Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Salzburg közgazdasági élete.

Salzburg közgazdasági élete.

Dimitz Lajos, Gottein Szilveszter, Koerner Vincze és Zoepf Ferencz közreműködésével szerkesztette Menger Károly.

Salb Józseftől

Salzburg az ő hó- és jégmezőivel, meredek hegyoldalaival, szikláival, ingoványaival és mocsaraival, hatalmas erdőségeivel, nagy terjedelmű alpesi legelőivel s rétjeivel és szűk területre szorúlt szántóföldjeivel gazdasági tekintetben is valódi alpesi tartomány. Nem a gabnatermesztés, meg az ipar, hanem az erdőgazdaság, a szénatermesztés és marhatenyésztés a főforrásai népe jóllétének, s még a földmívelés, iparűzés és közlekedés is a közgazdaság alpesi természetét tükrözik vissza. Salzburgnak ekart-gazdaságában a gabnatermesztés az alpesi szénatermesztő gazdasággal párosúl, részben egész a hóhatárig terjedő bányái növelik a hegyek gazdagságát, iparának a fában gazdag hegységek és a rendelkezésére álló gazdag víz-erő teszik az alapját, s még az idegenek hatalmas lendűletnek indúlt forgalmát is legfőképen annak a nagyszerű alpesi természetű bájnak köszönheti, melyben e tartományt egy vidék sem múlja felűl.

Salzburg a művelődésnek Közép-Európában egyik legrégibb fészke, s fővárosa oly egyházi fejedelmek székhelye levén, kik souverain hatalmukat egész e század elejéig megtartották, gazdasági élete tekintetében is változatos történetet tud fölmutatni, melynek folyamán átélte a világgazdaságnak mind ama nagyobb áramlatait és alakúlásait, melyek a nép jóllétének ősrégi forrásait megsemmisítették s a gazdasági iparkodásnak új ágait nyitották meg helyettök. Egykor oly nagyhírű bányászata és számos kohói, melyek a tartomány gyönyörű völgyeit élénkítették, részben áldozataiúl estek a gazdasági állapotok kedvezőtlen alakúlásának s kedvezőbb természeti föltételeken nyugvó termelési ágaknak adtak helyet; régi műiparának nem egy ága reá nézve ellenséges körűlmények találkozása következtében szintén elenyészett. ellenben a salzburgi nép jóllétének gyökerei: hegyeinek gazdagsága, az állam biztos oltalma alatt álló erdőségei, a természettel folytatott állandó küzdelem által megedzett parasztságától gondosan űzött mezei gazdasága, virágzó állattenyésztése, mely egyes ágaiban valódi fajnemesítő gazdaságnak mondható, az ipar általi kihasználásra szinte kinálkozó gazdag víz-erő, iparkodó városi lakossága, végre a természet nagyszerűsége és bájai, melyek az idegeneknek évről-évre növekvő ide özönlését okozzák, – mind ezek megmaradtak s egymással egyesűlve, zálogai a nagy reményű gazdasági jövendőnek.

Mezőgazdaság és állattenyésztés

Salzburg területének csak egy hetedrésze áll szelíden halmos vagy rónavidékből, mely a földnek belterjesebb munkálását engedi meg; többi része mind hegység, melyben csak a nagyobb völgyek, – minő a 60 kilométernyi hosszú Salzach-völgy, továbbá a Fuscher, az Enns, meg a Mua völgye, a Wagrain és Radstatt közötti s a St. Johann és Werfen melletti síkságok, végre a saalfeldeni mező, – engednek meg szénatermesztéssel váltakozó földmívelést. Az összes lakosságnak mindazáltal a fele, közel 90.000 ember a földmíves osztályhoz tartozik, mely mintegy 15.000 háznépet foglal magában. Valamennyi gazdaságot azonban, kicsit vagy nagyot, az jellemez, hogy aránylag nagy benne a cselédtartás. Egy-egy gazdaságnál a sík földön átlag 3, a hegységben 8, sőt egyes udvarokon 20–25 cselédet is tartanak egész éven át, s ennek költségei annál jelentékenyebbek, mivelhogy a szokás szerinti ünnep- és vasárnapokon felűl még 36 nap van olyan, mely különböző alkalmakból és szokásból elvonatik a munkától.

A gazdaságilag mívelt talaj, mely 65.308 hektárral csak egy tizedrészét teszi a tartomány egész termő területének, mindenütt közepes agyagtalaj. Tiszta homok vagy tiszta agyag ritkán fordúl elő; a termények, különösen pedig a szemes termények megválasztása tehát főként attól függ, hogy a dűlőknek védett, napos fekvése van-e.

A talaj mivelésére a meglehetős zord, változékony és nedves éghajlatnak is nagy hatása van. A hideg, fölötte szigorú tél, mondhatni, csaknem mindig átmenet nélkűl csap át a nyárba, mely gyakori zivatarral, záporokkal, sokszor jégesővel jár. Az évi csapadék 500 párisi vonal, sőt több is, tehát meglehetős nagy. Azonfelűl gyakran jelentkeznek kései fagyok, melyek ellen a Pinzgauban és Lungauban az úgy nevezett dérfüstölés által igyekeznek védekezni, a mi abban áll, hogy fagygyal fenyegető éjszakákon halmokba gyűjtött rőzsét, gazt és más effélét gyújtanak meg. Az így támadó füst elterűl a völgyön s úgy marad egész napkeltéig, oltalmat nyújtva a növényzetnek.

Ezek az éghajlati állapotok csak a síkságon, Mattsee, Neumarkt, Oberndorf és Salzburg-Lend járásokban engedik meg a három nyomású gazdaság rendszeres űzését, több vagy kevesebb búza vagy rozs, s határozottan túlnyomó zabterméssel. Az ugar részben feltöretlen és bevetetlen marad, de egy részében mindenütt veres lóhere, burgonya, kender, sőt takarmányrépa is termesztetik. Azonban a gabnatermelésnek még itt is erősen kell küzdenie, mivelhogy a szigorú telek sűrű vetést követelnek, és pedig búzából 3, rozsból és árpából 4, zabból 5–6 hektolitert hektáronkint, úgy, hogy az aratás az elvetett magnak csak a háromszorosát vagy négyszeresét, zabnál legfölebb ötszörösét vagy hatszorosát adja meg. A tartomány hegyes vidékein az ekart-gazdaság dívik, mely hatalmas támaszúl szolgál az alpesi gazdaságnak és állattenyésztésnek s az alpesi tartományoknak gazdasági tekintetben sajátszerű jelleget ad. A mívelésnek ezen módja mellett, a szerint, a minő a talaj jósága és fekvése, két-három éves gabnatermelés ugyanannyi évi szénatermesztéssel váltakozik. Rosz talajnál előfordúl az is, hogy a több éven át tartó szénatermesztést csak egy évi gabnavetés szakítja meg. De a vetőmagban való nagy szükséglet mindig megérezteti nyomasztó hatását különösen a szántómívelés alá fogott földeken. A fűállományba sűrűn keveredik ugyan a gyom és leveles növény, de máskülönben minden külön vetés nélkűl sarjad a gabnatarlóból. Legjobban kifejlődik mindjárt a gabnaaratásra következő esztendőben, s jól fekvő helyen 30–35 métermázsa szénát és sarjút is ad hektáronkint. A talaj megmunkálásához a közönséges vas-ekét használják, melylyel 4–6 barázdából álló keskeny földszalagokat szántanak föl. A tartomány hegyes vidékein azonban a fordító és kettős eke a gyakoribb. Meredek helyeken gyakran 3–4 ember is szükséges, a ki a vonó állatot hajtsa, az ekét tartsa s a trágyát, melylyel nem szabad fukarkodni, elszórja. Hogy Salzburg gabnatermelése mennyire ki nem elégítő, mutatja az, hogy a tartomány évenkint mintegy 400.000 hektoliter búza, rozs és árpa bevitelére szorúl.

A többnyire trágyázatlan rétek termése igen különböző a szerint, a mint patakok vagy folyók által öntözött termékeny völgyekben fekszenek, mely esetben könnyen adnak 25–30 métermázsa szénát és sarjút, vagy pedig fönn a hegyekben alkotnak kisebb oázokat, melyeken rendkivűli erőfeszítéssel, sőt gyakran életveszélylyel megy végbe a kaszálás, s melyek alig minden második vagy harmadik évben szolgáltatnak 3–4 métermázsa – az igaz, hogy kitűnő minőségű – szénát, a melyet aztán télen szánkákon hordanak haza.

A tartománynak fában való korábbi nagy gazdagsága s az időjárás megbizhatatlansága azt a gyakorlatot fejlesztették ki, hogy a szénát a völgyi réteken is ott helyben számtalan apró fa-színekben – Holzstadeln – helyezik el s csak télen szállítják be a gazdaságba.

A posványos helyeken levő savanyú szénát termő rétek, valamint az 1.000 hektárt meghaladó nádas mocsarak részint lótakarmányt, részint almot szolgáltatnak, mely utóbbi e tartományban igen keresett, mivelhogy ritka. E hiány, párosúlva az istállók czélszerűtlen berendezésével, a marhatenyésztésre fölötte káros hatású. Ez úgy nevezett gödör-istállóknak, – s a hegyek közt mind ilyenek vannak – sem kövezett vagy kipadlózott földjük, sem a trágyalevet levezető csatornájok nincs, és a trágyától az alatt, míg a marha az istállóban van, csak egyszer tisztítják meg februárban s másodszor csak akkor, mikor a marha az Alpesekben legel. Így hát a jószág folyton trágyában áll és hever, a mi bizony nem valami épületes látvány.

Pedig épen a marhatenyésztés az, a mitől Salzburg köznépének gazdasági létele és boldogúlása leginkább függ, mint oly termelési ágtól, melynél nagy mértékben megvannak itt a siker föltételei. Az állatállomány kerekszámban 11.000 lovat, 150.000 szarvasmarhát, közel 60.000 birkát, 20.000 kecskét és 11.000 sertést számlál s ezek között a nép jóllétére különösen nagy fontosságú az itt honos ló- és marha-fajták tenyésztése.

A tiszta, keveretlen nori fajú salzburgi ló kitűnő nehéz igás lónak van elismerve. 16–17 markos (168–179 centiméter) magasságú, erős csontú, mérsékelten nehéz fejű, széles gömbölyű tarkójú, erős nyakú, hatalmas szügyű, kissé hajlott hátú s izmos, többnyire hasított farú állat. Homlokán az üstök, tarkóján a sörény, úgy szintén farkán és bokáin a szőr erős növésű; csülke kurta, s patája nagy, de kár, hogy többnyire lapos és törékeny. Az állam nehány év óta fedezés czéljából csak tiszta pinzgaui csődöröket ad ki a stadli méntelepből s a tenyésztésre különben is nagy a gond. Magában a belforgalomban a vásárokon 3–4.000 ló fordúl meg, de még nagyobb rész Bajorországba megy még mint egy éves csikó.

De talán még ennél is fontosabb a marhatenyésztés. Salzburgnak e részben is van egy minden tekintetben kitűnőnek elismert egységes fajtája, mely „pinzgaui” nevét a tartomány egyik legtekintélyesebb vidékétől vette, s mely a pongaui és raurisi fajtától csak nagysága s némely kevésbbé jelentékeny ismertető jele tekintetében különbözik. A kormány és a tartomány következetes kitartással folytatott fáradozásával az azelőtt stájer riskát tartó Lungaut is sikerűlt a pinzgaui fajtenyésztés számára megnyerni. A pinzgaui marha vörös-barna alapszínű; hátán és farkán s gyakran a térdén is vagy a mögött szabályos és élesen körvonalazott fehér foltok vannak. Az állatnak aránylag kis feje széles és kurta, barátságos, okos tekintetű szemekkel, rövid, fínom, kisé oldalt és fölfelé hajló sötét szarvakkal. Fartője lapos, lábszára izmos s a csuklóra függőleges vonalban irányúló. Teste alacsony, törzse tonnaszerű, szegye széles, lebernyege különösen lágy és mozgékony. A tiszta fajtenyészetre s arra, hogy a pinzgaui fajta megtartsa a maga jellegző formáit és jegyeit, a voltaképi tenyésztő vidékeken nagy gondot viselnek s kellő észszerűséggel is járnak el úgy, hogy ezek az állatok a nemzetközi piaczokon nemcsak a darabonkinti haszonértéket képviselik, hanem egyes és pedig nagy számú példányokban a sokkalta magasabb fajértéket is. A baromvásárokon igen jelentékeny a forgalom, úgy a síkföldi városok: Salzburg, Maxglau, Maria Plein, Siezenheim és Oberndorf vásárain, mint a hegyvidéken St. Johannban és Zell am See-ben. A többi városok: Saalfelden, Mittersill, Radstadt, Mauterndorf, St. Michael stb. vásárainak inkább csak a helyi forgalomra van jelentősége.

A vásári évi forgalom összege több mint 45.000 darab marhát mutat föl, de ennek egy része Tirolból, Stiriából és Karinthiából származik s átvitelkép megy a szomszéd tartományokba. Németországba azonban mintegy 15.000 darabot szállítanak ki, s a beltenyészetű birkából is ugyanezt az útat veszi 10–20.000 darab. A marhatenyésztés s a tehenészeti termékek képezik a tartomány legfőbb jövedelmi forrását.

A marhatenyésztésre az Alpesek és az azokon űzött alpesi gazdaság nyújtják a legszélesebb alapot. Több mint 20.000 hektár alpesi és több mint 4.300 hektár más legelő négy tizedrészét teszi az egész termő területnek. Ehhez járúl még az erdőállományokban gyakorolt csaknem hasonértékű legeltetési jog kerekszám 56.000 szarvasmarha részére. De hogy mily jelentősége van az Alpeseknek Salzburg marhatenyésztése tekintetében, kiderűl abból is, hogy a nélkülözhetetlen igavonó marha s nehány házi tehén kivételével, a tartomány marhatenyésztő részeinek összes szarvasmarhaállománya kora tavasztól késő őszig az alpesi fű zamatos tápláló erejének köszönheti a pinzgaui ló és szarvasmarha azokat a jó tulajdonait, melyekről világszerte ismeretes. A legjobb alpesi legelő a Pinzgauban s részben a Pongauban található, és pedig azokban a keskeny völgyekben, melyek a Tauern hegység fő lánczának éjszaki menedékein a hegynyúlványok között a Salzach-völgye felé képződtek. Kevésbbé jók az alpesi legelők a Lungauban s a hegyi vidékeken kivűl eső járásokban. Az inkább dél felé lejtő Alpesek általában kisebb értékűek.

Hogy az Alpesek egyes vidékei meddig s mily állatfajták számára használhatók legelőnek, az legfőképen a helyi körűlményektől függ. Megkülönböztetendők a kedvezőbb fekvésű, tartósabban használható, bujább növényzettel borított Elő-Alpesek és a magas Alpesek. Tavaszi legeltetésre május 25-étől június végeig az Elő-Alpesek, nyári legeltetésre július elejétől szeptember elejéig a magas Alpesek, őszi legeltetésre végűl szeptember végétől október 12-éig megint az Elő-Alpesek használtatnak. A növendékmarhát és a kisebb jószágot tavaszi legeltetésre többnyire nem hajtják ki a tehenekkel az Elő-Alpesekre, hanem ez idő alatt otthon szénán, aztán mezei legelőn és az erdőben tartják s csak nyári legelőre hajtják ki a magas Alpesekre. Az előalpesi őszi legelőt is részben csak a növendékmarha járja, de a kisebb jószág nem. A magas Alpesek legmagasabb tájait, melyeket a meredek lejtő s a sziklák és kövek között csak szórványosan jelentkező füves helyek miatt csupán birkával és kecskével lehet legeltetni; azokat is rödivebb ideig, mint magokat a magas Alpeseket, t. i. július közepétől augusztus második harmadáig, kisebb jószág alá használják. Az Alpeseknek e 19 héten át tartó rendes turnusú használása csak az oly Alpeseken szokásos, melyek nagyobb gazdaságok tulajdonai. Kisebb gazdák rendesen 4–10-en, sőt 14-en közösen használnak egy-egy Alpest, természetesen rövidebb ideig. Ezek az Alpesek vagy egyes parasztoknak, vagy egész községeknek, sőt néha egy egész völgynek a tulajdonai. Vannak azonfelűl úgy nevezett „meddő marháktól járt Alpesek”, a melyeken nem legelnek fejős tehenek, hanem lovak, ökrök, üsző és meddő tehenek, és pedig legelődíj fizetése mellett. Az ilyen helyek rendesen magasan feküsznek s csak rövid ideig használhatók.

A Pinzgauban és Pongauban, a hol különösen a lótenyésztést, és a Lungauban, a hol az ökörtenyésztést űzik, gyakori az Alpeseknek ilyetén hasznosítási módja. Alpesi karámokat, melyeket „Kaser”-eknek neveznek, főzésre alkalmas kunyhókkal, tejes és sajtos pinczékkel, és a tej nyerésére és földolgozására, valamint a marha őrzésére szükséges személyzetnek való helyiségekkel, úgy szintén a teheneknek és kecskéknek való istállókkal csak ott építenek, a hol fejős marha van. A meddő marhának szánt Alpeseken csak hajlékúl szolgáló kunyhók vannak s legföljebb apró istállók a netán megbetegedő marha számára. A le nem fölözött édes tejből néha kövér kemény sajtot is készítenek; de a részben lefölözött részben teljes édes tejből gyakrabban félkövér, legtöbbnyire pedig a lefölözött édes tejből sovány kemény, a lefölözött aludt tejből pedig savanyú, úgy nevezett „radstatti” sajt készűl. A tejszolgáltatás mennyisége s annak vajtartalma természetesen az Alpeseken talált tápláléktól függ; de van rá hatása a legelés alatti többé vagy kevésbbé kedvező időjárásnak is.

Az alpesi legelő takarmány termését egy kifejlett tehén takarmányszükségletéhez képest becsülik meg, s minden akkora területet, a milyenre a rajta termő fű s használhatási idő szerint egy kifejlett tehénnek szüksége van, itt „Kuhgras”-nak neveznek. Az Alpeseken előfordúló minden marhafajta eltartását ahhoz az arányhoz viszonyítják, melyben takarmányszükséglete egy kifejlett tehénéhez áll, s így ezen az alapon egy csikós kanczára négy, egy kifejlett lóra három, egy egyéves csikóra egy, két egyéves növendékmarhára és három tenyész-borjúra egy-egy, nyolcz birkára vagy nyolcz kecskére szintén egy-egy ilyen „Kuhgras”-t számítanak. Az Elő-Alpeseken a tavaszi és őszi legeltetésnél átlagban 1 3/4–2 1/4 holdat számítanak egy „Kuhgras”-ra, ellenben a nyári legeltetésre a magas Alpeseken 5–6 3/4 holdat. Az Alpesek egész területét tekintve egy „Kuhgras”-ra 3 3/4 holdat s 12 heti legeltetési időt vehetünk átlagosan. Ezek szerint az arányok szerint s a termelt fű minősége szerint állapodnak meg aztán a különböző marhafajták legeltetési díjai is az Alpeseken.

Az Alpesek mívelése azokban legfőképen „tisztogatásában” áll, a mikor is a hógörgetegek által a legelőkre sodort fa- és kőtörmeléket eltávolítják, a lehulló faleveleket elgereblyélik, s az Alpeseket a burjánzó növényektől, a borostyánoktól, fekete áfonyáktól s harasztféléktől megtisztogatják. Ide tartozik továbbá az Alpeseknek, különösen veszedelmes helyeken, elkerítése is, az útcsinálás, az alpesi kunyhók és istállók tatarozása, a favágás s a szénának az alpesi réten lekaszálása és felhordása. Az Alpesek jövedelme a tejhaszonból, a marhatenyésztés hasznából és a legeltetési bérből áll.

Az Alpesekről való hazatérés az egész vidéknek ünnepe. A menetet a koszorús tehén nyitja meg, mely a legszebb az egész csordában s szarva, homloka, nyaka virággal és aranyfüsttel van fölékesítve. Utána nagy kolompolással halad a többi marha hosszú sorban, a tejgazdaság termékeivel és eszközeivel. De az ily ünnepi vonúlás csak szerencsésen végződő alpesi nyaralás után van szokásban, vidám hazatérés alkalmával. Szomorú a hazatérés és dísz nélkűli, hogy ha, a mi pedig nem épen ritkaság, a nyájőrzőket fáradságos s egyáltalán nem veszélytelen foglalkozásukban szerencsétlenség érte, vagy ha a nyájban kár esett.

Erdészet és vadászat.

Salzburg erdőállománya 231.841 hektár, vagyis az egész területnek 32.4 százaléka. Így hát nem tartozik a legerdősebb tartományok közé. Mindazonáltal kiválóan erdős tartomány, mivelhogy földmívelésére és sajátos jellegének kifejlődésére az erdőgazdaságnak a legnagyobb hatása volt.

A ki e tartományon végig útazik, sűrűn erdősnek fogja azt találni; mivelhogy több mint 240.000 hektárnyi alpesi és mezei legelő, melyet az idők folyamán az erdőtől hódítottak el, de a melyek részben még ma is erdősültek és részint a tartomány bensejében, részint az erdőségek szélén, nevezetesen pedig a magasan fekvő erdőtájakon terűlnek el s melyeknek törpe-, vörös- és czirbolyafenyőkből álló csoportjai hajdan közelebb feküdtek a jégárakban gazdag tartomány örökös jegéhez. Falvak és majorok, fából épűlt szürke falaikkal, mintha a komor, sötét fenyőerdő hátteréből nőttek volna elő; maga a nép is szivós és merev, mint hegyein a fa. Csak a sík vidéknek éjszaki része, egy körűlbelől 860 négyszögkilométernyi kis szegély, nyújt a többitől lényegesen különböző képet: egy nyilt, hullámos vidék képét. Itt hiányzik a legelő, az erdőt szántóföld-táblákkal váltakozó lombos vagy vegyes állabok képviselik s gazdaságilag az egész vidék a szomszéd felső-ausztriai halmos vidéknek és a középhegységnek jellegét viseli magán s azonnal elárúlja, hogy itt értelmes, kiméletes, a szép faállományban gyönyörködni tudó erdőgazdaság folyik.

Az Alpesekről való hazatérés. Pausinger Ferencztől

A síkvidéknek a Középponti Alpesek felé fekvő déli részében az erdő gazdasági alakúlása már inkább a magashegység jellegét ölti magára. Itt már az erdő elég viszontagságról tud regélni: mindenféle sérűlések, szakadékok borítják szirthomlokát. Itt a kemény, edzett lúczfenyő az erdővidék ura és pedig túlnyomólag tiszta állabokban, s az erdőség talajában vele a vörösfenyő, jegenyefenyő és erdei fenyő, a bükk, juhar, égerfa, alpesi éger, a hegyes vidéken jól tenyésző még egynehány lombos fa csak kisebb területen osztozik. A lúczfenyő minden viszontagságot kiállva – különösen a Pongauban – hektáronkint egész 1.000 köbméter fát tartalmazó hatalmas, tömör állabokban tartotta fönn magát, sőt a Középponti Alpesekben még 2.000 méternyi magasságra is fölterjeszkedik a tenger színtje fölé, a vörösfenyő pedig (St. Michael erdővidékén) még följebb is fölkapaszkodik s törmelékes hegyzugokban még 2.200 méternyi magasságban is tenyész.

A legmagasabb fekvésű alpesi erdők voltaképi erdőknek a szó közönséges értelmében azonban már nem mondhatók. Az erdőrendező „üzemen kivűl állónak” osztályozza s nem jegyzi föl fa-mennyiségöket. A középfekvésű vidék széles erdőségei felső részükön egyre keskenyedő szalagokban ágaznak el, melyeket itt a hegyi patakok mély mosásai, amott a hógörgetegek romboló útjai választanak el egymástól. A szalagok erdőrészletekké, ezek ritkás csoportokká szakadoznak, melyek aztán utolsó előörseiket föl a magasba terjesztik. Közben-közben, és pedig gyakorta hatalmas foltokban, a porhanyó talajt ezernyi ezer gyökérszálaikkal keresztűl-kasúl szövő törpefenyvesek terülnek. Ezeknek a szó betű szerinti értelmében „fekvő” állományából nem ritkán egy-egy óriási fatörzs emelkedik elő, melyet ketté hasított a villám, megőszitett az idő s most ezüstszürkén mered ki a földhöz tapadó cserjék közűl. Néha még a magas tájakon is nagyobb területeket találunk termetes törzsekkel födve, vagy pedig, mint a nyájnak menedéket nyújtó s azért az erdőkárosítóktól is megkimélt hatalmas lúczfenyőket, melyek az elemekkel viselt harczok folytán egyre újabb vezérágat hajtanak s egész tövükig oldalágakkal vannak fedve. Ezek ama jobb idők tanújelei, a mikor még itt erdő tenyészett, a fatenyészeti határvonal sülyedésének emlékei.

Az ily fekvésű őshegységben hajdan a czirbolyafenyő is terjedelmes csoportokban volt található. Fájdalom, nem kimélték. Zöttl jelentése szerint az előtt ezer meg ezer ölet úsztattak le a krimmli Ache vidékéről a halleini gereblyéhez e nemes fákból, hogy sok százados életük végre a sófőző üstök alatt érje befejezését. A czirbolyafenyő most is előfordúl ugyan különösen a waldi, mühlbachi, stuhlfeldeni, gasteini és st.-michaeli kincstári erdőkerületek jól őrzött, tekintélyes pagonyaiban, s ez utóbbi gondnokságban egész 2.200 méter magasságban is található, de az előtti területét soha sem fogja meghódítani többé. A salzburgi fiatal házaspár, a ki még néhány évtizeddel ezelőtt szerényen és szemérmesen szokott az erdőhivatalnál egy kis „bölcsőnek való” czirbolyáért könyörögni, ma már a történeti emlékek közé tartozik.

Az erdőtulajdonnak lényegében ősidőktől származó mai beosztásából jó erdőgazdasági állapotokra lehetne következtetni. Az osztatlan nagy birtok a túlnyomó: az erdőterületnek nem kevesebb, mint két harmada hozzá tartozik. Első nagybirtokos az állam (122.673 hektárral, vagy az egész erdőségnek 52.5 százalékával); aztán a bajor korona a számára szerződésileg átengedett saalvidéki erdőkkel a Pinzgauban (12.047 hektárral, vagy 4.3 százalékkal), a magán nagybirtokosok (hat uradalom 11.358 hektárral, vagy 5 százalékkal), és végre a községek és szövetkezetek (9.956 hektárral, vagy 4.3 százalékkal). Ez a beosztás tehát elég alapot nyújtana ama véleményre. Az erdőterületnek csak egy harmada van az erdőgazdaságra nem kedvező módon kisebb darabokra fölaprózva, és pedig kis parasztbirtok 74.630 hektárral, egyházak és egyházi testületek birtoka 1.175 hektárral, együtt véve 33.1 százalékkal.

Hogyha az ország erdőgazdasági állapota mind ennek daczára sem teljesen kielégítő, az egyes-egyedűl az erdőtulajdon körűli viszonyok korábbi ziláltságának s különösen a túlnyomó állami erdőbirtokok szertelen megterheltetésének tulajdonítható. Salzburg egész erdőállományának még ma is több mint 67 százaléka szolgalmi és ahhoz hasonló természetű közhasználati jogokkal van megterhelve. Az állami erdőségeknek a faizási és alomszedési szolgalom 93.8 százalékát terheli, míg a legeltetési jog még az erdőn kivűli kincstári birtokokra is kiterjed. A salzburgi állami erdőségekből a szolgalom jogosúltak részére évi 318.000 forint értékű s az erdő minden hektárja után 3.03 forintot tevő járandóság szolgáltatik ki.

Már ezekből is megitélhető e tartomány erdőgazdasági állapota. Az erélyes Wellenburg Lang Máté érseknek 1524-ben kelt erdőtörvénye óta Schrattenbach Zsigmond érseknek 1755-ki törvényeig e tartománynak – az 1852-ki osztrák erdőtörvényt is ide számítva, – nem kevesebb, mint tíz erdőtörvénye volt. Csakhogy az a czél, mely végett hozattak, az erdők jogi és gazdasági rendje, mai napig sincs elérve.

Az előtt a tartománynak csaknem minden ereje a bányászatnak szolgált s részint fejedelmi regálénak lőn kijelentve, részint pedig az erdősűlt legelőkre és rétekre is kiterjesztett fenntartással a bányászat részére lefoglalva. A parasztnak csak tetszés szerinti fölmondásig engedett favágási joga volt, s némely apróbb területeken ugyan rég időkben gyökerező, de a bányászat részére való fenntartás által újra csak képzeletivé vált erdőtulajdoni joga.

Hiányzott tehát minden rúgó, mely a csekély magánerdők tulajdonosait erdőgazdaságuk javítására ösztönözte volna. A bányászat és a kohók tömérdek fát emésztettek el, míg a faizási joggal biró paraszt szintén csak azon volt, hogy jogait a fejedelmi erdők rovására mennél inkább kihasználhassa s az erdőt, az alpesi nép szokása szerint, legelő-nyerés végett mennél szűkebb körre szorítsa. Az erdő ennélfogva minden felől pusztúlt s a tartományt nem egyszer nyugtalanította a faszükség veszélye, a min aztán csak a jelen század segített a kőszéntelepek föltárásával. A magas fekvésű tájakon egyre terjedt a legelőterület. Különösen itt, a hol a fa- és legelőhasználat természet szerint váltakozott, keletkeztek azok a tulajdonjogi pörök, melyek még 1850-ben is a tartomány területének több mint egy ötödét használati tilalom alá juttatták s melyek még ma sincsenek végleg tisztázva.

Ily körűlmények között lehetetlen volt az erdőgazdaságnak egészségesen fejlődnie. Az erdők az említett pörök és zavarok folytán aggasztó mértékben sínylődtek. Az erdei legeltetésnek korlátozatlan gyakorlása, különösen az erdei alom kiméletlen szedése, – a lúczfenyő nyesése különösen a Lungauban, – úgy szintén a legfelső határokig terjedő tarvágás mindenütt ott hagyta szomorú nyomát, mely nem egyhamar lesz eltörűlhető. Mert ezek az állapotok a salzburgi alpesi népnek mezőgazdaságára is rá nyomták gyászos bélyegöket. A paraszt ahhoz levén szoktatva, hogy gazdasági boldogulását az állami erdőkben gyakorolt faizási, legeltetési és alomszedési jogának mennél nagyobb kiterjesztésében keresse, soha sem barátkozott meg teljesen a gazdaságát bensőleg fölvirágoztató hasznosabb törekvésekkel. Így nőtt a tartomány számos vidékein nagyra ama kárhozatos istáló-gazdaság, mely mellett az állat, ha meg nem mentené az évenkint visszatérő legelő-időszak, ott pusztúlna el a köréje halmozott alomhegyek között. Így keletkezett a fasövényeknek az a töméntelen mennyisége, melyeknek hosszát Steinhauser udvari tanácsos, a salzburgi erdők állapotának ez alapos ismerője, 10.700 kilométerre becsüli; így azok a szénapajták – Heustadl – , melyek több mint 100 négyszöghektár telekterületet borítanak. Aztán mennyi munkát kiván e fapusztító berendezkedések fönntartása! Az az agrarius guerilla-harcz, mely a zöld asztalok, meg a paraszt-udvarok között egyre folyik, szintén nem üzhető erkölcsi kárvallás nélkűl. A mi e viszonyoknak végleges rendezését még remélni engedi, az mindenek előtt a salzburgi erdőtalajnak kitűnő termőképessége, aztán az állami erdőigazgatásnak azon komoly törekvése, kivált 1873 óta, hogy az erdőgazdaságot szilárdabb alapokon rendezze, végre a közigazgatási erdőszolgálat közegeinek mindenütt tapasztalható beavatkozásai, melyek emitt erdőket vetnek zárlat alá, amott az irtásoknak vetnek gátat, másutt ismét erdőültetéseket rendelnek el. Az erdész munkáját ily körűlmények között nem igen szokták megköszönni. Annál méltóbb az elismerésre, hogy, ha lassan is, de gyümölcsözőnek mutatkozik.

A jelzett erdőviszonyokból önkényt következik, hogy a folyók melletti csekély ligeteket kiéve (3.585 hektár), a szálerdőmívelés az uralkodó 100–140 éves fordával, a síkságon kisebb, de a magas hegyekben nagyobb időközzel is, mert itt nem ritkán kétszáz, sőt több éves állabokkal van a fejszének dolga. A nagy erdőbirtok átalán a tartamos használat elve után indúl s az üzemet, némely még rendezés alatt álló kerületek kivételével, rendszeresen osztotta be. A síkságon a kedvezőbb fekvés és a rendezett jogviszonyok az erdőgazdasági üzemnek szabadabb kifejlődést engednek, a mint annak örvendetes példáját a báró Mayr von Melnhof-féle 4.450 hektárnyi, ez előtt kincstári erdőbirtokon látjuk.

Egyébiránt itt csak az állami erdőség és az uradalmi birtok dönt hatalmas területével (202.787 hektár, ebből 122.673 hektár erdő). A korábbi időkben divatozott nagy tarvágásokkal itt is fölhagytak ép úgy, mint általában az alpesi állami erdőkben. Az újabb rendszerű erdőbeosztás kisebb vágás-sorozatokat rendez, mozgalmasabbá teszi a vágást s a magas hegyöveket, a meredek hegyoldalokat és a természet által kijelölt egyéb véderdő területeket a szálaló vágatásnak engedi. Hivatalos adatok szerint az erdőterület 35.4 százaléka tarvágással és nyomban rá következő ültetéssel, ritkábban vetéssel, 34.8 százalék fokozatos felújító vágásokkal, 29.8 százalék szálalással míveltetik.

A kisbirtokosoknak, mint érintettük, csak a sík vidékeken vannak erdei (mintegy 30.000 hektár) s azok kielégítő állapotban vannak. A hegyeken majd mindenütt elpusztúltak. A korlátozatlan lomb- és alomgyűjtés, az új vasúti összeköttetések által könnyebbé tett fa-értékesítés, a tarvágások helyén az új ültetések elmulasztása, ellenben a legeltetésnek annál nagyobb mértékben űzése, ezek a paraszt erdők pusztúlásának az okai. Különösen a Pongauban volt ez így, hol legújabban gomba módra szaporodtak az apró fűrészmalmok s a rönkőfát a völgyek legtávolibb zugaiból is magokhoz vonták. Erdőmívelésről azért csak a nagy erdőbirtokokon lehet szó, a hol nagy gondot és áldozatot fordítanak rá. Paraszt erdőkben mívelésre csak a sík vidéknek már említett részében és ott találunk, a hol az erdőtörvény kényszere léptette életbe, vagy állami segély tette lehetővé. A hegyvidéki paraszt nem hiszi, hogy az erdő mesterséges nevelése sikeres lehessen. Az állami erdőkben az1873–1882 közti évtizedben 5.700 hektárt vetettek és ültettek be s a faiskolákat több mint hatszorosra emelték. Csakhogy mindez még messze van attól, hogy a nagy terjedelemben elmulasztott erdősítéseket pótolja. Az állandónak igérkező fatermés és a tényleges fafogyasztás közötti viszony nem igen nyújt bíztató kilátást. Az erdők jelenlegi fatermő képességének és a tartomány faszükségletének meglehetősen biztos becsüje azt mutatja ugyan, hogy emezt fedezni birja amaz; csakhogy a fa kivitele emelkedik s az új közlekedési utak új irányokat is nyitottak számára. Ez előtt leginkább csak a hajózható, tutajozható és úsztatásra alkalmas vízi útakat használta, de ma már, a Duna felé való tutajozás is csökkenvén, a vasutakat használja. A lungaui fának egy része a szabályozott Mura mentén az adriai tengerpart felé veszi útját, míg a Salzach nagy gyűjtőhelyeinek tűzi és haszonfáját a Gizella-vasút szedi föl.

A halleini nagy úsztató gereblye. Fischer Lajos Jánostól

A fa-elárúsítási körülmények e módosúlása, meg az, hogy a halleini só-főző gyárban ma már kőszénnel fűtenek, nagyon kérdésessé tette, ha vajjon Ausztria egyik legnagyobb és legérdekesebb gereblye-műve fönnmaradjon-e. Ez a Salzach folyón Hallein mellett 1500-ban fölállított és az úsztatott fa fölfogására szolgáló gereblye, melynek tervbe vett abbanhagyása miatt egész vihar támadt a tartományban. A halleini gereblye gyűjtő területe, mely a Salzachnak számos mellékpatakjairól veszi föl az úsztatott fát, többre terjed 100.000 hektár erdőnél, melyből 80.000 hektár állami erdőség. Ez a hatalmas gereblye-mű tehát egész a legújabb időkig fölötte nagy fontosságú vala a fa-szállítás tekintetéből. Még az 1871–1880 közötti évtizedben is évenkint 77.000 méter tűzifát s 75.000 darab haszonfát úsztattak és szállítottak itt, meg a szomszéd Alm-gereblyénél. Egy zsilipház 17 emelőkapuval, melyet egy negyedmillió forintnyi költséggel a hatvanas években újonnan építettek, szabályozza itt a víz folyását az 1.959 méter hosszú, számos levezető patakkal, több duzzasztó híddal és kikötőpaddal ellátott gereblye-csatornába, melyhez a víz mentén két nagy kikötő és kirakodó piacz csatlakozik. Ma ez a nagy mű magános embernek van bérbe adva, s ki annak jó karban tartásáért segélyt húz a kincstártól. Aligha fog még valaha annyit jövedelmezni, hogy a tetemes fönntartási költségeket fedezze.

A Hallein melletti gereblyével egy tisztes régiségű emléke fog örökre elenyészni a szép salzburgi földnek, melyben a bányászatnak és erdészetnek ez előtt oly szoros szövetsége annyi jeles úsztatási művet alkotott. A tengelyen szállítás és a fakereskedés központosítása véget vetett ezeknek is. Az állandó kincstári erdőmunkásoknak ez előtt nagy számú és szigorú szervezetű osztálya, czéhszerű szokásaival s az ősrégi alkotmány sajátságaival, mint sok egyéb maradványa is a régi jó időknek, az új intézmények életbe léptével, fájdalom, szétszóródik. Az erdei munka kiadása is egyre jobban a kinálat és kereslet törvénye szerint nyer szabályozást; mert még a látszólag elszigetelt erdőipari üzletre is kiterjed a mai közgazdaság hatalmas áramlata s elhat a legtávolibb hegyi erdők csendes magányába is.

Csak egy van, a mi alpesi vidék erdőségeiben még ma is a múlt időkre vall: a vadász kürtje. A magas hegyekben üzhető vadászat iránti vonzalom növekedése megleli a maga magyarázatát a fönnebb érintett áramlatokban s abban a hatalmas ingerben, melyet a természet csendjének távoli zugába való vágyakozás s az őseredetű vadászat nemes örömeiben való felüdűlés rejtenek magokban. Salzburg egyházi fejedelmei kevés kivétellel mind szivesen hódoltak e lovagias élvezetnek s uralkodásuk idejében külön igazgatása volt az erdőknek, külön a vadászatoknak.

Salzburg síkságain jó helye van az alsóbb vadászatoknak, melyek keveset engednek a szomszéd felső-ausztriaiaknak. Nyúl és fogoly, sőt őz és fáczán is gazdag zsákmányt szolgáltatnak itten. De a tartománynak vadászati kincsét a hegyi vidékek erdő- és szikla-területei rejtik magokban, a hol a vadász szivét kitűnő zerge- és rötvad-állományok özvendeztetik meg s hol a nyír- és süketfajdnak szerelmi búgása hangzik.

A föld- és erdő-birtok viszonyaiból önkényt következik, hogy itt voltakép csak kincstári és községi vadászatokról lehet szó, meg oly vadászterületekről, melyeket a béke kedveért, mondhatni, bármi áron a nagy vadászterületekhez kell kapcsolni. Itt tehát a vadászati bérlet a divatos annál is inkább, mivel a kincstár a saját területen való vadászgatást csak a legritkább esetekben engedi meg. E bérlett vadászterületek között sok van olyan, – mint példáúl a híres blühnbachi, – mely elszigeteltségben, zárkózottságban és tájképi szépségekben ritkítja párját. Így tehát e történelmileg ápolt vadászati góczokban a legkitűnőbb vadászoknak nagy száma telepedett le, hogy itt a vadban gazdag hegységben űzze évenkint a vadászatot. Salzburgnak e vadászati területei között mindenek előtt Ferdinánd toscanai nagyherczeg erdőgondnoksága említendő, mely kitűnő gondozásban részesűl s 41.380 hektárnyi hatalmas területével irányt szab az egész tartomány vadászatának. Ez után legnagyobbak a nemesi vadásztársúlatok területei a Lungauban (a hozzá bérlett szomszéd karinthiai területekkel 58.900 hektár), Grossarlban (23.000 hektár) és Blühnbachban. A magas hegységnek szintén nemesi vadászok kezeiben levő vadászterületei egyenként rendszerint 8–15.000 hektárt foglalnak magokban s e számok is mutatják, hogy a kis Salzburg a havasi vadászat tekintetében mily kiváló helyet foglal el.

Az elejtett vadak száma Salzburgban emelkedést mutat. 1874–1882 között átlag 216 rőtvad, 702 őz, 816 zerge, 206 süketfajd, 226 nyirfajd, 25 fáczán, 2.596 nyúl, 225 fogoly esett el; az 1883-tól 1886-ig terjedő időszakban ugyanazon vadakból a fönnebbi sorrendben a következő számok mutatkoztak: 407, 1.614, 1.530, 244, 221, 333, 4.603 és 656. Az elejtett vadak számának ez emelkedése részint a vadállomány gondos ápolásának tulajdonítható, részint annak, hogy a vadak kártételei miatt sok levén a panasz, szükségessé vált a vadaknak nagyobb mértékben való lövetése.

A zerge-állomány s az elejtett zergék száma Salzburgban a legnagyobb az összes alpesi tartományok között. Itt a fentebb első helyen említett években 11, a második helyen említett években pedig 21 darab esett minden 100 négyszögkilométerre, holott más tartományokban legfölebb hat darab esik. A vadkecske, melyet Salzburgnak ma tiroli részéhez s a Tennen-hegység déli lejtőjén a salzburgi Lammerthalban hajdan az érsekek szaporítottak s utóbb Hellbrunnban részint tisztán, részint a házi kecskével keresztezve tenyésztettek, az újabb időben már szabadban is sikeresen tenyészik. Plesz Henrik herczeg, kinek vadászterülete többet tesz 16.000 hekárnál, 1879-ben az olasz király vadas kertjeiből a Tennen-hegységbe 34 darab vadkecskét hozatott ide, és pedig 9 bakot, 17 ünőt és 8 gödölyét, melyekből azonban az első években sok elveszett. A következő években az ünők 40–50 gödölyét ellettek, melyekből azonban csak 12 maradt meg. A vadkecske-bak ugyanis nagyon is korán üzekedik. Az ellés rendesen márczius havára esik s a gyönge ivadékot könnyen elpusztítják a hózivatarok meg az eső. Kedvezőbb eredményt mutatott a tenyésztés a későbbi években, melyekben egy-egy anya után három, sőt négy gödölye is felnövekedett. Ezek már itt ellett vadkecskék ivadékai. Terítékre kerűlt 1887 őszéig hét bak meg egy ünő s ma 20 darab az állomány négy bakkal. A telepített kecskék mind tiszta fajúak voltak, a keverteket lelődözték.

Ma már a morgát is szaporítják, mely e kőtenger vidékén mindig honos vala. 1875-ben a Torreni nyereg táján kiásott három morgapárt helyeztek el a Tennen-hegységben. Azt mondják, hogy szépen meghonosodtak s a két Pitschberg-Alpesen 40–50 darabra szaporodtak. Sőt már az abtenaui Tenn-Alpesen és az annabergi pagonybeli Brett-Alpesen is találtak morgát. Van tehát rá remény, hogy ez az érdekes vad, mely a legmagasabb tájakat lakja, ismét nagyobb számban fog tenyészni s nem esik az orv-vadászok zsákmányaúl.

Ipar és közlekedés.

Salzburg az iparnak és kereskedésnek régi hazája. Közgazdasága ezen ágainak története részben még a rómaiak idejébe nyúlik vissza s fejlődésöknek sok évszázad kedvezett. A fölvirágzásnak bőven meg voltak a föltételei. E tartomány gazdag bányakincseivel, terjedelmes erdeivel, a mindenütt rendelkezésre álló vízi erővel, a természettel való küzdelem megedzett iparkodó népével, különösen a bánya- és kohóipar ápolására, mondhatni, teremtve volt. Ez utóbbival szoros kapcsolatban volt az ország gazdasági virágzása s ebben keresendő ipari szorgalmának korai kezdete is. A bányászat és kohászat föllendűlésével egyenlő mértékben emelkedett a kereskedés és ipar s ezzel együtt polgárok és vidéki lakosok jólléte, annyira, hogy úgy a fővárosban, Salzburgban, a souverain egyházfejedelmek ez egykori székhelyén, mint a tartomány többi részeiben a fényűzés jelentékeny fokra emelkedhetett s a műipar figyelemre méltó kifejlődést nyerhetett. Ha végig pillantunk az építési műemlékeken s Salzburg városának múzeumain, fölismerhetjük régi virágzását a műiparnak, melynek Salzburg ipara egyes ágaiban (ezüst-filigran, márványmunka) ma is föllelhetők a nyomai.

Salzburg iparának története a lakosság gazdasági életébe mélyen belenyúló visszaeséseket is mutat. Ott vannak a vallásháborúk, melyek Salzburg iparos népességének nem csekély részét pusztították el; ott a háborús események s a gyakori uralkodóváltozások e század elején. És a tartomány ipara nem csekélyebb mértékben, mint ezek s ezeknek a következményei miatt, a faszén segítségével való vastermelés hanyatlása miatt is szenvedett. A vasipar virágzásának föltételei az utolsó évtizedek alatt jelentékenyen módosúltak. Nem az ércznek kitűnő volta s a vízi erőknek nagy bősége, melyek a tartomány erdős völgyeit a legkitűnőbb vas előállításának oly kiváltságos helyeivé tették, nem ezek ma a vasipar jó vagy balsorsára a döntő tényezők, hanem az, vajjon nyerhetni-e biztosan olcsó, főleg ásatag tüzelőanyagot. Az új kohászati eljárás, mely a csekélyebb értékű nyersvas további földolgozását ásványi tüzelőanyagok segítségével teszi lehetővé, szövetkezve a bányászatnak és kohászatnak a nagy-ipar felé hajló irányával, az alpesi völgyek egykor annyira vigrágzó vasiparának versenyző képességét csak egyes kedvező helyzetű üzletekre szorította. Különösen az nehezedik nyomasztó sulylyal a tartomány vasiparára, hogy a faszén ára felszökkent s hogy annak a kohóművek állandó munkában tartásához szükséges mennyiségben nyerhetése egyre kétesebbé vált. Ehhez járúltak az 1873-ki válság pusztító következései, melyek a kisebb tőkéjű vállalatoknak egész sorát semmisítették meg mind örökre, melyek pedig kedvezőbb körűlmények között talán fönnállhattak volna. A ki bejárja azokat a völgyeket és völgyzugokat, melyekben egykor a hámorok messzehangzó, tompa bakóütései, a nappal füstölgő és gőzölgő, éjjel pedig szikrafellegeket okádó vas-olvasztókemenczék, vagy a hengerművek és vasöntő-műhelyek fényesen világló tüzei varázsoltak eleven életet: ma beszakadt aknákat, kemenczék és olvasztók omladékait, elpusztúlt műárkokat és zsilipeket, elszakadt védő töltéseket, kihalt telepeket fog találni, romjait a serény ipari tevékenység világának, mely a legfontosabb haszonra való fém földolgozásával ma már kedvezőbb föltételek mellett foglalkozó új termelő telepekkel folytatott küzdelmében vesztes maradt.

A ma még meglevő hét vaskőbánya közűl 1885-ben már csak kettőt míveltek és pedig a sulzan-werfeni vasmű bányáját az egész éven át, és a lungaui vastermelő társulatét az évnek már csak egy részében, s 55 férfi munkással 45.232 métermázsa barna-vaskövet szolgáltattak mintegy 13.400 forint értékben. A három olvasztóból a wendlbrucki fűtetlen állt, míg a bundschuhi két hétig, a werfeni egész éven át dolgozott. Ez olvasztókban 146 munkás mintegy 20.000 métermázsa nyers és olvasztott vasat állított elő kerek 100.000 forint értékben. A bundschuhi olvasztónak Rottenmann volt a piacza Stiriában, míg a werfeni Németországban, Olaszországban s Ausztria különböző tartományaiban adta el a termékeit.

Sokkal kedvezőbb képet mutat, – még ha a másutt már említett halleini sófőzőt nem számítjuk is – Salzburg többi bánya- és kohóipara, mely, részben tekintélyes sikerrel, arany-, réz-, nickel- és mirenytermeléssel foglalkozik.

Aranytermelés tekintetében Salzburg a birodalmi tanácsban képviselt tartományok között, mondhatni, egyedűl áll. Az 1885-ben 1.013 métermázsát tevő aranyércz termeléséből Salzburgra 1.004 métermázsa, a 31.341 forintot tevő összes aranytermelésből pedig mintegy kilencz tizedrész esett. E figyelemre méltó termelést két aranybánya szolgáltatja, egyik a gasteini, másik a raurisi völgyben. Az előtt államiak voltak, ma azonban magánosokéi. Zúzott arany, közönséges és szín-ércz termeltetik itten, mely utóbbit, saját kohójuk nem lévén, idegen kohóknak árúsítanak el. Mind a két vállalat aranyérczét a szászországi Freibergben adták el, míg a zúzott aranyat a bécsi cs. k. pénzverőintézetben váltották be. A bányász csákánya a gasteini völgybeli Radhausbergnek ezer év óta tartó működése után is a hegynek csak a legfelső kúpjáig hatolt el s csak egy aknamenetet vájt bele; a szakértő vezetés alatt álló vállalatnak tehát még elég tere van, hogy történelmileg bebizonyúlt gazdaságát még a jövőben is kimutassa. A raurisi Goldberg bányája, melyet már a rómaiak idejében aranytermő helynek ismertek, 1875 óta egy vállalkozó kezében van, a ki, mint bányász, megkoczkáztatta, hogy az elhagyott bányát ismét megnyissa. Fölfogadott 40 bányamunkást, telefont állított s télen a bányászatot űzi, nyáron az ércz kiválasztását.

A raurisi bánya szállítópályája a Goldbergen. Charlemont Hugótól

Az űzlet egy kis gyarmatot teremtett, mely 2.000 méternyi magasságban él fáradalmas munkájának. Azokat a veszélyeket és nehézségeket, melyeket a bányászoknak a természettel vívott küzdelmükben le kell győzniök, lehetetlen leirni. A bányaház 2.341 méter magasságban egy jégmező csurgójának a tőszomszédjában áll, jég- és hótömegektől körűlvéve. A bánya bejárata egy melléképületből nyílik védő tető alatt. Az érczet szánkókon szállítják egy darabon egész a völgyzug felső nyílásánál kezdődő vaskötelű vaspályáig. Részint lejtős talajon, részint hídszerű állványokon viszi a vaskötél a reá kapcsolt targonczát a völgy aljába, hol az érczet földolgozzák. A vállalat a czélszerű és gazdaságos vezetés következtében eléggé jövedelmező.

Az aranyét is fölűlmúló jelentősége van Salzburg réztermelésének. Egész Ausztria 1885-ki bányászati réztermelésének hét tizedrésze, kohászati réztermelésének pedig közel 85 százaléka esett Salzburgra. Az összes rézércztermelés 45.526 métermázsára rúgott kerek 180.000 forint értékben, illetőleg 5.144 métermázsa rézre több mint 300.000 forint értékben. A rézbányákban 244 férfi és 11 gyermek, a rézkohókban 78 férfi nyert foglalkozást. A ma fönnálló három rézbánya: a pongaui St.-Johann melletti „Burgstein”, a radstatti Tauernbeli „Seekar” és a mühlbachi „Mitterberg” közűl ez utóbbi a legnevezetesebb. Ősrégi, 1828-ban újra megkezdett bánya ez. A vállalat újabban a salzburg-tiroli vaspályának bischofshofeni állomása közelébe helyezte el olvasztóit s a kohóba való érczet oda szállítják. A másik két rézkohó közűl 1885-ben az első csak rövid ideig, a második már épen nem dolgozott.

A nickel- és kobalt-bányászat Salzburgnak Ausztriában ép úgy különlegessége, mint az aranybányászat. Két bányában űzik a Schwarzleothal Sonnberg nevű hegyében. 1885-ben 1.370 métermázsa nickel és kobalt érczet nyertek bennök mintegy 4.000 forint értékben. Kohómunka már évek óta nem volt. A termelés nagy hanyatlását az amerikai behozatal által okozott árcsökkenésnek tulajdoníthatni. Ausztria egyetlen mirenybányája is Salzburgban van. Az évszázadok óta ismert bánya a Silberecknek, a Hafner-fok egy nyúlványának tövében fekszik s termelése arzén-érczből, fehér mirenyből és auripigmentből áll.

A fémárú-ipar nagyobb űzletei közűl kiemelendők: a sulzau-werfeni vasműegyesület gépgyára, mely géprészeket, közlő gépműveket, stb. készít mintegy 20–25.000 forint értékben; a thalgaui szerszámgyár; a parschi vasöntő gyár Salzburg mellett, mely gazdasági gépeket és különféle szerszámokat gyárt, továbbá a cs. k. államvasút salzburgi gépgyára, mely 80–90 munkást foglalkoztat. Salzburg közelében egy kisebb telep malomberendezésekkel és mezőgazdasági gépek készítésével foglalkozik; fínomított vasat, vasdrótot, drótszöget, szerszámkovács- és lakatos-árúkat pedig a grődigi fínomvasat hengerlő mű szolgáltat a piacznak.

Az untersbergi „golyó-malmok” Salzburg mellett. Sieger Viktortól

Jelentékeny szerepet játszik Salzburg iparában a márványművek készítése. A Fürstenbrunn melletti untersbergi, régóta ismert nagy márványkőfejtések, valamint a Hallein melletti adnetiek is kitűnő szép anyagot szolgáltatnak, melyet műépítési és monumentális s általában mindenféle mű-munkákhoz használnak. Márványoszlopok, ablak- és ajtó-félek, padozatlemezek és hasonlók Salzburgban még a magánházakban sem ritka díszítmények. Az említett tárgyakhoz való nagyobb márványdarabok hulladékát pedig mozaikmunkákhoz használják. Ezt a nyers anyagot még nem oly régen ezelőtt nagyban űzött házi ipar útján is értékesítették; a márványhulladékot ugyanis vízi erő által hajtott nagy számú apró „golyó-malmokban” gyermekjátékúl szolgáló kis golyókká alakították s aztán mint hajósulyzót továbbítottak s így nagy kelete volt a világ legtávolibb részeiben is. Az untersbergi kőfejtések márványát, melyet már a rómaiak is ismertek, Dél-Németország monumentális épületeinél használják, mint azt München pompás palotái bizonyítják; de Salzburgban, Bécsben s Ausztria más városaiban is nagyban alkalmazzák. A Hallein melletti oberalmi mozaik- és műmárványgyár 1885-ben 114 munkással 20.000 köbméter műmárványkövet, 16.000 négyszögméter műmárványlemezt, ezen fölűl eresz-díszt, kapufelet, oszlopot, vázát, ablak- és ajtó-bélésnek való burkolatot készített mintegy 200.000 forint értékben. Ugyanez a gyár szállította a bécsi parlament-ház építési anyagának nagy részét, különösen oszlopokat, melyeknek hoszsza 8 méter, sulya 175 métermázsa volt. Ez egy szál kőből faragott hosszú és nehéz oszlopokat kimondhatatlan bajjal járt az adneti kőfejtésektől a két órányira fekvő halleini vasútállomásig a meredek és tekervényes, s ahhoz még fölötte kezdetleges országúton elszállítani.

A márvány-árúk iparát ezen felűl még mint műipart is több salzburgi kőfaragó mester űzi és pedig dícséretes eredménynyel. Így a többi közt a nazarethi templom számára Ő Felsége által 1880-ban alapított márványoltár is egy salzburgi mester műhelyéből kerűlt.

Üveghuta Salzburgban már csak egy dolgozik, és pedig az 1871-ben alapított Benedikt-Hütte nevű üveggyár Bührmoosban Lamprechtshausen mellett. E vállalat, mely a vele kapcsolatos gazdag turfa-telepeknek köszönheti termelő képességét, 152 munkással, egy 25 lóerejű gőzgéppel, három olvasztó- és két nyújtó-kemenczével, 8.000 métermázsa táblaüveget készít 120.000 forint értékben. E telepnek az érdeme, hogy az úgy nevezett belga táblaüvegek gyártásának Ausztriában nehéz körűlmények között útat tört. Az oberalmi hutát, nem lévén elegendő fája, be kellett zárni. Két alsóbb rendű üveghuta, melyek még néhány évvel ezelőtt fönnállottak, a versenyt nehézzé tevő körűlmények miatt szűnt meg. Agyag- és czement-árúk (edény, kályha, váza és díszítés, tégla, alag- és vízvezetéki cső) készítésével három gyár foglalkozik: kettő Taxachban Hallein mellett, egy Abfalternben Salzburg mellett. Készítményeik értéke mintegy 28.000 forint. Két gyár: egyik a Hallein melletti Gampban, másik a Gröding melletti Gartenauban portland-czementet és czementmeszet gyárt mintegy 85.000 forint értékben. A kettőben együtt véve 180 munkás foglalkozik.

Az oberalmi márvány-műgyár kőgyalú-műhelye Hallein mellett. Charlemont Hugótól

Salzburgnak gyárilag űzött iparágai közűl különösen kiemelendő a sörgyártás, üzletének nagy kiterjedése miatt. Az 1885-ben 59 sörfőzőgyárban előállított sör 277.584 hektolitert tett mintegy 2,500.000 forint értékben. A 165.000 főre menő lakosság mellett ennélfogva egy-egy főre évenkint 170 liter sör esik. Salzburg sörfőző gyárai között van olyan, mely 10.000-től 75.000 hektoliterig terjedő évi mennyiséget állít elő, s ezek között a legnevezetesebbek a kaltenhauseni, guggenthali, riedenburgi, hemdorfi, salzburgi, schwarzachi és halleini. Szeszégetéseiből azonban, melyeknek a száma több mint 3.300, a túlnyomó nagy szám a kis paraszt szeszégetésekre esik. Ezek egészen egyszerű pároltató készűlékekkel dolgoznak, s az égetett italt jobbára csont- és lágymagú, valamint bogyógyümölcsből és sörfőzési hulladékból készítik. Ehhez hasonló a malomipar is. Salzburg tartományában ugyanis nem kevesebb, mint 1.842 malom van. De ezek közűl csak nehány van olyan a tartomány fővárosában, mely nagyobb kereskedelmi malomnak nevezhető, a többi nagyobbára vámot szedő vagy házimalom, mely csak saját szükségletre, vagy bizonyos díjért másoknak is őröl. Csak mintegy 460 malom dolgozik üzletszerűen. Így vannak a fűrészmalmok is, melyeknek száma (251) jelentékeny ugyan, de melyek többnyire csak a helyi szükségletet fedező fűrészelt fát készítik fölötte kezdetleges eszközökkel. E malmoknak csak csekély része tart nagyobb jelentőségre számot, kereskedésre is szállíttatván fűrészelt faárút. A termelés, mióta Németország a faneműekre fölemelte a vámokat, különben is csökkent.

A gyárszerű iparnak egyebekben is meglehetősen szerény szerep jutott Salzburg ipari vállalatai között. A helyi szükségletet fedező kis-ipar a túlnyomó, mely még megmaradt régi mesterségszerű formáiban. A fonóipar terén kiemelendő a Salzburg melletti Sinhubban levő műgyapotgyár és shoddy-fonógyár, mely 1854-ben alapíttatott s első volt Ausztriában. Több mint 150 munkást foglalkoztatott s 8–10.000 métermázsára menő műgyapot- és shoddyfonál-gyártmányát, melynek értéke egy negyed millió forint, a belföldön, Német- és Angolországban adja el. A szövés azonban, mely csaknem kizárólag vászonneműre szorítkozik, Salzburgban a házi ipar egyik ágának tekinthető. A még fönnálló, s adózó mintegy 200 takácsműhely mesterségszerűen leginkább csak télen dolgozik, s a munkások nyár szakán mint kőművesek, ácsok vagy mezőgazdasági napszámosok másfelé keresnek kenyeret. Hasonló a bőrárú-ipar. Nehány salzburgi és saalfeldeni nagyobb üzlet kivételével, melyek összes gyártásának értéke 150.000 frtra tehető, e téren is csak a helyi szükségletre dolgozó kis-ipari vállalatra találunk, melyek közt nagy számú a paraszt lakosság szükségletét fedező cserző-műhely. A timár-üzletben nagy hanyatlás tapasztalható, minek nem utolsó oka az, hogy a síkság számos vidékein, sőt egyes hegyi tájakon is mindinkább kiszorítja a paraszt lakosságnál a divatból az irhát a posztónadrág. A timárok száma az utóbbi 25 év alatt mintegy a felével csökkent.

Márványoszlopok szállítása a hallein-adneti márványtelepekből. Charlemont Hugótól

Az élelmi és élvezeti árúk gyártásával a már említett vállalatokon kivűl csak a Salzburg melletti Parschban és Salzburg városában magában foglalkozik két-két fügekávé- és csokolád-gyár, melyek 130–140.000 forint értékű készítményt gyártanak, továbbá három szikvíz-gyár. Az ide sorozható telepek között kétség kivűl legnevezetesebb a halleini cs. kir. dohánygyár, mely 1869 óta kerek 700.000 frt értékű dohányárút készít, s 500 munkást foglalkoztat. E gyárban 1886-ban 3.000 métermázsa nyers dohányt dolgoztak föl, bele értve az 1.000 métermázsányi külföldi dohánylevelet. Ebből 1.000 métermázsa tekercsdohány és 25 millió darab szivar készűlt. Burnótot és papirszivarkát nem készítettek, pedig ebből 150 métermázsa árú, vagyis másfél millió darab fogy el a tartományban. A pipadohánybeli szükségletet is (mely 3.200 métermázsát tesz) csak részben fedezte a gyár, ellenben a szivargyártás a tizenkét és fél millió darabra tehető szükségletet, mondhatni, kétszeresen fölűlmúlta.

Még egy igen örvendetes jelenségről kell tudomást vennünk. Ez az idegeneknek évről-évre növekvő forgalma, a mi annál nagyobb figyelemre méltó, mivel ezt a tartománygyűlés, a községek, társúlatok és magánosok egyesűlt erőfeszítése idézte elő. Különösen fölemlítendők a tartománygyűlés által Wildbad-Gasteinban eszközölt nagy építkezések, az Erzsébet-vaspályának Zell am See melletti vendéglője, s a tartomány székvárosában szép lendűletnek indúlt szállók. Az idegeneknek a hatalmas hegyóriások gyönyörű keretében ragyogó alpesi városba, a tartomány havasi vidékeinek ez előcsarnokába özönlése fölötte élénk és Wildbad-Gastein vendégserege is évről évre nő. A tartomány e két főpontjának minden évben emelkedő vonzó ereje a legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy Salzburg a mai napig is csorbítatlanúl megőrizte azt a régi világhirét, hogy a kontinensnek egyik legszebb városa, Gastein pedig azt, hogy gyógyforrásainak életet adó csodás hatása van.

Salb Józseftől