Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Közgazdasági élet Stiriában.

Közgazdasági élet Stiriában.

Dommes Albert, Kupelwieser Ferencz, Müller Frigyes, Pogatschnigg Bálint és Zechner Frigyes közreműködésével szerkesztette Menger Károly

Rumpler Ferencztől

Egy akkora területen, mely kerekszámban 22.500 négyszög-kilométer (Ausztria egész területének 7 1/2 százaléka) s melynek csak mintegy tizedrésze sík föld, – másfél millió ember él, vagyis 54 lakos egy négyszögkilométeren, holott Ausztriában kilométerenként átlag 74 a lakosok száma. A népesség gyér voltát az magyarázza meg, hogy Stiria hegyes tartomány s hogy tehát a szántóföld kiterjedése aránylag csekély: a kertek, szőlők és rétek beszámításával is körűlbelűl csak egy harmadát teszi az egész területnek. A fölszínnek csaknem a fele (48 százalék), nagyobbára tiszta erdős terület, erdőségekre esik, azonfölűl egy nyolczad a legelőkre és havasokra, mely talajalakúlás, hozzá véve Stiria természeti bájait, a „szép zöld” jelzőt szerezte meg a tartománynak. S minhogy a voltaképi terméketlen talaj alig teszi ki a területnek öt százalékát: – tekintve Stiriának túlnyomóan havasi jellegét, – a tartomány növényzeti állapotát még eléggé kedvezőnek mondhatjuk.

Stiria földje, mely a síkságon meglehetősen el is van darabolva, legnagyobb részében kis birtokosok kezében van. A földek mívelése igen gondos, mindamellett hogy az éghajlat s a talajalakúlás fölötte költségessé teszik. A szőlőtermelést is, mely több kitűnő fajtát nevel, szintén szeretettel űzi a síkon lakó. Ezt mondhatni a gyümölcstermesztésről is, melynek kitűnő termékei keresett tárgyaivá váltak a kereskedésnek a külföldön is.

Az állat-, különösen a szarvasmarha-tenyésztés jelentékeny terjedelmű s messze földön is jó hírű tenyészfajtái kiváló ágává teszik a stiriai népgazdaságnak, a baromfitenyésztés pedig egész különlegességévé fejlődött. Az erdőgazdaság, melynek a szerte tagoltság egyáltalán nem kedvez, mindinkább más idő- és okszerűbb mívelési ágak felé fordúl.

Stiria bányászatának és kohó-iparának nem vált javára, hogy az újabb előállítási módok általánosabb elterjedést szereztek a kevésbbé értékes fémeknek. Mindazáltal bányáinak kimeríthetetlen gazdagságára, különösen pedig a bányászlakosság kitűnő voltára s a stiriai vasnak régi jó világhírére támaszkodva, dicsőséggel állja meg a versenyt más termelési ágak termékeivel.

Az őstermeléssel kapcsolatos nehány iparág is, kivált az aczél és vas kikészítése, magas fokát érte el a fejlettségnek s ép úgy kiválik a kitűnő munka, mint eredeti jellege által.

A mező- és erdőgazdaság a lakosságnak közel 70, a bányászat és kohó-ipar 20, a kereskedés és forgalom mintegy 3 százalékát táplálja, – a maradék a többi néposztályokra esik.

Mezőgazdaság és állattenyésztés.

A Seeberg éjszaki lejtőjén, 1.012 méternyire a tenger színe fölött, mindjárt ama zarándok-út mellett, mely az Aflenz-völgyből Mária-Czellbe, a híres búcsújáró helyre vezet, az aflenzi Staricze sziklás meredekségeinek zord és mégis bájos erdei magányában még e század második tizedében is ott állt egy egyszerű alpesi birtok, fából ácsolt házaival. Ma a „Brandhof” áll e helyen, melyet 1818-ban a feledhetetlen János főherczeg emeltetett az egyszerű parasztmajor helyére s azt az akkori időkhöz képest jól rendezett, mintaszerű havasi gazdasággá tette. E helyről valósítá meg a nemes habsburgi sarj a mezőgazdaságra vonatkozó újító terveit, innen adott határozott irányt a mezőgazdaság emelést czélzó törekvéseknek azzal, hogy megalapítá a tartomány minden kerületére kiterjedő stájer mezőgazdasági egyesűletet. A mezőgazdasági előhaladás Stiriában innen nyeré minden ösztönzését, innen vevé a példát évtizedeken át. S ha a javítások e hatalmas ösztönzés daczára mégis csak oly lassan tudtak magoknak útat törni a mezőgazdaságban, annak a tartomány sajátszerű körűlményeiben keresendő az oka.

A Brandhof. Mühlbacher Ferdinándtól

A mezőgazdasági foglalkozás tiszta jövedelme Stiriában, nagyban és egészben véve, jelentéktelen, mivel a mivelési és termelési költségek aránytalanúl magasak, részben már a tartománynak hegyes volta miatt is, mivelhogy a gazdaságilag művelt 1,019.544 hektárnyi területnek csak 15 százaléka esik a sík földre. Ehhez járúl, hogy a megmívelt földek talaja a síkságon nagyobbára kő-törmelékes, míg a halmos és hegyoldali fekvésűek leginkább nehéz talajúak s igen gyakran víz-erek, vad-vizek posványítják el, kivált a réteket. Nem kevésbbé nehezítik és drágítják a mezei gazdálkodást a gyakori és nagy esők, a zordon szelek, a fagy, a jégeső. E kedvezőtlen időjárás az oka, hogy a lakosság a mezei munkára alkalmas rövid, néha csak egyes napokra szorítkozó időt oly mohón és teljesen használja föl, a mint csak teheti, sőt külön is kell gondoskodnia, hogy a rosz időjárással valamennyire megküzdhessen. Így a felvidéken minden réten ott áll egy külön szín – Heustadl, – hogy a póznákon és ágasokon szárított szénát alkalmas pillanatban fedél alá takaríthassák. Ugyanily póznákon és ágasokon szárítják a gabnakévéket is, melyek legföljebb 25–30 centiméter átmérőjűek, hogy a siker biztosabb legyen. Ilyen mesterséges szárító készüléket használnak a középtájú földeken is, csakhogy itt a szénakészletnek a szabadban megoltalmazására vándor színek vannak, melyek négy-hat földbe vert karóból s hordozható tetőből állanak.

Lényegesen különbözik ettől a rudas szárító, melyet a sík földön „Harpfe”-nak neveznek, s minden szlovén kerületben használnak. A „Harpfe” kőből épített, vagy fából faragott oszlopokon álló, elől félig nyitott szín, melynek léczekből vannak a falai s arra való, hogy a megrakott gabonás szekérnek rosz időben oltalmat nyújtson éjente s hogy benne a mezei terményt száradás végett a léczállványokra aggathassák. E szárítóház, mely sajátságos építésmódjánál fogva is érdekes, Stirián kivűl is föltalálható, a hol vendek laktak valamikor.

Nagy kárára van a gazdaságnak az is, hogy az évszakok között alig van átmenet. Alig olvadt el a hótakaró, a növényzet a korán jelentkező hőség hatása alatt azonnal fejlődésnek indúl s ki van téve kivált május havában a hideg esős időnek, hózivatarnak, fagynak, mely gyakran érzékenyen sújtja. Ehhez járúl a munkás kezek nagy hiánya, mivel a munkát inkább bíró lakosságnak úgy a férfi, mint a női része szívesebben vállalkozik ipari munkára, mely jobban fizet s a szabad órákban nincs is korlátozó házi rendhez kötve. A mezei munka ellátására leginkább csak gyermekek, erőtelenebbek és öregek maradnak. A földbirtokosnak tehát, nehogy a legsürgősebb munkaidőben segítség nélkűl maradjon, birtokához arányítva túlságos nagy számú állandó cselédséget kell tartania házában gyermekeikkel együtt. Aztán e cselédek táplálkozási követeléseikben még nem is szerények, úgy, hogy az egész felvidéken alig mer a gazda tejet, vajat, sajtot vagy zsírt eladni, mert különben zsugori nevét költik s elkerűli minden valamire való cseléd. De a napszámos is drága s pénzbeli fizetése és ellátása semmi arányban nem áll azzal a rövid munkaidővel, a mely itt szokásos.

„Harpfe” nevű szárítóház Alsó-Stiriában. Wüst Ferdinándtól

Ezek az elemi és társadalmi állapotok, mely utóbbiakkal szemben egyes ember mit sem tehet, fölötte aránytalanúl fölcsigázzák a termelési költségeket s ugyanabban a mértékben apasztják a gazdaság tiszta jövedelmét. Ha még hozzáveszszük, hogy a földbirtokos rendszerint már jelzálogkölcsönnel túlterhelve veszi át birtokát s hogy a föld jövedelmét gyakran csonkítják a fagy- és jégkárok s más elemi csapások, világos lesz előttünk, hogy általánosságban véve mért oly nehéz a stájer földbirtokos helyzete.

A szántóföld mívelése többnyire négy vagy öt nyomású, mely azonban hat évi fordúlóra is kiterjeszkedik néha. A négyéves fordúló takarmányrépával kezdődik, bab és tök elegyesenvetésével, erre árpával lóhere, ez után pedig őszi és utóterményűl pohánka, répa vagy csalamádé következik. Az ötévi fordúlónál az utóveteményt zabkeverék, vagy kalászos – növény rozs, vagy zab – követi; a hatéves fordúlót végre még egy őszi vetése fejezi be. Ha az egész tartomány mezőgazdaságát tekintjük, a rozstermelés benne a túlnyomó, az összes szántóföld területnek több mint egy hatoda ezzel van bevetve. Csaknem ugyanannyi a zab, míg a búza egy hetedrészét, a pohánka – itt Haiden, hajdina névvel – meg az ekart- vagy fűvelő gazdaság egy nyolczadát foglalja el az egész szántóterületnek. Csak azután következik a kukoricza, a lóhere, a tarlórépa, melyet úgy, mint a pohánkát leginkább utóveteménynek alkalmaznak, és a burgonya. Kisebb arányokban termesztik az árpát, kölest, kendert, káposztát, lóhere-magot, tököt, kevert takarmányt vagy csalamádét, hüvelyes veteményt, komlót, lent, konyhai zöldséget, repczét és takács-mácsonyát.

A gazdasági módszer a tartomány egyes részeiben lényegesen különböző. A felvidéken a fűvelő gazdaság a gyakoribb, a termőföldnek több mint egy negyedét foglalja el. A tenger színtája fölötti 650 méter magasságon fölűl egész az erdős övig helyén is van a fűvelő gazdaság s azért nagy arányokban is űzik. A föld megmunkálása ily jelentékeny magasságban, különösen ha a tenyészidő rövid voltát tekintjük, fölötte drága, a mívelési költségeket tehát azzal igyekeznek apasztani, hogy csak három vagy négy éven át használják a szántóföldet, aztán ugyanannyi ideig hagyják kaszálónak. Leginkább a hatnyomású fűvelő gazdaságot űzik úgy, hogy a földet három éven át rozszsal és zabbal, kis mértékben azon fölűl borsóval vetik be, aztán három éven át fűtermésre szánják. A búza itt roszúl sikerűl, azért az értelmes gazdák ezt nem is veszik be a forgóba. Ép úgy a gyep is, mivelhogy a magvetést a természetre bízzák, ritkán tart három évnél tovább e földeken. A középfekvésű tájakon is még úgy egy tizedét foglalja el a szántóföldeknek a fűvelő gazdaság, az alsó vidéken pedig egy huszadát. A fűvelő gazdaság után e felvidéken a zab foglal el legtöbb területet; erre következik a rozs, a búza, a lóhere és a burgonya. A tartományban előfordúló termények közűl a felső tájakon a kölest, komlót, tököt, repczét, takács-mácsonyát és szőlőt épen nem termesztik. A középtájak leggyakoribb terménye a rozs meg a zab, kevésbbé a búza, a tatárka, kukoricza, lóhere, takarmányrépa és burgonya. Az alföldön a tatárka a legelterjedtebb; erre következik a búza, a rozs, a zab, a takarmányrépa, burgonya és a lóhere. Megemlítendő még a középtájakon a takács-mácsonya, a közép és az alsó vidéken pedig a komló.

A lisztes terményeket többnyire a tartományban dolgozzák föl és fogyasztják el. Kiviteli czikk a komló, melynek a nürnbergi piaczon stájer korai komló név alatt nagy becse van; továbbá a lóheremag, mely mint különlegesség uralkodik a piaczon, végre a bab, melyet trieszti és dél-francziaországi kereskedők a hajók élelemmel ellátása czéljából vásárolnak.

A szőlő-mívelés jellemzi az alvidék gazdaságát, sőt már a középfekvésű vidékek gazdaságára is oly hatást gyakorol, hogy a bortermesztő vidékeken a mezőgazdaságot szinte elhanyagolják mellette. A szőlőmívelés dédelgetése annyira megy, hogy gyakran az olyan telkeket is a szőlőhöz csatolják, melyek alanti fekvésük miatt szőlőmívelésre épen nem alkalmasak s gyakran szenvednek a fagyoktól. A szőlőtermesztő, vagy egyéb foglalkozású szőlőbirtokos semmi áldozatot nem sajnál a szőlejétől; amaz azért, mivel azt belenevelt hajlamánál fogva egyedűli jövedelemforrásának tekinti; ez utóbbi pedig gyakran azért is, hogy legyen neki valami földbirtoka, a hol családját és barátjait összegyűjthesse, ha valami örvendetes alkalmat kell megünnepelnie. A mintegy 34.000 hektárra menő szőlőterületnek 75 százaléka az alvidékre, a többi 25 százalék a középtájakra esik. A legismertebb stájer borok a luttenbergi: allerheiliger, eisenthürmi, gomilla, grünaui, hochstermetzi, jeruzsálemi, kummersbergi, littenbergi, nachtigalli, oberluttenbergi és töttenhengsti; a pettaui: ankensteini, kolossi, sauritschi, stadtbergi és türkenbergi; a marburg- pacheri: brandni, frauheimi, pickeri, radiselli, rittersbergi, schmitzbergi és vinarii; a windischbüchleri: griechenbergi, klappenbergi, koroschaki, rostbachi és schlossbergi; a groszsonntagi: rundschachi, steinlugi és witschenbergi; a sausali és wiselli. Különlegesség a Marburg melletti gamsi muskatály, a ligisti stainzi és a deutschlandsbergi „schilcher”. E borok többnyire igen czukrosak vagy bő alkoholtartalmúak s azért nehezen is állják ki a versenyt a piaczon, mely jó közepes bort keres. Leginkább is otthon fogyasztják el meg a szomszéd tartományokban. Az édes borok különösen Bécsben keresett árúk, a hol nagyobbára édes új bor – Heuriger, „karczos” – gyanánt iszszák.

A szőlőmívelést általában már nemzedékek óta ugyanazokon a területeken űzik. Kevés kivétellel vegyes fajtákat ültetnek, tekintet nélkűl érési idejökre és minőségökre. A termés az utolsó tíz év alatt 6–24 hektolitert tett hektáronkint. A legkisebb termés az 1880-ik évre esik, a legnagyobb 1878-ra. A tíz éves átlag csak 14.3 hektoliterre megy hektáronkint. E csekély termést a fagy, a jégverés s más elemi csapás okozza, a phylloxera pedig, mely Rann és Pettau vidékén egyre jobban terjed, még inkább fogja csökkenteni.

A 269.000 hektárra menő rétség több mint egy negyedét teszi a mívelés alatt álló összes földnek s fontos tényezője a mezőgazdaságnak. A tartomány egyes részeit tekintve, a rét a felső, közép és alsó vidéken 22.5, 29, illetőleg 27 százaléka a gazdaságilag használt földterületnek. A felvidéken még a fűvelő gazdaság alá vett földeknek mintegy fele is a rétekhez számítandó, az tudniillik, mely kaszálás alá kerűl. A rétek nagy része többé-kevésbbé vizenyős, a minek a következése az, hogy a rajta termett széna silány. Habár már sok felé megkezdték az efféle rétek lecsapolását, habár a belvízek levezetésére már is több társúlat alakúlt és alakúl, az alagcsövezés hasznos voltáról pedig mind általánosabban győződik meg a lakosság: azért a víztől már mentesített rétek mégis fölötte kedvezőtlen arányban állanak a vizesekhez, mivel a kisbirtokos nincs abban a helyzetben, hogy a víz levezetést maga, vagy szövetkezés útján kizárólag a saját költségén teljesítse, az a segély pedig, melyet a kormány nyújt, jelentékeny ugyan, de meg sem közelíti a tényleg szükségeset. Pedig a vízlevezetés egyike azoknak a kevés számú talajjavításoknak, melyeknek hatása itt azonnal megérezhető. A jelzett körűlmények között megérthető, ha a rétek jövedelme nem valami kedvező, s ha az utolsó tíz év termési átlaga, az egész tartományt véve, csak 37–38 métermázsát tett hektáronkint. De már ez is oly eredmény, melyben a rétmívelés haladásának és javulásának jelét üdvözölhetjük.

Fontos jövedelmi forrás a gyümölcstermesztés, mely egyre nő kiterjedésében és jelentőségében s úgy látszik, hogy különösen azokban a kerületekben, a melyekben a szőlőt a phylloxera fenyegeti, kárpótlást lesz hivatva nyújtani. Alig harmincz évvel ez előtt 350.000 forintra becsűlték az egész tartomány gyümölcstermését; már az utolsó tíz év átlaga 1,150.000 métermázsát tesz s ha ezt csak hét forintnyi csekély piaczi áron számítjuk is, kerek 8,000.000 forint jön ki. A gyümölcsöt ma már nem törik mind musttá s nem szállítják csupán Bécsbe: kiviteli czikk lett az Bécs, Krajna, Görcz és Trieszt, Tirol, Magyar- és Horvátország, Svájcz, Dél- és Éjszak-Németország s különösen Berlin felé, a honnan aztán nagyobb részét a szentpétervári piaczra szállítják. A stájer gyümölcsöt kiváló minősége tette olyan kereskedelmi czikké, mely a nagy piaczokon előkelő helyet bírt magának állandósítani. Az évi termésből 55 százalék a középfekvésű tájakra, 40 az alvidékre, 5 a felvidékre esik. A gyümölcs nemét tekintve 75 százalék lágymagú, 25 pedig csontár. A középtájak föntebb fekvő része és az egész felső vidék leginkább gazdasági gyümölcs termelésével foglalkozik, míg a középvidék többi része s az egész alvidék nemes csemege gyümölcsöt is termel. A legfontosabb gyümölcs az alma, melynek itt sok nemes faja van. Különlegesség a lichtenwaldi viaszalma – Lucas szerint Lichtenwalder Guldling – melyet ép úgy, mint a tiroli almát, Liehtenwald környékén kivűl eddig még nem sikerűlt hasonló kitűnő minőségben előállítani, az eredeti fajtól a leggondosabb ápolás mellett is teljesen elütő gyümölcsöt termett mindenütt. Kitűnő új fajtának az 1873-ki bécsi világkiállításon a Gleisdorf vidékén termett s „Rudolf trónörökös” nevét viselő almát ismerték el.

Az egész termésnek úgy egy harmadát bel- és külföldi megbízottak egyenest a termelőnél veszik meg s szállítják ki az országból. A többit a tartományban fogyasztják el, vagy gyümölcsbor készítésére használják, mely utóbbi mint a cselédség és munkások itala bir itt fontossággal. A gyümölcsaszalás csak kis mértékben divatos. Azonban a szilvát, kivált az alvidéken, gyakran használják a Görczön át kereskedésbe kerűlt „amoli” készítésére.

A gyümölcstermesztést államilag segélyezett számos kerületi és községi faiskola mozdítja elő, melyek tanítási és kísérletezési czéloknak is szolgálnak, a földbirtokosoknak pedig szépen fölnevelt csemetéket szolgáltatnak olcsó pénzen. Ugyane czélra alakúlt a déli vaspálya melletti St.-Georgenben működő s „Rudolf trónörökös” nevét viselő, valamint a marburgi kerületi gyümölcsészeti egyesűlet, míg a wildoni első stiriai gyümölcsészeti szövetkezet a gyümölcs értékesítését s a gyümölcskereskedés előmozdítását tette föladatává.

Szokatlanúl nagy lendűletet nyert a kertészkedés, különösen a virágkertészet a Stefania főherczegasszony, a trónörökös fenséges özvegye védnöksége alatt álló stiriai cs. kir. kertészeti egyesűlet ernyedetlen és sikeres működése folytán, mely egyesűlet oktatás útján s egy kertésziskola fölállítása által behatóbb működésre tudta serkenteni a tanúlt kertészeket s föl tudta ébreszteni a közönség érdeklődését a virágtenyésztés s általában a kertészet iránt. A virágkötés terén különösen a gráczi kertészek diadalmasan kiszorították a nehány évvel ez előtt itt még kizárólag uralkodó behozatalt.

Az állattenyésztés, kivált pedig a szarvasmarha-tenyésztés a stájer közgazdaságnak egyik legfontosabb jövedelmi ága. Különösen a felvidék van erre utalva. Ismert tájfajták e tartományban a mürzthali, a murbodeni, a mariahofi, a pinzgauinak lungaui jellege, végre a tarka hegyi marha. A mürzthali fajta voltaképi tenyésző területe a Mürz völgye mellékvölgyeivet és Birkfeldtől fölfelé a Feistritz völgye, míg Mária-Czell, Leoben és Trofaiach vidéken a mürzthali mellett a murbodeni tájfajta is előfordúl, tisztán, valamint vegyes jelleggel. A mürzthali fajta a szerint, a mint völgyekben vagy hegyeken tenyésztik, nagyobb vagy kisebb, világosabb vagy sötétebb borzszőrű. A nagyobbik jelleg egy éven át 2.200 liter tejet ad átlag, a kisebbik mintegy 1.000 liter kiválóan kövér tejet. Igás ereje is kiváló. A murbodeni tájfajta, valószínűleg a mürzthali és mariahofi marha keresztezéséből származott, testalkotását tekintve inkább az előbbihez hasonlít. Ez Unzmarktól kezdve Judenburg, Knittelfeld és St.-Michael felé van elterjedve, elágazással egyik irányban Ober-Zeiring és Obdach; másik irányban Leoben és Lising völgye felé egész Eisenerzig. A mürzthalitól homályos bőre és fakós szőre által különbözik. Annyiból jobb a mürzthalinál, hogy korábban kezd tejelni s csaknem épen annyi tejet ad. Kitűnően hízik. Az 1881-ki bécsi hízómarhakiállításon a legnehezebb ökör, mely a „kövérek közt a legkövérebb”-re, valamint „a három éven fölűli legjobban hizlalt ökör”-re kitűzött kettős díjat elnyerte, egy 1.350 kilogramm élősulyú murbodeni ökör volt. A mariahofi tájfajta tiszta tenyésztési vidéke St.-Lambrecht, Mariahof és Neumarkt, Unzmarkttól fölfelé s a mellékvölgyekben e tájfajta mellett hegyi tarkák és pinzgauiak is találhatók. A mariahofi voltaképi tenyészvidéke szomszédjában, de már túl a határon, Karintia éjszaki részeiben a vele rokon fakó lavantthali marhát tenyésztik s a mariahofival keresztezik. A mariahofi marha, melynek átlagos évi teje 2–3.000 literre rúg s melynek igáserejét és hízó képességét általánosan elismerik, a st.-lambrechti benczés kolostorban 1728-ban az ott akkor igen elcsenevészett helyi fajtának a bernivel való keveréséből állt elő s azóta tisztán tenyésztik. A hegyi tarkák és a pinzgaui marha és ezek ivadékainak tenyésztési vidéke a már említett kerületeken kivűl az Enns és Palten völgye mellékvölgyeikkel és Aussee vidéke. A hegyi tarkák tejelését mindenfelé dicsérik, hízó képességök és vonó erejük azonban jelentéktelen, a miért is mindinkább kiszorítja a kevéssel beérő pinzgaui, melynek tejelő, igavonó és hízó képessége kivált újabban nagy elismerésnek örvend a középvidék sok kerületében. Az említett tenyészvidékeken kivűl a tartomány többi részeiben, névszerint a közép- és alvidéken, egyes törzstenyészetet kivéve, nem tenyésztik a marhát tisztán. E vidékek kevert fajú marháját, mely más-más vidéken más-más származású, összegezve helyi tájfajtának nevezik. Ezen elnevezés nem is találó, meglehet, hogy azzá fog lenni, mert határozott jelleg létesítésére és följavítására a többi tiszta fajokból szereznek bikákat az állam és tartomány részbeli segélyével. A czélszerű marhatenyésztés legnagyobb akadályán, a hágóbikák hiányán a marhatenyésztés emelésére hozott tartományi törvény már segített s annak jótékony hatása már is fölismerhető a marha testalkatának gyors javúlásán, habár a paraszt lakosság nem mindenütt tartja meg a törvényt szigorúan. Az 1870-ki és a 1880-ki számbavétel szerint a marhadarab-szám 67.000-rel emelkedett s ebből 31.000 a középvidékre, valamivel több mint 19.300 az alvidékre s valamivel több mint 16.000 a felvidékre esik úgy, hogy a marhaállomány a fentebbi sorrend szerint 14, 10 és 9 százalékkal emelkedett. Az alvidéken 1.7, a felvidéken 1.6, a középvidéken pedig 1.3 hektár mixelés alá vett föld esik egy-egy darab marhára.

A mely kerületekben tiszta fajtenyésztést űznek, ott a tenyészmarhával való kereskedés a fő bevételi forrása a marhatenyésztésnek, csakhogy a marhának csak kis része kerűl a piaczon eladásra, inkább az istállóban meg az Alpeseken veszik meg, a hol a vevő és eladó legszívesebben találkoznak egymással. A tenyészteni való marhát valamennyi tartományba, de a külföldre is kiviszik. Boszniába és Herczegovinába sem jelentéktelen a kivitel. A paraszt marhatenyésztőknél fölötte nehezen s csak lassan-lassan irtható ki az a marhatenyésztésre nagyon kártékony szokás, hogy épen a legszebb bika-borjúkat herélik ki, mert azokból kerűl az erős ökör. Arról a nagyon elterjedt s részben puszta hiúságból származó hibájáról is nehéz leszoktatni a parasztot, hogy mennél több állatot tart az istállóban, nem gondolva meg, van-e kiteleltetésökre elegendő takarmánya.

Az Alpesekben az állat szabadon legel s rendszerint még rosz időben, éj idején sem jut védő tető alá. Az Alpesekről haza kerűlve istállóba hajtják, mely a legtöbbször nagyon is hiányos, noha most már a parasztoknál is tapasztalhatni, hogy marhájuk számára alkalmasabb istállókat igyekeznek építeni. Sajátságos neme az istállóknak nálok az úgy nevezett „Umedum” vagy ketreczes istálló, mely bizonyos számú kisebb osztályokból áll, melyekben a marha szabadon járhat. Minden ily osztály közepén áll egy jászol, mely minden oldalról hozzáférhető. E fajta istállókat, melyek ellen tisztaság tekintetében sok kifogás tehető, ma már csak a Mura völgyében fordúlnak elő, egyebütt ezeket kiszorították a czélszerűbb berendezésűek. Mióta a földmívelő belátta, hogy mezei terményeivel ki nem bírja a világpiacz versenyét, már a középfekvésű és az alvidékeken is nagyobb mértékben fordúlt a marhatenyésztés felé s el kell ismerni, hogy aránylag rövid idő alatt igen figyelemre méltó eredményhez is jutott. Haszonvételi czélból, a törzstenyésztéseket kivéve, többnyire tejelő marhát tenyésztenek s a tejet főleg egyenest a fogyasztóknak adják el. A hízlalást is úgy itt, mint a fölvidéken, kicsiben sokfelé űzik, pontos számítással azonban nem valami nagy hasznot látnak belőle. E részben leginkább a közvetítő kereskedésnek az a sajnálatos állapota okolandó, hogy azt egyes pontosan körűlhatárolt vidékeken nehány kereskedő csaknem monopolizálja. Ezen az állapoton a Grácz-városi vágóhídon 1876 óta fönnálló marhavásár kívánt segíteni. Alapításával az volt a czél, hogy a marhának élősuly szerinti eladásával s más czélszerű intézkedésekkel, a mennyire lehet, függetlenné tegye a tenyésztőt a kereskedőktől. Ezt el is érték annyiban, hogy az eladott és elhajtott állomány, mely a marhavásár fönnállásának első esztendejében 22.093 darab vágómarhára ment, s a rá következő első és második esztendőben a Németország által fölállított vámok következtében 20.284 darabra csökkent, már az ezekre következő évben 26.412 darabra, 1886-ban pedig 33.873 darabra emelkedett. Az elhajtás emelkedése tehát e marhavásár fönnállásának első tíz esztendejében több mint 53 százalék. A vágómarha kivitele, e tíz évet tekintve, volt az első évben 4.814 darab, a német határvám idejében leszállt 3.372 darabra, de attól kezdve emelkedett s 1886-ban elérte a 12.246 darabszámot, a mi több, mint 154 százaléknyi emelkedés.

A tejtermelés évi átlaga kerekszámban 3,616.800 hektoliter. Ennek 46 százaléka mint tej kerűl eladásra, a többiből vajat és sajtot készítenek. Az előállított vajnak 72 százalékát olvasztott állapotban bocsátják eladásra. Az évi átlagos vajmennyiség kerekszámban 80.000 métermázsát tesz, a különböző nemű sajt 12.000, az olvasztott vaj pedig több mint 48.000 métermázsára rúg. A tejkereskedés rendkivűl élénk, kivált a tartomány fővárosának környékén, a hová a tehenészek több óra járásnyiról is beküldik tejöket, ha csak nehány liter van is. Ez a megrögzött szokás tömérdek munkaerőt emészt el haszontalanúl, holott könnyű lenne minden községnek együtt küldenie be a tejét. Nagyobb arányokban s egészen észszerű módon űzik a tejgazdaságot az egyes tejárúló szövetkezetek, melyek közűl legjelentékenyebb a Grácz környékebeli, mely már Bécsben és Marburgban is állított föl fiók-szövetkezeteket.

A lótenyésztés is nevezetes ága a tartomány közgazdaságának úgy, hogy nem csupán a saját tetemes szükségletét fedezi, hanem kivitelre is jelentékeny mennyiséget szállít. A tartomány lótenyésztését illető ügyeket a cs. kir. földmívelési miniszteriumnál megállapított egyezség alapján a stiriai cs. kir. lótenyésztő társaság meg a cs. kir. állami méntelep gondozza. Ezek útján sikerűlt különösen az utóbbi években a tartomány lótenyésztésének hatalmas lendűletet adni. A tartomány valamennyi tenyésztő vidékein évenkint tartott lószemlék s a legjobb anyakanczák díjazása által, mely alkalommal a magán gondozás alatt álló segélyezett állami vagy a magánosoknál engedélyezett fedező csődöröket is szemle alá veszik, föntartatik a tartomány legjobb tenyészőanyaga. Az 1880-ban számbavett 61.338 lóból 17 százalék a felső, 36 az alsó, 47 a középvidékre esett. Az apaállatokat a kormány féléves csikók vásárlásával szerzi be, melyeket az ossiachi cs. kir. csődörcsikó-ménesben neveltet föl, s ha arra valók, három éves korukban az állami ménestelepbe helyeztetnek és onnét osztatnak ki az egyes állomásokra. A többi szükségletet, úgy szintén a nemes vérbelit is jó nevű tenyésztőknek a terményben levő tenyészeteik ivadékából, vagy a bel- és külföld megállapított hitelű méneseiből fedezik.

„Umedum” istálló Felső-Stiriában. Wüst Ferdinándtól

Az igás lovak tenyésztése körűl kiemelendő a piberi cs. kir. csikólótelep, a hol a különböző vidékekről bevásárolt, többnyire három éves állatokat észszerű bánással, nevezetesen kellő abrakolással s különböző talajon jártatással kitartó igáslovakká nevelik. A csikó-telep a tartományi lóállomány nevelésében annyiban is fontos szerepet játszik, a mennyiben gyakorlatilag mutatja be, micsoda használati értékű lóvá fejlődhetik a csikó, ha elegendő és tápláló takarmányozás mellett, egészséges istállóban tartva és szabad mozgást engedve neki, úgy nevelik, hogy tökéletes kifejlődése, vagyis rendszerint öt éves kora előtt nem használják erőltető munkára.

A stiriai cs. kir. tartományi lótenyésztő társaság is azon volt, hogy a tenyésztőket meggyőzze a szabad mozgásnak s különösen az alpesi legeltetésnek a csikók fölnevelésére gyakorolt jó hatásáról, s az ő fáradozásainak köszönhető, hogy 1882-ben a tenger színtája fölött 1.630 méter magasságban fekvő Travnik-Alpesen, az oberburgi kerületben 50 csikó számára nyilvános legelőhely állíttatott a szükséges istállókkal.

A lótenyésztés tekintetében a tartomány egyes kerületei három, egészen elkülönzött csoportba sorakoznak. Vannak olyanok, a melyekben lovat épen nem tenyésztenek. Ilyenek az eibiswaldi kerület, a gráczinak éjszaki fele, aztán Frohleiten, Mürzzuschlag, Mária-Czell és Aflenz, a leobeni kerület éjszak-nyugati része, Mautern, Eisenerz, St.-Gallen és Aussee. A másik csoporthoz tartoznak Friedberg, Vorau, Pöllau, Weiz, Birkfeld, Kindberg és Bruck kerületei, végűl a voltaképi fölnevelő kerületek csoportja, mely a leobeni kerület többi részeiből, aztán Knittelfeld, Judenburg és Obdach kerületekből áll. E négy utóbbi kerületben a csikó-, nevezetesen a méncsikófölnevelést olyanképen űzik, hogy a tartomány lótenyésztő kerületeiben az anyjoktól elválasztott fél éves méncsikókat megvásárolják s aztán fölnevelik. Nyáron át ott vannak e vidék terjedelmes alpesi legelőin; augusztus végén, szeptember elején aztán egy, két vagy három éves korukban a csikóvásárokon karintiai, felső-ausztriai, bajor, stb. vevőknek eladják.

Csikólegelő a Stubalpon. Blaas Gyulától

A többi kerületek képezik a tartomány tulajdonképi lótenyésztő vidékét, mely az anyakanczáknak 1875-ki összeírása szerint öt különböző tenyésző vidékre oszlik. Az első a nehéz nori igás ló tenyésző vidéke, melybe az Enns meg a Mura felső és alsó völgye tartozik, a következő járásokkal: Liezen, Rottenmann, Irdning, Gröbming, Schladming, Murau, Ober-Wölz, Neumarkt, Voitsberg; Deutschlandsberg, Stainz, úgy szintén a gráczi és wildoni járás nyugati részeivel. A második a nagy hámos tenyésző vidéke, a Feistritz, Rába és felső folyásában a Mura völgyeivel, Hartberg, Fürstenfeld és Gleisdorf járásokkal, a gráczi és wildoni járás keleti részével, továbbá Kirchbach, Feldbach és Fehring járásokkal, a radkersburginak éjszaki részével, a Mura-zuggal, kivéve ennek egy kis részét délen, Leibnitz, Arnsfeld járásokkal; a marburginak éjszaki s a st.-leonhardtinak keteti részével. Harmadik a nagy luttenburgi hintós és hátas ló tenyésző vidéke Luttenburg, Ober-Radkersburg járásokkal s a radkersburginak dél-keleti részeivel. A negyedik a könnyű hámos és hátas ló tenyésző vidéke a Dráva völgyén Friedau, Pettau, Rohitsch, Windischfeistritz járásaival, a marburginak déli részével. És végűl az ötödik a nagy hámos ló tenyésző vidéke a Sann és felső folyásában a Dráva völgyén Mahrenberg, Gonobitz, Windischgraz, Schönstein, Franz, Cilli, Marein, Oberburg, Tüffer és Drachenburg, Lichtenwald és Rann járásaival.

A stájer lovak között főként a Cilli, Franz és Oberburg járásaiban tenyésztett sannthali lónak van kiváló becse, mint munkára való lónak, mely Ausztriában, Olasz- és Dél-Németországban nagy keresletnek örvend, s fölötte alkalmasnak bizonyúlt gazdasági, tűzér- és czirkusi lónak. Fajtája burgundi ménektől ered s a könnyebb fajta percheron-lóhoz hasonlít, többnyire világos-szürke, néha azonban, a wallonokkal való későbbi keresztezés folytán vasderes, értelmes szemű, eleven, de jó indúlatú véralkattal, s meglepő gyors és kitartó járású.

A kisebb állatok tenyésztése terén a sertéstenyésztés a legjelentékenyebb, míg a birka- és kecsketenyésztés aránylag csak kis mértékben van képviselve. A sertésfajták följavítására a Suffolk- és Berkshire-kanokat alkalmazzák, melyeket a mezőgazdasági társaság útján fele vételáron többnyire parasztgazdák közt osztanak ki. Birkát és kecskét majdnem kizárólag csupán a parasztgazdák tartanak, többnyire csak néhány darabot. A nagyobb birkanyájakkal, a minőket Pettau vidékén tartottak, már fölhagytak. Az évi gyapjútermelés kerek számban 2.000 métermázsára rúg, melyből 45 százalék a fel-, 35 a közép-, 20 pedig az alvidékre esik. Legnagyobb része házi ipar útján darócz-készítésre fordíttatik.

A baromfitenyésztés az utóbbi években a gráczi és marburgi baromfitenyésztő egyesűlet buzgó fáradozása folytán jelentékeny lendűletet vett, a miben nagy része van a nemesítő tiszta fajtájú kakasok kiosztásának. A stiriai kappanok nagy híre ép oly régi, mint valóban megérdemelt.

Ugyan ez áll a haltenyésztésre nézve is, mely a stiriai halászegyesűlet sikeres működése folytán jelenleg még fokozottabb gondozásban részesűl. A vizek újra benépesítése nagy mennyiségű ivadék elhelyezése s a halászat fölvirágzásának útjában álló akadályok elhárítása útján történik.

A méhészetet leginkább a közép- és az alvidéken űzik. A tartományban található 82 ezer köpű közűl 47 százalék a középvidékre, 36 az alvidékre, 17 pedig a felvidékre esik. Az átlagos évi termés kerekszám 10.000 métermázsa mézre és 2.000 métermázsa viaszra rúg. A termést rendszerint a környék sonkolyosainak adják el. A méhtenyésztés gondozását a stiriai méhész-egyesűlet tette föladatává s abban elismerésre méltó módon fáradozik.

Erdészet és vadászat.

Stiriában 1,074.365 hektár van erdővel borítva, a tartomány területének tehát 47.9 százaléka. Ez erdőség tulajdonosai közűl a kisbirtokosok 546.301, a nagybirtokosok, – kik közűl a legkisebb 150 hektár ura, – 356.917, az állam 59.754, egyházi intézetek és testületek 57.844, a községek 34.057, a hitbizományok 19.492 hektárnak vannak birtokában. Ez erdők legnagyobb része igazi erdőtalajon áll, részben pedig olyan erdőterülethez tartozik, melyre az erdőtörvény rendelkezése szerint különösen gondos kezelés van megszabva. Ez utóbbi erdők többnyire meredek hegyoldalakon fekszenek, s belőlük 1.094 hektár a cs. kir. erdőfelügyelőségek által tilalom alá van vetve, 107.447 hektár pedig véderdőkép kezeltetik.

Gazdasági beosztás szerint 949.979 hektár szálerdő, 23.445 hektár sarj- és középerdő, 95.786 hektár pedig legelő-erdő. Ezenfölűl 5.145 hektár terméketlen terület azzal a megjegyzéssel soroztatott az erdőterületek közé, hogy alkalmas a fatenyésztésre.

A felső-stiriai szálerdőkben a fenyvesek az uralkodók, még pedig első sorban a lúczfenyő. E mellé sorakozik a vörösfenyő, a jegenyefenyő, az erdei és havasi fenyő, de ez utóbbi nem külön állományokban, hanem téres állásban a vörös- és lúczfenyőtől kisérve tartja fenn az erdőtenyészet felső határát, mely szerepében a törpe-fenyő sikeresen támogatja. Ritkán akadunk ez erdőkben egy-egy tiszafára, mely már rég áldozatáúl esett a rablógazdaságnak, s hordócsap alakjában szolgál a községeknek, vagy bot gyanánt kíséri a téli vadászokat. E helyett a napos, kiélt erdőterületeken megtaláljuk a borókát, mely jobb talajon egész kis fává fejlődik. A lombos fák közűl a felvidéken előfordúl a bükk, mely a hegyek közt, s kivált meszes talajon különben uralkodó fája a lomboserdőnek, de itt már csak fenyőkkel elegyes erdőkben többnyire oly termőhelyeken található, melyek mezőgazdasági köztes használatra többé nem alkalmasak, s azért nem is irtatnak. A többi lombos fák közűl, melyek a felvidéken még említésre méltó számban fordúlnak elő, megemlítjük a kőrist, a juhart, meg a szilfát, mint üde és televényes talajon a bükk kísérőit, és hamvas égerfát, a rezgő nyárt és a nyírfát. Ez utóbbi fanemeket többnyire oly állományokban találjuk, melyek rövid forgókban kerűlnek haszonvétel alá, s rendesen sarjadzás útján újúlnak föl. Egyébiránt ezek a fanemek igen gyakran magról kelve telepednek meg a tarvágásokban is, ha a galyfa bennhagyatik s elkorhadásából jó televény képződik, a nyírfa pedig különösen ott, a hol a galyfát a vágásokban el szokták égetni. Föl kell még említenünk a vörös berkenyét, mely szint úgy, mint a havasi fenyő egész a fatenyészet határáig fölhatol, s a havasi égertől támogatva, őrzi az őshegységben ezt a határt. Gyakran ültetik e fanemet az utak mellé, s oly helységek közelében, melyeknek fekvése a gyümölcsfának már nem kedvez. A cserjés lombosok közűl, melyek a felvidéken egész állományokat alkotólag fordúlnak elő, fölemlíthetjük a mogyoró és a fűz különböző fajait.

Lombos fákban az erdőtenyészet egyre gazdagabb, mennél tovább hatolunk Stiria déli részei felé, vagy mennél alább szállunk a magas hegységből s a halomvidék és síkság felé közeledünk, a hol a fenyvesek, ha fajokra nem is, de számra gyérebben lépnek föl. A lombos fatenyészetet e helyeken még többféle tölgy- és hársfaj gazdagítja, aztán a szelíd gesztenye, a gyertyán, a mezei juhar, különböző fűz- és cserjefélék. Még úgy negyven évvel ez előtt a felső-stiriai erdők csak a helyi és az itteni vastermelés szükségeinek kielégítésére szolgáltak. Stiria alsó részeiben hasonló volt az erdők értékesítése, mint a felső részekben, azzal a különbséggel, hogy itt kevésbbé a vas-, s inkább az üvegipar volt a völgyekben elterjedve. Aztán itt a fa fölhasználásának nem is volt oly kizárólag helyi jellege, mint a felvidéken, minthogy a Dráva és Mura folyók lehetővé tették a fának Horvát- és Magyarországba tutajokon való szállítását. Mikor a déli vaspálya éjszaktól délnek keresztűl kezdte szelni Stiriát, a fa ennek építése körűl nyert további alkalmazást, s fakereskedők érkeztek éjszak és dél felől, a kik módot nyújtottak a tulajdonosoknak, hogy addig kevés figyelemre méltatott erdeikből is pénzt lássanak. Az idők folyamán szaporodtak a vasútak, s az ásatag kőszéntelepek gyorsabb kiaknázás alá kerűltek. E két körülménynek természetes következése az volt, hogy a fakereskedés most már kelet és nyugat felől is eddig érintetlen völgyekbe hatolt be, s a bányatulajdonosok előtt nagyobb tér nyílt, a honnan fabeli szükségüket fedezzék. Ez által az épület- és szerszámfa értéke kétség kívűl emelkedett, de nem a faszéné, melyet az ásatag tüzelő anyag mindinkább kiszorít a vasfinomító és aczélgyárakból s legújabban már az olvasztókból is. S minthogy az üvegipar is pang, Stiria ily módon olyan helyzetbe jut, mely a tulajdonost arra kényszeríti, hogy erdeiben, melyek, mint már említettük, igazi erdőtalajon állanak, másra tehát, mint erdőgazdaságra nem használhatók, inkább épület- és szerszámfát termeszszen.

Szerszámok. Charlemont Húgótól

Ez nehéz dolog lesz kivált a kisbirtokosoknak, a kik a stiriai erdőterületnek több, mint felét bírják. Ezeknél, ha a hegyek közt birtokosok, a gazdaságnak ős időktől fogva az erdő a lelke. Az erdő szolgáltatja szabályszerű gazdálkodás mellett a marha számára a nyári legelőt, az istállóba az almot, a házhoz szükséges épület- és tűzifát, s az erdei legelők körűlkerítésére szükséges karókat. Ha a gazdaságban zavar áll be, ha a gabnatermés nem sikerűl, vagy az Alpeseken a legelő marhában kár esik, s ha általában szaporodik a kiadás, a bevétel azonban ugyan akkor nem szaporodik azzal arányosan: a paraszt kimegy az erdőre, kelleténél többet irt belőle s a vágott fa árán vásárol gabonát, vagy fedezi egyéb szükségletét. S mégis tévedne, a ki azt hinné, hogy a stiriai paraszt vagyonának e nélkülözhetetlen részével kiméletesen bánik, vagy hogy azt gondozza. A parasztgazdaság közelében kivált a fenyőállományokat, egy kis házi erdőcske kivételével, melyet a némileg módosabb paraszt épületfabeli szükségletére tart fönn, alomszedésre fordítják, vagyis a fákat fiatal koruktól kezdve öt-tíz éves időszakokban ágaik nagyobb részétől megfosztják, s ha e folytonos legalyazás következtében a fák végre elcsenevésznek, akkor kivágják, s mivel silányságuk miatt egyébre nem valók, tüzelőnek vagy szénégetésre használják el. A többit a természetre bízzák, hadd gondoskodjék az utónövedékről. Ha az erdő távolabbra esik az udvartól, akkor a paraszt talán sajnálja a fáradságot, hogy legalyazza; de ha pénzben megszorúl, az eladható fát a nélkűl viszi el az erdőből, hogy fölújításáról vagy a talaj megvédéséről gondoskodnék. Így megy aztán tönkre az erdőtalaj termő képessége, míg végűl az egykori erdő helyét csenevész cserjék foglalják el.

A parasztkezekben levő azon erdőterületek sincsenek jobb állapotban, melyek pedig termő erejöknél és helyi fekvésöknél fogva időnkint mezőgazdasági kihasználásra is alkalmasak lennének. Ezeket égető gazdaság alá fogják, vagyis tíz-tizenöt éves forgókra osztva, május havában tövig vágják, vagy pedig lábon lehántják s fölűl lecsonkolják. Az így nyert faanyag vastagabb részét tűzifának használják, vagy szénné égetik, hulladékát pedig a vágásokban száradni kiteregetik, s aztán július végén vagy augusztus elején száraz időben elégetik. Természetes, hogy ily bánás mellett nemcsak a kiteregetett fa ég el, hanem az a televényréteg is, mely a fiatal erdőben, rövid fönnállása óta felgyűlhetett. Így trágyázzák meg a földet az egy vagy több évi vetés alá, melyre aztán marhalegeltetés következik egész addig, míg a gondoskodó természet magától új erdőt nem nevel, mely a tulajdonosnak lehetővé teszi, hogy az itt leírt gazdálkodást ismételje s talaját mindinkább kimerítse. Ha egy e fajta erdőbirtokosnak havasi legelője van, azon nehány, egyedűl álló fenyő kivételével, mely a legelő marhának a nap heve és a zivatar ellen oltalmat nyújt, vagy egy-egy folt erdő kivételével, melyet fekvése miatt a marha nem tud megközelíteni, minden istenadta faneműt károsnak tart, s buzgón irtogat minden nagy nehezen megtelepűlt lúcz- és vörösfenyőt, de kivált a havasi fenyőket. Ezeket, mint legelőrontókat, mind kitépi s a legelőn száradni hagyja. Ha igen sok a fölburjánzott csemete s a gyomlálgatást a paraszt nagyon is szaporátlannak tartja, akkor fölragadja a külön e czélra készűlt bokorvágó kaszát s tömegesen irtja ki vele a fiatalost. Néha azonban még ez a munka is a fejére nő, vagy pedig irtás közben nehány csemete kikerülte a figyelmét s ezek felnőttek, ilyenkor meggyűrűzi őket, azaz lehántja kérgök egy részét s úgy száraztja el a nélkül, hogy a legelőről elvinné. A halmos vidéken s a síkságon is hasonlókép bánik erdejével a kisbirtokos, azzal a különbséggel, hogy itt a lombos fa levén a túlnyomó, inkább alomgyűjtésre veti magát, s hogy a lombos erdők a birka és kecske számára lombtakarmányt, bortermő vidékeken pedig keveréktrágyát és szőlőkarót kénytelenek szolgáltatni. Az erdőt tehát többnyire közép- és sarjerdő gyanánt igen rövid fordúlókban vágják, s ép oly keveset gondolnak az erdőmíveléssel, mint a hegyi lakók. Fájdalom, a paraszt nagy erdőbirtokosokról sem mondhatni jobbat, ezek is oly haszonvételi tárgynak tekintik az erdőt, melytől mindent elvehetni a nélkűl, hogy adni kellene neki valamit. Nem csoda, ha az oly vidékeken, a hol a paraszt erdőbirtok a túlnyomó, nevezetesen a hegyek déli lejtőin, a zárt erdőségek mindinkább eltűnnek, s helyöket gyér fenyvesek és csenevész lombos facsoportok foglalják el, melyek rosz fát adnak s nem nyújtják a talajnak azt a védelmet, melyre annak javítása és megerősödése végett szüksége lenne.

Az olyan hegyoldalakon, melyek vagy nem állandóan, vagy általában kevésbbé vannak kitéve a napsugaraknak, szintén találunk ugyan olyan paraszt kézen levő erdőket, melyek messziről rendesen kezelt erdőknek látszanak; de közelről tekintve azt látjuk, hogy bizony azokban is csak a leirt módon gazdálkodtak. Ez alól egész Stiriában csak egy kivétel van: a parasztok tulajdonában levő nagy erdőbirtokok a Bacher éjszaki lejtőjén, melyek rendszeres szálaló mívelés alatt lévén tartósan, kedves erdei tájképet nyújtanak. Ha Stiriában bárhol egyebütt olyan erdőre akadunk, mely zárt állományt képez s gondos ápolásra vall, előre tudhatjuk, hogy nem kis erdőbirtokosok kezén van, kivételkép talán nagy parasztbirtokosoké lehet, de szabály szerint ipartestületek, nemesi családok, vagy az állam tulajdona.

Az utóbbiak tulajdonában levő erdők mívelése egész az e századbeli ötvenes évekig kevéssé különbözött a paraszt-erdők mívelésétől. Az anyatermészet igyekezett fölnevelni az erdőt, s ha ez neki a legelő marha, a lombnyeső kés és irtókapa daczára sikerűlt: a tulajdonos szénné égette, a szenet a vasgyárakba szállította, a vágásba egyszer vagy többször gabonát vetett, aztán pedig a saját, vagy pénzért a mások marháját legeltette rajta, ismét a természetre bízván az erdő fölújítását. Ez a gazdálkodás igen kényelmes volt, s tekintetbe véve azt, hogy a birtokos olcsó közlekedési módok híján fáját a kevésbbé jövedelmező szénégetésre volt kénytelen fordítani, mégis a legjutalmazóbb vala. Mihelyt azonban a déli vaspálya kiépűlt s a Mura és a Mürz völgyében mindinkább kifejlett a vasipar, nehéz és egyre nehezebbé lett előállítani a nagy faszénkészleteket, melyekre az egyre növekedő nyersvastermelésnek szüksége volt. Ekkor a gyári társúlatok tették a felvidéken föladatukká, hogy a természetet az erdők felnövelésében mesterségesen is támogassák. Az ottani iparművek között a leobeni polgári bizományos birtok igazgatósága hatott legerélyesebben ez irányban, s az ő példájának köszönhető, hogy most a leobeni kerületi kapitányság határában előfordúló erdők hatalmas famennyiséggel rendelkeznek. Nem hagyhatjuk továbbá említés nélkűl, hogy a Friedau lovagok erdőgondnoksága a Mura alsó mentén szintén együtt tartott a leobeniekkel, s hogy a Mura felső vidékén, Murauban a Schwarzenberg herczegek erdőigazgatósága is észszerűen mívelte erdeit. A Mürz völgyében a neubergi cs. kir. jószágigazgatóság és Wachtler lovag fordítottak az erdők mesterséges megifjítására figyelmet. Az alvidéken a Trauttmannsdorf herczegek negaui jószágigazgatósága és a Bacher déli lejtőjén a rakoviczai birtokkezelőség voltak az elsők, melyek az erdők szakszerű haszonvételét megkezdték és csemete-kerteket létesítettek. A nem-paraszt nagybirtokosság között a példa igen hamar követőkre talált, s alig egy évtized múltával üde zöld színben díszlő fiatalos foglalta el sok kiélt vágás helyét. Csak az Enns völgyében állták e mívelési lendűletnek útját az erdőkre vonatkozó elavúlt szolgálmányok, melyeket csak 1872-ben sikerűlt rendezni az innerbergi cs. kir. szabadalmazott fő iparmű-részvénytársaságnak. Az erdők gondosabb mívelését az erdőtulajdonosok nagy részénél csakhamar tudományos alapokra fektetett erdőrendezési munkálatok követték s ma már Stiriában 274.309 hektár erdőt kezelnek rendszeres gazdasági tervek alapján.

A fa fölhasználása is más lett a déli vasút megépűlése után, mint annak előtte volt. Az épület- és szerszámfával való kereskedés mindinkább fejlődött, s Alsó-Stiriában a trieszti fakereskedő czégek már akkor nagy fa-szállítmányokra kötöttek szerződéseket a nagy erdőbirtokosokkal, nem épen javára a közgazdaságnak. Ugyanekkor a tutajozás is föllendűlt a Murán és Dráván Horvát- és Magyarország felé. A Bécs felé űzött fakereskedés a déli vaspályán az első években meglehetősen szűk határok közé szorítkozott; csak később lőn kissé élénkebbé, a mint hogy Stiriában a fakereskedés csak akkor virúlt föl általánosan, mikor a faszén-fogyasztó vas- és üvegipar üzlete jelentékenyen hanyatlott, s az új vasútvonalak más tartományok s a külföld felé is lehetővé tették a fa kiszállítását, s mikor végre a tartományban a fát fogyasztó és a fát földolgozó iparágak létesűltek. Ezek az iparágak újabban oly fejlődést nyertek, mely remélni engedi, hogy az erdőbirtokosok, még ha az ásványi fűtőanyag a vasgyáraknál még inkább kiszorítaná is, vagy épen megszűntetné is a faszén fogyasztását, kárpótlást fognak találni ebbeli veszteségükért.

Az erdőbirtokosok tehát a helyzet e nagy átalakúlása mellett még jól járhatnak. Nem így a nagy számú szénégetők, a kik többnyire öreg emberek, s a kik eddigelé a parasztok, vagy nagybirtokosok erdeiben fekvő, vagy álló boksákban égették a szenet. Ezek legnagyobb részének el kell majd hagyniok télen-nyáron lakott magános kunyhóikat s más kereset után kellend látniok. A favágók nagy száma ellenben a fának megváltozott fölhasználása miatt nem fog károsodni. Ezek az emberek úgy, mint eddig, ez után is fölveszik a fejszét, fűrészt, csáklyát s kivonúlnak vele az erdőre s tovább folytatják sajátságos, rég megszokott erdei életmódjukat.

Ki jutva a munka helyére, a munkavezető, mint réges-régi idők óta, úgy most is kijelöli a kunyhó helyét, ha lehetséges, valami forrás közelében, aztán két-három sor, egymásba rovott gerendából, melyeken a szarufa nyugszik, összeüti a kunyhó vázát. Ha aztán a tetőt lúczfenyőkéreggel befödte s a csúcsfalakat beburkolta: a kunyhó közepén kővel bélelt farekeszben fölállítja a nyílt tűzhelyet s a kunyhó ajtajával szemközti fal mentében az ágyat, – melyet „bokrat”-nak nevez. Akkor aztán bele lehet költözni. Ez emberek munkája hajnalban pitymallatkor kezdődik s délig tart. Ekkor készűl az ebéd, a felső-stájeroknál galuska és lisztkása – Nockert és Sterz, – melyet fehér rozs- vagy búzalisztből, lehetőleg sok olvasztott vaj hozzá adásával minden munkás maga készít, míg az alsó-stiriai szlovén a maga potentáját vagy kukoriczakásáját szalonnával és sajttal közös szakács által készítteti. Ebéd után egy, legföljebb két órát pihennek a munkások, aztán csak este térnek ismét vissza a kunyhóba s fölkeresik éjszakára szalmaágyukat. E csöndes egyhangú életnek nincs más kellemes változatossága, mint az egy vasárnap, az is csak azon idő alatt, míg a havason a marha legel s fönn a hegyről női ajkakról hangzik le a „jodler”. Hétfőn reggel ismét ott találjuk a favágókat munkájoknál, annak különböző szakainál, a mint halad, a fadöntésnél, legalyazásnál, hántásnál, eldarabolásnál, s végre a jeges csúsztatók építésénél, mely munka körűl gyakran bámulatosan gyakorlati érzéket árúlnak el; csupán szemmérték után szabják meg a lejtő elosztását, a mint azt különben csak mérő műszerekkel lehet eltalálni. Ezeken a jeges csúsztatókon, vagy a meglevő földcsúsztatókon eresztik le fagyos tél idején a vágásokból a fát az útakig, a vízi csúsztatókhoz, vagy úsztató patakokhoz, melyek a tovább szállítást lehetővé teszik.

A jeges csúsztatókon való faszállítás, a míg a fát leginkább csak szénnek égették és így jóformán mindegy volt, vajjon hosszabb vagy rövidebb hasábokban, többé vagy kevésbbé törött és elforgácsolt darabokban érkezik-e a szénégető helyre, aránylag a legolcsóbb vala. Jelenleg azonban, mikor a műfa mind nagyobb jelentőségre emelkedik s így arra is figyelemmel kell lenni, hogy a vágásban nagyolva eldarabolt fa mennél sértetlenebb állapotban érkezzék rendeltetési helyére, a jégcsúsztatót imitt-amott már különböző erdei útak pótolják s előre látható, hogy ez nem sokára mindenütt így lesz. Sőt az az idő sincs már messze, a mikor erdei vasútakat és sodronypályákat kellend állítani, ha azt akarják, hogy az erdőgazdaság a vasgyári faszénfogyasztás elmaradása mellett is jövedelmező maradjon. Mert minden lehető módon azon kell lenni, hogy a műfa termelése, mely most Stiria egész fatermesztésének 25 százalékát teszi, jóval emelkedjék.

A vadászat Stiriának magasabb fekvésű hegyeiben régtől fogva olyan sport volt, melyet a vadászat tulajdonosai nem kizárólag maguk űztek, minthogy azokon a cserkészet igen fáradságos, s ha csak egyesek űzik, akkor nagyobb vadászterületekre ki nem terjeszkedhetnek s nagyon nehéz is korlátolt számú vadászokkal nagyobb hajtásokat tartani nemes vadakra és zergékre. A vadászat urai ennélfogva meghívták a vadászatokra a völgyekben lakó honoratiorokat, a gyárigazgatókat, papokat, tanítókat, aztán a hivatalnokokat s a módosabb parasztokat is, s mindenki megjelent a gyülekező helyen golyós puskájával és zsinegen vezetett kopóval.

A vadásztársaságot azok a parasztok egészítették ki, a kiket a vadászat ura mint úgy nevezett „Reisjägereket” fogadott föl s kiknek a vadászatra kellett felügyelniök. Ily körűlmények között természetes volt, hogy a vadászati kedv általánossá lett, a mit utóbb még az a ragyogó példa is fokozott, melylyel Stiriának nagy jóltevője, János főherczeg, mint vadász is előljárt, s melylyel ma Ő Felsége, legkegyelmesebb urunk, a valódi vadász e mintaképe jár elől. Nem csoda tehát, ha a vadászterületek urai s a vadászatok kedvelői e nemes példákat tartva szemök előtt, a vadászatot egyre szakszerűbben űzik s általában nagyobb gondot fordítanak a vadászat ápolására. Így példáúl a vadászterületek urai addig nem sokat törődtek a süketfajd-vadászattal, míg János főherczeg a vadászat e nemét az Edelschrott melletti erdőkben meg nem honosította s felséges urunk a spitali, neubergi és mürzstegi süketfajd-vadászatok hírét meg nem alapította. Ez idő alatt a legtöbb úri vadász még az enyhe tavaszi hajnalokon is Morpheus karjai közt pihenve „Reisjägerek” által lövette le a dürgő fajdkakasokat. Ma azonban az úri vadászok legnagyobb része is azt találja, hogy az erdőben eltöltött egy-egy szép tavaszi reggel több kellemetlen reggelért kárpótolja az embert még akkor is, ha nem kedvez a vadászszerencse. Megemlítjük még, hogy a süketfajd-vadászat föllendűlése óta a fatenyészet határán vígan dürgő nyírfajdra is több figyelmet fordítanak. A vadászatnak ez az ága nagyobb testi erőfeszítést kíván, de meg is jutalmaz azzal a nagyszerű látványnyal, melyet a téli merev álmából ébredező természet nyújt a vadásznak enyhe tavaszi hajnalon.

Favágó-kunyhó belseje Felső-Stiriában. Wüst Ferdinándtól

Azonban nemcsak a fajdvadászat nyert ily lendűletet, de a többi vadfajokra is kiterjedt a figyelem s így nemcsak a nemes vadban és zergében gazdag brandhofi és weichselbodeni vadászterületek maradtak meg a meráni gróf szakértő vezetése alatt azon a magaslaton, melyre János főherczeg emelte, hanem az utóbbi harmincz év alatt meg is szaporodtak a császár személyes használatára szánt neubergi, mürzstegi, eisenerzi és radmi vadászterületekkel, Koburg Ágost herczegnek schladmingi zergevadászataival, úgy szintén az ingeringi és trogöszi s velök a Gesäuse és a Wild-Alpesek melletti vadászatokkal, – hogy még másokat ne is említsünk, a melyek ha nem oly gazdagok is nemes vadban és zergében, mint a fölsoroltak, de mégis eléggé népesek e vadfajokkal arra, hogy a jóravaló vadász szívét megörvendeztessék.

Őzekben gazdag vadászterületek vannak a Mura- és Mürzvölgyek előhegyeiben és mellékvölgyeiben, de szórványosan a Bacher hegységben is. Egyébiránt az őz Stiriában mindenütt előfordúl, a hol gondját viselik s a hol a rőtvad és az őz közötti ellenségeskedés nem érezteti hatását.

Az apró vadak vadászását csak Alsó-Stiriában űzik, és pedig nyúlra, fogolyra, fürjre az alsó Mura- és Dráva-völgyi mezőkön és szőlőhegyeken, a hol a vadnak e fajai vadászati oltalomban is részesűlnek. Ugyane vidékeken, de inkább a mezei erdőkben a fáczán is figyelemre méltó számban fordúl elő. Első helyen De la Grazia herczeg brunnseei fáczánosai. Felső-Stiriában a Mürz, Mura és Enns tágabb völgyeinek mezőgazdasági czélra szolgáló részeiben minden évben megjelen nehány falka fogoly és fürj, a mikor az ottani vadászok változatosság kedveért sörétlövésekben is gyakorolhatják magokat. Az apró vadak vadászása azonban nem jelentékeny e helyen. Nyúlat a stájer hegyi völgyek előhegyei közt mindenütt találni; hűvös, ködös őszi reggeleken csalogatásra a nyúl gyakran előkerűl s ilyenkor lövik le. Hófajd és szirti fogoly a magas hegységekben, a fatenyészet határa fölötti részekben fordúl elő, de sohasem nagy számban, azért hát csak helyenkint részesítik több figyelemben. Rendesen vizslával vadásznak reá. A fehér nyúl hasonlókép oly körűlmények közt fordúl elő, mint a most említett vadfajok. A stájer vadász nem sokra becsüli, sőt néha még átkozza is, ha az, t. i. szerelmes dürgésében zavarja a fajdkakast. A vízi szárnyasokra való vadászatnak Stiriában nincsenek meg az előföltételei; a kellő kiterjedésű nádasok, tavak, mocsarak és folyók. Mindazáltal megesik, hogy nyáron némely tavak, mocsarak vagy nádas folyópartok mentén fiatal vadkacsát is lőnek. Tavaszszal és őszszel jutalmazóbb az átvonúló mocsári és vízi szárnyasra való vadászás, de ez a sport sincs fölötte elterjedve.

Vízi facsúsztató a Radmeren. Wüst Ferdinándtól

A vadászat szokásos nemei közűl a magas hegységben a szarvasra, zergére és őzbakra való cserkészetet ma nagyobb mértékben űzik, mint évekkel ez előtt; általában azonban a prémadó vadra a hajtókkal és kopókkal való hajtóvadászat a legszokásosabb, kivéve az ápolt vadászterületeken űzött zergevadászatokat, melyeknél tisztán csak hajtókat használnak. Süket- és nyírfajdot csak dürgés idején, foglyot, fürjet és mocsári szalonkát csak vizsla előtt lőnek. Ugyanez áll részben az erdei szalonkákról és fáczánokról is, minthogy az előbbi vad ritkább, az utóbbit pedig leginkább hajtóvadászatok alkalmáva1 lövik.

A Stiriában vadászati czélokra használt kutyák közűl csak a vizsláról szólhatunk dicsérőleg. Ezt tiszta fajban tenyésztik s jól nevelik. Nem mondhatni hasonlót a kopóról, mivel kopóknak a legkülönösebb keresztezésű oly kutyákat használnak, a melyek ösztönszerűleg alkalmasak a hajtásra, vagy pedig vadászoktól idomíttatnak erre. Jól fölnevelt idomított kutya Stiriában alig fordúl elő. Ezek helyett vén kopókat használnak, melyek maguktól hosszú gyakorlatból tanúlták meg a vadat véres nyomán követve megállítani. Mindazáltal nem pótolják a jól idomított ebet s vadban gazdag pagonyokban hajtóvadászatok alkalmával gyakran ezek az okai, hogy oly sok vad elvész és elpusztúl. Hogy e bajon segítsenek, újabban nehány úri vadász idomított hannoveri ebeket hozatott, de ennek sem lett különös sikere, mivel e kutyák az itteni hegyekre nagyon nehezek s az őket pórázon vezető vadászt a meredek, sziklás lejtőkön nyomozás közben gyakran életveszélybe sodorják. Nagyobb jövőjük lehet a legutóbbi időkben terjedni kezdő bajor szimatoló-ebnek, melyeknél a könnyebb termet a harzi szimatoló-eb minden jó tulajdonságával párosúl.

A stiriai vadállomány gazdagságának megítélésére szolgáljon az 1885-ik évben lelőtt vadakról szóló kimutatás. A hasznos vadból terítékre kerűlt 2.517 darab rőtvad, 96 dámvad (ez csak vadaskertekben fordúl elő), 7.556 őz, 2.494 zerge, 1 vadsértés – talán az egyetlen volt egész Stiriában, – 69.649 nyúl, 36 tengeri nyúl, 1.512 süketfajd, 864 nyírfajd, 3.120 darab császármadár, 175 hófajd, 50 szirti fogoly, 10.835 fáczán, 42.707 fogoly, 8.578 fürj, 3.284 erdei szalonka, 680 mocsári szalonka, 68 vadlúd és 2.789 vadkacsa; a kártékony vadból: 1.863 menyét, 738 görény, 3.515 róka, 72 vidra, 301 borz, 34 sas, 148 fülesbagoly, 4.247 más bagoly és 6.237 egyéb ragadozó madár.

E kimutatáshoz hozzá tehetjük, hogy a lelőtt vad mennyisége nagyobb is lehetne, ha a vadászati törvény alapján álló 685, saját vadászatra jogosúlt tulajdonos a vadászatot ápolólag űzné. Így azonban közűlök 542-en, a kiknek birtoka fölűl van a 115 hektáron, de nem haladja túl az 575 hektárt, a legtöbb esetben nemcsak a nagyobb vadászterületek kikerekítését akadályozzák, hanem mint koczavadászok a velök szomszédos olyan vadász kedvét is elrontják, a ki máskülönben a saját tulajdon, vagy a szomszéd községektől bérbe vett vadászterületét kellően gondozná. Így aztán a nagy vadászterületek állománya is jelentékenyen csökken. Vajjon a ma vaddal még jól benépesített területekre is el nem terjed-e ez a baj; attól függ, vajjon a földbirtokosok és a vadászatbérlők között a vadak által okozott kár megtérítése miatt eredt s mind hevesebben nyilatkozó surlódásokat sikerűl-e úgy szűntetni meg, hogy mind a két fél megnyugodjék benne.

Bányászat és kohászat.

Stiria zöld hegyei sok és sokféle kincset rejtenek méhökben: érczeket, ásványi szenet és mindenféle hasznos ásványt. Régesrégi időktől fogva bányászszák itt a vasérczeket, melyek a hírneves stiriai vasat szolgáltatják. Az előbbi századokban a „fémbányászat” is virágzott és fényes ezüst csorgott a hegyek gazdag ereiből. Mai nap, kapcsolatban a magas fokra fejlett vasiparral, melyhez Stiria érczhegyeinek kimeríthetetlen bányái szolgáltatják a legjobb és legtisztább vasérczeket, a barna-szén fejtése foglalja el az első helyet a tartomány bányászatában. 1886-ban 6.2 millió forint értékű szenet és érczet fejtettek, a miből 83 százalék esik a barna-szénre s 15 százalék a vasérczekre; e munkában 11.500 bányász és legalább is ugyanannyi segédmunkás talált keresetet. Az érczbányákban, melyeket nagyobb részt a hegyek magasabb helyein mívelnek, a dúsan kinálkozó vízi erőt használják föl; ellenben a völgyekben lévő s újabb időben mind mélyebbre menő szénbányákban hatalmas gőzgépeket alkalmaznak az anyag szállítására, vízemelésre, szellőztetésre, sat., de mindenütt azon vannak, hogy a technika haladásait azonnal alkalmazzák és értékesítsék.

A bányászat egyes ágainak vázolásában a vasbányászatot illeti meg az elsőség, mint a legrégibbet. A stiriai Érczhegy, miként Felső-Ausztria valamennyi jelentősebb vasércztelepe, abba a telepsorozatba tartozik, melyet mint az Alpesek éjszaki vaspát-vonulatát ismerünk s a grauwacke-formatióhoz sorolunk. E vonulat Tirolban, Schwaznál kezdődik és Salzburgon meg Felső-Stirián és a Semeringen át egész Alsó-Ausztriáig húzódik; ebben vannak a Liezen, Johnsbach és Radmer melletti bányák, az Eisenerz és Vordernberg közötti Érczhegy, a feisterecki aknák a Veitschban, Gollrad, Sollen, Niederalpel, Bohnkogel és Altenberg, valamint a fröschnitzi bányák a Semering közelében, melyek legnagyobb része századok óta ismeretes és mívelés alatt van. Soron kivűl hagyva magát az Érczhegyet, legfontosabbak e bányák közűl a gollradi vasbányák, melyek az okiratokban már 1025-ben említtetnek, továbbá a Schneealpe és a Rax tövében fekvő altenburgi bányák. Fölemlítendő még a kőszén-formatióhoz tartozó azon kitűnő barna-vasércz, melyet Turrachban és a Paalban ásnak; számos más vasbányát, minthogy részben félreesnek és magasan feküsznek, részben pedig érczeik csekélyebb értékűek, jelenleg nem mívelnek. Közép-Stiriában nincsenek említésre érdemes vasbányák s Alsó-Stiriában is csak a windisch-landsbergi és studenzei barna-vasérczet értékesítik.

A vasbánya-mívelés főfészke az Érczhegyben van, mely 1886-ban maga 3 1/2 millió métermázsa érczet szolgáltatott, a mi az egész tartomány termésének 94 százaléka s általában Ausztria összes vastermésének majdnem a fele, s 1 1/2 millió métermázsa nyersvasnak felel meg. Kedvező időszakokban (1882) 5 1/2 millió métermázsára is rúgott a vasércztermés. Fajra nézve a vasérczek vaspátok és mállási termékeik, melyek hatalmas telepekben legnagyobb részt a föld felszínén vannak, azért igen régen fölfedezték s könnyen olvaszthatóságuknál fogva rég óta föl is használták. Valószínű, hogy e bányákat Noricumnak a romaiak által való elfoglalása előtt már nagyban mívelték és a népvándorlás által 712-ben történt félbeszakítás után újra fölelevenítették; meglevő okirataik a XII. századig érnek vissza. Az Érczhegy alsó részéből való terméket már régóta Eisenerzbe szállították, felső részét pedig a vordernbergi olvasztók számára mívelték, azért maig is innerbergi vagy eisenerzi és vordernbergi Érczhegyet különböztetnek meg. Az innerbergi Érczhegyen szabályos lépcsőzetekben kizárólag fölszíni bányamíveléssel foglalkoznak, a vordernbergin ellenben, melynek bányái 1.100–1.532 méter magasságban vannak a tenger színe fölött, télen aknákkal is dolgoznak, minthogy a fölszíni mívelés, valamint az érczeknek az 1.200 méter magas Prebühel-nyergen át Vordernbergbe való szállítása csak a hat nyári hónapban lehetséges. Az Érczhegynek, mely 1835-ben és 1847-ben épűlt Vordernbergbe vezető szállító vasútjában Ausztriának egyik legrégibb vasútját bírja, érczszállításra való berendezései igen terjedelmesek.

A stiriai Érczhegy bányamívelése a maga nagyszerűségével és gyönyörű magas-hegyi fekvésével a laikusra is vonzó, sajátszerű és feledhetetlen hatással van. A ki valaha a magasan fekvő díszes „Berghaus” erkélyén állott és a lefelé mind jobban-jobban szélesedő külmíveleti lépcsőzeteken az élénk munkálkodást, maga körűl meg a méltóságosan emelkedő alpesi világot – Reichensteint, Wildfeldet, Kaiserschildet másokkal egyetemben – tiszta nyári nap pompájában látta, s a ki a Prébuhelre részben sötét tárnákon át vezető szállító-úton gyorsan haladva a nem kevésbbé gyönyörű hegyi tájakat – Pfaffenstein, Frauenmauer, Polster – csodálhatta és szemeit a gőz-vasút vége előtt fekvő Handl-Almtól a vordernbergi völgynek párját ritkító zöld szőnyegein végig jártathatta: a bányásztevékenység e pompás világáról elenyészhetetlen emléket vitt magával. És maga az Érczhegy is – ércztetején álló vas keresztjével – mily változatos képeket tár a szemlélő elé! Délkeleti oldalán, a hol a zergék népesítette Reichensteinnal függ össze, sötét erdők árnyékában dús alpesi flóra díszlik, vagy egyes rétek zöldellnek, az idők folyamában megszürkűlt Eisenerz város felé tekintő oldalán pedig az erdők zöldje mind jobban-jobban enged az ércz barnavörös színének, mely az egyes emeletek továbbfejtésével folyvást nagyobb-nagyobb terjedelmet ölt.

Az egyes míveleti emeletek óriás lépcsőknek látszanak. Mint valami hangyabolyban sürögnek, forognak a szorgalmas bányászok mindenütt; itt kalapálnak, ott tördelnek, „kutyá”-jokka1 elő-elősuhannak s fáradhatatlanúl túrják az óriás hegyet. Egyszerre hosszan búgó kürtjelek hangzanak s elcsendesűl az egész hegy; egy alak a másik után tűnik el a tárnában, vagy biztos mendékekben, s egy percz alatt olyan a vidék, mintha kihalt volna. Most egy lövés dördűl el; – porfelhőben repül az ércz a magasba és nagy törmelékekben omlik alá. A lövés hangját a környéki hegyek sziklafalai mennydörgésszerű visszhangban ismétlik sokszorosan; most egy második, harmadik akna robban föl s a mennydörgés szakadatlan, mintha ágyúk harczolnának, s a kőtörmelék pattogó záporként hull mindenfelé. Az ágyúzás végre gyöngűl, itt-ott hallik még egy-egy elkésett lövés, azután néma minden. A kürt újra megszólal s fölszabadítja mindazokat, a kik az égető nap hevéből a bánya hűvös odvába voltak kénytelenek menekűlni. Gyorsan megélénkűl a hegy megint; innen is, onnan is előbújnak az emberek s a robbantó mester („Passführer”) vizsgálja a dinamit hatását, hogy a meglazított, sokszor a látszatnál mélyebben megrepesztgetett érczfalak lefejtéséhez („Abrenken”) lássanak. Ez veszedelmes mívelet; mindamellett merészen és ügyesen végzik úgy, hogy ritkán esik szerencsétlenség. Ha pedig a sors úgy hozza magával, hogy a halál egy-egy bányászt hivatása közben ér utól, az Érczhegy munkásai azt mondják, hogy „letelt az ideje”, s szentűl hiszik, hogy a végzettől mindnyájokra nézve pontosan meg van állapítva, meddig kell „a hegyen” dolgozniok.

A fémbányászatnak is fényes múltja van Stiriában, csakhogy az egykor virágzó e nemű bányák – mint a Zeiring és Schladming vidéki ősrégi ezüstbányák – különféle okokból megszűntek, vagy csekély jelentőségre szálltak alá.

Az érczektől az ásványi szénre térve át, első sorban a turrachi anthracitbányát kell fölemlítenünk, mely egyedűli előfordúlása ezen, a graphithoz közeledő ásadék-tüzelőanyagnak. Kőszenet Stiriában nem találunk; ellenben igen gazdag a tartomány barna-szénben, mely többnyire hatalmas telepekben van lerakodva és tisztaságánál fogva fontos tényező a stiriai vasipar fejlődésében. A kiásott barna-szén magában az országban talál alkalmazást s csak igen csekély része kerűl a szomszéd alpesi tartományokba, vagy Magyarországba, Olaszországba, sat. Bár e szenet már a múlt század második felében ismerték, nagyobb fontosságra csak az olvasztópestek alkalmazásával jutott. A vasiparnak ez által való föllendűlésével pedig a szénbányászat is nem sokára olyan haladásnak indúlt, hogy a termés 1855, 1865 és 1875-ben 2 millió métermázsáról 5 és 15 1/2 millió métermázsára emelkedett s ma 20 millió métermázsára rúg. E szén, mely a geologiai harmadkornak leginkább neogén emeletéhez tartozik, részben kitűnő fényes-szén, részben lignit, vagy úgy nevezett fekete-szén is; e fajták, a legutóbbi kivételével, mely azonban csak csekély része a termésnek, nem kokszosíthatók, mindamellett egyeseket (Fohnsdorf) jól használnak a magaskemenczékben.

A telepeket, melyek vastagsága némely helyen 50 méter, sőt több is, kezdetben gyakran fölszíni mívelettel fejtették; a felső részeknek lefejtésével azonban természetesen befelé kellett nyomúlniok s nagyobb fölszíni míveletet mai nap csak a Voitsberg-Köflachi területen és Trifail medenczéjében találunk. Ujabb időben a legtöbb nagyobb bányában a tulajdonképeni mélybeli míveletre mennek át s e közben a szénnek jelentékeny (több mint 300 méter) mélységben való előfordúlását állapították meg, a mi örvendetes biztosítékáúl szolgál a szénbányászat tartósságának. A szénnek, valamint a fölötte fekvő bitumenes palának a magától meggyúladásra való hajlandósága a fejtést némely helyen (kivált Leoben környékén) megnehezíti; a növekedő mélységgel a bányagáz sujtó vihara is mutatkozott itt-ott s vigyázati intézkedésekre intett. De a stiriai szénbányászat, melyben mintegy 10.000 nagyobb részt bennszülött munkás vesz részt, e tekintetben is magas fokán áll a technikai fejlődésnek.

Stájer népviselet. Mayr Károlytól

A széntermés legfontosabb helyei a következők: a leobeni szén-medenczék, évi 2 1/2 millió métermázsa terméssel; a fohnsdorf-sillwegi nagy reményekre jogosító barnaszén-telep, melyből 4 millió métermázsát ásnak; a voitsberg köflachi lignit-telep, a tartományi főváros közelében, mintegy 6 millió métermázsa évi terméssel; a wies-eibiswaldi terület 1 1/2 millió métermázsával; továbbá a Száva és a Sann közötti két barnaszén-vonúlat Déli-Stiriában, melyek közűl a délibb Trifail, Oistro, Hrastnigg és Tüffer bányáit foglalja magában, melyek évenként több mint 4 millió métermázsa szenet szolgáltatnak. Legújabb időben Alsó-Stiriában, a Schall völgyében, igen tetemes mélységben egy lignit-telepet tártak föl, melynek vastagsága 79 méter.

Fölszíni mívelésű lépcsőzetek az Érczhegyen. Russ Róberttől

Emlékezzünk meg még röviden a turfamezőkről is, melyek közűl a legnagyobbak az Enns völgyében, Irdning és az Admont melletti „Gesäuse” között vannak.

Érczeken és ásványi szénen kivűl vannak még Stiriában, és pedig majdnem kizárólag a felföldön, graphit-telepek is, melyek közűl a legfontosabbakat a Kaiserbergtől Leims, Mautern, Waldon át Rottenmannig húzódó grafitos pala-vonúlatban bányászszák. A legjelentékenyebb grafitbánya Kaisersbergben van. Továbbá Wald, Kraubath és Veitsch helységekben magnesitet, Mautern, St.-Kathrein, Stubenberg és Lebring mellett pedig talkot ásnak, mely leginkább sík-por vagyis „Federweiss” gyártására szolgál.

A legfontosabb sóbányászat Aussee mellett van, melyet már a „Felső-Ausztria és Salzburg” czímű kötetben leírtunk volt a „Salzkammergut” többi sóbányáival kapcsolatban.

Miként a bányaipar, úgy a bányákból kapott érczek kikohózása, valamint a vas- és fémipar is nagyszerű képet tár elénk Stiriában. Akár éjszakról délnek, akár keletről nyugatnak útazza át az ember a vasútakon az országot, különösen Felső-Stiria völgyeiben sok helyütt talál nagy gépcsarnokokat, látja a füstölő kürtők egész erdejét, hallja a pörölyök kótogását s a hengerművek moraját; – mindezek vaskohók. Ha az útas stiriai útitársától egyes részletek felől kérdezősködik, feleleteiből meggyőződhetik, mennyire érdeklődik a lakosság e művek iránt. Egészen helyesen, a mennyiben olyan ipar ez, mely a néppel együtt fejlődött; kétezer éves, legalább 15.000 munkást foglalkoztat s az egész felvidéknek életet és jövedelmet szolgáltat, mivel közvetve még sok ezer más lakosnak ad munkát és keresetet. Ha Felső-Stiria vasiparának sok munkája és gyártmányainak jó piacza van, minden üzlet virágzik, s élénk kereskedés és forgalom eleveníti meg az egész országot; ha pedig a vasipar pang, érzékenyen szenvednek az utóbbiak is; a felföld jóvolta, és sanyarú állapota a vasipar virágzásától vagy pangásától függ. És mennyi történeti emlék fűződik ehhez az iparághoz első, a sötét ókorba nyúló kezdetétől s a középkorban való újjászületésétől fogva a jelenkorig, a vasnak érczeiből alacsony tűzhelyeken való direkt előállításától a jelenkor nagyszerű coaks-szal dolgozó magaskemenczéiig!

Fölszíni mívelésű szénbánya Gradebergben. Charlemont Húgótól

A hagyomány Trofaiach lakosainak tulajdonítja a vasérczek olvasztására irányzott első kísérleteket. Trofaiach helységet (a legrégibb trofaiachi egyházkerület magában foglalta Vordernberget, az Érczhegyet és Eisenerzet is) már a XII. században említik az okiratok, mint önálló helyet, még pedig előbb, mint Eisenerzet.

Ama kísérletek talán az érczeknek kis akna-kemenczékben, az úgy nevezett stuck-kemenczékben való olvasztására vonatkoznak. A vas előállításának ez a módja, melylyel az érczekből egyenesen kovácsolható vasat és aczélt állítottak elő, nagy lendűletet adott a vasiparnak és jelentős hatása volt az egész felföld állapotainak kifejlődésére.

A vas előállításának helyét, mely, a míg hozzá bucza-tüzet használtak, mindjárt az ércztelepek mellett volt, a stuck-kemenczék alkalmazásával a völgyekbe, erős esésű vizek közelébe kellett áthelyezni, minthogy a fujtatáshoz hajtóerőre volt szükség. Az érczeket mintegy 3 méter magas stuck-kemenczékben redukálták s csak annyira szenesítették, hogy kovácsvasat és aczélt kapjanak szabálytalan tömegekben, melyeket, mihelyt a kemencze fenék-terét megtöltötték, kiástak. E tömegeket, melyeket vasbocsoknak, buczáknak (Massen) is neveztek, többnyire pörölyökkel tömörítették egy kissé, ketté vágták és fél-bocsokban (Halbmasse) szolgáltatták a hámoroknak. Ezt a vasat a kovácsolt vastól való megkülönböztetésűl „nyers vas” néven nevezték.

A bucza-tűzhelyen való kezeléstől a külön hámorral dolgozó stuck-kemenczékhez való átmenet időpontját nem lehet szabatosan meghatározni. Okiratokból kimutatható, hogy St.-Gallenben, Laussachban, stb., 1250-ben már hámorok voltak. Minthogy azonban 1074-ben Gallenstein lakosai között már vasművesek is említtetnek, valószínű, hogy ott már abban az időben voltak hámorok.

Hogy a körűlmények a vordernbergi oldalon is hasonlók valának, abból következtethetni, hogy VII. Ottokár őrgróf a seitzi karthauziaknak 1164-ben a leobeni jobbágyi járadékból évenként húsz darab vas bocsot engedélyezett. Az átmenet tehát talán már a X. században elő volt készítve, a XII. században pedig valóban meg is történt.

A művelet ez átalakúlása igen nagy hatással volt az egész ország fejlődésére: a vas előállítása fokozódott, lassanként a legelhagyatottabb völgyek megélénkűltek, hámorok keletkeztek bennök, az erdőket ki lehetett használni, a kereskedés és közlekedés az egész országban lendűletnek indúlt. Ez időtől kezdve az Érczhegy mindkét oldalán számos kemencze keletkezett, melyek birtokosait kerekes-czéhtársaknak (Radgewerke) nevezték, minthogy munkálkodásukhoz vízi-kerekekre volt szükségök. Az Eisenerzben előállított vasat már akkor innerbergi nyers vasnak, a Vordernbergben gyártottat pedig trofaiachi vagy leobeni nyers vasnak nevezték, mivel birtokosaik valószínűleg Trofaiachban, hitelezőik (Verleger) és elárúsítóik pedig, Leobenben laktak.

A vasipar alakúlására nagy hatással voltak a kereskedelmi állapotok. A félig kész vasgyártmányokkal való kereskedés, a kész árúk eladása, a szükséges élelmi szerek vásárlása hozta magával, hogy Steyr városában kalmárság keletkezett, mely az eisenerzi kerékműveknek és hámoroknak árúikra a szűk időkben pénzt kölcsönzött és a vaskereskedésben „Verleger” (hitelező) néven igen nagy szerepet játszott. Az előlegek nagyságával növekedett a vasműveknek a hitelezőktől való függése is és a művekre lassanként nagyon nyomasztóvá vált. Az 1583-ban „Vaskereskedő Társaság”-gá egyesűlt hitelezők követelése lassanként annyira emelkedett, hogy a vasművek birtokértékének felét meghaladta.

Az eisenerzi művek akkoriban a kamaragrófi hivatal alatt állottak és itt 1634-ben meg 1783-ban ezen állapotok rendezésére némi változások történtek. 1799-ben az egész birtok a „Csatorna-építő és Bányász Társaság” kezébe kerűlt, 1801-ben pedig a fejedelem családi vagyonává lett. 1807-ben vette át a bányászati kincstár a birtokot egyes kis részletek kivételével, melyek magánosok kezében maradtak.

Némileg másként alakúltak az állapotok Vordernbergben. Vordernberg főkereskedelmi piacza kezdetben Judenburg és Leoben volt, későbben azonban Leoben kerekedett felűl és miként Steyr Eisenerznek, úgy lett Leoben Vordernbergnek fő piacza. Bár az egyes vasművek Vordernbergben a legújabb időkig megtartották önállóságukat, Leoben városa, vagyis, talán helyesebben mondva, Leoben városának egyes háztulajdonosai, a kik e czélra szövetkeztek, mégis birtokába jutottak nehánynak, melyeket azonban, kettő kivételével, ismét más műhelyeknek adtak el.

Vordernberg minden kerékműmestere maga mívelte bányáját, míg boldog emlékű János főherczeg unszolására 1829-ben közös bányamívelés keletkezett, melybe egyetlen egynek kivételével valamennyi mester belépett. Az így létre jött mester-szövetkezet nagy erdőterületeket szerzett Goesz, Tragoesz, Seckau, stb. határában, hogy magas-kemenczéinek tüzelő anyagot biztosítson. Minthogy azonban későbben a magas-kemenczék használatában a faszéntől a coaks-tüzeléshez kezdtek átmenni, 1888-ban valamennyi erdőt ismét eladtak.

Nagy hatással voltak a stiriai vasipar körűlményeinek alakúlására az 1868-ban és 1870-ben keletkezett nagy társúlatok, melyek mind a kincstár régibb birtokait, mind számos magánosok műveit megvették. A befektetések avval végződtek, hogy mindezen társaságokból s a hüttenbergi részvénytársaságból Karintiában az osztrák alpesi bánya-társaság keletkezett, mely, nehány kohó kivételével; Stiria összes bányabirtokait egyesítette.

A mi a kohászatot illeti, az a következő módon fejlődött: Egy régi stuck-kemencze heti termése többnyire hét vas-bocs és kevés folyékony nyersvas volt, melyet „graglach” néven neveztek. A bocsokat és félbocsokat a hámorokban félbucza-tűzben izzították és kovács-vassá vagy aczélrudakká kalapálták. E munkában a bocs külsejéről csekély mennyiségű vas olvadt le és a tűzben mint „vas-lepény” (Luppe) gyűlt össze. A félbocsokból kapott vert vas többnyire jó termék volt, ellenben a leolvadó silányabb; azért graglach hozzáadásával kellett javítani. Minthogy e miatt a graglach kereslete nagyobbodott, építették 1650-ben Eisenerzben az első olvasztó kemenczét 5 méter magassággal.

Mivel azonban a nyers vasnak lágyvassá vagy aczéllá pusztán kemenczékben való alakítása folyamatát még kevéssé ismerték és kevéssé valósították, a hámorokkal való művelet átalakítása pedig, minthogy a félbucza-kemenczék fűtését valóságos frissítő munkává kellett változtatni, szükségesnek látszott: aránylag sok időbe kerűlt, míg Stiriában a stuck-kemenczéktől a magas-kemenczékhez végleg átmentek. Eisenerzben és Vordernbergben 1762. évben helyezték használaton kívűl az utolsó stuck-kemenczéket. Bár az olvasztó-kemenczék magasságát folytonosan emelték, e század elején mégis csak ritkán találhatott az ember olyanokat, melyek magassága a 8 métert s napi termése a 3.000 kilogrammot elérte. A magaskemenczék nagysága és termése a század folyamán jelentékenyen emelkedett ugyan, az olvasztás, egyes csekélyebb mértékű kisérleteket leszámítva, mégis a faszén alkalmazásánál maradt egész 1874-ig, a mely évben indúlt meg Zeltwegben az első, ásványi tüzelő-anyaggal dolgozó magas-kemencze. Ezt csak 1887-ben követte a második Hieflauban.

Stiria nyers vas-termése, mely e század elején mintegy 20.000 tonna volt, tetőpontját 1882-ben érte el 161.000 tonnával s ez időpontig volt Stiria Ausztriának az a tartománya, melynek nyers vas-termése a legnagyobb vala. Felűlmúlta ezt a termés gyarapítása a monarchia innenső felének éjszaki tartományaiban, melyek jobb ásványi tüzelőanyaggal rendelkeztek és érczeik újabb kohászati módszerek alkalmazásával szélesebb körű mívelést engedtek meg. A termés gyarapodását a magas-kemenczék számának csökkentése mellett megnagyobbításukkal érték el. Stiriában vannak mai nap olyan faszénnel dolgozó magas-kemenczék, melyek napi termése 60 tonna, s coaks-szal dolgozók, melyek napi termése 100 tonna. Jelenleg 24 faszénnel és 3 coaks-szal dolgozó magas-kemencze van Stiriában, melyeknek azonban csak egy részük működik. Egy új telep építését 2 coaks-kemenczével 1889-ik évben kezdték meg Donawitzben.

Magas-kemencze Zeltwegben. Mühlbacher Ferdinándtól

A hámorok fénykora az az időszak volt, mely a nyers vas előállítása módjának 1762-ben történt általános behozatalától a kemenczékben való frisselés, vagyis a kavaró-pestek (Puddling) eljárása alkalmazásáig terjedt. A kovácsvasat és az aczélt a nyersvasból csak az alacsony bucza-kemenczékben való frisseléssel tudták előállítani, azért az aczél és vas gyártói egyedűl a hámorok voltak. Minthogy a frisselő tűzhelyek építésének engedélye ahhoz a föltételhez volt kötve, hogy az illető a megszabott mennyiségű faszenet (2.500 köbmétert) saját erdejéből szerezze be, az ilyen tűzhelyek száma korlátolt volt, a miből a birtokosok monopoliuma származott. Az árakat ők diktálhatták, minthogy gyakran a keresletnek nem is bírtak eleget tenni. A hámorok fénykorában 271 ilyen engedélyezett tűzhely volt. Stiriának nagyobb vizei mentén feküdtek ezek ott, a hol elég erdő volt, a legtávolabbi völgyekben is, és mindenütt vagyonosság és jóllét járt velök, mely nemcsak szomszéd környezetökre, hanem az egész völgyre kiterjedt; még Alsó-Stiria is részesűlt benne, a mennyiben élelmi szereinek és borának ott jó piaczot talált. A birtokosok és munkások között patriarkhalis viszony uralkodott; s a munkások, a kik valamely hámorban dolgoztak, gyakran egész életökben sem hagyták el a völgyet, a melyben születtek. A tulajdonosok többnyire maguk látták el mindennel munkásaikat, együtt éltek velök s az öregebb munkások a családhoz tartozóknak tekintették magukat, mert megosztottak velök örömet és bút évtizedeken át. Ebbe a korszakba esik a tűzhelyen frisselt azon aczélfajták fénykora is, melyek stiriai, innerbergi, Tannenbaum, paali aczél néven a monarchia határán túl is jó áron keltek.

A kavaró-pestnek 1835-ben Mayer Ferencztől való behozatala (Karintiában, Frantschachban már 1828-ban behozták) tetemesen megváltoztatta a helyzetet. Ez az eljárás megengedte, hogy a frisseléshez ásványi tüzelőt használjanak, s így történt, hogy a művelet csak egyes helyeken pontosúlt össze, azokon, a melyeken olcsón szerezhettek ásványi szenet s nagyobb vízi erő állott szolgálatra. A kis vasművek helyébe a vasnak gyári előállítása lépett. Emez összepontosítással a gépeket is tökéletesítették és a hengerművek meg hámorok hajtásához a vízi erőn kivűl a gőzerőt is kezdték használni. A kremsi és gemeingrubei pléhhengerművek a legrégibbek Stiriában. Az első gőzgépet a hengerművek hajtására 1851-ben Donawitzben, az első gőzhámort 1858-ban Neubergben indították meg. Egyes régibb frisselő kohókat nagyobb vasművekké alakították át és alkalmasaknak látszó helyeken új kohókat építettek. A Mürz-völgyben és mellékvölgyeiben Neuberg, Mürzzuschlag, Krieglach, Aumühl, Thörl, Diemlach fínomító művei keletkeztek, a Mura-völgyben és mellékvölgyeiben Donawitz, Mura melletti Bruck, Zeltweg, Judenburg, Neumarkt, St.-Michael, Rottenmann kohói, s Alsó-Stiriában Graz, Krems, Pichling, Gradenberg, Eibiswald, Store, stb., kohói. A kevés számú helyekre való összepontosításban nagy részök volt a vasútaknak is, melyet a fővölgyekben tartják fenn a közlekedést s itt könnyítik meg a nyers-anyagok szállítását a kohókba s a gyártmányok elvitelét a kohóktól.

A mennyire szükséges volt ez a nagyobb kohó-telepekké való összepontosúlás, hogy a kivűlről betolakodó versenynyel szemben a tudományos haladás segítségével megállják a sarat, olyan mélyreható is volt ez a kisebb frisselő kohók és hámorok lételére, melyek a felföld völgyeiben elszórva feküdtek. Számba nem véve egyes, a helyi körűlményektől különösen istápolt frisselő-kohókat, mint Thörl, Mura melletti Bruck, Höllhammer, Hohleben, Donawitz, Trieben, Rottenmann, Johann-Adolfshütte, Styria, Murau, stb. műveket, azt találjuk, hogy a völgyekben, melyekben azelőtt jóllét és pezsgő élet uralkodott, az elhagyott hámoroknak csak szomorú maradványai vannak, melyek rövid idő múlva alig fogják már jelezni a helyet, a hol egykor oly virágzó művek állottak. A tüzelésnek a csekély értékű ásványi anyagok felhasználására vonatkozó berendezése, valamint a gázzal való fűtés behozatala épen olyan haladást tett, mint a gépészet.

Öntöttaczél-kohó Kapfenbergben. Charlemont Húgótól

Az utolsó negyedszázadban ismét változás állott be a kohászatban. 1863 november 21-én kezdte meg működését a Schwarzenberg herczeg által Turrachban épített Bessemer-kohó Tunner Péter lovag vezetése alatt. Nemcsak Stiriára és az alpesi tartományokra volt ez fontos esemény, hanem az egész monarchiára, minthogy ez volt Ausztria első Bessemer-kohója, mely úttörőnek mondható a Bessemer-féle eljárás behozatalában. Csakhamar követte ezt Neuberg, Grácz és Zeltweg kohója, melyek közűl a két elsőt, különösen pedig a neubergit kell fölemlítenünk, mint tanulmányi és kisérleti kohót, még pedig nemcsak Ausztriára nézve. Jelenleg csak a turrachi, neubergi és zeltwegi Bessemer-kohók vannak működésben és évenként 27.000–30.000 tonna Bessemer-fémet állítanak elő.

A mig a levegővel való frisselés csak olyan nyersvassal volt végezhető, mely majdnem teljesen phosphortalan érczből keletkezett, a Bessemer-féle eljárás csak egyes, a természettől különösen megáldott országoknak volt monopoliumuk, a melyekhez Stiria is tartozott. Mikor Gilchrist és Thomasnak 1878-ban sikerűlt a levegővel való frisselés közben a phosphort leválasztaniok, s ez az eljárás valamennyi vastermő helynek közös birtokává vált, e haladás miatt Stiria vasipara, mely a drága tüzelő-anyagnál fogva kedvezőtlen állapotba kerűlt, érzékenyen szenvedett.

Stiria vasiparának köszöni a monarchia a Martin-féle eljárás behozatalát is, melylyel az első kísérleteket 1868-ban tették Kapfenbergben. Jelenleg Neubergben, Gráczban, Donawitzben, Eibiswaldban, Mürzzuschlagban és Zeltwegben vannak Martin-kohók működésben, melyek évenként 40.000 tonna öntött vasat állítanak elő. Ez eljárás még nagyobb terjedelmet is ölthet és a bázisos anyagokkal dolgozó kemenczék alkalmazása óta arra van hivatva, hogy azokat a lágy öntöttvas-fajtákat szolgáltassa, melyek a közönséges levegővel frisselő eljárás útján csak nehezen állíthatók elő. Épen így sok jót ígér az érczeknek a nyers vas és vashulladék mellett való alkalmazása. A bucza-tűzhelyen való frisselés is tökéletesedett és a vashulladékok földolgozását vállalta magára s ennek köszönhető, hogy közel 80 ilyen kohóban 20.000 tonna frisselt vasat állítanak elő évenként. Stiriában mintegy 40 puddling-kemencze van működésben, melyek évi termése 55.000–60.000 tonna vas. Puddling-aczélt keveset gyártanak.

A stiriai aczélnak, mint már említettük, mindig igen jó híre volt. Kezdetben alacsony kemenczén frisselt, úgy nevezett nyers aczél volt az, a mi részint nyersen, részint finomított, „kévézett” állapotban a vásárra kerűlt. Ha az aczélnak eme fajtáját bizonyos czélokra, mint példáúl vágóeszközökre való alkalmazásban más aczélfajta alig érte utól, más esetekben nem mérkőzhetett az Angolországban 1730-tól előállított öntött aczéllal. Öntött aczélt egy Schwarzenberg herczegi hámorban próbáltak készíteni Murau mellett 1785-ben, de eredmény nélkűl. Csak 1825-ben sikerűlt Obersteiner főigazgatónak lágy- és tükör-vas összeolvasztásával öntött aczélt előállítani úgy, hogy ásványi tüzelőt (barna-szenet) használt hozzá. Ezt az eljárást Ausztriában nem használták ki kellőleg; de érdekes, hogy Westphaliába átvíve, az ottani öntött-aczél-gyártás nagyszerű fejlődésére szolgált alapúl. Az öntött aczélt állandóan csak 1845 óta gyártják Eisenerzben; nagyobb mértéket öltött gyártása 1858 óta, mikor Kapfenbergben és Eibiswaldban Siemens-kemenczéket állítottak föl. Jelenleg a kapfenbergi, eibiswaldi, mürzzuschlagi és rothenthurmi kohók 5.000 tonna öntött aczélt készítenek évenként. Ez aczél finomabb fajtáinak nemcsak Ausztriában, hanem Németországban, Francziaországban, Angolországban, stb. is van vevőjök.

Részlet a knittelfeldi fémáru-gyár belsejéből. Charlemont Húgótól

Stiria vasfinomító-művei jelenleg víz- és gőzmotorokkal rendelkeznek, melyek több mint 20.000 lóerejűek és mintegy 10.000 munkást foglalkoztatnak. Gyártmányaikat tekintve, szolgáltatnak futó rúdvas-fajtákat, lapos-, négyzetes- és kerek-vasat, továbbá pántnak és abroncsnak való vasat, façon-vasat, sat., melyeket Aumühl, Donawitz, Thörl, Pichling, Gradenberg és Store kohói készítenek. A négy első, valamint a brucki és gráczi kohó nagy mennyiségű hengerelt drótot szolgáltat, melyet részben Aumühl, Thörl, Bruck, Grácz és Knittelfeld dróthúzó műhelyei dolgoznak föl drótokká és drótszögekké, részben pedig ilyenféle gyáraknak adják el Alsó-Ausztriában és Csehországban. A vasútaknak Grácz és Zeltweg kohói szolgáltatnak síneket és talpakat, Neuberg és Zeltweg kohói pedig kerék-ráfokat és tengelyeket; Knittelfeld műhelyeiben javítják az állami vasútak gőzkocsijait és kocsijait, a marburgiakban pedig a déli-vasútéit. Erős pléheket a gráczi, donawitzi, krieglachi gépgyárak és kazánkovácsok számára, a gráczi hídépítő intézet s a trieszti meg pólai hajógyár számára Neuberg, Donawitz, Krieglach, Pichling, Zeltweg és Judenburg kohói gyártanak; vékonyabb pléheket, mint zárakra, lakatokra és házfedésre valókat Mürzzuschlag, Gemeingrube, Rottenmann, Krems, Wartberg, Trieben, valamint Judenburg mellett az Unio és Styria kohói készítenek. A négy utóbbi kohó ónozott és czinkezett pléhet is gyárt. Hogy a kitűnő minőségű pléhet fölhasználják, 1874-ben Knittelfeldben fémárú-gyárat alapítottak, mely vert, préselt; ónozott, leginkább pedig zománczozott főző-edények gyártásával foglalkozik és a monarchia határain túl is jó vásárt csinál velök. A mindenféle szerkovács-árúk gyártása a legrégibb időkig nyúlik vissza Stiriában. Kezdetben egyenesen a frisselő kohókban, vagy velök kapcsolatosan gyártották, a mennyiben már a bocsok tömörítésekor tekintettel voltak a készítendő tárgy alakjára. Jelenleg többnyire nagy pörölyökkel és hengerekkel előkészített vasból gyártják ez árúkat. Spital, Krieglach, Wartberg, Stanz, St.-Peter, Peggau, Hohenmauthen szerkovácsai és gyárai, valamint más kisebb vállalatok látják el az országot a szükséges szerszámokkal, a fölöslegest pedig a szomszéd országoknak adják el. Kovácsolt vasból való nagyobb tárgyakat, mint forgó tengelyeket, kalantyúkat a neubergi és zeltwegi kohók készítenek, mint a melyek nagy, gőzre járó pőrölyei ilyen darabok készítését lehetővé teszik.

Hogy a nori vas különösen metsző eszközök gyártására alkalmas, már a rómaiak tudták. Amint bevált a harczok szerszámainak, a fegyvereknek gyártására, épen úgy nagy mértékben szolgált a béke idején vágószerszámok, kaszák, sarlók, szecskavágó kések, stb. készítésére is. Ha történetileg ki nem mutatható is, mikor és hol építették az első kasza-hámort, általánosan ismeretes, hogy a stiriai aczélból Stiriában és Felső-Ausztriában készűlt kaszákat kiváló jóságuk miatt századok óta nagy mennyiségben szállították külföldre. Valószínű, hogy egyes műhelyek a szükséghez képest háborús időkben kardpengéket, békés időben pedig kaszákat készítettek; így maradt meg Leysser Ulrik fő-fegyvermester czimere 1510-ből változatlan formájában, mint jelvény, a mai nap gyártott kaszákon. A legtöbb kaszát a Mürz völgyén Kindberg, a felső Mura völgyén pedig Judenburg, Knittelfeld és ezek környéke szolgáltatja. Kasza-hámorok vannak még St.-Gallenben, Breitenauban, Passail-, Übelbach-, Weitz-, Krenhofban, sat., melyek évenként több mint 2 millió kaszát és 400.000 sarlót bocsátanak árúba.

A cs. kir. czink-kohó Cilliben. Mühlbacher Ferdinándtól

A lövő-fegyverek gyártása már I. Miksa császár idejében igen élénk volt Stiriában. A thörli és mürzzuschlagi puskamívesek híresek voltak. Pögl Thörlben 1469-ben 400 puskát szállított a hozzájok való golyókkal és kellékekkel egyetemben. Nyers vasat, illetőleg bocsokat és félbocsokat Eisenerzből és Vordernbergből Tirolba és Alsó-Stiriába szállítottak a pléhkovácsoknak. Ha a nagyobb ágyúkat akkoriban bronzból öntötték is, a golyók többnyire öntött-vasból voltak. Ágyúkat öntött vasból csak 1822-ben készítettek a mária-czelli vasöntőben s gyártásukat egész 1875-ig nagy mértékben folytatták. A fegyvergyártáshoz való anyagot ma is Neuberg és Kapfenberg szolgáltatja; Kapfenberg szerszámnak való aczélt az esseni és woolwichi fegyvergyáraknak is szolgáltat.

Bár régen a vason kivűl más fémek előállítása is nagy szerepet játszott Stiriában, s az ezüst, ólom és réz előállítása ama régi idők állapotaihoz viszonyítva jelentékeny vala, az illető bányák és a hozzájok tartozó kohók más termőhelyek mindinkább erősbödő versenyzése mellett nem állhattak fenn, azért eme fémek előállítása és földolgozása Stiriában a minimumra csökkent. Ezüstöt és ólmot most csak a peggaui kohóban állítanak elő az ott termő érczekből; e kohó 1886-ban 10 munkással 120 kilogramm ezüstöt és közel l.000 métermázsa ólmot szolgáltatott.

A rézkohók közűl, melyek Stiriában nagy számmal voltak, nevezetesen Kalwang, Radmer, Öblarn, Knittelfeld helységekben stb., egy sem bírta az éjszakamerikai versenyt megállani s ma már egykori helyökre is alig lehet ráismerni. Csak nehány rézhámor, így Judenburgban, Schladmingban, Peggauban stb. szolgáltat még vert árúkat a lakosság számára.

A nikkel kohászata Schladmingban, a hol a fém-nikkel előállítását Gersdorf János Rudolf lovag e század harmadik tizedében kezdte volt meg, szünetel.

Sokkal fontosabb vállalat jött létre az 1874-ben épűlt kincstári czink-kohóval Cilliben, mely 3 muffel-kemenczével (rendesen csak kettő van munkában) és 100 munkással körűlbelűl 14.000 métermázsa czinket és 2.000 métermázsa czinkport szolgáltat évenként. E kohót 1887-ben egy pléh-hengermű építésével nagyobbították.

Fontos még a frauenthali sárgaréz-gyár, melynek alapítása 1714-re esik és jelenleg mintegy 6.000 métermázsa sárgarezet, tombak-drótot meg pléhet, valamint rézdrótot készít és 150 munkást foglalkoztat.

Ipar.

A vas és aczél gyártása Stiria iparos életében oly uralkodó helyet foglal el, hogy mikor e tartomány iparáról beszélünk, egyedűl erre vagy legalább első sorban erre gondolunk. Pedig Stiria területén nagy számú egyéb oly iparág is meghonosúlt s ki is fejlett, mely nagyszerűségre mögötte áll ugyan a bányászatnak, a kohó-iparnak s az aczél és vas gyári feldolgozásának, mégis kiegészíti a stiriai ipar sajátságos képét. Mindenekelőtt a stiriai ipar különlegességeiről emlékezünk meg, a pezsgőbor és finom szeszneműek gyártásáról, a darócz-, a kalap-, az olvasó-gyártásról és egyebekről. Találkozunk továbbá oly iparágakkal, melyeknek elterjedt híre van, mint az agyagneműek (kályhák, majolikák, stb.) gyártása, fényűzési és lóvasúti kocsik, a papirnemű tárgyak és színnyomatok gyáripara. Vannak végűl olyan iparágak, melyek üzletük nagy kiterjedésével váltak jelentékenyekké, mint az üvegipar, a fa- és papíranyag gyártása, a sörfőzés, a gyújtóanyagok készítése, lábbelikészítés, a malmok és több más iparág.

Mindez iparágak különbözőleg oszlanak meg a tartomány különböző részeiben. Nyugaton, éjszaknyugaton és délkeleten az ipar gyéren van képviselve. Stiria alsó részeiben csak Cilli, Marburg és Windischgraz kapitánysági kerületek tűnnek ki. Legsűrűbben Stiria felső és középső részén van képviselve az ipar; Grácz városának és kerületi kapitányságának járásaiban, Deutschlandsberg, Bruck, Leoben és Judenburg kapitányságok területén vannak a voltaképi ipar vidékei. A nevezetesebb iparhelyek Judenburg, Knittelfeld, Leoben, Bruck, Kindberg, Mürzzuschlag, Voitsberg, Köflach, Deutschlandsberg, Weitz, Marburg és Cilli. Mindezeket fölűlmúlja azonban a tartomány fővárosa, melyben a szerencsés földrajzi fekvéssel még más kedvező körűlmény is találkozik. Gráczban van a főtelepe az agyag-, a bőr-, a gyapjúárúk iparának, a kalapkészítésnek, papírgyártásnak, sörfőzésnek, malmoknak, a bőr- és szövetkészítményeknek, a szappanfőzésnek, a gyertyamártásnak és a polygraphiai iparnak. A város tele van kisebb-nagyobb ipartelepekkel. A Mura jobb partján elterűlő városrész s a bal partinak éjszaki része az ipar voltaképi fészkei. A mi a városban vagy annak szélén el nem fért, az elővárosok és szomszédos falvak külső területövén helyezkedett el. Gráczot joggal mondhatni kiváló iparos helynek, a stiriai ipari tevékenység középpontjának.

A kövek, földnemek, az agyag és hasonlók feldolgozásában különösen a czementgyártás, az agyagneműkészítés és az üvegipar tűnnek ki. Trifailban, Steinbrückben, Tüfferben és Judendorfban a tartománynak nagyobb telepei vannak, melyek jelentékeny mennyiségű román- és portland-czementet készítenek. Az agyagárúk kicsiben való készítésének, az úgy nevezett fazekasságnak, mely az előtt igen el volt terjedve a tartományban, majd mindenütt czéhszerűen volt szervezve s itt-ott sajátszerű művészeti hagyományokat is ápolt, – ma már csak a tartomány szlovén vidékein van némi jelentősége. Készítményei (közönséges agyagedény, kályha) csak helyi szükségletet fedeznek. A gyárszerűleg dolgozó ipartelepek a közönséges agyagedények készítésével jobbára fölhagytak, s a helyett egyéb gyártmányok, példáúl díszesebb kályhák, kőedények, fayence-árúk s hasonlók gyártását karolták föl. A tartomány székvárosában ma négy gyárszerű üzlet foglalkozik kályhák készítésével s oly szép árút szolgáltat, mely a tartománybeli legtöbb építkezésnél kész alkalmazásra talál. A kőedénygyártásnak a Sann-völgy a székhelye, a hol a főtelepek a Franz melletti Tschepl, a Sachsenfeld melletti Greis, Deutschenthal és a Cilli melletti Liboje. Míg az előbbiek mindennemű mosó-, konyha-, evő- és asztali edényt, részben finomabb kiállításút is gyártanak, a libojei gyár ezeken kivűl finomabb színes fayence-okot, majolikákat s hasonlókat is sok sikerrel készít. E négy ipartelep készítményeit Ausztria déli és nyugati tartományaiba, aztán Szerbiába, Romániába, Bulgáriába, sőt még Olaszországba is elszállítják s mindezeken a helyeken győzelmesen tudják megállani más külföldi gyártmányokkal s az olcsó porczellán-edénynyel a versenyt.

Még jelentékenyebb szerepe van az ipar e csoportjában az üvegiparnak. A gyárak számát tekintve Stiria mindjárt Cseh- és Morvaország után következik. Már 1880-ban nem kevesebb mint 16 üveghutája volt. Számuk 1887-ben 13-ra csökkent s ezek ma Hrastnig, Süssenheim, Oplotniz, Ober-Lembach, Maria-Rast, St.-Lorenzen (a karintiai vaspálya mellett), Reifnig, Bösenwinkel, Aibl, Vordersdorf, Wies, Voitsberg, Oberdorf és Köflach községekben és városokban vannak. A köflachi huta kivételével, mely az előtt csak ablak-üveget gyártott, az elősorolt gyárak mind üvegedényt készítenek, többnyire kereskedelmi árút: közönséges használatra való köszörűlt és köszörűletlen üvegedényeket, boros, sörös, ásványvizes, gyógyszertári palaczkokat, lámpaüveget, stb. Egyes gyárak (Voitsberg) fínomabb üvegneműek készítésével is foglalkoznak. Készítményeik legnagyobb részét magában a tartományban adják el, melynek már boros, sörös és ásványvizes palaczkokban való szükséglete bőven nyújt is nehány gyárnak foglalkozást. A gyártmány többi része a szomszéd tartományokba s a külföldre kerűl, nevezetesen Olasz-, Görög-, Törökországba, Egyiptomba, sőt még Indiába is. Ezek a gyárak berendezésükben és üzemükben az üveggyártás fejlődésének valamennyi stadiumát bemutatják. Nagyobb részük, a mi az olvasztást, alakítást és díszítést illeti, előre haladott technikára vall; egyes gyárak, minő a voitsbergi, már a legjobb és legújabb berendezés segítségével dolgoznak; a fával való tüzelést kiszorítá néhol a kőszénnel vagy fagázzal való fűtés. De vannak ezek mellett régi berendezésű gyárak is, melyek tüzelés, kohó-állítás, s az árú kidolgozása tekintetében még a kezdetleges erdei üveghutákhoz hasonlók.

Régies üveghuta a Bacher-hegységben. Charlemont Húgótól

Hogy a fát kiterjedt mértékben értékesítik iparilag, s hogy az sok iparágat foglalkoztat, azon csodálkozni nem lehet, ha meggondoljuk, hogy oly tartománynyal van dolgunk, mely a korábbi idők kíméletlen rablógazdasága daczára is gazdag kincsével bír a legkülönbözőbb nemű anyagfának. A fa első feldolgozásával nagy számú fűrészmalom foglalkozik. 1880 végén ezek száma közel 1.600 volt. Ezeknél a hajtó erőnek és gépszerkezeteinek minden képzelhető neme föltalálható, az egyszerűen összetákolt parasztfűrésztől a gőz- és mű-fűrészig. Ha az ipari élet középpontjaiból a hegyek közé megyünk, útunk e tekintetben valóságos tanulmányúttá válik, mely a legújabb berendezések mellett korábbiakat is, sőt néha a deszkafűrészelésnek valóságos régiségszámba menő módjait hozza szemünk elé. A városokban ott a gőzfűrésztelepek, a völgyek és síkságok széles vízfolyásai mellett a nagyobbszabású fűrészmalmok több soros és kör-fűrészekkel, melyek többnyire éjjel-nappal dolgoznak. Följebb találjuk a vámot szedő és paraszt fűrészmalmokat. Ilyen van legtöbb; minden nagyobb völgyzugban találkozunk velök. Ott fészkelnek a rohanó erdei patak esése mellett; közönséges vízi kerék hajtja őket; már messziről halljuk egyhangú zörömbölésüket. Belűl a képzelhető legegyszerűbb berendezésűek.

Az ily fűrészmalmokkal gyakran más gépek is kapcsolatosak, melyek tovább dolgozzák föl a fát, példáúl a fapálczika-gyalúk. Mikor a hatvanas évek folyamában a gyufagyártás is megkezdődött Stiriában, kezdetben csak kézi munkára kellett szorítkozni, hogy a szükséges „fa-drót”-ot előállíthassák. Közönséges napszámosok készítették e czélra szerkesztett gyalúk segítségével a vékony fapálczikákat ágatlan, csomótlan fahasábokból. Ma már e czélra nem kevesebb, mint hét, gyárilag berendezett iparüzlet áll fönn, és pedig Mária-Rastban, Schwanbergben, Deutschlandsbergben, Gamsban, Ettendorfban (Stainz mellett) és Bruckban Vorau közelében. Négy egyes gyufa-gyárak megrendelésére dolgozik, három a kereskedés számára készít „fa-drótot”.

Egy másik nemét a faiparnak a Rohitsch melletti Loogban, a Pöltschach melletti Helldorfban és Windischgratzban űzik serényen: ez a hajlított fából való bútorgyártás. Közönséges fűrész végzi a fa-darabok nagyolását; erre következik a gőzzel való puhítás, hajlítás és szárítás. Az eszterga meg asztalos végzik a fadarabok további alakítását s kész bútorokká való szerkesztését, melyek aztán végűl még simítást és fényezést nyernek.

Tulajdonképi bútor-asztalosságot a városi asztalosok egész serege űz. Gyárszerűleg a bútorkészítést Gráczban két nagyobb telepen űzik. Weitzban, Stiria éjszakkeleti részében van egy gyár, mely fagolyócskákból olvasókat készít.

A fa földolgozásának körébe tartozik részben a kerékgyártás is, meg a gyárszerű kocsigyártás. Ez az iparág úgy a vidéken, mint a városokban otthonos, s a leobeni iparkamara területén több mint 400, a grácziban majdnem 200 kis-iparos foglalkozik vele. Nagyban, gyárszerűleg csak a gráczi telep űzi, mely mindenféle kocsit készít: hintókat, omnibuszt, lóvasúti kocsit s hasonlókat. Terjedelmes s mindennemű műszerekkel dúsan ellátott helyiségeiben, melyekben közel 200 szakszerű és egyéb munkás talál foglalkozást; vas- és faanyaggal dolgozó minden munkát egyesít, mely a kocsi összeállításához szükséges, a nyers anyag első feldolgozásától kezdve a kész kocsi utolsó kicsinosításáig és díszítéseig. Ennek a telepnek kitűnő készítményei ott robognak a legtöbb ausztriai város utczáin, s a külföldön, még Európán túl is, élénk keresletnek örvendenek.

Egyszerű fűrészmalom a Bruck melletti Oberaichban a Mura mentén. Mühlbacher Ferdinándtól

Szövőipar tekintetében Stiria Ausztriának többi, nevezetesen éjszaki tartományai mellett hátra van. Lakosainak iparkodása azonban ez irányban sem jelentéktelen. A Hartberg kerületbeli neudaui 12.232, a Fürstenberg kerületbeli burgaui 7.752 s a Cilli kerületbeli pragwaldi 13.736 orsóval dolgozó nagy gyárakban gyapotot fonnak. A két előbb említett, ugyanazon czég tulajdonát képező telep fonálgyártása 1885-ben 342.671, 1886-ban pedig 397.098, 2.25 kilogrammos pászmára rúgott. Pragwaldban 1885-ben 18-as számú fonalat mindössze 382.000, 1886-ban 17-es számút 428.700 kilogrammot fontak. E három gyár készítményeinek egy része magában a tartományban s tőszomszédságában, másik része a tengerparti vidékeken, továbbá Boszniában és Herczegovinában, Horvát-Tót- és Magyarországon, Cseh- és Morvaországban, Sziléziában és Ausztriában kelt el.

De bármily tekintélyesnek mutassák is az idézett számok a gyapot ipari földolgozását, korántsem érte el azt a jelentőséget, melyet a szövőiparnak egy másik ága, tudniillik a gyapotárúkészítés mutat Stiria közgazdasági életében. Ez az iparág első sorban a helyi szükségletet fedezi; készítményei azonban „gráczi árú” név alatt tekintélyes tömegekben kijutnak a tartomány határain túlra is s Ausztria nagy kereskedelmi piaczait is fölkeresik.

A lakosság természetes ügyességével párosúlt s a nép ruházkodási módjához és ízléséhez alkalmazkodni tudó e belföldi iparág szerény kezdetekből tekintélyes jelentőségre küzdte föl magát s a ki megfigyeli, ma is egész képét fedezi föl benne történelmi fejlődésének. Stiriának számos vidékein a parasztok házilag dolgozzák föl a gyapotot daróczczá. E század első felében ez a paraszt-ipar aránylag virágjában volt, a hagyomány, az árúk nevei, építkezési maradványok (darócz-kallók) ma is erre vallanak. A ramsaui és schladmingi árú híre a praszbergi és pöllaui parasztok hasonnemű készítményeinek hírével vetekedett. S ez a házi ipar részben a mai napig föntartotta magát. Felső-, Közép- és Alsó-Stiria egyes vidékein a paraszt most is készít daróczot, mint az előtt, de a készítmény úgy mennyiségében, mint minőségében hanyatlott.

Ma már nem tekinti a paraszt, mint annak előtte, büszkeségének, hogy a ruhát, melyet visel, maga fonta, maga szőtte. A helyett, hogy a juhairól nyírott gyapjút otthon dolgozná föl, mind inkább jobbnak látja ruhabeli szükségletét a kereskedőnél födözni, a kinél mindig szebb és olcsóbb kelmét talál, mint a minőt maga készíthetne magának. A mit házilag készítenek, az vagy fehéres hamuszín és barna, természetes színű valóságos darócz, vagy pedig az itt „wifl”, „wifling” és „wifltuch” név alatt ismeretes félszövet, melynek a szálfonálzata czérna, a bélfonala pedig gyapjú.

A gyapjú földolgozása körűl a paraszt következőleg jár el: a gyapjút mindenek előtt megtisztítja, ha nem otthon, akkor valamelyik szomszédos kalaposnál vagy takácsnál. A téli hónapokban aztán megfonják. Tavaszszal a fonál a szövőszékre kerűl: Szegényebb emberek, a kiknek az ily munkához ügyességük és hajlamuk van, maguk szőnek; mások vándor takácsokkal szövetnek. A szövetet aztán kikallózzák. Némely parasztnak saját házi kallója van úgy, mint másutt saját házi malma vagy olajütője. Az ilyen házi avagy paraszt-kallók vagy közönséges kallóalakúak, vagy pedig régibb szerkezetű kalapács-kallók. Mások idegen kallókat keresnek föl, t. i. vagy a szomszédjaik parasztkallóit, vagy darócz- és posztókészítő-mesteremberek műhelyeit. Felső-Stiria vidékén már mind jobban szokásba jött, hogy a paraszt a gyapjúját azonnal a daróczverőhöz adja, a ki pénzért meghatározott mennyiségű daróczposztót készít belőle s a netán fölűlmaradó gyapjút magának tartja meg.

Régibb daróczványoló. Charlemont Húgótól

A házi iparon kivűl a gyapjú földolgozásával még egy bizonyos számú kisiparos, voltaképi darócz-, pokrócz- és posztókészítő is foglalkozik. Ezek száma ma már csekély s ilyenek még Friedbergben, Pinzgauban, Pöllauban és Bruckban találhatók. Ezeknek a mestersége nem sokban különbözik a gyapjút földolgozó parasztokétól; a különbség köztök leginkább csak az, hogy ők a fonás és szövés körűl jobb szerszámokkal dolgoznak, mint a paraszt, a ki még az ósdi rokkát s az idomtalan házi szövőszéket használja; továbbá az, hogy gondosabban bánnak a gyapjúval s végre abban, hogy a mángorlást szabályosabban végzik s bizonyos csinosításnak is alávetik készítményüket. Csak a nagyobb telepek vannak jobban berendezve s már a kézműipar állapotára vallanak. Az illető mesteremberek félig még kézművesek ugyan, de részben már mégis gyárosokká lettek, a kik nemcsak megrendelésre dolgoznak s nemcsak kikötött díjért fonnak és szőnek. Az iparosoknak ez a két osztálya, a hol még megvan, különböző gyapjúszövetet, mint példáúl flanellt, „wiflit”, daróczot, takarót és posztót készít, festettet és festetlent. Keresetük egy részét a kisebb darócz- és posztótakácsok a parasztok házi szükségletére való kelme elkészítésének a díjából, a nagyobbak pedig a kereskedésbe szánt szaporább munkából nyerik, mely munka azonban nem terjed ki a helyi piacz s legközelebbi szomszédsága határain.

Kézműiparilag űzött telepek szórványosan Friedbergben, Pinzgauban, Pöllauban, a Mura melletti Bruckban, Pruggernben, a schladmingi kerületben fekvő Rössingben és Gráczban találhatók. Ez ipari fokozatnak a képviselői már a fejlettség mai foka szerint rendezték be üzleteiket. Telepeiken már ott találjuk a legújabb szerkezetű gyaratoló és fonógépeket, s a házi szövőszék helyett a mű-szövőszékeket. Feszítő, nyújtó és szárító gépek, gőzsajtók is akadnak itt már; a mángorlóban a kalapácsot kiszorította a forgattyú, ezt ismét a henger. A fejlődésnek ezen az útján kivált a gráczi három legnagyobb ipartelep járt a többinek előtte. A korszellemnek megfelelni igyekező javítások a gráczi gyapjúfonó és szövőgyárak nagyobb részét arra képesítették, hogy a vevő meg a piacz minden követelményének eleget tudnak tenni, árúiknak akár minőségét, akár mennyiségét tekintsük. Ezekben a gráczi gyárakban ma mindenféle cheviotszerű divatkelmét készítenek téli és nyári szükségletre, posztókelméket, példáúl vadász- és katonaszövetet, stájer daróczot, tarisznyaposztót, papírgyárak számára való sajtoló nemezt, pokróczot és ablak elé való szövetet s hasonlókat. A daróczkészítés csökkent, mivel ez az árú a műgyapotból készűlt csehországi daróczposztóban erős versenytársra talált. De a többi árú gyártása évről évre gyarapodik. A Gráczban készűlt gyapjúkelmét általában jó és szolid munkának ismerik el s ép oly jó keletnek örvend a belföldön, a hol nagyobbára még ez uralkodik a piaczon, mint a külföldön, hol többnyire „stájer árú” név alatt kerűl eladásra. A gráczi czégek szállították ez előtt a hadsereg ruházatához a kelme egy részét, ma egyebek közt a kaszárnyák és fegyintézetek ágytakaróit is ezek készítik. Egyébiránt az osztrák-magyar monarchia valamennyi országa fogyasztói közé tartozik a stájer árúnak, legnagyobb része azonban Bécsben, Prágában, Brünnben, Budapesten kél el. Egy részét délre s a német birodalomba is kiviszik.

Egy régi vámos malom belseje. Charlemont Húgótól

A papir-ipar jelentékeny fokra emelkedett. Tizennégy gyár készít fapépet, részint a nagy forgalom számára, részint saját papírgyárainak szükségletére. Négy gyár chemiai úton készíti a fasejtpépet (sulfitcellulose), négy táblapapírt és borítékot gyárt, tizenhárom pedig tulajdonképi papírgyártásra van berendezve. Ez utóbbiak a Judenburg melletti Pölsben, a muramenti Bruckban, a Kapfenberg melletti Techendorfban, Frohnleiten-Weyerben, Guggenbachban Übelbach vidékén, Gratweinban, Andritzban, Gráczban (2), Voitsbergben (2), Deutschlandsbergben és a Deutschlandsberg melletti Hörbingben vannak. Némelyek ezek közűl papírmalmokból fejlődtek, a többiek újabban, 1860–1885 között keletkeztek. Mind géppapírgyártásra vannak berendezve, többé-kevésbbé új fölszereléssel. Némelyek, mint a brucki, voitsbergi, deutschlandsbergi, guggenbachi a nagyipar-telepek közé sorakoznak; a legjelentékenyebb közöttük s a maga nemében a legnagyobb gyár-telep a gratweini, melynél a papírgyárhoz fasejt- és szalmapépgyár is csatlakozik. A hörbingi gyár kivételével, mely a legközelebbi időkben kizárólag szalmapapír készítésével foglalkozott, a többi a papírnak különböző fajtáit gyártja, így burok- és csomagolópapírt, hirdetési és nyomdapapírt, író, okirat- és levélpapírt.

A hivatalos statisztikai jelentés a stájer papir gyárak 1880-ki összes készítményeit 80.200 métermázsára s 2,600.800 frt értékre teszi. A készítmény nagy része a belföldön fogy el, de több megy ki a külföldre, Olasz-, Görög-, Török-, Oroszországba, sőt Németországba is. Azonban az Olasz- és Németországokba való kivitel a vámpolitikában beállott változások következtében az utóbbi években jelentékenyen csökkent.

A stiriai iparnak élelmi és élvezeti czikkek előállításával foglalkozó csoportját a malmok, serfőzőgyárak és a pezsgőbor-gyártás képviselik. A malmok szokatlan nagy száma meglepő. 1880 végén Stiriának nem kevesebb, mint 2.221 malma volt, melyek különböző arányokban oszlottak meg a tartomány egyes vidékein. Marburg, Bruck, Rann, Murau, Cilli, Judenburg kerületei leginkább meg vannak rakva velök, ezek után Voitsberg, Weiz, Leoben és Tüffer kerületei következnek. Mindezek részint bér-, részint kereskedelmi malmok. A bérmalmok, vagy mint itt nevezik, vámot szedő malmok vannak a legnagyobb számban mindenütt. Kereskedelmi malmot az 1880-iki statisztika a gráczi kereskedelmi kamara területén 21-et, a leobeni kamaráén egyet sorol föl. A legjelentékenyebbek Gráczban, Marburgban, a Leibnitz melletti Kaindorfban, a Wildon melletti Stockingben, a Cilli melletti Unter-Köttingben, Weitzban, a muramelléki Bruckban és a Judenburg melletti Weisskirchenben vannak.

A stájer malmoknak egész az ötvenes évekig az a berendezése volt, mely az úgy nevezett német malmokat jellemzi. Javított gép-berendezésű műmalommá a Grácz melletti (frohnleiteni) kereskedelmi malom fejlett ki először, aztán a muramelléki brucki követte. Azóta alig telt el év, hogy a stiriai malmok egyike-másika meg ne nagyobbodott s a mai kívánalmaknak megfelelőleg be ne rendezkedett volna. Ennek csak természetes következése az, hogy a kisebb vagyis bérmalmok száma szemmel láthatólag csökken; egy részök egészen eltűnik az üzletek köréből, más részök más ipari üzletté alakúl át, példáúl facsiszolóvá s más effélévé.

Palaczkdugaszolás a Grácz melletti Gösting pezsgőboros pinczéjében. Charlemont Húgótól

Más a sörgyártás állapota. Stiria ennek előtte azokhoz az országokhoz tartozott, a hol a lakosság számához képest a legtöbb serfőző-telep állt fönn; ma pedig azokhoz tartozik, melyekben a gyártott mennyiségből egy-egy főre a legtöbb esik, 1887-ben a tartományban mindössze 67 serfőző-telep volt, ezek közt 11 olyan, melyeknek évi gyártása a 10.000 hektolitert meghaladta. Ezek a jelentékenyebb telepek magában Gráczban, aztán ennek vidékén Steinfeldben, Puntigamban, Marburgban, a Leoben melletti Gössben, Farrachban, Judenburgban vannak. Legközelebb állnak hozzájok a feldbachi, fürstenfeldi, köflachi, cillii, leobeni, mürzzuschlagi és rottenmanni serfőzőtelepek. Ezek már mind többé-kevésbbé kifejlett műszaki szerkezetekkel dolgoznak a csiráztatás, főzés és lehűtés körűl; míg a többiek nagyobbára még a régi német serfőzés eljárási módjait követik s annak ósdi berendezésével bírnak. A gyártás többnyire csak a mindenütt fogyasztott al-erjesztésű sörfajtákat, mint az ászok-, márcziusi és kiviteli söröket öleli föl, de ezeket aztán nagyban gyártja. Azoknál a telepeknél, melyeknél az évi gyártás mennyisége 10.000 hektoliternél többre rúg, az évi termelés 1887-ben nem kevesebb, mint 525.180 hektolitert tett. A stájer sörgyártás mindenek előtt a belföldi fogyasztást födözi, részben azonban a tartomány határain túlra is kiterjed kelet, nyugat és dél felé. A tengerpartvidék, Dalmáczia, Olaszország és Egyiptom a fogyasztó piaczai a „stájer sör”-nek, mely „gráczi sör”, „gráczi kiviteli sör” név alatt különösen Alexandriában igen jó hírnek örvend.

A pezsgőbor gyártása egyik különlegessége a tartománynak. Ez Grácz környékén és Radkersburgban honosúlt meg leginkább. A Grácztól éjszakra fekvő vidéknek a Mura folyó és a Plabutsch meg a göstingi hegy keleti lejtője közötti része méltán megérdemli a „stájer Champagne” nevet, nem azért ugyan, mintha itt a pezsgővé nemesíthető borok termesztése sikerűlne, hanem azért, mert a pezsgőbor-gyártás már régen (1850 óta) itt vette kezdetét s az ezzel foglalkozó telepek nagyobb száma (4) itt dolgozik. Itt van az effajta legnagyobb és legrégibb telep is. Stiriában a pezsgőgyártáshoz a jobb belföldi borokat használják, azokat t. i., melyeket ugyanazon, vagy azokkal fajrokon szőlőkből sajtolnak, a melyekből Francziaországban is a champagnei anyaga kerűl, mint a burgundi kék, burgundi vörös, clävni szürke, kis rizling, olasz rizling, tramini, ruländi, stb. Az új bort különös gonddal választják ki és vegyítik jobbal. A pezsgést a természetes forrásnak fokozása és visszafojtása által idézik elő épen úgy, mint az magában a champagneinak eredeti hazájában gyakorlatos.

A „stájer champagnei”-nak megvan mindaz a jó tulajdonsága, mely a francziát kitűnteti: kellemes íze, erős és tartós pezsgése s nagy szénsavtartalma. Illetékes bírálatok elismerik, hogy kitűnő diaetetikus hatása van s az egészségre ártalmas alkotó részektől mentes. E tulajdonainak köszönheti, hogy évről évre mind inkább-inkább kedvelik. Kelendősége nagy s kiviszik még oly országokba is, a hol korábban a franczia pezsgő uralkodott. Ma a stájer czégek védő jegyei a rajnavidéki és franczia czégekéi mellett pompáznak Velencze, Milano, Turin, Róma, London, New-York, Hamburg, stb. nagy borkereskedéseiben, nem is említve a belföldet, a hol a stájer champagnei egészen meghonosúlt. A gyártás terjedelmének jellemzésére csak annyit említünk, hogy az ezen árú készítésével foglalkozó első stiriai czég csak az 1885 és 1886-diki évek alatt 180–200.000 palaczk champagneit gyártott; a második telep ugyanazon években 50.000 palaczkot.

Képünk ama sok kezelési eljárás közűl, melyeken a bornak át kell mennie, hogy gyöngyöző pezsgővé váljék, azt tűnteti föl, melylyel a hűvös pinczében való több évi fekvés után fölhozott palaczkokat az elszállításra előkészítik. Az egyik munkás a dugóra lerakodott üledéket távolítja el (degorger), a másik egy elmés szerkezet segítségével liqueurrel édesíti a bort, a harmadik géppel erős dugót szorít a palaczkokba, a negyedik és ötödik fonállal és dróttal erősíti meg a dugót, mire aztán a palaczkokat félre teszik, hogy valamivel később megadják nekik az utolsó csinosítást s ellássák a czímjegygyel.

A chromsavas kali-gyár Hrastnigban. Charlemont Húgótól

Aránylag kevéssé van elterjedve a chemiai ipar. E számra csekély csoportban csak a következő iparágak tűnnek ki: a gyertyamártás és szappankészítés (Gráczban, Algersdorfban), az illatszerek és toilette-czikkek gyártása (Gráczban), a festék- és gyújtószer-készítés. Ásványi és chemiai festékeket a göstingi és hrastnigi gyárak készítenek. Ez utóbbiban gyártják a pompás chromsárga és chromvörös (Kalium bichromatum) festéket, melynek a szövőiparban oly nagy szerepe van.

Gyújtószert Stiriában hét gyár készít: a voraui, maria-rasti, leibnitzi, gamsi, stainzi, deutschlandsbergi és a gráczi. Az 1885 és 1886-iki évek folyamán a stainzi és deutschlandsbergi gyárak együtt 40–50 millió szál gyufát készítettek naponkint, s ennek körűlbelűl háromnegyed része úgy nevezett szalon- és fényűzési, a többi pedig angol, svéd és kénköves gyufa volt. Míg a többi ilynemű telep készítményei leginkább a belföldön fogynak el, a gráczi, leibnitzi, stainzi és deutschlandsbergi gyárak élénk kiviteli kereskedést űznek a magokéval. Gyártmányaikat keletre, Törökországba, Egyiptomba, Indiába, Chinába viszik.

Befejezésűl emlékezzünk még meg a polygraphikai iparról, melylyel számos kisebb-nagyobb üzlet foglalkozik s melyet különösen három gráczi gyár nagyobb mértékben képvisel. Ezek egyike kizárólag a papirnak (levélpapir, levélboríték, kártya) mű- és színes nyomtatásával foglalkozik, a másik kettő illusztráló munkát, mű- és színnyomást űz. Ez üzletek készítményei eredetiségök, ízléses voltuk és tisztaságuk által tűnnek ki. Ezeket messze földekre: Olasz-, Német-, Angolországba és Amerikába is szállítják.

Wüst Nándortól