Legismertebb ezek közűl a Hütt asszony mondája, ki az antik Niobeként azzal bűnhődött elbizakodottságáért, hogy sziklává merevedett. Bűne abban állott, hogy kis gyermeke mocskát azzal a kenyérrel tisztogatta le, melyet hiába kért tőle alamizsnakép egy éhező koldúsasszony. Kővé meredett alakja az Innsbrucktól éjszakra húzódó hegygerinez éléről tekint le fenyegetően a völgybe. A Stubai-völgy bejáratánál emelkedő Serles dolomit-csúcsairól is hasonló mondát regélnek. Általán véve a legtöbb népies hagyomány, mely elárasztott havasi legelőkről, hegyomlásokról, rejtelmes tavakról közszájon forog, valami gonosztett büntetéseűl tűnteti föl az illető jégár, szakadék vagy tó eredetét.

Ugyanide sorolandók az elpusztúlt városokról szóló, nagy számú mondák is, valamint azok a népies jóslatok, melyek egyes helységeknek valamikor bekövetkezendő elpusztúlását jövendölik, a minő példáúl ez:

Innsbruck versinkt, Hall verbrinnt, Schwaz verrinnt;

(Innsbruck elsülyed, Hall leég, Schwazot elhordja az árvíz.)

vagy a Toblach fölötti Pfannhornról szóló:

Reicht die Muhr bis an die Spitze des Horn, So ist Toblach und Wahlen verlor’n.

(Mikor a jégár a hegy csúcsáig ér, akkor Toblachnak és Wahlennek vége.)

A történeti mondák körébe tartoznak a XV. és XVI. század svájczi háborúinak emlékét őrző hagyományok, minők az Ulfiswiesén vívott csatára vonatkozók s egyebek, ha ugyan nem az ősgermán mythologia világpusztúlási regéinek elmosódott visszhangjait kell bennök fölismernünk.

Népdal és népszínjáték. Hogy Tirolban, mely oly üde virágzású népélettel dicsekedhetik még, a népdal is dúsan tenyészik, az szinte magától érthető, s akkor sem szorúlna tüzetesb bizonyításra, ha a tiroli népénekesek már amúgy is világszerte el nem terjesztették volna a hírét. De azért korántsem örvend minden völgyben egyenlő ápolásnak. Így Dél-Tirolban, főleg az Etsch-völgyben, a hol pedig a közép-koron át oly erősen buzgott a forrása, ma már a népélet hagyományos jelenségeinek elkallódásával együtt a dal is majdnem egészen elnémúlt; az Eisack-völgyben is úgy szólván már csak a kastelruti és völsi középhegység táján hangzik. Annál csengőbben szól azonban még a Pusterthal és kivált Lienz vidékén. Igen dalos a nép még az Inn-völgyben is, jóllehet ennek felső részeiben már korán sincsen a népdal annyira elterjedve s más a jelleme is, mint Innsbruck környékén, meg az általában derűltebb Alsó-Inn-völgyben. Ez és a Pusterthal a tiroli dal igazi hazája ma, s a ki napjainkban még tősgyökeres népdalt akar hallani, annak e két pezsgő életű völgybe kell ellátogatnia.

A népdal legbuzgóbb ápolói a legények („die Buben”, a mint itt a suhanczokat hívják), s ők egyszersmind a legtöbb dal szövegének a szerzői is. Többnyire társasággá szövetkezve énekelnek, s néha igazán oly szabatosan adják elő nótáikat, hogy iskolázott énekesektől sem telnék jobban. Az énekhangok úgy osztvák el, hogy a társaság egyik tagja fejhangú tenorban énekli a dallamot, melyet a többi kisér. Csak a lienzi vidéken hasonlít az énekelőadás módja inkább a szomszédos karinthiaihoz, a hol a bariton-szólamé a dallam. Jellemző része a tiroli népdalnak az ú. n. „Jodler”, melynek vidékenkint még „Lurler” vagy „Ludler” is a neve. E nélkűl jóformán nincs is világi dal, sőt gyakran ez a főrésze az egésznek.

Esteli fonóka télen. Engl Húgótól

Tartalmukat tekintve e dalok egyháziakra és világiakra oszthatók.

A világiak legnagyobb része románcz- vagy balladaszerű. Tisztán epikus csak néhány vadorzó-dal, köztük a számos szakkal bíró „Es zogen neun Schützen ins Elmau hinein” (Kilencz vadász Elmauba ment), melynek Lermoos környéke a színtere, hol még ma is éneklik; továbbá néhány havasi dal, mint az igen elterjedt: „Wenn’s amal schön aper werd, Und auf der Ålma grün” (Ha szépen kitavaszodik s kizöldűl a havas). Ide sorolandó még jókora számú régibb ballada-féle dal, melyek azonban nem tájszólásban, hanem irodalmi nyelven közkeletűek. Ilyenek a többi közt a széltében énekelt Kékszakál-dal („Es fuhr ein Ritter wohl über das Gries”), vagy a „Strassburg, Strassburg, du wunderschöne Stadt” kezdetű, meg az „Es wollt’ ein Mädchen früh aufstehen” (Egyszer egy lány korán akart kelni). A többi világi dal részben a havasi gyöngyéletet és a hegyi tanyákon való szeretkezést dicsőíti, részben pedig a vadász és orvvadász kalandos pályájáról szól, s kivált amannak emettől való gonosz kijátszását kedveli tárgyaúl. Ilyen pl. az „I bi’ halt a Wildschütz, a lebfrischer Bua” (Vadorzó vagyok, hetyke s víg gyerek).

A dalok leggazdagabb csoportja a szerelmieké, melyek, ha nem a havasi vagy a vadorzó-dalok köntösét viselik, majdnem mindig a „Schnaderhüpfel” alakját öltik föl. E négy-, vagy helyesebben csak két soros, négy-négy ütemű fürge dalocskákban a nép kiönti egész érzés-világát ép így, mint élet-bölcseletét. A „Schnaderhüpfel” szülőhelye a fonón kivűl leginkább a tánczterem és a korcsmai ivószoba. Nevén kivűl már szökellő háromnegyedes üteme is elárúlja, hogy eredetileg tánczdal volt, a mint hogy még ma is ily dalocskák nyitják meg az igazi népies mulatságokon a körtánczot. Ugyanis a tánczos párjával kiáll a zenészek elé s egy pénzdarabot vet a kitett tányérra, aztán egy ilyen „Schnaderhüpfel”-t énekel, a mi azt jelenti, hogy most az ő költségére húzzák a talp alá valót. Nem ritkán az ily dalok valamely vetélytárs kigúnyolását tartalmazzák s így verekedésre is szolgálnak okúl. Efféle kihívó tartalmú ez is:

So weit als i’s aufischau, Ist der Wald grüen Und i lass zu mein’ Diendl Kan andern Bub’n gieh’n.

(Zöld az erdő mindenütt Kerek e nagy határon, Hej, de az én galambomhoz Senki fia ne járjon!)

Leginkább akkor kerül sora az ingerkedő és kihívó Schnaderhüpfelnek, mikor két egymással vetélkedő vagy ellenséges falu legényei csoportosan boszantják vele egymást, vagy ha a korcsmában ilyenek váltogatásával tüzelik egymást verekedésre. Ilyenkor néha félóráig röpkednek asztaltól asztalhoz a csípősnél csípősebb, mérgesnél mérgesebb párdalok, míg végre a küzdő felek eléggé bele melegedek a szóharczba s most már tettekre kerül közöttük a sor. A tiroli Schnaderhüpfel más havasi tartományok hasonló fajta termékeihez mérten kivált őseredeti üdeségével és vaskos erejével tűnik ki; de nincs meg benne a karinthiai „Pläpperliedchen” meleg bensősége. E helyett gyakran villan meg benne a humor és pajzánság csilláma, meg a gúnyolódó kedv éle, mely néha a legtisztesb dologba is bele mer kötni.

Passió-játék Vorderthierseeben. Engl Húgótól

E gúnyolódó kedv, mely a tirolinak annyira sajátja, némely nagyobb terjedelmű dalban is mutatkozik, minők részben „Buchstabill” (Pasquill) néven olykor egy-egy egész falu boszantására irányúlnak, vagy minden különösebb helyi vonatkozás nélkűl általában járatosak. Ilyen pl. a híres „Oansigllied” (Remete-dal), mely egy jámbor remetének az ördögtől való megkísértetését mondja el tréfásan. Más hasonlók: „Der Simerl hat Zum Nachbar g’sagt” (Simon így szólt szomszédjához), vagy a nagyon elterjedt „Der Fensterstock” czímű, meg a már említett „Sterzingi lápról szóló dal”, továbbá a „Havasi gazdasszony gyónása” és a „Vén lányok dala”, stb.

A vallásos dalok részben az egyházi ünnepekre vonatkozók, minők a gyertyaszentelői, húséti, karácsonyi és vízkereszti énekek, részben meg egyes szentek dicséretét tartalmazzák, vagy általánosabb vallási és erkölcstanítói tárgyúak, minők a mulandóságról, a halálról és az örök életről szólók. Számuk igen nagy. Majdnem mind abból az időből valók még, a mint könnyen kimutatható, mikor a hitközség egyetemes templomi éneke még csorbítatlanúl élt Tirolban is ép úgy, mint a többi havasi tartományokban. Most azonban már az orgona kiséretével dívó karének kiszorította az egyházi éneklés e régibb módját. Míg ez által az egyházi énekek nagyobb része elveszté tulajdonképeni fentartó és nevelő talaját, s mint pl. a Felső-Inn-völgyben, ma már csak profán helyen, így kivált az esti társas összejövetelnél éneklik: addig a karácsonyi és vízkereszti énekek egész a legújabb időkig megmaradtak a templomi istentisztelet körében is.

Ilyenek főleg az első helyen említettek. Ezek aztán épen ezért a legszámosabbak is. Részben a karácsonyböjti éjféli misén, részben a karácsonynapi nagymisén, leginkább a felajánlás alatt éneklik őket a karénekesek. A harminczas évekig az egész templomi közönség részt vett, kivált az éjféli misén, éneklésükben, sőt három-négy évtizeddel ez előtt a gyermeksereg a karzatról lehangzó pásztor-éneket még kereplők recsegtetésével és sípszóval is kísérte, hogy a szöveget a hozzá illő drámai zene hatásával is erősbítse.

E karácsonyi énekek tartalma csekély változatosságú. Nincs meg bennük a tulajdonképeni egyházi énekek mélyebb elmélkedése, hanem inkább amolyan igazi „pásztordalok”. Majdnem kivétel nélkűl drámai elevenséggel írják le a pásztoroknak a szent éjen való virasztását, miközben az égen hirtelen feltűnő szokatlan fényesség, majd az angyalok megjelenése adja tudtukra a Megváltó születését. Erre ajándékaikkal a jászolhoz sietnek, hogy az isteni gyermeket imádják. Olykor e pásztordalokban megható bensőség és gyöngédség mellett valami kimondhatatlanúl kedves humor és játszi gyermekdedség nyilvánúl.

Efféle pásztor dalokat százával énekelnek mindenfelé Tirolban. Nagy számuknak egyik oka az is, hogy az egyházi éneket vezető iskolamesterek versengve törekedtek ájtatos híveiket évről-évre újabbakkal meglepni.

E karácsonyi énekeken kivűl még kivált a vízkereszti, vagy úgy nevezett „csillagénekek”, meg az adventiek érdemelnek figyelmet. Ezeket nem a templomban, hanem a koledáló vándor énekesek éneklik, házról-házra járván velök. A csillaggal járó énekesek vagy kántálók rendesen hármasával vannak, de három helyett néha négy napkeleti király is jár, ki-ki a hagyomány szerinti sajátszerű öltözetben. E dalok a karácsonyiakhoz hasonlóan, szintén az illető szenttörténeti elbeszélést tartalmazzák s a napkeleti bölcseknek az újszülött Megváltó előtti hódolatát írják le. Ezek is tőrűl metszett eredetiségük- és naiv természetességükkel tűnnek ki. Némelyikükben már a mysterium drámaibb tagozódására irányúló törekvés nyomai is mutatkoznak.

Vorderthiersee és színháza. Engl Húgótól

Egészen drámaiak mát az adventi énekek, legalább azok, melyek Józsefnek és Máriának a keményszívű bethlehemieknél való szálláskérését adják elő, s ezért a „Herberglieder” (Szállás-dalok) néven ismeretesek. A szereplő személyek rendesen József és Mária, meg egy bethlehemi korcsmáros vagy házigazda. Egy ilyen adventi éneknek következőleg szól az eleje:

Korcsmáros: Ki kopog?

József: Két szegény hajléktalan.

Korcsmáros: Mit akartok?

Mária: Szállást kérnénk, hogyha van.

József és Mária együtt: Isten szerelmére kérünk, Nyissatok ajtót, mi nékünk.

Korcsmáros: Nem, nem, nem, stb.

A korcsmáros rendesen nyers bassus-hangon énekel, hogy keményszívűségét ezzel is jellemezze.

E drámai szerkezetű s részben már drámai előadású karácsonyi, vízkereszti és szálláskérő daloktól vajmi könnyű volt a tulajdonképeni vallásos tárgyú népdrámához szolgáló átmenetet meglelni. A népdráma a negyvenes évekig Tirolban igen nagy elterjedésnek örvendett, s épen napjainkban részesűl ismét újjáébresztésére irányúló fokozottabb figyelemben. Alig hinnők ma már, hány helyen volt régebben Tirol területén az ily vallásos népdrámák hagyományos előadása szokásban. Pedig majdnem minden nagyobb helységnek megvolt a maga állandó paraszt-színháza. A tárgyak részben az említett egyházi énekekéivel egy természetűek, részben a bibliai történetek egyéb fejezeteiből, vagy a legendák köréből merítvék.

Az előbbiek sorába tartoznak a Miklós-, karácsonyi- és vízkereszti-játékok. Ezeket rendesen faluról-falura, néhol házról-házra járó vándorszínészek adták elő, s közös néven az „Untercomoedien” czím alá foglalták őket. Így még nem is oly régen egy ilyen riezi eredetű vándorcsapat Stamsban a szabad ég alatt adta elő a kolostor előtti téren a „Három király” játékát. A falu állandó színpadán rendesen csak a legendai, vagy hasonló eredetű tárgyak és a Krisztus kínszenvedését megjelenítő, ú. n. Passió-játékok kerültek előadásra. Ezek az összes vallásos népdrámák sorából azok, melyek mai napig fenmaradtak, s melyeket Tirolban némely helyütt, így Brixleggben, Thierseeben és Inzingben még mostanáig is el-eljátszanak.

E mellett a múlt században s még a jelennek elején is egyéb tárgyú darabok is kerültek az ú. n. „paraszt-színházak”-ban előadásra. E világi tárgyú népdrámák a jezsuiták régebbi időben nagyon járatos iskolai drámáinak köszönik eredetüket, a mit már egész szerkezetük is tanúsít. Valódi népiességről ugyanis egyes beszőtt mellékjeleneteiken kivűl szó sem lehet bennük, s nyelvük is az alexandrin merev falábain kipeg-kopog, békót vetve a cselekvény szabadabb menetére. Minthogy a paraszt szereplők e darabokban a nyelvükre vajmi nehezen illő irodalmi németségen voltak kénytelenek dadogni: elképzelhetjük, milyen erőltetett és természetellenes volt az egész előadásuk. Csakis a shakespearei daraboknak a komoly jeleneteket föl-fölváltogató epizódjai módjára közbe szőtt s többnyire nyers komikummal bőven fűszerezett mellékrészletekben szólhattak a szereplők tájnyelven. Ilyen paraszt-színházak, hogy csupán az Innsbruck környéke-belieket említsük, voltak régebben Sistrans, Lans, Völs, Axams, Götzens, Mühlau, Pradl, Taur, Rum községekben s még egyebütt is. Mai napság már csak az Innsbruck melletti Pradl félig-meddig városias színpadán játszanak még efféle darabokat, melyek közűl kivált régibb lovagdrámák, minők pl. a „Höllensteini Wendelin, vagy az éjfélkor megkondúló halálharang” czímű, adhatnak még némi fogalmat a hajdani paraszt-színjáték minéműségérőI, jóllehet ma már ez előadások annyiban eltérnek a régiek hagyományától, hogy a komikum legnyersebb kitöréseit száműzte belőlük a kor kényesebb tisztességérzete.

Azokról a vígjátékokról és bohózatokról, melyeket egykor a komolyabb darabok szülte meghatottság könyűinek fölszárításaira nyomban utánok előadni szokás volt, kevés adat maradt fönn. Úgy látszik, hogy Hans Sachs modorában lehettek írva, a mennyire legalább csekély töredékeikből következtetnünk szabad. Igen kedvelt volt a többi között a „Vén asszonyok malma” czímű, melyet még pár évvel ez előtt is előadtak az Alsó-Inn-völgyben és Stubaiban. Cselekvényének a veleje az volt, hogy egy malomforma nagy ládának egyik felén a férjeik kívánságára bedugták a vén csoroszlyákat, a kik aztán a malom másik végén fiatal lányokként kerültek ki; de most már természetesen hallani sem akartak vén uraikról.

Tirol és Vorarlberg német tájszólásai. Hintner Bálinttól, fordította Katona Lajos.

Míg Tirol éjszaki és nyugati részét s egész Vorarlberget csakis németek lakják, s a tartomány ezen felének határszélein is csupa német nyelvterületek vannak: addig délnyugaton már románúl is beszélnek, a déli részeknek pedig – néhány szétszórt német nyelvsziget kivételével – egészen román nyelvű a lakosságuk. A két nemzetiség közötti határvonal körűlbelűl a következő: a Noce és a felső Etsch vízválasztójával egybeesőn kezdődik nyugaton az Ortler déli lejtőjénél és sokszoros kanyargással halad kelet felé. A Nonsberg vidékének négy német községét (Proveis, Laurein, Unsere liebe Frau im Wald és St. Felix) délről megkerülve húzódik az Eppantól éjszakkeletre fekvő hegységig. Itt derékszögben délnek fordúl és az Etsch jobb partján emelkedő mészhegység hoszszában megy tovább egész a Salurn melletti völgyvidékig. Ez a helység és Kurtinig a német, a vonalon túl S. Michele és Roverè della luna pedig a román terület két határfalva. Az Etsch bal partján a határvonal az Avisio-völgy középrészébe szolgáló bejáratnál fordúl a Neumarkt felől, a kaltenbrunni sörház előtt elhaladó út mentén, s aztán azon hegyhát hoszszában halad, a mely egy felől az Avisio, Cordevole és Boite, más felől meg az Etsch, Eisack és Rienz vízválasztója. Az Avisio vidékén még két német falu van, Truden és Altrei; míg éjszak felé Gröden és a Gader-völgy már majdnem teljesen a román nyelvterülethez tartoznak. Fassa felé Walschnofen a német határközség; Grödenben még Pufels, Überwasser és Rungaditsch tekinthetők a két nyelvterület között ingadozóknak; St. Peter és Laien ellenben tiszta német. További folytatásában a határvonal a már említett vízválasztó hoszszában húzódik és a Gader-völgyben Onach, Plaurenz és Monthal német falvaktól délre a palfradi vendéglőt érinti. Innen kelet felé Höllen- és Peutelstein közé esik, a hol Ospedale a ladin, Schluderbach pedig a német határközség. Ettől fogva ismét a Drau-Gail és a Piave-Tagliamento vízválasztójával halad egy úton, tehát egy darabon az ország határával is egybevág; utóbb azonban a német nyelvterület délnek még ezen is túl terjeszkedik.

Alig van Tirol és Vorarlberg német nyelvterületéhez fogható más olyan kis földdarab, a melyen annyiféle és egymástól annyira különbőző tájszólásokat beszélnének. Ennek több rendbeli oka van. Először már a tartományban egymás nyomába lépett különféle népek (kelták, rómaiak, románok, szlávok és germán törzsek) is hagytak hátra úgy a szókincsben, mint a helynevekben nyelvükből egyes félreismerhetetlen nyomokat. De meg a más nyelvű szomszédok közelsége s a velük való gyakori közlekedés is tetemes hatással volt a németség nyelvére. A tartomány némely részeiben, a bár csak rövid ideig tartott idegen uralom következtében is kerűlt nem egy idegen szó a nyelvkincsbe. Továbbá tekintetbe veendő az a körülmény is, hogy némely völgyek (így pl. Defereggen) férfilakosságának nagy része, sőt utóbbi időben a nőlakosság is idegenbe jár, s a világ minden tájain barangol árúczikkeivel. E vándorok aztán számos idegenszerűséget visznek haza magukkal, a mi lassankint meggyökeresedik. A tájszólások e nagy változatosságának fő oka azonban mégis az, hogy a tartományt magas hegyek lánczolatai ágazzák be, a mi mindenütt előmozdítja az elkülönzöttséget s az egyes vidékek egyéni jellegét, és a völgyek elzártságával útját állja a kiegyenlítődésnek. De meg a lakosok jelleme is olyan, hogy nem egykönnyen vesznek át valamit németűl beszélő szomszédjaiktól, míg a román s egyáltalában az idegen hatás iránt már kevésbbé merevek. Vannak egészen tőszomszédos falvak, sőt egyes házak is, a melyek beszédmódja nem egy pontban nagyobb eltéréseket mutat, mint pl. a bécsi tájszólás a stájerországitól. S az ilyenek között semmi kiegyenlítődésre való hajlamot sem tapasztalunk. Így pl. a Defereggen-völgynek egy azon községében részben a gihåpp, részben a gihått alak járja az irodalmi gehabt helyett. A hegyoldalak lakói, a „Berger”-ek, minden szókezdő r elé hehezetet ejtenek, pl. hröern (sírni), hrâfen (veszekedni); holott a völgybeliek ezt nem teszik, sőt ki is nevetik miatta amazokat. Ehhez járúl még az is, hogy Német-Tirol épen a közepére esik a felnémet nyelvág két fő tájszólásának, t. i. a keleti bajor-osztrák és a nyugati alamann-sváb nyelvterületnek. Így aztán Tirol és Vorarlberg igazi határterület lévén, mind a két nyelvjárás sajátságaiban részesűl.

Mielőtt a bajor-osztrák-tiroli tájszólásokat röviden áttekintenők, vessünk előbb egy futó pillantást a helynevekre és a nyelvkincs idegen elemeire. Ha a bajosabban meghatározható rhäti és a román helyneveket itt elmellőzzük, mely utóbbiak egész Tirolban és Vorarlbergben oly számosak, hogy kár lenne közűlök egyes példákat idézni: akkor legelőbb is a következő, keltákúl tekinthető helynevek érdemelnek különösebb említést: Bregenz (Brigantium, kelta brig-, hegy, halom), a gyakori kâr, kőr, körl hegynevekben (car, carric, szikla, kő, carn, kőhalom), továbbá nock (cnoc, domb, cnocach, dombos); több patak- és völgynévben a dâber (dobar, tobar, forrás, folyó; patak, ebből van pl. Defereggen is képezve, a melynek okiratokban előfordúló régi alakja Tobereche), továbbá troien (traig-, folyó, a churwälsch nyelvben truig- annyi mint út, tulajdonképen ösvény), a mely igen gyakori útak elnevezésében; alighanem ide tartozik még a Tauern hegynév is (turr, torr, hegy, halom). A köznevek közűl csak a benne, banne (szekérkas) szót említjük.

Szláv helynevek igen nagy számmal fordúlnak elő a Pusterthalban és ennek mellékvölgyeiben. Így pl. Amlach (szláv jamljahú a jama, árok szótól), Asling (okíratokban Aznic, a jaseniku szótól), Dölach és Dölsach (dole, dolje, árok, völgy), Feistritz (bystrica, a bystru, gyors, csillogó, tiszta szótól), Glanz (klanec, klanc, domb, magaslat), továbbá Mellitz, Mallnitz, Mullitz, Schleinitz, Seinitz és még több. – Szláv szavak, a melyek nagyobb részt a Pusterthal keleti vidékére szoríthoznak, a következők is: ainschlizen (ošljice, tövis), a. m. egres; bogrite, pograt (pograd, a favágó-legények hálóhelye) rosz hálóhely értelemben; drőge (draga, völgy, bevágás) szakadék értelemben; geilitze (középfelnémet giselitze, geyslitz, a szláv kisel, savanyú szótól), a magyarúl is „kiszőcze” nevű savanyú bőjti leves; gopritz (kopru, olasz kapor), Meum mutellina L.; jâch (jug, déli szél, magyarúl is juh-szél) ugyanez értelemben; oblitze (oblica, párolt répa) a. m. főtt répa; pöttschetn (peèene, peèem, sütni szótól) a. m. sült répa; poitsch (peè, kemencze, szikla) sziklabarlang; tschirfe (lešèerba, lešrba, lámpa) ugyanez értelemben, stb.

A román nyelvekből vett idegen szavak kisebb-nagyobb számban egész Tirol és Vorarlberg területén találhatók. Ilyenek pl. schaggarin: boszúság (franczia chagrin), håre vagy kåpâre; foglaló (olasz arra vagy caparra), zoidl: írás (középlatin cedula, schedula, magyar czédula), margn: szekrény és éléstár (ol. armario, magy. almáriom), bezzi: pénz (ol. bezzo), miserabl; nyomorúságos, ínséges (ol. miserabile), râr: ritka (ol. raro), nuster; rózsafüzér, olvasó (latin pater noster), pur: ellenszenv, undor, irtódzás (ol. paura, félelem), guntre: ellenkező (franczia contre, ellen), strappelizieren: kínlódni, vesződni (ol. strapazzare), derstenten: u. a. (ol. stentare, fáradni, vesződni), mangge: legalább (ol. al manco), reschűn: belátás, tekintet (franczia raison), mângari: legalább csak (ol. mancare), töstiminiern: méltányolni, tekintetbe venni (ol. stimare, becsűlni, méltatni), studi (ol. studio), låbråtsche: ábrázat, kép (ol. labruccio), bőven: szitkozódni (ol. bavare, mérgében tajtékozni), pűr: tiszta, merő (ol. puro), disputiern: czivódni (ol. disputare), precenelle: teketória (franczia prêcher, prédikálni), verefentiern: magát védelmezni (ol. difendere), kűniern: valakivel méltatlanúl, igazságtalanúl, roszúl bánni (ol. tájszólási cojon, e h. coglione, franczia couillon), gűle, e szólásmódban: die gűle zåagn: valakinek az ülepét mutatni (ol. culo), stante pede (lat.): a. m. tüstént, nyomban, concűrs: csőd (lat. concursus), gånt: u. a. (ol. il incanto, franczia l’encant), katzn: a lábával előre rugdalni, kikotorni (ol. cacciare, kiűzni), spatzn: lekotorni (ol. spazzare, tisztogatni), merde: sár (ol. merda), gånter: szekrény (ol. cantero, latin cantherus), bontschűr: ünneplő kabát (franczia bonjour), parablü (fr. parapluie) esőernyő (ugyanerre még az omerelle és parasől, szintén román szavakat is használják), akarat: épen úgy (ol. accurato), guraschiert: bátor (ol. coraggio), gaudi: öröm, gyönyörűség, mulatság (ol. gaudio), schöise: kocsi (franczia chaise, v. ö. magy. cséza).

Körűlbelűl az Innsbruck fölötti Zirlnél kezdődik a bajor-osztrák tájszólás területe, a melyhez az Alsó-Inn-völgy, a Pusterthal, meg az Etsch-völgy és ezek mellékvölgyei tartoznak. De azért itt is érezhető a sváb hatás, a mely még az Alsó-Inn-völgyben mondható a leggyöngébbnek. Az alsó-innvölgyiek beszéde általán véve az ó-bajor és a salzburgi tájszólással áll a legközelebbi rokonságban. A tájszólási alfajok pontos elhatárolása igen bajos, mert több helyütt egymásba nyúlnak. Általában lényegesebb eltéréseket mutatnak mégis egymástól: 1. A Pusterthal tájszólása, melyhez a zillervölgyi is számítható. Ennek határa meglehetősen egybevág a Toblachi mezőség vízválasztójával. 2. A Rienz felé néző Gsiess, Antholz és Taufers völgyek tájszólásai az egész Brixenig terjedő vidékekéivel együtt. 3. Az Eisack- és Sarn-völgyéi, meg a Bozen- és Meran-vidékiek. 4. A Passeier-völgy tájszólása, 5. Ulten-völgy és az Etsch Eppanig húzódó jobb partjának tájbeszéde. 6. A Közép-Inn-völgy és a Wipp-völgy tájszólása, mely Schwaztól Zirlig terjed és a Wipp-völgyön keresztűl a Brenneren túl egész a Sterzing melletti Mittewaldig nyomúl előre. Végűl 7. a tartomány román részében szétszórt német községek tájszólásai.

De még e kisebb területeken belűl is tetemesek a különbségek, igaz, hogy jobbára csak a hangtaniak. Így pl. némely vidéken a p, t, k – b, d, g felé hajlik, ellenben másutt meg emezeket ejtik zöngétlenűl, sőt hehezetesen. Némely mássalhangzókon átsiklanak, vagy a szóvégeken egészen el is ejtik őket. R után néhol torokhangú ch, másutt meg sch hangzik. Egyes mássalhangzók fölcserélése és áthelyezése is előkerül. Példáúl vőda (Vater, atya), muoda (Mutter, anya), dusch’n (krachen, recsegni, ropogni), hőd (hat, van neki), krőd vagy ghőd (gerade, egyenes), müad (müsset, nektek kell), dawöhn (erwehren, valami ellen védekezni), liad (liesst, ti hagytatok vagy hagynátok), küh, ka vagy (kann, -hat, -het), haoun (Horn, szarv), thűn (Thurm, torony), huazat (Hochzeit, lakodalom), lo (lass, hagyj), tröth (trägt, visz, hord), schlöth (schlägt, üt), earchd vagy earschd (Erde, föld), kastl (Kartel, kártyácska), worscht (Wort, szó), dlei (gleich, mindjárt), mir (wir, mi), dnua (genug, elég); hell, sell (= dasselbe, ugyanaz), religiun (Religion, vallás), übalor (überall, mindenütt), d’stond’n (gestanden, állott) stb.

Gyakori és változatos a magánhangzócsere. Az alábbiakban ennek is csak néhány példáját mutathatjuk be. Újfelnémet a helyett å, o, u, ö, öe, oi, hangsulytalan szótagokban még i is áll, pl. gåsse (útcza), fåss (hordó), fåll (eset), sőg’n (mondani), frőg’n (kérdezni), klőg’n (panaszkodni), jo (igen), hon (habe, nekem van), holt (megállj; hát!), lond (ország), ober (aber, de, hanem; ismét), saldot (Soldat, katona), norre (Narr, bolond), bekonnt (ismeretes), gelőt (gelassen, hagyott), behőt (gehabt; volt neki), sűm vagy sőm (Same, mag), nűm (Name, név), fűn (Fahne, zászló), mög (mag, -hat, -het vagy akar), söth (sagt, mond), görrazarch, másutt gâritzer (kis gyermek), amöel (einmal, egyszer), hoilt (halt, megállj), goill (Galle, epe, méreg), boill (bald, majdnem; nem sokára, mihelyt), scåmstig (Samstag, szombat), werchtig (Werktag, hétköznap), kâwisser (Käsewasser, savó). Újfelnémet ä helyébe a, e, ü, ai lép, pl. zâch (zähe, szívós), mâder (Mähder, kaszás), wâr (wäre, lenne és Wasser, víz), hatt (hätte, lenne neki), gwêrst (gewährt, tartott valameddig), gfürscht (Gefährte, társ), hai (hätte, lenne neki). Újfelnémet ai-ból åa vagy â lesz, pl. båar (Baier, bajor), råan (Rain, föld széle), kåaser (Kaiser, császár), bârisch (bairisch, bajor, melléknév), Újfelnémet au vagy megmarad, vagy a-, o-, őw-nak hangzik, pl. lâb (Laub, lomb), stâb (por), af (fel), a (auch, is), rochn (füstölni, pipázni), glob (glaube, hiszek vagy hit), blőw (blau, kék), lőw (lau, langyos), őga (Augen, szemek). Újfelnémet äu-ből ai és ő lesz, pl. gebaide (épület), bőm (Bäume, fák). Újfelnémet e helyett öe, ö, o, öi, ai, ea, a van. Példáúl möer (több), smöer (Schmer, háj), öppas (etwas; valami, némi), dönn (denn\� mert és hát), ston (stehen, állni), goth (geht, megy), möir (Meer, tenger), soign (Segen, áldás), wöig (Weg, út), gamsail (Gamsel, Gemse kicsinyítője, kis zerge), stearn (Stern, csillag), geat (geht, megy), feartn (tavaly), as (es, a harmadik szem. névmás egyes sz. 3. személyének seml. alakja), das (des, a névelő hímnemű alakjának egyes sz. birtokos esete), vardriass’n (verdriessen, boszantani), kallarin (Kellnerin, pinczérnő), racht (recht, jól, igaz, jog), wack (Weg és weg, út és el), sânsn (Sense, kasza). Újfelnémet ei vagy változatlan marad, vagy åa, oa, a, ie, ua, ui, oi, öe lesz belőle. Példáúl håade (Haide, legelő), åade, både és böede (beide, mindkettő), måan (meinen, vélni), flåasch (Fleisch, hús), noa (nein, nem), wâss (weiss, fehér), mânsche (meinst du, azt hiszed?), a (ein, egy), sied (seit, óta), sieder (seitdem, azóta), nua (nein, nem), nam (einem, egynek), pfuat (Pfaid = Hemd, ing), drui, droi (drei, három), roich (Reich, birodalom), woid (weit, messze; tág), zoid (Zeit, idő).

Újfelnémet eu-nek ai, a, ui, oi a hangja. Pl. fraide (Freude, öröm), Kraiz (Kreuz, kereszt), (Heu, széna), huir, hoir (heuer, az idén), fuir, foir (Feuer, tűz), ui (euch, nektek és titeket), froid (Freude, öröm), loid (Leute, emberek). Újfelnémet o megmarad, vagy u, ea, oa, oi, ue, ü, ou, öa, öe, ua, üa, a, e i, ö helyébe. Pl. sűn (Sohn, fiú) sunne (nap), zeare (Zorn, harag), woarscht (Wort, szó), doarn (Dorn, tövis), toill (toll = tüchtig, derék), woill (wohl, jól) luen (Lohn, bér), schuen (schon, már, vagy schonen, kimélni), Sünntach (Sonntag, vasárnap), süst (sonst, különben; valaha), kourn (Korn, gabna, rozs), hourn (Horn, szarv), valourn (verloren, elveszett), zöarchn (Zorn, harag), köarn (Korn, gabna, rozs), flöech (Floh, bolha), nuad (Noth, szükség), vuar (vor, előtt), tuad (Tod, halál), früa (froh, vidám), mântib (Montag, hétfő), kemm (kommen, jönni), kimmbt (kommt, jön), nöch (noch, még), löösn (losen = horchen, flüstern, hallgatódzni, suttogni). Újfelnémet ö helyett ü, ea, ê, a hangzik. Pl. süne (Söhne, fiak), gheart (gehört, hallott), greasser (grösser, nagyobb), treastn (trösten, vigasztalni), ghêrst (gehört, tartozik valamihez, vagy valakihez), macht (möcht, -hatnék, -hetnék, akarna), kannt (könnte, u. a.). Újfelnémet u-nak ue, ua, ü , ia, üa, oa, o, ui a hangja. Pl. schuech, schuach (Schuh, czípő); pflueg (eke), guat (jó), wündarlarch (wunderlich, csodálatos, furcsa), riaft (ruft, hív), thian (thun, tenni, v. tesznek), früatach (frutig = frisch, üde, jó színben lévő), rüafn (rufen, hívni) toad (thut, tesz), thoan (thun, tenni), nor (nur, csak), luider (Luder, dög). Újfelnémet ü-ből u, oi, ui, ie, üa lesz. Pl. lűgt, loigt, luigt (lügt, hazudik), gemiet (gemusst, kellett), füast (führst, vezetsz). Újfelnémet i vagy megmarad, vagy ie, ia, ea, a, e, ei, ui pótolja. Pl. liecht (Licht, világosság), ier, iar (ihr, ti), eam (ihm, neki), wead, wearschd (wird, lesz), fürscha, fürse (a. m. für sich = vorwärts, előre, tulajdonképen maga elé), freundlach (freundlich, barátságos), geist, geit (gibst, gibt, adsz, ad), sui (sich, önmagát), nuit (nicht, nem). Újfelnémet ie megmarad, vagy oi, ui, a, ea, ü lép helyébe. Pl. zoihin, zuihin (ziehen, húzni), fioihin, fluihin (fliehen, futni, menekülni), floige (fliege, repülj), soi, sui (sie, ő), tuif (tief, mély), doib (Dieb, tolvaj), deanail, deandtarch (Dierndeln, leányzók), deanst (Dienst, szolgálat), neamatz (niemand, senki), vüll (viel, sok).

Járúljon ezekhez még az alábbi néhány általános megjegyzés. Igen sokféle változatúak a névmás ejtegetésének és az ige, kivált a segédige hajlításának alakjai. Pl. soi (sic, ők), soiin (ihnen, nekik), öis, döis (ihr, ti), enk (euch, nektek, titeket), enker (euer, tietek), ihme, ihmeme (ihm, neki). A sind (vannak) szó send, sent, sand, san, hent, hend, a gehabt (neki volt) alak pedig gihått, gihåpp, gihőbm, ghått, ghött változatokban fordúl elő, a miért is azokat, a kik pl. ghött-öt ejtenek, ghötter-eknek, a ghått-tal beszélőket meg ghåtter-eknek nevezik tréfásan. A gewesen (volt) a bajor-osztrák és sváb tájszólásban, giwöisn, gwêsn, gwêsn, gwên, gwea, giwöidn, gwöidn, míg az alamannok mind gsî-t, gsei-t mondanak helyette. Geworden (lett) helyett worschtn, wourn, woarn, wöarn, wuan és hasonlók hallhatók. A „Jesus” indulatszó vagy felkiáltás jöiggis, jöggas, jöi, jöie, jöivis, joiggilis, jousis, jouschas, jousisle alakokban hallható, holott a „Gelobt sei Jesus Christus” (dicsértessék a Jézus Kr.) köszöntésben, a mely glop sas Christas, vagy zöis Christus-nak hangzik, már csak az s hang maradt meg belőle (a sas, illetőleg zöis végén). Fonák új képzésekben sincs hiány. Így pl. a wie (hogyan?) kérdő szócskát egészen ige módjára hajlítják s a többes szám második személyében az öis = ihr (ti) névmást jelző s-t tesznek hozzá, a mikor is aztán ez a wiats? annyit jelent, mint: was macht ihr? (mit csináltok?, hogy vagytok?). Gyakoriak a különben gyenge igék elbeszélő múltjának erős hajlítású alakjai, minők: sieg (sagte, mondá), miech (machte, tevé), schied (schadete, ártott) és más hasonlók. Elég érdekes, hogy némely vidéken e helyett: „er fängt an grob zu werden” (gorombáskodni kezd), azt mondják: er wird grob ånfåangen, vagy „fängt an gehn” (járni kezd) helyett: geat anfocha. A „fiúés „lány” jelentésű „Bub” és „Mädchen” szavak helyett vidékenként a következők a járatosabbak: gitsche, gitschile, diarn, diarnle, jandle, schmölge, menschin, fêl, fêchl, föle, focha, pfott (leány), és bua, nåpf, lotter, loutter, loda, löttall, kund, gsöll, zoch, zöchl, knöche (fiú, legény). A legidősb leányt némely vidéken ’s Kind-nek (a gyermek) hívják, még akkor is, ha már férjnél van, s magának is vannak gyermekei.

Zirltől fölfelé kezdődik a sváb tájszólás, a mely délen egész Meran környékeig ér és már a Lech-völgy legfelső, meg a Paznaun-völgy leghátsó részében alamann nyelvterülettel határos. De a svábok és alamannok különben sem tekintendők különböző törzshöz tartozóknak, jóllehet a két tájszólás, kivált a hangzók terén, mégis mutat némi eltéréseket. A sváb tájszólás mindazonáltal csak tovább fejlődött alamann nyelvjárásnak nevezhető. A sváb tájszólás mindemellett mégis sok tekintetben jóval közelebb áll a bajorhoz, mint a tiszta alamann; így mindjárt abban, hogy mindakettő ei, au és eu hangot ejt a régi î, ű és iu helyén, igaz, hogy más-más színezettel. Vorarlberg alamann tájszólásai a következő csoportokra oszlanak: 1. A Walser-völgy nyelvjárása, mely egészen svájczias színezetű. 2. A Bregenzi-erdő tájszólása, még pedig megkülönböztetve a külső és belső Erdővidékét. 3. Az Emsig érő alvidéki tájszólás. 4. A felvidéki, még pedig: a) a rankweil-feldkirchi nyelvjárás, vagy a Walgau előrészének tájszólása, Emstől a Feldkirch és Sateins melletti szorosokig; b) a belső Walgau tájszólásai; c) a montavoni tájszólás, mely meglehetősen tarkállik a román elemektől. Ezzel a legközelebbről rokon a Kloster-völgy nyelvjárása. Ezekhez járúl még a Paznaun-völgynek, a Felső-Inn-völgy e mellékvölgyének legmélyén lévő Galtür alamann tájszólása. Az alamann nyelvjárások legfőbb ismertető jele, hogy a régi ű, î, ü (iu) tőszótagban megmarad, pl. hűs (Haus, ház), Schwîzer (Schweizer, svájczi), hüte (heute, ma).

Említsük meg még néhány szóval Dél-Tirol német nyelvszigeteit is. A Brenta-völgytől délre ma már csak Lusarn (Luserna) faluban beszélnek németűl, míg St. Sebastianban már alig vannak nyomai az egykori németségnek. A Brenta medenczéjétől éjszakra főleg a felső Fersen-völgy említendő, mint a hol a „mocheni”-k (mintegy l.300-an) még németűl beszélnek.

Egészen német Falise (Falesina) mintegy 130 és Palei (Palù) körűlbelűl 450 lakóval. Vegyes nyelvűek Walzurg (Vignola); Gereut (Frassilongo), Aichlait (Roveda), Ausserberg (Francesco) és Mitterberg-Innerberg (St. Felix) falvak, mindössze 700 német és 1.000 olasz lakossal. A luserniek és mocheni-k, minthogy sagt (mond) helyett a küt szót használják, küter néven is ismeretesek. Mindezen tájszólások erős olasz hatásra valló bajor nyelvjárások; csak az egy luserninek van nagy hasonlósága a sváb-alamannal.

A tiroli románok népélete. Schneller Keresztélytől, fordította Katona Lajos.

A termőföld minősége, birtoklása és megmívelése adja meg valamely ország népéletének a maga lényeges tartalmát.

Tirol román része e tekintetben is átmenetűl szolgál délről éjszak felé a mezőgazdaságtól és szőlőmíveléstől a szénatermesztés- és baromtenyésztéshez, a zsellértől (Colono) és bérlőtől a szabad parasztbirtokosi rendhez. Derék tulajdonokkal megáldott, a déliek heves, meg az éjszakiak hidegebb vérének keverékéből alakúlt jellemű nép míveli e földet, a melyen bár nem egészen tősgyökeres, de üde népélet, fejlődött.

Egészen a szőlő és az eperfa tenyésző vidékeig a paraszt rendesen zsellér, kinek csak bizonyos, különböző arány szerint megszabott rész jut a föld hasznából; ritkább esetekben azonban bérlője is egy-egy birtoknak, egy vagy több darab földnek. A tulajdonos a signore, a földesúr, ki a városban, nagyobb vagy kisebb községben álló úri házában lakik s teljes önérzettel élvezi az életet; vagy csak mint földbirtokos (possidente), vagy a mellett mint még valami egyéb is, példáúl mint kereskedő, vagy ipari vállalkozó, hivatalnok, stb. Ez uraságnak természetesen az árnyoldalai is megvannak. Jó, értelmes és nem csupán a maga hasznát néző zsellért nem mindig találni; egy-egy földbirtok (campagna) olykor-olykor többe kerűl, mint a mennyit jövedelmez; az adót, a beruházási költségeket és olykor a külön fogadandó munkaerőt is fizetni kell; tavaszi fagyok, jégverés és rosz termés meghiúsíthatják a földesúrnak és zselléreinek legszebb reményeit. Ilyenkor aztán egy-egy signore lakába is, kivált az olyanéba, a kinek semmi egyéb biztos jövedelme nincs, el-ellátogat a szükség, s nem egy jutott már koldúsbotra is. A jószág értéke is változó, s elég gyakori jelenség, hogy egy-egy szép campagna körűl egész sora tengődik az oly családoknak, melyek előbb egymás után voltak annak boldog birtokosai.

Vannak fél-parasztok és fél-urak is, a kiknek saját jószáguk is van, de e mellett zsellérkednek, – igyekvő emberek, kik azonban minden csapást kétszeresen megéreznek. Ha ezek a munkába belefáradnak, csakhamar vége az uraságuknak s elmondhatják a kóbor énekessel, hogy kimentek semmire.

A hol a legelőgazdaság kezdődik és a szőlőmívelés fogy és véget ér, ott a földmíves rendesen egészen a maga-ura és birtokos is. E szabad parasztbirtokok azonban többnyire igen kicsinyek, marhaállományuk csekély s a rajtuk lévő adósságteher sokszor nyomasztó. Vannak nagy vidékek, melyek, mint pl. a Nonsberg, szegények az erdőben és havasi legelőben; az ily helyeken a lakosokat a szükség és a népesség túlságos sűrűsége koronként tömeges kivándorlásra és idegenben való kenyérkeresetre kényszeríti. Újabb időben nem kevesen vándoroltak ki Amerikába is; de fordúlt is elő sok keserű tapasztalás és elrettentő példa. Az ily kivándorlók gyakran a legszánandóbb állapotban kerültek vissza, jóllehet a legvérmesebb reményekkel és a signori-t csúfoló gúnydalokat hangoztatva keltek volt útra.

A mindenütt akadó kivételeket leszámítva, elmondható, hogy a román-tiroli paraszt – nyers szóval szólva – pompás ficzkó. Nyílt, értelmes, gyors fölfogású és találékony, magatartásában és beszédében ildomos, elpusztíthatatlan munkakedvű, legalább a míg a mindennapi sovány kenyeret meg tudja keresni. Kitartó és hideghez, meleghez egyaránt edzett, s e mellett fölötte kevéssel megelégedő. Józanságát ugyan a bor néha kissé megczáfolja, s föllobbanó természete ilyenkor könnyen veszekedővé fajúl, és hamar előkerűl mindig nála lévő bicskája. Némely vidékeken régebben a vérboszú sem volt ismeretlen. A német-tiroli parasztnak minden „úri”-t gyűlölő nyakas büszkeségében a román lakosság nem osztozik. Jellemző benne az is, hogy rendesen barátságos, bizalmas és előzékeny a németek iránt. Papját, ha az okos lelkipásztor tapintatának nincsen híjával, tiszteli, de nem vakon engedelmeskedik neki. S még egy jó tulajdonsága említendő, s ez a pálinkától való teljes tartózkodása, minthogy bőven terem bora; míg a tartomány éjszaki részében, – hiába tagadnók, – a mértéktelen szesz-ivás a parasztnép testi-lelki épségét igen rongálja. Egy más tekintetben azonban már mögötte marad a német-tiroli parasztnak, ez a háziasság és köztisztaság iránti érzék, minek az a fő oka, hogy a lakó és a gazdasági épűletek egy tető alatt vannak. Ilyenek a román-tiroli parasztnak jó és rosz tulajdonságai.

A félrébb eső völgyekben még elég példájával találkozunk a teljesen patriarchalis családi életnek. Azt ugyanis egy olasz vagy ladin paraszt sem tűrné, hogy öreg napjaira a sutba kerüljön. Ám házasodjanak meg felnőtt fiai, ha az apai házban maradnak akár valamennyien, az így megszaporodott család addig szorong, a míg valahogy csak megfér a szűk helyen. A fölcseperedő unokák nagy száma néha ugyancsak dolgot ád a nagyapónak, hogy valamennyi ivadékát név szerint ismerje; de azért, habár a menyei néha nem a legszívesebben engedelmeskednek is neki, addig, míg az öreget a testi-lelki ereje egészen el nem hagyja, ő marad az úr a házban.

Télen át a signore űzleti foglalatosságának, vagy, ha módja engedi, csupán úri kedvtelésének él, a paraszt meg vagy a ház körűl szorgoskodik, vagy kinn a mezőn ás és kapálgat. Az Etsch-völgyben ez évszak általában véve meglehetősen enyhe, de azért olykor ott is meglepi a lakosokat egy-egy szapora havazás vagy egy kis zord hideg idő. A tél elmúltával az Etsch vidékén legtöbbnyire gyorsan, igazi tavasz nélkűl, beáll a forró nyár. Ennek folyamán bőven akad a földmívesnek dolga. Elején a szőlőt kell metszenie, majd szántani s vetni; sok gondot ád különösen a kényes selyemhernyók ápolása, melyeket ugyancsak dédelgetni kell, míg végre, ha minden jól megy, négyszeri álom után a bosco-ra,vagyis rőzsekötegre kerül e temérdek lombot faló apró jószág s begubózza magát. Aztán a gubók óvatos legombolyítása, kiválogatása és a petékről való gondoskodás következik. Ha minden a maga rendjén ment s ha még jó ára is van a selyemnek, akkor földerűl az úrnak is, meg a parasztnak is az arcza; ellenben nagy a szomorúság mindenfelé, ha az évi tenyésztés roszúl fizetett, vagy egészen balúl ütött ki.

A legforróbb hónapok idejére egyik-másik földesúr családostól valami közelebb vagy távolabb eső nyaralóhelyre is elrándúl. Ott még futólagos ismeretség mellett is elég nyájas a vele érintkezőkkel, sőt a németek iránt is szeretetreméltó és vendégszerető, míg télen át a városban már csak hidegen és kimérten viszonozza a köszönést. Mintha az üde hegyi levegőn kissé fölengedne kebele, melyet a városi élet megint zárkózottabbá tesz.

Az ősz rendes körűlmények közt legtartósabb szépségű szaka az évnek. Ilyenkor kezdődik a madarászás elég kegyetlen mulatsága. A szenvedélyes madarász nem únja meg kora reggeltől késő estig s az ősz elejétől a már csípős hideggel és fagygyal beálló télig ott guggolni tőre (róccolo) előtt, s kimondhatatlanúl boldog, ha némely kiválóan szerencsés napon százakra rúg szegény áldozatainak száma. Éber figyelemmel lesi az időjárást is, és a mikor hűvösebbre fordúl az ősz s a hegyek tetejét, kivált éjszak felé, már hó lepi be, ilyenkor már minden idege feszűl a türelmetlen várakozástól, mert érzi, hogy most jönniök kell a madaraknak, még pedig csapatostúl, a mint szűntelen velük foglalkozó képzelete álmában már eléje is varázsolta őket. S irgalmatlan fogságba és hóhérkézre kerül minden, a mi hálóiba akad: rigók, csízek, pacsirták és pintyek, stb. A szegény szárnyas énekesek fűzérekben függnek százával a boltok, még pedig nem csupán az élelmiszereket árúló boltok és a piaczi kofák sátrai előtt; s nincs az a zamatos szőlő vagy őszi baraczk, a melyre oly sováran tekintene még a legszegényebb is, mint e madárpecsenyére, s ha egy-egy jó napot akar magának szerezni, első sorban erre a nyalánkságra viszik vágyai. A madarakat megkoppasztják és zsírban, vagy polentába temetve sütik meg, a nélkűl azonban, hogy a beleiket kiszednék. Hadd süljenek velük együtt a gyomrukban lévő legyek és férgek is! A vendéglőkben és kávéházakban is árúlják e felfűzött madárkákat és sorsot húzatnak egy-egy fűzérre a házalók. Mikor mind a 90 számot megtették már, csak akkor történik a húzás, s rendes dolog, hogy a szerencsés nyertes barátait és jó ismerőseit kedélyes vacsorára (cena) hívja meg nyereménye elköltéséhez. A campagnákon és a hegyek lombos erdeiben a madarak után fürkésző lesi-puskások is elég nagy számmal kóborolnak, hosszú csövű fegyverükkel és nem mindig valami, nagyon bizalomgerjesztő alakjukkal első perczre kissé meg is hökkentve a velük találkozót, a ki hamarjában könnyen összetévesztheti őket akár az Abruzzók hírhedt banditáival.

A madarak pusztítása különben ma már nem olyan korlátlan, mint régebben, mert egy részt a törvény is védelmébe vette őket, más részt meg a madarászok és lesőhelyeik száma is megcsappant már, s ez utóbbiak némelyike, akár csak valami középkori várrom, szintén már csak a múlt szebb napjainak mélabús emléke. A madarászok közt régebben nem ritkán épen a papok voltak a legszenvedélyesebbek. Sőt Roveretóban hajdan vasárnaponként a madarászok számára külön misét is mondtak hajnali félkettőkor.

Mindezek után bátran azt mondhatjuk, hogy inkább a szüret az, a mely a madárfogás idejére esik, mint megfordítva. A szüret különben nem jár semmiféle hangosabb ünnepléssel és különösebb szokásokkal. Legfölebb a gyermekek mulatnak néhol egy kis pisztoly-durrogatással. A borkereskedés általában pang az utóbbi időkben. Dél-Tirol e legnevezetesebb kiviteli czikkének Németország felé útját állják a magas vámok. Egészen más volt azonban a világ hajdan, s hej! de sok szépet tud erről a jó öreg olasz pap, Mariani mondani, a ki igen vonzó könyvet írt 1673-ban Trientről és az itt tartott zsinatról. Akkoriban a németeknek, a mint ő írja, ugyancsak ízlettek a trienti borok, s messze földről eljártak ide, hogy jó árakon vásároljanak belőlük. Szent György napja (ápril 24.) előtt 650 kocsinál többel nem volt szabad Trientből kiszállítani; ennek utána azonban szabad lett a bor útja nem csak Éjszak-Tirol, hanem Sváb- és Bajorország, Ausztria, Salzburg és más német tartományok felé, sőt egész Lengyelországig is. 1669-ben pedig, a mint írja, egy bajor ezredes 70 akó trienti bort Candiába is szállított. Szigorúan ügyeltek arra, hogy különösen Olaszországból és Rovereto kerületéből ne kerüljön idegen bor trienti területre, a mi különben is annyi lett volna, mint a Dunába vizet hordani. Ellenben a trientiek szabadon vihették be boraikat Olaszországba is. Hej, de szép idők is voltak ezek! De úgy látszik, hogy akkoriban nagyobb gondot és figyelmet fordítottak a bor kezelésére is.

S most térjünk át a dél-tiroli románok népszokásaira, melyek közűl bizony ma már nem egy az alapjáúl szolgáló néphittel együtt kihalófélben van. Kezdjük a hideg tél derekára eső meleg karácsony-ünneppel. Ennek itt-ott még nem egy mélyebb értelmű népszokás jár a kiséretében. Rabbi völgyében vaskos fatuskót tesznek a tűzre, mely az egész éjen át égjen, s azt tartják, hogy ez a kis jézuskát melegíti. Rendnában a szent éjen át gyertyavilágot égetnek a házban lévő kisded bölcsője mellett, minthogy a nép hite szerint ilyenkor az újszülött Megváltó házról-házra jár s megcsókolja a csecsemőket. Az istállóbeli barmoknak, a melyek az itteni néphit szerint is beszélnek ez éjszaka, több és jobb takarmányt adnak ilyenkor. A karácsonyi első misét Olasz-Tirolban nem éjfélkor tartják, hanem a bőjt estelén gyülekeznek a templomba ájtatosságra. A karácsonyfa német szokása majdnem teljesen ismeretlen még, sok helyütt különben bajos is lenne fiatal fenyőfácskákat keríteni.

Újév napját Olasz-Tirolban felice capo d’anno (boldog új esztendőt!) kívánással köszöntik mindenfelé az ajándékokért üdvözleni járó gyermekek. Pergine környékén régebben a ház gazdája újév éjjelén a csillagok állásából házassági, születési és halálozási, meg a következő esztendő időjárására vonatkozó jóslatokat szokott volt kiolvasni.

Vízkereszt táján itt-ott még most is szokásban van a csillaggal járás. Az ilyen kántálással, valamint az egész karácsonyi idő alatti koledálással egybegyűjtött ajándékokat, meg az ilyenkor járatos énekeket is benegate vagy beghenate (bighenate) néven hívják, a mely szó állítólag egy régi karácsonyi ének kezdő szavaiból („canto al ben ch’è nato”), a most született jónak szóló ének) van összerántva.

Remete Szent Antalnak, a házi állatok védszentjének ünnepén (január 16.) falukon megáldja a pap az istállókat és a lábas jószágot.

A farsang Olasz-Tirolban is igen víg, s elevenségéhez tetemesen hozzájárúlnak a többrendbeli bohókás körmenetek és játékok. A legtöbb házasságot is ez idő alatt kötik, csak úgy, mint másutt.

A farsangi játékok közűl a legérdekesebb volt a Ciusi-Gobbi, melyet utoljára 1857-ben adtak elő Trientben, régebben azonban évenkint kétszer tartottak meg a város nyilvános terein. Mindenkor legalább 150–200 személy vett benne részt, a kik két pártra, a Ciusi és a Gobbi pártjára oszolva harczoltak egymás ellen. Emezek parasztosan öltözve, nagy kört alkottak s egymásnak erősen az övébe kapaszkodva, jól összefogództak. A kör közepén állt a királyuk, a ki egy szép nagy sárga polentát főzött s aztán ezt őrizte és népének parancsokat osztogatott. A körön kivűl a fehér, sárga és vörös harlekin-ruhába bujtatott Ciusi csapata futkározott, minden áron arra törekedvén, hogy a Gobbi körébe betörjön s ott a polentát elhódítsa. Ezeknek is külön királyuk volt, a ki támadásaikat intézte és vezérlette. Ezen kivűl még vitás esetekre egy békebíróság állott tartalékban, s e mellett előzetesen az összes játszókat megvizsgálták, nincs-e valami szúró fegyver náluk. Többnyire a Ciusi-párt győzött. A játékot a téren körben álló nagy néptömeg nézte, bíztatásával, fütyülésével és pisszegésével a küzdőket hol bátorítva, hol ingerelve és boszantva. E játéknak, melynél elég alkalom nyílt úgy a ravaszság és ügyesség, mint a testi erő kitűntetésére, s melyben hajdan a város előkelő urai és polgárai is részt vettek, némelyek történelmi eredetet tulajdonítanak, és annak az esetnek az emlékét vélik benne látni, a mikor Theodorich, a keleti gótok királya parancsára a feltriek a trientieknek segítették városuk falait ismét fölépíteni. Dr. Bassetti Tito pedig, a ki e játék leírásával tüzetesebben foglalkozott, egész az etruszk őskorig gondolta annak nyomait visszakísérhetni, és a Ciusi, meg a Gobbi nevekben a régi Clusium és Gabium városok neveit sejti.

A tiroli románoknak egészen sajátjuk a márcziusi tűz gyújtása, mely talán a régi római Saturnaliák utójátékaiból fejlődött, s hajdan mindenfelé szokásos volt. Márczius hó három első estéjén ugyanis a legények a helység környékének magaslatain máglyákat gyújtottak, s ezek tüzénél rímes mondókákban házasúlandó párokat hirdettek ki, még pedig az első estén elég mulatságosan csupa véneket párosítva fiatalokkal, meg rútakat szépekkel és szegényeket gazdagokkal; a második este már közelebb járva a valószerűséghez, a harmadikon pedig már egészen komolyan csak valóban megtörtént eljegyzéseket kiáltván ki. Néhol három ily este helyett csak kettőt, vagy csupán egyet tartottak. A dolog azonban nem volt egészen ártatlan, a mennyiben miatta sokszor már majdnem megkötött házasságok meg is hiúsúltak, egyéb harag és viszálkodás is támadt, úgy, hogy utóbb a hatóságoknak is gyakrabban közbe kellett lépniök és a néha nagyon is gonosz tréfát utóljára is eltiltaniok. Ma már e szokás inkább a kialvófélben lévő tűzhöz hasonlítható, mely azért időről-időre még föl-föllobban egy-egy kicsit. Ellenben a Szent-Iván-napi tüzek e vidéken, úgy látszik, nem voltak annyira általános elterjedésűek.

Farsangi játék: Ciusi-Gobbi Trientben. Engl Húgótól

A húsvéttal is járnak jellemzőbb szokások. Egy ily hagyományos szokás az, hogy azon atya, a ki a nagyszombaton szentelt keresztvízzel elsőűl keresztelteti meg gyermekét, ezért egy kecskegödölyével ajándékozza meg a falu papját. Roveretóban, a hol a föltámadást már nagyszombaton délelőtt ünneplik, a mise glóriája után megszólaló harangok megkondúlására a fiúgyermekek csengetyűkkel csilingelve futkosnak végig a városon.

Nagyon a szívére hat a népnek a halottak napja. Ha nem is mindenütt, de igen sok helyen egész éjfélig harangoznak, közben-közben szüneteket tartva, e nap előestején. Az asztalra egy tál vizet vagy levest, vagy egyéb étkeket is állítanak, hogy a megboldogúltak lelkei, ha ez éjjel ismét vissza találnak térni lakaikba, szomjukat vagy éhségüket csillapíthassák, vagy legalább lássák, hogy még gondolnak rájuk. Halottak napján a helység papja kimegy a sírokhoz imádkozni, a miért az illető halott hozzátartozói az utána járó egyházfi perselyébe pénzt dobnak. Az ünnep reggelén a jobb módúak a szegények közt cuz vagy chizzòl nevű czipókat is osztogatnak. Egyébként Tirol román részében nem valami sokat törődnek a sírok gondozásával és díszítésével.

Régebben Szent Katalin vértanú napján (nov. 25.) sem malom-, sem kocsikeréknek forognia nem volt szabad, mert azt tartották, hogy ezzel a szentnek (a kit kerékbe törtek) fájdalmat okoznának.

A gyermekek ünnepei Szent Miklós (decz. 6.) és Szent Lucza napja (decz. 13.) Amaz a fiúké, emez a leányoké. Az apró nép mind a kettő előtt való este egy-egy korpával teli czipőt tesz ki az ablakba. Éjjel aztán a szent megjelenik a szamárkájával, mely a korpát megeszi, s ezért aztán háláúl mindenféle ajándékot tesz a várt szent a czipőkbe.

Az eljegyzési és lakodalmi szokások régibb alakjukban ma már csak a félrébb eső völgyekben élnek. Nem mindenütt egyenlő a jegyesek magatartása a templomi kihirdetések ideje alatt. Többnyire mind a ketten valamely más falu templomába mennek ez alkalommal. Fassában meg az a szokás, hogy a menyasszony az első hirdetéskor fehér köténynyel, ártatlansága jelképével megy a templomba. Ugyanez valamikor Val Tesinóban is szokásos volt. Ha itt a legény valamely leányt megkért, ez nyolcz napi meggondolási időt kért s aztán vasárnap hajába font fehér szalaggal ment a templomba. Egyszer egy vasárnapon nyolcz leány jelent meg egyszerre ily díszszel az Úr házában s egyik jobban bámúlt, mint a másik, míg végre kisült, hogy valamennyit ugyanaz a pajkos legény bolondította el. Képzelhető, hogy ennek mi lett a következése; de ezzel az ősi szokásnak is vége szakadt. – Az esküvőre menetnél mind a vőlegényt, mind a menyasszonyt a maga vőfélye, illetőleg nyoszolyólánya vezeti, a kiknek más-más a nevük.

Fassában camaritsch (a vőlegényé) és camarites (a menyasszonyé), s mind a ketten a jegyesek legközelebbi nőtlen és hajadon rokonai. Pergine vidékén és Fleimsben brúmoli a nevük a vőfélyeknek, a kiknek egyike egy póznán eleven tyúkot, a másika meg guzsalyt és orsót visz. A templomból visszajövet a vőlegény házát zárva találja a menyasszony, kit anyósa azzal a kérdéssel fogad, hogy mit akar, s csak akkor ereszti be, ha megígéri, hogy mindenkép jól és derék háziasszonyhoz illőn fogja magát viselni, különösen pedig engedelmes lesz az ura iránt. Még gyakoribb és Fassában egész kis színjátékká bővűl az a szokás, mely szerint a menyasszonyt házából kikérő vőlegény előtt zárják be az ajtót s mindenféle ürügygyel előbb igazi vagy csak álruhás vénasszonyokat, aztán meg kis lánykákat vezetnek ki eléje, míg végre az igazit adják ki.

Rendenában mielőtt a jegyesek az oltárhoz lépnének, a vőlegény vőfélye, a kinek itt compare dell’ annello (a gyűrű komája) a neve, szépen hímzett fehér kendőt húz ki a zsebéből, ennek egyik csücskét oda nyújtja a menyasszonynak s annál fogva vezeti az oltárhoz, meg a szertartás végeztével onnan vissza, a mi után a kendőcske a kezében marad. Az esküvőt a menyasszony házánál lakoma követi, mely után a mátkát ünnepiesen a férje házába kisérik át. Ennek küszöbén a család legifjabb nőtagja fogadja a menyasszonyt és egy pohár vizet nyújt neki. Ez egy régebbi szokásnak már kissé megkopott maradványa. Hajdan ugyanis vizes medenczét vittek az új asszony elé, a ki abban megmosta a kezét s ezért pénzt dobott a tálba. Szép vonás az, hogy az új házasok, mielőtt a nász éjjelén lefeküsznek, mindkét részről való megholt rokonaikért imádkoznak. A másnap újra kezdődő lakomán próbára vetik a fiatal férj józanságát. Ugyanis, miután már jó darab ideig ettek és ittak, a fiatal asszony édesanyja tányéron egy ügyesen leborított tele pohár bort nyújt át a vejének. Ha ezt a már kissé boros férj ügyetlenűl veszi el és a bort elönti, akkor mind kikaczagják és nem a leghízelgőbb megjegyzésekkel tisztelik meg. Ellenben ha ügyesen el tud bánni a tányérral és a pohárral s ezzel úgy köszönti föl a vendégeket, hogy egy csöppet sem önt el a tartalmából, akkor zajos tetszést arat és mindenki szerencsét kíván az új párnak.

Itt-ott még szokásban van a menyasszony megszöktetése és az érkező nászmenet előtt az útnak elzárása is. Ha a menyasszony más faluból való, mint a vőlegény, akkor is elállják emennek az útját, mikor a párjáért megy és csak borral válthatja meg magát.

Ez utóbbi eset kapcsában jár Fassában a Baschia nevű igen mulatságos népies színjáték, melyet Valentini Bódog nagyon élénk szemlélhetőséggel ír le a trienti Alpes-egyesület 1886-i évkönyvében. Ha a vőlegény menyasszonyával ki akar ennek falujából menni, kiséretükkel együtt foglyúl ejtik őket egy vámhivatalnok s őrei és egy térségre vezetik, hol egy emelvényen az esküdtei körében trónoló elnök vagy bíró vár rájuk. A közeli magaslaton tarka-barkán kiöltözött katonák láthatók, kik hordókból vagy mozsarakból füstöt eregetnek, mintha ágyúznának, mások távíróvezetékeket látszanak hevenyészni, míg ismét mások gőzkocsikat tologatnak s egyéb mindenféle mulatságos dolgot mívelnek. Az elnök előtt egy harlekin bevádolja a vőlegényt, hogy vám fizetése nélkűl ki akart egy értékes ékkövet (gioja) csempészni a határon. A vőlegény mellett védőjeként az apja vagy valamely jó barátja szerepel, a ki a lehető legtréfásabb és kaczagtatóbb védőbeszéddel igyekszik a vádat megczáfolni. Miután a vádló ellenvetéseivel szemben ékesszólása egész fegyvertárát kimerítette már, végre a principe, a fejedelem, nagylelkűségére hivatkozik, mely czím régebben a brixeni püspököt, mint a völgynek egyúttal a világiakban is urát illette. Erre a törvényszéki elnök engedni kénytelen s maga is azon a nézeten van, hogy itt a fejedelem személyes közbelépésére van szüleség. Most az egész mulató közönség újjongásban tör ki, mert, íme, csakugyan megjelenik a fejedelem rozoga kocsiján, melyet a falu legsoványabb ökrei húznak, vagy szánon ülve és gondosan bebugyolálva, „hogy a legyek ne bánthassák”. Lassan lép föl trónusára, s ott leülvén, kihallgatja a feleket, mire kijelenti, hogy habár nem szívesen engedi országa legszebb gyöngyét távozni, mégsem kiván ellene szegűlni a művelt államok bevett szokásának. Megparancsolja, hogy a foglyokat bocsássák szabadon és útlevéllel ellátva vigyék át a határon. Erre ismét a nép újjongásától kisérve odahagyja a színtért. A fejedelem udvari kanczelláriája rögtön ki is állítja a mindenféle bohósággal és tréfával dúsan fűszerezett útlevelet, s ezzel a komédia utójátékára kerűl a sor a korcsmában.

Lakodalmi szokás: a Baschia. Ottenfeld Rudolftól

Így mulat a maga módja szerint a Fassa-vidék jókedvű ladin lakossága. Szomszédaiknál, a buchensteiniaknál, egy-egy lakodalom néha három nap és három éjjel is eltart egy húzamban, s az istálló előtti szérűn tánczolnak, mely időre a zajongást nem igen tűrő lábas jószágot más istállókba hajtják be. A ladinok egyáltalán nagy kedvelői a táncznak. Az ennebergi kerületben hajdan alig akadt falu, a melynek meg ne lett volna a maga külön tánczhelye, az ú. n. Pajung (alighanem a pavillon szó ladin mása). Itt tánczoltak nem csak lakodalmak, hanem ünnep- és vasárnapokon is, rendesen egy külön térfelvigyázó ügyelete alatt. Ez a Pajung különben szintén csak egy nagy négyszögletes szérű volt, melynek a tetőt tartó magas oszlop állott a közepén.

Ha Rendenában valamely leány egy tisztességes kérőt kikosaraz, magát elbizakodott hetykeséggel viseli és kérőjét még ki is gúnyolja, az így megsértett lesve lesi az alkalmat, míg valahol magánosan éri a kevély leányzót, hogy ott hajfonatait hirtelen elővillanó éles ollójával lenyírja. Ez a bullada nevű boszú ritkán marad komoly következmények nélkűl. Az így megszégyenített leány ugyan néha, hibáját megbánva, bocsánatot is nyerhet, de az is megesik, hogy soha életében sem kap többé férjet. A boszúállás e nemeért nem igen mennek a törvény elé panaszszal, de az már megtörtént, hogy az így lenyírt hajfonatokért a leány rokonai vérboszút álltak a sérelem okozóján. Valamivel ártatlanabb, de szintén elég durva a visszaútasított szerelem boszúállásának egy másik módja. Ez abban áll, hogy a kevély leány háza küszöbétől éjnek idején a faluban majdnem minden ganéjdombhoz fürészpor-nyomokat hintenek.

Mint nagyon sok helyütt, úgy itt is egy vagy több éjen át macskazenét adnak a másodszor férjhez menő özvegy ablakai alatt. Ez éktelen zsivajnak maccaluz vagy smaccaluz (Olaszországban scampanate) a neve. Váltságúl csak borral való bőséges megvendégelés szolgálhat; Perginében pedig régebben e helyett a plebánia-templom javára fizetett alkalmi adóval váltották meg magukat az érdekeltek.

A nyilvános mulatságok közűl a zenével és mozsárdurrogással járó tombola említendő, mely jótékony czélokra is hajt egy-egy kis hasznot; továbbá a labda játék, mely testedző mulatság az itt kevésbbé honos czéllövést pótolja némiképen.

Az egész trienti püspökségben (mely az Etsch-völgy német részét Schlandersen túl és az Eisack-völgyet is magába foglalja föl Klausenig) a legnagyobb ünnep Vigilius püspöknek, a püspökség alapítójának búcsúnapja. Évenként június 27-én tartják Trientben, az olasz és német nyelvű lakosság nagy csődülete mellett, s este a hagyományos tűzijáték fejezi be a kiváló, fénynyel megült ünnepet.

Zászlócsóválás a Fleims-völgyben. Ottenfeld Rudolftól

A Fassa- és a Fleims-völgy sajátos szokásaként említendő a nagyon kedvelt zászlócsóválás. E vidéken ugyanis mindenik falunak saját zászlója van, mely szokás eredetét némelyek a tizennegyedik században keresik, a mikor a fleimsiek falvai egy-egy zászlóaljban harczoltak a feltreiek ellen, a kik erdeiket és hegyi legelőiket el akarták tőlük vitatni. E harczok Feltre városának elfoglalásával, kirablásával és fölgyújtásával értek a fleimsiekre nézve állítólag kedvező véget. A zászlótartó tisztére évenként az arra testi-lelki jelességénél fogva legalkalmasabb és legméltóbb férfit választják a faluban. A neve banderal vagy bandieral (bandiéra: zászló, s egy vagy két segédet is állítanak melléje. Jelesebb ünnepeken, minők a búcsúnapok vagy egyházi és világi méltóságok fogadásánál, de lakodalmaknál is ünnepi díszbe öltözve jelenik meg a banderal, s rendesen a templomtéren háromszor egymásután, hol mélyebben, hol magasabban, de mindig úgy csóválja meg maga körűl a zászlót, hogy annak lobogója a földet ne érje. Ereje és ügyessége e bizonyítékát kivált akkor jutalmazza riadó tetszés, ha a félkeze is elég erős a csóválásra. Ez a fleimsiek és fassaiak egyik legnagyobb öröme és büszkesége, kiknek derűlt és mulatásra hajló természetét már a jó öreg Mariani is dicséri, kiemelvén egyúttal zenei tehetségüket is.

A temetési szokásokban is van egy-egy sajátos vonás, de ezek általában véve igen egyszerűek. A halottnak díszravatalon, virágok és égő gyertyák közt való kiállítása Tirol románjainál ismeretlen. A halott mellett éjjel rendesen legközelebbi rokonsága viraszt és imádkozik. A városokban és nagyobb helységekben szokás, hogy a részt vevő családok a cselédeikkel fáklyákat (torcie) vitetnek a temetésen. A halottat egészen a templomig ily égő fáklyákkal kísérik, melyeket azonban ott a beszentelés után eloltanak, s a fáklyavivők is haza térnek, csupán a tulajdonképeni temető-kíséret megy ki egészen a sírig. Csak igen kiváló egyének temetésére jelenik meg a részvevő közönség teljes számban személyesen. A falvakban majdnem általános, hogy a meghalt rokonain kívűl, a kik gyakran forró nyáron is nehéz téli bundákban kísérik a koporsót, minden ház képviselteti magát egy-egy részvevővel. Sok helyütt a sírt a legközelebbi rokonok ássák meg és hantolják be. Régebben általános lehetett a sirató asszonyok fogadásának szokása is, kik a rómaiak praeficae-ihez hasonlón hangos sírással és jajgatással dicsőítgették az elhúnyt érdemeit és jelességeit. De e szokás ma már csak a Val Tesinában él és ott is csak halvány árnyképe a réginek. Kenyeret és pénzt még majdnem mindenütt osztogatnak temetés alkalmával a szegények közt, a közeli rokonoknak pedig kalácsot és más élelmiszereket küldenek. A temetéseken és egyházi körmeneteken gyakran a különféle vallásos egyesűletek is testületileg jelennek meg. Ruhájuk fölött fehér, sarkig érő inget viselnek, melyet zsinórral kötnek át a derekukon, a vállukra meg vörös, világos sárga vagy fekete gallért, vagy kerek köpenykét vesznek. Kalap nincs a fejükön, legfölebb az égető napmeleg ellen védik magukat kerek bőrsipkákkal.

Régebben szokásban volt, s itt-ott tán még ma is megteszik, hogy az oly helyeken álló keresztek tövébe, a hol egykor valami szerencsétlenség vagy bűntett történt, minden arra menő egy-egy követ hajít. Így a Pasúbio hegy csúcsa alatt Vallarsában hét nagy fakereszt emelkedik ki egy jókora kőrakásból, azt a helyet jelölve, a hol a monda szerint valamikor pásztorok verekedtek össze, úgy, hogy közűlök heten halva maradtak a csata terén.

Rendenai nők, a mint a Filóban (az istálló pitvarában) fonnak és mesélgetnek. Gabl Alajostól

Az esőért való templomi körmenetek alkalmával az előtt Pergine vidékén az volt a szokás, hogy ha a körmenet útja közben (valószínűlég szánt-szándékkal fölkeresett) tóhoz ért, annak vizéből férfiak, nők vizet merítettek s az ég felé fecskendezték. Említendő még a Dél-Tirolban is dívó fülsiketítő harangverés (campanò) olasz szokása, mely különösen ünnepek előtti estén divatos. A harangok ilyen kalapácsolásának hangjátékát utánozza a következő gyermekversike is: „Dindeli papa, – Dindeli dò, – Tutti fa torta – E mi nò”, olyan szegény ember panaszát mondván el, a ki ünnepnapra sem süthet magának kalácsot.

S ezzel áttérhetünk a mondákra.

Faluhelyen az asszonyok és lányok a hosszú téli estéken rendesen az istálló pitvarában ülnek és fonogatnak. Ez az ú. n. Filó (fonóka), hol az ősi hagyományokat föl-fölelevenítik s így a feledésbe menéstől megóvják.

A legkülönfélébb mondákban igen gazdagok Dél-Tirolnak a legfélrébbeső völgyei közűl természetesen azok, melyekben, a népies hagyomány még a legüdébben és legdúsabban virágzik. Az elsőség e részben mégis a rendenai vígkedvű lakosságot illeti, melynek szinte kimeríthetetlen mondái, meséi, dalai, szokásai és babonái kincstárából a pinzolói Bolognini már egész sor igen becses és érdekes adalékot közölt a trienti Alpes-egyesűlet évkönyveiben.

A történelmi emlékeket őrző mondák között első helyen említendők a Nagy Károlyról szólók, melyek Valcamonicától a Tonale-hágón át be a Sulzberg és Rendena vidékéig el vannak terjedve.

Mint már a tájleíró részben is említettük, a Campiglio feletti fensík Rendenában a „Nagy Károly tábora” (il campo di Carlomagno) nevét viseli. Pinzólo fölött félórányira egy sziklán, alighanem valami ősrégi várkastély helyén, áll a S. Stefano fölötte érdekes temploma. Ennek öt oltára közűl az egyiknek képén a pápát látni, a mint Nagy Károly és több püspök körében egy mezítelen s csupán a lágyéka körűl fehér kendővel övezett pogányt keresztel, míg több ehhez hasonló pogány még csak várja a keresztvizet. A kép alatt az 1429. évszámot viselő hosszú latin fölírat olvasható, melynek eleje az egészet copia privilegii sancti Stefani de Randena szavaival a templom és apátság kiváltsági oklevele másolatának vallja. Elmondja e fölírat, mint irtotta ki, vagy térítette meg Carulus, vagyis Nagy Károly, hét püspökkel és serege kíséretében erre járván, Valcamonicában és több, ma már csak részben érthető, részben ismeretlen vagy elferdített nevű helyen a zsidókat és pogányokat; mint dúlt föl egyes várakat és építtetett templomokat különféle szentek tiszteletére; mint vonúlt aztán a Tonalén át a Sulzberg vidékére s érkezett utóbb onnan Rendenába, hogy ott hittérítő munkáját folytassa. A Sulzberg vidékén „Plezan”-t említi a fölírat olyan helyűl (terra), a hol nagy számú pogányt és zsidót ölt le a császár. E „Plezan” alighanem a mai Pellizano falu. Itt egy csoda is történt. Tripinus (nyilván Turpinus) püspök zászlója nyelét a földbe szúrta, s mire a többi püspökkel együtt kijött a templomból, a nyél kivirágzott. Mikor a hatalmas Carulus Randenébe ment, a zsidók fő embere (major Judaeus) elmenekűlt előle s a tengeren tovább állott, kastélyát azonban földúlatta a fejedelem. Épen így járt egy másik hitetlen vezér vára is (a kit Catani, vagyis capitaneus) néven említ a fölírat „Peluc”-ban (a mai Pelugo), jóllehet ez megadta magát és meg is keresztelkedett. Károly e tájon az összes pogányokat és zsidókat megtérítette ad ecclesiam, tehát a Szent István templomában, vagy legalább annak helyén, sőt egy könyvet is hagyott ott (dimisit librum), melyben összes cselekedetei föl valának jegyezve. Az összes itt épűlt új templomok számára nagy búcsúkat engedélyeztek a Nagy Károlylyal járt püspökök. Hasonló fölírat olvasható az Iseo-tó melletti Lovére határában álló S. Giovanni-templomban is. A monda történelmi alapja azonban kétséges.

A Monte Spinalén lévő Campiglio fölött, két magas szikla között egy békés kis szurdok zöldel, melynek l’orto della regina (a királyné kertje) az eléggé érdekes neve. A monda azonban nem tud róla egyebet, mint azt, hogy egy ellenségeitől üldözött királyné valamikor itt talált menedéket.

Ampezzóban a Madonna Bella difesa nevű templom szintén egy helybeli történetnek köszöni alapítását. Hajdanában az ampezzóiak valami barbár betörés alkalmával, gyengeségük tudatában a Boldogságos Szűzhöz folyamodtak segítségért és ekkor templom építését fogadták neki. Erre sűrű köd szállott alá az ellenség táborára, úgy, hogy a fenyegető ostromlók egymást kaszabolták le a nagy homályban. De még egy másik csoda is történt másnap ugyanis, az építendő templom helyét és kerületét frissen hullott hó jelölte meg. (A Havi Boldogasszony római legendájának változata.)

Figyelmet érdemel egy sárkány-monda. Mezzotedesco táján, a Nonsberg bejáratától balra, egy sziklabarlangban valamikor egy szörnyű sárkány lakott, mely röptében mindenfelé pusztító tüzet szórt a földre. Egy firmiani lovag végre lesbe állt a sárkány barlangja előtt s ravaszsággal és ügyességgel sikerűlt neki a sárkányt elejtenie. A mint azonban haza térvén, a dárdájára szúrt szörnyeteg hulláját vállain czipelte, sárkányvér csöpögött le rá s behatolván vértezete résein, kínos halálát okozta. E monda talán az Ortnitról, Lombardia királyáról szóló ó-német hősének visszhangja. Ehhez némikép hasonló mondát Rendenában is regélnek, ebben azonban már egészen divatos fegyverrel, t. i. ólomgolyóval lövi agyon a merész vadász a szörnyet. A sárkány mérge itt is kárhozatossá válik elejtőjére nézve, de nem öli meg, csak bambaságba ejti. A leölt sárkányt s egy mellette lelt tojását aztán a campigliói templomban lánczra függesztették, s még nem olyan rég ideje, hogy ott a sárkány fejét és tojását csakugyan mutogatták.

Nevezetes mondát említ a maga idejéből a már idézett Mariani, a ki el is ment az illető helyre, hogy személyesen is meggyőződjék róla. Romagnano mellett, Trient alatt egy mezőségen két, körűlbelűl embernyi magasságú, kúpalakú kő állott, melyeknek le donne di sasso (kő-asszonyok) volt a népies nevük. Itt valaha két asszony, már akár azért, mivel szombaton az esti harangszó után daczból még dolgozni mert, akár pedig, mert hamisan esküdött, kővé változott. Egy közelükben állott kisebb kőben az egyik asszony gyermekének bölcsőjét látta a nép képzelete. Egyszer egy béres ökrös szekerével a közeli Etsch folyóba vitte a köveket; de másnap reggelre már megint ott valának a régi helyükön, a szolgalegényt és két ökrét pedig halva találták. Ma már a kövek eltűntek s a monda is elkallódott. Alighanem valami őskori pogány áldozati hely romjaihoz fűződött eredetileg.

Általános elterjedésűek, kivált a ladinoknál, az Orco-ról való mondák. Orco névvel egy mindenkit boszantani szerető gonosz manót jelölnek. Ez mindenféle alakot ölt és a legfőbb öröme abban telik, ha az embereket ijesztgetheti. Számos hely, különösen forrás és kút is viseli nevét. Ha a déltiroli román nép a rútság legéktelenebb fokát akarja kifejezni, azt mondja: brutto come l’ Orco (undok, mint az Orco). A német-tiroliak „Vad ember”-éhez és az attól üldözött „Salige” nevű tündérekhez hasonló szerepnek a románok mondáiban a l’om salvádegh (szintén annyi mint vad ember) és a folgariai mondákban vele járó donna Berta, Valsuganában pedig a Beatrik és a tőle üldözött Eguane (Enguane, Aiguane) nevű tündérek. Ezekben némelyek az Euganeok régi népének nevét sejtik. E „vad emberek”, még pedig férfiak és nők, erdőkben és sziklabarlangokban laknak, őskori vadsággal öltözködnek és táplálkoznak, természettől ártalmatlanok; de, ha ingerlik őket, boszúállók, azonban néha amúgy is gyermekeket rabolnak s kicserélik őket a sajátjaikkal; olykor, kivált nagyon szigorú téli időben az emberek lakaiba is ellátogatnak, hogy ott melegedjenek; azonban szóra alig nyitják valaha a szájukat. Fassában Vivans és Vivanes, vagy Bregostans és Bregosténes, Ennebergben meg Salvans és Gannes neveken ismeretesek. Lehet, hogy alakjaikban a tartomány őslakóira való visszaemlékezések is szövődtek egybe másféle mondák elemeivel. Egy egészen sajátos, de már meglehetősen elhalványúlt mondai alak, a kiben valószínűleg a régi rómaiak erdőistene, Silvanus rejtőzik, a Salvanel. Ez a valsuganai nép régebbi fölfogásában vörös bőrű ember, a ki az erdők mélyén barlangokban lakik és számos nyájnak, különösen szép gyapjas birkáknak az ura. Ki szereti inni a pásztorok tejét, míg a saját állataiét sajtkészítésre használja. Egy pásztor, a ki borral ravaszúl leitatta, megtanúlta tőle a vaj- és sajtkészítés mesterségét; s ha időnek előtte szabadon nem ereszti, bizonyára megtanította volna még arra is, hogyan lehet a savóból viaszt gyártani. Rovereto környékén, a hol különben a nép már nem tud róla semmit sem, salvanel néven a tükör visszaverődő fényét, valamint a fák egy betegségét értik, melynek következtében a nedveit elvesztett fa kidől. Rendenában a Salvanel még valami ördög-féle alak.

Rendenai köszörűs (moleta). Ottenfeld Rudolftól

A gonoszszal különben a jámbor nép, legfőlebb egy-egy mesét, meg a boszorkányokról (strie, zubiane), vagy boszorkánymesterekről (strioni) szóló s még nem egészen feledésbe merűlt mondákat kivéve, nem igen szeret még szavajárásában sem foglalkozni. Rendenában azonban még egész sora él az olyan jellemző mondai alakoknak, a melyek az ördöggel valamiféle kapcsolatban állanak. Pinzolóban egyszer egy kovácsműhely elé ment egy lovas és ott a paripáját megpatkoltatta. A mint a kovács nagyon is nagyot talált ütni a patkóra, azt mondja neki az ördög (mert az volt a lovas) „Lassan, atyafi!” – s azzal tovább vágtatott, hogy csakúgy szórta a szikrát a lova patkója, a kovács meg majd oda lett ijedtében. A trienti zsinat a monda szerint a zordon Val Génovába száműzte a gonosz lelkeket és boszorkányokat, és azóta ott tartózkodnak, a mint az egyébiránt már kialvófélen lévő néphit tartja.

Az épen említett völgy bejáratáúl szolgáló sziklakapu mögött egy csodálatos alakú kőszál meredez. Ez a Zampa da gall (Kakasláb) nevű gonosz szellem, a ki nyalka gavallér képében is mutatkozik, de kakaslábát ép úgy nem tudja eltitkolni, mint a németek ördöge lólábát. Egy másik sziklának meg Schena da mul (Öszvérhát) a neve. Ez fáradt vándorokat, a kik elég vigyázatlanúl azt az óhajtást hallatják közelében, vajha már itt meg itt lennének, szívesen vesz föl a hátára s oda szállítja őket, a hova kivárakoznak. Egy szegény kaszás ember (segantino) egyszer szintén azt a vágyát nyilvánította, hogy bár csak távoli otthonában lehetne már. Nyomban ott termett mellette a Schena da mul, fölemelte, nagy zúgással nyílsebesen átrepűlt vele a levegőn s a háza előtt egy diófa tetejére tette le, a nélkűl, hogy bármi jutalmat kért volna tőle. További útunkban már sziklák és hozzájuk fűződő mondai alakok következnek, így a Calcarot (Szívmátra-féle), a mely a római Incubus és a német Alp mása; aztán a Manarot (Balta), a mely erdőpusztításra csábít; a ravasz Coa de caval (Lófark), s a legszebb vízesésnél, a Piz di Nardisio zuhatagánál a gonosz lelkek legfőbbike, büszke fejedelmük, a megfékezhetetlen Belaial és gyors lábú szolgája, a Pontirol; a gazficzkóként ismeretes Calzetta rossa (Piros harisnya) és a Palpalpegastro; mely oly rút, hogy Belaialnak egy boszorkát kellett hozzá feleségűl kényszerítenie, de nagyon gazdag; végűl Barzola, a korcsmáros, a ki látszólag igen jó és üde, azonban kínos hascsikarást okozó forrásvízzel szolgál; meg a Salvanel, a mely az Orco-hoz hasonlóan kegyetlenűl megjáratja és ijesztgeti az embereket. Ennek utána a boszorkányok rémes társasága következik, a kik némelyikének a neve ma már nem egészen világos értelmű. Ilyenek az Aga és Zambadegaltól született lánya, Niaga, továbbá Forca (Akasztófa), Malora (Balsors), Baorca (talán eredetileg Bifurca, mert mindenik kezén hat-hat újja s a hátán és a mellén púpja van), Pebordù (Csonkaláb), Grignota (Vigyorgó) és még több más. A boszorkányok száműzetésük előtt olyanok voltak, mint a többi emberek, de azóta láthatatlanokká lettek; azonban így is fölötte veszedelmesek és ártalmasok.

Judicariai kaszás (segantino). Ottenfeld Rudolftól

Alig van csak némileg is feltűnőbb tó, melyhez szintén nem fűződnék valami monda. A Civezzano fölött, Trienttől éjszakkeletre eső Lago santo nevű tengerszemről azt regéli Mariani, hogy egy egész falu van a fenekén templomostól, s hogy e tó valamikor ki fog törni medréből és el fogja önteni Trientet. Lavaronéban egy kis tavacska egy rét helyén terül el, a melyen két testvér addig pörlekedett, míg egy reggelen párviadalra akartak már miatta kelni; a mikor azonban a rét mellett találkoztak, helyén már a tó vize állott. A Val di Ledro szép tavának színe a monda szerint egykor a legmagasb hegyekig ért, melyeknek szikláin a nép még ma is látja a hajók kikötésére szolgált vaskarikákat. A ladinok nem egy tengerszemről azt hiszik, hogy a fenekükről olykor fölhangzó s távoli dörgéshez hasonlító tompa moraj, a mélyükben honoló sárkányok heves hánykolódásától vagy viaskodásától származik. Régebben éjente e tüzes sárkányok az egyik tótól a másikhoz is átrepültek és olykor juhokat, meg szarvasmarhákat is ragadtak el a víz fenekére. De a mióta kereszteket állítottak a tavak partjára, azóta nem hallani róluk semmit sem. Grödenben is van egy Lago santo, melynek a helyén valaha kápolna állott; de egyszer az ott tanyázó pásztorok valami nagy gonoszságot követtek el a közelében, a miért is a szentély elsülyedt, s a tó hullámai árasztották el a helyét.

A régi időknek ma már kimerűlt kincses bányáiról is szól nem egy népmonda. Ilyenekben azonban mindig csak színaranyról van szó, egyéb érczekről nincsen említés. A bányák az emberek kevély elbizakodottsága miatt omlottak be, a kik mértéktelen gőgjükben arany golyókkal játszottak.

Tirol román vidékein is számos, a nép előtt kiválóan kedves szentnek a neve köré fűzött élővirág-koszorút a mondai hagyomány. Egyike a legérdekesebb ily legendáknak a rendenai Szent Julián mondája. E gazdag ifjú ember egy rettenetes forróságú nyári éjjelen, tudtán és akaratán kivűl szüleinek gyilkosává lett. Erre vezeklésűl Pinzolo mögé vonúlt a rengetegbe s az emberek lakaitól akkora távolságban keresett magának menedéket a sötét fenyvesek árnyában pihenő tó mellett, hogy már a kakasok kukoríkolása és a harangok kongása sem hallatszott el hozzá. De a törvény szolgái ott is rá akadtak, eleven kígyók mellé egy zsákba varrták s erre követ kötvén, a tóba hajították. De a zsák nem merűlt el, hanem enyhe szellőtől hajtatva, kiúszott a partra. Mikor kibontották, Juliánt nyugodt álomba merülten látták benne, a kígyók pedig szelíden köréje fonódva, jámboran nyaldosták a mellét. Erre szabadon bocsátották s békével hagyták vadonában, hol még aztán sokáig folytatta jámbor bűnbánó életét. Midőn számos év múltával téli időben egy ember arra ment, a tó partján a magas hó közepette egy magában álló, zöldelő és virúló jávorfát pillantott meg, melynek tövében a jámbor vezeklő megdicsőűlt holtteste feküdt. Ennek hírére mindenünnen oda csődűlt a nép; nagy tisztességgel eltemették a szentet és sírja fölé kápolnát emeltek, mely azóta többször megújíttatván, még ma is ott áll, s ott látható benne a kezében kígyót tartó szentnek fából faragott szobra. Minden év augusztusának első napjain búcsút tartanak itt a szent emlékére.

Val di Sole-i üstfoltozó (parolot). Ottenfeld Rudolftól

A kápolna mellett egy gyógyító erejű forrás buzog, s a jámbor hit azt tartja, hogy az egész környék mentes a mérges kígyóktól, sőt egy innen való kavicsdarabbal az ember egyebütt is védekezhetik e veszedelmes állatok marása ellen.

Remeték Olasz-Tirolnak nem egy vidékén tartózkodtak egészen az újabb időkig s róluk is el lehetne egyet-mást mondani. Részint igazán jámbor életű s e mellett értelmes és tapasztalt emberek valának, kikhez gyakran nem hiába fordúlt a nép tanácsért, de bizony akadtak köztük olyanok is, a kik eléggé rászolgáltak, hogy a lakosság csúfot űzzön belőlük.

Lássuk most a népviseletet. Jellemző népies férfiviselet Dél-Tirol románjainál ma már sehol sem található. A régibb idők rikítón világos színei egészen eltűntek, s ma az egész ruházat többé-kevésbbé fakó egyszerűségű, jobbára szürke, barna vagy fekete. Hajdan az egyes völgyekben külön-külön saját férfiviselet volt, melynek minéműségéről érdekes tanúságot tesznek helyenként a búcsújáró templomok régibb fogadalmi képei. Így, hogy csak néhány példát említsünk, a fleimsiek széles hajtókás, a csípőn alúl érő hosszú fehér kabátokat viseltek; gombjaik és gomblyukaik kivarrása kék vagy vörös volt. Fassában magas köcsögkalapot hordtak, mely szalaggal volt körítve s aranyszálakból szőtt bojtok függtek le róla. Melléje rendesen még virágdíszt is tűztek. Posztókabátjuk fekete vagy zöld, a mellényük skarlát-piros volt. Rövid bőrnadrágjukat fehér övvel szorították a derékukra s a harisnyáik is fehérek valának. Ünnepeken a falu zászlótartója a többiekétől némileg elütő ruházatot ölt még ma is. A Rovereto melletti Vallarsa-völgy legényeinek száz évvel ez előtti ünneplő viselete nagyon hasonlított a Bozen melletti sarn-völgyiekéhez, ugyanis skarlát-piros rövid zekét s ugyanolyan színű mellényt, álló fehér inggallért s ingfodrot, alacsony, fekete, széles karimájú kalapot, bőrből vagy selyemből való, kivarrott övet s rövid bőr nadrágot viseltek, övükben rendesen ott volt a kés meg a pisztoly. E mellett a Vallarsában ép úgy, mint a hét német községben is általános volt régebben a puskaviselés, de fegyveröket, ha templomba mentek, az egyház falához támasztva kinn hagyták.

Foglalkozásuk szerint még ma is akadnak ugyan egyes népies typikus alakok, kik egynemű mesterségükhöz alkalmazkodó s így egyöntetű, de közelebbről bajosan részletezhető ruházatban járnak. Ilyenek a köszörűsök (i molet) Rendenában, és a rendenai meg a felső-sulzvölgyi szénakaszások (i segantini), a kik tavaszszal földmíves szerszámaikkal fölszerelve Olaszországba költöznek s csak késő őszszel térnek vissza övéikhez, keservesen szerzett keresményükön kivűl többnyire néhány, itt ritkaság számba menő búzakenyérkét (chizzeul) is vivén haza nyalánkságúl magukkal. Ilyenek továbbá a kipusztúlhatatlan szekeresek is (carrettieri), kiket a vasútak szaporodása mellett is folyton látni még kétkerekű, öszvérvonta magas talyigáikkal az országútakon. Az erős csontú, viharedzett öszvérhajcsárok (mulattieri) azonban ma már kiveszőfélen vannak, s alig látni többé csücskös sipkájukra borított, széles karimájú, gyűrött kalapot és rövid zergebőrnadrágot viselő alakjaikat. Eltűnt a szurtos, vén üstfoltozó (parolot) is, a ki rendesen a Nons- vagy a Sulzberg vidékéről való, s néha jómódú ember volt, habár nem igen keresett magának a csűrnél s egy kis alom szénánál jobb hálóhelyet. Megemlíthetnők még a kormos szénégetőket (carbonari), kiket szenes zsákokat czipelő öszvéreik kíséretében még ma is elég gyakran látni a félrébb eső völgyekben. Typikus alak még a szegény terragnolai faárús is, ki már kora hajnalban ott áll Rovereto piaczán s keresztbe font karokkal békén várja maga előtt nyalábokba rakott fakészlete vásárlóit.

Fehér fátyolos gyászoló nő és mosónő Rendenában. Ottenfeld Rudolftól

A hiúságtól Dél-Tirolban sem egészen ment fehérnépet annyiban mindenesetre dicséret illeti, hogy még e tulajdonsága révén is legalább hívebben ragaszkodik viseletében a hagyományos régihez, mint a férfi-nem. De sajnos, ma már e dicséretet is csak vajmi fukar mértékkel osztogathatjuk, mert az olcsóbb s e mellett könnyebb és így kellemesebb használatú pamutszövetek bizony itt is mindinkább kiszorítják már a nehéz, régi gyapjú szoknyákat és kabátokat. Még a ladin nők ragaszkodnak leginkább, legalább egyes hagyományos ruhadarabjaikat illetőleg, a jellemző népviselethez. A fassai nők régibb viselete ma már csak ünnepi díszruha gyanánt él még itt-ott, de már így is kivesző félben van. Csak a tesinói nők hordják még ünneplőűl általánosan fölötte tarka és igen szembeötlő nemzeti öltözetüket. Fietta-Chioli Santo az ő „Notizie storico-critiche intorno a Tesino” (Borgo Valsuganában, 1878) czímű munkájában e viseletet a következőképen írja le A hajzat egy része nyolcz nagy fürtben lóg le jobbra-balra homlokukról, míg a másik része tarkójuk fölött serleg alakba csavart kontytyá van fonva. Kígyóalakú arany függőket hordanak a fülükben, a nyakukat pedig arany csatos széles korall-fűzér ékíti. Szépen kivasalt, fehér és virágos magas gallérjukról hátúl két bojtban végződő s összefont szalag lóg le. Vállukra hátúl háromszög csúcsában végződő nagy, tarka és igen czifra selyemkendőt kötnek. Mellénykéjük eleje szintén dúsan ki van czifrázva, ezüst pikkelyekből összerakott övüket pedig két oroszlánfejet ábrázoló arany csattal kapcsolják a derekukra. A mellényke alá keskeny újjú ruhaderékkal egybe varrott, finom fekete, sötétzöld vagy kék posztószoknyát öltenek, melynek a mellet födő része azonban nem látszik, minthogy a pruszlik eltakarja. Széles kötényük alapszíne a rajta lévő sok tarka dísztűl alig látszik. Virágos, hófehér harisnyáik a legfínomabb pamutból kötvék; fekete selyem és aranyszálakból hímzett arabeszkekkel díszes, hegyes orrú és magas sarkú czipőiket kis csatok és zöld szalagocskák kapcsolják egybe. Ez a jómódú tesinói nők ünnepi ruházata, melylyel kivált a legnagyobb Mária-ünnepen, Nagy-Boldogasszony napján (aug. 15.) ékeskednek. De már ez is csak a legújabb és századunk elejénél aligha idősb alakúlata a régibb viseletnek, mely egyszerűbb s talán épen ezért szebb volt ennél. Kötni és hímezni a tesinói asszonyok idegenektől tanúltak. Régibb időkben állítólag a Val Tesino egy-egy, akármily népes családjának is csak egyetlen pár közös czipője volt s valóságos családi ünnep számba ment, ha időről-időre a legnagyobb lábú családtagnak a lábára megint új pár czipőt mértek az egész háznép számára. Ezt felváltva sorban valamennyien csakis az első áldozás alkalmára húzták föl. A tesinói nők különben igen dolgosak és hétköznap egyszerű házi ruhájukban ugyan csak szorgoskodnak, még a legsulyosb földmíves munkából is kivéve a részüket. Más vidéki ember azonban mindig csak bizonyos koczkázattal vehet el tesinói leányt, minthogy az idegen földre kerűlt asszony, ha a szerelme nem köti eléggé új tűzhelyéhez, igen nehezen tud ellentállani erős honvágyának.

Híd és templom S. Colombanóban (a Vallarsa-völgyben). Grubhofer Antaltól

Említsük meg még azt, hogy régebben majdnem általános szokás volt, legalább a Lager-völgyben, hogy a nők ünnep- és vasárnapon többnyire fekete ruhájuk fölé egy testüket tetőtől talpig leborító fehér fátyolt öltöttek, a mi azonban ma már szintén csak elvétve látható még itt-ott.

A szegényebb hegyvidékeken bizony néhol az asszonyoknak sem telik a drágább bőrczipők fényűzésére; a miért is ünnepnapon csak úgy, mint hétköznap, faczipőkben járnak, melyeknek sgálmere, dambre, cospi a nevük. Van is aztán kopogás, mikor a falu szépei vasárnaponként sorjában belépdelnek a templomba s szokott helyeikre mennek.

Lakóhelyük elrendezésében a ladinok a Német Tirolban dívó építkezési módot követik, a mennyiben a parasztházak itt is részben kőből, részben fából, építvék s a lakóhelyiségek a gazdaságiaktól rendszerint el vannak választva. Ellenben Olasz-Tirolban már bajos a parasztházaknak valamely uralkodó typusát meglelni, s joggal kétkedhetik az ember, vajjon egyáltalában volt-e valaha ily közös alapformájuk. Némely helyütt bolthajtásos kapualja vezet az udvarra; földszínt vannak az istálló meg az ólak, a félszerek és fás kamrák, helyenkint egy-egy szoba meg a konyha is. A kivűl vagy belűl körűlfutó folyosóval, vagy erkélyekkel ellátott első emeleten több rendbeli munka- és lakóhelyiség mellett a szénás és szalmás csűr is jól megfér. De minde helyiségek, az istállók kivételével, alkalom és szükség szerint könnyen át is alakíthatók, minthogy néha egy-egy házban több család is lakik együtt s még az egyetlen konyhát is meg kell osztani. Tulajdonképen jellemző része a háznak csakis a szellős, többnyire hullámos, cseréppel, ritkábban zsindelylyel vagy deszkával födött háztető, a mely alatt tágas padlások pótolják az esetleg hiányzó csűröket és pajtákat. A szalmafedelek ma már hovatovább ritkábbak. Festőinek ugyan elég festői, de nem a legbarátságosabb a falak porlepte szürkesége, a melyeken sokszor már csak alig van valamicske vakolat, nemkülönben a gyakran fölötte rozoga tetőgerendázat, meg a kivűlről a házba fölvezető meredek és többnyire igen keskeny lépcsőzet, a mely olyan, mintha nyomban össze akarna roskadni, továbbá a töredezett körfolyosón kiaggatott tarka ruhanemű s egyéb retye-mutya, a mi még itt időnkint látható szokott lenni. Kissé szigorúbb szóval élve, bizony piszoknak és rondaságnak is lehetne azt nevezni, a mit e házak tájékán látni, s e megrovást elég gyakran hallani is az erre járó idegenektől; de már ez szinte elkerűlhetetlen következménye annak, hogy a lakó és gazdasági helyiségek mind egy födél alatt vannak. Akadnak ugyan külön álló parasztházak is, a melyek kivűlről arányosan elosztott s egyenlő szabású ablakaikkal elég jól festenek, de földszint ezekben is ott az istálló, a kamrák és egyéb berakodó helyiségek, csak a középső emeletüket foglalják el a lakószobák, legfelűl meg egész a tető alá érő szellős pajták szolgálnak magtárúl, vagy egyéb gazdasági czélokra. Jobb módú családok birtokában helylyel-közzel oly házakra is találni, a melyek már a valódi úri lakokhoz hasonlítanak, ha tágas pitvaraikat nézzük, a melyekben szép mívű ódon szekrények állanak s képek függnek; de mit ér, mikor a téres szobák, kamarák és konyhák földje kőlapokkal vagy lesúrolt téglával van kirakva, az ajtók s ablakok roszúl záródnak, a kályhák, ha ugyan egyáltalában vannak, sehogy sem akarnak a helyükre illeni. Önkénytelen az a gondolata támad az embernek, hogy hajdan bizonyára szebb élet lehetett itt s kényelmesebb e hajlékok berendezése.

Útcza Mori helységben. Grubhofer Antaltól

Ilyenféle a helységek elrendezése is. A ladinoknál a házak még német módra külön-külön állnak egymástól s mindenik kerttel és a hozzá tartozó réttel van körűlvéve; ellenben Olasz-Tirolban többnyire összeépített házsorok alkotta útczákból és közökből állanak a helységek. Mennyiben mondható ez már az eredeti építésmód eredményének és mennyiben csak a falvak későbbi növekedése és lakosságuk szaporodása okozta fejlődésnek, azt bajos eldönteni. Hogy már régi időben is kellett a tartomány e részében a római vicus mintájára épített falvaknak lenniök, azt elég világosan elárúlják a több, mint tíz-tizenkét helynévben előfordúló Vigo és Vigolo szavak is. De valószínű, hogy azért – kivált a hegyeken és a Rovereto körűli völgyekben – elég példája lehetett annak is, hogy az eredetileg elkülönzötten, bár egymáshoz elég közel álló parasztházak a lakosság szaporodtával előbb megoszlottak, majd melléjük járúlt újabb épületek révén lassankint egészen összenőttek, mindaddig, a míg utoljára ki- s behajló szegletekkel teli girbe-görbe útczák lettek belőlük. Így szorosabban összebújva, közös erővel jobban védekezhettek a középkor századaiban, a mikor zsarnok kényurak elég gyakran küldték a falvakba rabolva gyilkoló pribékjeiket, vagy tűzzel-vassal pusztították az egymás birtokát, ilyen támadások ellen is. Ma azonban már nem ártana, ha e háztömkelegeket egy kissé szélylyel lehetne megint tolni. Lassacskán különben, – igaz, hogy nem épen örvendetes módon, – a tűzvészek is gondoskodnak némikép e kivánat teljesedéséről, a mennyiben néha egy éjjel egy-egy egész falucska elhamvad. Mikor aztán romjaiból újra fölépül, legalább valamivel mégis csak távolabb kerülnek egymástól és jobb rendbe sorakoznak a házai.

Népdal, népies színjáték és színészet Tirol románjainál. Demattio Fortunatustól, fordította Katona Lajos.

Népdal.

Olasz-Tirol népdalai nincsenek még olynemű gyűjteménybe szedve, mind a minőkkel, hogy egyéb európai népeket ne említsünk, monarchiánkban a közeli Isztria és sok más tartomány, Olaszországban pedig még egyes városok is dicsekedhetnek. Azonban itt is mutatkoznak már az ily irányú törekvésnek legalább a kezdetei, a miben a rendena-völgyi pinzolói Bolognini szerzett magának legtöbb érdemet. De már abból is, a mi e téren nyomtatásban megjelent, következtetni lehet, hogy a bővebb aratásnak itt sem lesz más az eredménye, mint Olaszország különböző vidékein és városaiban, s hogy kivált a népköltés lyrai része nagyjában itt is ugyanazon vonásokat fogja mutatni, mint másutt, minthogy a népdalokban, tájszólási változataikat és eltéréseiket nem tekintve, egészben tartalmukat és alapjukat illetőleg is mindenütt feltűnő egyezések tapasztalhatók.

Az olasz népdalok alakját nézve, mindenekelőtt három alapvázat különböztethetünk meg: ú. m. a siciliai nyolcz soros szakot, a toscanai négy sorosat kisebb-nagyobb járúlékaival és a tiszta négy soros szakot, a mely általán véve a népdal legeredetibb és legegyszerűbb alakjának tekinthető s az éjszak-olaszországi dalok jellemző alakja. A többi formák mind csak e háromnak különböző változatai.

A népdalok fő tárgya legtöbbnyire a szerelem, olykor azonban a hazafias érzelmek is meg-megszólalnak és történelmi, vagy legalább, hadi tettek emléke is föl-föléled bennük, vagy legalább ilyenekre való czélzásokat tartalmaznak. De tévedés lenne azt hinnünk, hogy Olasz-Tirol összes népdalai megkülönböztető helyi színezetűek, sőt inkább így van a dolog, hogy egy részük a külföldről származott be, főképen a velenczei és lombardiai tartományokból, a hová a velük határos tiroli olaszok téli időben munkára járnak, s a honnan aztán az ott hallott dalokat szülőföldjükre is haza viszik magukkal. Ezeken kivűl a nép olyan dalokat is énekel, a melyek nem is tulajdonképi népdalok, hanem többé vagy kevésbbé régi jó nevű költőktől valók s csak úgy kerültek a nép ajkára, a hol azonban rendesen kisebb-nagyobb változásokon mentek keresztűl. A dalok dallamai helyről-helyre változók, általán véve azonban igen egyszerűek, csekély változatosságúak, de olykor fölötte lágy és kellemes hangzásúak.

A népdalok elnevezése nem egyezik mindig a más országokban divatozókkal. A toscanai rispetti, a régi siciliai strambotti (= strani motti), a lettere és serenate, tehát a kedves ablakai alatt zenekisérettel énekelt dalok s így a velenczei villotte, meg a friauli furlane rokonai, legalább fogalmilag az olasz-tiroliak ú. n. maitinade-i vagy serenade-i, a melyeket a Tesino-völgyben canti alla pastora néven is hívnak, holott egyébként a népdalt csak az általános jelentésű canti, canzoni, cantade vagy cantadine nevekkel jelölik.

A maitinada-k közt, a melyek kivált a rendenai, tesinói és arcói földmíves és hegyvidéki lakosságnál szokásosak, gyöngéd érzéssel telt szerelmi dalok mellett olyak is akadnak, melyekben daczos boszú és elkeseredett harag szólal meg annak jeleképen, hogy a legény szerelme nem talált viszonzásra, vagy a lány helyette mást ajándékozott meg vonzalmával. E népdalok nyelve nem mindig az illető vidék tiszta tájszólása; nagy részük az irodalmi nyelv és a helyi nyelvjárás keveréke. Rímeik sem mindig szabályosak és hibátlanok, olybor csak félrímek csengnek össze a sorok végén, a mi jobban is illik az önként fakadó érzelmek kifejezéséhez.

E szerelmi dalokat rendesen csendes éjszakákon éneklik a legények a falu szépeinek ablakai alatt, nem ritkán egész hajnalig is, kivált szombat este, minthogy másnap reggel a legényeknek nem kell fárasztó munkára korán kelniök. Éneküket cziterával, vagy olykor hegedűvel kísérik, néha azonban a doromb és a harmonika is megteszi. Egy rendena-völgyi maitinada így hangzik:

Son vegnù ki per far sta cantadina Cogli strumenti che senti a sonare, I sona la manfrina e la marciada. Son vegnù ki per far sta maitinada. Cara, carina, no poss far de meno De nominarve sette volte al giorno; In questa notte, ch’ho dormì sul fieno, Mi son soniato che girava ’ntorno, E voi gh’ avéve ’n man na bella rosa, Che l’era bianca, rossa e odorosa; E voi me l’avè data da nasare E m’avé fatto ’n quella desmisiare, Oh che piacere! oh che bel godimento! Anche domani, se sarà bel tempo.

Figyelj, rózsám, énekemre, Néked zengő hangszeremre, Halld a frissét s a lassúját, Halld, galambom, e maitinadát. Tudd meg, édes, hogy napjába’ Neved hétszer jő ajkamra. Az éjjel is az álmomban Körülötted forgolódtam; Rózsát láttam a kezedben, Fehér rózsát, piros rózsát, S illatától felébredtem. Hej! oda lett a szép álom! De ha szeret a jó isten, Holnap éjjel újra látom.

A megvetést lihegő maitinada-k egyike így kezdődik: Passo de ki per no passar de sora, no passo miga per ti, brutta laóra (creatura), vagyis „Csak azért megyek erre, hogy kerűlő útat ne kelljen tennem, nem miattad megyek erre, te útálatos teremtés.” Egy másik szenvedélyes dal, mely a féltékenység sugallata, így hangzik:

O camarada, tratta da fratello, La me morosa lássemela stare; Se no, ki ’n tasca mi gh’ ho ’n bel cortello E la so lama ti farà tremare.

Pajtás, ne bántsd a rózsámat, Vagy úgy kacsints csak feléje, Hogy zsebbeli jó késemnek Reád villan a pengéje.

Első sorukban egy-egy virágot említő szerelmi dalok, minők pl. a toscanai stornelli, itt is akadnak. A szeretők egymást is virágneveken szólítják kivált rózsának, liliomnak, szegfűnek; kedvelt a szerény viola is ily megszólításúl, vagy legalább az általános „virág” szót használják, mint pl. bel fiore, candido fiore, fior di bellezza (szép virág, tiszta virágszál, szépség virága), stb. A Tesino-völgyben régebben a szerelmes legény bizalmas barátja kíséretében járt a kedvese ablaka alá s ott az alla pastora nevű dalt dúdolta el. Másnap aztán megtudakolta, vajjon a leány hozzátartozói szívesen fogadták-e az éjjeli zenét.

A szerelmi vallomásnak az a módja is szokásos volt, hogy a legény (toso) a leányt (tosa), ha összetalálkozott vele, megállította s bokrétával közeledve feléje, ilyenformán szólította meg:

Questo fior che per amor vel dono, Aççettélo per amor che ’l è ’l cor mio: Mi che ve lo dago, So come che stago, E vu, che ’l riçevè Che risposta me dè?

Fogadd el tőlem e kis virágot, Minő szándékkal kinálom, látod. Róla ítéld meg, Mily hőn szeretlek. S most, szép szívem, Felelj híven.

A mire a leány vagy így felelt:

La risposta la è bella e bona, Aççetto ì fiori, ma non la persona.

Kérdésedre igaz szóval könnyű megfelelnem: Köszönöm a virágodat, de másé szerelmem.

Vagy pedig így:

La risposta la è bella e bona, Aççetto ì fiori e ancor pù la persona.

Kérdésedre igaz szóval könnyű megfelelnem Köszönöm a virágodat, tiéd a szerelmem.

Ma már az alla pastora, mely harmincz évvel ez előtt még általánosan dívott, vajmi ritka és csak tréfaképen van még szokásban.

Ballada néven olyan, többé-kevésbbé hosszú dalai is valának régebben a népnek, melyeket a hagyományhoz ragaszkodó lakosság a salterello, vagy a monferrina tánczaihoz énekelt, úgy, mint egyebütt a furlana és más tánczok mellé. Az ily tánczdalokat cziterakisérettel az idősb asszonyok énekelték, míg a fiatalság az úgy nevezett filò (az istállóban, vagy a pitvarban, vagy valamelyik szobában tartani szokott fonó) padlóján vígan járta mellette a tánczot.

Húsz esztendős korukban a katonasorba kerülő legények megválnak szülőföldjüktől, s kedvesüktől elbúcsúzva, a császár-vadászok ezredébe lépnek. Az ilyenkori érzelmek is dalokban nyilvánúlnak még mindig, pl. ekképen:

Non piangere mia cara, L è ’n tempo passaggero; Ninetta, col pensiero Sarò vicino a te. Quando sarò lontano Te manderò ’l ritratto, Vestito da soldato, La baionetta ’n man. Piangè, piangè, putele, Se quattro scarti resta, L’ è l’ultima tempesta Che Dio ve pol mandar. Ma chi sarà che piange? Sarà la me morosa, I scarti la fa sposa, E mi ho da nar soldà! – „De scarti non volemo, De boni no nen tocca; Noi ciaperem la rocca, La stopa da filar.”

Ne sírj értem, drága lányka, Három év nem a világ; S bárha tőled messze mé’k is, Ott is gondolok reád. Messze földről a képmásom Hozza majd híved hírét, Katonásan felkészülve, Oldalamon panganét. Sírhattok is, szegény lányok, A kiket így sújt az ég; Hogy nem marad számotokra Csak három-négy nyomorék. Hát engemet ki sirat meg? Értem is sír a babám. Míg el leszek, el is veszi Ez, vagy az a satnya tán. – Ám a lányok mind azt hajtják: „Nyomorék nem kell nekünk, Megvárunk, míg haza tértek, S addig orsót pergetünk.”

Olasz-Tirol legényei is büszkék rá, ha beválnak a katonasághoz (az ilyeknek boni a nevük), s így érthető, hogy bizonyos megvetéssel néznek le a be nem váltakra (scarti).

Olyan katona-dalok is vannak, melyekben a napoleoni hadjáratokra való visszaemlékezések csendűlnek meg, de ezek kétségtelenűl külföldről vándoroltak be, a mi különben némely egyéb fajta dalról is kimutatható.

Némely népdal valamely, a való életből vett, vagy történeti, vagy csodálatos eseménynek szabatos rövidséggel való előadása és olykor egészen balladai menetű. A népköltés e kedves virágai sorába tartoznak továbbá a szerető, gondos anya bölcsődalai is; így, mikor a kisded sehogy sem akar elaludni, s az anya már boszús, ez a szokásos altató dal:

Ninne – nanne – cocche – cocche; E la mamma colle frasche, E ’l papà coi bastoni A bastonar i poppi bricconi.

Csicsíja babája, hej dió, dió; Vesszőt hoz mamája, Botot az apája S kikap az adta rosz babája!

Alig cseperedik föl a gyermek, anyjától már ezt az énekecskét tanúlja a kis Jézusról: Canta, canta, rosa o fior, È nassù ’l noss signor, (Dalolj, dalolj, virág, rózsa, Égben a világ alkotója,) stb. Sajátszerű népdal a felső-rendenai köszörűs – moleta – dala; a ki köszörűjével Ausztria, Német- és Olaszország legfélrébb eső zugaiba is ellátogat. Végűl említsük meg még az „Il bombabà” nevű bordalt is, mely úgy, mint Olaszország számos vidékén, még Dél-Tirolban is dívik. A borozók egyike teli poharát asztali szomszédjának nyújtván, így énekel: Bevè, bevè, compare, se no ve mazzerò! (Igyál, igyál, komám, ha nem, leszúrlak!) A szomszédja erre, a poharat elfogadván, így válaszol: Bitost che me mazzéghe, compare, beverò! (Inkább iszom, mintsem megölj, komám!) A míg iszik, a többiek mind ezt éneklik: Entant che ’l beverà ghe canterem el bombabà! Bombabà! Bombabà! Bombabà! (A míg ő iszik, mi énekeljük: bombabà, stb.) Az ivó, a ki ez ének közben az egész poharat felhajtotta, így folytatja: E l’ ho bevuto tutto e no ’l m’ ha fatto mal! (Kiittam egészen és nem ártott meg!) A kar erre szintén elismeri, hogy csakugyan nem ártott meg az ivónak a bor, mire Bacchus és a bor éltetése után a pohár gyorsan a következő szomszéd kezébe kerűl, s az egész dal újra kezdődik és addig ismétlődik, míg a pohár egészen körűl nem járt.

Említésre méltó jelenség Olasz-Tirol népköltészetének történetében egy valóságos vándor lantos (giullare) szereplése még e század második felében. Ez a trienti Girolemino, a ki csak vagy húsz évvel ez előtt halt meg. Az alacsony termetű, élénken csillogó fekete szemű, sűrű sötét szemöldökű s örökké mosolygó ábrázatú emberke nyilvános föllépte napjain csörgő-sipkát viselt, melyre köröskörűl hosszú, nyelv-alakú papír-szeletek voltak tűzdelve; kicsipkézett tarka kabátja mindenféle czifra sujtással ki volt varrva, s a mellén kilátszó ing-elő is dús hímzéstől tarkállott. Sorra járta a búcsúkat, vásárokat, fürdőhelyeket és nyaralókat, s a saját czitera-kísérete mellett előadott énekével mulattatta hallgatóságát. Többnyire saját szerzésű, nem ritkán ott helyben rögtönzött alkalmi költeményeket énekelt, melyek tartalma rendesen tréfás, de néha egyes személyek ellen fordúló csípős gúnynyal is tele volt, vagy egyes helységek nevetséges szokásainak kifigurázására irányúlt. Azonban énekét senki sem vette sértésnek, mert mindenki jól tudta, hogy a jó Giroleminótól távol áll a sértés szándéka, s hogy csak hallgatóit kívánja földeríteni és megnevettetni, a miért mindig hálásan fogadta az elismerésnek egy kis pengő pénzben való nyilvánúlását.

Népszínjáték és színészet.

Olasz-Tirol legrégibb drámai kísérletei az úgy nevezett laude-k,melyeket az önmagukat ostorozók vallási egyesűletei énekeltek körmeneteiken. Történelmi okíratok bizonysága szerint Trientben, Arcóban, Rendenában és Sopramontéban voltak ilyen egyesűletek. De teljes joggal föltehetjük, hogy Olasz-Tirol egyéb helységeiben is szervezkedtek már a XIV. században ily társulatok, a mint e tartományrésznek még ma is minden falvában és mezővárosában akad egy vagy más vallási szövetkezet. De a tövises öv viselésének és az önostorozásnak a szokását ma már csak elvétve gyakorolják itt-ott egyesek. Némely helyütt azonban még ma is éneklik a laude-kat, így pl. a szép „Pianto di Maria” (Mária síralma) czíműt, melyet Zenatti jegyzett föl és adott ki. Nem régiben a nagyhéten még több személy közt kiosztott szerepekkel énekelték e „Dicséret”-ek némelyikét. Az éneklők egyikének jutott az elbeszélő szerepe, egy másik meg Máriát adta, a harmadik Szent Jánost s így tovább, ugyanoly módon, mint valaha az ostorozók az ó drámai laude-ikat.

Ezekből fejlődött a vallásos népszínjáték. Eredete jó régi időbe nyúlik vissza. Riva város egy okirata az „Úr szenvedése és föltámadása” egy ily mysteriumának 1536. június 26-án, a város főterén való előadásáról emlékezik. Mariani Trientről szóló munkájában (1673) arról az évenként nagy-csütörtök éjjelén tartatni szokott ünnepélyes körmenetről is szól, a melynek alkalmával szintén színre kerűlt a Krisztus kínszenvedése. Hasonló előadások Olasz-Tirol egyéb helységeiben is szokásosak valának, így különösen Alában, a hol kiváló fénynyel tartották meg őket, a miről már 1634-ből is vannak följegyzések. Rendkívűl pompás lehetett különösen az 1728. évi, melyben száznál több személy lépett föl s ezek csokortokra osztva az ó- és új-testamentom legkiemelkedőbb mozzanatait adták elő, az Isten ellen föllázadt angyalok bukásától kezdve egészen Krisztus haláláig.

Tulajdonképeni vallási drámákat még ma is adnak elő Olasz-Tirolnak nem egy vidékén farsangban és az illető hely védszentjének ünnepén. Trient városa könyvtárában néhány ily előadásra vonatkozó régibb színlap és alkalmi kalaúz-füzetke látható, melyek a Trientben és a környékén lévő falvakban előadott mysteriumok czímei mellett azok rövid tartalmát és a szereplők neveit is elsorolják. Ezek szerint 1764-ben április 21., 25. és 28-án Trientben az „Il Martire Pargoletto”, vagy a trienti San Simone ártatlan vértanúságának szomorú története kerűlt színre; 1790. szeptember 5., 12. és 19-én pedig Vigolo Vattaróban a „L’ Eroe Cristiano” czímű vallási szomorújátékot adták, melynek Szent György dicsőséges vértanúi halála volt a tárgya. „L’ eroica costanza nella vera fede”, vagy Morus Tamásnak, Anglia kanczellárjának igaz hitében egész haláláig tanúsított hősies állhatatossága volt a czíme egy másik darabnak, melyet néhány műkedvelő 1795. augusztus 9. és 16-án adott elő Terlago faluban. A „Rappresentazione della Nascita del Bambino Gesù„ (A kisded Jézus születésének előadása) czímű darabnak pedig 1802. augusztus 29. és szeptember 5-én kelle színre kerűlnie Baselgában és Pinè-ben. Az „Il Giudizio Universale”-t (Az utolsó ítélet) pedig 1815. augusztus havának első vasárnapján adták elő Cavedine községének főterén e falu műkedvelői.

A színpadot akkoriban, mint némely helyütt még ma is, a szabad ég alatt állították föl a helység piaczán; a szereplők régebben is, ma is községbeli lakók, a néző közönség pedig az összes szomszéd falvakból csődűl egybe. Negyven-ötven évvel ez előtt még általánosan el volt terjedve e mysteriumok előadásának szokása, ma azonban már csak néhány helyen divatoznak. Többnyire Metastasio vallási drámái kerülnek színre, vagy a falu védszentjére vonatkozó martyriumok, továbbá „La Passione di Nostro signore” (A mi Urunk kínszenvedése), „Il Giudizio Universale”, „Faraone”, „I Cristo Passo” (A Krisztus szenvedése) Ponától, sőt az „Il Nabucodonosor” és „Il Daniele” czímű igen régi darabok is.

Karácsonykor még mai napság is házról-házra járnak némely helyütt a parasztok a Krisztus születésének mysteriumával, a gyermekek meg a „Puer natus” vagy „puerna” kántálásával, a mely szó ma különben a trienti tájszólásban mindenféle danát is jelent. Régebben ily játékokban csak férfiak szerepeltek, de utóbbi időben egyes helyeken nők is részt vehetnek már bennök.

Élénkebb még ma is az ilynemű játékok iránti érdeklődés a Fleims-völgyben, mint Olasz-Tirol bármely más vidékén. A fleimsi lakosság semmi idő- és pénzbeli áldozatot nem sajnál, csakhogy az óhajtott czélt elérje; mohó kíváncsisággal olvassák a kiszemelt darabot, szorgalommal írogatják ki a szerepeket, több hónapon át folynak a próbák s mindebben oly ernyedetlen kitartást tanúsítanak, a minő csak valamely hasznosnak és szükségesnek tartott dolog lelkes fölkarolásából származhatik; semmi fáradságot sem restelnek a színrehozatalnál, csakhogy az előadás a valóság lehető leghívebb utánzata legyen; s mily ünnepélyes hangúlatban lépnek végűl a színpadra, s minő feszűlt várakozással lesi és mily kifogyhatatlan figyelemmel kíséri a szomszéd helységekből egybe csődűlt nézőközönség a játékukat, melyben az ártatlan és igaz mindig diadalmat arat, az istentelen gonosz pedig kárhozatra jut, a színlelő álarcza utoljára lehúll s a zsarnok elbukik. E vidéken a legnagyobb kegyelettel rejtegetve a család legbecsesb ereklyéi közt őrzik minden házban az ősök játszotta szerepeket, s családja vagy bizalmas ismerősei körében nem egy aggastyán számtalan verset tud elszavalni könyv nélkűl Metastasio „Judith”-jából, vagy „Az újra fölismert József”-ből, s még ma is büszke örömtől ragyog a szeme, mikor elmondja, hogy valaha ő is föllépett a színpadon.

Ser Paolonak, Cles bibornok udvari bolondjának sírköve, a trienti régi tanácsház (Palazzo vechio del Municipio) udvarán. Bernt Rudolftól

De a világi színjátékot is mindenkor ápolták Olasz-Tirolban. A pompakedvelő Cles Bernát bíbornok és Madruzzo Kristóf herczeg-püspök idején Trientben a vallási szinjáték helyett világi darabok, daliás játékok és lovagi tornák járták, s a fényes „del Buon Consiglio” kastélyban nem egyszer kerültek vígjátékok is a püspöki udvar előtt előadásra. Cles Bernátnak már ünnepélyes beigtatása (1514 szept. 8.) alkalmával is pompás látványosságok kerültek színre, melyekről Giano Pirro Pincio áradozó bőbeszédűséggel emlékezik. A nemesség és az előbbkelő polgárok megvendégelésére rendezett lakoma előtt és után az említett író tanúsága szerint ének-előadások, hangverseny, táncz, a bíbornok dicsőítésére írt költemények és szónoklatok mellett a meghívottakat vígjátékok is mulattatták, melyek a vidéki lakosság tréfás jellemzése kedveért népies tájszólásban valának írva.

A clesi herczeg-püspök udvari bolondjainak egyike volt Ser Paolo is, urának kegyeltje, kinek kőbe vésett képe még ma is látható a trienti régi városház udvarán s alatta e fölírat olvasható:

Quae modo festivo sonuere palacia risu Lugent. Funestae quid referunt lachrymae? Paulus obiit: periere sales, periere lepores, Cum quo prodierant, deperiere ioci.

MDXXXV.

(Hol csak imént vigalom zengett, gyász ül a falak közt, Mit hirdetnek e gyász könnyei, mért e ború? Elhúnyt Pál, a kivel kimulának a tréfa igéi, Szerzőjével az élcz sírnak ölébe került.)

S ugyanily pompa- és fénykedvelők voltak Cles utódai, így Madruzzo Kristóf és a többi trienti herczeg-püspökök is, kivált ha fejedelmek vagy egyéb fő méltóságok megvendégelésére kerűlt a sor, mindaddig, míg az egyházival a világi hatalom is egyesűlt kezükben. A fejedelmi személyek fogadtatása alkalmával tartott ünnepélyek sorából csak azokat említjük, a melyeket Mária Anna, IV. Ferdinánd húga tiszteletére rendeztek, mikor IV. Fülöp spanyol királylyal való egybekelése után Trienten több föherczeg kiséretében átutazván, 1648 deczember 21-étől 1649 május 19-éig tartózkodott e helyütt. Ez ünnepélyek egyikén, a mint Mariani mondja; a kastélyban tartott vígjáték-előadáson kivűl a palotában is játszottak egy drámát, melyet utóbb a főrangú vendégek kívánatára s nagy gyönyörűségére többször is megismételtek.

Mai napság Trientben, Rovereto-, Riva-, Arco- és Levicóban van állandó színház. Régebben Moriban és még több helyütt is volt. Trient város könyvtárában több dráma mellett egyéb emlékeit is őrzik a trienti, roveretói és morii színházak múltjának. Roveretóban meg épenséggel bő anyagot találni a városi könyvtárban a helyi színháznak a XVII. századba visszanyúló történetét illetőleg, mely időben már szintén kőből épített, bár igen egyszerű színház állott e helyen.

A tiroli olaszok tájszólásai és tájszólási költészete. Demattio Fortunatustól, fordította Katona Lajos.

Olasz-Tirol tájszólásainak vizsgálata és tájszólási irodalmának ismertetése terén már a múlt században érdemeket szerzett magának a roveretói Vannetti József Valérián, újabb időben pedig leginkább Ascoli, Azzolini, Boehmer, Gartner, Malfatti, Perini Ágoston, Schneller, Sulzer és több trienti tudós buzgólkodott ez irányban, a kiknek dolgozatait az „Archivio Trentino” és az „Annuario della società degli alpinisti tridentini” közölte időről-időre. E két folyóirat magvas irodalomtörténeti tartalmával is becsületére válik a tartomány olasz részének.

Kisebb német nyelvszigetek kivételével Olasz-Tirol lakói hol csekélyebb, hol nagyobb helyi eltéréseket mutató, de alapjukban annyira mégis megegyező tájszólásokat beszélnek, hogy valamennyit az olasz nyelvjárások családjába sorozhatjuk, jóllehet nem kis részük oly sajátszerűségeket őrzött meg, a melyek azon rhätoromán tájszólásokkal való közelebbi és régi rokonságukra vallanak, melyeket Ascoli a ladin nyelvjárások neve alá foglalt egybe s következőképen osztályoz: legelőbb is a nyugat trienti csoportra, mely az Etsch-völgy középrészének jobb partjára esik és a Sulzberg (Val di Sole), Nonsberg (Val di Non) és Rum-völgy (Val di Rumo) vidékeit foglalja magába; továbbá a kelet-trienti csoportra, melyhez az Avisio medenczéjének alsó, középső és felsőrésze, t. i. a Cembra-völgy (Valle di Cembra), a Fleims-völgy (Valle di Fiemme) és a Fassa-völgy (Valle di Fassa) tartozik. A ladin elem e tájszólásokban annál inkább gyarapodik, mentől közelebb jutunk az Avisio forrásvidékéhez.

Az egész Etsch-völgyben San Michelétől Borghettóig, a perginei kerület legnagyobb részében, a Valsuganában és a Tesino- meg a Primiero-völgyben, továbbá Vezzano, Arco és Riva kerületekben, valamint a Ledro-völgyben és Judicaria három völgyében is oly olasz tájszólásokat beszél a lakosság, a melyek szintén nem egészen mentek a ladin nyomoktól, csupán azzal a különbséggel, hogy némely kelet felé eső tájakon, mint az alsó Sugana-völgyben és a primierói kerületben már a velenczei tájszólások hatását mutató hangtani jelenségeket és szavakat is hallani, míg ellenben a nyugati völgyek inkább a lombardiai tájszólások hatása alatt állanak.

Olasz-Tirol összes tájszólásainak az olasz irodalmi nyelvvel és a többi román nyelvekkel közös alapjuk a latin népnyelv, a lingua romana rustica.

E közös alapnak köszönhető, hogy bármily különböző eredetű elemekből verődött is össze a lakosság, tájszólásainak egymással és az olasz irodalmi nyelvvel való egybevetése a közük mutatkozó eltérések mellett is testvérekűl ismerteti föl őket.

Nevezetes részük lehetett még a latin elem előtt a tájszólások képződésében az etruszk hatásoknak, ugyannyira, hogy némely tudós kiválóan ezek előkészítő munkájának tulajdonítja a mai Olasz-Tirolnak római provinciává alakúlása idején a latin nyelvnek e tartományban való gyors meggyökeresedését. Messzire kiterjedt és megszilárdúlt latinságról tanúskodnak a trienti vidéken az itt talált nagy számú felíratok is. Azon arány, a melyben a legrégibb rhäti elem a latinnal keveredett, a helyi és egyéb körűlmények szerint változó volt. Így Közép-Rhätiában a régi népelem szívósabb ellenállást tanúsított, mint a mai Olasz-Tirolban, sőt itt sem mindenütt egyenlő erővel érvényesűlt a római hatás. A római állandó táborok és országútak közelében, mint az Etsch- és a Sugana-völgyben, e hatás nagyobb és gyorsabban működő volt, de lassúbb a Sarca-, a Noce- és az Avisio-völgyben. Bármint folyt is le azonban a hol lassúbb, hol gyorsabb átalakúlás, annyi mégis valószínű már az Italia határos területeivel való sűrű érintkezésnél fogva is, hogy Dél-Tirol olasz tájszólásai körűlbelűl egy időben keletkeztek az olaszországiakkal. Ebből érthető egyúttal Olasz-Tirol tájszólásainak a lombardiai és a velenczei nyelvjárások között elfoglalt középhelye is, jóllehet mégis inkább emezekhez szítanak.

Így pl. a roveretói tájszólásnak a velenczeivel közös sajátsága az -arius (ol. -ario, -ajo, -iero) főnévképző hangsulyos a-jának e-vé változtatása, mint pl.: ferrér (kovács), murér (kőműves), molinér (molnár), pomér (almafa), sat., holott a trienti tájszólásban e szavak ferrár-, murár-, molinár-, pomár-nak hangzanak. Közös tulajdona a roveretói tájszólásnak a velenczeivel még a d-nek két magánhangzó közti kilökése is, pl. battúa (ütés), bevúa (jó korty), préa (kő) sat., míg a trienti tájszólásban e szavak battúda, bevúda, préda alakúak. A trienti tájszólás egyáltalában kevésbbé jóhangzatú a roveretóinál, és számos szóvégi mássalhangzója, hangsulyozása és hangja közös a lombardiai nyelvjárásokkal.

Többé-kevésbbé ugyan mindenütt, leginkább azonban mégis az Avisio és a Noce völgyében érzik az olasz-tiroli tájszólásokon a rhätoromán hatás. Hogy e ladin hatásnak úgy hang-, mint szótani jelenségei közűl legalább csak a legfőbbeket említsük, különösen a következők azok, a mik Tirol olasz tájszólásait az olaszországi nyelvjárásoktól ily alapon leginkább megkülönböztetik: a) a latin ca és ga szótagok helyébe, torokhangjuknak az illető ínyhangba való átmenete útján, æa és ga (ejtsd csa, dsa) lép, pl. gasa (ház), vaæa (tehén), gal (olaszúl gallo, kakas); ellenben a Noce-vidéken ezek helyett ismét két más, sajátszerű ínyhangot ejtenek, melyeket ca- és ga-val jelölve, körűlbelűl tz- és dya-val vehetünk egyenértékűeknek, pl. caval (ol. cavallo, ló), castel (ol. castello, kastély), cantar (ol. cantare, énekelni), legam (ol. legame, kötelék); b) az l-nek u-ba való feloldása az ald és alt alakokban, pl. æáud (ol. caldo, meleg), sáut (ol. salto, ugrás), áuter (ol. altro, más) sat.; c) a latin-olasz u-nak a franczia és lombardiai ü-vel egyező hanggá változása, pl.: ün (ol. uno, egy), dür (ol. duro, kemény), venü (ol. venuto, jött), sat.; d) a franczia zárt ö-vel (pl. e szóban: peu) és a szintén franczia nyílt œ-vel (pl. ebben: peur) egyező keverék-hangok, pl.: fiöl, többese fiöi (ol. figliuolo, -i, fiú, gyermek), nöo, noef (ol. nuovo, új), coega (ol. cuoca, szakácsné), foego (ol. fuoco, tűz), loego (ol. luogo, hely) sat.; e) a latin hangsulyos rövid ö-ból lett (vagy ö)kettőshangzó, pl.: fuéæ (ol. fuoco), luéæ (ol. luogo), scuéla (ol. scuola, iskola); f) az kettőshangzó az -ello végződésű főnevek többesében, pl. fradiéi (ol. fratelli, fitestvérek), biéi (ol. belli, szépek), sat.; g) az nd-nek n-né gyöngűlése: pl. domanár (ol. domandare, kérdezni), responer (ol. rispondere, felelni), grani (ol. grandi, nagyok), sat.; h) az l megmaradása a latin bl, cl, fl, pl, sat. hangcsoportokban, pl.: blastamar (ol. bestemmiare, káromkodni), recla és orecla, egyebütt reæa és rega (ol. orecchia, fül), vecla és veæa (ol. vecchia, öreg), flor (ol. fiore, virág), flama (ol. fiamma, láng), plövia és pluevia (ol. pioggia, eső), sat.; i) az egyes szám 2. személyének s ragja az igehajlításban, pl. das (ol. dai, adsz), fas (ol. fai teszesz), séntes (ol. senti, hallasz), sat.

A tartomány olasz és német része folytonosan érintkezvén egymással, ennek elmaradhatatlan következménye lett az, hogy számos német nyelvelem hatolt be Olasz-Tirol egyes tájszólásaiba s azokban aztán idő haladtával meg is gyökeresedett. Figyelembe veendő azonban, hogy e hatások a nyelv szótanát nem érintik, valamint az is, hogy a tiroli olasz tájszólásokba bekerűlt német szavak jó része a lombardiai és velenczei nyelvjárásokban is megvan, sőt hogy némelyikük az olasz irodalmi nyelvben is polgárjogot nyert. Itt csak az Olasz-Tirol különböző vidékein a népnél legjáratosabb német szavak egynémelyikét kívánjuk fölemlíteni, minők: bágerle (németűl Wagen, kocsi), bóro (ném. baar ebben: baares Geld, készpénz, pl. e szólásmódban: togh ’o ’n bóro, egy krajczárom sincs), canéderli (Knödel, gombócz), canóp (Knappe, inas, apród, bányászmunkás), cheller -a (Kellner, -in, pinczér, -nő), chiznér (Kindsdirne, pesztonka), cúcer (Kutscher, kocsis), finferli (Pfifferlinge, vargánya-gomba), garbár vagy garbér (Gärber, tímár), ghimpel (Gimpel, vörösbegy és mamlasz), grobián (grob, goromba), marlós (Markschloss, középfelnémet malsloz), peclin (Bückling, sózott hal), pínter (Fassbinder, kádár), pússol (Büschl, bokréta, schéi, schéo (Scheidemünze, váltó- v. aprópénz), fillér értelemben, példáúl no aver ’n schéo, egy fillérrel sem bírni, scizzer (Schiesser, lövő), slippegár (schlüpfen, schlüpfrig, csuszamlani, csuszamlós), slósser (Schlosser, lakatos), smalzár (schmalzen, zsírozni), smuzzegón (schmutzig, piszkos), snoll (Schnalle, csat), stéora (Steuer, adó), stofiss (Stockfisch, tok-hal), stond (Schiessiand, lövőállás), tísler (Tischler, asztalos), tónco (Tunke, mártás), zecchenár (zechen, Zeche, borozni, számla), sat.

A rendenai önostorozók egyik laude-jának hasonmása. Az „Archivio Trentino” (anno II.) másolata után.

A mint a Dél-Tirol olasz irodalmáról szóló fejezetből is kitetszik, a tartomány olasz tájszólásaiban szerkesztett írásművek első példái elég régi időből valók. Mint egyebütt, úgy itt is a honi nyelvjárásokon szólalnak meg az első irodalmi kísérletek, és csak fokozatosan tisztúl és fejlődik művészibbé a nyelvnek eleinte ingadozó és nehézkes használata. A rendenai önostorozók laude-i mindenesetre a dél-tiroli olasz tájszólási költészet legrégibb emlékei sorába tartoznak.

Mint más olasz vidékeken, úgy Olasz-Tirolban is akadtak egyes írók, a kik műveikben szívesebben használták szülőföldjük tájszólását az általánosabb elterjedésű irodalmi nyelvnél, már akár honi nyelvjárásuk velük született szeretetéből, akár pedig választott tárgyuk természeténél fogva, melyhez a tájszólási alak jobban illett az irodalmi nyelvnél, akár végűl azért, mert kiváltképen földieikhez fordúltak műveikben s így első sorban arra kelle törekedniök, hogy ezek könnyen és jól megértsék őket. A tájszólási irodalomban a dolog természeténél fogva a költészetet illeti meg terjedelem tekintetében az első hely. Azonban jóllehet Olasz-Tirol tájszólási írói közel egyik-másik tagadhatatlanúl elismerésre méltó költői tehetséget tanúsít, nézetünk szerint még sem állítható egyikük sem példáúl a milanói Portával, a római Bellivel, vagy a siciliai Melivel egy sorba. De a tartomány olasz nyelvjárási irodalma azért mégis érdemes helyen áll Tirol szellemi életének jelenségei között. Olasz-Tirol majdnem mindenik tájszólásának akadt legalább egy-egy, többé-kevésbbé termékeny és ismert költője; az a két nyelvjárás azonban, a mely e tekintetben valamennyinél előbbre való, a roveretói és a nonsbergi.

Az első, a ki a roveretói tájszólásban költői kisérleteket tett, a roveretói Givanni József Felix, a kit Vannetti József Valérián 1761-ben megjelent „Lezione sopra il dialetto roveretano” (a roveretói nyelvjárásról szóló előadás) czímű munkálatában „a honi tájszólás mestere és atyja” nevével tüntet ki. Többnyire nyolcz soros szakokban írt tréfás elbeszélései közűl kiválóan említésre érdemesek: „El remit de San Biasi” (A Rovereto melletti San Biagio remetéje), „La donna fa l’om” (Férfi sorsa a nő), „El legat dei bisi” (A borsó végrendelete), „Moda nova de nar a cena” (A vacsorára menetel új módja) és még egyéb novellák, melyek vonzó előadása elmés ötletekkel és szellemes tréfákkal van fűszerezve. Még nagyobb érdemeket szerzett magának a roveretói tájszólás művelésében Turrati Joákim Antal, a Rovereto melletti Lizzanella falucska plebánosa (szül. 1755-ben), kit általában a roveretói költészet tulajdonképeni mesterének tartanak. Ő tisztította meg a tájszólást kezdetben hibás rímelése gyöngéitől is. Két igen sikerűlt szatírát írt, melyek 1828-ban jelentek meg Velenczében. Az egyiknek „El mondo en maschera” (Az álarczosok) a czíme, melyben a költő mulattatva tanít meg arra az igazságra, hogy nem kell a látszatnak hinnünk. A másik „El mondo dal cul en su” (A fölfordúlt világ) czímű s alapgondolatában találkozik az elsővel. Ebben a „régi jó időket” dicsérő szerző fájlalja, hogy a világ sora akkorát változott s egészen fölfordúlt, még a természet és az évszakok rendje is megzavarodott csak úgy, mint a társadalmi és erkölcsi életrend.

Turrati barátja és tanítványa Azzolini Keresztelő János (szül. 1777-ben), kiről azt mondják, hogy egy napot sem engedett elmúlni a nélkűl, hogy legalább egy szonettet vagy másféle költeményt ne írt volna roveretói tájszólásban. A szótárát is megírta (de ki nem adta) a trienti és roveretói nyelvjárásnak; ennek kivonatát utóbb Bertanza János adta ki e czímen: „Vocabolario vernacolo-italiano pei distretti Roveretano e Trentino, opera postuma del prof. Giambattista Azzolini, prete Roveretano”. Derék költője e tájszólásnak, ki simán és könnyedén írt különféle versmértékekben s kinek egyúttal az is egyik érdeme, hogy szilárd törvényekbe foglalta a nyelvjárás addig ingadozó használatát, Zanolli Domokos, roveretói pap (szül. 1810-ben). Több elbeszélést adott ki Givanni hagyatékából a „Florilegio scientifico-storaico-letterario del Tirolo Italiano” czímű gyűjteményben s ugyanott közölte „La donna l¹va” (A torkos nő) czímű, nyolcz soros szakokban írt kedves elbeszéléskéjét is.

Ugyan ő tőle való a „L’offiæi de donna Checca serva de Dom Bastiam” (Sebestyén tisztelendő úr gazdasszonyának napi ájtatossága) czmű elbeszélés is, mely elmondja, mint lett a nevezett pap gazdasszonya napról-napra elbizakodottabbá, míg végre a gazdája kénytelen volt őt a házától elküldeni. Továbbá egy hat soros szakokban írt nászvers, meg az „El Remit de S. Martím” (A lagervölgyi S. Martino remetéje) czímű, érdekes költői elbeszélés, mely még ma is él a nép emlékében. Fordítását Schneller Keresztély közli „Skizzen und Culturbilder aus Tirol” czímű munkájában.

A nonsbergi tájszólásnak tudomásunk szerint legrégibb költeményei, melyek még ma is kedvelt olvasmányai e vidék lakóinak, amaz ünnepi versezetek, melyek 1776-ban jelentek meg Thunn Péter Vigilius grófnak a trienti herczeg-püspökség székébe való beigtatása örömére. A legrégibb költemény szerzője Nardoleo Circio-nak nevezi magát, a mi valamely irodalmi-társasági álnévnek látszik.

A másiknak a clesi Doctor Sieli a szerzője. Ebben a költő az új herczeg-püspök jeles szellemi és szívbeli tulajdonait, családjának régi nemességét és ama jeles hőstetteket és magas méltóságokat dicsőíti, melyekkel a Thunn grófok minden időben kitűntek, s azon óhajtását fejezi ki, vajha az új egyház-fejedelem uralkodása hosszú és boldog lenne s akkora öröme telnék benne, a milyet hódoló alattvalói éreznek, kik fényes ünnepélyekkel, mozsárdurrogással és harangszóval, sat. üdvözlik urokat birtokának minden helységében, a legzajosabban mégis szülőföldén, a Naunia (Nonsberg) völgyében. Végűl pedig ott, a hol költeményétől mintegy elbúcsúzik, azt mondja neki a költő, hogy ha netán azon főrangú uraságok színe elé kerülne, a kiknek ajánlotta (az ünnepelt fitestvérei), hajtsa meg magát előttük illőképen s aztán kérje elnézésüket azért, hogy szíve érzelmeinek őszinte kifejezésére szülőfölde nyelvjárásán mert megszólalni, a melyben jártasabb, mint a toscanai vagy a római nyelvben. Ugyanezen Sieli-től 1777-ben egy csinos nászköltemény is jelent meg, Thunn Máté grófnak Sinzendorff Marianna grófnővel való egybekelése ünnepére.

A Sieliével mérkőző ügyességet tanúsítanak a nonsbergi tájszólásban való verselgetés terén Tonzazzoli Bertalan, a rallói Cristiani báró, a nanói Giuliani József és főkép a clesi Scaramuzza Péter, az El Nones zivzlizzà (A pallérozott nonsbergi) czímmel, 1862-ben megjelent költemények szerzője. Scaramuzza ugyanis eredetileg tiszta nonsbergi tájszólásban írta volt verseit, de utóbb, hogy szélesebb körben is érthetőbbekké tegye őket, némi trienties mázzal vonta be, vagyis, a mint ő mondja, „czivilizálta” e verseket.

Említést érdemel továbbá a casezi Manincor József Ciantica en linga nonesa. Olinda da Caldes (Nonsbergi nyelvű ének. Caldesi Olinda) czímű, szép költői elbeszélése, mely Olindának egy troubadour iránti szerencsétlen szerelmét regéli el. A corredói Sicher József pedig En viaz attorn la Val de Non (Körút a Nons-völgyben) czímmel 267 négy soros szakban bájos leírását adta e vidéknek, melynek előszava is nonsbergi tájszólású.

Valóságos gyöngye végűl a nonsbergi tájszólási költészetnek az a költői levél, a melyet a corredói Sicher Bertalan intézett 1874-ben Sardiniából, a hol akkoriban gymnasiumi tanár volt, a nonsbergi Sfruzban élő Gilli József barátjához (Trento 1884.). A negyvennyolcz, nyolcz soros versszak közűl a legmeghatóbbak a tizenharmadik és tizennegyedik, melyek azon szegény fiúk keserves életét írják le, a kik évenkint több hónapon át kénytelenek hazájuktól távol nyomorogni, hogy mint kéményseprők tengessék magukat.

Hona tájszólási prózáját művelte a rallói Pinamonti József (született 1783-ban), a ki egyúttal az olasz nyelvű, „La Naunia descritta al viaggiatore” (A Nonsberg leírása a benne útazó számára) czímű munkának is szerzője. Tőle való a névtelenűl megjelent s a Nonsberg mai nyelvjárásának ismeretére nagyon fontos „Le strade e i ponti de la Val de Non. Comedia d’un sol atto e d’una sola sena’ (A Nonsberg útjai és hidjai. Vígjáték, egyetlen felvonásban és jelenetben) czímű iratka is, melyben az egész vidék minden helyéről való férfiak és nők mind a maguk sajátos helyi tájszólásában mondják el nézeteiket a Nonsbergben akkor tájt tervezett út- és hídépítésről. Ő a szerzője a szintén névtelenül kiadott, „El puever balós. Istoriella nonesa” (A szegény ficzkó. Nonsbergi történetke) czímű, megható elbeszélésnek is.

Érdekes honi népmondát dolgoz föl nonsbergi tájszólásban a cunevói Lucchini Keresztelő János, mely egyéb nonsbergi szövegek között Boehmer Ede „Romanische Studien” czímű folyóiratában jelent meg (1878).

A trienti tájszólásban Chinolt Keresztelő János aldenói lakatos-mester verselt (1834.). S még mai napság is elég számosan akadnak oly tiroli olaszok, a kik, többnyire ugyan csak a maguk gyönyörűségére, szülőföldjük nyelvjárásán írogatnak és verselnek.

Mint honuk nyelvjárásának kitűnő ismerői s egyúttal tájszólási írókúl is kiválóan említendők egyebek közt: Mor G. a trienti, Tonolli Róbert a roveretói, a castelnuovói Longo Emanuel a valsuganai, Bolognini N. és Lucchini G. B. a judicariai s végűl a caranói Rasmo Rikárd a fleims-völgyi tájszólást illetőleg. Az utóbbi 1879-ben két igen ügyesen és természetes elevenséggel írott elbeszélést adott ki („’L Baosadro” és „’L Galantomo”) Velenczében.

A tiroli ladinok tájszólásai és tájszólási költészete. Alton Jánostól, fordította Katona Lajos.

A ladin övet, a mely az Alpesek kanyarodását követve hol keskenyebb, hol valamivel szélesebb szalagban húzódik a Szent-Gotthardtól a Karsztig, éjszak felől kizárólag német nyelvterület, dél felől pedig jobbára lombardiai és velenczei tájszólások határolják. Az Etsch-völgy és a Piave medenczéje ez övet három, egymástól kisebb-nagyobb távolságra eső részre szeli: egy nyugatira, mely a Szent-Gotthardtól az Ortler-csoportig terjed és Graubünden legnagyobb részét foglalja magába; aztán egy keletire, mely a Tagliamento forrásaitól az Isonzóig ér s a melyet röviden Friaulnak nevezhetünk; végűl a középsőre, mely az Etsch vidékétől a Piave folyóéig nyúlik. Ebbe a középső ladin nyelvterületbe esnek Tirol ladin tájszólásai. Régebben a ladin nyelvterület úgy éjszak, mint dél felé messzebbre ért, a mint részben hangtani jelenségekből, részben román helynevekből világosan kitűnik, hogy valamikor a mai velenczei nyelvterületnek jókora része, nemkülönben majdnem az egész tiroli tartomány föl Vorarlbergig, továbbá a svájczi Tessin kanton is a ladin nyelv-övhöz tartozott. A ladin és a felső-olaszországi tájszólások egymásba olvadásának folyamata egyébiránt még ma is tart, s a két tájszólási terület között nem lévén földrajzi választófal, bizonyára még jó darab ideig el fog húzódni.

A ladin területről az olaszra, helyesebben a lombard-velenczeibe való átmenet épen nem hirtelen, hanem lassú és fokozatos, melyet némely közvetítő tájszólások készítenek mintegy elő. Ezek hangtani jelenségeikkel sem az egyik, sem a másik csoporthoz nem sorakoznak szigorú következetességgel, hanem majd az egyikhez, majd a másikhoz csatlakoznak. Ezektől az úgy nevezhető átmeneti vagy elegyes tájszólásoktól merőben különböznek a német nyelvszigetek, nevezetesen a nyugati és a középső ladin területen, továbbá a szlávok az öv keleti részében, mely nyelvszigetek csak annyiban fontosak, hogy szintén állandóan hozzájárúlnak a nyelvterületek ingadozó határvonalainak folytonos elmosódásához, hang- és alaktani tekintetben azonban kevés hatással vannak a velük érintkező ladin területekre. Ezzel szemben annál erősebb a lombardiai és velenczei elemnek, bár inkább rejtve, de annál biztosabban haladó térfoglalása főleg Tirol ladin nyelvjárásaiban. A legfogékonyabbnak mutatkozik e hatás iránt Tirolban a Noce- és Sarca-vidék, tehát egy felől a Sulzberg és a Nonsberg, más felől meg Judicaria. Azok a ladin nyelv-jelenségek, melyek e völgyekben vidékről-vidékre változó mértékben még ma is mutatkoznak, arra vallanak, hogy a ladinság itt valaha kétségtelenűl igen szépen virágzott. Különösen a Nonsbergről könnyű ezt kimutatni, s ime mégis mind a három völgyben már akkora haladást tett a lombardiai és velenczei nyelvhatás, hogy az ottani tájszólások ma már alig tekinthetők igazában elegyes nyelvjárásoknak. Nem sokkal másként áll a dolog Trienttel is, a hol pedig szintén egészen világos nyomaira akadunk még a vidék egykori ladinságának. Körűlbelűl hasonló természete az alsó Avisio-vidék tájszólása is; a Cembra-völgyben tapasztalható hangtani jelenségek majdnem teljesen megegyezők a Sulzberg- és a Nonsbergben találtakkal. Mint itt, úgy amott is mind erősebb a velenczei elem. A Fleims-völgy, különösen fő helye, Cavalese lakóinak tájszólása alig tér el valamiben a Trientben hallhatótól. Jó része lehet a két nyelvjárás egyöntetűvé fejlődésében az élénk kereskedelmi összeköttetésnek, melyben a trientiek a caveleseiekkel állanak. Predazzo és Moëna nyelvjárásai ellenben már határozottan az elegyes tájszólások közé sorakoznak s átmenetűl szolgálnak a dél-tiroli olasz nyelvjárásoktól a ladinokhoz. Mentől közelebb jutunk innen a völgyben fölfelé haladva az Avisio forrásaiig, mentől világosabban tűnnek ez útunkon szemünkbe a háttérben hatalmasan kiemelkedő fölséges Sella-csoport kőrvonalai, annál tisztábban jelentkeznek s annál épebbek a ladin nyelvelemek. Különben is a Sella-csoport jelölendő meg azon hegytörzs gyanánt, melynek lábánál koszorú-alakban sorakoznak Tirolnak még mind e mai napig majdnem egészen tisztán és épen maradt ladin nyelvjárásai. A déli meredek lejtők alján kezdődik a felső Fassa-völgy, nyugaton Gröden, éjszakon pedig a Gader vagy az Enneberg nyelvterülete. E három völgyben beszélik még ma is a legtisztábban a Iadin nyelvet; Buchenstein vidékén ellenben, mely a Sella-hegytömeg délkeleti lejtőinek tövében kezdődik és onnan délkeleti irányban, meredek lejtők alakjában húzódik a Cordevole mindkét partján egész a velenczei területig, – már oly tájszólást hallunk, a mely egészben még kiválóan ladin jellege mellett, különösen a szóhajlításban és a szókincsben tetemes velenczei hatást mutat. Kiválóan elmondható ez Colle Santa Lucia tájszólásáról, mely a Boita-vidék és Ampezzo nyelvjárásaival, meg a cadorói elegyes tájszólásokkal egyetemben a friauli nyelvterületre szolgáló átmeneti állomásnak mondható.

Tirol ladin nyelvű lakosságának a száma, ha az elegyes tájszólásokat beszélőket mellőzzük, mintegy 15.828-ra rúg, a miből 4.000 Fassára, 3.679 Grödenre, 6.067 Ennebergre és 2.082 Buchensteinre tehető, ha ebből Colle Santa Luciát kiveszszük.

Tirol azon alpes-vidékei, a melyeken még ma is többé-kevésbbé tiszta ladin nyelvjárások honosak, valaha a rómaiak Rhätia nevű s a rómaiak idejövetelekor már itt talált őslakosságról így nevezett provinciának egy része volt. Tirol ladin lakosságú fenvölgyeinek elrománosodása időpontjáról ugyan nincsen semmi biztos tudomásunk, de az kétségtelen, hogy a bajuvaroknak a VI. század közepén történt bevándorlásakor már teljes volt. Az is igen valószínű, hogy a bajuvarok betörése következtében Tirol fő völgyeinek római telepesei a rhäti fenvölgyekbe szorúltak vissza, s ezzel csak erősbítették az itt már is meghonosodott román elemet és teljesen magukba olvasztották a rhäti őslakosságnak netán még meglévő maradványait, a mi annál könnyebben történt, minthogy ugyanezen idő táján a gótok és byzantiak közt Italia földén dúló ádáz harczok következtében számos olaszországi menekülő is oltalmat keresett Rhätia nagyobb biztonságot nyújtó hegyei között. Hogy pedig a románság a germán bevándorlás áradata ellenére is mind e mai napig fenn tudta magát a rhäti hegyekben tartani, az az alpesi völgyek elzárt voltán kivűl főkép a lakosság ősi hagyományaihoz és eredeti jellegéhez való szívós ragaszkodásának tulajdanítható. Ugyanez azonban egyúttal annak is az oka, hogy a ladin nyelvjárások, jóllehet valamennyi a népies latinság közös forrásából ered és ennek folytán közeli rokonságban is áll egymással, mégsem jutottak egységes nyelvalkathoz, a miben természetesen annak is nagy része van, hogy e szétszórt néptöredékecskék minden közös politikai és művelődési középpont nélkűl valának kezdet óta az őket körűlözönlő, náluknál számban és műveltségben is jóval erősebb népek közé ékelve, a melyeknek elmaradhatatlanúl nagy hatást kelle gyakorolniok az ő nyelvükre.

Az egységes nemzetiség öntudatának hiányán múlt egy önálló s egységes ladin irodalmi nyelv kifejlődése is. Mert, habár a legtöbb ladin tájszólás részesűlt is az illető vidékek egyes buzgó fiainak igyekezeti révén némi irodalmi művelésben, azért mégis csupán a nyugati, a bündeni nyelvterületen fejlődött, kétségtelenűl e vidék politikai önállósága következtében virágzóbb irodalmi élet, mely mai napig épségben is tudta magát tartani, míg a friauli és tiroli ladinek vagy az olasz nyelvet használták irodalmi eszközűl, vagy pedig mindenik a maga külön tájszólásával élt, melyek közűl egyik sem bírt általánosabb érvényre vergődni. De épen az által, hogy a ladin nyelvjárások nem jutottak egységes irodalmi alkathoz, hanem a féktelenűl tova rohanó hegyi patakhoz hasonlóan, szabadon és korlátlanúl fejlődött mindenikük félreeső völgyhonában, s hogy többnyire csak a műveletlen paraszt nép ajkán élve, sajátszerű és ingadozó alakjukban öröklődtek jobbára csak a szájhagyomány útján tovább, – épen ez által válnak a nyelvészre nézve kiváló érdekűekké, mint a kinek így annál több alkalmat nyújtanak változatos sokféleségükben a legtanúlságosabb megfigyelésekre; még pedig annyival inkább, mivel a bennök első tekintetre mutatkozó nagy szabálytalanság és sok ingadozás alapjában véve s közelebbről nézve, mint minden élőszóban öröklődő nyelvnél, itt is csak a legszebb törvényszerűségnek derűl ki. E korlátlan fejlődésnek egyik következménye az, hogy a ladin tájszólások számos hang- és szótani jelenség tekintetében nem a szomszédos olasz, hanem a távolabbi franczia és provencei nyelvvel egyeznek. Így az ennebergi (ejtsd: sző) fré, sorëdl a franczia soeur, frère, soleil szavakkal találkozik hangzásában, nem pedig az olasz sorella, fratello, sole hangzásával; s ha a ladin nyelvjárásokat az ó- és új-franczia tájszólásokkal egybevetjük, amazokban vajmi kevés oly nyelv jelenséget fogunk találni, melynek valamely franczia vidék nyelvjárásában tökéletes mására ne akadnánk. Így mindenesetre igen érdekes megfigyelni, hogy az ennebergi, a grödeni és más ladin tájszólások is bizonyos igék jelen idejének képzésénél ugyanazon szabályokat követik, mint Lüttich wallon nyelvjárása, úgy, hogy pl. a wallon battheie (keresztelek) szótani képét tekintve, tökéletesen egybevág az ennebergi batiëiì szóval. A zárt e-nek ei-vé s továbbá ai-vá törése Tirol és Graubünden némely vidékein szintén találkozik egy jellemző franczia hangtani jelenséggel. E pontra nézve csak egyetlen tájszólást vetve össze, pl. az ennebergi trëi (tres), parëi (* paretem), crëi (credit), tökéletes mása az ó-franczia treis, pareit, creit szavak hangtani állapotának. A mássalhangzó előtti nyílt e-nek ie-vé fejlődése meg, mint pl. a grödeni píene (pecten), síes (sex), tiéra (terra), fiér (ferrum), iérba (herba), – egy felől a rumén piepten, sies, tierã, fier, ierbã, más részt meg a spanyol tierra, hierro, yerba és a wallon tierre, fier hangzatára vezet. Épen összehasonlító nyelvészeti szempontból tehát megbecsűlhetetlen értékűek a ladin tájszólások a romanistára nézve.

Minden egyes ladin völgynek megvan a maga sajátszerű tájszólása, sőt gyakran egy és ugyanazon völgy egyes községeiben is más-más színezetű nyelvjárást találunk. Különösen az Ennebergben van ez így, a hol pl. Colfoscban és Corvarában oly hangtani eltérések mutatkoznak, a melyek annál feltűnőbbek, mennél közelebb fekszik a két helység egymáshoz. Ily eltérés a többi közt a latin u-nak épségben maradása Colfoscban, holott Corvarában ü-vé változik. Szinte azt mondhatná az ember, hogy a lombardiai nyelvhatás e fönséges dolomit-óriásoktól körűlzárt szűk völgykatlanban egy helyütt diadalt aratott, másutt meg vereséget szenvedett a tisztább román elem elleni küzdelmében, a minek eredményei az egyik részen a mur (murus), úa (uva), segú (securus), un (unus), dur (durus), stb. hangzású szavak, ellenben Corvar a tájszólásában: mùr, ùa, segù, ùn, dùr. Az ennebergi tájszólás ez eltéréseinek Colfoseban, melyek a nyelvész figyelmét oly nagy mértékben fölkeltik, részben legalább a szomszédos grödeni nyelvjárás hatása is oka lehet. Az ennebergi völgyben egyébiránt nem is két, hanem tulajdonképen három, hangtanilag egymástól tetemesen eltérő tájszólási változatot lehet megkülönböztetni, ú. m. a colfoscit, az abteiit és a szó szorosabb értelmében vett ennebergit. Kétségtelenűl mind a három közűl a legelső a legtisztább, ha az alapnyelv hangjainak legépebb megőrzését és az idegen nyelvhatástól való mentesség legnagyobb fokát tekintjük a tisztaság mértékének. Hogy épen St. Vigil és Enneberg egyházas falu, melyekben pedig némelyek a legtisztább ladinságot vélték föllelhetni, szókincsét nem is említvén, már hangtani jelenségeiben is a szomszédos német lakosság nyelvének erős hatását mutatja, azt könnyű igazolni, s más részt viszont elég csak egy pillantást vetnünk a térképre, hogy rajta azon vidéket megtaláljuk, a mely joggal nevezheti magát a legtisztább ladinság honának. Épen így van a dolog a grödeni völgyben is, ahol szintén nagyon tévedne az, a ki az itt beszélt tájszólást egységesnek és teljesen egyöntetűnek vélné. Ha ugyanis megfontoljuk, hogy St. Ulrich, a völgy fő helye, 1.590 lakost számlál s hogy az egész Gröden-vidék összesen 760 főnyi, nem ide való illetőségű népességének a legnagyobb része épen St. Ulrichban lakik; ha e mellett még azt is figyelembe veszszük, hogy a németekkel való közlekedés majdnem kizárólag szintén a völgy fő helyére szorítkozik: akkor már ebből is könnyen beláthatjuk, hogy az itteni tájszólás, kivált szókincsében nem lehet olyan ép és hamisítatlan eredetiségű, mint pl. az, a melyet St. Christinában, s még inkább az, melyet Wolkensteinben beszélnek. Hogy azonban még csak száz és egynéhány esztendővel ennek előtte is, a mikor e vidéken még nem volt oly nagy a faragott faárúk kivitele és az idegenek forgalma, mint mai napság, – hogy akkoriban az itteni tájszólás még minden tekintetben teljesen egy színezetű lehetett, azt ezzel korán sem akarjuk tagadni. Hasonló árnyalatszerű eltéréseket látunk az alsó és felső Fassa-völgy, meg a Buchenstein és Colle Santa Lucia tájszólásai közt, nem is említvén az ampezzói, fleimsi, sulzbergi és nonsbergi keverék-nyelvjárásokat.

De, mint már említettük, az egyes ladin tájszólásoknak egymástól való eltérései kevésbbé érintik a mondattant s inkább csak a hang-, legfölebb az alaktan és a szókincs terén észlelhetők. Már a mi legelőbb is e szókincset illeti, bíz’ az általán véve meglehetősen tarka és sokféle eredetű elemek keveréke. Természetes, hogy az alap-anyaga mégis a népies latinság, s így e része a többi román nyelvekével közös. Önként értendő azonban, hogy azért a latin irodalmi nyelvből is kerűltek a ladinság szókincsébe egyes elszórt szavak, melyek az élettel szorosabb viszonyban álló dolgokat jelölnek, így kiváltképen az egyházi és a jogi élet műszavai köréből valók. De a népies latinból került szavak sem mondhatók mind valamennyien az összes ladin tájszólásokkal közöseknek; némelyikük ugyanis több ladin nyelvjárásban, más részük már csak egyesekben, ismét mások pedig csak egyben-egyben vannak meg. Továbbá az is eléggé érthető, hogy ugyanaz a szó is különböző hangzással van meg a ladin nyelvjárás-öv más-más vidékein, sőt hogy e mellett még az értelme is változó árnyalatot mutat vidékenként. Ha a három nyelvjárás-csoport ketteje a harmadiknak kizárásával közösen bír valamely fogalom jelölésére egy-egy szót, akkor Graubünden és Tirol rendesen együtt tartanak Friaul ellenében, mely ily esetekben többnyire az olaszhoz csatlakozik. Ugyancsak a földrajzi helyzetből következik az is, hogy Tirol ladinsága több esetben találkozik valamely jelenség dolgában a friaulival és a graubündenivel, mint e kettő ismét egymással. A tiszta ladin nyelvjárásoktól a keveréktájszólások leginkább a velük határos olasz nyelvterületről átvett kölcsönszavaikban ütnek el.

A ladin szókincs egyik legfontosabb eleme a német, vagy helyesebben germán szavak csoportja. A ladin az összes többi román nyelveket fölűlmúlja germán nyelvelemeinek számára nézve. Ezek közt azonban jól meg kell különböztetnünk a többi román nyelvekkel közös kölcsönvételeket azoktól, melyek csak a ladinság sajátjai. Amazok ugyanis régibb időből valók, s a román és germán hangrendszer nem épen nagyon térvén el egymástól, átvételüket nem is gátolta valami nagyon nagy akadály. A második csoportba oly szavak tartoznak, melyek már az új-felnémet nyelvből valók, vagy pedig, mivel itt különösen csakis a tiroli ladinságról szólunk, Tirol német tájszólásaiból szivárogtak be, s mivel már nem igen illeszkedhetnek a ladin nyelv hangtörvényeihez, még a laikus előtt is azonnal kölcsön-szavakúl ismerszenek föl. A három ladin nyelvterület közűl könnyen érthető okokból a graubündeni a leggazdagabb germán elemekben; már valamivel szegényebb a tiroli és a legszegényebb a friauli, melyben azonban ezért mintegy kárpótlásúl a szláv kölcsönvételek foglalnak el ha nem is épen túlságosan nagy, de mégis eléggé felötlő helyet, míg Tirol ladin nyelvjárásaiban alig van a szlávságnak nyoma. Arra a kérdésre, vajjon vannak-e nyomai a ladin nyelvben a római elemeket megelőző nyelvnek is, határozottan igennel felelnek azon nem csekély számú ladin szavak, melyek eredete nem nyomozható ismert forrásokig. Azonban ez elemeket valamely egyes nyelvnek, mondjuk, a rhätinek tulajdonítani annyiban mégis fölötte bajos, hogy magáról e rhäti nyelvről majdnem semmi biztos ismeretünk sincs.

A szókincs változatosságához járúl az egyes ladin nyelvjárások megkülönböztető elemeként az alaktani jelenségek sokfelé ágazása. Ide tartoznak az egykori kétesetűségnek még főnmaradt nyomai, a minőkkel Tirol ladinságában is találkozunk. Ilyenek az ennebergi fonz (fundus), pavël (papilio), a grödeni páster (pastor), a melyek a latin alapszó nominativusi alakjára vezetnek, holott egyébként az egyes szám fönmaradt esete az accusativus szokott lenni. Nem kevésbbé fontosak a változó hangsulyozással járó esetképzés nyomai, minők az ennebergi lérì (latro), a nagyító képzős ladron (lator) mellett, vagy mùt (fiú) mitóns többese, és mùta (leány), melynek mitáns a többes száma; így (soror) s mellette többese sorús (sorores); hasonlót Grödenben és Graubündenben is tapasztalunk. A személytelen franczia on, ném. man névmást Tirolban és Graubündenben unus, Friaulban ellenben a többes szám harmadik személye vagy a visszaható névmás fejezi ki. Tanúlságosak és érdekesek az egyes vidékek határozatlan névmásainak különböző alakúlatai, így az ennebergi inzáo (ego-non-sapio-ubi = nem tudom, hol: valahol), zacó (non-sapio-quo: valahogyan), zacán (non-sapio-quando: valamikor), insachí (ego-non-sapio-quid: tudj’ isten, mit), invalgó (in-v-alicubi: valahol). Tirolban az egyes és többes szám harmadik személye mindig egyenlő hangzású, a miért is pl. az ennebergi pórta = latin portat és portant is, portà = portabat és portabant. Friaulban ez már csak részben van így.

Jóval tarkábbak azonban a szókincs és az alaktan eltérő jelenségeinél a hangtaniak. Ezek ugyanis csak részben igazodnak valamennyi ladin nyelvjárással közös törvények után, részben pedig olyakat követnek, a melyek csak egyes tájszólásokra érvényesek. Az olaszszal ellentétben a szótag végén mássalhangzótól nem zárt a a ladinban általán véve e felé való hajlást mutat, mely azonban különféle színezetet ölthet, a mint pl. az ennebergi chiér (carus), pér (parem), laldé (laudare, laudatum) mutatják. Az al + d, t, s, hangcsoport az l előtt fejlődött u következtében zártabb hangzásra való hajlást mutat, a melylyel az l hol megfér, hol kiesik, így pl. Graubündenben a latin alter-ből aulter vagy oter lesz, míg a Münster-völgyben, valamint Ennebergben is ater-t ejtenek, a mivel szemben Fassa, Buchenstein és Gröden tájszólásaiban az a helyén au, Ampezzóéban pedig ou hangot hallunk. A Münster-völgy és Enneberg közötti egyezés is egyik bizonyítéka a ladin nyelvjárások önálló és szabad fejlődésének, mely gyakran az egymással szomszédos tájszólásokban egészen eltérő úton haladhat, míg esetleg valamely távolabb esővel megegyezik hangtani jelenségeit illetőleg. Továbbá az is igen jellemző, hogy a ladinság az imént említett két hangtani jelenségben, t. i. az a = e és az al + t = au(l)t dolgában találkozik a francziával. Ugyanígy van ez az ínyhangok előtti a-val is, melyből úgy a ladinban, mint az éjszaki és déli francziában ie lesz; pl. v. ö. az ennebergi chié (caput), mangié (manducare), paié (pacare) szókat. Az a-nak m és n előtti részleges o-vá zárúlása, mint kiváltképen Graubündenben, úgy rész szerint a Nonsberg és St. Vigil vidékén, meg az ennebergi egyházközségben is előfordúl, így pl. a nonsbergi Vigóban: on (annus), gront (grandis), giomba (* camba), mon (manus): Főhangsulyos nyílt latin e-ből Tirolban csak némely esetekben, és pedig, a mint látszik, reá következő u vagy i hatása folytán, de a követő mássalhangzók minősége- és mennyiségétől függetlenűl válik ie. E hangtörés megvan Grödenben és Buchensteinben, de nem történik a közbenső Ennebergben, a miért is a grödeni inviärn (hibernum), piärder (perdere) szavakkal ennebergi invér, pérdì áll szemközt. Zárt e (latin e, i, kivált mássalhangzótól födetlen szótagvégben, úgy, mint az éjszaki és déli francziában és a rumunban, többé-kevésbbé az egész ladinság területén ei- vagy ai-vé változik, mely azonban megint nem ritkán zárt vagy nyílt e-be vonódik össze; így ennebergi avëi (habere), vëi (verum), nëi (nivem), de már avëna (avena), stëla (* stela). Sajátszerű jelenség a nyílt vagy zárt e-nek mp, nt, ng és nc előtt o-vá változása az éjszaki Enneberg-vidéken, mint pl. ciont (centum), tomp (tempus), arjont (argentum); holott nd előtt nyílt e-be való átmenetet látunk, pl. vénì (vendere), ténì (tendere). A nyílt o a nyílt e-hez hasonló magatartást tanúsít; de kettős hangzóra oszlásának föltételei nemcsak az egyes nyelvterületek szerint, hanem gyakran völgyről-völgyre változók, s Tirolban az eredeti, o hang megőrzése mellett uo-, ue- és oe-ra való törést eredményeznek, így az ennebergi cur, coeur, cür (cor), joebia (Jovia), incú, incoe, ncú (* anc hodie), pórta (portat). Zárt o (latin o, u többnyire változatlan marad, de v. ö. mégis ezzel az ennebergi flu (florem), fùrchia (furca), fùr (furnum) szavakat. A latin u Sulzbergben, részben Nonsberg, Judicaria, az Avisio-völgy és Predazzo vidékén, meg az Enneberg nagy részében is ü felé hajlik, így az ennebergi (tu), plü (plus), scür (ob-scurum).

Már e vázlatosan ismertetett jelenségekből, melyek még csak a magánhangzókat érintik, eléggé kiviláglik, mily kevéssé lehet valamennyi ladin nyelvjárással közös hangtörvényekről szó. A hangtani jelenségek ugyanis többnyire völgyről-völgyre változnak, azonban mindenütt megvan ama sajátszerű hangtani törvényekben a magyarázatuk, melyek egy-egy tájszólás keretén belűl szigorú következetességgel uralkodnak. A mi a mássalhangzókat illeti, mindenekelőtt a román ca és ga ínyhangúvá változását említjük meg, mint a ladinságnak a franczia és a provencei nyelvvel közös olyan vonását, a mely egyike a ladint az olasztól a legélesebben megkülönböztető jeleknek. Azonban az ínyhangúsítás egyes fokai (chia, gia; cia, ya, a) ismét mások és mások az egyes völgyek szerint, és még az is megjegyzendő, hogy az ínyhang a ladinban rendesen csak a hangsulyos szótagra szorítkozik, holott a francziában e tekintetben a hangsuly nem tesz különbséget. A mi Tirolt illeti, Nonsberg, Vigo, Gröden, Enneberg, Buchenstein a ca szótagot chia-vá váltják, így chiasa (casa); Felső-Fassában és Ampezzóban ca = cia, míg a Sulzbergben olasz hatás alatt ca = ca mutatkozik. A latin *gattus-ból giat lett a Nonsberg, Vigo, Felső-Fassa, Gröden, Buchenstein és Enneberg nyelvjárásában (az éjszakiban azonban yat), míg az ampezzóiban žato, a sulzbergiben pedig gat; a latin pacare szó paié-vé változott Enneberg- és Buchensteinben, holott Gröden nyelvjárása paiä-nak ejti, Nonsbergben meg paiar-nak mondják s paér-nak Felső-Fassában, ellenben pagá marad Ampezzóban és pagár a Sulzberg vidékén. Graubündenben és rész szerint a Nonsbergben az inyhangúság a cu és coe szótagokra is kiterjed, mint példáúl a nonsbergi chiurat (plebános) mutatja. Szóvégi inyhangúság, minőt a nonsbergi fuóch és foech mutatnak, lombardiai hatásnak tulajdonítható, míg a többes-számi fuch (foci); sach (sacci), sëch (sicci) alakok inyhangja Ennebergben a ragbeli i-nek c-hez járúlása útján keletkezett. További jellemző vonásuk a ladin nyelvjárásoknak az olasz nyelvvel szemben a cl, gl, pl, bl, fl hangcsoportok l-jének megmaradása, pl. ennebergi tlé (clavis), glacia és dlacia (* glacia), plëgn (plenum), blastemé, flama; Sulzbergben már némi olasz hatás is mutatkozik, így: chiaf, de glach, plén, flámo; még több Vigóban, a hol már kiáf, giácio, pién, biastemar, fiámo e szavak hangzása; Felső-Fassában: kiéf, yáció, pién, fiámo; Colle Santa Lucia-ban: chiéf, yas, pién, fiáma; Ampezzóban: ciáe, žazo, pién, fiáma. Graubündenben és Friaulban e hangcsoportok majdnem kivétel nélkűl épségben maradnak.

Hátra van még, hogy Tirol ladin részének népköltészetéről is szóljunk pár szót. Sajnos, hogy e részben vajmi kevés az, a mit mondhatunk, de legalább érthetők az okai. A népköltés csak ott virágozhatik, a hol megvan az egyűvé tartozás érzete; már pedig ez Tirol ladinjainál a fent említett okoknál fogva hiányzik. Meg aztán, – legalább úgy látszik, – nem is igen kerültek elő e néptöredékek múltjában sem olyan események, a melyek történelmi népdalok anyagáúl szolgálhattak volna. Még a szerelmi népdal, mely pedig más országokban a dalok zömét szokta tenni, még ez sem talált a ladin vidékeken ápolásra. Ugyanígy a vadász-dal sem. Még a legnagyobb keletük volt az alkalmi költeményeknek, melyek majdnem mind csupán a nonsbergi és az ennebergi tájszólásra szorítkoznak és legfölebb nyelvi szempontból lennének fölemlíthetők. Az egyetlen, valamennyire kimagasló irodalmi jelensége Tirol ladin nyelvjárásainak az 1885-ben Innsbruckban kiadott „Rimes Ladines”. Az említett költői kísérletek rímes versalkotása olasz mintákra van szabva.

Vorarlberg népélete. Sander Hermanntól, fordította Katona Lajos.

Nem épen könnyű dolog Vorarlberg népének a lakosság összeségét egyetemlegesen jellemző vonásait feltüntetni. Hisz e kis tartományrész lakói nem is közös származásúak, még századunk elejéig nem is tartoztak mindannyian ugyanazon állam kötelékébe, sőt még az osztrák uralom alatt álló kerületek is más-más közigazgatási szervezettel bírtak, különböző fejlődésű szabadalmaik és sokféleképen elágazó kiváltságaik szerint. Az egész területnek elzárt völgy-vidékekre való tagozódása, az éghajlati ellentétek, a hegyeken és az alantabb fekvő tájakon megtelepedett lakosság más-más foglalkozása és életmódja, mint egyebütt, itt is mélyre ható különbségeket teremtettek a népjellemben. Mindazonáltal mégis fölismerhető az egész népességnek bizonyos közös és egyöntetű jelleme. Az alamann elem teljesen kiszorította a déli churwälsch vidékek románságát. A Walser-völgy bevándorolt lakói tetemesen elősegítették e hódítás menetét, s maguk is az alamann néptörzs egy töredékének tekintendők. A sváb népjelleg, mely különben alig egyéb az alamannak egy gyöngített árnyalatánál, csak a tartomány legéjszakibb vidékein mutatkozik. Kelet felől pedig a magas hegyfal minden tiroli hatásnak kezdet óta útját szegte. A régi tartománygyűléseken csak polgárságot és parasztrendet látunk, a nemességnek és papságnak semmi nyoma. E körűlmény, továbbá a lakosságnak bőségesen kijutott szabadságok, a kisebb községi szervezetek önálló kialakúlásának lehetősége; meg a szabad birodalmi városok, az appenzelli és bündeni helvét községek közelsége oly öntudatot ébresztett s ennek nyomán bizonyos fesztelen magatartást fejlesztett a vorarlbergiekben, melyet magasb rangúakkal való érintkezésökben mai napig meg tudtak tartani. Ha mindehhez még számba veszszük a haladottabb rendszerű gazdálkodást és a szépen fölvirágzott ipart, nem csoda, ha a kis tartomány már nem egy figyelmes szemlélő előtt úgy tűnt föl, mintha valamely svájczi kanton volna.

Valamint amott, a Rajnán túl, itt is több a számító ész, mint a szívbeli érzelmesség. Sokat halljuk dicsérni a vorarlbergiek gyors fölfogását és ügyes alkalmazkodó képességét. Van is e kis tartományban sok gépész és építőmester, sőt kiválóbb festő és szobrász is, de kevés benne a költő s még kevesebb a zeneművész. A vorarlbergiek szorgalma és iparkodása igazán dicséretre méltó, de a szerző hajlam és a megkeresett vagyon becsűlése néha kelletinél is nagyobb mértékű náluk. Fejlett és éles eszökkel együtt jár bíráló megfontolásuk és találó itéletök. Véleményének a vorarlbergi szívesen és könnyedén ád szóbeli kifejezést, ezért nagy barátja az eleven társalgó múlatozásnak, melyet a szeget fején találó ötletekkel és csípős gúnynyal tud fűszerezni. Ékes, vagy legalább is könnyen ömlő szólása azonban gyakran fajúl szószaporítássá, ingerkedő hajlama veszekedő kedvvé. Büszke önérzete nem ritkán hiúsággá duzzad, szülőföldéhez való ragaszkodása pedig olykor helyi érdekek szűkkeblű dédelgetésévé válik túlságában. A nép igazságérzete és méltányossága, valamint a nemes jótékonyságra való hajlama már sokszor bebizonyúlt. Ha egy felől, kivált az iparűző kerületekben, az élet örömeinek élvezésére s némi fényűzésre való törekvést is tapasztalunk, más felől el kell ismernünk, hogy még ez is mindenütt az igazi háziasság, a kényelmes otthon és a tisztaság dicséretes ápolása iránti élénk érzékkel párosúl. A tisztaságszeretet kivált Mittelbergben, a Bregenzi-erdővidéken, a Tannbergen és Montavonban tűnik szembe. A vorarlbergiek hazaszeretete a századok folyamán mindenkor fényesen bevált. Őszinte vallásos érzületet főleg a magasabban fekvő völgyekben találni.

Az egyes tartományrészeknek megvan a maguk sajátszerű jellegük. Az alsó Rajna-völgyben több az életkedv, daltól, zenétől hangosabb a vidék, általában mélyebb a lakosság érzésvilága, mint a felsőben. Az erdővidék elejét lakó nyíltabb és közlékenyebb, míg a belső részek népe már zárkózottabb és óvatosabb. Saját vidékein kivűl az erdővidékit büszkének, de egyúttal óvatosnak és a felesége akaratától nem kevéssé függőnek ismerik. Ellenben a mittelbergi már azt tartja: „As bitzle Schnaps und as bitzle Wiberroth ist guot, aber ja vo keim Theil z’ viel” (Egy kis pálinka, meg egy kis asszonyi tanács jó, de a sok mind a kettőből megárt). A mittelbergi igen erős önérzetű, vendégszerető és jótékony. Mint a felső Walser-völgyben lakó sógorának, neki is sok a természetes esze, melynek velős mondásaiban („Walserreden”) adja jelét. A Walser-völgy lakóit különben agyafúrtaknak is mondják, még inkább pedig a montavoniakat. Takarékosság, szorgalom és becsületérzés különben emezeknek is legkiválóbb erényeik. A vorarlbergiek kereskedelmi szellemű, útazó kedve Montavonban a legnagyobb. Az ily útakról megtérő vándorok aztán csiszoltságot s több ügyességet visznek haza magukkal, de olykor messze járt emberek ismert szokásaként kissé el is vetik a sulykot. Odahaza általában nem sok pénzt költenek, hacsak olykor a korcsmában kérkedésből ki nem vágják az asztalra tömött erszényüket s fényes aranyaikkal nem gurigálnak.

Lássuk már most a helységeket, házakat és a nép viseletét!

Bregenzi-erdővidéki ház. Charlemont Húgótól

A tartomány kisebb városai még ódonabb részeikben is barátságos tekintetűek. Alaprajzuk bizonyos szabályosságot mutat. Útczáik többnyire nem túlságosan szűkek, kivált a feldkirchiek igen jó kövezetűek, tisztára söpröttek és helyenként fasorosak. Két- vagy három-emeletes, meszelt, vagy itt-ott festett házaik nyájas külsejűek és csak nagy ritkán látható rajtuk a megkopott ódonság színe. Egyes kimagasló tornyok, kapuk és a városfalak maradványai érdekességükkel vonják magukra a szemlélő figyelmét. Bregenz fölött terjedelmes vár gyanánt emelkedik ki az ó-város, Bludenz fölött meg a templom és Gayenhofen várkastélya, Feldkirch fölött pedig a Schattenburg magaslik. A városok köré századunk folyamán gyárak, munkás-lakások és a jómódúak mezei lakai, meg mindenféle gazdasági épületek öve járúlt. Egészen új útczái azonban csak Bregenznek keletkeztek. Azon országút mentén, mely az Arlbergtől a Rajna völgyébe és a Bodeni-tóhóz vezet, az úgy nevezett „útszéli falvak” fejlődtek. Ezek dereka hosszú vonalban nyúlik el a rajtuk keresztűl húzódó országút két oldalán, bár néhol jobbra és balra mellékágak is erednek a törzsből. A legnagyobb ilyenféle falu Dornbirn.

De a mai országúttól távol eső helyek némelyike is ilyen építésű; így pl. Ludesch, melynek ép ezért a nép ajkán „a hosszú falu” a neve. Gyakran egy-egy kisebb-nagyobb házcsoport, olykor csak néhány ház csoportosúl a templom köré, egy közteret fogva körűl, melynek néhol „Hof” (udvar) a neve. Ilyenek pl. Schwarzenberg és Lingenau. Schruns, St. Gallenkirch és Gaschurn közepén is ilyen házövet látunk, s említendő még Gurtipohl fő tere, melyet oly sajátszerűen öveznek körűl a házak és magtárak. A községek e középrészén, vagy magván túl többé-kevésbbé távol egymástól az elszórt tanyák és magánosan álló majorságok következnek a hegység oldalain vagy kiszögellésein. Míg a Bregenzi-erdővidék hátsó részén („inner den Stiegeln”) leginkább egybe épített faluk vannak, addig az előrészében és a Walser-völgyekben, valamint a Sulzberg lejtőin, meg a Schruns és Tschagguns fölötti hegyoldalakon is szétszórt tanyák láthatók.

A házaknak csak néhány fajtáját kívánjuk itt fölemlíteni. A Bregenzi-erdővidéken építkeznek a legtakarosabban. Már majdnem száz esztendővel ez előtt is azt jegyezte meg róluk a jó öreg Steub atyus, hogy „az ember nem is hinné, mekkora különbség van fa-ház és fa-ház között, a míg a duxi viskókat és a Bregenzi erdő valóságos palotáit egymással összehasonlítani alkalma nem kerül”. Emezeket említvén, az andelsbuchi mosolygó mezőségen álló, két-emeletes és barázdás cserépzsindelylyel födött derék szép házai lebeghettek szemei előtt. Ezek azonban nem tekinthetők a vidék saját és eredeti építésmódja igazán jellemző képviselőinek, mert már idegen hatás alatt keletkeztek újabb időben. Ezeknél jóval nyájasabb tekintetűek az erdő-vidék hátsó részében, kivált a Bezautól Schoppernauig húzódó falvak nemesen egyszerű házai. Ezeknek kőből rakott alapjain kifaragott fatörzsekből egyberóttan emelkedik az egyemeletes építmény, melyre messzire kihajló, gyöngén emelkedő és kövekkel lenyomtatott zsindelyes fedél borúl. A háznak egyik, de néha mind a két hosszabb oldalán egy „Schopf” nevű pitvar-féle előépítmény áll, melyet a ház eleje felé korlát kerít el az emelet erkélyét („Laube”) viselő oszlopok között. Ez a „Schopf” a Bregenzi erdő házainak különös ismertető jele, s e helyiség nyáron ebédlő és társalgó szobáúl is szolgál, hol nem ritkán naphosszat látni a szorgalmasan hímezgető fehérnépet. E pitvaron át jutunk a ház belsejébe. Régibb házakon még látni itt-ott az egykori festés, fölíratok és évszámok nyomait; de ma már ezek közűl is zsindely-burkolata van igen soknak. A bejárat a konyhába vezet, s onnan a szobába, majd a kamarába (Gaden) jutunk. Az első emeleten az erkélyen, szobán és hátsó szobán kivűl van még a padlás-kamara. Az istálló a lakóhelyiségekkel egy födél alatt van. Így van ez a Rajna-völgy házaiban is, melyeknek legszebb mintáit Dornbirnban és környékén láthatni. De még az egyszerűbb házak is elég barátságosak. Fából összerótt, vagy fakeretbe illesztett téglafalaik fölé cserepes nyereg-födél borúl, melynek messzire kinyúló két szárnya széleit a fal tetejéből rézsútosan kiálló, fölűl villa alakra elágazó támasztók tartják. A két-három vagy több, egymáshoz közel álló ablakot az előre hajló eresz árnyékolja s fatáblák védik, melyek többnyire alúlról fölfelé tolhatók. A zsindely-burkolat itt mindenütt általános.

Rajna-völgyi ház. Charlemont Húgótól

A Walser-völgyekben, a Tannenbergen és Montavon vidékén az istálló külön áll a háztól. A montavoni rendes ház mai napság az erdővidékihez hasonlag szintén szálfákból van összeróva („gestrickt”) s messzire kihajló havasias fazsindely-tetővel födve. A ház ajtaja a déli oldalra néző, ú. n. „csurgó-félen” van egy zugban, melyet a ház hátsó részének kiszögellése, a hosszanti oldal közti szöglet alkot. Az ajtótól a homlokzatig érő előcsarnokféle házrészt vagy a fölötte lévő erkély, vagy csupán a házeresz védi. A nem igen nagy ablakok faragott keretbe foglalvák és két oldalra nyíló táblákkal zárhátók el. A földszínt és az első emelet fölött némely helyütt koczkás vagy íves, vagy csipkézett díszítésű párkány vonúl körűl, mely az erkély korlátjának és oszlopainak faragványaival és az ablakkeretek czifrázataival, valamint a kinyúló tetőgerendák faragványos fejeivel elég díszt ad e házaknak; ez az összeállítás a kisebb-nagyobb egyszerűségen kezdve egész a legszeszélyesb ékítésig igen gazdag változatosságú. Kellemes hatású a falak fenyűfa-gerendáinak idő haladtával a napon vörös-barnára változó természetes színe is. Ritkán hiányzik a homlokfalról a ház építésének évszáma, első birtokosának neve, néha pedig többé-kevésbbé világosan olvasható erkölcsi mondások is láthatók rajta. Az ablakokból, kivált a felsőkből üdén pompázó virágdísz mosolyog le, kellemesen tarkítva élénk színeivel a hozzá jól illő sötét hátteret. A pitvarból a konyhába s az e mellett lévő, takaros faburkolattal kirakott falú szobába érünk. Ebbe két homlokfali és két oldalvást eső ablakon át szűrődik be a világosság. Az ablakok alatt van a két, egymással derékszögben álló fal hoszszában a lepántolt pad. Az ajtó mellett egy felől egy nagy, tarkára festett szekrény áll, más felől meg a testes, de nem igen magas kályha terpeszkedik, melyhez padok támaszkodnak. Az ablakos falak alkotta szögletben („Spausawinkel”) látjuk a jókora, nyolczszögletű asztalt, melynek a közepébe gyakran palatábla van illesztve, fakerete pedig szép berakott munkával ékes. Ugyanebben a szögletben függ a falon a feszület. Néhány szék, egy tükör, pár szentkép, arczképek, egy schwarzwaldi óra, a szenteltvíz-tartó s legfölebb még egy fiókos szekrény járúlnak a szoba bútorzatához. A másik ajtó a többnyire csak egy-ablakos oldalszobába nyílik. A pitvarból néha ugyancsak meredek lépcső vezet föl az emeletre, hol a belső és külső szobán kivűl rendesen még erkély („Loba”) is van.

Népviseletről ma már legfölebb a Bregenzi-erdővidék, a Walser-völgy és a Montavon női lakosságát illetőleg lehet szó. Az erdővidéki nők fő ruhája az újjatlan köntös („Juppe”), mely fekete, sokszorosan ránczolt fényes vászonból készű1 s a válltól egész bokáig ér. A derékon fekete, ezüst csattal kapcsolt bőr-övvel szorítják a testhez, alúl pedig, körűlbelűl a térd magasságában keskeny kék sáv fut rajta körűl. A nyak táján a köntös mellénye, a „Mieder”, vagyis az igen rövid ruhaderék, kissé ki van vágva és széles, gyakran hímzett selyem szalaggal szegélyezve. A nyakat bársony gallér („Goller”) övezi; ez és a szoknya-derék közé az „előtevő”-t (Fürtuch) tűzik be; ennek csakis felső, látható szélét arany rojtozat díszíti. A gazdagabbak nehéz, színes selyemből varrott ruha-újjakat is viselnek. Templomba menéskor a húsz éven felűli erdővidéki nők mind a „Schalk” nevű, igen rövid és nagyon szűk, szintén fekete fényes vászonból való zekét öltik magukra. Szoros tincsekbe font s a fej körűl koszorúba rakott hajukat hétköznap rendesen prémes sapka, az ú. n. „Baier” födi, vasárnap ellenben sötét-kék pamutból kötött, kúp alakú s tetején kissé lecsapott süveget tesznek föl. Nyáron ezt fekete, széles karimájú szalmakalap pótolja, melynek éles szélű, alacsony tetejét széles selyem szalag köríti. A hajadonok ünnepi körmenetek alkalmával a „Schäppele” nevű fejdíszt viselik. Ez fekete bársonyból való s többnyire Jézus nevével, ritkábban a viselőjeével kihímzett körpántról emelkedő s fölfelé kehely formára nyíló korona, melyen mindenféle, arany és ezüst szálakból, meg pitykékből alkotott díszítés van. Gyászruháúl az ú. n. „Stuche” és a „Leidmantel” szolgál. Megemlítendő még, hogy régibb időben rövid fehér szoknyát és fehér sapkákat viseltek. – Az erdővidékiek rövid zekéje („Häss”), valamint az ugyanottani tanácsosok hagyományos kerek köpönyege már kiment a divatból.

Montavoni ház. Charlemont Húgótól

A Lutz-völgy nőinek kedvelt színe a piros; piros a szoknyájuk, ruhaderekuk és harisnyájuk. Szoknyájuk már fönn a mellükön kezdődik, s mivel ugyanily magason kötik a kötényüket is, termetük egészen el van torzítva.

A fejükön prémes aljú sipkát hordanak, melynek a felső, kiszélesedő része fekete bársonyból van. Ugyanabból való csokor díszíti a prémet is. A Walser-völgyiek viseletéből fejlődött, de jóval izlésesebbé vált a montavoni nőké. A ruha ott is egybe van varrva a derekával, de ennek megvan a termethez illő hosszasága és szabása. A sötét szoknyát alúl a belső oldalán vörös szegés, kivűl pedig fekete bársony szalag díszíti. A szoknyával egyazon szövetből való, vagy pedig zöld, avagy vörös damasztból varrott ruhaderéknak a nyakon szív alakra szabott kivágása széles, fekete és finom tűzéssel ékes, habos selyem szalaggal van körűl szegve. A kivágás alól a selyem alsó derék s a kivágással egyező alakú, de keskenyebb mell-betét néz ki. Ez az „előtevő” („Brusttuch”) a derék számos kapcsain kígyózva végig fűzött zsinórral, a „Brisnestel”-lel van a derékhoz erősítve. A nyakhoz bársonyból készűlt s habos selyem szalaggal szegett gallér, a „Lible” és egy atlasz kendő simúl. A nagy fekete selyem kötény majdnem egészen körűlér s hátúl is csaknem egészen elfödi a szoknyát. A „Glöcklitschopa” (csengetyűs kabát) szintén finoman letűzött szalagdíszszel van a nyak körűl és elől a mellen beszegve, a hol szélesebbre nyílik az alatta lévő kivágott ruhaderéknál. Ez a kabát szorosan testhez álló, a ruhaderékkal egyenlő hosszúra ér le, hátúl pedig legalúl három ránczba van foglalva. A kabát újja hajtókáinak, a bársony kötényszalagoknak és a mellen kilátszó „előtevő”-nek a hímzései adják meg igazi díszét ez épen nem olcsó viseletnek. Vörös harisnyába bújtatott lábukon ezüst csattos, „Ringgenschuhe” nevű czipőt hordanak. Ünnepnap a díszesebb prémes sipkát, vasárnap a „Mässle” (mércze) nevű, magas, tetején jóval szélesebb, karimátlan köcsög-kalapot viselik. Gyász jeléűl három évtizeddel ez előtt még e vidéken is fehér kendőt kötöttek a fejükre s erre alacsony, széles karimájú férfi-kalapot tettek. Ez volt az ú. n. s már fönt is említett „Sturz und Stuha”. Ünnepi körmeneteken az ausserfrattei hajadon a „Schäppele”-vel, az innerfrattei pedig koszórúval ékíti magát. A Schäppelt Schrunsban vörös tafota szalaggal kötik a fejükre úgy, hogy a kötő szalag csokra a hátukon lelógó, széles fonatú haj alá kerűl. A hajfonatokra széles, hímzett bársony szalagokat kötnek, melyek úgy fűzvék át a kötény pántlikáján, hogy az egyik oldalon a szoknya közepéig, a másikon ellenben egész az alsó szegéseig érnék. Ily alkalmakkor nem öltik föl a „Tschopen”-kabátot. Karjaik ilyenkor csakis a hófehér ing hosszú és bő újjaiba vannak bújtatva. A „Lible”-ről a hajszalagokkal egy szövetből való s velük egyenlő hímzetű pántlikák függnek, melyek a hónaljak alatt vannak áthúzva. Jóval egyszerűbb a többi községek nagyobb részének női viselete. Hatvan évvel ez előtt még a polgárnők nehéz, aranyos díszítésű ú. n. „kerek”-fejkötőt viseltek.

Vorarlbergi népviseletek: 1. Montavon, 2. Montavoni nő gyászban. 3. Walser-völgy. 4. Bregenzi-erdővidék. 5. Montavoni nő. 6. Bregenzi-erdővidéki nő. 7. Nyári viselet a Bregenzi-erdővidéken. 8. Ünneplő viselet a Brgenzi-erdővidéken. 9. Gyászöltözet a Bregenzi-erdővidéken. Gabl Alajostól

A népélet egyebütt változatosabb és élénkebb színezetű képet tár elénk, de azért itt is akadunk sajátszerű és jellemző néprajzi vonásokra, melyek azonban a haladó idővel mindinkább elhalványúlnak. A gyermeket megszületése után a lehető leghamarább s mindig a templomban keresztelik meg. Keresztelésre vagy az apja, vagy a bába, vagy a keresztanyja („Gotta”) viszi, a ki e tisztében a keresztapával („Götti”) osztozik. Az erdővidéken a keresztszülék („Götte” és „Gottle”) a bábával és az újszülöttel a keresztelés után a korcsmába mennek, hol a keresztapa vendégei. Így van ez Mittelbergben is. Blumeneggben a keresztszüléket a kisded szüléinek házában vendégelik meg. A Tannbergen az a szokás, hogy a keresztszülék mindenike egy-egy átfúrt s piros szalagra fűzött ezüst pénzt tesz a gyermek vánkosa alá. Ugyanígy a Mittelbergen is, valamint az erdővidéken, hol, mint egyebütt is, ez ajándéknak „Einstrickgeld” (bekötő pénz) a neve. Montavon vidékén egy nagyobb fajta viasz gyertyából egy lábnyi hosszú darabot vágnak le, ezt két könyökbe hajlítva keresztbe fonják s a fonadék közé teszik az ajándékpénzt. Ha a gyermeknek ily ajándékot adni elmulasztanak, tolvajlásra vetemedik, vagy más rosz útra téved. A gyermekágyas nő, míg a templomi avatás által meg nem tisztúl, a Doggi nevű gonosz lidércz és más mindenféle bűbájos hatalmak ártalmától félhet, a mi ellen szentelt vízzel és scapulárékkal védekezik a nép.

A gyermek faluhelyen bizony sokszor vajmi szegényes körűlmények közt nevekedik föl. De azért hébekorba a legszegényebbre is virad egy-egy örömnap. Ilyen a többi között kiváltképen az újév napja. A Lech vidékén az egész iskolás gyermeksereg ugyancsak iparkodik minden házban boldog újesztendőt kívánni s az ezért kijáró aprópénzbeli jutalmat bezsebelni. S még a jómódúak gyermekei sem röstellik akár a szegényebbektől is e hagyományos adót elfogadni. Az erdővidéken már kora reggel ott nyüzsög a gyermeksereg a házak ajtai előtt s várja a pénzből, kenyér- és gyümölcsből álló ajándékot. Hasonló szokás dívik az alvidéken és a Walgauban is. Újév napján a keresztszülék is ajándékokat szoktak adni keresztgyermekeiknek. Az erdővidéken régebben egy tojásos fonott kalácsot („Eierzopf”), vagy egy korong alakú kenyeret szoktak volt ajándékozni. Montavon táján a gyermekek a „Guotjahr” nevű újévi ajándékot, a míg legalább iskolába járnak, Blumeneggben pedig addig, a míg meg nem házasodnak, a „Migge” nevezetű hosszúkás kalácsok alakjában kapják. A lakodalomra („Hozig”) a keresztszülék okvetlenűl meghívandók.

Az évkör legszebb ünnepi szokása, a melynek örege, ifja egyaránt örűl, az ú. n. szikra- vagy üszökvasárnap (Funkensonntag) tavaszi ünnepe a bőjt első vasárnapján. E szokás régebben az egész tartományban el volt terjedve; ma már azonban csak az Ill melletti Walhengauban dívik. A „Funka”, vagy a mint Blumeneggben hívják, a „Büscha”, egy fiatal fenyűszál, melyet némely helyütt dobpergés közben és a falubeli fiúk újjongó kíséretével szállítanak az ünnepély színhelyére. A fácska hegyire szalmából való s ócska ruhába öltöztetett bábot szúrnak föl, s e boszorka jobb kezébe egy seprűt adnak, a fejébe pedig jókora adag puskaport töltenek. A fa törzse egészen eltűnik a burkolat és a máglyává rakott fahasábok között, melyeket az iskolás gyermeksereg versengő buzgalommal hord a hely színére. Az est beálltával e máglyát meggyújtják s körötte a fiúk és leányok fáklyákat csóválnak. Víg újjongás, ének- és zeneszó, meg mozsárdurrogás hallik mindenfelé, s némely faluban ez alkalommal a következő áldás-mondókát éneklik:

Flack us, flack us Über alle Spitz’ und Berg’ us! Schmalz i dar Pfanna, Kara (Korn) i dar Wanna, Küechli i dar Schüssla, Pflueg i dar Erda; Gott alls grőta (gerathen) lőt (lässt;) Zwüschat alle Stega und Wega!

(Süss ki, süss ki Minden hegyen, csúcson túl, Zsírt a lábasba, Gabnát a hombárba, Kalácsot a tálba, Ekét a földbe, Isten mindent nagyra növeszszen Minden útak és ösvények között!)

Vandansban, meg az Innerfrattéban pedig a karika-röpítésnek az előbbivel rokon tavaszi szokása maradt meg a legtovább. A száraz bükkfából faragott kis kerek korongokat a közepükön fúrt lyukba illesztett, másfél méter hosszú mogyorófa pálczával lódítják a levegőbe, miután megtüzesítették s előbb egy deszkához vágták őket. E sziporkázó tűzkerekek röpítése előtt rendesen ezt a mondókát lehet hallani: „Schibat, Schibat überin, wem soll die Schibat sin?” (Karika, karika túlontúl, kié legyen a karika?) Erre valami személy nevét mondják, a kinek a fellódított korong szánva van. E tavasz-ünnepen még mindenféle hagyományos kalácsokat is sütnek s belőlük nem csak a családtagok laknak jól, hanem a vendégeket és látogatókat is megkinálják s a szegényeket és gyermekeket is megvendégelik. Az erdővidéken is él még, bár némikép változott alakban e szokás, a mennyiben itt már a boszorkányégetés helyét a Szent Iván tüzének gyújtása foglalta el.

Másik örömnapja a gyereknépnek a Szent Miklós ünnepe. Az ajándékozás szokása egészben véve ugyanaz, mint másutt; sajátszerű csupán az, hogy a Montavon környékén és a Valser-völgyben az ünnep napján csak meglátogatja a Mikulás a gyermekeket, az ajándékokat azonban csak karácsony estején adja meg, vagy, a mint mondják, „teszi be” nekik. Érdekes, hogy míg másutt a gólya, addig a felső Vorarlbergben a Mikulás hozza a kisdedeket, mely alkalommal az anyát „megrúgja”, s e miatt kell neki egy ideig ágyban feküdnie.

Erdővidéki tanácsbeli polgár. Gabl Alajostól

A szerelmes legény udvarlása az erdővidéken az „auf den Strich” (a dürgésre), vagy „zur Stubat” (szobára) járással kezdődik. Éjnek idején titokban kilopódzik az apai házból s a kedvese szobaablaka alá megy. Arczát eltakarja, a szavát is elváltoztatja s így kéri a leányt („Motol”), hogy ereszsze őt be a szobájába. A leány erre azt mondja, hogy szóljon az igazi hangján s ismertesse meg magát, aztán a szüleihez utasítja, a kiket erre a legény felkölt. Ha kedvező választ kap, a leány kinyitja neki a lakószobát, a hol reggelig együtt marad a párocska. Néha kávéval vagy pálinkával is megvendégeli udvarlóját a leány, máskor meg a legény („Buob”) visz magával bort. Leányos háznál az a dolog rendje, hogy legalább egy ablak befüggönyözetlen maradjon, különben az éjjel dévajkodó legények könnyen beverik az ablaktáblákat s egyéb helytelenségeket követnek el. Azonban a szerelmes párok sem mentek mindenféle boszantástól, a melyek miatt sokszor véres verekedésre is kerül a dolog. Ha a szerelmesek a házasságot illetőleg megegyeztek, még ma is elég gyakran a hagyományos régi módon történik a kikérés („Antritt”). A legény valamely jó barátja kíséretében s jókora adag borral fölszerelve az est beálltával elmegy választottja házához s ott rokonaival együtt megüli az „Einstand” nevű eljegyzés-féle ünnepet. A tulajdonképeni jegyesség ideje mai napság az erdővidéken többnyire csak nyolcz napig tart. Az első hirdetési napon a jegyesek nem jelennek meg szülőhelyük templomában. Ez a nap és az egész reá következő hét a köteles látogatások és meghívások végzésével telik el, melyek miatt gyakran más helységekbe is el kell nézniök. A nászpár rozmarin-ágat visel megkülönböztető jelűl, a vőlegény a kalapján, a menyasszony pedig a fűzőjén.

Bludenzi polgár nő és tannbergi menyasszony. Gabl Alajostól

A meghívottak, a kik nem mennek el a lakodalomba, legalább ajándékot küldenek a menyasszonynak; ez ajándékozást „a d’ Wicko”, vagyis a „guzsalyra” adásnak hívják. A lakodalom előtti napok valamelyikén szállítják el a menyasszony kelengyéjét. A szomszédok és a nászpár jó barátai föliratos koszorút vagy szalagot tartanak útjokon eléjök s az átbocsátásért vámot kérnek. Új otthonát a menyasszony koszorúkkal és üdvözlő föliratokkal ékesítve találja, s bevonúlását sok helyütt lövésekkel köszöntik. A templomba menetelnél rendesen csak a házasúlandók legközelebbi rokonai kisérik őket, de vőfélyek („Junker”) és nyoszolyóleányok („Jungfrauen”) is szokásosak. A menyasszony a „Schäppele” nevű pártát s a gyász-köpönyeget viseli, ha pedig özvegy, akkor a fején is a gyászoló „Stuche”, vagyis a fejkendőre borított kalap látható. Ha a menyegzőt zeneszóval tartják, a mi nem mindenkor van úgy, akkor testtel-lélekkel járják a tánczot. Ma már az erdővidéken is a világszerte divatos körtánczokat lejtik, csakhogy valamivel zajosabban, mint a városi nép. Egy-egy helyre-legény kezdi a tánczot az ütemet jelölő dobogással, a „Doppeliren”-nel, a melytől ugyancsak reng a padló. A régi társas keringők és más hajdani tánczok, minő a „drei lederne Strümpf” (a három bőrharisnya) nevezetű, mely többféle lejtőkből s beszőtt tipegőkből állott, ma már divatjokat múlták s csak ritkaság számba veendők. Ugyanígy jártak a tartomány többi vidékeinek hagyományos tánczai is, mint pl. a montavoni „Rangger”, és a sok helyütt még ma is meglévő nyilvános tánczhelyiségek ma nagy részt más czélokra szolgálnak. Mai napság a farsang vasárnapja, a templombúcsú („Kilbena”), meg egyes vasárnapok és a lakodalmak a tánczkedv kitombolhatásának fő alkalmai. A lakodalmi tánczot a lakoma szakítja félbe, melyet az asztali zene élénkít. Ennek végével a búcsúztató után következik az ú. n. „Holsen”; vagyis a vendéglátó gazda, meg a vőlegény egybegyűjtik a vendégek ajándékait, melyekért kézszorítással mondanak köszönetet. A „Holsen”-nel végződő tulajdonképeni lakodalom utáni táncz aztán eltart egész hajnalig is.

A Montavon vidékén a menyasszonynak „Spausa”, a vőlegénynek „Späusling” a neve. Amaz rozmarin-koszorút visel. Az egész felvidéken elterjedt az a szokás, hogy a menyasszonynak lakoma közben elcsenik a czipőjét; ezért aztán a menyasszony vőfélyének („Ehrag’sell”) váltságdíjat kell fizetnie, mire a czipőt megkoszorúzva kiszolgáltatják. A három első tánczot a menyasszony járja a vőfélyével. A Walser-völgyben és a Tannbergen a vőfély után a többi legények kerülnek sorra, a kik e tisztességért egy-egy ezüst pénzt fizetnek. Az ajándékozás is különféle szokásokkal jár. A nagy Walser-völgyben pl. a menyasszony („G’schbusa”) anyja tányérra teszi a nászkoszorút („Sevischäppel”) s ennek tölcsér alakú nyílásán át húll be az ajándék, melynek adását itt épen ezért „ins Schäppili helfen” (a koszorúba segíteni) kifejezéssel jelölik. Blumeneggben a haza térő pár előtt elzárják és csak tréfás szóváltás után nyitják meg a ház ajtaját. A községben nem kedvelt vőlegény a Montavon környékén macskazenét is kap a legényektől.

Megemlítjük még a Tannberg vidékéről való menyasszonyok régebbi nászruházatát. A walser-völgyihez hasonló gyászöltözetet viseltek, azzal a különbséggel, hogy hosszabb fűzőbe szorították a derekukat. Fekete szoknyájukra ugyanilyen kötényt kötöttek, a fűző fölé pedig a „Schalkli” nevű gallért öltötték föl. Nyakuk köré nagy, nehéz, ezüst foglalatú kókuszdió-gyöngyökből fűzött olvasót csavartak, melynek ezüst keresztje és érme a nyakba való kendőre függött le. Mellükre rendesen még bokrétát is tűztek. Pártájuk, lelógó hajfonataik és tarka szalagjaik a montavoniak leírt viseletében látottakhoz voltak hasonlók. Kezében a menyasszony tizenketted-rétre hajtogatott s ez alakba összetűzött színes zsebkendőt tartott, mely a felső, keskenyebb oldalán kis aranyozott rozmarin-ágacskákkal volt megtűzdelve.

A temetkezési szokások közűl megemlíthető, hogy föltűnően kerülik mind a koporsón a vas szegek, mind a halott ruháján az ércz gombok vagy kapcsok alkalmazását, azt tartván, hogy ezek megtüzesednek s a megholtnak a tisztítóhelyen elszenvedendő kínjait csak növelnék. Ez és más hasonló, előbb már említett hiedelmek a mythosok körébe vezérelnek át bennünket.

Még ma is sok mindenféle titokzatos felsőbb lényekről regélnek, melyek a néphit szerint kivált a magasabban fekvő alpesi tájakon honolnak, s a hozzájuk fűződő hiedelmek még egyáltalában nem mondhatók kiveszetteknek, bármennyire rontja is egyes határozott esetek hitelét a kételkedés, sőt a dévaj gúny szelleme. Majdnem mindenütt ismeretes az éjjeli „zord vadászat” kísérteties csapata, melynek az alvidéken „Wuethas”, a Bregenzi-erdővidéken pedig „Muethas” a neve. A Silvretta környékén a „Fenken” nevű, tetőtől talpig szőrös vad emberek honolnak; pásztorokúl és cselédekűl is beszegődnek néha az emberek szolgálatába s a másutt is ismeretes „vad emberek”-kel rokonok. Alakjaikban alighanem a tartomány őslakóinak elhomályosúlt emléke él. A „Bütze” nevezetű manók a házi és havasi szellemek két fő csoportjára oszthatók; amazok gyakran eléggé barátságosak és jóindúlatúak, emezek meg a pásztoroknak az alpesi legelőkről való levonúlása után szoktak tanyáikon szabadon garázdálkodni. A legtöbb „Bütz” nem igen különbözik természetére nézve a szellemek többi fajától; a walser-völgyiek szerint azonban némelyikük a bukott angyalok közűl való; mások meg valósággal mythikus lényekűl tekintendők, minő a „Doggi” és a „Schrättlig”, e két gonosz házi szellem, melyek a lidérczek rémes fajzatához tartoznak. A „velenczei emberkék”, ez idegen származású s a földalatti kincsek ismeretében jártas bánya-szellemek, a germán törpékkel állíthatók egy sorba. Elásott kincsekről szóló mondák a tartománynak majdnem minden várkastélyához fűződnek. Gonoszságok miatt kővé meredt óriásokról is szól nem egy rege; mások meg jeles építőmesterekűl híresek. Ismét más vonásai az óriás-mondáknak az ördögről szóló elbeszélésekből vehetők ki. Általánosan elterjedtek a boszorkányokról szóló mondák. Gyűlekező helyeikűl legkivált az Au melletti Annalpe, a Kanisfluh oldalán álló magános templom, a Winterstaude, a Wolfurti mező, az Emserreute, a Bürs fölötti Hexenstein és főleg a montavoni Zamang ismeretes.

A mythikus monda mellett a történeti is eléggé fejlett. A legrégibb korok emlékét a rankweili törvényszék elé állított Szt. Fridolin, Szt. Gallus és Szt. Gerold legendái őrzik. A vorarlbergieknek az uralkodóház iránti hűsége és szeretete legszebben tükröződik a menekülő Friedel herczeg bludenzi fogadtatásáról szóló mondában. Az országrészt ért négy nagy háború mindenike köré fonódnak mondák: az appenzelli háborúban Guta koldúsasszony megmenti Bregenz városát; a sváb hadjáratban Uli Mariss árúlása okozza a frastanzi csata elvesztését; a svédek ellen az erdővidéki nők vívják ki csodálatos módon a „rothe Egg” melletti győzelmet, minek utána az ellenség egy később a „Klushund”-ba varázsolt lochaui ember árúlása folytán bevette volt Bregenzet; a francziák hódító gőgjének emlékét pedig a Losen meggyalázott szentképe őrzi.

Kevésbbé hálás a népszínjáték és a népdal terén való böngészet. Rudolf, az utolsó montfort-feldkirchi gróf, városa polgáraival egyetemben változatos műélvezetekben gyönyörködött a maga idejében; 1389-ben a plebániatemplom körötti temetőben egy húsvéti játékot adatott elő, melyről a krónikás azt mondja, hogy „szép és költséges volt s három álló napig tartott”. A kínszenvedési színjátékok több helyütt részesűltek ápolásban, így pl. Bludeschben és Schoppernauban. A legjelesebb e téren mégis Mittelberg volt, a hol 1722-ben első darabúl „A szegény Lázár és a dúsgazdag” czímű színjáték kerűlt előadásra. A passiót 1724-ben adták itt elő s azután 1726-tól 1798-ig hatvanháromszor ismételték. Az ünnepély két napig tartott. Nagyszerdán a tulajdonképeni passió játékot adták elő a helység kibővített táncztermében, nagycsütörtökön pedig a keresztrefeszítést s utána tartották a kínszenvedési körmenetet. A Bajorországból, az erdővidékről és a Tannbergről összesereglett nézőközönség egészen megtöltötte a templom terét. A körmenetben a többi közt különösen kivált a mittelbergiek három hadi zászlója. A játék rendjére külön hatóság („Komedevögte”) ügyelt fel. Sailer Sebestyéntől is adtak elő darabokat, meg egyéb, nyers tréfákkal teli bohózatokat. József császár uralkodása évei és a bajor uralom korszaka nem igen kedveztek e színjátékoknak. 1820-ban még előadták Janntól a „Sieg der Religion” (a hit diadala) czímű darabot, de azóta csak 1890-ben éledt föl az „Egyiptomi József” színrehozatalával e népies dráma hagyománya.

Vorarlberg népe is énekel ugyan itt-ott úgy nevezett „G’sätzle”-ket, a mint a Schnaderhüpfelt itt hívják, de ezek jobbára Tirolból és Svájczból kerűlnek ide s csak a helyi nyelvjáráshoz mérten vannak átalakítva. A népdal egyéb fajtáit sem művelik a tartományban. Azonban ez eredeti népköltészet helyett meglehetősen gazdag a tájnyelvi szépirodalom. Ápolásában első helyen áll a tartomány fővárosa, Bregenz, hol e tájnyelvi költészet két legrégibb, legkedveltebb és legtermékenyebb művelője született. Walser Kristóf Antal esperes (1783–1855) különösen az Ehrguta-monda földolgozásáért érdemel említést. Őt időrendben Weiss Gebhárd követi (1800–1874), e költők közt az egyetlen, a ki az iparos osztályból kerűlt ki. Ő Vorarlberg Grübelje, s a Goethe részéről is oly melegen ajánlott nürnbergi bádogossal nem csak egyazon mesterséget űzte, hanem abban is találkozik vele, hogy teljes önérzettel helyezkedik szülővárosa szűkebb látkörének középpontjába s erről tekinti nyárspolgári önelégűltséggel kora politikai és nem politikai eseményeit. Hagen Gáspár (1820–1885), Bregenz néhai városi orvosa, lankadatlan buzgalommal irogatott érzelmes dalokat, megható balladákat és hangúlatos elbeszéléseket, meg mulattató tréfás apróságokat. A Bregenzi erdő vidékét e körben az andelsbuchi Feldkircher József képviseli (1812–1851), ki a mainzi püspökségben paposkodott és haza útazása közben halt el Bambergben. „Der Wäldarbuob” (az erdővidéki legény) és „d’ Wäldarschmelg” (az erdővidéki leány) czímű két kitűnő jellemrajzához méltóan sorakoznak „Wäldarfabla” czímű elbeszélései. A legdicséretesebb tevékenységet fejtette ki dr. Vonbun Ferencz József (1824–1870), ki a Nüziders melletti Lazból való s 1850-től fogva Schrunsban volt orvos. Egybegyűjtötte a tartomány mondáit s közűlök többet sikerűlt költői mezbe is öltöztetett. Jeles lyrai költeményei közűl, sajnos, csak kevés maradt fönn. A népies lyra hangját legjobban Seeger an der Lutz (dr. Seeger Lajos, szül. 1831-ben a blumeneggi Thüringenben, 1869 óta bécsi orvos) találta el, kivált „G’sätzle” és „G’sängle” czímű dalaiban. Ezeken kivűl „Nit lugg lo” czímen részben komoly, részben tréfás költői elbeszéléseket is adott ki, melyek sorából „der Kolle Hans” és a „G’spusagang” említendők, mint legkiválóbbak.

Mű- és népzene Tirolban és Vorarlbergben. Mayer Fülöptől, fordította Katona Lajos.

Ha a műzenét a népzenétől különválasztjuk, emezt illetőleg tetemes eltérést látunk a két szomszéd tartomány között. Mert Tirolnak van, Vorarlbergnek ellenben nincs saját népdala. Szinte úgy látszik, mintha a vorarlbergiek kiválóan gyakorlati irányú szelleme nem volna alkalmas népdal termésére. A tiroli ellenben szívesen nézi a világot a derűltebb oldaláról, főkép azon völgyekben, a hol nem kénytelen az életeért a természet ellen kemény tusát vívni. Ebből érthető, hogy Tirol német részében alig van völgy, melyben oly élénken zengne a népdal, mint a Ziller-völgyben. A tánczot sem kedvelik sehol jobban, mint itt. A völgy elmés, vidám fiaitól költött dalok nagyobb részt tréfás, ingerkedő, vagy gúnyolódó természetűek. Vannak a népnek havasi-, vadász-, lövész- és katona-dalai is. Hirtelen támad s hirtelen tűnik is el a Schnaderhüpfelek röpke serege, melyek rendesen zenekíséret melletti rögtönözések s hű tükrei a dalolók érzelmei- és ötleteinek. E dalok Schnaderhaggen; Possen-, Trutz- és Spitzliedln (boszantó vagy ingerkedő dalocskák), Haarbrecher-G’sangln (kendertörő dalok) neveken is járatosak. Utánok rendesen egy „Jodler”, vagyis szöveg nélküli újjongó következik, melynek jellemző vonása a mellhangból fejhangba való hirtelen átsiklás. Többnyire a havasi dalok is ilyen Jodlerrel végződnek.

Régi népdalokat tartott fönn a vízkeresztnapi kántálás, mely a hagyományos karácsonyi énekekkel együtt Olasz-Tirolban is szokásos, hol különben az olasz műzenét is igen szeretik. A nép hangszerei közűl említendők a fuvola, a klarinét, a kis hegedű, a bőgő, a trombita és a kézi meg a szájharmonika. Amaz az olasz-tiroliak kedvelt hangszere, emezt a német havasi lakosságnál találjuk, melynél „Fotzhobel” (szájgyalú) a népies neve; ilyenek még a doromb s a Ziller-völgyben a kifeszített faléczecskékből és szalmából való czitera-féle hangszer, az Alsó-Innvölgyben itt-ott a hárfa is; végűl a czitera, mely a legutolsó alpesi kunyhóban is föllelhető.

A Ziller-völgy dalszerető lakói Európa nagyobb városaiban a tiroli népdalt kedveltették meg s vele mindenütt tetszést és szép jövedelmet szereztek. Első helyen Rainer Lajos említendő (szül. 1821. július 18.), ama híres ziller-völgyi énekes-család feje, a mely egész Európát és Amerika egy részét is bevándorolta. Napjainkban ismét akadt egy tiroli, Natter Dagobert, ki „Vogelweider” néven útazó négyes-társaságával szintén becsületet szerez a tiroli népdalnak a külföldön. Az alsó-Innvölgyi Bletzacher József a német és osztrák Alpes-egyesűlet dalos könyvében egy csomó tiroli népdalt közzé is tett.

A zene körébe vágó ipari készítmények közűl említendők a fínoman fűrészelt dornbirni falemezek, melyeket, mint hegedű-alkatrészeket, annak idején Angliába és Francziaországba is szállítottak. Igen kielégítők ma is az ötz-völgyi Habichen, a Lech-völgyi Lech, az Innsbruck melletti Wilten, továbbá Brixen és Trient harangöntőinek művei. A trienti harangöntő-műhely, valamint a Grassmayr harangöntő család még ma is híresek.

A hangszer-gyártás terén Tirol elsőrendű nevekkel is dicsekedhetik. Olasz-Tirolból vándorolt a XVI. század elején Bolognába az a férfiú, a ki ott híres mesterré válva, a szoprán hang kisérő húros hangszerét, a még hiányzó első hegedűt feltalálta. Tieffenbrucker Gáspár (szül. 1467-ben) volt e férfiú, ki Olaszországban Gaspard Duiffopruggar néven ismeretes. I. Ferencz X. Leóval való békekötése alkalmával Leonardo da Vinci és Andrea del Sarto festőkön kivűl a híres hegedűgyártót is udvarába hivatta Bolognába. Hangszerei közűl több igen szép olajfestésű képekkel van díszítve s nem valószínűtlen, hogy e képek a nagy Leonardo da Vincitől erednek, a ki tudvalévőleg szenvedélyes hegedűjátszó volt. A Ruger, vagy közönségesebben Ruggeri néven ismeretes hegedűgyártó családra (1640–1730) vonatkozik a hegedűkbe ragasztott „detto il per” föliratú papírszeletke, melyben talán a brixeni, még ma is élő „Peer” családnév lappang.

A XVII. században jeles hangszergyártó volt Stainer Jakab. Az inn-völgyi Absamban áll az a kis parasztház, a melynek homlokzatán egy 1880. október 10-én beillesztett emlékkő van ezzel a fölirattal: „Ezen házban élt művészetének: Stainer Jakab, a német hegedű atyja, szül. Absamban, 1621. július 14-én, meghalt ugyanitt 1683-ban”. Stainer ifjú évei abba az időbe esnek, a mikor az Innsbruckban székelő V. Lipót főherczeg és második neje, a Mediciek családjából való Claudia, gyakrabban rendeztek zenei ünnepélyeket és számos olasz zeneművészt hívtak meg udvarukba. Így Stainernek elég alkalma nyílt az olasz hegedűkkel megismerkednie; ő maga is az olasz Amati nyomán képezte ki magát; de német lelkűlete nem igen tudott az olasz hegedű hangjával megbarátkozni, s így addig-addig törte a fejét, addig kísérletezett, míg a német hegedűt meg nem teremtette. A mester halála után néhány évtizeddel már 300 aranyat is fizették egy-egy Stainer-félé hegedűért, holott életében vásárról-vásárra járva velük, örűlt, ha darabját 6 forintjával eladhatta. 1656-ban állott művészi hírneve tetőpontján, s I. Lipót császár oklevéllel erősítette meg 1669 január 9-én a mesternek Ferdinánd Károly főherczegtől adományozott „udvari hegedűgyártó” czímét. Ettől kezdve azonban egész sora érte őt a csapásoknak. Uzsora-adósság miatt nagy nyomorúságba, majd eretnekség gyanújába keveredvén, börtönbe kerűlt, a honnan csak hónapok múlva szabadúlt ki. Mindezek megzavarták az elméjét úgy, hogy a hegyek közt kóborolva keresett, de nem talált nyugalmat, míg végre a halál (1683) meg nem szabadította szenvedéseitől.

A XVII. századból még említendő a két Albani Mátyás (apa és fiú) Bozenban; az idősb (szül. 1621-ben, Bozenban, megh. ugyanott 1673-ban) Stainer tanítványa volt; fia (szül. 1650-ben, megh. 1709-ben) előbb apjánál, később Amati Miklósnál tanúlt. Hegedűi jóságra nézve megközelítik mestere hangszereit s Albani-féle hegedűk nevén ma is igen keresettek.

Stainer Jakabnak kortársa és barátja volt a wilteni Herz Dániel, a híres orgona-építő, kinek művei csodálatot keltettek honában és a külföldön is (megh. 1678. június 5-én). A wilteni temetőben álló sírkövén ez a fölírat olvasható: „Hier liegt mein Leib und der ist todt. Meine Werke leben und loben Gott.” (Itt nyugszik testem világ végéig; de műveim élnek s Istent dicsérik). A merani Hümpel János Gáspár (szül. 1669) korának egyik legnagyobb orgona-építője. Az innsbrucki Szent Jakab plebánia-templomának orgonája is az ő műve. Végűl említendő még a zenejátszó, zeneszerző és hangszerkészítő Singer Péter Ferencz-rendű szerzetes is, ki Häselgehrben született 1810-ben; a salzburgi Ferencz-rendűek kolostorában élt és halt meg. Pansymphonikon nevű, saját találmányú hangszere a physharmonikához hasonlóan csupa nyelvsípokból volt szerkesztve, és szép hangját ép úgy megcsodálták a hírnevesb zeneszerzők is, mint a mennyire megfoghatatlannak és bámúlatosnak tűnt föl a gyakorlati hangszergyártás emberei előtt szerkezetének meglepő egyszerűsége. A zene mystikusai sorába avatja őt szellemes iratában, a „Metaphysische Blicke in die Tonwelt” czímű munkában kifejtett új összhangzattani elmélete. Híres orgonái a tartománynak az ismert zsinati templom, a trienti Santa Maria Maggiore és az innsbrucki ezüst kápolna kis, czédrusfa orgonája mely állítólag II. Gyula pápa ajándéka.

Hírneves énekesek voltak még Tirol német részében a már említett Bletzacheren kivűl az 1796-ban Innichenben született Cornet Gyula, Salieri tanítványa, és a sterzingi Mitterwurzer Antal. Cornetet a 30-as és 40-es években Németország egyik legjobb tenoristájának tartották; 1854-től 1858-ig a bécsi cs. udv. opera igazgatója volt és 1860 október 29-én, mint a berlini Victoria-színház igazgatója halt meg. Mitterwurzer Antal 1818-ban született. Drezdában még Wagner Richárd igazgatósága alatt aratott, mint első baritonista, fényes sikereket. Vorarlberg szülöttei közűl e téren Sulzer Salamon említendő, ki 1804-ben született Hohenemsben, s mint a bécsi zsidó hitközség fő-kántora a zsidó egyházi zene reformatorainak egyikévé lőn. 86 éves korában halt meg Bécsben. A tartomány énekesnői közűl az 1800-ban Innsbruckban született Kainz Marianna és még ma is élő földije, Lutz Róza, váltak ki.

Stainer Jakab hegedűkészítő háza Absamban. Grubhofer Antaltól

Teremtő zeneművészt Vorarlberg művelődéstörténete egyet sem jegyzett föl valami nevezetesebbet. Annál több ilyennel dicsekedhetik azonban Olasz- és Német-Tirol. Az olasz-tiroliak közűl a XVII. századból említendő Tevo Zaccaria Ferencz-rendi barát, a ki 1656-ban született a Rovereto melletti Saccóban, a theologia babérkoszorúsa és zenetanár lett, Velenczében „Il Musico Testore” czímen 1706-ban derék munkát adott ki s 1725-ben halt meg ugyanott. Híres karmester volt a roveretói Pasqui Domokos József (1722–1780), szülőhelye Szent Márk-templomának theologusa és orgonistája, kinek miséi közűl a „Santa Maria” czímű saját vezénylete alatt kerűlt előadásra Innsbruckban 1765-ben s az ott tartózkodó császári udvar nagy tetszésére érdemesűlt. A múlt század második felében is támadt Roveretóban egy igen kiváló zenész, Ferrari Jakab Gottfried, a ki 1759-ben született, 27 esztendős korában már Párisban élt, mint a „Théatre de Monsieur” (a trónörökös színháza) énekkisérő zenésze. Zongoraművészi körútjain kivált Belgiumot járta be, utóbb pedig Londonban telepedett meg mint énektanár s itt is halt meg 1842-ben. Az énekművészetről szóló értekezésén kivűl énekgyakorlat-gyűjteményt, olasz és franczia románczokat és négy olasz operát hagyott hátra. Még termékenyebb zeneszerzőkben Tirol német része. A XVI. század második felében (1572) született Imstben az ellenpontozástan elméletében kiváló Ammon Antal Balázs, kinek művei a XVI. században híres Berg Ádám zenemű-kiadónál jelentek meg Münchenben. Ugyanez idő tájban egy másik tiroli, még pedig az Etsch vidékéről való zeneművész, Lechner Lénárt Nürnbergben működött, utóbb pedig a württembergi herczeg udvari zenésze lett. A múlt század folyamán az ellenpontozástan terén jeles névre tettek szert: a merani Madlseder Péter (szül. 1730-ban) és Goller Márton, ki az eisack-völgyi Layen faluban, 1764. február 20-án született, hol atyja iskolamester volt. 1836 január 13-án halt meg Innsbruckban, mint az ottani egyetemi templom karmestere; s végűl az aldeini orgonista fia, Ladurner Ignácz, ki 1766 augusztus 1-jén született, 1788-ban Párisba kerűlt, ott zongoraművész és zeneszerző minőségében jó nevet vívott ki magának s a conservatoriumon tanári állást kapott, melyet 1839 márczius 4-én bekövetkezett haláláig viselt. Zongorára és hegedűre, meg zongorára írott számos szerzeményén kivűl különösen két egyfelvonásos operája maradt fenn jó sokáig az Opera comique műsorán. A múlt század végéről Widmann Mihály (1757–1797), a brixeni székesegyház zenésze és udvari káplán említendő, ki a templomi zenén kivűl a világit is művelte s korában nagy tetszéssel fogadott rövid német daljátékokat szerzett.

Gänsbacher János B. Stadler János kőnyomata (1846) után

Gänsbacher János, „Tirol Körnere”, 1778. május 8-án született Sterzingben. Mint énekes fiú előbb az innsbrucki Szent Jakab-egyházban, majd a halli templomban nyerte első zenei kiképezését. Innsbruckban mint egyetemi hallgató, zeneművészeti ösztöndíjat nyert; majd az 1796-i háborús évben a diák-légió zászlaja alá állott s 1797 április 2-án a Spinges melletti csatában oly vitézűl viselte magát, hogy több mint 300 önkénytes vezérletét bízták rá s az arany éremmel is kitűntették. 1801-ben befejezte jogi tanúlmányait, de szíve vonzódását követve egészen a zeneművészetre szánta magát s Bécsbe ment, hol a híres Vogler abbé tanítványának szegődött s ennek még jelesb növendékével, Weber Károly Máriával együtt tanúlta Albrechtsbergernél az ellenpontozástant is. Darmstadtból, a hová Voglert követte, az 1813-ki hadjárat ismét fegyverbe szólítá. Az 1809- és 1810-ben szétszórt tiroli csapatokhoz csatlakozott Klagenfurtban, s az első tiroli vadász-század hadnagyaként a Fenner-féle hadtesttel győzelmes ütközetek sora után Sterzingbe vonúlt be, melyet a hadjárat végeig megszállva tartott csapatával. Az 1813- és 1815-ki háborús években az ágyú-keresztet és az arany polgári érmet vívta ki magának. A hadjárat befejezte után főhadnagyi rangját megtartva eleinte Innsbruckban élt, de utóbb a katonaruhát levetette s midőn 1823-ban a bécsi Szent István templom karmestere, Preindl J. halálával ez állás megüresedett, bécsi barátainak ösztönzésére oda pályázott. Meg is nyerte és 1844. július 13-án történt haláláig meg is maradt ez állásán. Ifjúkori barátai, egy Weber és Meyerbeer mellé ugyan nem állítható, de ha nem tartozik is a zeneművészet nagy mesterei közé, a kisebbek között mégis tisztes helyet foglal el, melyre úgy technikája alaposságával, mint szerzeményeinek eredeti szellemével becsületesen rá szolgált. Egyházi zeneművei még ma is közkedveltségűek Tirolban. Miséiben, kivált pedig mély komolyságú Es-dur requiemében (1811) veleszületett derűs hangúlatát illőképen mérsékelni tudta; de ott, a hol népies ünnepi érzés szabad tolmácsolására nyílt alkalma, annál örömestebb adott kifejezést igaz tiroli dalos-kedvének, melyet sem Vogler, sem Albrechtsberger tanítása nem tudott kebelébe visszafojtani. Gänsbacher szerzeményeit leginkább stílusuk kerekdedsége és világossága, továbbá a teljes, de sohasem túlzó hangszerelés jellemzi.

A kies fekvésű Zams faluban, egy órányira az Inn melletti Landecktől, 1808 márczius 18-án született Netzer József zeneszerző, szülőfaluja iskolamesterének fia. Ő is Bécsbe kerűlt utóbb, hol a zeneszerzéstanban Gänsbachertól, a kettős ellenpontozástanban pedig a híres Sechter Simontól nyert oktatást. Netzer zeneszerzői hírnevét „Mara” czímű operája alapította meg, melyet 1841 tavaszán adtak először Bécsben teljes sikerrel. Netzer 1844 augusztus havától 1845 végeig Lortzinggal együtt a Lipcsei operaházat igazgatta. 1849-ben Mainzba ment karmesternek, 1853-ban pedig a stiriai zeneegyesűlet meghívására Gráczba költözött s ott mint karmester működött egész 1864-ben bekövetkezett haláláig.

Münsterben, az Alsó-Inn-völgy egy falucskájában, született 1815 október 24-én Nagiller Máté, ki a bécsi conservatoriumon Preyer tanítványa lőn. 1842-ben Párisba költözött s ott igen keresett zenetanár volt. Barátai és tanítványai bizalmas köréből alakúlt meg a párisi Mozart-egyesűlet, melynek élén Nagiller állott. Négy évvel később Kölnben, Münchenben és Berlinben látjuk őt saját szerzeményeit bemutató hangversenyeket vezényelni. A hatvanas években ismét visszatért honába s a bozeni, majd 1867 január elsejétől fogva az innsbrucki zeneegyesűlet karmestere lett. Ez utóbbi hivatalát 1874-ben történt haláláig megtartotta. Nagiller két operán („Tiroli Frigyes herczeg” és „Nausikaa”) kívűl egyházi zeneműveket, symphoniákat, nyitányokat és dalokat írt, melyek közűl némelyek közkedveltségűekké lettek. Nem kicsinylendő, bár kevéssé ismeretes tiroli mester a Bozenben született s 1869-ben Innsbruckban elhalt Mairl Antal magánzó. Egy Palaestrina-féle stílusú kisebb s egy zenekari kiséretű, oratoriummá kiszélesített nagyobb Miserere, egy női hangok és vonós hangszerek számára írt szép Stabat mater, meg egy nagy oratorium (Az idegen Golgothán) a legnevezetesebb művei, melyeket azonban mind csak kéziratban hagyott hátra.

A ma élő nevezetesebb tiroli zeneszerzők közűl kiválóan említendők a bozeni Thuille Lajos, a müncheni, királyi zeneiskola tanára, ki egyebek közt egy, a bécsi zenekedvelők egyesűletének Beethoven-díjával jutalmazott sextettet írt; továbbá Lazzeri József, ki Párisban él és dalaival, meg kamarazenei szerzeményeivel nyert szép hírnevet. Innsbruckban él Gleifheimi Tschiderer Ernő báró, kinek művei közűl a „Lady von Gretnagreen” czímű vígoperát előbb Salzburgban, legutóbb pedig Boroszlóban adták elő nagy tetszéssel. Az innsbrucki zeneegyesűlet mai igazgatója, Pembauer József, szintén innsbrucki születésű. Ez érdemes zeneíró Münchenben tanúlt, hol Wüllner és Rheinberger valának tanárai. Kivált dalok és karénekek szerzésével vívott ki nem csekély elismerést.

A zenetanítás és zenegyakorlat általában igen szorgos ápolásnak örvend Tirolban és Vorarlbergben. Az igaz, hogy a XVI. század vége tájáig a gregorianus karének volt az egyedűli egyházi műzene a tartományban, s a XVII. század óta Feldkirchben megtelepedett jezsuiták fáradozása következtében ugyanott egész 1805-ig fönn is állott az egyházi énekesfiúk iskolája (a „currenda”). Udvari ünnepélyeken az udvari trombitások és dobosok szolgáltatták a kellő lármás zenét. Faluhelyeken s egyebütt a vidéken az egyházi zene- és énekgyakorlatra való kiképzésről a plebánia- és kolostor-iskolák gondoskodtak. A brixeni „Cassianeum” nevű székesegyházi iskolának már a XV. században is a főtemplom számára való énekes-fiúk kiképzése volt a rendeltetése. Hallban is ősrégi idők óta volt a zenetanításról is gondoskodó plebánia-iskola, s ugyanott az 1587-ben Magdolna főherczegnőtől alapított Katalin-háznak is az volt a czélja, hogy benne állandóan hat karénekes fiút képezzenek ki az apácza-kolostor temploma számára. A tartomány fővárosában, úgy látszik, a templomi zene állandó művelőinek személyzete a Szent Jakab egyház és a szerviták templomának néhány énekese- és zenészére, továbbá a Miklós-alapítvány nyolcz növendékére és a Szent Jakab templom mellett fönnálló ősrégi énekiskola neveltjeire szorítkozott, mely utóbbi 1831-ben plebániai énekiskolává alakúlt át, míg a Miklós-alapítványt évi készpénzbeli ösztöndíjakra változtatták át, melyek élvezői még ma is kötelesek az egyetemi templom akadémiai isteni tiszteletén a karban működni. Ennek zenei részét különben fennállása óta az innsbrucki zeneegyesűlet látja el.

Egyébiránt már századunk elején is számos kisebb zeneiskola volt Tirolban, de egyik sem vergődött nagyobb hírnévre. Csakis az innsbrucki zeneegyesűlet gyarapodott 1818-ban (június 2.) történt megalakúlása óta mind áldásosabb működést kifejtő erejűvé. Ez 1856 óta Károly Lajos főherczeg védnöksége alatt áll. Ez egyesűlet szolgált a legtöbb tiroli és vorarlbergi zenetársaság és dalegyesület mintájáúl is, így a bozeni, 1854-ben alakúlt zeneegyesűletnek, mely kiváltképen a klasszikus irányt műveli, továbbá a brixeni férfi-dalegyesűletnek és a trienti philharmoniai társaságnak, mely zene-lyceumot is tart fönn s a székesegyházi zeneelőadásokban is közreműködik. Vorarlbergben jelenleg a feldhirchi zeneegyesűlet tart fenn zene- és énekiskolákat; melynek az elmúlt években egy ideig tartó szünetelése alatt Dornbirn állt a kis tartomány zenei életének élén. A tiroli dalegyesűletek közűl az innsbrucki áll a legelső helyen, mely 1884-ben Ő Felségétől a „Literis et artibus” föliratú nagy arany érmet nyerte kitüntetésűl.

A S. Maria Maggiore templom orgonája Trientben. Bernt Rudolftól



[69] A tiroli vadászezred volt parancsnoka, Kurz lovag, cs. és kir. dandártábornok úr kiváló szívességének köszöni e czikk szerzője az 1890-ben sorozás alá került összes tiroli és vorarlbergi katonaköteleseknek Kasperowski cs. és kir. kapitány úr által a legnagyobb szorgalommal elkészített s törvényszéki kerületek szerint rendezett kimutatását. A sorozásra megjelentek száma 16.384-re rúgott. Ez az anyag szolgált a fönti adatok alapjáúl.

[70] Az ide vonatkozó adatoknak a szerző saját tapasztalatain kívül Holl M. tanár és dr. Tappeiner dr. urak közleményei szolgáltak alapúl.

[71] Az egészségi állapotokra és az élet hosszúságára vonatkozó statisztikai adatokat részben Dr. Daimer J. miniszteri titkár úr levélbeli közlésének, részben az ugyan ő tőle 1886-ban kiadott tiroli és vorarlbergi egészségügyi jelentésnek köszöni a szerző.