Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Karinthia őstörténete.

Karinthia őstörténete.

Schneider Józseftől, fordította Boncz Ödön

Római leletek Gurinából. Charlemont Húgótól

Karinthiának ókori történetét voltaképen meg sem lehet írni. Azon vidék, melyet ma ezen névvel jelölünk, ekkor még földrajzi és történelmi egyediséggel nem bírt, és mint Noricumnak része, ennek sorsában osztozkodott. Miként Róma jóformán harcz és vérontás nélkűl jutott Noricum birtokába, melynek lakosaival előbb évtizedeken át szövetkezett és velök árúczikkeit békésen cserélte ki: azonkép élvezhette a hosszú béke áldásait ez a tartomány a császárok alatt is, még jobban, mint a birodalom többi tartományai. Karinthia az ó-korban nem volt nagy események színhelye. A mai Karinthiában Noreiánál (ma Neumarkt, Stiria felső részén) a cimberekkel vívott csata, melyben a római hadsereg Gnaeus Papirius Carbo consul alatt Kr. e. 113-ban leveretett, évszázakra az utolsó fegyverzörej volt, mely nyugtalaníthatta. Ekként zavartalanúl űzhette bányászatát, mezei gazdálkodását és termékei értékesítését, s a római uralom alatt kétségtelenűl anyagi jólétben is élt, a magasabb szellemi fejlődés terén azonban olyan tevékenységet, minőt a római világ más vidékei, példáúl Spanyolország, Aquitania, sőt még a narbonensi Gallia vagy Afrika is, épen nem mutat. Ez az oka, miért emlékeznek az ó-kori írók oly gyéren e csöndesen éldegélő tartományról. Ha a történetírás csakis írott hagyományokon alapúlhatna: akkor Karinthia ó-kori történetét kevés szóval elmondhatnók. Fémbeli gazdagságának és azon kereskedelmi forgalomnak említése, melyet kelta népei Aquilejával űztek, a római korban virágzott nagyobb helységeinek, Strabo, Plinius és Ptolemaeus műveiben előfordúló nevei, úvonalának jegyzéke, az állomásokkal s azok egymástól való távolságával, melyek a IV. század elejéről származó ú. n. Itinerarium Antonini-ben és a bécsi udv. könyvtár Peutinger-féle táblázatán találhatók, volnának jóformán mind az, mit e területről a klasszikus irodalom fentartott. Magukban véve száraz jegyzetek, melyek teljesen csak a tartomány gazdag leletei és földjének élénk megfigyelése mellett értékesíthetők. És mégis, hol e jegyzetek teljesen hallgatnak, ott hiányukat, bármily szűkösek is egyébként, nagyon megérezni és azért elég gyakran tanácstalanúl áll meg az ember az ásatások által napfényre hozott anyag előtt.

Még csak nevét sem ismerjük annak a népnek, mely e földön a kelták előtt lakott, bár egykori ittlétét a lelt tárgyak igazolják. A Jaun völgyén Tscherbergben, a Weissenbach melletti Stockenboiban és másutt előkerűlt tárgyak azon, a keltákat megelőző időből valók, melyet hallstatti korszak névvel szoktunk jelölni. Ehhez tartozik a drávaparti Rosegg melletti Frögben levő nagy sírmező is. Ezen kiterjedt, s még koránt sem kellőképen kiaknázott temetőnek sajátságos helyi jelleget ád az ott talált számos ólom díszítmény és alakocska – esetlen formájú lovak, öszvérek, madarak, emberek, – melyek nagyobb részt arra szolgáltak, hogy bizonyos gyantaoldattal az agyag hamvvedreknek oldalára, vagy peremére illesztessenek. Találtak továbbá egy kis ólomkocsit is, melybe négy pár ló van fogva, s meglehetős bőven alakocskákat, melyeket, úgy látszik, hasonlóan a görög sírokban található terracotta-szobrocskákhoz, összetörve a sírgödörbe szoktak volt hányni. Minthogy az ólom, melyből ezen kis alakokat öntötték, kimutathatólag karinthiai eredetű, kétségtelenűl belföldi készítményeket kell bennök fölismernünk. Az ásatásokat vezető br. Hauser Károly folytonos éber megfigyelésének bizonynyal sikerűlni fog, hogy ezen sírok korbeli egymásutánját, ezen sírmező fokozatos nagyobbodását megállapítsa, mindamellett úgy a tárgyaknak, mint a temetkezési módnak a lényegre nézve azonos volta – rendszerint közös halom alatt 12, sőt több sír is van, melybe az elégetett tetemek maradványával telt vedreket helyezték – már most is meggyőz bennünket arról, hogy ezen sírmező egyetlen népnek a temetkező helye volt.

Frögi leletek. Charlemont Húgótól

Másféle képet tár elénk a felső Gail völgyében a Dellach melletti Gurinán levő igen gazdag lelőhely. Itt, védelmileg rendkivűl erős helyzetben, egy kúpalakú hegyen, melynek lejtőin a víz a 2.252 méter magas Jaukenről zuhog alá, sok századon át telepítvény volt, melynek a hallstatti korszaktól egészen a népvándorlás koráig terjedő időből való maradványai kuszált összevisszaságban lepik el ezt a hegyet. Itt is legfontosabbak a fémtárgyak, s míg Frögben az ólom alakocskák, Gurinában a vékony bronzlemezből készűlt és balfelökről kivert fölirásokkal bíró lapocskák különösen jellemzők. E fölirások az esztei-hez közel rokonságban levő ABC szerintiek, és közűlök a legrégibbek, úgy látszik, azokkal egykorúak, melyek Würmlach mellett, a Plöken-szoroson átvezető ősrégi út mentén, a sziklafalba voltak róva, s jelenleg a szikláról leválasztva a klagenfurti múzeumban őriztetnek.

Különös, hogy Karinthiában a sajátos kelta leletek nem igen gyakoriak, holott a kelták nemcsak hogy ezen ország lakosai maradtak az ó-kor végéig, de sok tekintetben még a római uralom alatt is megőrizték nemzeti sajátosságukat. Bizonysága ennek azon számos kelta személynév, melyet a sírkövek latin nyelvű fölirásain találnak. Több, mint kétszáz van ilyen. Az elhúnytaknak a sírkövek fölirásai fölé domborműben rendszerint kifaragott képei arról is meggyőznek bennünket, hogy, habár a férfiak már római módon szoktak volt öltözködni, az asszonyok még nem igen hódoltak az idegen divatnak, hanem nemzeti viseletöket híven megőrizték. Így a klagenfurti Rudolfinum egyik sírkövén rövid hajú leányka egész alakja látható hosszú, bokáig érő alsó és ránczos felső ruhában, melyet a csipője fölött szíj övez körűl, a vállain pedig roppant nagy tűk tartanak össze. Karjait széles abroncsok díszítik. Kezeiben ékszeres szekrénykéjét, a nori síremlékek asszonyainak e szokott jellemző tárgyát, tartja, továbbá nagy kerek fémtükröt, melybe, hogy a gonosz igézetet távol tartsa, Medusa-fej van vésve. A matronát olykor még gazdagabb viseletben mutatják a sírkövek, így kivált egy nevezetes sírkő a lendorfi templom oldalán. Ezen, művészi tekintetben olykor nagyon is silány arczképeken magas, kúpalakú kalapot, melyről hosszú, derékig érő fátyol függ le, a nyakon csavart fémabroncsokat, a mellen hosszú lánczokat és nagy korongokat, a vállakon aránytalanúl nagy fibulákat, minőket a Zollfelden és Magdalenabergen tömegesen találtak, láthatunk, s mindezt aggodalmas részletezéssel, bizonyságáúl annak, mily nagy gondot fordítottak arra, hogy ezen, gazdaságukban csaknem telhetetlen ékességeket híven állítsák elő. Csak épen színök hiányzik ahhoz, hogy a lakosság egykori viseletét teljes pontossággal megismertessék. És a helyett, hogy ez a viselet lassan-lassan a római szokásoknak engedett volna, ellenkezőleg úgy látszik, hogy később, midőn a formák iránti klasszikus érzék az elhatalmasodó barbár ízléstelenség ellen már meg nem védhette magát, még kifelé is elterjedt. Legalább azon 301-iki császári rendeletben, melyben Diocletianus császár a birodalmában adás-vevés tárgyát képezi czikkek árát megszabta, egy „noricumi” köpeny is említtetik.

A nemzeti erkölcsök és szokások megőrzése mellett bizonyít a lakók nevein és ruházatán kivűl a honos istenségek tiszteletének fönmaradása is. Ámbár egyes istenségeknek, minők Belenus és Epona, gallus eredete be nem bizonyítható, a Lavant-völgyben és Seckauban (Solva) talált sírköveken említett Latobiusban a kelta harczi istent kell fölismernünk. Számosabbak Noreia istennő tiszteletének bizonyságai; Hohenstein vára mellett szentélyére is akadtak. Noricum fővárosában, Cilliben, legalább a későbbi korban, Jupiterrel és a város istennőjével, Celeiával együtt tiszteltetett, s a haza térő katonák honi földre léptükkör imáikat először is ezekhez intézik, miként a pannon határon, a Windisch-Feistritz melletti Kerschbachban és a raeti határon, Weihmörtingben talált fogadalmi kövek is igazolják. Mint az ország úrnőjének, mindenekelőtt a vashámorokat és aranybányákat ajánlották oltalmába, és így nem ritkán kapcsolatban látszik lenni magával a fémkereskedéssel is, melyet a lakosok Aquilejával űztek. Itt a nori vashámorok bérlői (conductores) emlékkövet állítottak neki, és e hámorok egyik üzletvezetőjétől (procurator) származik a Hohenstein mellett talált s neki szentelt két oltár egyike is. Istentiszteleti szertartásuk hasonlóságánál fogva a rómaiak ezen istennőt Isis-szel hasonlították össze, és Tacitus ugyanezen istennőről tesz a sueveknél is említést. Minthogy különben is a kelták, mint műveltebb nép, a germánokra hatással voltak, föltehető, hogy hasonló isteni tisztelet volt ezeknél is és így nem kell szóelemző játéknak tekintenünk azt, midőn Aventinus bajor történetíró (1521) ezen Tacitus-féle Isist vasasszony – „Frau Eisen” – gyanánt tűnteti föl, a ki Schwab királyt a vas kovácsolására megtanítja.

A gazdasági s olykor történelmi életnek is alapja Noricum belsejében régi időktől fogva a bányászat volt. Fémei tették e tartományt értékessé, és midőn Augustus alatt a római birodalomhoz kapcsoltatott, bányái azonnal ennek tulajdonába vétettek át. Ezeknek kizsákmányolása nyitott a művelődésnek még a hegységek legfélreesőbb és zordonabb részeibe is útat, sokkal előbb, mintsem ott különben elterjedt volna, és bányászat nélkűl a római úthálózat sem ágazott volna szét oly mértékben az egész országra, mint az itt-ott fönmaradt nyomokból látható. Az Itáliát Noricummal összekötő két főút; a régi, a Plöken-szoroson (Monte Croce) át vezetett főút, melyet Octavianus Augustus újra építtetett, Valentinianus és Valens császárok pedig (373) helyreállíttattak, s melynek nyomai a sziklákban maig is láthatók; és a másik, mely a természettől erre legalkalmasabb s az összes alpesi szorosok közt a legmélyebb volt, a pontafellai, már sokkal előbb megnyíltak a forgalomnak, hogysem a nori királyság római tartománynyá vált volna; s mivel a római nyelv és szokás nem ellenséges megszállás kiséretében, hanem a kereskedelem útján jelent meg köztük és sehol a hazaival rideg ellentétbe nem lépett: mindenütt meg is honosúlt. Mindamellett a közigazgatás Augustus óta a barbár tartományokban szokásos módon volt szervezve. Praefectus, utóbb procurator czímmel bíró és római lovagi állásból származó helytartója, ki később Celeiában (Cilli), kezdetben pedig valószínűleg karinthiai földön, Virunumban székelt, vezette a császár nevében a kormányzást. Ennek parancsa alatt állottak a tartomány segédcsapatai és hadügye. Őt illette a törvényhozás és pénzügyi közigazgatás is. Claudius császár óta erkölcsileg a római elem kerekedik fölűl. Ő alatta nyernek Virunum és Teurnia községek városi jogokat. A kelta szokások szívós fönmaradását tanúsító, föntebb említett bizonyítékok mellett más jelek ismét már a tartomány nagy ellatinosodásáról tanúskodnak. A mi általában Noricumról, az kiváltképen áll az olasz határon fekvő Karinthiáról. A sírkövek alakja s a fölirások stílusa teljesen itáliai modorú. Miként Itáliában, itt is praetorianus testőrséget toborzottak, mely a barbár legiókkal szemben római nemzeti hadseregűl kívánt szerepelni.

A városi községek nagy önkormányzati jogokat élvezvén, gyorsan fejlődtek. Egyik sem volt akkora, mint Virunum, mely Karinthiának legtágasabb völgymedenczéjében, a Zollfelden állott, nem messze az ország újabb fővárosaitól, St.-Veittől és Klagenfurttól. Helyét egy, régi faragott kövekből épített és Szt.-Antalnak emelt kápolna, a „Prunnerkreuz” (1693) jelöli, melyet Prunner Domokos gazdasági tisztviselőről neveztek el, ki először lett ismét figyelmessé e római város romjaira, melyeket Eneas Silvius Piccolomininek, a későbbi II. Pius pápának, akkor még csak III. Frigyes császár titkos irnokának éles szemei ő előtte már két századdal fölismertek. E katonai jelentőség nélkűli, talán még falakkal sem kerített város, mely egyetlen, de megbízható tanú szerint gyarmati ranggal bírt, közel azon helyhez feküdt, a hol az országút két felé ágazott, hogy egy részt Juvavum (Salzburg), más részt Ovilava (Wels) felé tartson. A kereskedelemnek és forgalomnak köszönhette fölvirágozását. Ennek mintegy emlékeztetésére maradt fönn egy római kocsi képe a mária-saali búcsújáró templom oldalába falazott kövön, mely azon idők közlekedési és fuvarozási eszközeivel ismertet meg bennünket: két lótól vont négykerekű kocsi, a bakon kocsis; a kocsi belsejében az ablakon át az útas látható, ki kezében legyezőt tart.

Számos maradványa van a föld alatt e helységnek, mely a hegyoldalon lépcsőzetesen terjedt lefelé a síkságot átszelő kis Glan folyócskáig. Mindenfelé találni itt szentélyeket, fürdőket, mozaikkal és festményekkel díszített lakóházakat. Andorf felé egy templom alapfalait, Töltschach mellett fürdők romjait fedezték föl. Nem messze ettől egy köralakú épület állott szobrokkal. Éjszakra az út mellett a sírok voltak. Valamint a Duna melletti tartományokban sok helyütt, úgy itt is találkozunk a hanyatló pogány világ idején az egész római birodalomban elterjedt titkos Mithras-tisztelettel. Sőt Virunumban két szentély is volt volna, az egyik még az ó-városon belűl Töltschachnál, hol egy fölirást találtak, mely egy, az idő által elpusztúlt pogány templomnak 239 Kr. u. történt újjá építtetését jelenti, és egy másik Tanzenberg kastély közelében, hol egy másik kő egy pogány templomnak 311-ben történt újjá alakításáról tanúskodik. Egyik közűlök, úgy látszik, különösen pompás kiállítású lehetett. Mert, ámbár a barlangban bikát ledöfő napistennek a képe minden jelképes mellékábrázolataival együtt kisebb alakban és közönségesebb kőből szokott készíttetni, a Zollfelden talált hatalmas márványtöredékek életnagyságot haladó csoportozatra engednek következtetnünk, melynek domborműves ábrázolatokkal díszített keretét több nagy darab kőből kellett összeállítani.

Római szobrok Virunumból. Charlemont Húgótól

A város környékén is sűrű telepítvények voltak. Így a közeli Magdalenabergen, mely a völgyből csaknem 600 méternyire emelkedik ki, a kovácsmesterség számos szerszámán kivűl dél felé épületek maradványaira is akadtak, kelet felé pedig sírkamrák voltak. Itt ásták ki Karinthiának művészi érték tekintetében két legeslegkiválóbb bronz tárgyát, melyek jelenleg a bécsi császári múzeumban vannak. Az egyik egy griff, hatalmasan kiterjesztett szárnyakkal. Egykor valamely Apollo-szoborhoz tartozott, s ebből magyarázhatjuk meg ezen mesebeli állat testtartását és mozdúlatát is: jobb első lábát fölemeli, hatalmas, csipkés tarajjal ellátott keselyűfejét fölfelé fordítja s hegyezett fülekkel hallgatja az istennek dalát és cziterajátékának zengését. Míg ez a műdarab a római bronzmívesség szép példájának tartható, addig a másikban igazi görög műre kell ismernünk. Egy mezítelen ifjú életnagyságú alakja az, ki hagyományos mozdúlattal emeli jobbját imára, hogy az istenektől bajvívásában győzedelmet esdekeljen. Jobb lábára két szabados vésette föl a nevét, a kik ezen szép szobrot nyilván valamely templomnak szentelték. E nevek Aulus Poblicius Antiochus és Tiberius Barbius Tiberianus. A Barbiak nevét nori, névszerint karinthiai fölirásokon gyakran föltaláljuk. Úgy látszik, ez egy Itáliából, talán Aquilejából, hol velük szintén találkozunk, igen korán beköltözött nemzetség volt, s a bronz szobor fölirása is minden paleographiai ismertető jel szerint Augustus korszakánál semmi esetre nem régibb. Ezen, úgy látszik, csalhatatlan bizonyság, továbbá az a körűlmény, hogy ez alak 1502-ben történt föltalálásakor zöld patinájától megtisztítva, mázzal vonatott be, s ez által eredeti mintázása nagy kárt szenvedett, azon hitet keltette, hogy a kereszténység előtti első század műve, a mi műbecsét tetemesen csökkentette. Elfogúlatlan vizsgáló azonban kénytelen fölismerni, hogy e szobor ép úgy, mint a herculanumi bronzok, az úgy nevezett Idolino Florenczben és a tüskét kihúzó alak Rómában a Capitoliumban, görög eredetű, egyike azon számos szobroknak, melyeket az ünnepi játékokon a győzteseknek állítottak, s aligha tévedünk, ha a híres peloponnesusi mesternek Polykleitosnak, Kr. e. V. századból való iskoláját véljük benne fölismerhetni. Mint a régi irókból és műveinek régi utánzataiból tudjuk, ő volt az, ki először merte alakjainak teljes sulyát az egyik lábra áttenni s a másik, teher nélkűli lábat olykép fölemelni a földről, hogy azt jóformán csak a lábújjaival érintse. Ismerjük továbbá az emberi testnek általa megállapított arányait is, melyek után ő és tanítványai alakjaikat alkották. Úgy az egyik, mint a másik tekintetben megtaláljuk ezen a szobron az említett jellemző vonásokat. Kétségtelen, hogy a két áldozó, a kit a fölirás megnevez, e szobrot a külföldről szerezte meg akkoriban, midőn nem egy elszegényedett és tönkre jutott görög város kényszerűlt megmozdítható műkincseit eladni, és ekkén hozatott az a művészet nagy középpontjaitól oly távol eső magdalenabergi szentélybe, a hol mindamellett – ha a jelek nem csalnak – nem épen érzéketlen szemlélőkre talált. Legalább a mária-saali templomba falazott sok római dombormű között van egy Mars-alak, mely úgy a fej tartását, mint a karok és lábak állását, de még az arányokat tekintve is, a mennyire ez egy vidéki kőfaragó nyers kezének sikerűlhetett, ezen bronz másolatának látszik. Csakis a jobb kéz mozdúlatát, mely itt az isten sisakját tartja, változtatták meg. A bal kéz dárdát tart. Lábainál pajzs és kard hever. És miként ezen szobor már akkor is mintáúl szolgált, úgy másfélezer év múlva is hasonló szolgálatot tett a legnagyobb német művésznek, Dürer Albertnek, ki mint ama peloponnesusi érczöntő, az emberi test arányainak tanával egész életén át foglalkozott, és a ki ezen, hozzá bizonyos tekintetben rokon genialitású műtől nyert eszmét Ádám-alakjainak megteremtéséhez.

Virunumon kivűl karinthiai földön önálló községet még csak egyet ismerünk, ez Teurnia vagy Tiburnia, mely a téres Lurnfelden nem messze Spitaltól egy magános halmon feküdt, melynek fenyvesében most St.-Peter im Holz falu rejtőzik. Innen vezettek a Lieser, Möll és Mallnitz völgyein az útak a Tauern-hegység túlsó oldalán levő aranybányákhoz. Másféle helységek voltak Santicum (a Villach melletti St.-Martin) a Gail vizének a Drávába ömlésénél, az illyr vámterület két határállomása Larix (Saifnitz, Tarvis mellett) és Loncium (Mauthen mellett a felső Gail mentén); Matucaium (Treibach mellett) az Ovilava (Wels), továbbá Juenna (Jauenstein, Globasnitz mellett) a Celeia (Cilli) felé vezető út mentén. Még oly vidékeken is, a melyekről római helységneveket nem ismerünk, példáúl a Lavant-völgyben, az ott lelt tárgyak az ó-korban fennállott telepítvényekről tanúskodnak.

Mióta a dunai határvonal fenyegettetett, egyre szaporodtak a csapatátvonúlások, a nehéz hadi viharoknak, melyek Karinthia völgyeibe is berontani készűltek, első hírmondói. Virunum valószínűleg már 408-ban a visigótok kezébe esett. Teurnia tovább tartotta magát. Ezt Eugippius, Szent Severinus tanítványa és életírója, az V. század második felében az időközben kereszténynyé lett Noricum egyházi székvárosának nevezi. Még 473-ban is vitézűl védi magát az ostrogótok ellen, s csak 591-ben éri utól sorsa. A visigótokat és langobardokat az avarok követték, s végűl szláv népek vették birtokukba az elhagyott helyeket. Virunum romjaiból építették a „Karnburg”-ot, és egy antik csonka oszlopot (a „Fürstenstein”-t) használtak akkor, midőn herczegeik előtt hódoltak. Az itt uralkodott klasszikus művelődésnek félezredéves vívmányai megsemmisűltek. Még a hittérítés ügye is, mely egykor Aquilejából indúlt ki, kénytelen volt művét újból, ezúttal salzburgi térítők által, megkezdeni, és ámbár e tartomány és népe maig is olyan nevet visel, mely kelta szógyökérből magyarázható ki, az ősrégi népesség nemzeti sajátosságaival együtt az utolsó nyomig elveszett.

A Prunnerkreuz a Zollfelden. Charlemont Húgótól