Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Gottschee és a gottscheeiek.

Gottschee és a gottscheeiek.

Schröer Károly Gyulától

A Steinwand Gottscheeben. Sturm Józseftől

Gottschee vidéke Krajnának egy sziklás, nehezen hozzáférhető zugában fekszik. A zord telet, mely e tájon már októberben kezdődik, csak május közepe felé váltja föl a tavasz. Ily körűlmények közt az őszi vetés nem is él meg, be kell érni a tavaszival. A terület legnagyobb részét az erdő-borította Karszt-hegység foglalja el, mely helyenkint valóságos őserdő jellegű még. Köröskörűl megfagyott örvényhez hasonlóan sorakoznak a hegylánczolatok. Katlan-alakú bemélyedéseikben nem egy szép völgy s kellemes síkság terűl el; de még az ily helyeken is oly gyérek a patakok és források, hogy a lakosság a maga és barmai használatára nagyobb részt hó- és esővizet kénytelen gyűjteni és tartogatni. A roppant területű sűrű erdőségek benyúlnak egészen Horvátországba. Itt-ott fantasztikus idomzatú sziklaóriások meredeznek ki az erdők mélyéből, melyekben számos barlang és hegyüreg is található. Járható útakat csak újabb időben vágtak e tájékon. Azelőtt kocsival egyáltalában nem lehetett e vidéken járni. S még manap is elég gyakran sokkal szívesebben leszáll az ember egyes helyeken a kocsiról s inkább gyalogol mellette a többnyire mély szakadékok fölött, vagy meredeken föl és alá haladó úton. Terheket egész a jelen századig csupán öszvéreken szállítottak. Csak nagy ritkán akad az ember útja közben egy-egy termékenyebb völgyre. Mérföldekre nyúló területeken nem látni egyebet kopár legelőknél, melyeknek kővel borított földjén csak páfrány terem. A hol egy kis televényföld akad, azt gondosan kőfallal kerítik be s egy kis kender-földnek vagy zöldséges kertnek foglalják le. Az ilyen kender-földecskéket Gottscheeben „Hargrüblein”-nek hívják, mert e vidéken még járatos a kizárólag felnémet területen honos régi Har szó a „Flachs” (kender) helyett. E körűlbelűl 13 négyszögmérföldnyi területen, 171 helységben és tanyán, mintegy 25.000 lélek lakik. A lakosság egy őserdőszerű vadonba vetődött kis német néptörzs, mely fajrokonaitól való több százados elszigeteltsége daczára még ma is híven megőrizte német ősjellege legnemesebb vonásait; sőt ez elkülönűltség csak fokozta e tősgyökeres eredetiségökben megőrzött, régies zamatú vonások érdekességét. Megérzik e sajátszerű zamat nyelvükön ép úgy, mint szokásaikon s megvan dalaikban és mondáikban is, melyek mély érzésű s bensőséggel teljes néplélekre vallanak. Laibachtól délkeletre, tíz órányi távolságban fekszik Gottschee városka, melyet a benszülöttek csak a város-nak neveznek, míg a Gottscheenévvel mindig az egész hasonló nevű környéket, vagy egyáltalában a vidéket illetik. Városát és annak egész kerületét a gottscheei nem tekinti Krajna kiegészítő részének, hanem egészen önálló területként beszél róla.

Gottschee város nagy pecsétje (1471). Eredeti nyomású pecsét után, Siegl Károlytól.

Köröskörűl a gottscheeieket mindenfelől horvátok és szlovének környezik, úgy, hogy e helyzet láttára önként az a kérdés merűl föl: vajjon mikor és ugyan honnét vetődött ide e német népecske? E kérdés eldöntésére mindenekelőtt egy tény fontos és veendő tekintetbe, az t. i., hogy eddigelé az egész vidéken sehol egy történelem előtti időből való leletre sem bukkantak s egyáltalában nem találtak még semmi nyomot, a mely a XIV. századnál idősb lenne. Ennek alapján mindama föltevések, melyek e vidéknek ősrégi időkben történt betelepítését akarnák valószínűvé tenni, tarthatatlanoknak bizonyúltak. Míg Krajna legtöbb vidékén, még a felső-krajnai havas hegységekben is, mindenütt találni elszórtan római és történelem előtti régiségeket, nem is szólva a középkoriakról: addig Gottschee környékén, mint mondtuk, ilyesmiknek nyoma sincs. E körűlmény szinte döntő jelentőségűvé emelkedik egy okirat tanúsága folytán, mely egész világosan szól a gottscheei terület első betelepítéséről s e közben határozottan kiemeli, hogy e vidéket kevéssel azelőtt még teljesen lakatlannak ismerték. Ez okíratban az aquilejai patriarcha Ortenburgi Ottó grófnak adományozza 1363 május 1-én Gottschee területén a kegyúri jogot. Ime e latin okírat kivonatának fordítása: „Mi, Lajos, aquilejai patriarcha, örök emlékezetnek akarjuk átadni a hírt, a mely hozzánk jutott: nevezetesen, hogy a Reifnitz határában lévő némely erdőkben és pagonyokban, a melyek lakatlanok és míveletlenek valának, számos emberi lakás keletkezett, s amaz erdők és pagonyok megmíveltetének, és hogy ugyanott nem csekély számú nép telepedék meg. E helyeken …….. újabb időben nehány templom is épűlt, nevezet szerint Gottscheeben, Pölanban, Costelben, Ossiwnizban és Gotenizben……Ortenburgi Ottó gróf engedelméből és beleegyezésével, kinek uradalma és joghatósága területén ama helyek feküsznek. Mi tehát – neki – adományozzuk – az illető papok kirendelésének jogát. – – Kelt udinei kastélyunkban, 1363 május 1-jén.”

Gottschee város. Sturm Józseftől

Ezzel az egész vidék története tisztán meg van világítva. Az 1363-ban történt első telepűlés előtt az egész táj lakatlan volt, legfölebb egyes vadászok hatolhattak be elvétve a rengetegbe s adtak talán a vidék egyes völgyeinek neveket, mielőtt azok lakva lettek volna. A vidék főhelye már 1377-ben „a mi Gottschee nevű vásárhelyünk” gyanánt van említve.

1469-ben a törökök egy berohanásuk alkalmával teljesen elpusztították a helységet, mely 1471-ben épűlt föl újra s IV. Frigyes császár rendelete folytán városi rangra emelkedett. Alapító-levelében a város czímerének következő leírását olvassuk: „kék pajzson egy saját-színű sövény s ezen belűl egy megerősített ház, a mely előtt Szent Bertalan áll, egyik kezében könyvet, a másikban kést tartva (az utóbbiak mind) fehéren festve” („ein plaber [blauer] schilt in des grund ein zaum in sein selb farb und darin ein befestigt haus und davor S. Bartelmä stehet, habend in der einen hand ein puch und in der andern ein messer mit weissen farben.”) 1492-ben császári szabadalmat kaptak a gottscheeiek, hogy marhájukkal, vásznukkal és egyéb ipari termékeikkel Horvátországba („auf das Krobatische”) és más vidékekre is eljárhassanak kereskedni. A házaló kereskedést támogató hasonló rendelkezések következtek 1571-ben, 1596-ban, 1774-ben és 1780-ban. A termékeny földben oly szegény tartomány népe valóban csakis a kifelé való kereskedés útján tarthatta fönn magát, mely csakhamar az egész férfi lakosság kizárólagos foglalkozása lett s olyan sajátszerűvé alakította e vidék népének életét. A jelenleg mintegy 1.500 lakót számláló városka barátságos kis hely, melynek legelőbbkelő építménye az Auersperg herczegi családnak magasan kiemelkedő kstélya. A tartomány, mely 1624-től fogva grófság volt, ez időben az Auerspergek birtokába kerűlt s alattuk 1791-ben herczegséggé emelkedett, a mennyiben az Auersperg család uralkodó herczege a mondott évben a gottscheei herczeg czímét nyerte.

A gottscheeieknek a XVII. században dívott régi népviseletéről Valvasor munkájának egy képe nyújt fogalmat. Ma már csak a nők járnak e régi viseletben. A férfi lakosság rendesen napfordúlat ideje (Szent Iván napja = június 24.) táján kerűl évenként haza. Ez időben, melynek Gottscheeben Schumitten (Sommermite = nyár közepe) a neve, örömújjongás hangzik föl mindenfelé, s érdekes ilyenkor látni az egymást viszont látó párokat, mint ütnek el egészen mai divatú öltözetükkel az óralánczot, gyűrűket viselő férfiak az elébök siető asszonyoktól, kiknek rég múlt időkből híven átörökölt hagyományos viselete az apáczákéhoz hasonlít, s különösen nagyobb tömegben látva kelt sajátszerű hatást. Ez öltözet részei a fehér fejkendő, mely fátyolhoz hasonlóan egész könnyedén leng alá; a hosszú és újjatlan, elől nyitott fehér posztó kabát, mely alatt sűrű ránczokba rakott s vörös övvel derekukhoz szorított inget viselnek, továbbá vörös harisnya és fekete czipő.

A gottscheeiek régi viselete (XVII. század). Koch J. és Trost A. rézemetszete után Valvasornak „Die Ehre des Herzogthums Krain” (Laibach 1689) czímű munkájából, König Frigyestől.

Ez egymástól annyira elütő párokat különösen vasárnapokon látni hosszabb sorokban a templomba, vagy onnan vissza vezető, sokszor ugyancsak meredek útakon haladni. A gottscheei nő sohasem változtat egyszerű népies ruházatán, s még mint menyasszony sem ölt különösebb díszt. Cziczomátlan külső megjelenésével azonban jól megfér csínos és kellemes magatartása úgy, hogy akárhány akad közöttük, a kinek csak városias ruhát kellene öltenie és senki sem nézné parasztasszonynak. Legújabb időben egyébiránt itt is kezd már a városi viselet hódítani. – A gottscheei büszke sajátos népi jellegére s nem akar krajnainak tekintetni. Méltó önérzettel hivatkozik különösen a föltétlen bizalomra, melylyel ki-ki bármely gottscheei iránt viseltethetik, s e bizalmat köztük valóban még a legszegényebbek is, a ki egy árva garas nélkűl kél vándorútjára, mindenkor megérdemli. Büszkén emlegetik, hogy „gottscheei emberről még soha sem hallott senki semmi roszat”. S valóban hűséggel és becsületességgel találkozni mindenütt az egész vidéken.

Gottscheei öreg narancsárús Bécsben. Engelhart Józseftől

Annak igazolására, hogy a gottscheei tájszólás a legkülönbözőbb német nyelvjárások keveréke, melyek jó részt magán e vidéken elegyedtek sajátszerű tájbeszéddé, csak néhány példát kivánunk idézni. Ertag „Dienstag” (kedd) helyett és dankh „links” (bal) jelentéssel, melyek a bajor-osztrák nyelvjárást jellemző sajátságok közé tartoznak, azt a vélekedést kelthetnék talán, hogy a gottscheei tájszólás egy a bajor-osztrákkal. De, ha viszont azt látjuk, hogy más tősgyökeres bajor-osztrák alakok, minő példáúl ees werts „ihr werdet” (fogtok) helyett, Gottscheeben ismeretlenek (az említett alak helyett Gottscheeben ihr bert járja); ha továbbá az Ausztriában már kihalt wess? des Vaters genitivust Gottscheeben még élőnek tapasztaljuk (besch bischt? Wűtersch! = Wessen bist du? des Vaters!) s még más effélét veszünk észre: akkor ismét a bajor-osztrák nyelvjárástól egészen idegen sajátságokkal állunk szemben, melyek más forrásra engednek következtetni. Számos családnév egészen svábosan hangzik (Rankeli, Singeli, Kesele, Chrise), mások meg a frank tájszólásokra mutatnak, sőt al-német nevek is akadnak (Büttner, Focke, Temme, Koppe) tőrűlmetszett osztrákok mellett, minők pl. Pachinger, Stampfel, Sumperer, Lampel. Ugyane különböző elemek vegyűlékét látjuk magában a tájszólásban is. Ezekhez járúlnak még egyes olyan sajátszerű vonások, melyek a sette Comuniés a Monterosa német lakóinak tájnyelvéhez hasonlítanak. Ilyen mindjárt a szókezdő s-nek lágy sch (magyar zs)-re való átváltoztatása, példáúl „Seele” helyett Scheale; továbbá az f és v helyett álló w, példáúl „Vater” helyett „Wutter”; w helyett meg b, példáúl „Wein” helyett „Bain”. E hangváltozások meglehetős zavarba ejtik a Gottscheebe kerűlő idegent, a ki példáúl „Wald”-ot hall „Feld”, „Bald”-ot „Wald” és „Barlt”-ot „Welt” helyett! Schugen = sagen, schagen = sägen, schagen (erős sch-sel, a mely a mi magyar s-ünkkel egyezik) = schauen, schaagen (ismét lágy sch = zs-vel) annyi, mint saugen, schân = sehen, schanen = säen, schainen = sein, schainen = scheinen. – Még különösebbek a jelentésváltozások, példáúl a testrészek elnevezéseiben. Az „újj” példáúl „Negle”, a köröm meg „Schule” (Schale); „Wingarle” gyűrű; „Mund” helyett „Maul” járja, „Maul” helyett pedig „Käue”, stb. – E czikk szerzőjének 1807-ben megjelent gottscheei szótárában részletesb fölvilágosítást lelhet az olvasó e vidék tájszólásáról. A helységekben, mint már említettük, az év nagyobb részén át az asszonyok maguk gazdálkodnak, minthogy a férfiak távol vannak vándorútjokon. Két képünk ilyen házaló gottscheeit ábrázol. Óhajtva várja Szent Iván napja táján az egész család odahaza az „atyus”-t (Ate), mivel ekkorra a tavalyi eleség és csekély pénzkészlet már fogytán van. Az „atyus” pénzt visz haza magával útjáról, s az esetleg termett gabnaneműt is segít betakarítani. A szegény asszony sokszor csak a legnagyobb takarékossággal s a legkeményebb munka árán tudta magát gyermekeivel, cselédeivel és háziállataival a szigorú télen át föntartani. Nem hiába dicsérik Gottscheeben mindenütt az asszony jóravalóságát. Megható látni e jólelkű teremtéseket, mint sietnek sokszor több mérföldnyi távolságra haza térő férjök vagy fiaik elébe, s mint törnek ki hangos örömújjongásba, ha megpillantják szeretett övéiket! Alázattal tekintenek föl urokra, szívesen czipelik útipodgyászát, kifogják lovát s bevezetik a „szép” szobába, mely kizárólag a ház gazdája számára van föntartva.

Gottscheei fiatal narancsárús Bécsben. Engelhart Józseftől

Minthogy a vidék az év nagyobb részén át férfiak híjával van, a dal ápolása is majdnem egyedűl a nők dolga. E körűlmény könnyen érthető hatással volt a gottscheei népdal sajátszerű alakúlására. Tipikusan egyhangú dallamokon zengik a legmeghatóbb balladákat. Tél idején a fonókban, kivált a félrébb fekvő helységekben, meséket és mondákat is regélgetnek, találós meséket adnak föl, de legkivált balladákat énekelnek, melyekbe sokszor az egész társaság belevegyűl dalával, úgy hogy túlharsogják a rokkák búgását, míg a gazdasszony a későre maradtakat a hazamenésre nem emlékezteti. – Kiválóképen gazdagok bensőségben és ihlettel teljesek a nagy számú Mária-dalok, melyekben elég gyakran igazán költői vonások akadnak. Egyikükben példáúl a következő szakasz fordúl elő: „Felhő nincs az égen s mégis hűvös harmat hull. Nem harmat az, a mi hull, hanem a Szent Szűz könye. Mária kimegy a rózsás kertbe fehér rózsát szedegetni s koszorúba fonni. Hová viszi a koszorút? Elviszi a szent keresztre! – Egy másikban pedig: „A nap leszállt, az éj beállt, de az én Jézusom nem jött meg. – Ki kopog oly ijesztőn? Nyisd ki, édes anyám, nyisd ki az ajtót!” – Bal kezével kitárja az ajtót, jobb kezével átöleli: „Édes fiam, hol voltál?” – Ismét másutt: „Ott a zöldelő havasi rét fölött fölkel a hajnali csillag, ott ül a mi édes Asszonyunk Szűz Mária. – János, János, te szent férfiú, nem láttad-e Jézust, az én fiamat? Láttam bizony, kötelekkel kötözték meg, ostorokkal korbácsolták, s a szent keresztre feszítették, két szeggel ütötték át a kezeit s kettővel a lábait.” – Ilyen Mária-dalok mellett más szentekre vonatkozó énekek is járatosak, példáúl Szent Pálról, Regináról, Mártonról, Borbáláról, Szent Istvánról és másokról. S valamennyiben akadnak mély jelentésű vonások. Így példáúl: „A megkövezett Szent István haldoklik s hozzá mennek szüléi és fitestvére, de mind csak azt kérdik tőle, kire hagyja birtokát örökűl? Ekkor oda megy kedvese is és csak sebeit, csak fájdalmát kérdi tőle, mire aztán a vértanú így szól: Reád hagyom és a Szent Szűzre javaimat, mert te nem vagyonomat tudakoztak tőlem, hanem sebeim és fájdalmam felől kérdezősködtél!”

A tulajdonképeni balladákhoz szolgáló átmenetűl előbb egy regrutadalt idézünk:

Irás jött a regimenttől, Hadba mennek a legények. Egy legénynek szeretője Kedvesével akar menni. „Maradj itthon, szép galambom.” „Nem maradok biz’ én itthon; A merre mégy, veled megyek!” „S hová mégy majd, édes lelkem, Ha én a tűz előtt állok?” „Ha te a tűz előtt állasz, Oldaladnál állok én is.” „S hová mégy majd, ha a golyó szeretődet leteríti?” „Ha a golyó téged leüt, Meghasad az én szívem is.” „S hová mégy majd, hogyha engem Dobszó mellett sírba tesznek?” „Mikor koporsódnál megütik a dobot, Nékem is meghúzzák a halálharangot.”

Megható párja e dalnak a zöld majorannáról szóló. A vándorútra indúló legény arra kéri kedvesét, kössön neki búcsúzóúl majoranna-bokrétát. Búcsúzás közben a válás fájdalma kiárad a leány szívében, s szegényke egész naivan panaszolja el lelke aggodalmát, hogy szeretője, kit most virággal ékesít föl az útra, majd más leánynak is megnyeri tetszését:

Kedvesem, galambom, köss nekem Majoranna-bokrétát. [bokrétát, Hogy kössem, hogy kössem, Mikor a szememből kicsordúl a könyem? De azért, de azért mégis csak megkötöm Fekete selyemmel leszen körűlkötve, Ezüst gombostűvel meg is lesz tűzködve: Hadd lássák, a hol jársz, A német leányok, hadd lássák. Hajolj le, hajolj le, te magas dombocska, S e völgy, emelkedjél a mélyből Hadd lássam, [magasba! Hogy az én szeretőm merre van!

S most lássunk egy gottscheei balladát: „A jó mostoha” czíműt:

Korán talpon van a fiatal cselédlány, S gazdasszonyát kérdi, amint fölkel mindjárt: „Gazdasszonyom, lelkem, hallja meg, mit mondok, Csodálatos álmom volt nekem az éjjel! Van-e, ki ezt álmot meg tudná fejteni? Két ragyogó nap kelt előttem az égen, S zászló volt kitűzve kelmed ablakánál.” „Várj csak, édes lelkem, hűséges cselédem, Megfejtem én mindjárt, mit jelent az álmod: Egy időbe’ két nap nem lehet az égen. Nem sokára, meglásd, én nagy beteg leszek És a betegágyból többé föl sem kelek. Ifjú gazdám téged elvesz feleségűl, S árvákúl maradnak drága kis gyermekim! Viseld majd gondjukat nekik jóságosan, Jóval légy irántuk s mindig emberséges. Ha fehér kenyeret adsz a tieidnek, Adj az enyéimnek legalább feketét. Míg a tieidnek vörös bort öntögetsz, Legalább friss vizet adj az enyéimnek. Ha puha ágyat vetsz saját gyermekidnek, Az én magzatimnak vess legalább szalmát!” Betegségbe esett a háznak asszonya, S nem is kelt fel többé, meghalt, a mint mondta. Cselédjét a gazda feleségűl vette. A fiatal asszony jól bánt az árvákkal, Jóval volt irántuk s mindig emberséges. Az árváknak adott szép fehér kenyeret, Saját gyermekei csak feketét kaptak. Az árvák poharát piros borral tölté, Saját gyermekinek csak friss vizet adott. Az árváknak puha pehelyágyat vetett; Saját gyermekeit szalmára fektette. Mondja neki egyszer ifjú szép gazdája: „Gazdasszonyom, lelkem, édes feleségem, Miért nem bánsz egyformán mindenik gyermekkel?” „Hát csak azért, szívem, édes ifjú gazdám, Mert meghagyta volt az első feleséged, „Hogy gondját viseljem az ő gyermekinek, S jó legyen irántuk, legyek emberséges!”

A gottscheei népdaloknak ó-német, román és szláv dalokkal való összefüggése bizonyítékáúl a „Hanschal jung” czímű balladát idézzük, melynek itt csak tartalmát mondjuk el röviden. Jancsi legény a vásáron egy fiatal leányt pillantott meg, a ki után szívét kimondhatatlan sovárgás epeszti. A fiú elpanaszolja baját édes anyjának. Ez vígasztalja: „Hadd csak, fiam, majd építünk egy malmot. A sok őrletni járó ember közt majd eljön a te szép szeretőd is.” Ment is a sok ember, oda ment mindenki, csak a szép leányka nem. – „Hadd csak, ne bánd, édes fiam, majd építünk egy fehér templomocskát. Oda majd eljárnak az emberek misére, köztük a te szép galambod is majd csak eljön.” Mentek is, ment mindenki, de a Jancsi szép kedvese bizony csak nem ment oda sem. –„Hadd csak, ne búsúlj, édes fiam, majd kiterítünk egy hófehér halottat. A sok ember között, a kik majd eljönnek a halottat szenteltvízzel meghinteni, majd csak eljön az a szép leány is.” – S erre csakugyan el is ment. Az álhalott, a mint előre sejthető, maga Jancsi. „Micsoda furcsa halott ez? Mintha csak ugrásra állana a lába? A szeme mintha csak ki akarna nyílni (die Aglein hobent schich auwen Spross), a kezei mintha meg akarnának valakit fogni!” Alig, hogy a leány így szólt, fölugrik a halott s megöleli a rég várt kedvest. Ez a réműlettől halva terűl el, Jancsi utána hal bánatában, e szókkal búcsúzván el az élettől: „Ha te érettem haltál meg, én is meghalok éretted!” A templomnak egy-egy oldalán temetik el őket. Az egyik sírból szőlőtő hajtott ki, a másikból rózsa. A két bokor fölfut a templomra s ágaik oda fönn, akár csak egy szerető házaspár (Konleute), szépen összeölelkeznek.

Trisztán sírjából is szőlőtő fakadt, Izoldáéból pedig rózsa, s ugyane motivum svéd (sőt hozzátehetjük, hogy magyar) népballadákban is előfordul. Egy szerb dalban a legény sírjából fenyőfa, a lányéból rózsa nő. Legközelebb áll a fenti gottscheei dalhoz egy szlovén ballada: „Az álhalott” czímű, mely Grün Anasztáz krajnai dalai közt német fordításban is olvasható. Csakhogy ez sokkal rövidebb és töredékesebb, így példáúl a szép záradék egészen hiányzik belőle.

Egy másik igen érdekes ballada egészen vázlatos rövidséggel a feloldott átokról énekel. A leány elátkozza szeretőjét, mikor azt hallja tőle, hogy már másik kedvese van neki, a ki feje-vánkosánál ül. Azzal átkozza meg, hogy eleven testében rothadjon le a hús a csontjairól s lelke a testétől el ne tudjon válni. Ez be is következik, s a szenvedő most elhagyott szeretőjeért küld, hogy ez oldja föl a rá kimondott átkot. Ez is Trisztánhoz hasonlít, ki sebesűlten és Fehérkezű Izoldától ápoltatva szintén első kedveseért, a szőke Izoldáért küld. Ebben a balladában a két első hívásra azt feleli az elhagyott leány, hogy: hiszen van már neki más szeretője, a ki fejevánkosánál ül. Csak a harmadik hívásra megy el, s ekkor végre elválik a haldoklónak lelke testétől és galamb képében az égbe száll. – A leánygyilkos Ulingerről szóló ballada is honos Gottscheeben, még pedig ama szép változattal, hogy a lovag a megszöktetett leány ama kérdésére: mit búgnak a galambok (t. i. azt búgják, hogy a lovag már tizenegy szűzet meggyilkolt), ezt adja válaszúl: olyan nótát énekelnek, a milyen épen az országban járatos! – Irodalmi tekintetből azonban a legbecsesb az a népballada, a mely Bürger „Lenore”-jének tárgyát szolgáltatta. Habár e balladának Gottscheeben énekelt változata nem ismeri a Lenore nevet s a szövege is egészen önálló eltéréseket mutat, azért helyenkint mégis szórúl-szóra való egyezések is találkoznak benne a másvidéki teljesb változattal és Bürgernek ezen alapúló balladájával, melynek hatását különben az egészen egyszerű, naív eredetiségű népies hang, mely benne végig uralkodó, teljesen kizárja. A ballada különben így szól:

Egy leánynak szeretőjét Besorozták katonának. Háborúba megy a legény, Búcsúzáskor szól a lányka: Hű szeretőm, gyere vissza, Akár élve, akár halva, Hirt mondani jőjj vissza!

Bekopogtat az ablakon: Alszol, avagy ébren vagy még, Monddsza, kedves kis galambom? Nem alszom én, hű kedvesem, Ébren várlak, mindig ébren. Gyere ki, gyere ki, édes lelkem. S a lány kiment hozzája.

Fehér kezét megragadja, S felkap vele jó lovára; Azzal sebten elvágtatnak. Mondd csak, félsz-e, szép angyalom? Avagy nem félsz, mondd, galambom? Hogyan félnék, miért félnék, Ha te itt vagy mellettem?

A holdvilág szépen ragyog, Halkan vágtat a sok halott! Vágtatnak a kápolnához, Benn a gyöpös temetőben. Szól a lánynak szeretője: Félre, félre, te márványkő, S te sötét föld, hasadj meg!

Nyeld el, föld, a halottakat, De az élőt, azt ne bántsad! Mire felviradt a hajnal, Nem értett egy élő lelket, Nem ismert egy élő embert. Hét év múlt el, míg haza ért? Hét esztendő s három nap.

Az utolsó (nyilván csak később hozzá toldott) versszak úgy értendő, hogy az élve visszamaradt leány a holt szerető eltűnése után hazájától messze távolban találta magát, a hol senki sem értette az ő nyelvét s ő sem ismert senkit sem. Az út pedig, mely a hazajáró-lélekkel lovagolva csak rövid pár órányinak tetszett neki, most hét évig és három napig tartott, míg őt honába visszavitte.

Még ennél is érdekesebb egy másik ballada, mely meg épen a középfelnémet Gudrun-eposhoz hasonlít. Ez is nagyon el van terjedve egész Gottscheeben s mindenütt ismerik a „Szép tengerparti asszony” czímen (di schéanne Merarin = die schöne Meererin). Föltűnő mindjárt e czímben a „Meererin” szó „Meeranwohnerin” jelentéssel. A tartalma magában véve elég jelentéktelen lenne; csupán a Gudrunhoz hasonlatos vonásai adnak neki jelentőséget, s csakis ez egybevetésből válik a hézagos kis töredék érthetővé.

Hogy egyúttal a gottscheei népies epikának egyhangú dallamairól is adjunk némi fogalmat az olvasónak, Keesbacher Fr. dr. szívességéből közöljük ez ép’ szóban lévő balladának a dallamát:

A teljes szöveg fordításban így szól:

Korán kel a tengerparti asszony, A szép, ifjú tengerparti asszony. Fölkel kora hajnalba’, S fehér ruhát mosni megyen A nagy tenger partjára. Mosni kezdi s mossa szépen.

A tengeren úszva jön egy kis hajócska, Két fiatal úr ül a kicsi hajóba. Jó reggelt, jó reggelt, tengerparti asszony, Te szép, te ifjú tengerparti asszony. Adj’ Isten, adj’ Isten, ti szép ifjú urak, De nékem jó napom ugyan kevés vagyon.

Lehúz egy kis gyűrűt ujjáról az egyik: Fogadd el, szép, ifjú tengerparti asszony! Nem vagyok én a szép tengerparti asszony, Vagyok pelenkákat mosogató asszony. De azért bevitték a kicsi hajóba S vitorláznak vele a tengeren tova.

Mégis te vagy a szép tengerparti asszony, A szép, ifjú tengerparti asszony. Keszkenőjét hamar a kezébe kapta, S elhajózott velök a széles tengeren. S mikor haza értek vele, Megcsókolták, megölelték, Csókolták a tengerparti asszonyt, A szép, ifjú tengerparti asszonyt!

Már maga az, hogy ezen a tengerparttól távol fekvő vidéken „tengerparti asszony”-ról énekelnek, azt a föltevést teszi valószínűvé, hogy itt valamely régi emléknek hagyomány útján leszármazott töredékével és nem puszta költői inventióval van dolgunk. Jóllehet arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a gottscheeiek kereskedelmi összeköttetésben állván Fiuméval és Trieszttel, a tenger nem oly idegen előttük, mint más belföldek lakói előtt.

Habár, mint a látott példákból is eléggé kitűnik, a gottscheei nép életének majdnem minden vonzó jelensége más német vidékek hasonlónemű termékeivel áll szorosabb rokonságban, azért e jelenségek mégis a rajtok híven megőrzött ódon színezet és a bennök nyilvánúló derék népjellem által önként megragadják, lekötik és felejthetetlen emlékkel gazdagítják az e tájékra ellátogatónak figyelmét.

Gottscheei nő. Zoff Alfrédtól