Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

10. fejezet - Tirol és Vorarlberg

10. fejezet - Tirol és Vorarlberg

Az Osztrák-Magyar Monarchia térképe.

Tirol és Vorarlberg tájképekben.

Kufstein. Wörndle Ödöntől

Német-Tirol. Dalla Torre Károly Vilmostól, fordította Katona Lajos.

Páratlanúl fönséges látványt élvezne, a ki olyan magasságba tudna emelkedni, hogy az egész bérczes Tirol alatta terülne el teljes pompájában. Bővizű folyók, égszín kék tavak, zuhogó vízesések, égnek meredő kristályos jégormok, zord meredekségű sziklafalak, borzasztó szirtomladékok, rettentő hegyszorúlatok és szakadékok, magasra emelkedő hegybúbok, virághímes alpesi legelők, termékeny erdős-mezős vidékek, szóval mindaz, a mi a szellemet üdítheti, a szívet gyönyörködteti s a lelket fölemelheti, pazar bőségben tárúl itt az élvezettől ittasúlt szem elé. Mennél nyugodtabban szemlélődünk: annál tisztábban tárúl föl előttünk a fehér, sárgás és szürke színű hegyes csúcsok tömkelege, melyek között kürtő alakú szakadékok nyúlnak le a mélységbe; amott sötét színezetű, szelíd domborúlatú s lankás lejtőjű hegyhátak láthatók; emitt bíborvörös sziklatömegekre esik tekintetünk, melyekkel a leggyönyörűbb ellentétben áll a rajtuk levő növényzet zöld szőnyege. S mind világosabban ötlik szemünkbe az Alpesek lánczolatának jellemző hármas tagozódása: éjszakon az Algaui és az Éjszaktiroli Mészalpesek az Inn folyónak a balpartján s a Kitzbühel palahegysége a jobb partján; délre ettől a középső alpesöv terűl, melynek fő tömegei: a Rhätikon-csoport, az Ötzvölgyi hegység, a Zillervölgyi Alpesek és a Magas Tauerek; végűl a hozzájuk csatlakozó déltiroli Alpesek, az Ortler- és Adamello-csoport s a déltiroli Mészalpesek egyéb különféle nyúlványai. E hegygerinczek közé vájták be medreiket a tartomány folyói és patakjai, melyek természetes határokkal elválasztott szakaszokra osztják föl az egészet. De még egy másik dolog is ötlik itt szemünkbe: az a csodálatos ellentét, mely a magas hegység csúcsai és a völgyfenék, a zordon éjszak és a forró lehelletű dél növényzete közt van; mert itt pár óra alatt az Alpeseknek szegény növényzetű sarkvidékies övéből a szőlő, füge, olajfa és örökzöld lombú erdők honába szállhat le az ember. Épen a földalakúlás és a talajt borító növényzet ilyen sokfélesége és dús változatossága teszi Tirolt oly szerfölött érdekessé, s ha már szemünk nem győz eltelni a tenger szemlélésével, melynek egyik hulláma és habfodra sem olyan, mint a másik, mennyivel kevésbbé győzi csodálni ez alpesi hegyvidéket, mely különben sem egyéb hajdani tengerhullámok megszilárdúlt képmásánál, egykori homokpadok és koralltömbök megmeredt hegyes-völgyes szövevényénél!

Altfinstermünz. Lichtenfels Edétől

Tirol éjszaki részének fővölgye az Inn-völgy, mely meglehetősen egyenes vonalban húzódik nyugatról keletnek. Naudersnál kezdődik, a hol az Inn a majdnem függőleges sziklafalak közt csak nagy erőfödéssel bírt magának medret vájni; fenn a hegytetőn fekszik a csinos falu állítólag még római időből való várával, s közel a tartomány határához egy bőven ömlő vízesés zuhog. Kevéssel tovább az 1079-ben alapított régi Finstermünz-erőd s az Inn völgyébe gyönyörű kilátást engedő Hochfinstermünz következik. Oly pont ez, melyen tétovázva állunk meglepetésünkben, nem tudva, vajjon az Inn jobb partján kigyódzó új Finstermünz-útnak, a hegyvidéki útépítés e töltéseken emelkedő, alagútakkal és lavinacsatornákkal megszaggatott s meredek sziklafalba vágott remekének csodálatára fordítsuk-e előbb tekintetünket, vagy hogy a magasba tornyosúló s részben függőlegesen álló sziklákat bámúljuk-e; avagy inkább a mélyen alattunk vidám üdeséggel tova siető Inn folyó azúrkék hullámaiban gyönyörködjünk-e! Több kisebb alpesi völgy nyílása előtt elhaladva, jóformán egyszabású vidéken át Pfundsba, Senn János tiroli költő szülőhelyére érünk s aztán Riednek a sokszoros hegyomlások következtében mélyen bevagdalt és sivár, görgeteges, törmelékes talajú vidékére, hol csak a bal felől jó magasan álló s búcsújárásoktól látogatott Mária-templomocska tekint le kissé barátságosabban a körötte lévő erdőből a szomorú tájakra. Pár lépéssel odább, egy hirtelen fordulónál gyöngyőrű gyümölcsöskertek közepette fekszik a kies Prutz falucska; fölötte zord és meredek sziklafalon kérkedő daczczal áll a landecki római citadella; mellette Ladis falu kénes forrással a savanyúvizéről híres és gyönyörű fekvésű Obladis fürdőhely alatt, melyet állítólag legelésző birkák fedeztek föl s különösen Miksa császár emelt hírnévre, s mely ma a világ minden tájaira küldözgeti pezsgő vizét („Prutzer-Wasser”). A vidéknek kénes sókban való gazdagsága különben a Landecktől az Inn mentén be az Engadinig húzódó egész útvonal hoszszában felötlik, a mennyiben mindenütt elmállott glauber- és keserűsós kérgesedések látszanak a talajon.

Nem sokkal tovább az elkeseredett küzdelem szinteréűl szolgált pontlatzi hídhoz érünk, mely egy borzalmas hegyszakadék fölött vezet át az Inn-en, odább a „régi vám”-nak nevezett helynél éri el az út legmagasb hágóját; előbb Bideneck kastélya, majd kevéssel utóbb a szép fekvésű Landeck mezőváros tűnik elénk, hol az ezüstfehér Inn egy hatalmas kanyarúlattal keletnek fordúl, s onnan kezdve már a Sanna folyóval gyarapodva szeli át az egész tartományt. A képnek gyönyörű a kerete is. Éjszakról a Brandjöchl és Silberspitz tekintenek alá, nyugaton a Riffler jeges orma, délen pedig a Thial-csúcs; épen előttünk a Friedl mondaköréből ismeretes régi Landeck-vára áll s hatalmas zúgással siet a Sanna az Inn szorosa felé, – mindez fölötte regényes képpé egyesűl.

Mindjárt Landeck előtt nyílik a bájos Sanna-völgy; a kezdetén Grins falucska van, melynek fürdőjét valaha Maultasch Margit látogatta. Innentől fogva az Arlbergi vasút mentén fölfelé haladtunkban a pálya megragadó merészsége köti le figyelmünket; szédítő magasságban kellett a meredek sziklafalak hoszszában futó sínpár számára a számos helyütt hatalmas pályahídakkal összekötött keskeny útat elhódítani. Egy festői szakadék két oldalán fekszik Pians helység, melynek hátterében a 3.034 méternyi Parseier-csúcs és a szép vonalban húzódó Riffler-csoport emelkedik. Wiesberg kastélynál a Sanna völgye a délnyugati Paznaun-völgyre és a Stanzer-völgyre oszlik; amabból a Trisanna fut kifelé, emezen keresztűl pedig a Rosanna partjai fölött halad magasan az Arlberg felé menő vasútvonal. A hol e két folyó a Sannává egyesűl, a vasútat a mély hasadékokkal bevagdalt széles Paznaun-völgyön kellett átvezetni, s e végre egy óriás hidat kellett építeni, mely mintegy lebegve áll a tátongó mélység fölött. Schnann mellett torkollik az alig két méternyi szélességű borzalmas schnanni szoros. Innentűl kezdve a völgy határozottan alpesi jelleget ölt; a legvégén fekvő St. Anton falu az Arlberg tövében 1.282 méternyi magasságban fekszik. A vasútépítés idején e kis falu hirtelen 4.000 lakosú várossá nőtt, a nagy munka befejeztével azonban épen oly gyorsan aláhanyatlott megint, a mily rohamos volt futólagos fejlődése. Ma alig van egyéb fontossága, mint az, hogy számos szép havasi kirándúlás alkalmas kiindúló- és középpontjáúl szolgálhat, különösen a Verwall-csoport felé. Számos csavarodással halad a csigavonalban húzódó szép postaút az Arlbergen fölfelé St. Christophig, melyet „Lelencz” Henrik alapított a XIV. században azon kegyes szándékkal, hogy a zord téli időben erre útazók az ide telepített szerzetesek vendégfogadójában megpihenhessenek. Mentűl magasbra emelkedünk a hatalmas hegyháton, annál tágabbra nyílik előttünk a kilátás; végűl 1.797 méternyi magasságban egy táblához érünk, mely a Tirol és Vorarlberg közti határt jelöli. Kígyódzó vonalban halad az út tovább Langen vasúti állomásig; e hegyhát alatt húzódik a 10.240 méter hosszú Albrergi alagút.

Landeck. Wopfner Józseftől

Az új építésű úttal átszelt Paznaun-völgy Wiesbergnél szűk, erdős szurdok alakjában kezdődik s a komor, nagy esésű szakadékon át a see-i rétség felé vezet. E See helységben született Schmid Mátyás festő. Itt emelkedik a Blankakopf, a Peziner-csúcs és a Rothbleiskopf. Két órányira innen a hógörgetegektől fenyegetett Kapplhoz érünk, hol egy kies völgy tárúl föl, mely fölött szintén állandóan kisért a hóomlások alá temettetés réme; ez elemi csapás áldozatainak nagy számát hirdeti e vidéken a fákon, sövényeken és kápolnákon elhelyezett s feltűnően nagy számú feszületke és emléktábla, s iszonyattal olvassuk, hogy egy ízben a „toller Mann” néven emlékezetessé vált lavina egyetlen omlással az egész ulmichi völgyet betemette; e pusztítás nyomai még ma is láthatók. E közben Ischglbe értünk, a regényes és dús növényzetű Fimber-völgy látogatóinak ez állomáshelyére, mely fölött a Fimberalpe, a Fimbergletscher és az Ortlerig érő s nagyszerű kilátást engedő fönséges Fluchthorn (3.389) emelkednek. Ischgl mögött a völgymélyedésben terül a szép, bár kissé rideg fekvésű Galthür, a völgy legrégibb helysége, melyet tarka alpesi mezők környeznek. Itten nyílik a Jam-völgy, a tartomány egyik legszebb völgye, melyet egy teljesen jégárral borított hegyoldal zár el s mely fölött a Tirol, Vorarlberg és Svájcz határán tornyosúló Dreiländerspitze uralkodik páratlan fönségben. Csak egy negyedórányira Galthür mögött következnek Wirl falucskában a völgy utolsó házai, a honnan kényelmes és sokat járt ösvény vezet az elposványosodott Zeinis-nyergen át (1.852 méter) a Montavonban fekvő Patenenbe, melyet a hegyhát tetejéről már elég jól lehet látni; tájképileg szebb, sőt helyenkint valóban gyönyörű a Pillerhöhe-n át (2.046 méter), a Vallüla-pyramis és a magasba nyúló Pitz Buin (3.313 méter) lábánál, az Ill forrása melletti Fermont-gletcseren keresztűl vezető átjáró.

Landecknél az Inn az éjszaki Mészalpesek lábához ér, melyek balról folyton mellette húzódnak egészen a tartományból való kilépéseig. Világosszürke színezetük, bizarr körvonalaik, a harántvölgyek hiánya, melyek helyett csupa szakadékokat és szűk szorúlatokat látunk, a gyér erdőkkel borított s görgeteges vízmosásokkal barázdált meredek hegyoldalak azonnal élesen jellemzik s szembetűnő ellentétbe állítják a Mészalpeseket az Inn jobb partján húzódó Középponti-Alpesekkel, melyeknek sötét kőzetét a rája borúló sűrű erdőkárpit még sötétebbnek tűnteti föl, s melyekben a lankás, fensíkokkal tetőzött hegyoldalak között nem ritkán gyönyörű tavak tükrei, vagy a mélyen bevágott völgyek záródásánál merészen égnek tornyosúló jeges ormok csillognak.

Legelőbb is a sziklák közé festőileg beékelt Schroffenstein várrom mellett elhaladva, Zamsba érünk, melynek változatos képű vidéke fölé egy csúcsáig erdővel borított s a völgyet látszólag teljesen elzáró hegykúp, annak tetején pedig Kronburg várrom emelkedik; a váromladék ma búcsújáró templommá és kolostorrá van átalakítva. Mennél tovább haladunk innen kelet felé az Imsterbergen át az Inn kanyarúlatai mentén: annál pompásabban bontakozik ki előttünk lassanként az ércztartalmú Tschirgant kopár gúlája; jobbra a szép kilátással kecsegtető Venet-hegy (2.508 méter) emelkedik s nem sokkal tovább a Tschirgant és Muttekopf lábánál, a Malchbach egy görgeteglerakódásán, a Rosengartl-szoros bejáratánál festőileg fekvő s nagy templomával feltűnő Imst mezővárost pillantjuk meg, mely régebben kanári madarakkal való élénk kereskedéséről és „Schemenlaufen” nevű ősrégi népmulatságáról volt nevezetes. A vasúti pályaudvar közelében bal felől egy zöld tetejű s vörös tornyú kedves kis gót kápolna ötlik szemünkbe sűrű robinia-liget közepében. Azt a helyet jelöli, a hol Frigyes Ágost, a természet szépségeiért oly lelkesen rajongó szász király, 1854 augusztus 9-én a Brennbühelről a Pitz-völgybe vezető út egy hirtelen fordúlójánál kocsijából kiugorván, lórúgástól halálra sebesült.

A Jam-völgy vége. Wopfner Józseftől

Imst-től egy széles út húzódik a Fernpasson át Reutte és Füssen felé, eleinte idylli tájképek között, melyek sorában Sinnesbrunn búcsújáró hely a legszebbek egyike. Nassereith mögött az országút majd szellős erdőtisztások, majd sötét völgymélyedések közt halad fölfelé a smaragdzöld Fernstein-tóhoz s a mellette lévő Sigmundsburg kastélyhoz. Ezzel szemközt áll a fernsteini tanya, melynek közelében hajdan az út fölött a Szász Móricz herczeg betöréséről híres erősség emelkedett. Innen a kopár hegyoldal és az omladozó sánczfal hoszszában mind magasbra emelkedik az út a torkolatszerűen szorúló völgyben föl a hegy ormáig, melynek „auf dem Fern” a neve, hol egy korcsma és kápolna mellett I. Ferdinánd császár érczemlékjele örökíti meg az út építőjét. Innen lefelé hajlik az út; egy sötét erdőség mélyében terűl a Blind-, Mitter- és Weissen-tó, jobbra az érczekben dús Sonnspitz, a Wetterstein és a Zugspitze (2.96o méter) szirtfalai emelkednek.

Végre kiszélesedik a völgy s a Loisach egykori tómedenczéjébe érünk, melyben Biberwier falu fölött a Silberleiten ezüst-, ólom- és horganybányái vannak; Lermoosnál tűník elő a Zugspitze teljes pompájában, a völgy felé majdnem függőlegesen hanyatló falaival, s nem ritkán a leggyönyürűbb bíborszínű alpesi pirúlattól elöntve. Az út egyik folytatása az ehrwaldi sánczon át Garmisch és Partenkirchen felé, a fő út pedig a Blattberg hatalmas kúpja előtt elhaladva Heiterwangba vezet a Heiterwang-tó mellett, melyet csatorna köt össze a Plan-tóval. Itt kezdődik Ehrenberg várkastélynak és az Ehrenbergi szorosnak (Klause) nem annyira tájképi, mint inkább történelmi tekintetben fölötte érdekes vidéke. A szoros mögött ismét tágabbra nyílik a völgy s a legszebb rétség közepette a barátságos Reutte mezővároskát pillantjuk meg, melynek közelében a Katzenbergen halt meg a római hadjáratából hazatérő II. Lothár császár 1137 deczember 3-án, vejének, Kevély Henriknek, karjaiban.

Fölséges hegyormok körében, melyek közűl a Säugling kereszttel jelölt hegyes csúcsa válik ki leginkább, az Archbach híres Stuiben-esései láthatók, melyek 18–31 méteres lépcsőzeteken át rohannak le a mélységbe; fenn a magasban van a Strudel, melytől a Königsweg-en és Frauenbrunnen-on át a Plan-tóhoz, Tirolnak nagyságra nézve második tavához jutunk, „mely az Achen-tóhoz való tájkereti nagy hasonlóságával a Walchen-tó sötét komorságát egyesíti”, s a tartomány egyik legremekebb természeti szépsége és egyúttal a legritkább madarak gyűlekező helye. Éjszakra, mintegy három órányira tőle, a tartomány határán fekszik elragadó szép vidéken Tirol legkisebb várósa, Vils, mely számos jól megőrzött kövűletet tartalmazó s a középjura-korszakhoz tartozó, így nevezett vilsi-rétegeiről geologiai szempontból nevezetes.

A Wetterstein és a Weissen-tó. Wörndle Ödöntől

Vessünk még egy pillantást a fővölgyben Imst előtt elhaladó remek vasútvonalra, mely kevéssel a pitzbachi gyönyörű vízesés után egy, az Inn mentén húzódó hegylejtőbe óriási munkával vájt öt kilométernyi bevágáson át halad. Az egész útnak e legszebb s méltán a híres Gesäuse mellé állítható részlete után, az Ötz-völgy torkolata és a Karreserberg melletti Simmering kopár görgeteg borította lejtői előtt elhaladva Silz felé közeledünk, hol Welfenberg és Petersberg csínos kastélyai tűnnek szemünkbe. Majd nem sokára Mötzbe, a régi római Metába érünk, melynek a „római-német császárhoz” czímzett fogadója arról nevezetes, hogy itt van a hírhedt dörchieknek, e külön jogszokások és intézmények szerint élő országbarangoló taligásnépségnek czéhbeli gyülekező helye. Stams cisterci kolostora után, melyet a szerencsétlen Konradin anyja, Erzsébet, alapított 1272-ben fia emlékére, az Inn-völgy egy kitágúlásában a púpos hátú Munde lábánál Telfset pillantjuk meg. A tájképet szépen kiegészítő és élénkítő helység Schöpf J. festő, Weissenbach költő és Gredler V. M. természettudós születéshelye és a Mieminger-hegylánczra meg Nassereithbe s a Fern-szoroson át vezető szép út kiindúló pontja.

A kiszökellő hörtenbergi várrom mögötti köralakú széles völgyben fekszik Zirl, a fölötte lévő Kalvária-hegygyel, Fragenstein várromjaival és a zirli hegyszorúlattal; Zirlből egy, részben a sziklába mesterségesen vájt keskeny ösvény vezet a Martinswandra, melyen az ismeretes monda szerint I. Miksa császár egy zergevadászat alkalmával egy úttalan és életveszélyes helyre tévedt, honnan egy angyal vezérelte le és mentette meg. Az Inn fölött 259 méter magasban tátongó sziklaüreg, ez eset állítólagos színtere, Miksa-barlang nevet visel s egy feszülettel van megjelölve. Mindjárt Zirl mögött emelkedik a Solstein (2.540 méter), melynek függőleges falai valóságos korallszirtek gyanánt merednek teljes fönségükben a Zirlerchristen alpestől a Gleirsch-völgybe vivő rendkivűl regényes út mentén. Zirl fölött meglehetős meredeken kigyódzik fölfelé a scharnitzi kocsiút, a legbájosabb tájképek sorozatát mutatva kivált Reith-nál, hol jobbra a daczosan égnek meredő Reitherspitze, balra pedig a Hohe Munde tornyosúl. Fölebb a Wetterstein, a Dreithorspitze, a Karwendel és Reiterspitze ormait egyszerre látva, Seefeld régi búcsújáróhelyhez jutunk, mely dolomitba ágyalt, aszfalttal átitatott s kitűnő épségben fanmaradt őskori halmaradványokban gazdag palájáról is nevezetes. Szép hegyvidéki részletek között érünk innen a Schlossbergen át Scharnitz faluba; ennek közelében fakad az Isar, mely nem sokkal odább már bajor földre hömpölygeti ifjú üdeségű hullámait. Pár lepéssel tovább éjszakra van a Scharnitz-szoros, melynek a harminczéves háborúban, mint Porta Claudidnak, s 1805-ben megint nevezetes szerep jutott; sőt már a rómaiak is ismerték Scarbia néven és sokra becsűlték strategiai fontosságát. Innen alig két óra alatt a már bajor területen lévő Mittenwald helységbe érünk, a honnan szép kilátás nyílik a gyakran pompás bíborszínű alpesi pirúlatban úszó Karwendelwandra.

A Miksa-barlang a Martinswandon. Wörndle Ödöntől

Zirltől keletre a sűrű erdős aljakból kiemelkedő Martinsbühel mögötti Martinswand kopár mészfalai a palás tetők zöldelő oldalainak közelébe nyomúlnak, melyek fölött Oberperfuss fekszik, Anich Péternek, Tirol első ismert térképrajzolójának, Hueber Balázs tanítványának szülőhelye; továbbá Vellenberg várrom, melyben hajdan Wolkensteini Oswald minnesänger fogva volt. A völgy hirtelen csekélyke távolságra szűkebbé szorúl, hogy Kematen-nál, a Selrain-völgy torkolata előtt aztán mindjárt legnagyobb szélességét tárja ki, s itt egyszerre elbűvölt tekintetünk elé tárúl a dél, nyugat és kelet felé haladó útaktól átszelt medenczében Innsbruck, a tartomány fővárosa, mely méltán sorakozik a legszebb alpesvidéki városok mellé. Innsbruck kis méretekben nagyvárosias jellege és érdekes története mellett úgy a természettudóst, mint a tájképfestőt kiválóképen vonzó vidékkel dicsekedhetik. A város éjszaki oldalán egy számos csúcsban kiemelkedő zord mészalpesfal húzódik, melyből a Solstein, a Brandjoch, az Achselkopf, a mondakoszorú övezte Frau Hütt, a rideg Seegruben-csúcsok és számos más kiváló orom mered égnek, míg alatta a nyárilakok, majorságok és fogadók soraival tarkázott hullámos dombsor festői képe terül el, meg-megszaggatva itt-ott a tarka nagelflue-sziklák kiszögelléseivel; keletre a gyümölcsös kertek közt fekvő Arzl falu mellett, az egykori Inn-gletcsernek egy magasan fekvő moränáján kedves kis kalvária könyököl ki messzire a völgy fölé, a távolban pedig a Kellerjoch kéklik.

Dél felé a Középponti Alpesek lábánál húzódó középhegység erdő borította szelíd hullámvonalú lejtői mosolyognak felénk Rinn, Sistrans, Aldrans falvakkal; egy messzire ellátszó diluviális domb tetején az ampassi ikertornyocskák láthatók, fölöttük a Neunerspitze szarva és a Patscherkofl szelíden domborúló csillámpalatetője, azon pedig a Ferencz-József menedékház van; továbbá a háromcsúcsú Serles- vagy Waldrasterspitze mészkúpjai, valamint a Säule- vagy Nockspitze, a Stubai-völgy kapujának e két őrtornya, míg a völgy hátterében a stubaii Ferner ormai csillognak. Lenn a völgyfenéken, melyet az Inn öntöz s egy 200 méter hosszú vaspályahíd szel át, virágos rétek, szántóföldek és dús lombozatú égerfa ligetek terülnek el; közepes magasságban a fényes termeiről, műkincseiről és parkjáról híres Ambras kastély díszlik; fölötte a Lanserköpfe szép kilátást nyújtó tetői sötétlenek, míg a Sill-hasadékon túl az erdőkoszorúzta nevezetes Isel-hegy emelkedik. Nyugaton a széles vállú Rosskogl és a meredek Martinswand szegik be a látás határát. A természettől ennyi szépséggel megáldott Innsbruck ezek mellett falain belül még nem egy tudományos intézettel és becses műgyűjteménynyel is dicsekedhetik, minők 1677-ben alapított egyeteme, tartományi múzeuma, melyek mellé számos főbb és alsóbb hivatal sorakozik, hogy a szellemi és nyilvános élet tekintélyes középpontjává tegye a várost.

Innsbruck dél felől. Bernt Rudolftól

A völgynek e kitágúlásában fekszik még a régi Hall bányavároska is, nagyszerű sótelepeivel, méltóságos pénzverő-tornyával és magas gót plebánia-templomával, mely gyönyörű s a kecsest a pompás festőivel nagy változatosságban egyesítő környezetben áll. Délre a városkától a Voldervölgy bejáratánál a tekintélyes Taschenlehen-villa s a kísérteteiről hírhedt komor Glockenhof, a magasban pedig az éjszakra néző lejtőn Windeck látható; éjszakon számos falu, köztük a híres Absam búcsújáróhely, üvegre festett fekete csodatevő képével; innen nyugatra Thaur zordon várromja, meg a halli sóbánya sziklafalai láthatók. Tovább a Hall-völgyben van a Szent Magdolnáról nevezett kedves kis templom, több, vadregényes környezetben épült úrilak és az állítólag már 1100-ban megnyitott sóbányák, melyeknek legnagyobb nevezetessége a sástó. A ki nem sajnál tovább menni, meglátogathatja a kövületekben gazdag lafatschi hegyhátat (2.077 méter), vagy a Thaurer Thörl-ön át a Zunderkopfhoz tesz kirándúlást, hol a nyugati lejtőn egy emlékoszlop Ferencz József Ő Felségének egy látogatását örökíti meg.

Az Inn bal partján van Gnadenwald, melynek 870 méter magas terraszon fekvő természetes parkja kivált az innsbruckiaknak kedvelt kirándúlóhelye; a St. Martin faluban lévő Speckhofban született Hofer András híres bajtársa, Speckbacher J. 1767 július 13-án. Odább keletre, Fritzens mellett éjszak felé három völgy torkollik; a Weer- vagy Kolsasser-völgy a szép fekvésű Weerberg- és Pilberg-gel s a Tux felé vezető országúttal; azután a Watten-völgy a szép Wattenbach vízeséssel, melyen alúl a nagy, egész faluhoz hasonló Lizum havasi tanya fekszik; végűl a Volder-völgy, mely két ágra szakad az Inn híres hídja közelében, hol Speckbacher fia az 1809-i ütközetben a golyókat fölszedte, hogy apjának hordja. Volders falu fölött vannak Aschach és Friedberg várkastélyok. Sűrű fenyveseken át jutunk aztán föl az igen látogatott Volder-fürdőhöz, a Rosenjoch-ra és a Glungezer-re, melynek lábánál csak nem régiben fedezték föl Speckbacher búvóhelyét. Szemben balra a legnagyobbszerű és legzordonabb mész-alpesi völgyek egyike, a Vomper-völgy nyílik, magas falap közti tátongó mélységes hasadék alakjában, szakadékos oldalpárkányokkal s csak lenn a legmélyén van némi erdőállomány; ugyanez a völgy fölötte alkalmas tartózkodó helye a zergéknek, melyeket itt a szászmeiningeni herczeg számára tartogatnak.

S most menjünk Schwaz felé! Az Inn mentén mind a két parton gyönyörű képek tárúlnak elénk, közben-közben a Stubai-völgy gletcserei is ide-ide csillámlanak. St. Margarethen és Buch fölött emelkedik a hatalmas Kellerjoch (2.340 méter) növénytelen kopár lejtőivel, s a Lahnbach törmelék dombjához támaszkodik Schwaz mezőváros, a Freundsburg lábánál, gyönyörű vidéken, de békében és háborúban bőven kijutott szerencsétlenségektől erősen megviselve. De azért még mindig nem egy természeti ritkaság és nagy becsű műkincs lelhető falai között. Általában ismeretesek valamikor a Fuggerek birtokában volt ezüst- és rézbányái a Ringenwechsel-en, melyeknek munkásai egy időben a világtörténelembe is belejátszottak szereplésükkel. Éjszakra a dús növényzetű, szakadékszerű Stallen-völgy nyílik, melynek közepéből egy hatalmas magános sziklakúp emelkedik ki hirtelen, s lábát két, zúgva tajtékzó hegyi patak mossa; fönn e bércz-szigeten, épen meredek lejtője legszélére építve áll St. Georgenberg temploma és kolostora, melyhez csak egy szédítően magas fekvésű fahídon át juthatni. Jámbor zarándokoknak áhítattal látogatott czélpontja e hely, hová a csodatévő ereklyék kedveért, vagy a fönséges hegyvidék közepett zúgó patakok morajlását elandalodva hallgatni tér be az útas.

Ambras várkastély. Grubhofer Antaltól

Schwaz alatt ismét egyhangúbbá válik a tájkép, a mit nem kis részben a völgyfenék ligetei és mocsarai okoznak. Nem sokára azonban szemünkbe ötlik Tratzberg renaissance-stílű pompás kastélya, „a tiroli várkastélyok valóságos gyöngye”, az Enzenberg grófi család birtoka. Már a kastélyhoz vezető szép fasoros kocsiút, a díszes park s a ligeteken át kígyódzó műútak, a gazdagon ékített külső építkezések és terraszok fölötte előkelő keretbe foglalják a kastélyt, melynek fegyverterme, Fugger-szobája, egy híres szarvasagancscsal díszített Habsburg-terme, vadászcsarnoka, stb. megannyi remek alkotásai az ősi hagyományokból táplálkozó s tisztúlt főnemesi ízlésnek. Említsük még a gyönyörű udvart is szép szökőkutaival és buja díszcserjéivel, melyek közt különösen meglepő a délszaki sumach-bokor; továbbá az egész Inn-völgyre néző számos ablakot, melyekből messze, egészen a stubaii gletcserekig kalandozhat el tekintetünk. A természettudósnak is érdemes e kastélyba ellátogatnia, ha másért nem, ama déli gyíkfajok miatt, melyek napsütötte falain futkároznak, valamint az ugyanitt állandón megtelepült néhány déli növényfaj kedveért.

Csak pár lépést kell még tennünk és Jenbachban, az Achen- és Ziller-völgy látogatóinak a fő tanyáján vagyunk. A Stanserjoch lábánál terülő Jenbach már színköralakú bájos fekvésével is eleve elragad bennünket; többnyire érczsalakból épült házai csak helyenkint vannak bemeszelve s így egészen sajátszerűen tarkállanak; a változatos képet még a zöldre festett hegyes tornyú s magas szép gót templom is élénkíti, nemkülönben az érczolvasztó kemenczék, a vashámor, a gép- és aczélgyár is. Közelben van Burgeck, most az achen-völgyi vasút megálló helye, kelet és nyugat felé az Inn-völgyre nyíló szép kilátással.

A geologiai és növénytani szempontból egyaránt rendkívül érdekes Achen-völgy éjszaknak húzódik s fő nevezetessége és legnagyobb vonzóereje a halakban bővelkedő s hullámain két csínos gőzöst ringató Achen-tó. Birtokosa, a közeli Fiecht apátság, minden lehetőt megtesz arra, hogy Ausztria e legmagasb fekvésű s kétségtelenül a legbájosabbak egyikének mondható alpesi tavának szépségei az egész világ számára a lehető legkönnyebben hozzáférhetők s kényelemmel élvezhetők legyenek. Gyönyörű kék színénél csak a partjai közelében többnyire függőleges meredekséggel emelkedő hegyóriások benne tükröződő oldalai sötétebbek. Az Achen-völgy különben sok irányú szép kirándulásnak is igen alkalmas kiindúlóhelye, melyek közűl itt csak a sűrű jávorfa-erdők közt zuhogó vízesésekben oly gazdag Hinterris- és Vorderris-be, vagy a Sonnwend-hegységre vezetőt akarjuk fölemlíteni, melynek számos csúcsa közül a Hochiss nyújtja a legszebb kilátást, míg a Rofanspitze a leggazdagabb növényzetű, az innenső Sonnwendjoch pedig a leghatalmasabb. Érdemes a háttérben magasló Unutzra (2.072 méter) is fölmenni, mely a Mészalpesek közt nőknek a legajánlatosabb kiránduló magaslat. Az Achen-tótól éjszakra fekszik Achenkirchen és Achenwald, ezek mellett pedig a változatos kilátást engedő Juifen, mely a határszélnek a legvégső pontja, mert nem sokkal odább egy szép műúton már a regényes fekvésű Kreuth bajor fürdőhelyre érünk.

Az Achen-tó (Buchau kikötője.) Wopfner Józseftől

Jenbachtól kezdve az országút Rotholz herczegpüspöki kastélya előtt Strass felé húzódik, mely festői ponton fekszik a Ziller-völgy bejáratánál, azután három, egy-egy szép kis dombon fekvő vár: Kropfsberg, Lichtwer és Matzen előtt vezet el bennünket. Az Inn folyón Brixlegg mellett levő híd közelében áll a Rattenberget fenyegető árvízveszélyek jelző oszlopáúl egy óriási vándorkő, mely az Inn folyó vizének emelkedését mutatja. Brixleggetemlítve, lehetetlen Steub Lajosra nem gondolni, kinek e hely, mint az Alsó-Inn-völgy látogatóinak Eldoradója, nagyságát köszönheti. Az elsőrangú kilátó pontnak mondható Gratlspitze tövében fekvő helységben és környékén mindaz együtt található, a mit az ilyféle üdülő és kirándúló állomásoktól kívánni szoktunk. Természet és művészet kezet fogtak egymással a hely vonzóvá tételére. A negyedórányira lévő Hohe Kapelle-ről gyönyörű kilátás kínálkozik, Matzen pedig, a röviden csak „Topomayr” néven ismeretes Mayr György tiroli térképrajzoló születéshelye, egyike a legpompásabb képeknek, s milyen elbájoló kedvességgel mosolyog felénk a hátterében emelkedő Reitherkogl előtt Mehren fürdőtelepe! Minő érdekes továbbá a számtalan ásványnyal bővelkedő érczbányák vidéke a Geyer, a Kogl és a Mauknerezze oldalán! Dél felé az Alp-patak völgye, az agyagcsillámpala-réteg egy kisebb bemélyedése nyílik, hátterében szépen záródva a Ziller-völgyi és Wildschönaui hegyek által, elzárt szűk területén szép termetű lakosságával, melynek különösen a női viselete és sajátszerű építésmódja fölötte érdekes.

Éjszakra, nem messze a „rothes Gschös” nevű kopár és meredek márványsziklákból álló hatalmas omlástól, falu falut ér a sűrűn beépített völgyben, valamint a szélein emelkedő szelíd középhegységen, s az üde gyepszőnyeg és dús lombkoronák fölött az üveghuták és sárgaréz-öntő műhelyek szálas kéményei pöfékelnek. Előttünk a reinthali tavak csendes tükrei terülnek el rajtok sűrűn úszkáló tavi rózsák özönével, s fenn a magasban a Sonnwendjoch fölé tornyosúl a kövületekben gazdag Ladoi Alpes; ugyanitt van a csodaszép Zireini-tó, s mélyen a Brandenbergi hegyhátba hosszant bevágódva egy szép alpesi völgy a Brandenberg vidékére vezet, melybe Innerortnál a szakadékszerű Steinberg-völgy torkollik egy erdős tájon a Guffer lábánál. A virágvasárnapján e vidéken a kecskefűz barkás galyaival együtt megszenteltetni szokott tüskés magyal szépen tarkázza a völgy cserjés sűrűségeit. A háttérben a János főherczeg nevét viselő facsúsztatónak erős vízművei láthatók, melyeken a tavaszi hóolvadás után az erdei fát a völgybe úsztatják. Félórányival odább már a falepi nyájas bajor erdészlak üdvözöl bennünket, hol templomi búcsú napján a környék bajorországi és tiroli lakossága össze szokott gyülekezni. E határterület a híres Schuhplattler-táncz szülőhazája.

Mindjárt Brixlegg mögött következik az Inn folyó és a Schlossberg között festői ponton fekvő Rattenberg városka; a Schlossberg tetején egy omladozó erősség áll, melyet Biener W. tiroli kanczellár itt történt lenyakazása szélesebb körben is ismertté tett. Zöldelő bokrok és bánatosan aláfüggő sötét repkényindák borítják a romfalakat. Az útnak innen Kundlig húzódó részlete, az úgy nevezett Kundlerfeld, meglehetősen egyhangú és sem az Inn-en túl húzódó középhegység, sem a jobbra fönn nyíló Wildschönau nem versenyezhetnek a nem sokkal odább következő Wörgl vidékének nyájas kellemével, mely egy tág völgykatlanban fekszik a jobb oldalán emelkedő s a tetején álló kápolnáról messzire felismersző Hohe Salve alatt, előterében a reá siető nap hevétől aszfaltot izzadó Grattenbergl-lel, melynek kápolnája a hajdani Masciacum romjai fölé van építve. A Brixen-völgy torkolata közelében lévő falu magában véve nem valami nevezetes; csak mint a Gisela-vasút végállomása, továbbá újabban fölállított salétrom- és nagyszerű portlandi-cementgyára által jutott fontosságra. Túlsó partján, az előtte elhúzódó dombsortól eltakarva fekszik Maria Stein gyönyörű búcsújáróhelye, melynek kastélytemplomában egy, a legenda szerint innen már három ízben elrabolt, de mindannyiszor csodálatos módon visszakerült Szűzanyakép a jámbor hívők tiszteletének tárgya. A templom és a mellette lévő elhínárosodott és kákával benőtt tó fölött emelkedik a Hundsalmerjoch. A brixenvölgyi Ache átszelése után is megtartja még a völgyfenék kezdettől való szélességét, de egyszersmind egyhangúságát is, s egyelőre nem igen köti le érdeklődésünket közelebbről egyéb, mint a jobb kézt fekvő középhegység a häringi szénteleppel, a tartomány egyetlen ilynemű bányájával. A szénréteg homokkővel és conglomeratummal vegyest eocänbe van beágyalva, s a gyümölcsfákban bővelkedő nyájas terraszon fekvő Kirchbühel vasúti állomástól körülbelül egy órányira fekvő falu felől lehet hozzá jutni. Fölötte a Juffingerjoch és a Bölf magaslanak; az előbbi a rajta lévő Juffingerhofról, mint Maultasch Margit egykori lakóhelyéről, az utóbbi pedig pompás és messzire terjedő kilátásáról nevezetes.

Itt a hatalmas Treffauerspitze és elágazásainak ormai tűnnek szemünkbe, azután pedig a meredek Pendling lábánál egy külön álló sziklatetőn a völgyet elzáró Geroldseck vára emelkedik az alatta elterülő barátságos Kufstein városba koronájaként. Nyugatra csak közepes, többnyire erdőborította magaslatok látszanak, míg kelet és éjszakkelet felé az előhegyektől födött Wilder- és Zahmer-Kaiser szeszélyes csúcsai és kúpjai magaslanak; e két Kaiser közé a gyönyörű Kaiser-völgy van beékelve. Egy keskeny ösvény vezet az alázuhanó Sparchenbach szűk hegytorkolatán át Plattenen keresztűl Holzstufenbe; itt lassankint megszűnik a földmívelés vidéke, eltűnedeznek az alpes-elvi kedves dombok s mennél magasabbra emelkedünk, annál fönségesebbé válik a kép, annál borzalmasabban tűnnek elénk a Hinterkaiser igen meredek, bizarr csipkézetű falai, annál gyönyörűbb a kilátás, mely a bajor éjszaki nagy síkságtól a távol délen meredező Tauer-ek jeges óriásaiig terjed. Lenn a mélyben pedig kisebb-nagyobb völgyek ágaznak el, kövér rétek és sűrű erdők váltakoznak; emitt csinos kastélyok és omladozó várfalak, amott takaros falvak mosolygó gyümölcsös-kertek közepette; számos tó tükre eleveníti a vidéket, melyek majd vadregényesek, minő a Schrecken- és a Hecht-tó, majd szelíd bájosak, mint a völgy mélyében a mezőkoszorúzta Walch-tó, melynek tiszta hullámaiban a fölötte meredező hegyóriások képei tükröződnek. A városka közelében a festői Kienbergklamm hívogat magához; távolabbi kirándulások a vadban bővelkedő Thiersee vidékére vezetnek, melynek lakói a derék Sieberer Jakab vezérlete alatt főleg az 1809-i hadjáratban tűntették ki magukat mint vitéz határőrök; vagy az emléktáblával jelölt vámházhoz, melyben 1819 szeptember 4-én Pichler Ad. tiroli költő és természetvizsgáló született; avagy Erlbe, Tirolnak e határszéli s drasztikus parasztkomédiáiról a szomszéd országban is sokat emlegetett és sűrűn látogatott falujába; a kövűletek kedvelői a Kössen melletti zugban fekvő Reitet látogatják, e híres lelőhelyét a vezérkövűleteknek, az ú. n. „kösseni réteg” csoportnak, mely az angol Bonebed-del egykorú.

Az éjszaki Mészalpesekben két folyó ered, a Lech és az Isar.

A Lech-völgy Tirol egyik legnagyobb és legdúsabb változatosságú völgye; vad szakadékosságú kopár hegycsúcsok emelkednek fölötte, melyek közűl a háromágú Mädelegabel a legszebb, a Pareiserspitze a legmagasabb és a Hochvogel a legkönnyebben megmászható, bár eddig még csak kevesen jártak rajta. Még a lakosság is teljesen megőrizte e vidéken sajátos, a tiroli általánosabb népjellemtől nem egy tekintetben elütő eredetiségét. S habár e völgy nem dicsekedhetik az Inn-en túli Középponti-Alpesek fölséges gletcserkoronájával, de gyönyörű erdőségeivel és buja alpesi rétjeivel, kiváltképen pedig groteszk sziklakoronájával, melynek a dolomitokhoz hasonlítható hegyes kőszálai, oszlopai és kúpjai mintegy „elátkozott várkastély”-lyá csoportosúltak, úgy a legfönségesebbnek, mint a legbájosabbnak elég elemével bővelkedő képet tár elénk. Már a Lech forrása is páratlanúl szép ott a Rothwand tövében, egy pompás alpesi táj közepén, a honnan Wartra, a Tirolt Vorarlbergtől elválasztó Krummbachtobeltól jobbra eső Thannberg hegyvidék első falvára nyílik gyönyőrű kilátás. S mily szép, a mint a csörgedező patakocska egy helyütt fehér tajtékot túrva rohan lefelé, másutt a téres medenczékben meg-megpihen, közre zárva a szögletes mészszikláitól annak az árnyas erdős szurdoknak, melyen át lassanként a gabnatermesztés felső határához s Hegeraunál már egy kocsiútra is jutunk. Nem sokára a szép fekvésű Holzgau fő helységhez érünk, melytől kissé oldalvást esik a Thum-malom mellett Schneller Keresztély költő és tudós szülőháza, fenn a magasban pedig a Wetterstein szaggatott falában egy tátongó rést, az ú. n. „Fallenbachi ablak”-ot pillantja meg szemünk, átellenben az elbingenalpi Kalvária-hegygyel. Elbingenalpe a fő völgy legközelebbi helysége és Falgers A. szülőhelye, kinek a temetőben látható „Haláltánc” nevű műve nagyon érdemes a megtekintésre. Grameis mögött a borzalmas szorosok és sziklaomladékok között haladó út az Otter-patak torkolatánál fekvő Haeselgehr felé visz; a Streimbach hídja közelében állott a helyi hagyomány szerint a Lech-völgy első telepe, a Rauthof. A Hornbach-völgy előtt elhaladva, melynek regényes hátterében Hinterhornbachnál a hatalmas Hochvogel (2.589 méter) őrzi a határt, Weissenbachba és Reuttébe, vagy a Tannheim-völgybe jutunk. Ennek bejáratánál a Gaicht-szoros zordon sziklahasadéka fogad bennünket s a meredek szirtfalakba vágott út mentén számos, szebbnél szebb kép tárúl elénk. Nem sokkal odább a vidék nyíltabbá válik s Nesslwängle-hez érünk, melytől éjszakra a Grosser Gimpel, a vidék legmagasb csúcsa, emelkedik, egész Münchenig érő kilátást engedve tetejéről. Tovább a vízválasztó és a zöld Halden-tó következik, a honnan az Aggensteinre nyílik kilátás; mögötte van Tannheim, a völgy fő helye, a gyönyörű Vilsalp-tó és a Traualp-tó közelében. A Sonthofen bajor vasúti állomás felé vezető út mentén Schattwald az utolsó tiroli helység, melynek kénes fürdője említendő.

Az Isar az éjszaki Mészalpes-lánczolat négy völgyéből gyűjti vizét; e völgyek közűl három meglehetős egyközűen fut kelet felől, egy pedig nyugatról torkollik a fő völgybe s mind a négy rendkivűl gazdag a legnagyobbszerű tájszépségekben, melyeknek folyton váltakozó bájai majd nyájas kedvességükkel vonzanak, majd zárkózottságuk meglepő nyugalmával gyönyörködtetnek bennünket. Szegény és színtelen a nyelv, midőn a dús lomberdőknek az évszakok szerint változó színárnyalatait, a nappal és éjjel más-más világításában, majd ragyogó napfényben, majd a viharfelhők árnyába borúlt, szüntelen új meg új képet mutató hegyes-völgyes vidék annyiféle szépségét leírni akarja. A négy völgy közűl legdélibb a Gleirsch-völgy, melynek egyetlen emberlakta helyisége az „Amtssäge” nevű erdészház, a hol a történelmi nevezetességű fiatal Speckbacher egy ideig rejtőzött, a míg t. i. az Inn-völgybe vezető útra rá nem talált, melyen aztán hosszas bolyongás után végre egy szép napon apja előtt termett a st.-johanni „Medve”-korcsmában. E jelenet szolgált hálás tárgyúl Defregger ismeretes szép képéhez. Tájképi tekintetben e völgy a Mészalpes-lánczolat valódi gyöngye. A második harántvölgy, a Hinter-Au-völgy, Hohenlohe herczeg vadászterülete, szintén nagyon gazdag a legtarkább változatosságú természeti szépségekben. Ez az Isarnak a Haller Angeren lévő forrásához és a Vomper-völgybe vezet. A harmadik a Karwendel-völgy, „egy keskeny, alján szűntelen alágurúló kőtörmelékkel borított szűk hegyszorúlat, melynek oldalain valamivel fölebb némi gyér erdőfoltok láthatók a szakadékos sziklaomlások és lavináktól hasogatott szirtfalakon. Még magasabban ismét teljesen kopár területek következnek, óriási mészfalakkal, fűrészes gerinczekkel, hozzáférhetetlen üregek és mélybe vezető örvények, több órajárásnyira görgeteggel borított fensíkok, hol egyetlen bokor vagy fűszál sem látható”. Az út erre a Hochalpe és a Pertisau felé vezet. Nyugatra, de már a határon túl, a Leutasch-völgy torkollik, melynél a Leutascher Schanze áll őrt. Ober- és Unterleutasch szétszórt házai a Wetterstein-hegység, a Hohe Munde és a Hochwand lábánál feküsznek. A Leutasch-völgy folytatása a Gais-völgy, melynek hátterében van a Leutasch- és a Loisach-völgy vízválasztója. Egyike az itt található legszebb pontoknak a történelmi nevezetességű „pestis-kápolna”, mely mögött az óriási Zugspitze (2.96o méter) az egész vidék fölött uralkodva emelkedik.

Tirol Közép-Alpeseit a Brenneren bemélyedő nyereg és az ugyanott eredő Sill és Eisack folyók két, természetesen tagozódó tömegre osztják az Ötz-völgyi csoportra és a Ziller-völgyi alpesekre, melyekhez a tartomány határa közelében a Tauer-ek csoportja csatlakozik.

A sűrűn látogatott Ötz-völgyi csoport kiterjedésére nézve, valamint gletcserei, átlagos gerinczmagassága és kiemelkedő magas csúcsainak száma tekintetében is első helyen áll Tirolban, habár a legmagasb csúcs mégsem ebben, hanem az Ortler-csoportban van. Minden égtáj felől számos, messze elágazó s újabb mellékágakra szakadó völgy vezet be e hatalmas Alpeshegység szívének kellő közepébe, és sok átjáró könnyíti meg az egyes részei közötti közlekedést, mely az újabban egyre-másra épülő menedékházak és fogadók s forgalmi eszközök gyarapodása folytán mind kényelmesebbé vált.

A Gurgl-gletcser tava. Lichtenfels Edétől

Nyugaton Prutz felől a Kaunser-völgy vezet majdnem egyközűen az Ötz- és Pitz-völgygyel a hegycsoport belsejébe. Borzalmas jégárai és örökhó-mezői, melyek újabban is adtak még okot a völgy alján való tóképződésre, ép oly ismertté tették e vidéket, mint fönséges szépségű alpesi tájai, gyönyörű erdői, mély hegytorkolatai és vízesései. A jámbor hívőt Kaltenbrunn búcsújáróhely vonzza ide, melyet már 1272-ben s azóta is kiválóképen a landsknechtek látogattak, s melynek gyarapítására főleg Üres-zsebű Frigyes és Zsigmond herczegek tettek sokat. A belső völgyben a Gsöll-zuhatag esik tetemes nagyságú lépcsőkön 400 méternél nagyobb magasságból alá, a völgy legbelső zugában pedig a czirbolyafenyőfákkal sűrűn benőtt s ezeknek sötét színétől borongós hangúlatú táj fölött a tizenegy kilométer hosszú Gepatsch-gletcser terül el, melynek alján a Majna m. frankfurti alpes-egyesület építette menedékház; a tiroli területen német alpes-egyesűletek részéről állított menedékházak elseje áll. Éjszakról három völgy vezet az Ötz-völgyi csoportba, mindenekelőtt az Ötz-völgy, melytől az egész hegytömeg a nevét kapta, ettől nyugatra a Pitz-völgy és keletre a Sellrain-völgy. –A Pitz-völgynek különösen jobb oldali meredek lejtőit számos szép vízesés élénkíti, míg meglehetősen keskeny, de termékeny fenekét Zaunhofklamm, vagy „äussere Kirche”, St. Leonhard, vagy „mittlere Kirche” és Plangeross, vagy „innere Kirche” nevű falvak, továbbá számos szétszórt ház és kápolna tarkítja. Wenns a völgy fő helye, közel annak bejárásához. A völgyteknő felső széléhez közel a legmagasabban fekvő házcsoport Mittelberg, a Mittelberg-gletcser, a gyönyörű Riffel-tavat tápláló Taschach-gletcser és a Wildspitze alatt. A mi e völgyet főképen hátterében oly nagyszerű tájképein kivűl különösen vonzóvá teszi, az a körőtte fekvő többi völgygyel való könnyű közlekedést engedő számos átjárója.

Az Ötz-völgy, a tiroli jeges-világ koronája. Hegyalakzatainak megragadó fönsége örök hó- és jégborította zord sziklacsúcsainak az alattuk virúló völgyek s a bennök mosolygó falvak, termékeny rétek, tanyák, élénk színekre festett kápolnák elevenségével szemben oly meglepő ellentéte sehol sem egyesíti a borzalmasan nagyszerű és kellemes képek oly közel egymás mellett váltakozó sorát, mint itt, Tirolnak e legszebb alpesvidékében. A völgybe legczélszerűbben az egykori Ötz-völgyi gletcser moräna-törmelékén, a ritkás fenyűerdő közepén lévő vasúti állomás felől jutunk be. Legszembetűnőbb sajátsága lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő s regényes völgytorkolatok által egymással összefüggő öt medenczéje, melyek fokozatos emelkedésükben a földközi éghajlat-övtől kezdve egészen a sarkvidékiig úgy szólván valamenynyit föltűntetik növényzetükön. Mindjárt a bejáratnál a Stuibenbach-vízesés lep meg; mögötte a Teufelsschmiedenél betorkolló Ebner- és Auer-szoros van, melynek csak nem régiben hozzáférhetővé lett, sziklahasadékába a benne alárohanó patak számos tölcsért és barlangot vájt. Előttünk fekszik Ötz az első völgykatlanban. A mint Ötz mögött a völgy óriási omlástörmelékek közt a hegyszakadékba újabban bevágott Gsteig nevű szorossá szűkül, azon túl mintegy a második lépcsőfokon Tumpenhoz, innen pedig az Acherkarról több esésben alázuhanó Acher-patakhoz érünk, majd a büdös borókával benőtt függőleges Engelswand előtt elhaladva, a rideg Büffel moräna-horzsolta idomtalan nagy kőtömegén át a nyájas Umhausen faluba, mely a Horlach-völgy kijáratánál fekszik s lentermesztéséről meg a határában lévő 150 méternél magasabb és kedvező időben gyönyörű szivárványszíneket játszó vízesésről nevezetes. – Umhausen mögött záródik a második völgylépcső s a Maurachi szakadékon át a következő völgyszorúlatba érünk, mely csakhamar a tág Längenfeldi medenczévé szélesedik. Kefels érdekes, de mindeddig még kevés figyelemre méltatott langyos (hemitherma) és kénes forrásai mellett elhaladva, szemünkbe tűnik e források közelében található habkőféle salak, mely e többnyire gneisz, csillám- és amphibol-pala kőzetbe bevágott völgy egykori vulkanikus jelenségeire vall. A harmadik völgy Huben mögött kezdődik s komor, majdnem teljesen kopár sziklafalak közt húzódik. De Söldennél nem sokára ismét kitágúl a völgy, melynek ezzel a negyedik fokára, a felső Ötz-völgybe értünk. A benne fekvő szerény alpesi falucska a Rettenbach-gletcserből áradó Rettenbach beömlésénél húzódik meg s középpontjáúl szolgál a legszebb tavaszi kirándúlásoknak és a Stubaira, a Passeierre meg a Pitz-völgybe vezető átjáróknak. Söldentől délre van az ötödik völgykatlan, melynek Zwieselstein nevű falvánál, a mint már a hely neve is elárúlja, a völgy két ágra szakad („zwieselt”), ú. m. a Gurgl- és a Venter-völgyre. Innen a Timbljochon (2.480 méter) keresztűl egy átjáró visz a Passeier-völgybe.

A Similaun és a Niederjoch. Lichtenfels Edétől

A Gurgl-völgy egész az utolsó emberlakta helyig, Obergurgl-ig, Tirolnak e legmagasb fekvésű (1.900 méter) egyházas falváig, mintegy negyedfél óra járásnyi hosszú s a körötte meredező, a völgyre szinte rászakadni látszó gletcserekre irányúló kirándúlások pihenőállomása. Innen vezetnek az útak a Gaisberg-, Rothmoos-, Langthali- és Gurgl-gleccserre, mely utóbbinak jégolvadásból gyűlt híres tavában, „a sötét indigókéktől egész a leghalványabb smaragdzöldig menő minden színárnyalatban játszva csillogó jégtömegek úszkálnak, valóságos sarkvidéki képet varázsolva e tájra”. De jaj, hogyha a gletcser megnövekedése a víz lefolyását annyira megakasztja, hogy az hirtelen hatalmas tóvá áradva áttöri a jégfalat s pusztító hullámaival elönti az alanti, istenáldotta szép havasi völgyet, mint a hogy a múlt század folyamán több ízben történt, minek emlékezetére azóta évenként fogadalmi körmenet zarándokol az úgy nevezett „kőasztal”-hoz, melynél misét mondanak. Későbbi időben ide egy kápolnát is építettek.

A Gurgl felől tehető számos hegyi kirándúlás közűl a 3.535 méter magas Schalfkoglra vezető az Ötz-völgyi alpesek legremekebb pontjára visz bennünket. A Ramoljoch-on (3.182 méter) át, mely az egész tartomány alpeslánczolatai között a legtöbb szép kilátást nyujtók egyike, a nyájas Vent falucskához (1.892 méter) jutunk, hol egykor Senn Ferencz plebános lelkipásztorkodott. E mögött torkollik a Rofen-völgy híres Vernagt-gletcserével, mely 1848 és 1883 között 360 méterrel húzódott visszafelé. Innen jó gyalog- vagy lovagló-ösvényen a Rofeni magaslatokra jutunk föl, melyeken Üres-zsebű Frigyes herczeg üldöző ellenségei elől rejtőzött, a miért ez a vidék 1849-ig asylum-jogot és adómentességet élvezett. Tovább aztán a gazdasággal kapcsolatos Hochjoch-fogadóhoz s innen le a Schnalser-völgybe érünk. A legmagasb csúcsok közt a leglátogatottabbak a Similaun, a Weisskugel (3.741 méter), és a Kreuzspitze (3.454 méter); de valamennyit fölűlmúlja a Wildspitze (3.770 méter) kettős szarva, az Ötz-völgy hegytömegének e Tirol fölött mindenfelé roppant messzeségbe szabad kilátást engedő hatalmas fejedelme, mely fölségesen trónol az örökjég szinte végtelennek látszó tengere s a legváltozatosabb alakzatú és a legsötétebb zöldtől egész a hófehérig, a vakítón csillogó fehértől az égszínkékig számtalan árnyalatban csillogó csúcsok sokasága fölött.

Az ötzvölgyi hegytömeg legkisebb völgye a Sellrain-völgy, melybe egy, a Melach mentén haladó igen szép kocsiút vezet. Kematen falu mögött vannak balra a Ferdinánd császárról nevezett vízesések egy regényes völgyszorúlatban, a honnan lassú emelkedéssel halad az út embermagasságú páfránybokrok között Sellrain vagy Rothenbrunn felé, a hol egy kis fürdőt találunk. Szemben egy meredek hegyoldalon van St. Quirin, honnan szép kilátás nyílik az Inn-völgyre. Fölébe a Rosskogl sűrű növényzettel borított pyramisa emelkedik. A völgy második nevezetesb helysége Gries a Freihut (2.613 méter) tövében. Itt a völgy egyet kanyarodik s Melach-völgy néven húzódik tovább az ásványkutatók előtt ismeretes Juifenau-n át Praxmar és a Lisens-Alpes, e gyönyörű vidéken fekvő, a Villerspitze, a Lisensi gletcser zöldeskék lejtői, meg a Brunnenkogl közé beékelt egyszerű havasi üdülőhely felé; míg a felső völgy a bájos vidékű St. Sigismundba és Zsigmond főherczeg egykori vadászkastélyához, a kies Küheteyhez (Kühtai) vezet, mely valamikor sűrű czirbolyafenyű erdő közepén állott, holott ma már csak néhány villámsújtotta csonka törzs látható körülötte.

A Mutterberg Alpes a Stubai hegységben. Lichtenfels Edétől

Méltó párja a szorosabb értelemben vett Ötz-völgyi hegycsoportnak a kelet felől hozzá csatlakozó Stubaii-alpesek lánczolata, mely a benne levő gyönyörű fenvölgytől kapta nevét. Ennek üdén zöldelő rétekkel borított s magasba nyúló csúcsoktól szegélyzett medenczéjét nyugaton egy hatalmas jégtömeg zárja el, mely egymaga mintegy 80 gletcsert, köztük négy 3.400 méternél s negyven 3.000 méternél magasabban fekvőt foglal magában. A növényzet eleven zöldje azonban föl, egészen az örökjég határáig hatol. Fenekén a völgy többszörösen elágazik. Nyugat felé a Mutterberg-völgybe jutunk a 250 méter magas Sulzaui-vízeséshez és a felső Fernauhoz, hol a drezdai turistaház áll, melyből e vidék egész gletcser-világának fölkutatása kiindúlt. A hegygerincz középmagassága fölött hatalmasan kiemelkedik a Sonklarspitze, a kedvelt Zuckerhütl (3.507 méter) és a Wilder Pfaff; a háttérben van a Bildstöckl, a Stubai és az Ötz-völgy közt vándorló turisták országútja. Délre és délkeletre számos gletcseri átkelő vezet a Sill-, Eisack- és Passeier-völgybe, éjszak-nyugaton pedig az Alpeiner-völgy nyílik, a belőle kiemelkedő Blechnerkamm-mal (3.062 méter), melynek főnevezetessége a Kerner tanártól fölfedezett s Európában legmagasb fekvésű forrás, 0.8° R. mérsékletű vizével s a benne tenyésző, e helyen kivűl csak Lappföld és Grönland hideg forrásaiban található Prasiola Sauteri moszattal. Egy szép gletcser-csiszolásokat mutató moräna-kúpon áll az Alpeiner-havasi tanya, melynek közelében tátong a „Teufelsrachen” mélységes örvénye és szomszédságában van a Senn Ferencz-kunyhó.

Neustiftnél, a Stubai legbelső falvánál az Alpeini-völgy egyesűl a fő völgygyel, melyen a zúgó Ruzbach fut végig, nem ritkán igen nagy veszedelmére és kárára a völgynek.

A völgyön kivűl jobbra a jégtől övezett Habicht vagy Hager (3.274 méter) emelkedik, melyről már háromszáz évvel ez előtt, mikor még csak szemmel mérték a hegyek magasságát, azt tartotta a tiroli nóta, hogy:

„Der Hager im Gschnitz und der Villerspitz und die Martinswand sind die Höchsten im Land.”

(A Gschnitzben a Hager meg a Villerspitz és a Martinswand a legmagasbak az egész országban.)

Balkéz felől a Schlickerwände kopasz sziklái merednek, melyek lábánál a vasipart művelő Vulpmes fekszik, ennek közelében pedig Medratz alpesi fürdője van. Föléje emelkedik a Hoher Burgstall (2.609 m.), melynek tetején a legnagyobbszerű tájképek egyike kínálkozik a gyönyörködő szemnek.

A völgy innentől kezdve nagyon hirtelen lejtős hegyszorossá szűkül, melyben a falvak jóval a patak fölött a középhegység lépcsőzetére építvék; itt Telfes, ott Mieders és Schönberg takaros és jómódra valló házacskái tűnnek szemünkbe. Az utóbbi helység, mely a Stubai-völgy bejáratánál fekszik, már a legkedvezőbb kilátást engedi a háttér örökhóval fedett fölséges ormaira. Mielőtt a Ruzbach a Sill zuhogó vizeivel egyesülne, a 41 méternyi tág ívvel reá hajló érdekes István-híd vezet át rajta szédítő magasságban, a Brenner-útnak szolgálva összekötő kapocsúl.

A Stubai-völgygyel egyközű a Gschnitz-völgy, hová szintén több átkelő vezet, melyek részben nagyszerű havasi tájképekkel kinálkoznak. A legelső falu, Trins, mindjárt kitűnő bepillantást enged egy moränára épűlt kalvária-hegyéről az egész völgybe s ennek a Gschnitzi Ferner-rel záródó hátterére; egy vörös fenyővel beültetett dombról nyájasan tekint le a Sarntheim grófok Schneeberg nevű kastélya és Kerner tanár és udvari tanácsos nemesi birtoka, Marilaun, a dús növényzetű Blaser, a Kirchdach, a Kesselspitze s a völgyben valamivel belebb fekvő Tribulaun, meg a pompás Habicht között. A völgy zárúlatánál a Lapones-alpesen át gyönyörű vízesések között a mélyen alányúló Simming-gletcserhez érünk.

Karlsteg. Wopfner Józseftől

A Stubai hegytömeg délkeleti részében végződnek a Pflersch- és Ridnaun-völgy. Az utóbbiban van Mareith a Sternbach bárók Adolfsthurn nevű szép kastélyával, melynek stiljében a kecses és a czopfszerű páratlan mesterkedéssel van egyesítve. A völgy fenekét az üblethali gletcser-tó gyakran pusztító árvízzel látogatja. Tovább Ridnaun következik, a honnan már igen szép kilátás nyílik a völgynek jégövezte gyönyörű végére.

Mélyen alant délnek már a kies Etsch-vidéken ér véget a Schnalsi-völgy, mely kezdeténél villa-alakban ketté ágazik. Az egyik ágban, a Pfofen-völgyben, van a 2.068 méter magasan fekvő Eishof, a tartomány legmagasb ember lakta helye, a honnan pár óra alatt a leghatalmasabb gletcser-körítette havasi tájról buja tenyészetű szőlőtermő vidékre jutunk.

Végűl az őrgrófság legbelsejében, Merannál nyílik éjszakkelet felől a híres Passeier-völgy. Mert ki is ne hallotta volna hírét Hofer Andrásnak, a francziák ellen vívott szabadságharczok dicső vértanújának? A Zeno-vár előtt elhaladva, Riffian búcsújáróhelyhez, a magtalan asszonyok csodatévő segedelemforrásához érünk. E mögött látjuk az első ú. n. „Schilthof”-ot s ugyanitt lépjük át a szőlőmívelés határát. De mi is az a „Schilthof”? Schilthof vagy Schildhof-nak hívják a Passeir-völgyben azokat a paraszt tanyákat, melyek régebben bizonyos kiváltságok, ú. m. adómentesség, fegyverviselési és vadászati szabadalom fejében Tirol vára udvari szolgálatában állottak. Külső ismertető jele az ilyen Schilthofnak az épülethez ragasztott szeglettornyocska. Már mintegy félszázad óta megszűnvén a szabadalmaik, ma csak nevük őrzi azok emlékét. A következő első falu, St. Martin, közelében áll a Pfandler-tanya és a Hofer-kunyhó; amaz Hofernek 1809-ben menedékhelye, emez pedig az a hely, a hol a szabadsághőst 1810-ben elfogták. Egy órányira van ezen túl Sandhof, a „passeieri Sand-wirth” háza. Fölebb St. Leonhard következik, hol a Jaufenen át Sterzing felé vezető, régebben sokat járt út kezdődik. Még odább Moos van, s föléje a nagyszerű alpesi tájon álló Timbljoch (2.480 méter) emelkedik. Ugyaninnen egy kedvelt átjáró vezet az Ötz-völgybe.

A Sarn-vögyi alpesek meglehetősen elkülönzött s a nagy ötzvölgyi csoporthoz tartozó fensíkot alkotnak az Etsch és az Eisack elágazásánál, Tirol szívében, a tartomány leghatalmasabb hegylánczolatainak kellő közepében. E fensíknak egyetlen csúcsa sem magaslik az örök hó határáig s csak néhány kúpja, mint pl. a Meran melletti Hirzer, emelkedik valamivel a körötte lévő hegyormok fölé. Mindazonáltal a róluk kínálkozó messze érő kilátás és középponti helyzetük miatt a tartomány legszebb hegyvidékei közé tartoznak és könnyen feledtetik velünk egyéb bájaikkal a mélyen bevágódó és szűkre összeszorúló völgyeknek itt hiába keresett természeti szépségeit. A fő völgyet, a Sarnthal-t, mintegy 11 óra járásnyi egész hoszszában a Talfer öntözi. A völgy alsó részét a porphyr-talajba mélyen bevájt teknő alkotja, mely részben kies, részben vadregényes tájképek sorával, közben-közben számos kastélylyal és várrommal kedveskedik a szemnek. Ried kastélya a folyó közepéből kiálló sziklára épített tornyával a rajnai Bingen melletti Egértoronyhoz hasonlít. Mellette balra Rafenstein romjai és a Fingeller-kastély falai, jobbra pedig Wangen omladékai látszanak. A völgytorkolat egyre szűkebbre szorúl s a zordonúl össze-vissza hányt sziklatömegekkel borított Mackner-völgykatlanba vezet át, mely mögött az elbűvölő szépségű Johanneskofelt pillantjuk meg csöndes kis templomával.

A Schlegeisengrund a Dominicus-kunyhótól nézve. Russ Róberttől

A völgynek egy kitágúlásában nem sokkal odább fő helyéhez, Sarnthein faluhoz érünk, melynek környékén a Sarnthein grófok birtokaihoz tartozó Kellenburg, Rheineck és Kränzelstein kastélyok, meg Schörgau fürdőhely említendők. Végűl a völgy ketté szakad s egyik ága a fő völgy folytatásának tekinthető Penser-völgy néven halad tovább, míg a mellékág, az éjszakkeletnek irányúló Durnholzer-völgy, a honnan a gyönyörű Durnholzi tengerszemtől több hegynyereg szolgál átjáróúl a Passeier-, Jaufen- és Eisack-völgybe. Keleten a magasb hegylánczolat előtt mintegy lépcső gyanánt emelkedik a Ritten középmagasságú hegygerincz, mely a Sarn- és Eisack-völgy elágazódási szögétől kiindúlólag körűlbelűl 1.000 méternyi átlagos magasságban húzódik, és rétekkel, erdőkkel borított lejtői parasztházakkal és villákkal vannak sűrűn beépítve. A szép vidék, az enyhe levegő és a gyönyörű kilátópontok e hegyoldalt a bozeni előkelő társaság kedvelt nyaralóhelyévé tették. A ki azonban a Rittent meglátogatja, ne mulaszsza el a 2.257 méter magas Rittnerhornt is megmászni s a Lengmoos melletti földkúpokat, e porphyrmálladékból álló, 6–12 méter magas karcsú pyramisokat megnézni, melyek tetején jókora sziklatömbök, sőt olykor élő fák is állanak. E kúpok százával láthatók a Finster-patak völgyének meredek esésű oldalai mentén.

Hinter-Tux. Russ Róberttől

A Brenner, a Fekete-tenger és Adria közti ismeretes vízválasztó, egy mélyen bevájt hegynyereg (1.362 méter), melynek tetején aranysárga kankalinok, piros havasi rózsák és illatos brunellák pompáznak pazar bőségben. A meredek lejtőjű sziklák között kígyódzik éjszak felé a Sill keskeny ezüstszalagja, melytől a Wipp-völgy, ez az Ötzvölgyi és a Zillervölgyi Alpesek közé mélyen bevágódó érdekes vízvájta sziklahasadék, a másik nevét (Sill-völgy) kapta. A Brenner-szoroson egy sűrű erdő borította sziklás hegyoldal tövében van a kicsiny, de gyönyörű Brenner-tó, s részben meredek sziklafalak között, a melyek oldalára fönn a vasút mintegy oda van tapasztva, halad e régi és újabb időben egyaránt nevezetes átkelő-út hirtelen lejtéssel a Venna-völgy kis gletcsere előtt s a Lueg szoroson át Gries-be, az Obernberg-völgyre szép kilátást nyújtó kedves falucskába. E völgy csak három óra járásnyi csekély hosszúsága mellett is egész sorával dicsekedhetik a legpompásabb tájképeknek, melyek főékességeűl a gyönyörű fekvésű Obernbergi-tavak tekintendők; ezek egyike regényes vadonban, hatalmas omladékkövek közt, morénáktól övezetten a háromcsúcsú Tribulaun legszebb ormát, az Obernbergi Tribulaunt (2.768 méter) tükrözi vissza. Gries alatt a vonat csak a Schmirn-völgybe kanyaródó nagy kerülűvel folytathatja útját, mely folyton a legszebb hegyi panorámák és fölséges alpesi háttér előtt halad el. Kelet fele a Schmirn-völgy torkolattá szűkűlve emelkedik az Olperer (3.489 méter) lábához és igen szép átkelő-útat nyit a Tuxba. A kocsiút azonban rövidebb vonalon nem sokára, az első nagyobb helységhez, Steinach faluhoz vezet, hol Knoller M. és Mader G. festők születtek. E barátságos falu három völgy találkozó torkolata közelében gyönyörű helyen fekszik a Steinacherjoch lábánál, melynek tetején a palarétegben Pichler tanár a valódi kőszénformatiónak Tirolban eddig páratlanúl álló növénymaradványaira akadt. Nem sokkal távolabb jobbról a Navis-völgy bejáratánál álló s messzire ellátszó Katalin-templomocska mosolyog felénk; a völgy hátterében pedig a tarka növénytakaróval borított Rosenjoch emelkedik, melynek flórájából ritkaság gyanánt a Ranunculaceák törpéje, a sarkvidéki fajnak e testvére említendő. Mellette áll a Pfonserjoch, melynek lábánál a matreii márványt (Ophicalcit), a mészkő és serpentin e tarka conglomeratumát törik, mely nevezetes anyagköve a tiroli templomdíszítésnek. Matrei egy kies völgynyílásban fekszik s fölötte Trautson szép vára uralkodik. A hegyoldalon jobbra Latschburg és Ahrenholz van a Debern-tóval. Innsbruck előtt a Brenner-vasút utolsó alagútjából kilépve, az Inn-völgyi vaspályához csatlakozik.

A Ziller-völgyi Alpeseket a Sill, az Inn és a Rienz határolják. Kelet felé a Tauerek lánczolatával függnek össze, melylyel tulajdonképen egy hegycsoporthoz is tartoznak, továbbá a Kitzbüheli palahegységgel. Csúcsaik és gerinczeik magassága, tájképeik nagyszerűsége és változatossága, nemkülönben gletcsereik sokasága miatt ezek is nagyszerűek. Mint az Ötz-völgyi csoportnál, úgy ezeknél is lassan és fokozatosan ereszkedik alá a hegység éjszak felé, míg déli lejtőik meredékebbek. Három fő völgy vezet hatalmas tömegükbe: az Inn-völgyből a Ziller-völgy, melytől nevüket kapták, az Eisack-völgyből a Pfitsch-völgy és a Puster-völgy felől a Tauferer Ahrn-völgy, hogy a kisebbeket ne is említsük.

E szép hegylánczolat éjszaki fő völgye, a Ziller-völgy, széles torkolattal kezdődik Strassnál. Jobbra fenn Rottenburg vár romjai, valaha Rottenburgi Henrik minnesänger birtoka; tovább az út szegleténél a gyönyörű Brettfall remeteség. Az első hatás, melyet az útas e világhírű völgy első megpillantásakor tapasztal, épen nem elégíti ki várakozását, mert eleinte meglehetős egyhangúsággal húzódik a völgy szántóföldek, rétek, mezők és mocsarak közt, melyeket csak közepes magasságú hegycsúcsok környeznek; így halad Schlittersig és Fügenig, Nissl szobrász szülőhelyéig, s odább Kaltenbachig. Idáig a völgy teljesen középhegységi jellegű. Csak a Ziller melletti Zellnél, a felső völgy fő helyénél állunk egyszerre az alpesvidék közepette. Zelltől kelet felé egy mellékvölgy húzódik az erdő szegélyezte alpesi mezőkön fekvő Gerlos felé, míg a fő völgy fölfelé halad Mayrhofennek és a három, ott végződő „Grund”-hoz: a Zillergrund-, a Stillupgrund- és a Zemmgrundhoz, meg a Puster- és a Wipp-völgybe vezető átjárók kiindúló pontjáúl szolgáló Tuxba. Gerlusból igen szép kirándúlásokat lehet tenni, pl. az aranyat tartalmazó Heinzen-hegyen át a Dreyssen-alpeshez, vagy a Plattén át Krimmlbe a híres vízesésekhez.

A felső Ziller-völgybe a Ziller bal partján húzódó kies gyalogösvény vezet az egész völgyvidék legbájosabb táján, a sokfelé elágazó nagy fenvőlgyek torkolatánál fekvő Mayrhofenbe, melyet gyönyörű hegyek koszorúja övez. Balra az Ahorn hólepte csúcsa emelkedik, jobbra a Grünberg, középen a Tristenspitz (Tristner) csonka kúpja és a Gross-Ingent jeges csúcsa.

Itt tárúl föl teljes pompájában a Ziller-völgy azon része, mely fönséges alpesi tájképeivel turistára, festőre és természettudósra nézve egyaránt vonzó. A megmívelt termő-talaj nyájas képei gyorsan egymásra következő ellentéteikkel, fölötte festői és vadregényes, tajtékzó s habzó vízzuhatagok moraját visszhangzó hegyszorosokkal váltakoznak. Közben-közben a vörösfenyő világosabb zöldje szelídíti a sötétszürke zordon sziklatalajt, s az egész kép fölé magasan kiemelkedve nyúlnak égnek a fénylő, csillogó örökhóval és jéggel borított hegyormok, melyekből ezüst színű gletcser-patakok futnak le a völgy felé. A legkeletibb völgyrész a Zellergrund, melynek utolsó helysége a már 1.055 méternyi magasan fekvő Häusling. A völgyet a Reichenspitz és a Rauchkofel között színkör alakjában sorakozó jeges hegyek lánczolata zárja be, melyek közén egy kis tengerszem van.

Taufers várkastély az Ahrn-völgyben. Russ Róberttől

A második völgyszakasz a gletcseres és leginkább látogatott Stillupgrund, melynek gyönyörű vízzuhatagai közűl a Taxachalpe melletti kettős esés 1.500 méter magas. Leghosszabb és legszebb azonban a Ziller-völgy „Grund”-jai között a Zemmgrund. „A ki ezt meg nem látogatja”, – írja Amthor, – „csak a felét látta a Ziller-völgynek; a fönséges természeti képek pazarabb bőségét, a zöldelő pázsitos fensíkok s borzalmas sziklatömkelegek és a vakító fehérségű havas és jeges ormok oly elragadó váltakozását, mint itt, ilyen kis területen alig találni egyebütt Tirolban”. E vidék gyöngye a Karlsteg, mely fölött a vadakban dús Floiten-völgy nyílik, hol a hatalmas Floiten-gletcser és a Baumgarten-alpes emelkedik, német földön az a végső pont, melyen kőszáli kecskét elejteni sikerült.

A Breitlahner-alpesnél ágazik el a Schwarzensteingrund, mely páratlanúl fölséges voltával még az eddig látottak nagyszerűségét is felűlmúlja. A Schwarzensteingrund a reá letekintő Waxeck- és Schwarzenztein-alpessel és a Röthenboden-tóval a Ziller-völgy koronája.

A tovább kiágazó Schlegeisengrund bejáratánál van a Zams-kunyhó s vele szemben a Dominicus-kunyhó, melyet az Olperer (3.489 méter) és a Gefrorene Wand kelveért építettek ide. A Zams-völgyből a 2.231 méter magas Pfitsch-hágón át, öt kisebb tengerszem mellett elhaladva, a Pfitsch-völgybe érünk. Nem messze Mayrhofen fölött, a Tux-völgy bejáratánál van Finkenberg, a később innen elűzött zillervölgyiek hajdani főtelepe. Közel hozzá, az egykori „Teufelsbrücke” helyén, a Persall-híd és az érdekes Goldbrünnl időszaki forrása, mely fölé a Fixstein és a Grünberg tornyosúl. A völgyben tovább befelé haladva, fő helyére, Lannersbachba jutunk, a honnan szép kilátás nyílik a Tux-gletcserre, a Federbettre és a Gefrorene Wandra. Ennek lábánál van 1.475 méternyi magasságban fakadó meleg forrásával az évről-évre fejlődő Hinter-Tux pompás alpesi fürdő, honnan sűrűn látogatják a környékbeli hegycsúcsokat és átjárókat.

A Ziller-völgy átlagos magassága mintegy 1.030 méter. Hegycsúcsai közűl több az Alpesek egész lánczolatának legszebbjei közé sorolandó. Ásványokban, növényzetben és vadban való bővelkedése messze földön ismeretes, lakói pedig mint tiroli népénekesek, ásvány-, bőr- és marhakereskedők egész Európát, sőt mondhatni, az egész világot bejárták, mindenütt és mindig megőrizvén őseredeti honi szokásaikat, erkölcseiket és tős-gyökeres nyelvjárásukat. Tirol e legrégibb utazó-kereskedői ma már nem igen szorúltak rá, hogy árúikkal a külföldön házaljanak; ma már otthonukban üdvözölhetik az egész világot, akkora az idegeneknek évenkint e vidék felé özönlő áramlata.

A Ziller-völgyi Alpesek egy másik bejárója a Pfitsch-völgy felől nyílik. Ez Sterzingtől keletre az Eisack balpartján torkollik gyönyörű vidéken, és nem kevésbbé gazdag ritka ásványokban, mint vonzó tájképekben. Wiesen falunál lépünk a völgybe, honnan a vadúl tova rohanó Pfitsch-patak mentén a Wehr óriási sziklatömegeihez jutunk, melyek közt tajtékot túrva tombol a rajtuk keresztül törtető hegyi patak. Zöld rétség közepett fekszik benn a völgyben Kematten (Ausserpfitsch), mely fölé a Kreuzspitze (3.130 méter) tornyosúl; azután a Ziller-völgyi óriásokra, a Weisser Zinthre és a Hochfeilerre nyíló kilátással St. Jakob (Innerpfitsch) falu következik. Stein utolsó házainál végűl a vidék teljesen a magas hegység jellegét ölti, s innen aztán mérsékelt emelkedésű lovas-úton megyünk föl a Pfitsch-hágóra (2.231 méter), melyről messzire nyíló pompás kilátás kínálkozik; útunk innen tovább a vadregényes Pfitschergründlön át halad a Zams- és Ziller-völgybe oly átjárón, „mely érdekesség tekintetében bátran állítható a Tauer-út mellé, könnyű járhatósága miatt pedig annak még elébe is helyezendő.”

A délre fekvő Puster-völgyből a Taufersi- vagy Ahrn-völgy vezet a Középponti-Alpesek törzsébe, mely 13 órányi hosszúságban és 1.100 méteres átlagos magassággal határolja délkelet felé a Ziller-völgyi Alpeseket. Alsó része egészen a Puster-völgy jellegével bír, a felső meg a szomszédos Ziller-völgyével egyezik, melybe innen számos átjáró vezet. A völgy első falucskája, Gais, a X. századból való templomáért érdemli meg, hogy meglátogassák, s különben is szívesen mulat itt az ember néhány napig vagy a körüllévő hegyek megmászása kedveért, vagy pedig hogy a csöndes Mühlbach fürdőben kissé kipihenjen. A vadregényes Katzenleiteren át, a Löffler jeges kúpjára nyíló kilátás mellett a völgy fő helyére, Sand-St. Moritzba érünk, melynél a festői Taufers várrom áll. E várrom, melytől az egész völgy a nevét kapta, Tirolnak egyik legszebb pontján emelkedik. A czéllövőhely nagyszerű kilátást enged a háttér gletcser-világára, melynek vonzóerejével vetekednek e hely többi nevezetességei: a hatalmas Rainbach zuhatagok, a Mühleni-szurdok, maga a már említett Taufers kastély, a német Alpesek egyik legtekintélyesebb és legszebben épített várkastélya, továbbá az aschbachi és michlreisi kilátópontok, meg a St. Wallburg-kápolna. Elragadó a táj szépsége, mely a Speichberg tetejétől, vagy a mely a Rain és a Mühlwald völgyében elénk tárúl, hol kis területen az Alpesek minden pompája, szépsége együtt található s a Schnebiger Nock (3.390 méter), a Hochgall (3.371 méter) és a Wildgall (3.269 méter) csúcsokkal égnek meredő Rieserfern-csoport emelkedik. Sand mögött szűkebbre szorúl a völgy, mely Luttachnál a Schwarzensteintól a Löffelspitzig érő gletcser-panorámát foglalja keretébe. Az utóbbinak fölötte fáradságos megmászásaért busásan jutalmaz a róla élvezhető nagyszerű kilátás. A csúcsról a Trippach-nyergen át a Ziller-völgybe vezető átjáró a két völgy legrövidebb összekötő útja, mely azonban csak gyakorlott hegymászóknak ajánlható. A Prettau mögött, hol 1.500 méternyi magasságban jól fizető rézbánya van, záródik a völgy, melyből a Krimmlertauerek-en át az ismert és eléggé járt út vezet Salzburg felé.

A Kitzbühli palahegység vidéke tágabb értelmében véve két folyómedenczéhez tartozik; a Brixen-völgyi Ache patak, mely a hegység egyik völgyének nevet ad, Wörglnél az Innbe szakad, míg a Rettenstein lábánál fakadó Gross-Ache a Chiem-tóba önti vizét. Wörglből a Juffinger-hágó lejtőjén húzódó kitűnő kocsiút visz Sölland felé, miközben egymás után tűnnek elénk a Kitzbühli Horn, majd a Loferi és a St. Ulrichi sziklahegyek. Goingnál a völgy hirtelen kitárul s a tágas síkon egyszerre csak előttűnk áll a takaros St. Johann falu szép esperességi templomával, a Kitzbühli Horn lábánál, körűl véve a Kaiser mészkőfalaitól s ezek előhegyeitől, meg a Fieberbrunni palahegység szelíd hajlású kupoláitól. Alig két órányira a Fellhorn lábánál van Erpfendorf, a Winterstellerek vitéz nemzetségének híres szülőhelye. Közelében hatalmas vízesés zuhog s a háttérben a Waidringi tető nyújt a Tauerek lánczolatára, meg a bajor fensíkra egész Münchenig érő gyönyörű kilátást. Waidring mögött megint összeszorúl a völgy és zordon, de fönséges tájakon át halad az út számos tajtékozó vízzuhatag között lefelé az ádáz küzdelmek színteréűl szolgált Strub-szoroshoz, a tartomány egyik bejáratához. Innen már csak félórányira van a salzburgi területen fekvő Lofer falucska, honnan Unken-en át Reichenhall felé vezet az út.

A Brixen-völgy, melyen a Gisela-vasút halad, dúsgazdag a leggyönyörűbb részletekben; de vidékét nem annyira zordon fenségű bérczalakúlatok, mint inkább kiesség és szelídség, báj és melegség jellemzik. Legelőbb is a vörös palakőzetével feltűnő Brixeni szorosba lépünk, honnan sűrű erdőséggel borított hegyoldalak között, melyeken a fák az ottani szokás szerint cziprusok módjára vannak nyírva („geschnoatet”, a mint ott mondják), Hopfgarten mezővárosba érünk. E hely a nyár közepe táján valósággal hemzseg az idegenektől, mert fölötte emelkedik a szelíd hajlású s egy kis búcsújáró templommal koronázott Hohe-Salve, a tiroli Rigi kupolája, melyre évről-évre ezer meg ezer kirándúló megy föl gyalog vagy lóháton. Az 1.824 méter magas hegytető, melyre három óra alatt gyalog könnyen föl lehet érni, a legszebb kilátást nyújtja a körűl lévő hegyekre és az azok lábánál szétágazó számos völgyre: délen a Sperten-, Windau- és Grund-völgyre, melyek fölött a Tauerek emelkednek, a Grossglockner- és Grossvenedigerrel, továbbá pedig a Ziller-völgyi és a Tuxi Alpesek; legszélűl délnyugaton a Stubai-völgy jeges csúcsai látszanak, nyugatra az Inn-völgy a Mészalpesek fűrészszerű gerinczével, éjszakon a Kaiser-hegyláncz oly közelre látszva, hogy szinte falfestménynek tetszik; majd a zordon és merész Wendelstein-csoport, keleten meg a Loferi sziklahegység és a Berchtesgadeni hegyek következnek. Valóban alig lehetett volna ennél alkalmasabb helyen a boldogúlt trónörökösnek a tiroli alpes-világ lélekemelő szépségeit legelőször bemutatni! Ugyancsak a Hohe-Salve lábánál van kissé belebb a völgyben Brixen falu, melynek esperességi templomát érdemes megtekinteni. Mária Lujza főherczegnőnek 1822-ben a Hohe-Salvéra tett kirándúlása emlékére a közeli vastartalmú savanyúvíz-forrás Luisenbad nevet visel. A szomszédságban van a már kihalt manharti felekezetről híressé vált Westendorf helység.

A vízválasztón lassan átkelve, csakhamar Kirchbergbe, egy szép fekvésű s dombon álló templommal ékeskedő faluba érünk; s csakugyan alig van a Hopfgarten és Kitzbühel köztinél kiesebb völgyrészlet: gabonaföldek váltakoznak itt rétek- és erdőkkel, melyek közt jómódú falvak s mindenféle faragott famunkával díszített tanyaépületek tünedeznek elő.

Odább a Klausen-patak mellett elhaladó útban egy szerény kis kápolna vonja magára figyelmünket következő föliratával: „Idáig jutott és nem tovább a svéd lovas katonaság” (Bis hieher und nicht weiter kamen die schwedischen Reiter). Az innentől fogva lassacskán aláereszkedő völgyben egyszerre csak Kitzbühel áll előttünk, az úgy nevezett „Stadt in der Schlinge”, három tornyával. Távolból a zordon, csipkés gerinczű Kaiser szakadékai és kőszálai merednek, közelebb a széles vállú, tágas kilátást engedő Kitzbühli Horn tornyosúl; balra a számtalan tavi-rózsát rengető Kitzbühli-tó vize csillog, melynek fenekén a népmonda szerint egy elsülyedt erdő vagyon; a serény iparú városka fölött pedig egy magas sziklaormon szép plebánia-templom áll, mely mögött Löwenberg és Minichau ódon várai láthatók. Így egyesűl e helyen az idylli kellem a regényesen borongóval, s a kedves kis város gyönyörű környéke csak lantosára vár, ki méltón megénekelje.

A keleti lejtőn Kapsburg kastélya áll a Lephirau és a Köglergraben bejáratánál, melyben a híres Schleier-zuhatag van. A nyugati lejtőn a Schattberg és Sinwell oldalában rézbányák vannak, melyek föltárt törései már messziről meglátszanak, s közelükben egy festői szakadékban a két Ehrenbach-zuhatag omlik alá. A templommal szemben egy kitűnő kocsiút a Badl nevű vastartalmú sós forráshoz, azután a széles, fehér habfodros Ache mentén a Jochberg melletti megszűntetett rézolvasztóhoz, Oppacher Antal tiroli hős szülőhelyéhez, vezet. Eleinte lassú emelkedéssel a völgyön fölfelé, majd az Ache átlépése után kissé meredekebb úton előbb az „an der Wacht” nevű korcsmához és a mellette lévő csinos fekvésű kápolnához, tovább pedig egy kígyódzó ösvényen a Thurn-szoroshoz jutunk, mely hajdan meg volt erősítve s honnan elragadó kilátás nyílik a Tauerek lánczolatára és Mittersillre, a Pinzgau legkőzelebbi helységére. Kitzbühel vidékén szép kirándúlások tehetők úgy a völgyekbe és középhegységekre, mint a magasabb hegyekre, melyek közűl a Kitzbühli Horn (1.994 méter) jutalmazza meg legdúsabban a fáradságot. Ennek tetején egy kápolna, az alatt pedig egy cseppköves sziklabarlang van. A csúcsról három irányban lehet lejönni, melyek közül sokan legörömestebb a nyolcz-kilencz óráig tartó ú. n. „Pinzgaui sétát” választják, mely 1.800–1.900 méter magasságban több mint tíz hegycsúcson át vezet a Schmittenhöhe felé s a könnyen járható út mentén folyvást a legszebb kilátást engedi a Tauerek hegylánczának legkiválóbb ormaira.

Az út tovább a Röhrerbühel mentén halad, mely 1600 körűl még sok ezüstöt és rezet szolgáltatott s akkoriban Európa legmélyebb (körűlbelűl 900 méteres) aknájával dicsekedhetett. St. Johann-nál, a Kitzbülhli Horn éjszaki lábánál, a Pillerseei, Kitzbühli és Rein-völgyi Ache a Grossache folyóvá egyesülnek; ennek medenczéjét itt Leukenthalnak nevezik. A Walderberg hoszszában Fieberbrunnba érünk, mely nevét onnan kapta, hogy az itt fakadó forrás 1354-ben Maultasch Margitot hidegleléséből állítólag kigyógyította. A hosszan elnyúló falucska fölött van a szép fekvésű Wildalp-tó s egész sora a legszebb hegycsúcsoknak áll őrt mögötte. A közeli St. Ulrichtól éjszakra a völgy szűkebbre szorúl, s a „Waidringer Öfen” sziklaszorosába érünk, melynek hófehér, groteszk alakzatú s majdnem teljesen kopár mészkúpjai között a Strubache folyócska élénkíti a tájat. A talajt a Helleborus sötétzöld levelei borítják, a fehér sziklafalakról lecsüngő havasi szuharrózsa bíborvörös korongocskáival gyönyörű háromszínű zászlót alkotva. Fieberbrunn mögött következik a pompás Moosbach-szakadék és szép változatosságú vidéken a hochfilzeni hegyiláp („Filz”) a tartomány határán.

A Brenneren kivűl a Közép-Alpeseken át csak még egy kocsiút vezet összekötő kapocs gyanánt Dél- és Éjszak-Tirol között, s ez a Malser Haide, vagy a Reschenscheideck útja a tartomány legnyugatibb szélén. Ezen, a Brenner-útnál sokkal kevésbbé fontos átjáró az Inn-menti útból ágazik ki, Naudersberg kastély előtt elhaladva, lassú emelkedéssel vonúl tovább a Stille-patak mentén s másfél órányival odább a Reschenscheideckhez, az Inn és az Etsch folyóknak 1.494 méter magasságú vízválasztójához ér. Ezen túl az út lassan lejtősödik s szelíd esésű lépcsőzetben száll alá délnek és délkeletnek, jobbra a Laas- és Ortler-csoport örökhó fedte szirtfalaira engedve kilátást, mely a különben egyhangú vidéknek egyetlen nevezetessége. A legközelebbi helység a Reschen-tó melletti Reschen, közel az Etsch forrásához, azután a tó mentén megy az út tovább Graun felé, mely a gyakori pusztúlást okozó Carlin-patak és a Langtaufer-völgy torkolatánál fekszik. Ez négy órányi hosszúságban húzódik az Ötz-völgyi csoport magaslatai irányában fölfelé; mögötte egy festői félkörből a Weisskugel (3.741 méter) emelkedik ki; a völgy zárúlatánál pedig kövér rétek közt a Malag havas áll.

Juval. Lichtenfels Edétől

Fönséges szépségű völgyi tájon tűnik szemünkbe most a Mitter-tó és az erre járó vándorok számára már 1140-ben fogadóúl alapított St. Valentin auf der Haid, a Haider-tó közelében. A Plawen- és Schlinig-völgy torkolatai között áll Fürstenberg kastély és a tekintélyes Marienberg benczés-apátság. A háttér távoli mélyében az Ortler égre nyúló jeges csúcsai látszanak. Hajdan e vidék a Malserhaide félelmesen hírhedt nevét viselte, ma pedig a leggyönyörűbb tájrészletekkel mosolygó kies völgy köszönti benne nyájasan az útast.

Mals és Glurns előtt már látni Fröhlichsburg vár romjait, Trostthurm erősséget és Lichtenberg várát. Délre a romokban gazdag Taufer-völgy torkollik az Etsch jobb partján, míg a balpartra a Matsch-völgy nyílik, melyen a Salurn-patak foly végig; itt állott hajdan a Matschi hatalmas grófok ősi fészke. Bársonypuha réteken s mezőkön át, buja növésű vörösfenyő és czirbolya erdők között visz az út mélyen be a szép keretű völgybe, az Ötz-völgy és a Vintschgau közötti legrövidebb átjárón az Oberetten-gletcser felé. Gyönyörű képekben látva az Ortlert, mely innentől kezdve fejedelmi fönséggel trónol az egész vidék fölött, Eyersbe érünk. Nem sokkal odább szűkebbre szorúl a völgy, melynek bal oldalát a Weisskugel hegygerinczének közelebb lépő szirtfalai, jobb felét pedig a Tschenglser Fernerwand majdnem merőleges oldalai szegik be. Egy órányira van innen Laas, melynek híres márványbányái a Jennewand éjszaki oldalán vannak mélyen benn a Laasi völgyben. Az alsó Laasi-Alpes mögött hatalmas környezetből emelkedik ki a két ágra szakadó Fernerwand, a messze terjedő Laasi gletcsernek egyik nyúlványa. Innen aztán a kocsiút kissé emelkedve halad föl a Gadria óriási gátján, – s egyszerre mintegy varázsütésre a mögöttünk maradt zordon fenvölgyből az olasz föld tenyészetének egy darabjára lépünk. Az üde zöldben pompázó növényzet délszaki enyhe levegőre vall; terebélyes gesztenyefák váltakoznak a dús nedvű fenyőkkel; buja szőlőlugasok fedik a dombokat, s a szőlők, rétek és ligetek között a zöldelő középhegységen szétszórt tanyák és nyárilakok mosolyognak; a daczosan meredő sziklákon hajdan fényes várkastélyok pusztúló, feledésbe merülő omladékai állanak; hegylánczolat emelkedik hegylánczolat fölé s az erdő borította hegyek mögül örökhóval födött fölséges bérczek magaslanak. Így nyújt e tájon a rideg jeges éjszak a déli éghajlat arkádiai álmodozásba ringató enyheségének kezet.

Meran. Seelos Gottfriedtól

Nem sokkal odább a Martell-völgy, az Ortler-Alpesek legnagyobb barázdája nyílik; az eleje omladékkal telt szakadék, majd fölebb egyhangú „zöld útcza”; de az alsó és felső Martell-Alpesnél elragadó háttérrel, melynek felűl örökjéggel szegett képéből üde zöld rétek és sötét erdőségek közűl emelkedik ki a Monte Cevedale csillogó havas koronája. De történeti nevezetességű is e vidék, egy részt mivel az Obermontan vár romjaiban találták meg a Nibelungenlied egyik kéziratát, más részt pedig mivel a XV. században meglehetős jövedelmező bányamívelése volt; erről kapta nevét itt az „in der Schmelz” Mária-kápolna.

Ezen túl az Etsch-völgy büszke várainak és várromjainak érdekes vidéke kezdődik. Mindenekelőtt balkéz felől egy sziklán Kastelbellnek, hajdan a tartomány egyik legpompásabb kastélyának, borostyánkoszorús omladékai kötik le figyelmünket; a romok alján már a vidék gazdaságában fontos helyet elfoglaló bortermesztést látunk, s ezzel a déli növényzet egész dús szépségében lép elénk. A Schnals-völgy bejáratánál van Staben falucska s fölötte a tiroli várak gyöngye, a festői sziklán trónoló és szőlőindával befuttatott Juval kastély, mely egy felől a Schnals-völgy borzalmas kapujára, más oldalon pedig a merani őrgrófság örökké mosolygó s virúló területére tekint alá, egészben fölötte méltóságos nyugalommal uralkodva e két ellentétes kép között. Előttünk a takaros és jómódú Naturns, mely fölött magasan emelkedik Hochnaturns kastélya; lejebb a Töll sziklája zárja el a Vintschgau vidékét; az Etsch sebes folyással fut be Meran virúló völgyébe, odább pedig a tulajdonképeni felső Etsch-völgybe, mely már kezdetétől fogva egy igazi „természetes park”. Meran, a római Maja, melyről a XIII. században forum meranum néven történik említés, Tirol tartomány ős területének fő helye s 1490-ig fő- és székvárosa is, ma gyönyörű fekvésénél és enyhe éghajlatánál fogva elsőrangú gyógyhely. Míg a beteg az enyhe levegő, a szőlő, a savó-ivás, vagy a fölséges gyümölcs kedveért keresi föl: addig az egészséges a plebánia-templom tornyából kínálkozó nagyszerű kilátásban, a XV. századból való fejedelmi várkastély híres császár-szobájában és műkincseiben, vagy a park délszaki növénydíszében gyönyörködik, mindenekfölött pedig a festőinél festőibb vidékekre, majd enyhe lejtőjű kies dombok, majd hatalmas hegyóriások, majd édeni szépségű völgyék közé vezető kirándúlásokat élvezi. Itt van többek közt a Zeno-vár, Maultasch Margit szülőháza, továbbá Lebenberg, melybe Lentner krónikája varázsolt új életet; de valamennyinél híresebb a szellős magasban álló Tirol vár, melytől a tartomány nevét kapta s melynek mintegy kertjéül tekinthető a lábánál köröskörűl virúló egész Etsch-vidék: elől mindjárt a Laurin törpe-király Rosengarten-je, lejebb a földpyramisok és Tirol falu, aztán a Küchelberg s mellette Turnstein, Josefsberg és Auer kastélyok, Grumenberg várrom s utána még egész sora a völgyet díszítő várak és omladékoknak, le egész a Mendel lábáig és föl a Fleimsi dolomit-sziklafalig, meg az Orgelspitze jeges csúcsáig. Lehetetlen csak név szerint is az itt található összes várak, romok és kastélyok, vagy nyárilakok nagy számát elősorolni; csupán Schönna várkastélyt s a hozzá tartozó remek gót kápolnát említjük még meg, melyben János fóherczegnek a sírboltja van, továbbá Trauttmansdorff kastélyt, melyet tündéries délszaki növényzet környez. Az ásványkutatót a Naifba vonzzák az ott lelhető jaszpiszok és heliotropok. A természet barátja elragadtatva áll meg a Fragsburg közelében lévő Sinnich-patak zuhataga, vagy az alpesi tanyáktól élénkített Ziel-völgy kijáratánál látható Partschinsi-vízesés előtt; avagy a hét Spronsi-tó azúrkék tükrében gyönyörködik; a ki pedig még magasbra kívánkozik, annak a Gfallwand nyújt messzire terjedő kilátást, honnan az Ortler, a Dolomitok és az Adamello legszebb oldalaikról szemlélhetők.

Az Ortler a Sulden-völgyből nézve. Russ Róberttől

Meran alatt torkollik az Etsch-völgybe az Ortler-hegyzömből lefelé húzódó Ulten-völgy. Torkolata, a Gaul, festői völgyszorúlat, melyet csak nem rég tettek járhatóvá. Mentűl magasabbra hágunk a fenvölgyben; annál nagyobbszerű a táj képe, melynek egyik oldalán Braunsberg vár romjai, másikán pédig a két ágú Iffinger (Bifinger) látható. A szoros helyenkint oly szűk, hogy csak kis szekérkékkel járható; így a nagyobb falvak épen oly ritkák benne, mint a mily számosak az egyes, magános tanyák a sötét erdőszéleken. Fő helye St. Pankraz a Mariol-hegy tövében; innen egy kigyódzó hegyi út visz Mitterbadba, majd Ulten fürdőbe, a Maraunerloch közelében, gyönyörű alpesi legelők között, melyekre a magas Laugenspitze néz alá.

Az Etsch-völgyben Lana fölött, dús szőlők közepette Burgstall vár romja emelkedik, odább délkeletre Vilpian tűnik elő a Tisensi középhegység paradicsomi vidékének közepén, hol a buja növényzet számos kastélyt és várromot környez; majd pompás vízesések gyönyörködtetik az útast, majd ismét ódon várfalak, mint a moosi és wolfsthurmi, de legkivált Neuhaus várkastélya, Maultasch Margit kedvelt mulató helye, kiről a nép ma is Maultaschnak nevezi e várat; ezen túl nemes bort termő szőlők között Terlan kies falucska fekszik.

Folyton más-más várak és romok tünedeznek föl szőlőkoszorúzta, bíbor vörös porphyrsziklák tetején: itt Missian és Hocheppan, Wart és Altenburg, amott Siebeneich házcsoportja gyönyörű háttérrel; majd Greifenstein várrom ötlik föl, túlnan pedig a messzeségben a Rosengarten és a Rosszähne szirtfalai, a Grimm-hágó és a Schwarzhorn magaslanak, s szőlők és gyümölcsös kertek közepette a nyaraló házakból álló Gries város, e világhírre emelkedő gyógyhely van; jobbra az Etschen túli vidék terűl, a melynek fő helye Kaltern; a Sarn-völgyből folyó Talfer fölötti magas hídon túl, a Guntschna-hegy mellett elragadó szép fekvésű Rafenstein kastélyt balra elhagyva, Bozenbe érünk. Messze távolból a Dolomitok csipkés koronája int felénk, mindenekelőtt a Schlern és a Rosengarten, az Eisackon túl pedig a gyönyörű fekvésű Kalvária-hegyet és Külbach kastélyt látjuk, mint részleteit egy páratlan szépségű képnek.

A Königsspitze. Russ Róberttől

Az Ortler-hegytömeg, melynek csak keleti része áll tiroli területen, csúcsainak magassága tekintetében nem csak Tirol, hanem az egész monarchia határai között is első helyen áll, s habár átlagos gerinczmagasságával és örökhóval borított hatalmas csúcsainak nagyobb számával, valamint gletcsereivel a szomszédos Ötz-völgyi csoport fölűlmúlja, az Ortler mégis páratlan nagyszerűségben emelkedik valamennyi versenytársa fölé tetőalakúlatainak szépségével és változatosságával, mi a hegytörzs palás részén kúpalakban, a dolomitos területen pedig zordonúl szaggatott gerinczekben mutatkozik. Éjszakon a Sulden-völgy mélyed belé, melynek utolsó falva St. Gertrud, hol az Ortlerre szándékozókat vezetőik várják. A helység üde zöld alpesi rétjeire fenyegetőleg függnek alá a közeli hegyóriások sziklái és gletcserei. Legmagasabb maga a fehér fejű Ortler-csúcs (3.905 méter); ettől a Monte Zebru (3.706 méter) választja el a Königsspitze (3.854 méter) páratlanúl fönséges gúláját, a monarchiának magasságra nézve második hegycsúcsát; harmadikúl a roppant örökhósivatagból a háromágú Monte Cevedale (3.761 méter) márványcsúcsa magaslik ki majdnem kellő közepén az egész Ortler-hegyláncznak, nem is szólván sok más hatalmas oromról, minők a Schöntaufspitze (3.319 méter), a Schrötterhorn (3.369 méter ) és a Suldenspitze (3.385 méter). 1804 szeptember 25-dikén történt, hogy dr. Gebhard, János főherczeg titkára, Malsba érkezett oly czélból, hogy Pichler József (melléknevén Psseyrer Josele) bátor zergevadászszal útat kerestessen az Ortler tetejére. És ez a vállalkozó ember két zillervölgyi hegymászó társaságában ugyanazon évi szeptember 29-dikén csakugyan fölhágott, mint első, e hegyóriás csúcsára, meghódítván e tettével az Osztrák Alpesek legmagasb pontját, még pedig kötél és jégcsákány nélkül, csupán mászóvasakkal és egy pár hitvány bottal s oly úton járva, melyet ma veszedelmessége miatt általában kerülnek. Már a következő évi augusztus 25-én, tehát alig egy esztendő elmúltával, Josele újra kibontá a hegy tetején Gebhard zászlaját, melynek nyomában azóta számos különböző útirányban jár-kél a merészebb hegymászók serege. A ki az Ortler szépségét éjszak felől kívánja látni, a Trafoii-völgy kitűnő postaútján a legszebb s egyre dúsabb változatosságban mutatkozó tájképek folytonos élvezése közt megy Trafoiba. Ennek közelében áll egy kies erdő szélén az 1643-ban épült kápolna, melynek Jézus, Mária és József szobrai egy-egy kristálytiszta vízsugarat öntenek mellükből az alattuk lévő medenczébe; innen a kápolnának „zu den heiligen drei Brunnen” és Trafoi-nak a latin tres fontes-bőlmagyarázott neve. Óriási fehér kígyóként kanyarog az út fölfelé s mentén új meg új, elragadónál elragadóbb kilátásokat nyújt a balra eső gletcser-falakra s nem is remélt betekintést enged e jéggel borított hatalmas hegytömeg tagozódásába. Ez úton csakhamar a Franzenshöhére (2.188 méter), a turisták ez igéretföldére, jutunk, honnan az egész köröskörűl pompázó alpesvilágon kényelmesen végig jártathatjuk szemeinket. A fölfelé tovább haladó út a Stilfsi-hágóra (2.756 méter) visz, melyen az Ausztria és Olaszország közötti határt jelző oszlop áll.

A Brenner-szoros legmagasb emelkedése és a közeli Brenner fürdőnek 1460 óta ismeretes hévvizei között rohan alá az Eisack fürge patakocskája, mely nyomban délnek fordúl és ha virágos partja mentén haladunk, Schellebergbe kalauzol bennünket. Útjában neki szilajodott vize egy gyönyörű völgytorokban törtet le, balra a legrövidebb úton a 180 méterrel mélyebben fekvő Gossensass völgyébe; míg a gőzkocsi, hogy ugyanoda juthasson, előbb jobbra kanyarodik a Pflersch-völgy távoli gletcserfalai felé, aztán pedig ugyanazon a hegyoldalon nagy kerülővel megint a Pflersch-pataktól balra visszafordúl, minthogy a pálya két, egymás fölött lépcsőszerűleg haladó vonalon fut a hegy oldalában.

A Stilfsi hágó. Russ Róberttől

A Schelleberg állomás mögötti első, ú. n. Aster-alagút elhagyása után csodaszép kilátás nyílik a háttérbeli jeges bérczvilágra, melynek közepéből a Feuerstein csúcsok magaslanak ki, míg a Feuerstein-gletcser óriási szakadékokkal hanyatlik le a völgy felé. A Pflersch-völgy igen termékeny, nagyszerű természeti szépségekben dúslakodó s van egy Hölle nevű, szűk sziklaszorosban aláomló hatalmas zuhataga. A Pflersch-völgy torkolatában van Gossensass falu, a tájszépségek kincstára. Innen keletre emelkedik a Hühnerspiel, vagy a mint Tirol érdemes búvárlójának tiszteletére nevezik, az Amthor-csúcs, mely nem kevésbbé nevezetes a tetejéről élvezhető szép kilátásról, mint a rajta lelhető növények dús változatosságáról. Gossensass alatt a völgy, mely fölött Strassberg várának romjai uralkodnak, meglehetős keskenyen húzódik tovább, mígnem hirtelen kitágúlva, a benne levő Sterzing városkáról nevezett síkká szélesedik. E város hajdan szebb napokat látott. Már a rómaiaknak is volt itt pénzverőjük (Vipitenum), s a XII. és XIII. században virágzó bányászat, kereskedelem és ipar honolt falai között, melyek közt nem egy ízben ülésezett a tiroli tartománygyűlés. A bányák kincseinek elapadásával azonban a város jóllétének fő forrása is kimerült, s hosszú időn át csak a Brenneren át való fuvarozás volt lakóinak legfőbb keresete s a helynek egykori híréből megmaradt egyedüli fontossága. Időközben azonban ismét jobbra fordúlt a helyzet; a fakereskedés megint virágozni kezd a városkában, a ratschingesi márvány- és a schneebergi érczbányák ismét megnyíltak s újabb lendülettel bíztatják e helységet; de nem keveset remélhet a természettől sem, mely ép oly bőven megáldotta környékét a legvonzóbb bájak szelídebb kellemeivel, mint titáni romantikával. Előttünk Custozza rétszőnyeggel borított dombja ; itt emelkedik Reifenstein és Sprechenstein vára, a tiroli várkastélyok e két gyöngye; virágos mezők ölén feküsznek Thuins, Gasteig s a Wöhr; innen vezet az út az Eck-re, Tschöfs-, Flains- és Wiesenbe s a Valgenein kápolnához, – csupa nagyobb-kisebb, de egyaránt elbájoló tájrészletek, melyek közül kiválóan érdekes a Sterzingi láp, melynek immár kiszárított s mívelés alá fogott területe nem utolsó forrása az iparkodó városka jóllétének. Sterzing fölött egész sora emelkedik a tekintélyes hegycsúcsoknak; így keleten a Pfitsch-völgy óriásai, éjszaknyugaton a komor fenségű Üblethalferner, a Stubai-csoport legterjedelmesebb gletcsere. Sterzing ezenkívül még mint az itt találkozó négy völgy góczpontja is nevezetes. Ezek közűl a Ridnaun-völgy az Ötz-völgyi, a Pfitsch-völgy pedig a Ziller-völgyi hegytömegbe vezet; a Ridnaun-völgy egy oldalága, a Ratschinges-völgy, melynek fő szépsége a zúgó Ratschingesi-patak, keresett márványáról nevezetes, továbbá némely ritka ásványairól, minők a prehnit, spodumen, staurolith és turmalin itt lelhető szép alakzatai. Délre a Jaufen-völgy emelkedik, lassacskán föl a Jaufen-magaslatig (2.100 méter), Meran és Sterzing legrövidebb összekötő útjáúl szolgálva, melyen régebben igen élénk volt a kocsiközlekedés. Ezen az úton vezette le 1809-ben Hofer András híveit az Inn-völgybe. Sterzing alatt egy széles völgyfenéken áll balra a híres Trens (Torrentes) búcsújáró templom, melynek sokfelől látogatott csudatevő képét egy záporpatak hordalékából ásták ki.

Az Eisack forrása. Russ Róberttől

Pillantsunk még egyszer vissza az éjszaki hatalmas jégfalakra, melyektől itt el kell búcsúznunk. Amott keleten Welfenstein vár romjai búslakodnak egy hajdani római határvédő erősség helyén, melynek környéke egyszersmind az éjszakra vándorló déli növényzet határvidéke. Odább Mauls derék falu következik a kis Rizail-völgy bejáratánál. Máskülönben a táj meglehetősen egyhangú: jobbra a vaspálya, balra a postaút s a kettő között a tajtékzó folyó, innen és túl a hegyfalak ritkás erdővel benőtt granitsziklái.

A hegyek mind sűrűbben sorakoznak egymás mellé s az előttünk meredő Plosebügel szirtfal teljesen elzár minden kilátást. Habozva kérdjük, hogyan és merre van innen kijárás? ... s ime csak nehány lépés még, és bal felől Franzensfeste állomása és hatalmas erőssége tűnik elénk, majd meg egy tágas, gyönyörű völgy, melyből enyhe tavaszi levegő lengedez s hol sötét fenyőfák helyett szőlő, gesztenye-, dió- és virágos kőrisfák integetnek a napfényben úszó terraszokról. Oly hirtelen és meglepő itt a zordonan sötét éjszak világából a dél örökké mosolygó területére való átmenet, minőhöz hasonló nem egyhamar akad még valahol. S mindehhez még a szép keret csudálatra méltó tartalma: előttünk a barátságos Brixen városka zöldre, vörösre és fehérre festett háztetőivel, jobbra a délszaki cserjék közé rejtett Vahrn falucska, balra Neustift tisztes régi kolostora, fölötte a faluk- és tornyoktól tarkáló hatalmas Plosebügel, a Lüsen-völgynek e déli szegélye; továbbá az Eisack- és a Rienz-völgy közötti hegysánczolat Rodeneck várával, a schabsi szőlőültetvények s a háttérben a valsi és pfundersi hegyek, sőt a Ziller-völgy havas ormai is; mögöttünk pedig az Eisack-völgy torkolata a fölötte oly merészen lebegő vasúti híddal; mellette a világos-szürke falu s zinnober-vörös téglával födött erősség, ennek közelében a hegyoldalon a Brixeni szoros őrtornya az országút mellett, – szóval egészében és részleteiben oly kép, mely messze földön ritkítja párját.

Brixen, a régi Prichna helyén, tisztes maradványa úgy a művészeti, mint az általános történelemnek. Elég csak székesegyháza keresztfolyosóját meglátogatnunk, hogy e mondást nyilván igazolva lássuk. A főtemplom mellett áll a János-templomocska, melyben az 1080-ki zsinatot tartották, továbbá az 1038-ban épült plebánia-templom, az ódon püspöki palota, stb. A város környéke gyönyörű kirándúlásokra ád alkalmat: éjszak-nyugatra Vahrn felé a Wildbach mentén húzódó Schalders-völgy, melynek elején Salern vár romjai állnak őrt, belsejében pedig Schalders és Steinwand fürdők vannak; a Plose (2.242 méter) tetejéről áttekinthetjük Tirolnak az Ortler és a Tauerek, a Dolomitok és az Adamello közt eső területét; balra a város fölötti hegyen áll Tschötsch, Fallmerayer hírneves orientalista szülőhelye; a Schalders-völgygyel majdnem szemközt egy erdei ösvény a rendkivűl dús tenyészetű czirbolya erdejével pompázó Lüsen-völgybe vezet, melyről az a mondás, hogy: „a szőlőtől a czirbo1yafenyűig terjed.”

Brixentől délre van Pallaus hatalmas várkastélya s egy sűrű cserjésben az „in der Mahr” korcsma, a hős Mayr Péter vadászparancsnok szülőhelye, ki inkább föláldozta, mintsem hazugság árán váltsa meg életét. Fölebb egy lépcsőzetes magaslaton falu falut ér, s ligetek és gyümölcsösök lepik el az Eisack partjait. Odább megint elszűkül a fő völgy s a Sulver-híd mögött már épen zord szakadékká válik; a Villnöss-völgy bejáratánál nagy őrtornyokként emelkednek Anger és Neidegg kastélyok; jobbra egy óriás sziklatetőn Säben kolostor épületcsoportja áll, alatta pedig a csöndes Klausen városba, melynek festői környéke és enyhe jó levegője mind több látogatót vonz ide, minek folytán a kedves kis hely szemlátomást gyarapodik. Közelében vannak Branzoll várromjai. Az iparáról messze földön ismeretes Grödeni-völgybe vezető útban találjuk a Layener Ried-en a „Vogelweiderhof” nevű házat, Walther von der Vogelweide minnesänger valószínű szülőhelyét, s elénk tűnik a Latzfonsi-hágó fölött a pompás kilátást nyújtó Cassian-csúcs.

A sterzingi tanácsház. Bernt Rudolftól

Trostburg. Grubhofer Antaltól

Gyönyörű kirándúlás esik a Villnöss-völgybe, melynek a vulkanikus kőzetbe szakadékszerűen bevágott hasadéka igen szép kilátást enged a Dolomit-vidékre. Benn a völgyben St. Magdalena fogad bennünket „üdítő alpesi levegővel s csuda bájú kilátást nyitva a völgyön végig, hol a természet özönnel önté szét legjobb áldásait a roppant sziklafalak oltalma alatt”. Délre innen a Raschötz kápolna van a hasonnevű alpesen (2.299 méter), honnan szintén pompás a kilátás. Klausen-en alúl a völgy vörös és zöld porphyr-falai mind közelebb nyomúlnak egymáshoz s a kocsiút csak alig fér el az Eisack medre mellett; pedig ezekhez később harmadikúl még egy vaspálya is járúlt, mely csak sziklabevágásokon és alagútakon mehet itt tovább. Most az úgy nevezett Kunter-útra térünk, mely Kunter Henrik bozeni kereskedő nevét viseli, ki 1314-ben e völgytorokban kocsiútat készíttetett. E vidék tájképileg nem valami kiváló, de rendkivűl érdekes a geologusra nézve, mint a földkerekség legnagyobb porphyr-fensíkja. E sziklahasadék déli végén Waidbruck fölött gyönyörű helyen uralg Trostburg jó karban levő büszke vára, Wolkensteini Oswald minnesänger születéshelye s a nevét viselő grófi család birtoka. Az alatta meghúzódó szerény falucska mint a Grödeni völgybe menő kirándúlások kiindúlópontja lett némikép nevezetessé, s a rajta újabban átvezetett országút szép jövőt látszik neki ígérni. Ez az út egy másik, mélyebben fekvő fölött megy a kastelruthi kies fensíkon át s a Seiser-Alpes előtt elhaladva St. Ulrichba, a völgy fő helyére, mely a világhírű grödeni fafaragványok fő piacza. E vidéknek, mint a dolomit-óriások legnevezetesebb területének, kiváló tájszépségein és lakói sajátszerű ladin nyelvjárásán kivűl ép ezen iparczikkei szereztek az egész világon ismert nevet. De sajnos, hogy ez iparágnak a hegység egyik legszebb dísze, a czirbolyafenyű, lassanként áldozatáúl esik. – St. Ulrichon túl a völgy legvégső falujába, Sta. Mariába érünk, mely fölött a kifaragott sziklára épített s csak egy sziklalépcsőn megközelíthető Wolkenstein vár emelkedik. Itt énekelte meg szerelmét a vár ura, remek dalokkal ajándékozván meg kortársait s az utódokat.

Klausen és Säben. Grubhofer Antaltól

Kevéssel távolabb Atzwangnál sötét cyprusok tűnnek föl az útas előtt, s a még melegebb délvidék közelségét hirdetik neki. Balra egy gyönyörű fensíkon túl a Schlern meredek falai alatt, sűrű erdőség árnyékában áll Ratzes fürdőhely. A közeli Frötsch-patak mindenféle, többé-kevésbbé ritka ásványt mos ki és gördít le a Seiser-Alpesről, melyek közűl az itteni zöldföld klausni vagy brixeni zöld néven jut a kereskedésbe. A fürdő fölött egy kis tó közelében állnak Hauenstein várának romjai, hol Wolkensteini Oswald hattyúdalát költötte, s meredeken ágaskodnak fölötte a Schlern hegyes kőszálai, hova régebben a Campanula Morettiana kék harangvirágocskáival ékeskedő Schlern-szakadéknak egy ódúján át lehetett följutni. A tetőn áll a minden kényelemmel berendezett Schlern-menedékház, mely fölött csak nehány lépésnyire van a hegy 2.561 méter magas csúcsa, honnan gyönyörű kilátás nyílik. Másik, szintén híres kirándúló hely a Seiser-Alpes, mely dús havasi növényzetéről általában ismeretes.

Atzwang mögött a Tiersi-völgy bejáratánál, melynél jobbra Steinegg kastélya, bal felől pedig Aicha áll, a sörgyártásáról híres Blumau következik. E bájos alpesi völgyet a Rosengarten és a Rosszähne óriási kőszálai szegik be. Innen Sta. Justina, Leitach és Sta. Magdalena szőlős vidékére s aztán az Eggen-völgy torkolatán át, mely fölött balra a Karneid kastély magaslik, Bozennek a szőlőben és mindenféle gyümölcsben gazdag s mindenünnen körűlzárt porphyr-medenczéjébe jutunk. Tirolnak Bozen a legdélibb fekvésű német városa a Talfernek az Eisackba ömlésénél. – Gyönyörű, majdnem subtropikusnak mondható növényzete s három, délnek nyíló völgy találkozásánál való fekvése már hajdan kereskedelmi középponttá tette e várost. Mindjárt a városba belépésünknél szemünkbe ötlik a János-téren álló plebánia-templom szép, magas, áttört munkájú tornyával. Nem kévésbbé érdekes a temető, az úgy nevezett „Deutschhaus”, a régi postaépület, a polgárság terme, a Ferencziek kolostora, a Szent-János-templom; a kereskedelmi csarnok és néhai Henrik főherczeg tündéri szépségű kertje. A közeli Kalvária-hegyről elragadó kilátás nyílik a Schlern és a Rosengarten bérczre, mely utóbbi szép nyári estéken igazi rózsaszínű alpesi pirúlatban tündököl. Bozen mellett van Gries klimatikus üdülőhely tarka villáival és déli növényeivel. Éjszakra a Sarn-völgy nyílik, melynek bejáratánál óriási meredek sziklakúp tetején áll az uralkodónk Ő Felségétől megújíttatott Runkelstein vár. A várkastély remek építkezése; a Tristan és Isolde regéjéből vett gyönyőrű falfestmények, a dús díszítésű kapuk s az erkélytoronyból kinálkozó pompás kilátás minden látogató lelkébe kitörülhetetlen szép emléket vésnek. Bozenből sok szép kirándúlás tehető, így főleg az Eggen-völgybe, a Mendelre és Überetsch felé.

Az Eggen-völgy Kardaunnál nyílik a fő völgyből és lassú emelkedéssel húzódva, a legrövidebb útat allotja a bozeni porphyr-hegységtől a Fassa-völgyi dolomit-terület felé. A völgy számos alagútja, sziklafolyosója, és hógátja mindjárt a bejáratnál nem kevésbbé kötik le figyelmünket, mint záródásánál a szép kilátást engedő Grimm (Weisshorn, 2.312 méter) hágónak porphyr-alapon álló mészkúpjai és a dolomit-lánczolat.

Sta. Magdalena. Lichtenfels Edétől

Valamint az Eggen-völgy útja, mely a tartomány német középvidékéről annak olasz határszéleihez vezet, a Mendel-út is ily legrövidebb összekötő vonal a német Bozen és az olasz Nonsberg között. Ez út Sigmundskron állomással kezdődik, melynek elragadó kilátást nyújtó kastélya már e miatt is megérdemli, hogy meglátogassuk. Különben az egész út minden egyes fordulója új meg új, szebbnél szebb tájképeket tár elénk; a Mendel-szoros tetőpontjára (1.354 méter) érve pedig oly kilátásban gyönyörködhetünk, mely még az Alpes-világban is ritkítja párját.

De nem csak Mendel szellős tetőiről, hanem a középhegységről is gyönyörű vidék tárúl elénk, az Überetsch, „e legbájosabb és legtermékenyebb német terület, ez alpesi Rajna-vidék”. Ide is Sigmundskrontól indúl az út, s az egymást sűrűn követő várak – Warte Altenburg, Freienstein, Hocheppan, stb. – mind a lovagkor jó ízléséről és természetkedveléséről tanúskodnak. Szőlőhegyek közűl bukkan elő St. Michael in Eppan falva, melynek Gleif-kápolnájától az egész Merani hegységre s odább az Ötz-völgy gleccsereire és a Dolomitokra ellátni. A falutól délre vannak az „Eislöcher” nevű barlangok, melyek körűl szőlő, szelíd gesztenye és havasi rózsa vegyest díszlik, míg belsejüket évről-évre megmaradó jégkéreg borítja. A gyönyörű keretű s halakban dús Montiggli-tavaktól egy szép erdei út visz Kaltern mezővárosba, a tiroli borkereskedés fő helyére. Ennek közelében van a Kalterni-tó, melynek részben posványos és piszkos-zöld színű vizében kiválóan jóízű angolnákat fognak. De sokkal híresebb a sovány porphyr-sziklás partokon termő Kaltern-tói bor, a tartomány legkitűnőbb bora. Hatalmas nagyok itt az olajfák, a tengeri pedig hat méteresre is megnő e vidéken, mely a német föld legforróbb területe.

Bozen. Bernt Rudolftól

A tartomány délkeleti részében a Sexten-völgy, a Piave, a Brenta, az Etsch, az Eisack és a Rienz között egy hegyvidék van, melyet a tömegét alkotó s Dolomien tudósról elnevezett kőzetről Dolomit-hegységnek hívnak. A dolomitnak két lényeges ismertetőjele van: szerkezete és színezete. Szerkezeténél fogva rendkivűl mállékony, s ebből magyarázhatók a Dolomit-hegyek gerinczeinek bizar alakúlatai, számos tornyos és kúpidomú csúcsaik s az ezek között tátongó számtalan hasadékok és szakadékok, az éles szélű gerinczek és szalagszerűn húzódó terraszok s a hegyek lábánál a hatalmas törmelék- és omlás-halmok, melyek hol pompás aranyfényűek, hol gyönyörű fehérek, majd meg a legsötétebb vöröstől a koromfeketéig menő színeket játszanak, majd ismét a legélénkebb sárga színben tündökölnek. A zord sziklák lábánál pedig zöld alpesi legelők, sötét fenyvesek, virágos rétek terűlnek, holott fenn az ormokon örökhó csillog. E nagy hegyvidéket számos hegynyereg több csoportra és tömegre osztja. A szorosok és magaslatok könnyen elérhetők; némelyik egy órányi sétával is megjárható. Jóval nehezebb azonban a föléjök emelkedő csúcsokra följutni. Érdekes még megemlíteni, hogy a Dolomitokban fakadó források vize mind kristálytiszta, s hogy itt még 1.500 méternyi magasságban is egész falukra találunk, melyekben három nyelven hallunk beszélni: németűl, olaszúl és ladinúl.

A Dolomit-vidéknek kétségtelenül Ampezzo környéke a koronája, melyen a Toblachtól dél felé Olaszországba vivő Ampezzói-út megy keresztűl; tájképi szépségekben e völgygyel a földkerekségnek csak kevés helye vetekedhetik. Már erdős bejáratánál ott van a mély fekvésű Toblachi-tó; majd odább a Kitzklammkopf és a Klausenkofl közötti keskeny szakadék, melynek végén a Klaus hídja van; végül a völgy kitágúlása hátterében a Monte Piana (2.296 méter) és a Monte Cristallo (2.929 méter), elől pedig a világhírű Höllenstein (Landro), melyhez a Dürren-tó melletti Drei Zinnen („Hármas orom”; 2.529 méter) csúcsai csatlakoznak, – mind olyan pontok, melyeket a természet valóban minden pompával elárasztott. A hegyek roppant tömegeit csillogó jégövek veszik körül, s föntebb a szeszélyes alakzatú büszke és borzadalmas kőszálakat világos bíborszínbe borítja a leáldozó, vagy a fölkelő nap. A Monte Piana és a Monte Cristallo közt, a legszebb dolomit csúcsok alatt van a mély fekvésű csöndes Misurina-tó.

A kocsiút mind mélyebbre vájódik be a sziklás hegyoldalba s lassan, de szüntelen emelkedve kanyarog a Rothwand (3.133 méter) lábánál, mely valóban nem hiába viseli a nevét s melynek tövében van a „Weisser-” és „Schwarzer-See”; amannak vize fehér a benne tükröződő dolomitszikláktól, emezé fekete a föléje hajló sötét erdőségtől. Odább a lassan ereszkedő út mentén a legszebb tájképek váltakoznak; a völgy mindinkább tágúl; hol föl-, hol eltűnedez a Tofana és az Antelao (3.253 méter) számos más csúcscsal együtt, míg végre egygyé válik az egész kép: Cortina d’Ampezzo-vá. Bajos eldönteni, vajjon a természetnek, a dolomitok sokaságának, avagy a művészetnek, a híres intarsia- és filigrán-munkáknak köszöni-e e vidék a hírnevét; de egy bizonyos, hogy azt megérdemli.

Egy második dolomitvidékben fekszik a Sexten-völgy, a tartomány egyik legszebb völgye, melynek elején egy gyönyörű erdő közepette Innichen fürdő van; belebb a szép kilátást nyújtó Helm (2.430 méter) lábánál következik a völgy fő helye, Sexten, továbbá a Fischelein-völgy, melynek koronáját, a Fischbodent, megint a legszebb dolomitcsúcsok környezik; ezek között legmagasabbak a Zwölferkogl (3.085 méter) és a Rothwandspitze (3.075 méter).

A Rosengarten, Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől.

A Fekete-tenger és az Adria, a Dráva és Duna, meg a Rienz és Etsch vidéke közti úgy nevezett toblachi vízválasztó a Toblachi mező 1.204 méter magas és meglehetősen egyhangú, mocsaras fensíkján fekszik, hol egy messzire ellátszó vörös kereszt alatt ered a Dráva, mely keletnek, és a Rienz, mely nyugatnak fordúl, hogy aztán az egész Puster-völgyet végig öntözze. E gyönyörű völgy sokszoros kanyarúlatainak mindegyike új meg új, bájosnál bájosabb és fenségesnél fenségesebb tájképeket tár elénk; mindkét oldalán gyönyörű fenvölgyek nyílnak.

Az első helység Toblach, hol már az országútról is igen szépen látható a Höllenstein-völgynek és dolomitjainak szörnyen szakadékos háttere. Nyugatra Maistadt fürdőn túl Niederdorf következik; innen szokás kirándúlni a Pragsi-völgybe. Az oda vivő út Hofstadtnál ketté ágazik; jobbra az erdőn át Neu-Pragsba és a Seekofl (2.808 méter) meg a Rosskofl (2.588 méter) lábánál elhaladva a csöndes magányban, gyönyörű helyen fekvő Pragsi tengerszemhez vezet; balra pedig a gyors fölvirágzásnak indúlt Alt-Prags felé tart, hol a Sarnkofl és a Dürrenstein (2.836 méter) hatalmas tömegei magaslanak. A Gsiessi-völgy bejárata közelében, mely mint Haspinger Joákimnak, Hofer András vitéz bajtársának szülőhelye lett ismertebbé, a csinos fekvésű Welsberg mezőváros tűnik elénk; hasonló nevű várkastélya, meg Thurm vára a túlsó oldal regényes hegyszakadékánál pompázik. – A Geiselberg lábánál hosszan elnyúló Olang helységnél nyílik az Antholzi-völgy, melyen át mintegy hat óra alatt a Rieserferner-csoporthoz juthatunk, s a hol „a háttér jeges ormai és meredek sziklaszálai, a völgyfenék és az Antholzi-tó kies zöldjével ellentétben, elragadón fenséges képet nyújtanak”. E tó, mely 1.000 méter hosszú és 300 méter széles, fölötte festői helyen áll a jeges hegyóriások között s keskeny erdőszalaggal van koszorúzva. Fölötte van az Obersee a Knuten-völgybe St. Wolfgang, vagy Defereggen felé vezető átjárónál. S most következik az egész völgy legszebb helye, hol a jégár borította Schwarzensteingrund és a hatalmas Löffler a gyönyörű erdők sötétzöld mélyére ragyog le, s hol a vasútvonal a Lambrechtsburg alatt hirtelen kanyarodva, a tágas síkon merész ívben halad, s hol a Kronplatz lábánál egy komor várkastély trónol az alatta mosolygó nyájas Bruneck városka fölött. A zúgva tova siető Rienz partján fekvő takaros házain, római stilű plebánia-templomán s régi nemesi lakain kivűl főkép az innen tehető számos kirándúlás adja meg Brunecknek fő vonzóerejét, melyek révén a várostól éjszakra és délre fekvő hegység egész nagyszerűsége teljes pompájában föltárúl a látogató előtt. Így mindjárt első szép kirándúló hely a Gader-völgy; továbbá a kövűleteiről is híressé lett St. Cassian klasszikus földje, s ha „a Gader zöld völgyében jobbra fordúlunk, Colfuschg és Corvara mellett „a legpompásabb szabású dolomitvidékek egyikébe érkezünk”.

Míg Enneberg éjszak felé nyílik, a Cordevole-patak dél felé hömpölygeti habzó vizét, a Buchensteini-völgyet öntözve, melyben Andraz a Sottoguda-szakadékhoz és az Alleghe-tóhoz menők kiindúló helye. Távolabb délen a Marmolata (3.494 méter) gletcsertömege magaslik.

Runkelstein, Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől.

Bruneck mögött a meredek sziklatetőn álló Nonnenburg apáczakolostor következik, továbbá Ehrenburg várkastély, aztán a Pfunders-völgy torkolatánál Vintl, meg a Pfunders-szoros, hová gyönyörű alpesi rétek közt és a vadúl tomboló völgyi patak mentén juthatni. E hegytorok egyike a tartomány legszebb tájrészleteinek és méltán sorakozik a sokszor megénekelt Dornauklamm mellé. Innentől a hegyek, melyekből az Eidechsspitze meg a Wilde Kreuzspitze (3.130 méter) magaslanak ki, egyre közelebb-közelebb nyomúlnak egymáshoz s a Mühlbachi Klause szorosát alkotják, melynek déli bejárata előtt Mühlbach csinos falu van, hol már egy kevés szőlő is terem; a középhegységben Schabsig terjed a szőlőtermesztés. A falun túl balra Spinges van.

Mühlbachnál nyílik a keskeny és görgeteggel teli Valsi-völgy, melynek gyönyörű vízesései, üde alpesi rétjei és borzadalmas szorosa mögött a Pfitschi- és a Pfunders-völgy hegyóriásai emelik égnek ezüstragyogású ormaikat. S itt mintegy varázsütésre egyszerre megváltozik a vidék jellege: emitt szőlő és füge terem, amott csak a mérsékelt égalj rendes növényzete lepi a tájat; emitt német, amott majdnem pusztán rhäti vagy román helynevekkel találkozunk; emitt a házak és tanyák már avas régiségűek, rozogák, de nyájasak; amott ifjúdadok és csak a várak, kastélyok és romok fölött leng a középkor lehellete. Fönt az erdő mellett Schabs és a hatalmas Rodeneck várrom köszönt bennünket, alant a Rienz, az Eisack legnagyobb mellékfolyója zúg, melybe Brixennél gyönyörű környezet közt ömlik be. Előttünk Franzensfeste erős granitkoczkákból épült kazamátaszerű erőssége emelkedik, melybe magasan lebegő vashídon át megy be a vasútvonal az alatta 80 méternyi mélységben s függőleges falak közt tátongó Eisack-meder fölött. A medernyílásnak mintegy fele magasságában látni a hadi történelemből eléggé ismeretes ősrégi ladritschi fahídat, melyen az országút halad át, s mely 1809-ben oly hősies harcz színhelye volt, a mint hogy e föld egyáltalában bőségesen át meg át van hősök vérével itatva.

Toblachtól kelet felé a vaspálya és a postaút egyhangú fensíkon húzódik a Dráva völgyén lefelé s csakhamar előbukkan a déli magaslatról lesiető Dráva-patakocska. Előttünk áll egy zordon fensíkon Innichen monostortemplomának tornya; csak néhol látni egy-egy búzavetést, gyümölcsfát meg sehol sem; csupa zöldes barna rétek bámészkodnak ránk, a meddig csak elláthatunk, fönt pedig a Gantkofl és a Haunold mészkőszálai, a Drei-Schusterspitze (3.160 méter) és más, többé-kevésbbé érdekes dolomitcsúcsok villognak. Innichennél nyílik a Sexten-völgy. Nem sokára a messze vidék fölött uralgó Helm-hegy tövében fekvő Sillian falucskába érünk; e mögött torkollik a tájképi tekintetben érdektelen Villgratten- és Kartitsch-völgy. Odább Abfaltersbach következik, hol a völgy már tetemesen szűkülni kezd úgy, hogy az idáig már jókorára nőtt Dráva partján a vaspálya és a postaút csak nagy nehezen férnek el egymás mellett. Most a Lienzerklause keskeny szorosába érünk, melynek mélyén óriási sziklatömegek között tajtékot hányva rohan a Dráva; fölötte a sziklába nagy fáradsággal vájt országút szalagja, e fölött pedig a hatalmas támaszfalakkal megerősített vaspálya húzódik; jobbról, balról meredek sziklafalak szeszélyes alakzatú párkányai szegélyezik a szorost, mely hirtelen kitágúlván, egy téres síkság tárúl elénk, hol zöldelő mezők, virágos rétek és dús termésű gyümölcsfák között csínos falvak mosolyognak a háttér groteszk alakzatú hegyei alatt.

A „drei Zinnen”. Lichtenfels Edétől

Lienzbe, a leggyönyörűbb kirándúlások egyik indúló állomására érkeztünk. Mindjárt leköti itt figyelmünket már maga a fél mérföld széles és harmadfél mérföld hosszú völgymedenczében fekvő helység. A XV. századból való, gót stílű plebánia-templom, továbbá a szép fekvésű s pompás kilátást nyújtó Bruck kastély, a Venediger-torony és a regényes Galizenklamm a gazdag flórájáról már egy század óta hírneves Kerschbaumeralpéra vivő út mentén, nemkülönben a kirándúlásra mindenfelé kínálkozó hegyek, főkép a Kreuzkofl-csoport csúcsai, melyeket újabban Lienzi Dolomitoknak hívnak, alig eresztik odább az útast e gyönyörű vidékről.

Éjszalon az Isel-völgy torkollik, mely csakhamar az Alpesek legfölségesebb vidékei közé juttat bennünket. Ez tágabb értelemben, mint az Isel forráskörnyéke, a Tauerek csoportjának legnagyobb harántvölgye, szűkebb értelemben azonban csupán egy szakadékszerű, alig hat óra járásnyi s mintegy 760 méter átlagos magasságú kisded völgy. Ainet falun túl a völgy mind szűkebbre szorúl; St. Johann im Walde mögött a komor Kienburg várrom régmúlt idők viszontagságait és embereit juttatja eszünkbe; balról a Defereggi-patak, jobbról a Kalsi-patak szakad a völgybe; szemközt velünk az „Unter den Huben” tanya van, mely fölött a Polling széles tetejéről a legszebb kilátás kínálkozik a Glocknerra. S a völgy még odább is mindegyre szűkül a zúgó Isel-patak mentén; végül a Bürger-patak törmeléklerakódásán szép, de veszedelmes helyen álló Windisch-Matrei-ba érünk. Szerencsétlen hely! A mit többszöri tűzvészek és árvizek rombolásai után a szorgalmas emberi kezek újra meg újra fölépítettek benne, azt évről-évre újabb pusztúlással fenyegeti a fékezhetetlenül romboló s magával a mélységbe minden útjában álló dolgot alá sodró patak, mely ellen csak költséges gátak és óriási záporfogók segedelmével védekezhetnek a helység lakói. És mégis, e szüntelen fenyegető veszedelem daczára is, mily csodálatosan szép e vidék, mikor a derűs nap aranysugarainak békés ragyogása árad el rajta! Fölötte érdekes és a fáradságot nagyon megérdemli a régi Miklós-kápolnához, vagy a magas dolomitkúpon álló Weissenstein kastélyhoz és a Prosegg-szoroshoz tehető kirándúlás, mindenekfölött azonban a Matrei-Kalserthörl (2.205 méter) meglátogatása, melynek tetejéről a Hochschober-csoport, a Glocknerklamm és a Gross-Venediger-hegytömeg egész a Röthspitzeig egységes képpé sorakozva, felejthetetlen hatást tesz a lélekre.

Ampezzo: Monte Cristallo. Lichtenfels Edétől

Windisch-Matrei mint négy, egymással szorosan összefüggő völgy találkozópontja is nevezetes. Ezek elseje, a Kalsi-völgy, mintegy hét óra járásnyi hosszú s a gletcser-mezők közelsége mellett is elég enyhe levegőjű és termékeny. A völgy Huben felől nyíló bejáratánál szűk, de csakhamar kiszélesedik, s aztán egyszerre teljes pompájában és valamennyi nagyszerű részletét elénk tárva tűnik föl a Grossglockner a Glocknerwand-dal, az Adlersruheval és a Ködnitz-gletcserrel együtt, páratlan látványt nyújtva, mely kivált a Staniska házcsoporttól élvezhető egész elragadó szépségében. De alig pillantottuk meg az óriást, s már is tűnni kezd szemünk elől, hogy csakhamar ismét újabb részleteivel lepjen meg, s e folyton váltakozó kilátások csodálata közben csaknem feledjük az Alpenbach gyönyörű vízesését, meg a pusztító Lesach-patakot észrevenni. Végül egészen eltűnik a Glockner az elébe tolakodó előhegység mögött, – s ime Kalsban vagyunk, a Glockner látogatóinak fő állomásán, mely takaros falunak ezer lakója közűl a férfinép mind csupa kiszolgált, tényleges, vagy serdűlő vezető.

Régebben a Glocknerre minden hegymászó (az 1818 után következő első évtizedből évenkint átlag 50, 1841 óta pedig 100) Heiligenblutból indúlt ki, mígnem 1853-ban a lienzi származású, vállalkozó szellemű ifjú Mair Józsefnek sikerült Kals felől s a Rödnitz-gletcseren át az Adlersruhéra följutnia, miután előbb a Vanit-repedéstől is megkisérlette a hegy megmászását. Ezóta fordúlt Kalsra a Glockner-járók figyelme.

A Defereggi-völgy körülbelűl tizenkét óra járásnyi hosszú és szintén Hubennál torkollik. Bejárata rendkivűl vadregényes és egyike a leggyönyörűbb alpesi útaknak. A keskeny szurdok azonban kevéssel odább kitágúl, s egy kies zöld terraszon Hopfgarten fogad bennünket. Most a völgy megint szűkűl, s végre utolsó helységébe, St. Jakob-ba érünk, mely egy harmadik terraszon fekszik. Innen már csak gyalogösvény vezet le a völgybe, mely előbb erdőségtől, majd alább alpesi mezőktől szegélyezve, egészen havasi jellegű. A völgy fontossága azonban kevésbbé tájrészleteiben, mint inkább lakosságának őseredeti sajátszerű viseletében és nyelvében van, melyből a szőnyegekkel, órákkal és szalmakalapokkal idegen földön való házalás közben sem engednek egy mákszemnyit sem.

Majdnem egyközűen a Defereggi-völgygyel húzódik az Isel-patak öntözte Virgen-völgy, a Tauerek vidékének legnagyobbszerű völgye. Valóságos gletcserfalak tövében mélyedő gyönyörű medenczéjében, mely fölé a 3.492 méternyi hatalmas Röthspitze tornyosúl, fekszik Prägraten. Innen a völgy aztán Umbal-völgy néven emelkedik a Böwell-Alpes felé, melynek fő nevezetessége a Grossbachnak két, egymás fölötti s majdnem 300 méter magas lépcsőzeten bőséges áradattal lezuhanó esése. Innentől fogva a völgy még szűkebbé s folyton szorosabbá válik úgy, hogy egy keskeny ösvény is alig fér el a sziklafal mellett. E fal tövénél a Klára-kunyhó hívogat a Simony-csúcs (3.480 méter) és a Dreiherrn-csúcs (3.499 méter) megmászására. A fő út azonban a János főherczeg költségén épült János-kunyhótól vezet, nagyszerű kilátásokat engedve a Venediger hegytömegre s a Grossvenedigerre (3.673 méter).

Franzensfeste. Russ Róberttől

A Windisch-Matreinál torkolló völgyek közt utolsó a Tauern-völgy, mely mintegy hat órányi hosszúságú folytatása az Isel-völgynek és gyönyörű tájrészletekkel dicsekedhetik. Ebben áll a Tauern-ház erős kőfalakból épült fogadója azok számára, kik a Velber-Tauernt átszelve Mittersill felé indúlnak. A vidék itt még meglehetős egyhangú s fakó, mocsaras talaja alig sejteti a pár lépéssel odább elénk tárúló pompás képet. Ime itt áll előttünk a Tauern-völgy záróköve, a Tauern-patak bölcsője, a csodaszép Gschlöss, mohlepte hatalmas görgetegköveivel, melyek egyike egy kis kápolnát foglal magában, míg az előtéren néhány szegényes havasi kunyhó látható. A háttérben a hatalmas Schlattenkees, melyet régebben nagyszerűségben csak a Pasterze- és az Ober-Sulzbach-gletcser múlt fölűl, de néhány év óta szembetűnőleg csökken. Most kristálytiszta fehérséggel csillog, majd pompás szivárványszíneket játszik, s a jéghideg patak szökelve bugygyan ki a hatalmas gletcserkapun, melynek óriás öblű nyílását ezernyi ezer üvegtiszta jégcsap ékesíti. A Schlattenkeestől éjszakra lévő Kesselkopf nyújtja a legszebb kilátást a gletcserre; mellette van a Prágai-kunyhó, honnan már csak pár óra járásnyira van s minden veszély és nehézség nélkül elérhető a Grossvenediger, melynek egész vidéke igazi ékessége Tirolnak.

Olasz -Tirol. Schneller Keresztélytől, fordította Katona Lajos.

Az Etsch-völgy. A Bozentól dél felé útazónak már messziről szemébe ötlik az a feltűnő völgytorok, melyet Salurn alatt egy felől a Geierberg széles, vaskos és meredek hegytömege, a másik oldaltól meg egy élesen kiszögellő hegycsúcs alkot. E völgyszoros, mely a longobardok, bajorok és frankok itt vívott kemény csatáiról történeti nevezetességűvé vált, a német és az olasz nyelvterületnek, Német- és Olasz-Tirolnak határvonala.

Az Etsch-völgynek már Merantól Salurnig is kitetsző változatos jellege innen egész a Veronai szorosokig terjedő további részében még élesebb ellentétekké fokozódik. Egy részt mind sűrűbbek és dúsabbak a síkföld gondosan ápolt ültetvényei; a falvakat majdnem szakadatlan lánczolatban kertek és szőlők veszik körűl, sőt a helységek házai közé is messze be-benyúlnak; a kerteket és szőlőket fasorok és keresztűl-kasúl húzódó falak szelik át. E dús tenyészettel ellentétben a hegyek, a Monte Baldót kivéve, mind zordonabbak és ridegebbek, a mint odább-odább haladunk. Sokkal ritkábban láthatók a magaslatokon rétek s még ritkábban szálerdők, mint az Etsch-völgy felső, német részében. Hanem azért az Etsch-völgyet két oldalról szegélyező ezen hegylánczolatok mégis igen változatosak. Bemélyedések, mellékvölgyek, szakadékok, szurdokok és hegyöblök, mindúntalan eléjök tolakodó, de csakhamar ismét véget érő előhegységek, az emberi kéz több ezredéves munkájának mindenütt felötlő nyomai, melyek itt merészen fölhatolnak a lehető legmagasb határokig, s mindehhez a hónapokon át állandón derűlt délszaki égboltozat oly változatossá teszik e vidéket, hogy lefestésére inkább a festő ecsete, mintsem az író tolla képes.

Salurn völgyszorosán túl Olasz-Tirolba léptünk. Itt jobbra egy tágas, éjszak felől kőszálaktól kerített öblözetben, a Nonsbergből ömlő Noce két partján Mezzolombardo és Mezzotedesco (Wälsch- és Deutschmetz) nagy helységek fekszenek. Mögöttük egy keskeny hegyhasadék nyílik, melyen át a Nonsberg tövének egy kis része látható. Deutschmetz fölött egy sziklatetőn egy romban heverő várkastély látszik, melynek oklevelekben Corona de Mezzo, később pedig St. Gotthard remeteség a neve.

E helységekkel szemközt, az Etschnek a bal partján San Michele falu áll, hol hajdan egy kanonokrendű apátság volt, melynek fő alapítói Eppan urai voltak. 1807-ben az apátság megszűnt s azóta nem is támadt föl többé; ma a monostor terjedelmes épületei egy tartományi költségen alapított és fentartott jó hírű gazdasági iskolának szolgálnak helyiségűl. San Michele fölött áll a nem valami nagy Königsberg várkastély, melynek urai egykor az egész vidéket adóztatták.

Mezzolombardótól Trientig jobbra egy csekély magasságú meredek és komor hegyfal húzódik. Balra ellenben lelapúl a falvakkal és tanyákkal tele hintett hegyvidék, míg éjszakkeletre Trient fölött a Kalisbergben ismét 1.093 méter magasra emelkedik. Az út mellett balra a völgyben az újabb keletű és csínos Lavis mezőváros áll épen ott, a hol a háttérből Fassa felől érkező s áradásaikor igen veszedelmes Avisio folyó egy porphyrsziklaszoroson át az Etsch-völgybe lép s Lavistól le az Etschig egy kopár, széles és hosszú kavicsterületet alkotott, melyen a vasút az Etsch közelében húzódó, 921 méter hosszú, de alacsony kőhídon halad át.

További útunkban balkéz felől falvakkal és mezei lakokkal sűrűn beépített középhegység, jobbra pedig az óriási szemölcshöz hasonló – már a régiektől is Verruca-nak nevezett – Doss Trento tűnik elénk. Ez egy kerek, 289 méter magas szikladomb, melynek tetejét sapka gyanánt cserjéssel vegyes lomberdő fedi. Most a keskeny völgyben Trient, a régiek Tridentuma, bontakozik ki előttünk. Az ősrégi város, a tartomány legrégibb helysége, közel kétezer esztendőnek olykor-olykor viharos viszontagságait látta maga fölött lezajlani. Az Etsch hajdan jókora tágas ívű kanyarodással a város éjszaki vége körül folyt, míg ma épen a Doss Trento alatt halad el egyenes vonalban, s a régi medre csatornává lett.

Trient olyan város, mely néhány évszázaddal ez előtt élte virágkorát. Legfényesebb napjai mindenesetre a XVI. században voltak, a híres zsinat idején, mely félbeszakításokkal 1545-től 1563-ig tartott. Elképzelhetni, mekkorára emelkedhetett ez évek alatt az ide sereglett bíbornokok, pátriárkák, püspökök, érsekek, követek s egyéb magas rangú egyének nagy számát s a velük és kíséretükben volt nagy udvartartást és szolgaszemélyzetet elszállásolni csak tetemes építkezés, átalakítás és bővítés mellett képes városban az élénk sürgés-forgás, az ily alkalmakkal együtt járó fokozottabb ipari tevékenység és kereskedelem. Hol is férhettek el valamennyien? – kérdjük ma, s a zsinat elmúlta után, melynek minden félbeszakítása nagy szomorúságot okozott a városkának, vége pedig még jobban gyászba borította polgárait, bizonyára bajos lehetett az így megürült új Trientre csak ráismerni is. Ma számos keskeny és girbe-görbe útczája és sikátora mellett van néhány szélesebb útczája és tere is, és nem egy kiváló épület is magára vonja benne figyelmünket; ezek közűl kiválóan kiemelendő a legújabb időben kitatarozott székesegyház, melynek nem egységes stílben szerkesztett épülete a XIII. századból való; továbbá a Santa Maria Maggiore templom, a zsinati ülések székhelye; melyben egy híres, de 1819-ben villámcsapástól elpusztúlt orgona állott; aztán a gót stílű s megújított homlokzatú Szent Péter plebánia-templom, végűl a Zambelli- (valamikor Fugger) és Tabarelli- (Salvadori) féle kastélyok. A város, egyéb felötlő jellemvonásai és ismertető részletei közé tartoznak még az őrtorony (alatta a főtemplom terén a szép Triton-kút), az úgy nevezett Zöld torony a régi Etsch mellett, a történelmi nevezetességű Wanga-torony, a Castello di buon coniglio, végűl az Etschen túl az igen régi Szent Apollinaris-egyház, mely az ó-korban állítólag Saturnus temploma volt. A már említett Doss Trento tetején, honnan a francziák 1703-ban iszonyúan, de mégis hijába bombázták a várost, erősség áll, de alúlról csak kevéske látszik belőle.

A Doss Trentótól délnyugatra egy magas sziklafal fölött, melyről egy patak vize esik alá, egy völgyteknőben Sardagna falu fekszik, csak a sziklafal szélén álló templomocskáját mutatva az alúlról nézőnek. A Dosso mögött az út Judicaria felé előbb az ültetvényektől borított hegyoldalon húzódik, aztán pedig nyugatra kanyarodva, az „il Buco di Vela” árnyékos hűs sziklaszoroson halad át fölfelé a szorost és az útat elzáró erősségig. Odább nyugatra egy teknőszerűen behorpadt fensíkon szanaszét a Sopramonte nevű vidék helységei feküsznek. Középen egy hosszú, keskeny tó van, melyen túl nyugatra Terlago (trans lacum) falu fekszik. Ezen is túl kopár szirtsivataggá válik a vidék. De már az ezzel átellenes Monte Bondone föl egészen 2.100 méter magas csúcsáig erdők, mezők, rétek és havasi legelők zöldjében díszlik. A fensíkról az út nyugatnak lefelé ereszkedik s Vezzano mezővároson át a Sarca-völgybe visz.

Trienttől az országút délre a Corso nevű széles fasor közt a Fersina félelmes hegyi patakhoz megy, melynek partjaira nagy költséggel széles gátakat építettek. Fönn balra a dél felé lejtő Povo és Villazzano középhegységek terjednek, tele nyárilakokkal, melyek körűl itt-ott látható kisebb cyprusfa-csoportok már Olaszország közelségét hirdetik. Lejebb Mattarello falu van, mely fölött keletnek a Vigolo-Vattaro hegynyereg könnyű és kényelmes átjáróúl szolgál Valsugana felé.

Trient. Bernt Rudolftól

Az Etschen túl, az egyenes irányban haladó, sivár tekintetű hegysor lábánál Ravina és Romagnano falvak láthatók. Az utóbbinál a Rio di Bondone rövid fenvölgye járhatatlan sziklaszakadékkal vágódik be a hegységbe. Jókora magasságból néz alá e helyt Garniga hegyi község, mely több, részben német nevű tanyából áll s hajdan valószínűleg kisebb fontosságú bányatelep volt.

Garniga már a Lager-völgyhöz (Valle Lagarina) tartozik. Így hívják t. i. az Etsch-völgy legalsó részét, mely Mattarellótól a Veronai szorosokig terjed. Itt Mattarello alatt egy hatalmas hegykönyök előtt elhaladva s Besenello falut fönn balkéz felől hagyva, legelőbb is a tekintélyesebb Calliano helységhez érünk. Festői látvány a Calliano fölött álló Castel Beseno terjedelmes, de alacsony és ma már alig lakható épületeinek csoportja. A Folgaria-völgy előtt gát gyanánt fekszik keresztben a délről egy mély szakadék, éjszakról meg egy bemélyedés által határolt széles Schlossberg. A völgyből kiömlő Rossbach (el Rospoc) Calliano előtt elhaladva az Etschbe önti vizét. Folgaria, németül Folgareit vagy Villgreit, hat egyházas falut és számos tanyát s majorságot magával egyesítő nagy hegyi község, melynek hajdan tősgyökeres német volt a lakossága. Ma a német szó itt kihalófélben van, s csak a helynevek százaiban él még, de sokszor a fölismerhetetlenségig elváltozva. Callianónál a velenczések 1487-ben szörnyű vereséget szenvedtek, mely a Lager-völgybe a XV. század eleje óta befészkelődött hatalmukra végső csapást mért.

A jobbra kanyarodó völgy most lassankint falvakkal sűrűn behintett vidékké tágúl. Callianótól a Castel Pietra előtt s egy omlatag sziklafal alatt elhaladva, a régi Volano faluhoz, vagyis ama castrum Volaenes-hez érünk, melyet Paulus Diaconus tanúsága szerint a frankok 590-ben földúltak. A helység nevének a latin avellanae (mogyoró) szótól való származtatását régibb német Nussdorf neve is támogatni látszik. A vasút és a falu közt emelkedő dombnak Destor a neve, a mi a hajdan itt állott tíz tornyú várkastély (decem turres) emlékét őrzi. Volanótól egy hosszú terraszon húzódik végig az út. E terrasz nyugati irányban az Etsch felé hosszan elnyúló párkánynyal hanyatlik alá, kelet felé pedig egy, látszólag a Monte Finonchiótól elszakadt hegyláncz alján halad az országút Rovereto felé a Sant Ilario régi templomocska mellett, hol hajdan apátság és kolostori vendégfogadó volt. Itt, Volano és Rovereto közt, állott valaha ama „Lagare”, vagyis „Lager” (tábor), melyről Paulus Diaconusnál egy „comes Langobardorum de Lagare Ragilo nomine”, ki a frankok elleni harczban 575-ben esett el, kapta a nevét. E tábor valószínűleg már a rómaiak idejében is fönnállott segéd- és helyőrségi csapatok számára, s tőle vette később az egész völgy a nevét. A tájon már eddig is akadt egynehány lelet, s hihetőleg még jóval több is rejtőzik a föld gyomrában.

Rovereto és várkastélya. Bernt Rudolftól

Rovereto városa balra, oldalvást fekszik az itt meglehetősen széles Etsch-völgynek egy bájos zugában, a völgy szorosából kiömlő Leno patak két partján. E város újabb keletű, mint a fölötte álló, 1300 körűl épült várkastély (most kaszárnya), mely kerek bástyatornyával igen csínos kép a Leno felől. A várost két széles út szeli át: az egyik éjszakról délnek húzódik, s ez a Corso, a másik, mely újabb, a vasúti pályaháztól a postához vezet; ennek bal oldalán áll egy tágas fülkében Antonio Rosmini-Serbati bölcselő nagy márványszobra. A többi útcza középkoriasan szűk és görbe. Van bennök nem egy szebben épült ház, köztük néhány olyan is, mely a „palazzo” névvel kérkedik, több csínos templom, egy városi őrtorony, melynek harangja ma a tanúló ifjúságot hívogatja az iskolába, míg hajdan a város polgárait hítta gyűlésbe. Van továbbá a városnak számos selyemszövő és fonó gyára, melyek közűl a selyemhernyótenyésztés mostani pangása miatt több zárva áll; van néhány újabb gyára is, de ezeken kivűl aztán alig akad benne valami feltűnőbb, vagy említésre méltó. A várost nevezetessé és jómódúvá a selyemhernyótenyésztés tette, mely a múlt század elejétől a mostaninak közepéig virágzott, azóta azonban immár a lakosság számát is apasztó szomorú mértékben hanyatlik.

Valamint Trientnek a maga Fersinája, Roveretónak is megvan a maga Leno-ja, melynek vize, mint hajtó erő, engedelmes és kész szolga, de ha, mint 1882 őszén is, a záporesők megdagasztják, lánczát letépő rabszolgaként romboló ellenségévé válik a városnak. E folyó a Terragnolo és Vallarsa völgyekből eredő két, egynevű patakból egyesül s valamivel Roveretón túl megint két ágra szakad és egy vaskos hegytömeget fog közre, melynek délkeleti sarkán a 2.232 méter magas Pasúbio csúcs emelkedik. A Terragnolo-völgy szegény lévén mívelhető földben, lakossága is igen szegény; a Vallarsa ellenben, mely tájszépség tekintetében is különb amannál, jóval termékenyebb. Mind a két völgyben, nemkülönben a kettejöket elválasztó hegy előtt fekvő Tramboleno községben is kihalt a német nyelv, s ma már csak néhány száz, de szintén tetemesen elferdített helynév van fönn belőle. Így pl. ki ismerné föl hamarjában a mai Anghében (falu), Bracciavalle, Guarindole, Lolisbeck s más nevekben az egykori Langeben, Wasserfall, Bogenrinnele, Holzweg (ennek az olasz lo névelő kerűlt elébe) szókat?

Tájképileg szép pont a Roveretótól keletre fekvő San Colombano magas híd környéke. E hídon alúl az úgy nevezett inferno-ban (pokol) ömlik össze a két Leno; az egyik ág Terragnolo felől egy borzalmasan mély sziklaszorosból ömlik ki, melyen keresztül sziklaoldalba vájt új út vezet; a másik Vallarsa felől egy széles szirtfal előtt halad el, melynek közepén az alúlról megközelíthető San Colombano hajdani remetelak madárfészek módjára látszik a sziklához tapadni. Az említett szakadék, valamint a remeteség mögött is záró zsilip van, mely, hogy elpusztíthatatlan és állandó maradjon, Rovereto fönmaradása érdekében nagyon kívánatos.

Rovereto után a lefelé ereszkedő völgyben egymáshoz közel Lizzanella és Lizzana falvak következnek. E két falu közt emelkedett hajdan egy zord sziklafokon Lizzana kastélya, melynek helyén ma egy szerény falusi lak, meg néhány ódon szürke fal áll. Innen lehet a Slavini di Marco néven ismeretes és a déli szélén álló Marco falutól így nevezett 347 hektárnyi területű kő- és törmelék-sivatagot legjobban áttekinteni, melynek szaneszét heverő görgetegrakásai és kövecses mezői a Zugna-hegy lábától egész az Etschig, sőt tulajdonképen még azon is túl terjednek. Keserves munkával hódított a földmives szorgalma e kopár talajon egy-egy kis darabka szőlőföldet, melyen tüzes bor terem. Eső után hirtelen kisütő napfénynél a Slavini kőtörmeléke a lizzanai kastélyból színezüst fényben ragyogónak látszik. De a költői dicsőítésből is kijutott e kopár vidéknek; ugyanis nagyon valószínű, hogy e görgetegmező abból a hegyomlásból támadt, melyet Dante saját szemeivel látott s melyet oly remekűl írt le a „Pokol” tizenkettedik énekének első terzináiban.

S most fordúljunk a völgy nyugati oldala felé. Lent a völgylapályon fölülről lefelé menőleg egész sor falu van, melyek némelyike igen csínos, mint pl. Nomi, Pomarolo, Villa Lagarina, Nogaredo, meg a Roveretóval átellenben a kissé emelkedettebb helyen álló és boráról híres Isera. Villa Lagarina fölött, a hegy második lépcsőfokán áll Pedersano falu s e fölött a harmadikon Castellano. Villa Lagarina és Isera között is több falu van még szétszórtan a hegy felsőbb részein. Fönt zordon hegyek, egymás fölé tornyosúló hegypárkányok emelkednek, s legföntebb a nyugat felé kanyarodó főhegyláncz végén a meredek Monte Stivo (2.044 méter) magaslik. Rovereto és Isera közt, az Etsch bal partján Sacco tekintélyes falu áll, mely valaha hajóállomás volt; ma nagy dohánygyára van. A Pomarolo melletti Chiusole fölötti magaslaton még ma is áll néhány omlatag fala az 1507-ben elpusztúlt Castel Barco várának, mely hajdan az egész Lager-völgy fölött uralkodó, hasonló nevű fejedelmi család fészke volt. E családnak Olaszországban még ma is él egy herczegi és egy grófi ága. Az alúlról csak kevéssé látható Castellano falu déli végén szintén áll egy várkastély, melynek széles és hatalmas saroktornya csak néhány évvel ez előtt omlott össze. Nogaredo fölött egy zöld halmon a kisszerű Castelnuovo áll; a magasan fekvő Patonétől délre, roppant sziklaomladékokon Castel Corno romjai állnak. Isera alatt délkeletre, egy sziklakúpon az Etsch fölött emelkedett régebben Pradaglia, hajdan püspöki kastély, melynek emlékét ma már szintén csak néhány, fával és cserjével benőtt s megfeketült kőfal őrzi. Mennyivel sajátszerűbb és érdekesebb lehetett a mainál e vidék képe a középkor utolsó századaiban, mikor e kastélyok alányúló falaikkal és magas tornyaikkal oly eredeti arczúlatot adtak e tájnak! Ma mindezen dicsőség oda van; de örökkön él s alkot a természet. Mihelyt márcziusban az első langyos tavaszi eső permetezik, utána az egész hegyoldal le Iserán alúlig pompás képet kezd ölteni. Dús zöldbe borúlnak szőlők, rétek, erdők; minden éled, pezseg s napról-napra izmosabb erőre kap, szembeszökő ellentétben a változatlanút zordonan s örökké egyformán meredező szirtek szürkeségével.

A sziklafalakról vízporrá foszlott patakocskák omlanak alá; a falvak, tanyák és szétszórt házak, melyek télen át védtelenül álltak a hegyaljon, most neki vidúlva simúlnak a fák sűrűdő lombjai alá. Olykor-olykor megkísérli ugyan még a tél elvesztett uralma visszahódítását s a hegyek tetejét be-behinti még hóval, de elég egy ragyogó napsugár, hogy e könnyű pehelytakaró megint eltűnjék. Májusban – a hosszú május hónapban, a mint a parasztok itt mondják – már nyugodtabbá válik a vidék képe. A szürke és a zöld közötti ellentét kissé szelídül ekkorra, s mind forróbban tűz a nap az égről. Így tart aztán őszig, mikor a lomb lehúll s a természet ismét álomba merül. Előbb azonban elpazarolja összes színeit a halvány zöldtől a világos sárgán és égő piroson át egész a sötét barnáig, majd ebbe is belefáradva, játékait elhányja és elszenderűl.

Iserán alúl, a hol a hegység egész szélességében hirtelen és zord meredekséggel hanyatlik alá, nyugat felé egy meglehetősen tágas lapály nyílik, melyen Mori nagy község fekszik. Dél felől lépcsőzetesen ereszkedik alá az Etsch és a Garda-tó közt az olasz síkságig érő igen széles és zöldbe borúlt Monte Baldo hegytömb, melynek mindenfelé rétekkel és havasi legelőkkel borított lánczolatában legmagasabb a Garda-tó fölötti Altissimo, mely a tiroli oldalon 2.070 méternyi, az olasz részen pedig, hol Telegrafo és Monte Maggiore nevet is visel, 2.198 méter magasságig emelkedik. Brentónico régi falut, mely e hegyoldalnak egyik lépcsőzetén áll, alúlról a völgyből nem látni. A morii völgy hátterében, az éjszak felől fokokban aláereszkedő s falakkal megrakott Val Gresta végénél, zord szikla medrében a csínos kis Lippio-tóvan; e mellett halad el a Mori felől érkező országút és lóvonatú vasút, Nago magaslatain (320 méter) végig kanyarogva Riva és Arco felé. Várkastélyok ezen a termékeny vidéken sem hiányoznak; ilyenek: a Castell’ Albáno Mori fölött és a sziklatömbökön álló Castel Corno ugyancsak Mori mellett, továbbá a Castel Baldo és Dosso maggiore a Monte Baldo lejtőjén, Gresta a hasonló nevű völgyben s még mások, melyek mind romok. Ala felé, a Monte Baldo keleti párkányán vannak a Castel San Giorgio romjai, s a Val Gresta fölötti hegy tetején egy, a néptől egyszerűen Castil-nak nevezett várkastély omladékai oly szédítő magasságban, hogy láttára az ember önkénytelenül is az „arces alpibus impositas tremendis” horatiusi szavakra gondol.

Marcótól lefelé az Etsch-völgy a szélesen belenyomúló Monte Baldo miatt elszűkül s úgy is marad jó darabon lefelé. Serravallén, a hol valószínűleg a római Sarnis állomáshelye keresendő, és még néhány más falun át a kis Ala városkába érkezünk, mely a hegységbe délkelet felé bevágódó Ronchi-völgy kijáratánál, részben a hegyoldalra van építve. A XVII. század közepétől egész a közel múltig szépen virágzott itt a bársonyszövés, mely a lakosság egyik fő keresetforrása volt, s nem egy család még ma is annak köszöni meglevő gazdagságát. Megtekintésre érdemes plebánia-temploma magas helyen áll; egykori kastélyának ma már a nyomát is alig találni.

A Slavini di Marco. Russ Róberttől

Nem messze Alán alúl volt a hajdani Palatium római állomás, melynek nevéből fordítás útján a középkor elején a germán Halla – ma Ala – lett.

Alán alúl másfélórai gyalogjárásnyira Avio fekszik az Etsch jobb partján, nagyobb részt a nyugati szélén egy meglehetős nagy parti lapálynak, mely hajdan rétség (németül Au) lehetett. (Valószínűleg innen van a helységnek a legrégibb okiratokban – először 845-ben, – valamint a nép ajkán ma is Avi neve.) Az innen egészen lapos tetejűnek látszó Monte Baldo oldalán egy kies zugban áll a még födeles, de már nem lakható Avio kastély, melyet a nép egykori urai után Castel Barco-nak nevez. A helység déli végénél a délnyugati irányú Vall’ Aviana vágódik be mélyen a hegységbe.

Az Etsch bal partján egy szép tágas mezőségen át, melyen a régi St. Leonhard-templomocska – valamikor kolostori szállóház – áll, Borghetto faluba jutunk, melyen túl már a tartománynak s egyúttal a monarchiának is a határszéle van. A völgy itt is zord és szűk. Említendő még a Brentino falu fölötti Madonna della Corona, nevezetes búcsújárótemplom, mely a Monte Baldóval majdnem egy magasságban, szörnyű meredek sziklapárkányon s szintén igen meredek kőszálak alatt áll és csak egy oldalsó hegyszakadékból mehetni föl belé egy hosszú lépcsőn, mely a sziklafalba van vésve. Alább az Etsch völgyét a történetileg is nevezetes Veronai szorosok zárják el, melyeknek sziklasikátorain át a zuhogó Etsch mellett szorongó úton már Felső-Olaszországba jutnánk.

A Nons- vagy Sulzberg (a Noce vidéke). – A Mezzolombardo melletti hegyhasadékon felűl a németektől Nonsberg, az olaszoktól pedig Val di Non, vagy még előkelőbben Anaunia névvel nevezett völgy nyílik. Ez tulajdonképen egy lassan emelkedő s a Noce, meg ennek mellékfolyói, a Tresenga, Novella és még más patakok által is szeldelt fensík. Kár, hogy e különben már alkotásában is fölötte egyhangú hegyvidék majdnem teljesen híjával van az erdőség zöld koszorújának.

A Nonsberg egy mellékvidéke Mezzolombardón felűl dél felé emelkedőleg a Sporeggio völgyén át húzódik. Ennek Spor maggiore nevű fő helyén, meg az Andalo (1.038 méter) magaslatán át haladva Molveno-ba (860 méter) jutunk; itt egy szép, négy kilométernél hosszabb tó van, melybe több patak ömlik, de neki magának látható lefolyása nincs. Innen egy kietlen út Stenico (Judicaria) vidékére vezet.

Mindjárt a Mezzolombardo mögötti s a szorost elzáró erősség mellett ketté válik a Nonsberg két fő útvonala. Az egyik a Noce jobb partján halad, eleinte lapályon, majd kanyarogva föl a Denno fensíkra, végűl a mély Tresenga-szakadékon át vonúlva Cles felé, s innen tovább az egész Sulzbergen át a Tonale hágóra; a másik a Noce bal partján Tajo és San Zeno helységeken át Fondot-ba visz. Az előbbi útvonal azonban ma részben használatlan; a másikon járnak föl egészen Tajón túlig; a Noce fölött a Santa Giustina igen magas új hídon kelnek át s úgy jutnak el Clesbe, elkerülve a mély szakadékokat. Ez útak mentén, vagy tőlük oldalvást ősrégi falvak fekszenek, melyek közűl csak Nano-t említjük, mint a hol a régi Anaunia vagy Anagnia állhatott.

A Santa Giustina csodahíd. Russ Róberttől

Cles, melynek neve a latin ecclesia szóból ered, nem valami nagy, de csínos mezővároska s az egész Noce-vidék fő helye. Híresek az itteni „fekete földek” (i campi neri), a mely névvel egy régi sírmezőt jelölnek, hol több nevezetes leletre bukkantak már, egyebek közt különösen a Tabula Clesiana néven ismeretes, Claudius császártól 56-ban Kr. u. kiadott s Nonsbergre vonatkozó rendeletre. Cles közelében levő pompás kilátópont a Col Faè, honnan vagy tizenkét kastélyt s mintegy hatvan helységet lehet látni. A Noce folyóhoz lefelé vezető út mentén szintén áll egy régi kastély. – Kelet felé, a Noce bal partja fölött magasan áll San Zeno falu, melynél a legenda szerint Sisinius (kinek nevéből rövidűlt állítólag a hely Zeno neve), Martyrius és Alexander vértanúkat 397-ben az akkor még pogány hitű nonsbergiek agyonverték. E hosszú hegytorkon át jut az ember Szent Romedius remeteségéhez, melynek két patak között kiszögellő sziklafokon álló épületei a priori lakásból, egy vendéglőből és öt, egymás fölött szédítő magasságban épült kápolnából állanak s igen látogatottak.

San Zenótól éjszakkelet felé, a mély Novella-szakadékon keresztűl tekervényesen halad az út több falun át föl a hegyoldalon fekvő, Fondo városkához, mely két tűzvésze után majdnem egészen újjá épült. Innen éjszaknyugatra egy völgyben Castelfondo áll régi várkastélylyal. A Novella fölött nyugatra terülő síkon is egész sor falu látható; tovább a Sulzberg irányában a Rumo, Pescara és Bresimo völgyek ereszkednek alá, mindenik több falut foglalva magában. A Nonsberg legnyugatibb határszélén még négy német falu is van, ú. m. Laurein és Proveis, tovább éjszakra Fondo fölött St. Felix és Unsere Frau im Walde (Frauenwald, Senale).

A Nonsbergtől tulajdonképen megkülönböztetendő a Sulzberg, olaszúl Val di Sole (lakói: i Solandri), a mely valósággal nem más, mint egy hosszú, keskeny völgy. Fő helye Malè; ettől éjszaknyugatra oldalvást a Rabbi-völgyben van a hasonló nevű s vastartalmú savanyú vize kedveért nyáron sűrűn látogatott fürdőhely, már igen közel az Ortler gletcserterületéhez. Malètól fölfelé a fő völgyben még számos helység következik. Dimàro-nál a hegységen át egy hosszú, de könnyű átjáró kínálkozik Madonna di Campiglióba (Rendenában). Még fölebb, a regényes ódon kastélyával felötlő Ossana falunál ketté ágazik a völgy. Egyenes irányban délnyugat felé egy mély és hosszú szakadékon át megy az út a Velon patak fölött, melynek Noce di Vermiglio a másik neve, s a Vermiglio községet alkotó három falu előtt elhaladva, a fontos Tonale-átjáró magaslatához vezet, melynek tágas rétjeiről és havasi legelőiről a fölöttük tomboló nagy nyári zivatarok s rendkívül zordon telük miatt régibb népmondák azt mesélték, hogy a boszorkányok és bűbájosok gyűléskeznek rajtuk. Ez átjáró előtt áll kelet felé Strino erősség, melynek helyőrsége békés időben csöndes szemlélődő életet él. Ossanától oldalvást a Noce mentén, mely itt Noce di Pejo nevet visel, előbb éjszaknyugati irányban, majd délnyugatnak fordúlva a Pejói-völgy húzódik fölfelé. Nevét a benne 1.580 méter magasban álló Pejo falutól kapta, mely a legmagasabb fekvésű helység egész Olasz-Tirolban. A völgy hajlása mögött van Pejo fürdője, melynek a rabbiihoz hasonló hatású, de még erősebb ásványos forrásai vannak. Innen a szűk völgy még jó messzire húzódik befelé, mígnem az Ortler-csoport legdélibb részének gletcserei közt, a Corno dei tre Signori-nál (3.324 méter), hol a Noce vize is fakad, fönséges magányosságban véget ér.

Szent Romedius remeteség. Russ Róberttől

A Cembra-, Fleims- és Fassa-völgyek (az Avisio vidéke). – A Lavis alatt az Etschbe szakadó, 82 kilométer hosszú Avisio folyamvidéke délnyugatról éjszakkelet felé húzódik egy igen hosszú hegyhasadékon át, melyet azonban rendesen nem egy, hanem három egymás után következő völgynek, a Cembra-, Fleims- és Fussa-völgyének szokás tekinteni.

Lavistól egy kigyódzó hegyi út vezet a tetőre, honnan csakhamar messzire terjedő betekintést nyerhetünk a Zimmer-völgy (olaszúl Val di Cembra) porphyrba ágyalt, fölfelé kitágúló s üdén zöldelő vidékére. Lenn a mélyben az Avisio kanyarog végig szűk, kavicsos medrében, csak a záporesők segítségére várva, hogy magával ragadott görgetegeit az elébe épített gátak ellenére is ki sodorja a szép Etsch-völgybe. A jobb partja fölött délnek aláereszkedő hegyoldal a legaljától föl egészen a zordonabb magaslatokig szőlőültetvényekkel s gesztenye- és szederfákkal díszlik. A hegyoldal közepén harántcsík gyanánt húzódik az országút, mely több, mélyen benyúló oldalvölgybe is be-bekanyarodik. Az átellenes éjszaki hegyoldal meredekebb. Az ezen levő szétszórt és semmi csinált úttal össze nem kötött magányos helységeket és tanyákat nagy területű szántóföldek és erdők választják el egymástól. Meglepő látvány ez az átellenes két hegyoldal reggelenkint, a nap teljes fölkelte előtt, mert az egyiken levő házcsoportok még sötétségbe burkolvák, mikor a másik hegyoldalt már egészen elözönli a napfény.

Az első nagyobb helység itt Verla egy sziklás hegy tövében. A második nagyobb helység Lisignago. Az után Cembra, a völgy fő helye következik, egy lapos hegypárkánynak a szélén. Van a helységnek pár derék épülete is, de útczái mind igen szűkek. A szomszédos Faver falu mögött a völgy lenn egy kissé kitágúl, és Segonzano község szerteszórt házcsoportjai tűnnek elénk a közepettük magánosan álló templommal s itt-ott egy-egy hajdani úri kastély ódon fakó falaival. Most a völgy megint megszűkül s az alpesi középmagasságú völgyekhez válik hasonlóvá, melyben az erdők s mezők között csak rendkivűl kedvező és jól védett helyeken terem meg itt-ott a szőlő. Végűl egy hosszú, járhatatlan szakadék előtt állunk, s akár jobbra, akár balra, mindenkép nehéz hegyi útat kellene tennünk, hogy innen Fleimsbe jussunk.

A Fleims (olaszúl Val di Fiemme) völgynek a rendes bejárata a Bozen alatti Neumarkt vagy Auer felől van, a honnan szép út visz föl a San Lugano 1.060 méter magas átjáró hágójára, onnan pedig le a Fleims-völgybe. Zöldelő rétekkel és jó karban tartott terjedelmes fenyvesekkel díszlő völgy ez, mely hajdan valóságos kis köztársaság volt s még a hatalmas Velencze részéről is a „fönséges testvér” elismerő czímezésben részesült. Független intézményeit e vidék azután is megtartotta, hogy 1112-ben a trienti egyházfejedelemséggel némi alárendeltségi viszonyba került. Századunk eleje óta azonban teljesen megszűnt ez a kis szabad állam; de annyiban még ma is fönnáll a fleimsi községek szövetsége, hogy erdőiket s havasaikat közös birtok gyanánt használják.

A völgy fő helye Cavalese mezőváros, melynek régi gót plebániatemploma a helységen kivűl, egy szabad és szép kilátást engedő téren áll. Mellette hársak alatt egy kőasztal és kőpadok állanak: Fleims egykori foruma. A völgyben fölebb egymásután Tesero, Panchia, Ziano s erre a takaros és tekintélyesebb Predazzo következik, a melynél a völgy ketté ágazik. Kelet felé a Travignolo-patak völgyén egy új országút megy a paneveggiói vendéglőig, onnan pedig mezőkön s legelőkön át föl a le Rolle hágóig (1.956 méter), s odább Primiero felé. Ezen az úton, melyet téli időben hosszú póznák sora jelől, kelet felé a tiroli Dolomitok legmeglepőbb változatossága látható.

Predazzo vidéke valóságos kincsesbánya az ásvány- és földtan művelői előtt, s az ottani „Arany hajó” fogadó vendégkönyvében ott találjuk az egész világból e szakmák legkiválóbb embereinek neveit. Fassába éjszakkeleti irányban visz az út az igen keskenynyé szűkülő völgyön át tovább Moena felé, mely a keletnek messze terjedő San Pellegrino mellékvölgy benyílásánál fekszik, s a hol a Fleims-vidéknek nem annyira földrajzi határok, mint inkább történeti fejlemények által kiszabott területe véget ér.

A Fassa-völgy ugyanezen irányban még vagy két mérföldnyire nyúlik, aztán Campidello falunál, a hol éjszaknyugatról a Durone vadregényes völgye nyúlik belé, keletnek fordúl s a benne legmagasabban fekvő Penia falucskánál, a Marmolata alatt végződik. A völgy legszebb pontja fő helységénél, Vigónál van, mely egy zöldelő gyepes hegylejtőn áll. Alább a befelé tágasbodó völgy fenekén láthatók Pozza és Perra faluk. Délkelet felől a Monzoni-völgy nyílik ide a változatos alakzatú Monzoni-hegy felől, mely föld- és ásványtani tekintetben Predazzo után a legérdekesebb. De a növénykutató sem bánja meg, ha ide ellátogat, mert nem egy ritka növénynyel fogja gyarapíthatni gyűjteményét.

A Marmolatát, a Dolomitok királyát, leírni egy egész könyv is alig volna elég. A Marmolata a Vernel-lel és a Sasso Vernale-val egy hegytömeg, mely csak délen függ össze egy hegylánczolattal, és két fő csúcsa van: a kis és a nagy Marmolata, vagy Marmolata di Penia és Marmolata di Rocca. Mily csábító föladat a bátor hegyjáróra nézve e két óriás megmászása! Egy Terza nevű olasz pap tette e végre 1803-ban az első kísérletet, de sikertelenűl, mert egy gletcser-hasadékban lelte halálát. Utána sokáig nem igen mert senki a rosz hírbe keveredett Marmolata megmászására vállalkozni, mígnem újabb próbálkozások után tudvalevőleg Grohmann Pál lett az első, ki 1864 szeptember 28-án a magasabb csúcsra csakugyan följutott. Azóta többen követték és sikerrel az immár megtalált úton. Sőt a trienti Alpes-egyesűlet egy tagja, a roveretói dr. Candlpergher Károly, 1883 nov. 25-én már téli időben is megjárta ez útat s a csúcson délben 17° R. hideget észlelt, mikor a hegy tövében fekvő Peniában csak 5° R. hideg volt. A Vernelt és a Sasso Vernalét a müncheni Merzbacher Gottfried mászta meg legelőször. A Marmolata legszebb képe, a mint az Alpesekben járatos és tapasztalt turisták állítják, az Ampezzo melletti Nuvolauról (2.573 m.) látható. Messze vidéken elterjedt népmonda szerint a Marmolata gletcsere helyén valamikor virúló rétek voltak. Egy odavaló paraszt azonban Nagy Boldogasszony (aug. 15) napján daczosan gúnyolódva szénát takarított be csűrébe, mire havazni kezdett s addig esett a hó, míg az egész hegyet el nem borította s az ünnep vakmerő megszentségtelenítőjét örök jégrétege alá nem temette.

Valsugana és Primiero (a Brenta vidéke). – Trienttől az út a Fersina mentén Civezzano előtt elhaladva Pergine felé emelkedik, mely takaros mezőváros egy magas zöld domb lábánál terűl el; fönn a dombtetőn egy régi püspöki kastély áll. A Fersina völgye a Passeier-völgyhöz hasonlóan lenn szűk, de fölfelé szélesen kiterjedő lejtős oldalain üdén virúló tenyészetnek ad helyet. Még vagy két mérföldnyivel tovább Fleims felé húzódó folytatásában több falut találunk, melyeknek németűl beszélő lakosait „Mócheni”-knek híjják. A Fersina- és a Cembra-völgy között mind a kettővel majdnem egyközű irányban húzódik a Civezzano és Pergine közt meredeken emelkedő, szép erdők- és rétekkel virúló s nyaranta igen látogatott Pinè-völgy, melyben több falu s két szép és nagyocska tó van.

Perginétől déli irányban két út vezet, az egyik jobbra a Caldonazzo-tóelőtt halad el a hasonló nevű helységbe, a másik meg balra előbb egy völgyön át, aztán egy keskeny, kicsiny, de hosszúra nyúló tó mellett vonúl Levico városias tekintetű nagy községbe, melynek nevezetes ásványvizei és fürdői vannak. A két tó közt a Tenna nevű alacsony hegyhát emelkedik. E tavakból ered a Brenta vize s velök kezdődik Valsugana völgye, mely nevét állítólag az Euganeok régi népétől kapta.

Pergine, Caldonazzo és Levico egész vidéke két tavával, nagy gesztenyeerdőivel, Pergine, Caldonazzo és (Levico melletti) Selva várkastélyaival, falvaival és szőleivel egyike Olasz-Tirol legszebb tájékainak épen úgy, mint Eppan és Kaltern vidéke Dél-Tirol német részében. Mind a kettő valóságos kis paradicsomnak mondható. E szép tájra a legkedvezőbb és legtágabb körű kilátás a Brentától délre húzódó hegység éjszaki lejtőjéről esik. E hegység hirtelen és zord meredekséggel emelkedik a Brenta völgyéből, de déli oldalán az Astico-völgy mély teknőjén túl lassú lejtésű fensíkká szélesedik. Ezen áll Lavarone hegyi falu erdők és rétek közt szétszórt tanyáival, s tovább délkeletnek egy keskeny lapályon Luserna alpesi falucska, melyben még német szót hallhatni. Lusernától éjszakkeletre a széles Vezena alpesen át könnyű átjáró van a vicentini hét német község felé, melyek már Olaszonszághoz tartoznak.

A Caldonazzo-tó. Russ Róberttől

Levicótól a Valsugana éjszaknak messzire kikanyarodó ívben húzódik le egészen a határig. A völgynek egy szűkebb részén van a fő helye, Borgo (a régi Ausugum), ettől nyugatra Roncegno fürdőhely, egyenesen éjszakra Telvana és S. Pietro kastélyok (emez rom), továbbá Telve nagy helység; Borgótól délnyugatra, a Valsugana nagyobb ívével szemben az igen redves Val Sella völgy, kies nyaraló hely van. Távolabb lenn Borgón alúl Castelnuovo s aztán balra Strigno nagy helység hövetkezik, melyen át egy út oldalvást a három helységet magába foglaló érdekes Val Tesinóba visz. Ez a vándorló képkereskedők hazája, erős testalkotású nőkkel, kik szülőföldjüket annyira szeretik, hogy ha el kell azt hagyniok, gyakran betegeivé lesznek az ellenállhatatlan honvágynak. A völgy lenn Grignónál nyílik be a fő völgybe, de ott nincs kocsival járható torkolata; további folytatásában a 2.844 méter magas Cima d’Astáhozemelkedik föl. E csúcs egy messzire terjedő kristályos palaréteggel bevont gránit-szigeten áll s fönségesen uralkodik az egész vidéken, s gyakran, de nem nehézség nélkül látogatják. Kiváló nevezetessége egy Valsugana felé lejebb fekvő hegyi tava, melyet olykor nyáron is vékony jég borít; hómezők nyúlnak le egészen a tó tükréig és olvadás idején zúgó vízesések omlanak belé. A csúcsról kínálkozó kilátás igen szép és az Alpesek jókora területére, nemkülönben a velenczei alföld nagy részére is kiterjed le egészen az Adriáig.

Tezzén alúl véget ér a Valsugana s ezzel olasz földre érünk. Ha kényelmesebb útat keresünk s nem akarunk Val Tesinóból a magas hegyen átkelni, innen a Cismonéhez s aztán az e folyó mentén haladó új úton Primieróba juthatunk el. Primiero egy egész kerület neve, mely főképen két völgyből áll. Ezen, mindjárt a határnál egy sziklás szorúlatban ketté ágazó völgyek egyike, a Vanoi-völgy vagy Canale San Bovo, balra messzire húzódik fölfelé s aztán legfelül a szegény kis Cauria hegyi falucska mögött kikanyarodó ívet ír le a Cima d’Asta körül. E völgyre nézve szomorú nevezetességűek az 1794-, 1823- és 1825-ben történt óriási földcsúszamlások, melyek több kisebb falut s a népes Canale di sotto helységet szép templomával együtt eltemették. Minthogy a patak egy oldalvást elébe épített gáton nem bírt áttörni, azon a helyen két kilométer hoszszaságú tó képződött, melyet „új” tónak – Lago nuovo – neveztek el. Midőn 57 évvel utóbb az 1882. év őszén tetemes esőzések következtében a Vanoi megáradt, e tó kicsapott medréből s le egészen a szép Fonzaso síkjáig borzasztó pusztítást vitt véghez. Helyén csak egy kis tócsa maradt, melynek fenekén csupán leveletlen s többnyire kérgüktől is megfosztott fenyő- és égerfák meredeztek, melyeknek ágai úgy törtek, mint az üveg, ha hozzájuk nyúlt az ember. A határtól kelet felé, eleinte igen keskeny teknővel, a Cismone szép völgye húzódik föl Fiera di Primiero, vagy csak egyszerűen Primiero tekintélyes és szinte városias község felé, melyben még látni az egykor itt német munkásoktól gyakorolt bányászatnak nyomait.

A Cimon della Pala a Rolle-hágóról nézve. Russ Róberttől

Az egész Primiero kerülete tulajdonképen egy tágas völgykatlan, melynek éjszakkeleti részén mutatkozik a Dolomitok világa teljes nagyszerűségében. Fierától az új, többszörösen kanyarodó út éjszaki irányban halad föl S. Martino, egy hajdani kolostor-fogadó felé, a hol most egy új vendéglő, egy régibb korcsma és egy régi templom áll, aztán pedig tovább föl a Rolle-hágóra. Figyelmünket mindenekelőtt a Sasso maggiore két ikertornya köti le; ezek fölött újabb óriás szirtfalakat, hegyes, éles, fűrészes és szarvalakú, zordonúl szaggatott gerinczeket és csúcsokat látunk magaslani. Ime mindjárt a legelső és legmagasabb, a Cimon della Pala (3.220 méter), mely S. Martinóból széles és roppant magas falnak, Rollétől pedig merész hajlású szarvalakúnak látszik. Az alpesi hegymászás egyik legfényesebb diadala volt, mikor Whitwell, a vakmerő angol, 1870. június 3-án e sokáig megközelíthetetlennek tartott csúcsra mint legelső fölhágott. Az onnan nyíló kilátás az Adamello- és az Ortler-csoporttól az Ötzthali és a Tauern a hegylánczon át az egész körre kiterjed s egy résen át az innsbrucki hegyeket, tovább pedig a kör külső széle felé még a salzburgi és a bajor Alpeseket is látni a Zugspitzével és a Steinernes Meerrel együtt, míg a közelben a Cismone kies völgye és Paneveggio sötét erdei nyújtanak lenn a mélyben egyfelől bájos, a másik oldalon pedig borzalmasan sötét képet. A Cimon után rangban a meredek falú Cima Vezzana (3.061 méter) következik. Ezt is megmászták 1876 szeptember 5-én Freshfield és Tucker, kiknek majdnem életükbe került e merész vállalat. A mindenfelé szörnyen meredek Pala di S. Martino (2.754 méter) harmadik csúcsát is sikerült végre több hiábavaló kísérlet után Meurer Gyulának és Pallavicini őrgrófnak 1878 június 23-án megmászniok, kiket azóta többen követtek hasonló sikerrel. Az ettől délre magasló Rosetta csúcs (3.054 méter) elé nyugaton alacsonyabb hegység torlódik, melyet Bettega tréfásan „il figlio della Rosetta”. (a Rosetta fia) névre keresztelt.

De ki írhatná le mindezen hegyóriásokat! Mely toll merne versenyre kelni annyira változatos szépségeikkel, csodáik- és borzalmaikkal? Hisz már is egész kis irodalmuk van, mely folyton gyarapodik, a mint évről-évre meg-megújúl e csúcsok felé az angolok, olaszok és németek tömeges vándorlása; kik olykor alig férnek el a s. martinói nagy fogadóban.

A Garda-tó és Judicaria (a Sarca és Chiese vidéke). – Moritól nyugatra, az Etsch vidékéről a Sarca völgyébe vezető úton van Nago falu, melynek végén egy kis erősség áll. A mint ennek kapuján belépünk, egyszerre magunk előtt látjuk a Garda-tavat egész hoszszában és megragadó szépségében. Balra egyenes irányban le egész a S. Vigilio hegyfokig, melynél a tó délkelet felé kiszélesedik, a Monte Baldo meredek, magas és zord lejtője húzódik, melynek mentén alig levén csak egy-egy talpalattnyi sík föld is a tó partján, a falvak mind a hegyoldalakon állanak. A nyugati parton magas sziklafalak szegélyezik a vizet s húzódnak le egészen Madernóig, hol a Toscolano hegyipatak a lemosott görgetegből deltát halmozott föl a tóban. A többé-kevésbbé erősen, sőt olykor bizony viharosan is hullámzó tó vize, – melyről már Vergilius is „fluctibus et fremitu adsurgens, Benace, marinis!” szavakkal énekelt, – a különböző világítás szerint majd kékes, majd zöldes, majd sötétebb, majd világosabb, s egyszer csíkolt, máskor egészen egyszínű, a szerint, a mint a két oldali hegyek más-más árnyékot vetnek rá. Valamely szép napon reggeltől estig kellene e tavat folyton néznünk, hogy a világítás minden változatát s a színek minden fokozatát kellőleg élvezhessük. Ausztriának csak igen kicsiny, de nem megvetendő rész jutott az Alpesek e határszéli nagy tavából. Keskeny éjszaki partján kelet felé a kis Torbole falu, éjszaknyugatra pedig Riva városa s a kettő között egészen magánosan áll a völgy feneke fölé 300 méternyire emelkedő Monte Brione, mely mellett a Sarca patak ömlik a tóba. Riva igen kedves kis városka s a tavon közlekedő olasz gőzhajók kikötője. Épen a város mögött nyugaton hirtelen meredekséggel, sőt majdnem fenyegetőleg emelkedik a hegység. Innen mintegy három kilométernyire van a most jó úton könnyen hozzá férhető Varone barlang, melyben a hasonló nevű patak két egymásutáni eséssel zuhog alá. A felső zuhatag mintegy 100 méter magas.

Riva. Bernt Rudolftól

Rivától egy mérföldnyire éjszak felé Arco városa áll egy széles és meredek szikla alatt, melynek tetejét egy hajdan sokszor vívott várnak romjai koronázzák. Arco Albrecht főherezegnek kedvelt tartózkodási helye, kinek itt nagy kastélya s e körűl gyönyőrű parkja van. Az enyhe éghajlatú nyájas városka mai napság jó hírnek örvendő téli üdülőhely szép árnyas sétahelyekkel és új épületekkel. Vidékét mélabús színezetűvé teszik a lépcsőzetesen ültetett olajfák.

Arcótól az út Dro felé s aztán egy széles és hosszú kőtörmelék-sivatagon át megy, mely a Slavini di Marcóhoz hasonlít. Valószínűleg a fölötte álló meredek sziklahegyről omlott le e törmelék, legalább erre mutat az, hogy e sziklahegy olyan, mintha egy része letört és leomlott volna. Ez úton jutunk a Toblinói-tó közelében lévő „alle Sarche” fogadóhoz. De Dro falu mellett jobbra egy éjszakról délnek húzódó völgyön át hosszabb utat is választhattunk volna, hol több falu van, nevezetesen Calavino, Madruzzo és Cavedine. A gyönyörű keskeny Toblinói-tópartján egy régi várkastély áll, s vidékén a „vino santo” néven ismeretes tüzes bor terem. Az „alle Sarche” vendéglőtől az út nyugat felé nem kevesebb mint 32 kanyarúlattal halad meredeken föl s aztán egy hosszú és mély sziklahasadékon keresztűl húzódik Stenico vidékére Comano fürdőhely felé, melyet állítólag a régi rómaiak is látogattak. Csak ez az 1834-ben épült út nyitotta meg a világtól addig elzárt Judicaria vidékét. Régebben ugyanis csak egy Vezzano felől ide vezető veszedelmes, csupán öszvérrel járható ösvényen lehetett hozzá jutni, mely elég jellemzőn il Passo della Morte (a halál ösvénye) nevet visel; olyan, a milyen kocsiút csupán Riva és Arco között ment Stenico vidékére.

S most ime Judicariában vagyunk, mely név nem mást jelent, mint „bírósági vagy bírói kerület”-et. E mellett még igen régi s a népnél eléggé elterjedt e vidéknek egy másik neve: „le sette Pièvi” (a hét plebánia). Stenico kerülete Elő- vagy Külső-Judicariát, Tione és Condino kerületek pedig Belső-Judicariát foglalják magukban.

E nagy kiterjedésű vidéken át a Sarca folyik keresztűl egy mély völgy alján, hol sok helység fekszik egymás mellett és fölött a hegyoldalakon. Jobbra egy magas hegyről Stenico néz alá, a vidék fő helye, püspöki kastélyával. A dél felé bemélyedő zöld hegyöblök- és völgyekben szintén egymást érik a falvak. Az egész vidék ősrégi lakóhely, hol már sok fontos római kori lelet került elő. Itt van a kis Dasindo falucska is, hol századunk egyik legjelesb olasz lyrikusa, Giovanni Prati született. Régente várkastélyokban is elég gazdag volt e táj; nehány romokban hever, egynek pedig, Castelmanónak, melyből minden áron egy római castellum maniumot, tehát „kísértetek várát” akartak kiokoskodni, már nyoma sincs. Az egész kerület összes helységei Banale, Lomaso és Bleggio régi plebániákhoz tartoznak.

Arco. Russ Róberttől

Az út sziklás szorosban halad a Sarca mentén fölfelé Tionébe. Régebben csak Bleggión át lehetett egy hegyi úton előbb föl a Durone hegynyergére s aztán onnan le Tionébe jutni. Régi okiratok Judicariát rendesen az említett hegyen inneni és túli részre osztva említik. A magas hegyek közé szorított árnyékos völgykatlanban fekvő Tione az egész Judicaria fő helye.

Rivától nyugatra fönt a Leder-völgy – Val di Ledro – van. Régebben annak, a ki az alutriaiak ókori népének ez állítólagos hazájába akart eljutni, Rivából hajón kellett mennie a Ponale-patak zuhatagához, onnan pedig nagy fáradsággal egy roppant meredek hegyi ösvényen ereszkednie le a völgybe. Ezen baj elhárítása végett addig buzgólkodott egy derék férfiú, a bezzeccai Cis Giacomo, míg végre Riva városának, a völgybeli községeknek és Storónak közremunkálásával Riva felől a sziklákon át egy három kilométernyi útat nem vágatott. Ez a szép út 1851-ben készült el teljesen.

E kiesen zöldelő völgynek egyik neveztessége a Lago di Ledro nevű jó nagy tó, mely a völgy széles középrészén van s tükre 590 méternyivel magasabb fekvésű a Garda-tóénál (61 méter). E völgyben több mint tíz község és falu van, amelyek közűl Bezzecca és Tiarno a legnagyobbak. A völgy a Tiarno di sopra falu mögötti 749 méter magas vízválasztónál végződik. Innen az út délnyugati irányban húzódik a hosszú, keskeny és lakatlan Ampola-völgyön át lefelé Storo helységbe, mely egy meredek és magas hegy tövében áll. Délről az osztrák határszéltől csak érintett Idro-tó van, melynek lapos éjszaki partja nagy darabon mocsáros és ingoványos. Ne feledkezzünk meg végűl a Storótól délre, a magas hegységen túl levő s útazóktól nem igen látogatott Val di Vestino völgyéről, melynek hat egyházas faluja még Ausztriához tartozik.

Storótól éjszaki irányban a Chiese (Clisi) pataknak hol tágasabb, hol szűkebb völgye nyúlik föl messzire. Ez a patak Condino helység fölött fut ki a Val di Daonéból s ugyanennek hátterében a Val di Fumóban ered az Adamello gletcsereiből. A Chiese völgyében van a Judicaria-vidék két régi plebániájának ötödike és hatodika, nevezetesen Condino és Bono (Creto). A fő völgy egyenesen éjszakkeletnek húzódik, s számos helységen kívűl egy erősség is áll benne (Lardaro); a végre fölnyúlik egész a Roncone mellett 839 méternyi magasságban levő víválasztóig, honnan az út le, Tione felé vezet.

Tionétől éjszak felé a fölötte érdekes Rendena-völgy, Judicaria hét plebániájának hetedike terjed. Egyike ez a tartomány leggyönyörűbb völgyeinek. Olyanszerű ez, mint a nálánál jóval nagyobb Ziller-völgy Tirol éjszaki részén. A Tione mögötti kis emelkedést kivéve, ez is vízszintesen halad befelé; jobbról-balról szép zöld hegyoldalak szegélyezik, hátterében pedig gletcserek vannak. Egymást érik benne a falvak egész Pinzolóig, a völgy fő helyéig, melyen fölűl ketté ágazik. Balra az Adamello és a Presanella közötti mély hasadékon át a Val Genova látszik egészen a gletcserekig, jobbra a Val Nambino húzódik fölfelé, hol kelet felől a Brenta-hegység tárja csodáit az útas elé, legfönt pedig egy bájos kis zugban Madonna di Campiglio áll nagy alpesi szállóházával, a hová Pinzolóból jó kocsiút vezet.

A Bocca di Brenta. Russ Róberttől

Mintha csak még egyszer egyesíteni akarta volna a természet itt a délvidék küszöbén mindazt, a mit különben messze távolsággal szokott egymástól elválasztani: egymás mellé állította a Brenta omlatag mészkőlánczolatát s az Adamello és a Presanella őskőzettömegét. Nyugatra az Adamello óriási kupolához hasonlítható roppant hegytömege emelkedik, melyből minden irányban völgyek ágaznak szét, s melynek tetejét hatalmas gletcserek koronázzák. E rengeteg jégmezők egyes részletei, valamint a hegység párkányain meredező csúcsok is mind külön-külön nevűek. A legmagasb valamennyi közt maga az Adamello, mely 3.547 méternyire emelkedik a tenger színe fölé. Átellenében éjszakkeletre a Presanella kisebb hegytörzse áll, számos lefüggő gletcserével és az Adamellót is fölülmúló 3561 méternyi csúcsával. E kettő közt pompáznak a Val di Genova csodálatos szépségei. Gesztenyeerdőkkel kezdődve, fokozatosan emelkedik a satnya törpefenyőbokrokig; szép alpesi rétek váltakoznak rajta groteszk alakzatú sziklás részletekkel, számtalan vízesés zuhog benne, melyek egyikét a völgy fő ere, a Sarca alkotja; fölfelé egyre vadabbá s nagyszerűbbé válik a jegesek világa, hol minden élet kihalt, kivéve a gletcserbolhát, a levegőben vijjogva kerengő keselyűket és a medvéket, mint e vidék egyedüli lakóit, vagy legalább látogatóit. Régebben a Sarca vize is egy gletcserkapuból fakadt, mely azonban már elolvadt. E vidék első kikutatója és leírója a később mint merész éjszaksarki útazó világhírűvé lett Payer Gyula volt. Azóta már számtalan hegymászó és tudós járt itt minden irányban, menedékházak keletkeztek s évről-évre gyarapodik e hegység irodalma.

A Brenta-hegynek több oldalágra és völgyre tagozódó lánczolata, mely a Nocétől éjszak-déli irányban egész Sarcáig terjed, leghatalmasabb és legmagasabb emelkedés az Etschtől nyugatra húzódó mészhegységben. Alakzatokban való gazdagsága, tornyok, oszlopok, szarvak, bástya- és falkoronák, fűrészfogak s ki tudná mind elsorolni, még mi mindenféle idomokban való dús változatossága tekintetében a legtapasztaltabb és járatosabb hegymászók tanúsága szerint bátran vetekedhetik a keleti Dolomitokkal.

A legcsodálatraméltóbb részlete e hegységnek mégis a Bocca di Brenta nevű, 6 méter széles haránthasadék egy 300 méter magas sziklában, mely a lánczolatot éjszaki és déli részre osztja. Az e hasadéktól éjszakra és délre álló legmagasb, örök jég borította csúcsok elnevezése dolgában sokáig a legnagyobb zavar és vita uralkodott, míg a tridenti Alpes-egyesűletnek igen buzgó munkássága úgy vetett véget a zavarnak, hogy a Boccától délre lévő legmagasb csúcsnak Cima Tosa (3.179 méter), az éjszakinak meg egyszerűen Brenta nevet adott. 1882 május havában a Brenta egyik tornya 200 méternyi magasságból egy alantibb szirtfokra omlott le s innen aztán apró törmelékké zúzódva a Val di Brenta mélyébe hullott alá, a hol most több mint másfél óra járásnyi omladékrakás alakjában borítja a talajt. Szerencsére sötét esős éjjel történt e hegyomlás, mikor épen senki sem járt arra s így emberéletben nem tett kárt. Campiglio lakói azonban hallották az iszonyú robajt s nem kevesebbet hittek, mint hogy a világ vége jött el. A Brenta-láncz nyugati oldalára a legszebb kilátás, mely bár kissé korlátolt, de annál fönségesb és színekben annál gazdagabb s azért mégis az egész Rendena-völgyre s le egész az Idro-tó tükréig terjed, a már híressé is vált Sabbione (2.096 méter) tetejéről nyílik. E gyöpes tetejű csúcs Pinzolótól éjszakkeletre emelkedik s a nevezett helytől 3-4 óra alatt érhető el.

Campiglióból sokfelé tehetni szép kirándúlásokat úgy a Presanella és a Brenta hegyekre, mint fél- vagy egész napi járó földre és rövidebb távolságokra. Kedvelt kirándúló hely a Campo di Carlomagno (1.618 méter), hol a monda szerint Nagy Károly táborozott volna, továbbá az ennél még magasabban fekvő Spinale fensíkja (1.896 méter). A kilátások helyről-helyre változnak; mennél magasbra emelkedünk, annál tágabb tér s annál több új meg új látvány tárúl elénk.

Nem csoda tehát, ha Madonna di Campiglio évről-évre növekedő látogatottságnak örvend. Pedig még csak vagy harmincz esztendővel ez előtt is csupán egy szegényes kis korcsma állott a régi templomocska mellett, mely utóbbinak boltozatáról hálóban egy óriási mesés – sárkánytojás függött alá! Ma a szerény kis csapszék helyén nagy és fényes alpesi fogadó áll, mely 1889-ben abban a kiváló szerencsében részesült, hogy nyolcz napra vendégei voltak a királyné Ő felsége és Mária Valéria főherczegnő Ő fensége, kik innen a kedvező időben naponkint kirándúlásokra mentek s egyszer egészen a Grostè hágóig elgyalogoltak. Azóta a Grostè-csúcs (2.557 méter) királyné Ő felsége engedelméből Mária Valéria főherczegnő nevét viseli.

Vorarlberg.

Azon sok ezer embertől eltérőleg, kik az Arlberg-vasút megnyílta óta ennek 10.250 méter hosszú alagútján mennek át Tirolból Vorarlbergbe, mi a hegy hágóján hatolunk át. Az alagút keleti bejáratánál lévő St. Anton helységből nem egészen két óra alatt a régi St. Christof telephez érünk, honnan a csekély emelkedésű úton néhány percz múlva a Duna és a Rajna vízválasztójához s ezzel Tirol és Vorarlberg határához jutunk. Egy magas feszület és a határoszlopok állnak ez 1.797 méternyi magas helyen. Az Arlbergi hágó egy hosszú hegynyereg, mely, mint tájkép, épen nem megnyerő. A tető gyér növényzete s az éjszaki oldala tőszomszédságában 2.800 méternyi magasságig emelkedő kopár dolomit-mészhegységnek hegyóriásai egészben komor, szinte rideg, csaknem sivár tekintetűek, mit csak alig enyhít kevéssé a gneisz-övhöz tartozó déli hegylánczolat erdősége. A nyári napokon is szüntelen fújdogáló csípős szellő sejteti, milyen lehet itt a tél s mit kellett kiállniok azoknak a munkásoknak, kiknek még kevéssel ez előtt is az volt a dolguk, hogy a kocsiútat járható állapotban tartsák.

De nemcsak a vízválasztón és a politikai határvonalon, hanem egy másféle határon is átlépünk itt; ugyanis a bajor törzs területéről az alemannéra jutunk s Tirol után csakhamar tetemes különbséget veszünk itt észre nyelvben, viselet-, építkezés- meg sok más egyébben.

Az út még jó darabig meglehetős egyenesen halad, utóbb aztán, bár alig észrevehetőleg, ereszkedni kezd. A lefelé vezető s nagy kanyarúlatokkal kigyódzó út elejéről a Kloster-völgy nyílik meg előttünk. A kép előterében egy szegényes falucskát látunk az Erzbergről jövő lavina-omlások ellen emelt erős kőgát mögött meghúzódni. Ez Stuben (1.418 méter), melyre a néphumor a „des Kaisers grösste Stuben” (a császár legnagyobb szobája) szójátékot faragta. Nem régiben még nevezetes postaállomás volt, jelenleg azonban rideg környezetében meglehetősen elhagyottan tengődik.

Stubentól egyenest éjszaknak az Erzberg és az Ochsenboden közti hegyláncznak egy bevágása a Lech-völgybe vezet. Ez a Flexen-hágó, melyről szép vízesés ömlik alá. A Stuben-patak mentén fölfelé egy jó, de igen tekervényes kocsiúton a hágó tetejére jutunk, hol (1.761 méter) a kies fenvölgy buja legelőin és rétjein sok marha legelész. A völgy legtágasabb helyén áll a csak nyári időben lakott Zürs alpesi falucska. Odább éjszakra lefelé ereszkedik az út, mely alatt egy vidám hegyi patak csörgedez, mindegyre szűkülő völgyében, míg végre valóságos szorosba jut, melynek oldalában már alig van elég helye a kocsiútnak. De ím egyszerre csak föltárúl előttünk a felső Lech-völgy legszebb medenczéje s benne a kedves kis Lech falu zöldelő rétszőnyegek közepette s hatalmas hegyektől övezve, melyek közül a szép alkotású Omeshorn 2.572 méter magas.

Igazi alpesi fenvölgy létére sem szűkölködik a Lech-völgy legfelső része bizonyos szelídségben, mit gyönyörű alpesi rétjei- és erdős lejtőinek köszönhet. A völgy legvégén a Rothe Wand hatalmas sziklatömege tornyosúl 2.701 méternyire. A legmagasabban fekvő telep a Zug tanya, három kilométernyire Lech falutól s ennél vagy 70 méterrel magasabb ponton. Zugtól délnyugatra a 2.676 méternyi Schafberg emelkedik. Lech alatt a völgy csakhamar ismét összébb szorúl, s a folyó a mésztalajba vájt medrében oly mélyen fut tovább, hogy vize, a mint Warthnál a völgyet elhagyjuk, nem is látható többé. A Lechből Warthba vezető út mentén balkéz felől 1.715 méternyi magasságból Bürstegg, Vorarlberg legmagasb egyházas faluja néz le ránk.

Warth, melynek tőszomszédságában Vorarlberg, Tirol és Bajorország határai érintkeznek, már a Hochkrumbachi fensík egyik lépcső fokán áll. E fensík a Klosterthali, Vorarlbergi és Algäui Alpesek összetorlódásának vaskos csomóján terül el s mind metszik rajta egymást a szomszédos völgyekbe vivő útak. Középpontjában az Aar- és a Warthhorn állanak, éjszaki szélén pedig a kétszarvú Widderstein (2.531 méter) emelkedik merészen ágaskodva, míg a Bregenzi Achétől délre a Mohnenfluhe 2.541 méternyi magas csúcsa látható. A meglehetős forgalmú útak találkozó pontján Hochkrumbach falucska áll, melynek másik, jellemző neve Krumbach ob Holz, vagyis az erdőség határa fölötti Krumbach. E falu télen lakatlan, sőt nyáron át is ritka eset, hogy a korcsma vendégszobájának kályhája fűtetlen állhasson. A roppant hótömegek miatt, melyek itt télen át fölhalmozódnak, az egykor itt fönnállott plébánia lejebb költözött a valamivel alább, egy hóomlások ellen védett hegyfokon épült templomocska mellé, hogy legalább a papot ne zárja el egyházától a nagy havazás, mint az a mindössze 13 házból álló községgel elég gyakran megtörtént már. Jelenleg nyáron is csak 6 háznak van lakója, kik csakis a havasra kihajtott marha őrzésével foglalkoznak.

A Canisfluh. Lichtenfels Edétől

A Hochkrumbachi fensíktól nyugat felé a Lech zúgó vízétől öntözött Nagy Walser-völgy húzódik, mely az Arlbergi hágótól elágazó Kloster-völgygyel együtt a Klosterthali Alpeseket szegélyezi. Ezen, még a magas hegységhez számítandó mészalpes-lánczolat déli, változatos alakzatokban dús ága szegi be a Kloster-völgy éjszaki oldalát. A Nagy Walser-völgy és a Bregenzi Ache éjszaknyugati irányú völgye közt emelkednek a szorosabb értelemben vett Vorarlbengi Alpesek, melyek legdélibb csúcsaik kivételével már a középhegységhez számítandók. A Bregenzi Achétől keletre eső hegyvidék az Algäui Alpeseknek a legnyugatibb része, melyben a Hoher Ifer (2.227 méter) a legéjszakibb előőrse a vorarlbergi magas hegységnek. A hochkrumbachi hegycsomóból kiágazó völgyek közt legnevezetesebb a Bregenzi Ache völgye. Mielőtt azonban ebbe lépnénk, még egy kisebb völgyre kell irányoznunk figyelmünket, mely a Lech-völgyhöz hasonlóan szintén a Dunába küldi vizeit. E vidék Vorarlberg többi részétől úgy el van bástyázva, hogy erről az oldalról csak egy nehéz járatú ösvényen lehet hozzá férni; ellenben, Bajorország felé nyílt, miért is legutóbbi időben az osztrák vámterületből kiszakították s a németországiba kebelezték be.

A hochkrumbachi korcsmától egy meredek gyalogút visz föl az 1.975 méter magas Gensteljochra, mely a Widderstein és a Gaishorn között emelkedik. Az útat jelző rozsdás kerepelő-készülék, melyet az itt szűntelen fúvó szél örökké forgat, ködös és éjjeli időben nagyon jó szolgálatot tehet az erre járó vándoroknak. De nem ilyen, hanem szép nyári időben kell a hegytetőre mennünk, hogy a szép kilátásban, mely innen élvezhető, fáradságunknak megérdemlett jutalmában részesüljünk. Lábaink alatt az egy órával előbb elhagyott templomocska áll a körötte szerteszórt házakkal, alpesi kunyhókkal, szénás csűrökkel és egy kis tóval a fenvölgyben; e fölé a Klosterthali Alpesek magas csúcsai emelkednek, melyeknek nyugati meredek lejtői az ottani Schröcken völgykatlant védik, kelet felől pedig még a warthi templom tornya csillog föl. Éjszakra a fönséges sziklafalak közé zárt Gensteltobel hegyhasadéka látszik, melyben sokszor szédítő magasban vezet egészen a tátongó mélység szélén lefelé az út. E hatalmas, de már szinte borzalmat keltő alpesi képnek jótékony hatású nyájas ellentéte tárúl elénk, midőn fárasztó vándorlásunk után végül a Kis Walser-völgybe érünk. Bájosan, szinte kecsesen sorakozva állnak a Walser csínos házai zöld mezők közepette, melyeket közepes magasságú, eléggé erdős hegyek körítenek, s az útas szívesen pihen meg a Genstel-völgyből kiérve Mittelberg faluban, melynek hegyes tornyú temploma körűl igen csinos és kényelmes házak állnak elszórtan az Alpes-világ egyik legmosolygóbb kellemű tájékán. A völgy, mely vorarlbergi részében sehol sem száll 1.000 méter alá, jókora magassága mellett is enyhébb természetű, s kiváltképen Mittelberg, Hirschegg és Riezlern faluk házainak jómódra valló takarossága ád neki vonzón kellemes színezetet. A völgynek, mely fő helye (Mittelberg) nevét is viseli, legnagyobb folyója a Breitach, az Iller három forráspatakának egyike, melyek a bajorországi Oberstdorfnál egyesűlnek. A Breitach előre haladtában mindig mélyebbre vájódik be a Flysch-talajba, holott a mentén lévő falvak a völgy magasb lépcsőfokain, vagy, mint Hirschegg, egészen fönt a hegyoldalon is állanak. A patak végűl egy 60 méter mélységű hegyszoroson áttörve hagyja el Vorarlberg területét. A völgyből vissza akár az 1.868 méter magas Starzeljochon át is térhetünk; de, mivel a Bregenzerwald vidékét egészen a legbelső zugáig meg akarjuk ismerni, inkább megint csak a Gensteljochon átkelve kerülünk vissza Hochkrumbachba.

A Gensteljochtól dél felé útunk közben látott kis tó közelében szintén egy kereszt van, mely, mint az Arlberg tetején lévő, a Duna és a Rajna vízválasztóját jelzi. Innen keletnek a Krumbach siet balra a Lechbe, míg nyugat felé jobbra a Seebach folyik le a Bregenzi Ache vizébe s megbízható vezetőnkül szolgál a majdnem 500 méterrel alább fekvő Schröckeni völgykatlanba, mely 1.260 méternyi magas fekvése mellett sem oly vad és zordon jellegű, mint nevéből sejtenők. Sőt ellenkezőleg a fönségesen komor környezetben alant elterülő üde gyepszőnyeg a rajta álló csínos kis templommal és az 1863-i tűzvész után újonnan épült öt-hat házzal oly kedves idylli képet alkot az égig nyúló hatalmas szirtfalak és sziklakúpok közepette, a minőt e magas hegységben épen nem reméltünk láthatni. A Bregenzer-Wald legfelső részének baloldalán számos kimagasló csúcs sorakozik, melyek közűl csak a Juppenspitzét (2.408 méter), a Mohnenfluhét, a Bruadlerspitzét (2.646 méter), a Hochberget (2.324 méter) és a Hochkinzelspitzét (2.307 méter) említjük. Valamennyi zordonúl szaggatott, mint a mészhegység magasabb lánczolatai általában; szakadékaikban a hó helyenként egész éven át is megmarad; sőt a Bruadlerspitze éjszaki lejtőjén egy kis gletcser is látható. Éjszak és kelet felé a további kilátást meredek oldalú hegyek gátolják, melyek lejtőin vannak elszórva az alantabb, egy kis fensíkon álló s a hóomlások ellen mély bevágásokkal védekező község házai.

A Schröckeni völgykatlanba lépve, a Bregenzer-Wald, vagyis a Bregenzer Ache folyó vidékét alkotó hegység legfelső lépcsőfokára értünk. Jóllehet a vorarlbergi völgyek mindenikének megvan a maga sajátszerű szépsége, e tekintetben mégis kétségtelenül fölülmúlja valamennyit a Bregenzi Ache melléke. Ennek oka az, hogy az Ach-völgy a legjellemzőbb világossággal mutatja a harántvölgyek sajátságait. Minthogy ugyanis az Ache a legkülönbözőbb geologiai rétegek érintkezési vonalainak egész során tör keresztűl, a völgyek lejtős oldalai a legváltozatosabb alakúlatokban bővelkednek; minthogy továbbá számtalan kanyarúlattal kénytelen folytatni útját, az egész völgy szakadatlan lánczolatát mutatja a mindúntalan új meg új, sokszor a legmeglepőbb ellentéteket egymás mellett láttató, de mindig szebbnél szebb tájképeknek. Ezeken kivűl nem kevéssé emeli a Bregenzer-Wald szépségeit az a körűlmény, hogy egyes égig tornyosúló hegyormainak netán rideg zordonságát mindénütt enyhítik a tőszomszédságukban levő kisebb hegyeknek részben gyönyörű alpesi legelőkkel, részben sötétlő fenyvesekkel borított szelídebb lejtői. A természeti alakok változatosságától származó kiességét a vidéknek még növeli a benne levő lakhelyeknek rendkivűli takarossága.

Schröckentől lefelé hirtelen megszűkűl a völgy s csak Hopfreben fürdőhelyen alúl, melynek egyetlen épülete mélabúsan áll az út alatti horpadásban, következik két nagyobb tágúlása, melyeken túl megint hosszabb szorossá szűkűl, hol a meredek sziklafalak csak a folyónak, meg a partján haladó útnak engednek helyet. Csak valamivel Schoppernau előtt nyílik megint a völgy kissé tágabbra, újból a mezőség üdítő zöldjével gyönyörködtetve szemünket. Schoppernaunak a falu fölött álló templom melletti temetőjéből az az obeliszk fehérlik le az útra, mely Felder Mihály paraszt rendű író sírját jelöli. Innen már nem messze van az Argen-völgy torkolatánál gyönyörű helyen fekvő Au. A meglehetősen egyhangú Argen-völgyön át a Damüls (1.428 méter ) magaslatra jutunk, honnan hágók vezetnek a Nagy Walser- és a Laternsi-völgybe. Az Ach-völgy azon első kitágúlásánál, hol a folyó – a földmívelés elég nagy kárára – hordalékát egy jókora téres lapályon rakhatja le, Schnepfau fekszik a Canisfluh (2.041 méter) merészen emelkedő falának tövében, melynek meredek oldala a „Wald” egyik legszebb részlete. A két völgy között kikönyöklő hegyfok gyanánt előre tolt Gopfberg innentől fogva nyugati irányba tereli az eddig éjszaknyugatnak tartó folyót mindaddig, míg a Mellau melletti szép medenczébe nem ér. Mellau utóbbi időben eléggé látogatott nyaralóhelylyé fejlődött, miben talán még aczélfürdőjénél is nagyobb része van a fekvésének, a mennyiben a mellaui völgykatlant egész sor hatalmas hegy veszi körűl, melyek közűl a Mörzelspitze (1.827 méter), a Guntenhang, a Hoher Koien (1.673 méter) s az ennek fölébe emelkedő Mittagspitze (2.092 méter), meg a már említett Canisfluh a legkiválóbbak. A délnyugat felől ide nyíló Mellen-völgy legvégén, honnan a Mellenbach számos zuhataggal törtet elő, a Hoher Freschen (2.001 méter) látható, mely a Vorarlbergi Alpesek góczpontja.

Bregenz. Lichtenfels Edétől

A mellaui medenczénél elbúcsúzunk a „Wald” magasb hegyvidékétől, mert a Guntenhang és a Kopfberg közötti igen festői hegyszoros már meredek falak és bizarr csúcsok helyett sötétlő erdőket és üde réteket láttató, habár még mindig eléggé magas középhegyek ölébe vezet bennünket. A Bizauerbach torkolatánál áll a szintén vasforrással bíró kis Reute, melynek tisztes egyháza a monda szerint a Bregenzer-Wald legrégibb temploma. Nem messze innen, egy tágabb völgyfenék éjszaki szélén a vidék fő helye, Bezau terjeng nagy kényelmesen, hol járásbíróság is székel. Mindjárt Bezautól éjszakra egy alacsony hegyhát húzódik, az 1.867 méter magas Winterstaudéból kiágazó Betzegg. Ennek a tetején állott a század elején történt bajor foglalásig a Bregenzer-Wald belső vidékének tanácsháza. Helyét emléktábla jelöli. A hegyhát éjszaki lejtőjén a bájos Andelsbuch áll, mely már régebb idő óta igen látogatott nyaralóhely. Innen igazán elragadó tájkép tárúl szemünk elé. Balkéz felől egy hegyhát oldalán, melynek legmagasb csúcsa a Hochälpele (1.462 méter), Schwarzenberget látjuk, Kaufmann Angelika szülőhelyét, mely e körűlményen kivűl gyönyörű fekvéséről is nevezetes; előttünk a Bregenzi Ache egy kis völgymedenczéjében a derék Egg helység a Subersach túlsó partján, melynek meredek falak közé zárt medre ősidők óta választó vonal az Elő- és Hátsó-Bregenzer-Wald között; odább egy magas tág síkon Lingenau s ettől keletre Hittisau, e fölött pedig a távolabbi hegyek és dombok hullámvonalai vannak, melyek éjszakkeleten a Hoher Häderichben (1.563 méter) végződnek.

Bezau közelében a Bregenzi Ache megint egy szorosba lép, s innen kezdve a völgy tovább már nem egyéb mély hegytoroknál, melynek meredek oldalait fenyők és cserjék árnyékolják. A falvak mind magasan állnak a folyó színe fölött, többnyire szélesebb lapályokon, melyekről a folyó többé már nem is látható. Ép ezért Eggtől kezdve az út már nem is a folyó mentén halad, hanem Alberschwende falván keresztűl húzódik, mely 5 kilométernyire van délnek az Achétól. Innen két út vezet ki a Rajna-völgy lapályára: az egyik a regényes Schwarzachtobelen át menő, mely Schwarzachnál lép a Rajna-völgybe; a másik csak néhány évvel ez előtt készült a Hochälpele éjszaknyugati lejtője hoszszában, s ez Dornbirnnél juttat ki bennünket a lapályra. Ez útról a Bodeni-tó mellől szép kilátás nyílik a Rajna völgyébe, meg a svájczi Alpesekre.

A Bregenzi Ache, miután keresztűl törtetett 26 kilométer hosszú szorosán s ez útjában az éjszaki szűk völgyekből beléje ömlő mellékpatakokkal, minők a Weissach és a Rothach, gyarapodott, Kennelbach falunál kilép a síkföldre s nem sokkal odább sokágú deltával a Bodeni-tóba ömlik. Itt vezető útján szorosan hozzásimúl a Gebhard-hegy meredek oldalához, melyről legjobb lesz Bregenzet és környékét szemügyre vennünk.

A Gebhard-hegy a Pfänderstock legdélibb nyúlványa. A Rückenbachnak, Vorarlberg éjszaki határának völgyétől az Ach-völgyig húzódik s a Hirschberg 1.088 méternyi csúcsában éri el legnagyobb magasságát. A bregenzi öböl tájképét a hegytörzsnek nyugati meredek oldala jellemzi, hol a Pfänderberg Bregenz közelében 1.056 méternyire emelkedik. Innen a nyugati hegyhát lassacskán lejt éjszak felé, míg a Rückenbachnál hirtelen eséssel véget nem ér. A Gebhard-hegy (201 méter a Bodeni-tó színe fölött) igen alkalmas álláspont Vorarlberg fővárosának, Bregenznek és vidékének áttekintésére.

A tó felé egy, a Gebhard-hegygyel kapcsolatos, a nép ajkán Ölrein nevű fensíkot pillantunk meg, mely az egykori Rajna-gletcsernek a morénája volt. Itt állott hajdan a római Brigantium, melynek helyén ma réteket, szántóföldeket és kerteket, majorságokat és villákat látunk; közepettük áll a protestáns templom. A fensík éjszaki szélén a katholikus plebánia-templom s körötte egy nagyobb házcsoport látható. Egy mély patakárkon túli kis terraszon áll a felső város, a középkori Bregenz, melynek falait ugyancsak megviselte az idő. Egy vaskos négyszögű torony s mellette egy kis templom az ismertető jele. E magaslat alatt terül el az újabbkori városrész, többnyire a tó partjára lemosott iszaplerakódáson, legszélső házsorait egész a tó szelíd kanyarodású vonaláig előre tolva, míg új kikötő-építményei messze benyúlnak a tóba. Éjszak felé a város további terjeszkedésének útját állja a Pfänder meredek hegyfala, mely egész a tóig nyomúl, míg nyugatnak egészen a Bregenzi Ache felé elterülő lapályra kiterjed a város széle. Így áll Bregenz a tó, meg a szomszédos erdőborította hegyoldal között s még mindig elég tere van a tovább-terjeszkedésre, minek az Arlberg-vasút megnyitása, meg az átkelő-hajójáratok óta meglepő gyorsasággal neki is indúlt. Bregenzet ma a kereskedelme teszi fontossá; kereskedésre utasítja már Németórszág és a Svájcz közötti határszéli fekvése. Egyébiránt újabban ipara is tetemes föllendűlést mutat. A középkori város, nemkülönben a római Brigantium nevezetes erősség volt. Ott, a hol nézőpontunkról egy egészen a tó mentén húzódó útig kiszögellő sziklafokot látunk, még ma is áll a hegyoldalnak egy tetemes magaslatán ama három torony egyike, melyek közt régente az út vezetett, minthogy akkor még egészen a tóba nyúlt be a sziklafok, s ez a megerősített útszoros – Klause – volt akkoriban bevehetetlennek tartott védvára a városnak, melyet azon kivűl a déli oldalon még a Hohenbregenz nevű fellegvár is oltalmazott.

Lindaun, a bajor szigetvároson túl a termékeny sváb dombvidéket, meg ennek keleti alján a lassankint mélyedő Leiblach-völgy szelíd hajlású teknőjét pillantjuk meg, melynek folyócskája a tartomány s egyszersmind Ausztria határát jelöli. A völgy rétjei, szántóföldjei, mezői és gyümölcsöskertjei közül Lochau és Herbranz községek templomtornyai emelkednek ki. Lindau közelében, a lapályos tóparton Mererau kolostor terjedelmes épületcsoportja, az Achén túl pedig a nagy kiterjedésű Hard falu fekszik, melynek élénk fakereskedése és ipara van; a Fussach torkolatához közel hasonló nevű falu áll, mely már a középkorban s egész a legújabb időkig is fontos kikötőhely volt, minthogy az árúszállítás útja Lindau felől a tavon keresztül Fussach felé irányúlt s innen indúlt aztán a Rajna mentén tovább. Belebb a Rajna mellett, ott, hol a folyó szorosan a svájczi hegyekhez simúl, Höchst és Lustenau nagy faluk következnek, melyek sok gabnaneműt termesztenek és géphímző-iparral foglalkoznak, de utóbbi időkben a gyakori árvizek miatt csaknem végpusztúlásra jutottak. Végre dél felé a Rajna völgyébe látunk be; a völgy mögött az Alpesek bérczei emelkednek, melyek közt legszembetűnőbb a „Drei Schwestern” szép alakzatú hegytömege.

A Rajna-völgy a svájczi Mayenfeldtől a Bodeni-tóig legnagyobb mélyedése az egész éjszaki Alpes-övnek. A völgy meglehetősen egyenes irányú és nem csekély szélességű levén (hoszsza 58 kilométer, melyből 30 kilométer Vorarlbergre esik; szélessége 2–10 kilométer, általa igen tanúlságos betekintést nyerhetünk az éjszaki öv belső lánczolataira, kezdve a Bodeni-tó keleti partjának neogen-képződményén s a Flysch- és krétaövön áthaladva egész a mészalakúlatokig, melyek délen minden kilátást elzárnak. A mily érdekes azonban e völgy a geologusra nézve s a mennyire gyönyörködtetők még a nem szaktudós útazó szemében is a változatos tájképek: ép oly kevéssé vidámító helyenként, különösen alsó részeiben, magának a Rajna-völgy fenekének a szemlélése. Ez úgyanis nem egyéb lemosott üledéknél, mely évezredek során folyton előbbre nyomúlva, a Bodeni-tavat egész mai délnyugati határáig szorította hátrább. S a ki e vidéket nem csupán a vasúti kocsiból pillantja végig, hanem az országútaktól félreeső gyalogösvényeken járja be, az bizony gyakran messzire terjedő fertőket és morotvákat, másutt meg sovány, egyetlen fától sem árnyékolt réteket, vagy álló vizektől lepett nagy területeket is fog látni útjában.

A Scesaplana. Lichtenfels Edétől

Bregenztől a Rajna mentén fölfelé az Ölreinen át visz az út. Egy hosszú födött hídon átkelünk az Ache túlsó partjára s nem sokára Lauterachba érünk, honnan Svájczba ágazik el a vasútvonal. Innentől kezdve a völgy összes nagyobb helységei fönn a hegység párkányán állnak, mert alapítóik jól ismerték a folyam ármányosságát, utódaik pedig a hegyekből alázuhogó vizek mozgató erejét igyekeztek lakhelyeik helyzetéből folyólag fölhasználni. Így Schwarzach a már előbb szóba kerűlt Schwarzachtobel torkolatánál áll, s köszörűkő-gyártása miatt említendő. Ezután a terjedelmes és kültelkeivel messze az előhegységig fölnyúló Dornbirn mezőváros következik, mely a tartomány legnagyobb községe s a Vorarlbergben nagyon fejlett pamutszövésnek a fő helye; ezzel az ipárággal innen kezdve a Rajna- és Ill-völgyben egész Bludenzig minden nagyobb helységben és számos külön gyárakban ezer meg ezer szorgos kéz foglalkozik. Dornbirnnél egy szoroson fut át a Dornbirni Ache, mely a Hocher Freschen lábánál ered s alsó folyásában Fussach nevet visel. Dornbirntől kezdve mind közelebb-közelebb nyomúl a folyóhoz a helyenként falszerű, máshol meg szakadékos oldalú hegyláncz, melyben itt a Hohe Kugel 1.643 méternyi csúcsa a legmagasabb. E hegység alatt nyúlik el hosszan Hohenems, mely valaha a hasonló nevű grófság fő helye s az e nevet viselő, hajdan oly hatalmas és nagy tekintélyű grófi család időnkénti székvárosa volt.

A mezővároska fölött meredek sziklafokokon áll Neu-Hohenembs egészen és Alt-Hohenembs félig rombadőlt vára. Kiválóan szép s kies fekvésű Götzis, melynek gyümölcsösei a hegység egy előfoka és a Kummenberg közötti egész területet ellepik. A Kummenberg egy egészen külön álló hegy a Rajna lapályán; 424 méternyire emelkedik a tenger színe fölé, s alighanem az őskorban itt hullámzott tenger egyik szigetének tekintendő. Egészen mellette egy kisebb, ma Schlossberg nevű szirtfok áll, mely fontos szerepet játszott Vorarlberg történetében. E sziklán állott hajdanában Neuburg vára, melyet 1363-ban az alája tartozó kis környékkel egyetemben a Habsburgok megvásároltak, ezzel tévén meg az első lépést egész Vorarlberg megszerzésére. Götzisen felül nem messzire a táj képe hirtelen megváltozik. A hegyoldalak hátrább vonúlnak s nagyobb változatosságot mutatnak. Jól mívelt és sűrűbb lakosságú dombvidék terűl a magasabb hegyek előtt; számos csinos falu és nagyobb község, mindannyi gyümölcsfákkal s termékeny rétek- és földekkel övezve, integet felénk a magaslatokról, így Meschach, Fraxern, Victorsberg, míg mások, mint Klaus, Weiler, Rötis, Sulz a dombsor tövénél fekszenek. E völgytágúlás a szép fekvésű Rankweilnél ér véget, hol egyszersmind a tartománynak egyik nevezetesebb pontja van. Ugyanis e helység közelében, a Müsinen nevű mezőn tartották századokon át Rankweil kerületi törvényszékét.

Rankweilnél a Frutz vize csörtet elő a hegyek közűl; de egy mély és járhatatlan szakadék megközelíthetetlenné teszi e hegyi patakot. Csak egy, innen éjszakra eső meredek úton juthatunk be a völgyébe s így is csak benn a völgy hátsó részében férhetünk hozzá a patakhoz, mely olyan mély és keskeny medret vájt magának, hogy a mellékén levő nehány helység és tanya mind csak az éjszaki hegyoldal egy-egy magasabb lépcsőfokán tudott elhelyezkedni, azért választván az éjszaki oldalt, hogy részük legyen egy kis napvilágban, melyet a déli lejtőktől irígyen elzárnak a délen emelkedő Hochgehrach hegy (1.960 méter) és szomszédai. A völgy alsó részében, mely a benne levő legnagyobb község, Laterns nevét viseli, kényelmes út vezet a Hoher Freschen tetejére, mely bár nem a legmagasb pont, de mindenesetre fő góczpont a Vorarlbergi Alpesekben, és oly szép kilátást nyújt, melynek alig van párja az egész tartományban, s egyúttal igen tanúlságos betekintést enged a körötte lévő hegylánczok alkotásába.

Bludenz és a Rhätikon. Lichtenfels Edétől

Rankweiltól délre oly messzire nyomúlnak a hegység legszélső előfokai a Rajna völgyébe, hogy ezt az osztrák oldalon majdnem teljesen elzárják. Az ezen előhegyek két keleti tagja közt húzódó keskeny völgyön nem sokára a gyönyörű felevésű Feldkirchbe, a tartomány második városába érünk. Nyugatra tőle az Ardetzenberg szőlőborította oldalai, keleten egy meredek magaslat, melyről álmodozva tekint alá az ódon Schattenburg, délre az Ill, mely ellenállhatatlan erővel tört magának útat a sziklán keresztűl s ekként az Ardetzenberget és keleti szomszédját elszakította a déli hegyektől; az Ill-en túl mindig magasbra emelkedő hegytömegek, a Rhätikon legéjszaknyugatibb előőrsei, s a hegyszorosok és magaslatok közt a kövér zöld rétek és árnyas fáktól övezett városka, melynek épületei még középkori jellegűek. A ki a várost tágas környékével együtt akarja áttekinteni, az ne sajnáljon fölmenni a gyönyörű díszkertté alakított Margarethenkapfra, honnan különösen az osztrák Rajna-völgy legfelső részébe szolgáló kilátás igazán gyönyörű. Ugyaninnen lehet csak az Ill azon két szorosának hatalmas arányait is megítélni, melyek közt Feldkirch áll. Épen a város előtt olyan keskeny a sziklaszoros, hogy az országútat csak bajjal lehetett a sziklájába bevájni, míg a vaspályának már alagútat kellett fúrni a Schattenbergen át. De néhány lépéssel odább már megváltozik a kép; az Innen-Walgauba lépünk, mely az Ill-völgynek Feldkirch és Bludenz közötti része.

A Walgau kétségtelenül egyike az „Arlberg előtti” legszebb vidékeknek. Ha Bregenz a tavával dicsekszik, melynek legszebb öblében fekszik, ha a Bregenzer-Wald folyton változó, szebbnél szebb képeinek dúsgazdag sorozatával gyönyörködteti a vándort: a Walgaunak is megvan az a kivált elsőbbsége, hogy délen ő vele is közös a tartomány két leghatalmasb hegytömegének egyike, a Rhätikon. E mellett a Walgau védett helyzeténél fogva igen enyhe éghajlatú s a Rajna-völgy ködei sem járják, a miért is virágzó földmívelést látunk benne mindenütt s igen sűrű a lakossága. Ugyanazon okból, mint a Laternsi-völgyben, itt is az éjszaki oldalon fekszik a legtöbb helység, főkép a Vorarlbergi Alpesek szelíd elődombjain: így a derék Satteins, aztán Röns, Düns, Schnifis, Thüringen és Ludesch; e két utóbbi közt hömpölygeti vizét a Lutz patak a Nagy Walser-völgyből az Ill-völgybe. A faluk némelyike mellett egy-egy régi hegyi vár omladéka áll, jellemző ellentétben a völgy alján itt-ott látható gyárak épületcsoportjainak csillogó ablaksoraival. Délre a Rhätikon mészkő-lánczolata emelkedik, melynek éjszakra nyomúló ágai egyetlen hosszú s igen magas falnak látszanak. De, ha a keskeny hegyszakadékokból nagy robajjal alácsörtető hegyipatakok mellett fölfelé megyünk, több órányi fáradságos járás után a magas hegység előlépcsőjéree jutunk, hová a Rhätikon-láncz hókoronás csúcsai tekintenek alá fönséges magányukból. Így Frastanznál a Sarcina, melynek ugyan csak az alsó része tartozik Vorarlberghez; míg felső vonala már Liechtenstein herczegségbe esik, s a Rajna-völgygyel a merész alkotású Drei-Schwesternberget (2.124 méter) szegélyezi; Nenzingnél a Mänk magaslik, mely a Gamperthona-völgybe vezet; ez felső részében gyönyörű alpesi rétséggé szélesedik, melynek a nép ajkán „Nenzinger-Himmel” a neve; végűl az Alvier-patak, mely a Brandi-völgyben csörgedez s a Bürserklamm-on át tör magának útat a völgybe. Az Alvier-patak völgyében jó magasan fekszik a hosszú Brand falu, melyről a völgyet is nevezik. A sziklafalak közt porló zuhatagban aláeső Alvier-patak a Lüner-tónak a lefolyása; ez a legmagasb fekvésű nagyobb alpesi tó, mert 1.924 méternyire van a tenger színe fölött. Innen szokás menni a Scesaplana (2.962 méter) fehéren csillogó tetejére, honnan végigjártathatjuk tekintetünket a Monterosától az Adamellóig érő egész Alpes-lánczolaton, éjszak felé pedig messzire belátunk a sváb dombvidékre. A Scesaplana lábánál fekszik a Brandnerferner.

Klösterle és a Wäldlitobel. Lichtenfels Edétől

Az Inner-Walgau Bludenz-czel, a kis tartomány harmadik városával záródik, mely győnyörű fekvésén kivűl élénk iparáról nevezetes. Bludenztől nem messzire torkollik ki a Nagy Walser-völgy, mely a vele meglehetősen egyközű Kloster-völgygyel együtt a Klosterthali Alpeseket zárja körűl. Alakúlatára nézve a Walser-völgy a Laternsinek tökéletes mása, de majdnem kétszer olyan hosszú, mint ez, s a vele összeszögellő hegyek is jóval magasabbak, meg népessége is sűrűbb. Mint a Laternsi-völgy, a Walser-völgy is mély teknőjű, s helységei majdnem mind az éjszaknyugati oldalaira telepedtek. Ezek közűl St. Gerold, Blons és Sonntag a legnevezetesebbek s az utóbbi a völgy fő helye, honnan a jóval magasabban fekvő Fontanella mellett egy ösvény vezet az 1.500 méternyi Faschina-hágón keresztűl az Argen-völgybe. A völgy legvégén van Buchboden s ennek közelében, egy mellékvölgy kijáratánál a világtól teljesen elzártan a kis Rothenbrunn gyógyfürdő. A völgy legfelső foka üdén zöldelő medenczévé szélesedik ki, s ez már azon magaslatokra támaszkodik, melyek nyugaton a Hochkrumbachnál találkozó hegylánczok góczpontját szegélyezik.

A mint az Ill Feldkirchnél kettős szoroson át tört magának útat a Rajna völgyébe, úgy e folyó középső részét a felsőtől szintén egy völgy hasadék választja el. Az Arlbergről lefutó Alfenz torkolatának épen fölötte a Lorünser és a Davenna merőleges falai oly közel érnek egymáshoz, hogy csupán a folyó meg az út fér el köztük. E szoroson, melynek Stebösi (= via mala) a neve, keresztűl hatolva, a Lorüns tanyánál az Ill-völgynek Montafon nevű felső részébe jutunk, s mindjárt jó nagy részén végig látunk a völgynek, mely St. Anton és Schruns között tárja elénk legszebb képeit. A völgynek közepes szélességű, jól mívelt alja tele van ültetve cseresznyefákkal, melyek főkép virágzáskor gyönyörű látványt nyújtanak. A fák közűl takaros házak kandikálnak ki; a hegyoldalt jókora magasságig szántóföldek és rétek között álló majorságok és tanyák lepik el; a háttérből a Rhätikon-láncz magas csúcsai néznek a nyugat és dél felől nyíló völgyekbe. A Montafon legszebb pontja a Silber-völgy torkolatánál van. Itt fekszik a völgy fő helye, Schruns, mely egész városias építkezésű és marhavásárairól messze vidéken nevezetes. Átellenben az Ill bal partján Tschagguns búcsújáró temploma áll s fölötte a Mittagspitze (2.164 méter) vöröses-sárga csúcsa emelkedik, mely mögött a völgyből nem látható Schwarzhornspitze (2.457 méter) és a még ennél is magasb Sulzfluh (2.804 méter) hatalmas tömege meredez. Tágasabb kilátást csak Ausserbartholomäberg falunál élvezhetünk, mely Schrunstól éjszakra áll a hegyoldalon, honnan nemcsak a völgy nagy részét, hanem a Rhätikon-hegyláncz legvaskosabb tömegeit is láthatni, melyek közűl a Zimberspitze (2.640 méter), a Drusenfluh (2.274 méter) és a Sulzfluh tűnnek ki; a két utóbbi elé gletcserek is rakódtak.

Schrunson felűl mindjárt összébb szorúl a völgy; a Fratte nevű hatalmas görgetegkúp választja el a belső Montafont a külsőtől, melyeket e vidéken Ausserfratte- és Innerfratte-nak neveznek. Az Ausserfrattéban a völgy nagyszerű szabása mellett többnyire nyájas tájképeket látunk; míg az Innerfratte jellege, ha nem épen komor is, de mindenesetre komolyabb és elzártabb. A völgy feneke szűk, helyenkint egészen el-elvész, de felsőbb részei ismét kiszélesednek; a hegyoldalak meredekebbek s nem igen jut rajtuk hely szántóföldek és mezők számára; csak egyetlenegy nagyobb falu alakúlt benne, a St. Gallenkirch, a messzeföldön ismeretes káposztavágók szülőfölde. A völgyben belebb fekvő helységek kicsinyek és szegényesek, így Gurtipol, Gaschurn és Patenen (1.047 méter), a völgy utolsó falva meglehetős tágas, de sovány határral. Patenentől kelet felé eléggé járt ösvény, a Zeinis-hágó, vezet Tirolba; odább délnek a Biller Höhe (2.046 méter) szintén összekötő kapocsúl szolgál a keleti szomszédtartomány felé. Patenennél az Ill-völgy hirtelen délnek kanyarodik, holott eddigi egész vonala délkeleti irányba tartott. E fordúlóval egyszerre a völgy tájjellege is megváltozik. A magas hegység világába érünk, mely állandó emberi lakhelyeket már nem tűr. A gneisz-öv hegyei, melyek közé St. Gallenkirchné1 érünk, nem bővelkednek ugyan a mészkőhegyek sajátszerű alakúlataiban, de viszont zömökebb tömegük és kevésbbé szakadékos voltuk miatt a gletcserképződésre alkalmasabbak. Itt a völgygyel együtt mihamar olyan magasságokba érünk föl, hol a vizek moraja elnémúl az örök jég bilincse alatt, melyből a tartomány legdélibb szélén fönséges csöndben emelkednek ki a sötét hegyóriások. A legdélibb s egyszersmind legmagasb határhegy, a 3.313 méternyi Albuinkopf vagy Piz Buin lábánál jégmezők terülnek, melyekből 2.176 méternyi magasságban az Ill folyó ered.

Bludenztől egyenesen keletnek irányúl a Koster-völgy, mely tájképi szépségek tekintetében talán a tartomány összes völgyei közt a legszegényebb. Bludenz melletti torkolatától egész Braz faluig még meglehetősen széles és nem kietlen, de már itt is erősen emelkedik. Braztól belebb aztán lassankint egészen elszűkül a völgyfenék; az út, mely gyakran kénytelen a folyó egyik partjáról a másikra átkelni, hogy helyet szorítson magának a hegyoldalakon s a lavinák és morénák elől védve legyen, már a völgy magasb fokára emelkedik. Még magasabban húzódik a vaspálya, mely mindjárt Bludenz mögött gyorsan emelkedik s merészen épített vonalon halad a Klosterthali-Alpeseknek sok helyt szédítő szakadékai fölött, melyeknek számtalan hegyipataktól átszeldelt gerinczei fűrészes ormójú falakként merednek a szűk völgy két oldalán. Mélyen a vasútvonal alatt állnak a csekély számú, szegényes falvak, melyek közűl a Wäldlitobel kijáratánál levő Klösterle adta a völgynek a nevét. A déli oldal lejtői többnyire sűrű erdőkkel borítvák s közelségük miatt nem engedik látnunk a mögöttük távolabb emelkedő Verwall-csoport gneiszhegyeit. A hol már az országút is a vaspálya magasságáig emelkedik, hogy Stubenen keresztűl az Arlberg tetejére kapaszkodjék, Langen néhány házacskája áll (1.217 méter) a nagy alagút nyugati bejáratának tőszomszédságában. Nem messziről Stuben falucska int felénk búcsút, a mint ugyancsak ez a falu üdvözölt bennünket a tartományba való beléptünkkor.

Kicsiny a tartomány, melyet ím leirtunk, de mindenütt meglátszik rajta az Isten áldása.

A Starzel-hágó. Lichtenfels Edétől