Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Közgazdasági élet Felső-Ausztriában.

Közgazdasági élet Felső-Ausztriában.

Dimitz Lajos, Habison Vilmos, Petermandl Antal, Ritzinger Gusztáv, Rochelt F. és Zoepf Ferencz közreműködésével szerkesztette Neumann-Spallart X. F.

Traunkirchen, Feldscharek Fudolftól

Általános jellemzés.

Felső-Ausztriában nagy változatosság mutatkozik a természetes jövedelmi forrásokban s jelentékeny fejlettség a különböző kereseti ágakban; közgazdasága azonban mégis lényegesen különbözik attól, a melyet Alsó-Ausztriában és az ott uralkodó állást elfoglaló birodalmi fővárosban találtunk. Itt határozottan a mező- és erdőgazdaság a túlynomó s a lakosság felénél többnek – mintegy 400.000 embernek – nyújt táplálékot és keresetet. S mennyire ki van itt fejlődve a földmívelés, mily gazdagok és sokfélék a talaj mezőgazdasági használatának módjai, mily terjedelmesek a rónaság gabnaföldei, mily merészen kapaszkodik magasra a vetés még a zord hegységekben is! Közben-közben halakban gazdag tavak s azok fölött, sötét szegélyt vonva a látóhatárra, a kitűnő szerszámfát szolgáltató s vadállományban gazdag, hatalmas erdőségek: valóban nem találhatjuk különösnek, ha a lelkesedés Felső-Ausztriát egy nagy kertnek nevezi, mert e hasonlatot a sok csinos paraszt udvarok is, melyek többnyire büszke magánosságban az egész tartományban el vannak szórva, valóban találóvá teszik. Az Enns fölötti vidék általában klasszikus földe a tagosított parasztbirtokoknak, melyek, noha többnyire csak közepes terjedelműek, néha valódi uradalmakhoz hasonlók. Elaprózott birtok ellenben nem sok van, a nagybirtok meg csaknem ismeretlen, még a tartományt oly díszesen koszorúzó erdő is túlnyomólag a parasztok kezén van. Így tehát megvan az alapja az erős parasztosztálynak, mely biztosan és önérzetesen áll öröklött telkén.

Kevésbbé van kifejlődve az iparos és kézműipari tevékenység, a bányászat és kohóipar, de szembeötlő jelenségek e téren sem hiányoznak. Így mindenek előtt a nagyszerű sóbányászat a Salzkammergutban s a barnaszén-mívelés a hausrucki és kobarnausi erdők területén, aztán a Steyr városában, mint ipari középpontban, már ős idők óta nagy hirben álló kisebb vas-ipar, végre, kisebb házi iparágakról nem is szólva, az ifjú erővel fejlődni kezdő gyáripar, mely Linczből, a tartomány fővárosából kiindúlva, mind sűrűbben telepűl meg a természetes vízfolyások mentén s mindenféle készítményt: gyapotfonalat, szöveteket, gépeket, élelmi és élvezeti czikkeket, vegyi szereket, stb., gyárt a tartományi és külső szükségletre. A kereskedés, mely ez idő szerint kevéssé jelentékeny, szépen gyarapszik s az idegenek forgalma, mely már ma is tetemes, de még jobban is fokozható, szintén egyre bővebben jövedelmező bevételi forrásnak igérkezik a természeti szépségekkel oly dúsan megáldott főherczegségben.

Mezőgazdaság és állattenyésztés.

Felső-Ausztria nemcsak a tájképi szépségeknek egyesíti magában sokféle fajtáját a hófödte Alpesektől, a meredek oldalú hegyvidékektől és szelid halomlánczoktól kezdve egész a messze terjedő síkságig, a „welsi hangás rónáig”: hanem mezőgazdasági tekintetben is fölötte változatos képet mutat. Haragos zöld fűben gazdag rétek szakítják meg az aranyhullámú, nehéz kalászt ringató gabonaföldeket nyár szakán; illatos gyümölcsfák egész tengere terűl el tavaszszal a tartomány fölött, őszszel a kecses komló-inda kúszik a sugár-karók tetejébe s a tarka szarvasmarhák apró falkái, sűrű gyapjas nagy birkák nyájai legelésznek a zöld lombsátorból előfehérlő tanyák körűl. Mindenütt minden talpalattnyi föld serény, tehát jövedelmes mívelés alá van fogva.

Hogy a tartomány összes területének mindazonáltal több, mint nyolcz százaléka terméketlen, az legnagyobb részében (60.180 hektár) a magas Alpesekben előfordúló sziklás vagy hótól és jégtől borított területeknek tulajdonítható, melyeket maga a természet tett a mívelésre örök időkre alkalmatlanokká. De, ha kiveszszük a helyenkint mutatkozó, bár nem fölötte terjedelmes magassági behatásokat, melyek úgy az Alpesek, mint a hercyni hegység vidékét a gazdálkodásra alkalmatlanná teszik, az éghajlat – a szőlőt és dohányt kivéve – a legtöbb gazdasági növény sikeres termesztésére fölötte kedvező s a gazdálkodásnak lehetőleg szabad működési tért biztosít; a melegség és csapadék szerencsés megoszlása fölötte kedvez a tenyészetnek és termékenységnek úgy, hogy olyan rosz termés, mely általánosnak volna mondható, vagy pedig nagyobb területeket sujtana, a ritkaságok közé tartozik.

A földmíves, bizonyosan a tartomány éghajlati sajátságaival számolva, Felső-Ausztriában is, a hol a mezőgazdaságilag használt terület (697.476 hektár) az összes területnek 58 százalékát foglalja el, szívósan és rendíthetetlenűl ragaszkodik az ő régi, kipróbált háromnyomású gazdálkodásához, melynek keretében azonban nem vonakodik a megváltozott körűlményekből folyó s a haladó fejlődés által parancsolt legszükségesebb és legfontosabb változtatások alkalmazásától. A termesztett növények sorrendje fölötte változatos s nagy szélsőségek között ingadozik; de mit sem változtat a három nyomású gazdaság alapelvein, s egészen a termő talaj jóságától és fekvésétől, valamint az éghajlat helyi behatásától függ. Nevezetesen ma már elenyészett az a különbség, mely annak előtte az ugar kezelése körűl uralkodott; mert a marhatenyésztés termékeinek emelkedő értékével a szántóföldön a takarmánytermelés vált fontosabbá s ma már az ugarnak mindenütt felét, sőt kétharmadát vörös lóherével és takarmányúl szolgáló kapás növényekkel, továbbá csalamádéval, lennel, kenderrel, stb. vetik be.

Az alpesi viszonyokhoz Weyer, Ischl, Mondsee és Windischgarsten kerületében az úgy nevezett ekart-füvelő gazdaság, azaz olyan gabnatermelési mód által igyekeznek alkalmazkodni, melyet két-három évig tartó természetes fűtermelés szakít félbe. Az Inn-negyedbeli Mauerkirchen és Raab járásokban, valamint Freistadtban, Haslachban és a Mühl-negyedbeli Greinban az ottani erdős vagy hegyes vidékeken külön négy nyomású gazdálkodást űznek, melynek egyik nyomásában egy harmad-negyedrész tiszta ugarral, míg a többi részt ugarlegelőnek használják.

A gabnatermesztést, melyet a szántó területnek 64 százalékán (272.416 hektáron) űznek, valamint a talaj megmunkálását valóban gondosnak és czélszerűnek lehet mondani; sok helyt ugyan még ma is a régi fa eke hasgatja a barázdákat, de ennek is több jó tulajdonsága van. Egyébiránt a fa eke mind ritkábbá válik a vas eke mellett, melynek a bohenheimi minta szerint készűlt teste két kerekű taligán nyugszik. A vetés kézzel történik, a vetőgép aránylag ritka, a minek leginkább az egyenetlen talaj az oka, de nem kevésbbé az a sok kerületben dívó szokás, hogy az egyes földeket négy-öt barázdába osztott keskeny ágyakká szorítják össze, vagyis keskeny bogárhátra szántják. Cséplést többnyire géppel végzik, melyeknek száma már ezekre rúg, de már az alkalmazásban levő gőz-cséplőgépek is meghaladják a kétszázat.

A kereskedelmi növények között a kender korábbi években, különösen a Mühl-negyedben, bizonyos jelentőségre emelkedett, mívelése azonban általán véve csökkenőben van, minthogy a vásznat most már a házi fogyasztásban is mind inkább kiszorítják a gyapotszövetek. A saját szövésű fejérneművel teli ládák és szekrények, a paraszt gazdasszony e büszkeségei, nagyon megcsappantak, vagy el is tűntek; otthon ma már kevés „szösz”-t fonnak, a hogy a nép szája a lent nevezi. A serény rokka már nem pereg, fiatal leányok, csíntalan legények nem gyülekeznek már vidám csevegésre, mesemondásra a meleg szobába a fonni valóval jól fölszerelt guzsaly köré. A házi cselédségnek vászonneműben való részeltetése, a mi hajdan általános szokás vala, szintén megszűnt, s a félig kész tilolt és ecselt kender mind inkább a gyárszerűleg kezelt fonóintézetekbe vándorol. A Mühl-negyed legéjszakibb sarkában azonban még a vászonszövés is fönntartotta magát, s nem egy kunyhóban kiséri a szövőszék csattogása a szegény embernek a nyomorról és nélkülözésről dúdolt dalát.

Sajátszerű, noha a Duna bal partján csak egy kis területre: Steyregg, Mauthhausen, Perg és Prägarten környékén mintegy 400 hektárra szorítkozik, a takácsmácsonyának mívelése, melyet augusztusban aratás vagy kaszálás után ültetnek ki s a következő évben három „szüreteléssel” takarítanak be. Az első szüretelés a legnagyobb, de kevésbbé értékes, a két utóbbi ellenben a legtöbb és egyúttal leg is jobb fejeket szolgáltatja. Jó években, mikor egy-egy hektáron 120–150 ezer, sőt ennél is több ilyen fej terem, s mikor ezrének ára 1.20–2 forint: e mívelés jövedelme a legjobb búzavetésénél is nagyobb. Csakhogy a takácsmácsonya szorgalmas és gondos művelést kíván, mert máskülönben nemcsak a termés apad, hanem a földet is pogányúl ellepi a gyom. E növény termelésével 1815–1820 között a Gusen melletti St.-Georgenben, egy Steyregg közelében fekvő mezővároskában történt az első kisérlet s egyetlen vevője egy linczi posztógyár volt. Ma a felső-ausztriai takácsmácsonya 48.000–60.000 ezerfejes csomagokban szállítva igen könnyen talál jó minősége miatt Morva-, Csehország, sőt Németország felé is keletet.

Felső-Ausztriának az időjárás szerint hol bőven, hol meg nagyon is szűken jövedelmező terméke a komló. Egeket hasogat a termelő öröme, ha a komló ára felszökött s keresetté válik az árú; de halálosan elcsügged, ha az ár leszáll s a szép készlettel senki nem törődik. De a komlótermelőnek a rendes mértéken még fölűl is van gondja elég. A legtöbb, legnagyobb, szorgalmasan és értelmesen megmunkált komló-telepek a Mühl-negyedben vannak, mintegy 478 hektárral, s túl a Dunán, a schwanenstadti járásban, meg a braunaui járás egy részében, Uttendorfban 179 hektárral. A legjobb komlót szolgáltatják a Mühl-negyed neufeldeni és lembachi járásai, s az itteni komlótermelők teljes erejükkel azon dolgoznak, hogy árújoknak méltó helyet biztosítsanak a világpiaczon. Oszintén hisznek a komlós zsákban felejtett mühl-negyedi fanyelű bicskáról szóló mesében, melyet egy hazafiatlan serfőző aztán szégyenkezve talált meg a valódi „saazi komlóban”. A felső-ausztriai komló minősége valóban is kitűnő, az ahhoz értő fölismeri ama pompás fűszeres illatról, mely egész helységek fölött elárad, midőn aratás idején a falu apraja-nagyja azzal foglalkozik, hogy leszedje a haza hordott indákról gazdagon alácsüngő virágtobozokat. A folyosó, a pitvar, a szobák, a padlás mind tele vannak a könnyű szellős cserényekre szárasztani rakott terméssel s csak ritkán, nagyon ritkán fordúl elő az a gyanús fokhagymaszag, mely a rosz komlónak az árúlója. Ezért a felső-ausztriai komlótermelő évenként 4.000–5.000 métermázsára menő komlótermésével bátran kelhet versenyre a cseh- és bajorországi matadórokkal.

Kevésbbé vonják kétségbe a Felső-Ausztriában termelt káposztának a nagy értékét. Ebből száz meg száz ezer halványzöld és kőkemény káposztafej vándorol ki a nagy világba, a Dunán le Bécs felé, az ellenkező irányban Welsen át Német- és Francziaországba. A melegágyban és szabadban nevelt plánták kiültetése oly parczellákra történik, melyek éveken át csak erre a czélra használtatnak, s melyek a szorgalmas megmunkálhatásra, a többszöri híg trágyázásra, az őszszel nagyon is szükséges őrizhetésre való tekintetből lehető közel esnek a lakóházhoz. 4.500 hektárnál több van ily módon beültetve s alacsony számítással 6.000–7.000 jól kifejlett plántát számítva egy hektárra, terem mintegy 30 millió káposztafej, melyekből 60 darab számít egy „Schock”-ot és 12 Schock egy „Pfund”-ot. Óriási mennyiséget taposnak be a hatalmas kádakba, hol megsavanyodik s késő nyárig csaknem az egyedűli főzeléke a parasztnak és háza népének. Az aschachi káposztát tartják a legkitűnőbbnek.

Bora a felső-ausztriainak, igaz, nem terem; azonban arra való alma- és körtefajtákból készített „must”-ja bőségesen kárpótolja ezért. Ha a gyümölcsfák virágai megtartják tavaszi igéretüket, akkor a must nem kevés dolgot ad; a hordók utáni kereslet a hihetetlenségig élénkké lesz, a vasútak, úgy szintén a dunai hajók ezer meg ezer mázsa friss gyümölcsöt szállítanak Német- és Magyarországba, mialatt otthon nem ritka az olyan paraszt, a ki 400–500 hektoliter mustot sajtol és rak pinczébe. Az ily gyümölcstermő évek nagyon egyenlőtlenűl szoktak ugyan megoszolni, s megesik, hogy a meglevő készletnek már egész a végére jutottak; szomorú tekintettel méregeti utolsó tele hordóit a családapa, s egyre sűrűbben nyúl a borszaporító vizes kancsóhoz, mert egész elmegy a kedve, ha a drága és a mellett nem is kielégítő pótitalra, a sörre és pálinkára kell gondolnia. De hát jó az Isten s van rá gondja, hogy megint legyen egy-egy jó gyümölcstermő év s a paraszt újra megtölti hordóit kedvencz italával, – gyengébbel a legközelebbi fogyasztásra, erősebbel a későbbi bizonytalan időkre. Czélszerű zúzó malmok, hordozható csavarsajtók itt is mindenütt kiszorították már a régi nehézkes, idomtalan eszközöket, ú. m. a félköralakú teknőt, melyben hatalmas kőkorong gurúlt lassan előre, hátra, meg a legvastagabb fatörzsekből ácsolt termetes sajtókat. Jó gyümölcstermő évben 600.000 métermázsa lágymagú és 70.000 métermázsa csontmagú gyümölcsöt számítanak összes termés gyanánt.

Felső-Ausztriában a földbirtok csaknem egészben parasztgazdaságokra esik, voltaképi úri nagybirtok csak igen kevés található. Kevés birtoknak (mintegy 0.3 százaléknak) van 115 hektárnál nagyobb kiterjedése; de ezek között is sok a parasztbirtok s azonfelűl ezeknek csaknem a fele a terjedelmes legelőket szolgáltató alpesi vidékre esik. Még a kolostoroknak sincs valami nagy fekvő birtokuk, s a mi van is, csak erdőségből áll. Azonban a talaj fölaprózása sem túlságos. Átlag véve 8.6 hektár esik egy birtokra s csak 35.411 birtok marad alatta a 0.78 hektár kiterjedésnek, vagyis egy holdnak. A mezőgazdaságnak fő részben a 2.8 hektártól 28 hektárig, vagyis 5 holdtól 50 holdig terjedő kis- és középbirtokok, meg az átlag jól kikerekített területű nagy parasztgazdaságok adják meg jellegét. Ezeken a parasztudvarokon gyakran találni hatalmas épületeket terjedelmes lakó és gazdasági helyiségekkel, melyek közűl azonban az előbbiek kevésbbé használtatnak a lakás czéljaira, mint inkább élelmiszerek, kender, gyümölcs és effélék eltartására. Többnyire egyenoldalú zárt négyszöget képeznek ez épületek s az általok így körűlzárt udvar tekinthető az egész gazdaság középpontjának. Az étkező és cselédszobák, az istállók, a színek és csűrök ajtaja az udvart két, sőt három oldalán körűlfogó s néha egész egy méter magasságú tornáczaljra nyílik; ekék, boronák vannak itt a falhoz támasztva, s a szerszámokat is itt tartják és javítgatják. A csűrnek többnyire tárva-nyitva álló kapuja bepillantást enged a szérűn álló szekerekre és egyéb szerszámokra, melyeknek a színben nem akadt helyök. Az istálló felőli oldalán van a trágyadomb, fájdalom, mindig a saját levében förödve. Az átszivárgó trágyalé többnyire ellepi az egész helyet, a míg végre valamely természetes lefolyást találva, az udvaron kivűl válik a körűlmények között hasznossá vagy kártékonynyá. A legtöbb parasztudvarban folyó vizet is találni, melyet néha igen messziről vezetnek oda, sőt néha sajátságos emelő gépek, úgy nevezett vízi kosok segítségével szivattyúznak föl ide a völgy aljáról. A vízi kosok alkalmazása Felső-Ausztriában nagyon gyakori; több mint 900 van itt működésben, holott példáúl Salzburgban vagy Alsó-Ausztriában csak négy-öt fordúl elő.

Felső-ausztriai paraszt udvar. Sieger Viktortól

Az eddig vázolt mezőgazdasági állapotokkal egybehangzik az egész tartományban jó formán mindenütt ugyan arra a czélra törekvő állattenyésztés. Az Alpesek vidéke kivétel ugyan, de az aránylag csak kis terjedelmű s az állattenyésztésre vonatkozó természeti sajátságok tekintetében Salzburgnak és Stiriának szomszédos nagy területeivel annyira azonos, hogy azokkal egybefoglalva jellemezhető.

Az utolsó (1880. évi) számlálás szerint van Felső-Ausztriában 56.758 ló, 555.155 szarvasmarha, 80.139 juh, 24.250 kecske és 197.144 sertés, s e gazdag állatlétszám nagyobbára tenyészeti czélokra is becses, vagy termelési tekintetben hasznos állományokká fejlik. Különösen a ló- és marhatartás tett a tartomány jóllétének emelésére igen sokat.

A Traun és az Enns közti területen találhatók jelenleg a legtermetesebb, nehéz pinzgaui lovak, melyek a nóri vagy alpesi fajtához tartoznak. Ez a hatalmas testű pinzgaui ló felűlmúlhatatlan igás állat, mely bár lassan, vigyázatosan halad, de fölötte megbízható és jóindulatú s roppant nagy terheket elbír. Legnagyobb büszkesége a nagy teherkocsik fuvarosainak egy négy tarka vagy almás pinzgaui csődörből álló fogat, ragyogó sárgaréz díszítésekkel gazdagon megrakott szerszámmal. Egy ilyen fogat néha 3.000, sőt 4.000 forintba is kerűl. A kocsi elé való úri lovat, valamint a fürge ügetőt az Inn-negyedben tenyésztik és nevelik, hol apaállatokúl többnyire angol félvér, úgy nevezett anglo-norman méneket tartanak. Mind e két tenyésztést hathatósan támogatja az állam s ügyel az ivadék értékes voltára, melyből legtöbbet a szomszéd Bajorország vásárol, különösen csikókat.

A lovakénál sokkal számosabb fajtát mutat föl Felső-Ausztria a szarvasmarhában, melynek különböző tipusai öszszel, mikor az állatok egy része künn látható a tarlón, vagy a réten, igen változatos képet nyújtanak. Noha kisebb csoportokban vannak szétszóródva, annyi darab egyben-egyben, a mennyi az egyes birtokhoz tartozik, – mivelhogy itt községi legelők nincsenek, a közös legeltetés pedig egyátalán nem szokásos, – mégis azonnal fölismerhetni a legelő állatokon az illető vidék jellegét. Így a délnek, Stiria felé fekvő weyeri, steyri s részben windischgarsteni járásokban a borzderes csoportba tartozó mürzthali fajta, a Salzburggal határos Ischl, Mondsee, Gmunden vidékén s odább Frankenmarktban, Vöklabruckban, Schwanenstadtban és Lambachban a bő tejeléséről híres és igen keresett, hátán, hasán, könyökénél és térdein fehér foltokkal tarkázott sötét piros pinzgaui fajtát láthatjuk, – mind a két fajtát eredeti hazájával összefüggésben találjuk itt. A Traun-negyed egy részében, különösen a neuhofeni, st.-floriani és kremsmünsteri járásban a déli Stiriából és Karinthiából származó fakó, selyemszőrű, puha bőrű és viasz szinű, csaknem átlátszó szarvú és patáju mariahofi és lavantthali marhát tenyésztik. A Mühl-negyedben figyelmünket a fehérrel tarkázott világos vörös „Kampete”-marha köti le, mely Stiria felső Ennsvölgyéből származik, itt új hazájára talált s az Inn-negyedben a dél felől terjeszkedő pinzgaui fajtával kereszteztetvén, az inn-negyedi tájfajtát szolgáltatja.

Piaczra menő tejesasszony. Greil Alajostól

De van Felső-Ausztriának egy sajátos fajtája is, melynek eredeti hazáját meghatározni eddigelé nem sikerűlt s melyet azért bennszülöttnek, itt keletkezettnek tartanak. Ez az engels-zelli és peuerbachi járásokban s még Haagban is tenyésztett s egykor igen kedvelt fekete foltos fejér welsi marha. E tájfajta abban, az értelmes gazda előtt ugyan ajánlatosnak nem igen mondható hírben állott, hogy végtelen kevés és rosz takarmánynyal is beéri, mely tulajdonság, ha értelmetlenül zsákmányolják ki, csakugyan szembeötlően előidézi a fajta satnyúlását és kelendőségének csökkenését. Csaknem hihetetlen, hogy e tájfajta létszáma mennyire leapadt. Száma, megbízható becslés szerint, alig tesz 50–60.000 darabot, vagyis 10 százalékát az összes marhaállománynak, habár tagadhatatlan, hogy e tájfajta aránylag sok, ha nem is igen zsiros tejet, s igen jeles, hízékony ökörborjút tud szolgáltatni. E kettő, a tej és a hús, a fő czélja a felső-ausztriai marhatartásnak.

E körűlmény a hivatalos statisztika átlagos számai szerint azt mutatja, hogy az évenkint kifejt tejmennyiség 303 millió litert tesz, s ebből magában a tartományban kerek számban 145 millió liter fogy el, míg a többi részint vaj-, olvasztott vaj- és sajtkészítésre használtatik, részint mindenfelé elküldetik; így példáúl Bécsbe harmincz millió liter megy. A mennyire a távolság megengedi, a tejet a „városba” szeretik küldeni, mely czélra apró, könnyű kézi szekerkék vannak általános alkalmazásban, melyeket aztán rendesen egy tisztán öltözött, izmos szolgáló, a „piaczra járó”, húz hegyen-völgyön keresztűl a végtelen hosszú, poros országúton, vagy mezei ösvényen télen úgy, mint nyáron. A „városban” aztán elsőben is házról-házra sorra veszi és kiszolgálja a rendes vevőket, azután az útczán csap egy kis zöldségvásárt, s csak úgy dél felé veszi ismét útját haza felé, többnyire fölötte bonyodalmas leszámolást forgatva fejében.

A mi a hústermelést illeti, évenkint mintegy 20.000 jól táplált s meghízlalt kitűnő ökör s valami 18–19.000 borjú kerűl elszállításra, most már főleg Bécsbe, míg az előtt jobbára Német- és Francziaország felé történt a kivitel. Ez állatokat a kereskedő egyenest az istállóban vásárolja meg, míg a tehenet, igás ökröt és növendék marhát a piaczon, vásárokon veszik és adják. A legnevezetesebb ily vásárok a timmelkamiak és mondseeiek a Hausruck-kerületben, a salzburgi határ közelében, hová 2.000–3.000 drb marhát is fölhajtanak. E vásárok fölötte élénk és mozgalmas festői látványt nyújtanak. Az Alpesek hatalmas előhegyeitől szegélyezett gyönyörű tájék közepén ott heverész a piros tarka pinzgaui marha nagy mennyiségben, miközben a fontos képpel körűlte járó emberek figyelmesen vizsgálgatják rendre. Majd előkerűlnek a kiabáló, élénken hadonázó kupeczek, a kik minden részökről történt újabb árfokozást, s még inkább a vevő részéről történt minden árengedést a szokásos parolával kisérnek, – hullámzik a nép és állatok tábora s föléje borúl a szép tiszta ég sátora, elömlik fölötte a verőfény, a minőt csak őszszel láthatni a hegyvidékeken.

Mint itt, azonképen van, csakhogy kisebb arányokban, gyűlőhelye a pinzgaui marhának Schörflingben, Schwanenstadtban, Gmundenben, stb.; – a „kampete”-nek Leonfeldenben és Rohrbachban, a Mühl-negyedben, a mürzthalinak Weyerben, Grossrammingban, Arzbergben, stb., Welsben ellenben a tartományban található mindenféle kedvelt fajták keverékét találjuk, melyben pinzgaui és welsi tarka van legtöbb. Szórványosan, vagy egészen kis csoportokban juh és kecske is kerűl a piaczra. A juhtenyésztésnek azonban, a Weyr és Windischgarsten körűli vidék egy részét kivéve, semmi jelentősége nincs, s ép úgy apadóban van, mint a kecsketartás.

Nagy mennyiségben tartják és tenyésztik azonban a sertést. Az 1880. év végén történt állatszámlálás 197.414 mag-, növendék- és hízósertést mutat föl. A magyar és lengyel kereskedők által bevitt s e létszámba bele nem foglalt állatok száma, melyek az év kezdetén kerűlnek házi fogyasztás czéljából leölésre, szintén 80–82.000 darabra tehető. E sertéseket a vándor kereskedő sovány állapotban állítja a paraszt udvarába oly föltétel mellett, hogy ez az árát később, őszszel adja meg, vagy hogy minden átadott s most már meghízlalt két állat közűl egyet fizetés fejében neki hagy.

Ennyi háziállat őrzése és gondozása, a mihez még azonkivűl többnyire jókora mennyiségű tyúk, kacsa és liba is járúl, egészen elfoglalja a háziasszony idejét, a ki még a tej, baromfi és zöldség jövedelmét is kezeli, míg az állatok bevásárlása és eladása, különösen a marháé és lóé, a gazda hatásköréhez tartozik, a ki jobban is rátermett az ezzel járó hosszadalmas alkudozásokra és nagy számú áldomásozásokra, melyek azoknak szinte elmaradhatatlan járulékai.

Az erdészeti részben tárgyalandó vadállományon kivűl van Felső-Ausztriának gazdag halászata is, mely különösen a nemes halak nagy választéka miatt is figyelemre méltó. E halállomány, melyet a kapzsi emberek már nagyon apasztani kezdettek, még mindig számos halásznak biztosít megélhetést és élelmet a lakosságnak. A tavakban és hegyi patakokban pompás lazaczok és pisztrángok fordúlnak elő, a Duna és mellékvizei lazaczban, süllőben, márnában, pontyban, csukában, harcsában, spár- vagy durdahalban, ragadozó pontyban, s különösen a nagy mennyiségben tenyésző paduczban és fehérhalban gazdagok.

A hal-állomány csökkenésének megakadályozása céljából a mesterséges haltenyésztés felé fordúlt a figyelem s ily módon kezdték a különböző vizeket ismét benépesíteni. Még a paraszt birtokosság is oly élénken érdeklődött e dolog iránt, hogy az utóbbi időkben több, mint 50 ily mesterséges haltenyésztésből évenkint másfél–kétmillió, megtermékenyített petét és eleven halat lehetett a különböző vizekbe kitelepíteni. E haltenyésztések között sok az apró, melyek szerény szerkezeteikben csak mintegy 4.000–10.000 petét keltetnek ki. A legrégibb és legnagyobb haltenyésztés, mely nem csupán Felső-Ausztriára, de a többi örökös tartományra is kétségkivűl serkentőleg hatott, a Zipf melletti neunkircheni, 1863 óta áll fönn, s nemcsak hogy millió meg millió megtermékenyített petét küldött már szét mindenfelé, hanem vidékének vizeit is benépesíté pisztrángokkal, valódi és korcs-lazaczczal. jelenleg 500.000–700.000 megtermékenyített petét helyez el évenként kelesztőiben. A kelesztő-kunyhóval tavak állnak összeköttetésben, melyekben a növendékhal egy részét nevelik s a már eladó nagy halakat tartják. Egy külön e czélra emelt épületben a tavakból fogott domolykót és az itt „Renke”-nek nevezett halat felfüstölik s legújabban bádogszelenczékbe rakva is árúlják.

A gmundeni tóban, mely egymaga 300–400 métermázsát szolgáltat évenként a füstölt állapotában annyira kedvelt kereskedelmi czikket képező Reinanke vagy Renke nevű halból, e becses faj szaporítása czéljából az ottani csász. kir. erdőhatóságok 12–14 liter megtermékenyített petét (mintegy 135.000 darabot) helyeznek el a legjobb ívó helyekre. A lazacz szaporítását ellenben a Duna folyamvidékén a Linczben székelő felső-ausztriai halászegyesület vette a kezébe, 590.000 darab ily fajtájú élő halat eresztvén el a Dunába, Traunba, Ennsbe, Agerbe és Innbe.

Hogy a mezőgazdasági tevékenység egész képét kikerekíthessük, hátra van még egy pillantást vetnünk a mezőgazdasági iparágakra, a mennyiben ezek a házi gazdasághoz tartoznak, vagy hulladékaik és mellékterményeik által hatással vannak a gazdaságra. Így példáúl a repczéből, a Welsben található nagyobb gyár kivételével, csak kisebb vállalatok ütnek olajat, s a szeszfőzéssel is majdnem kivétel nélkűl csak a parasztok foglalkoznak. A marhatartásra és ökörhizlalásra jelentékenyen emelő hatása van a sok kisebb serfőzéseknek, melyekből minden mezővárosban, különösen az Inn-negyedben van egy-kettő, de ezek készítményeinek fogyasztása csupán a legközelebbi vidékre szorítkozik. A nagy serfőző gyárak többnyire magok hizlalnak bizonyos mennyiségű ökröt, a kisebbek ellenben hulladékaikat a marhahizlalóknak adják el, vagy pedig meghatározott összegért vállalják el hizlalóba az állatokat, a mely eljárás mellett legjobban tudják értékesíteni a sörfőzésből hátramaradt hulladékot, míg a marhatartó gazda is hizlalásra szánt ökrei számára ily módon találja meg az utóhízlalásra a legolcsóbb módot.

Ha már most eredményeikben együvé foglaljuk Felső-Ausztriának emez egyenkint tárgyalt mező- és állatgazdasági állapotait, világossá válik előttünk, hogy e tartomány a nyerstermelés terén valóban előkelő helyen áll, s hogy e terményeinek nem csekély részében képes a többi tartományokat is részeltetni.

Megbízható számítás szerint a mezőgazdasági termelésnek a belső szükséglet fedezése után fönnmaradó egész fölöslege kerekszám 11 millió forint értéket képvisel. Főkép a jóllét e legbiztosabb alapjának köszönheti tehát e tartomány a monarchia anyagi művelődési életében elfoglalt állását.

Erdőgazdaság és vadászat.

Felső-Ausztria nagy mértékben megőrizte erdőségeit. Erdőterülete a legújabb adatok szerint 407.773 hektár, tehát az egész területnek 34.4 százaléka, s ezen az erdőségen kivűl tűzi és élő fában nagy gazdaság van még a fás legelőkön, a jól gondozott gyümölcsösökben és mezei cserjésekben, az erdei rétek gazdag vörös fenyveseiben, a falvak és majorok termetes hárs- és szilfáiban.

Azonfölűl az erdőtulajdonnak ama formái, melyek az erődgazdaság természetének s a nagyban való erdőüzletnek legjobban megfelelnek, itt fölötte kedvezőleg alakúltak. Azok az erdők, melyek az állam és a közalapítványok (63.770 hektár), az egyházi testületek és intézetek (23.280 hektár), a magán nagybirtokosok (83.600 hektár, ebből 35.740 hektár hitbizomány) és végre a községek, mint jogi személyek (3.980 hektár) tulajdonába tartoznak, közel 43 százalékát teszik az egész erdőállománynak. Emitt a tulajdonosok minősége s a birtokok jogi természete adják meg a biztosítékát annak, hogy a birtokon észszerű és tartósan jövedelmező gazdaság űzessék, a többinél pedig a felső-ausztriai gazdák erdőkimélő érzületéből folyik, hogy a parasztbirtokban levő erdőkön is (233.050 hektár, vagyis 50 százalék) szintén többnyire jó és értelmes gazdálkodást tapasztalunk.

Az állam és a nagybirtokosok többsége saját fölméréseik, állabfölvételeik és üzemterveik alapján kezelik erdeiket, míg a többi erdők használása módját, minthogy az oly esetben, mikor a kis erdő-birtok a túlnyomó, másként nem is képzelhető, a gyakorlati élet követelményei szabják meg.

Felső-Ausztriában a szál-erdő mívelése a túlnyomó (96 százalékkal). A sarj- és közép erdő-mívelés csak a nagyobb folyók ligeteiben a természet által megszabott kedvező föltételek mellett ér el nagyobb kiterjedést, a hol ez a mívelési mód aztán csakugyan nagy tömegeket szolgáltat és jelentékeny pénzbevételt eredményez. A szál-erdőben a rá következő mesterséges fölújítással a tarvágás és a tiszta tűlevelű állabok tenyésztése a rendes szabály. A bükk, lúcz- és jegenyefenyő vegyes állabaiban az elő-fölifjítás is szokásos, de ritkán alkalmaztatik mesterséges pótlás nélkűl. Csaknem mindenütt, részben már a hegyi erdőkben is, a hol a mívelő vágások gyenge anyaga nem értékesíthető, ismételt áterdőléseket foganatosítanak és a fiatalosokat ritkítják. A parasztoknak jó karban tartott kisebb erdeiben a gazda a természet útmutatását követi: itt a szálaló vágás a szokásos használási mód, idősebb fatörzseknek az utó-növedék szabadon állítására irányzott s az esetleges szükséghez alkalmazkodó kivételével. Egyébként a szálalás részint törvényszerűleg (106.388 hektár véderdőnél), részint önkéntesen a magas hegység legfelső övében s meredek sziklás hegyoldalain nyer alkalmazást, nemkülönben a hegyi patakok víz-gyűjtő vidékein. Ama kárhozatos, és a fatenyészet legfelső határáig terjedő tarvágásokkal, melyek az alpesi bányavidék területén egykor egészen általánosak valának, ma jó formán mindenütt szakítottak.

Az erdőgazdaság, a kőszén óriási versenye következtében, nagyjában és egészében a mű- és épületfa nevelésére irányúl. A természet által nevelt hatalmas őserdők az egyhangú új divatú erdőnek engednek helyet. Az őserdei tájak nem egy barátjának vérzik is szíve e miatt, – de hát mit tehet a „különös ábrándozó” az időnek mindent egyenlősítő hatalmas áradata ellen! Ennek ellenében serény mozgalom tapasztalható az erdőmívelés terén mindenütt: a nagy számú, terjedelmes, mintaszerűen gondozott faiskolák nemcsak a belföldi erdőültetvények szükségletét fedezik, hanem kifelé is millió számra szállítják a lúcz-, vörösfenyő- és erdeifenyő-csemetéket le a monarchia déli részeibe is, részben így fedezvén fönntartási költségeiket.

Felső-Ausztria fakereskedése főleg három irány felé vesz útját: Bécsnek, a hova, mint a belföld nagy fakereskedő piaczára, fát a tartománynak csaknem minden részéből szállítanak; Éjszak-Németországba a tartománynak Csehország felé eső éjszak-keleti részeiből, e szomszéd országon keresztűl, s végre Bajor- és Dél-Németország felé a tartomány középső és nyugoti részeiből. A felső-ausztriai fa kivitele az 1870. év 0.6 millió forintnyi értékéről 1878-ban 2.25 millióra hágott, de azóta körűlbelűl egy millióra csökkent. Ugyanez történt a szénégetéssel, meg a turfa-ásással, az erdőgazdaság e két mellékágával is; azonban a faanyagból dolgozó gyárak szükséglete szilárd maradt s a Bécs felé irányúló, még mindig élénk szállítás számos vízifűrészt és a tutajosok nagy számát tartja eleven tevékenységben.

Etető-patja Offenseeben. Pausinger Ferencztől

A felső-ausztriai erdők évi növedékét minden hektár után negyedfél köbméterre számítják. E szerint évenkint 1.452.000 köbméter volna vágható, tényleg azonban többet vágnak. E számítás szerint, 63 százalék tűzi- és 37 százalék mű- és épületfát véve, mintegy 5 millió forint jönne ki, mely összeg azonban, a népnek a mellékhaszonvételekből származó jövedelmét, a vadászatot és az erdei mellékiparágakat is ide értve, mintegy 7 millióra szaporodik. Ez összegből 4–5 millió a munkabérekre esik. Az erdő tehát a kedvezőtlen idők mellett is még mindig bőséges forrása a nép jövedelmeinek. Ezer meg ezer munkás kéz dolgozik szolgálatában s a munka, melyet az erdő kínál, igazi áldása a tartománynak, mivel nem enyészti és nem pusztítja a nép erejét, sőt edzi és növeli.

Az erdővel és erdőgazdasággal szorosan egybe függ, valóságos testvére, a vadászat. Vadászati tekintetben Felső-Ausztria a természettől különösen meg van áldva. Míg a tartományt déli egész részében átfogó magas hegységekben a nemes szarvas, a zerge, a siket fajd teszik rendkivűl vonzóvá a nagy vadakra való vadászatot: addig a tartomány sík és halmos belseje s a bajor és cseh határmenti hegyvidék, amaz a szántóföldek és kisebb pagonyok örökös váltakozásával, ez az erdők nagy gazdagságával, a tartomány szíve pedig a Duna szigeteivel és ligeteivel az apró s helyenkint a nagy vadra való vadászatot is jutalmazóvá és kellemessé teszik.

A nemes vad tenyészetében Ő Felségének salzkammerguti magánpagonya áll az első helyen, hol az uralkodó rövid nyári szünetekre megjelenik az ősei emlékeért előtte drága helyeken, az altergaui, offenseei, ebenseei és traunsteini pagonyokban s nemes vadra és zergére vadász. Az uralkodó vadászterületén kívűl Lambert Ferencz Imre gróf steyri, az alpesi bányatársaság weyeri, Schaumburg-Lippe György herczeg steyrlingi, Württemberg Fülöp herczeg stoderi szarvas- és zergevadászatai is híresek, nemkülönben az erdőkben és vadakban gazdag grünaui vadászterület is kitűnő gondozásban részesűl. Ezeken kivűl említendők még azok a vadászterületek, melyek a császári vadászterületekkel határosak s be egészen Stiriába ennek tartozékait képezik.

Paraszt férfi és nő Kremsmünster vidékéről.

Vadászház Bodinggrabenben. Schindler Jakab Emiltől

Felső-Ausztria a mezei vadban – nyúlban és fogolyneműekben – szegényebb, mint Alsó-Ausztria; de őzekben meglehetősen egyenlő gazdag vele s a nemes vadban, zergében és fajdban gazdagabb nála. Hogy a vadaknak csak a főnemeit említsük, az1874-től 1882-ig terjedő években sok egyéb vadon kivűl átlag 728 darab szarvas, 4.026 őz, 474 zerge, 217 süket fajd, 6.073 fáczán, 47.153 nyúl és 30.589 fogoly kerűlt terítékre, mindössze 126.000 forint értékben. Sőt 1884-ben a leterített vadak értéke 190.000 forintot tett, a mi a szarvas és őz szaporodásának köszönhető. A népnek a vadászatból származó jövedelmét az 1884. évről fél millióra számították. Ha e számokat szembeállítjuk Felső-Ausztria gazdasági helyzetével, meggyőző bizonyságát fogjuk bennök találni annak, hogy a kifejlett földmívelés, meg a jól ápolt vadállomány nagyon is megállhatnak egymás mellett, sőt hogy az utóbbi épen folyománya az előbbinek s e szerint bizonyos mértékben szükséges része egy ilyen tartományban a természet egész háztartásának.

Ép oly sok alakban, mint a vadászat, tárúlnak elénk az erdei tájképek is, melyekkel a tartománynak a hatalmas Duna folyó ligetei s a Dachstein jégmezői között eső különböző vidékein találkozunk. Itt van mindenekelőtt a Duna balpartján vonúló hegyi vidék, melynek 30 százaléka erdősűlt. A Cseherdő gránitos nyúlványai, e széles hátú, nyugodt alkotású hegység, mely a Plöckensteinban 1.375 méter magasságra emelkedik, leginkább a bükk, jegenye- és erdeifenyővel váltakozó lúczfenyvesek elterjedésére kedvezők. Itt találkozunk ama komoly, messze nyúló szálerdő képeivel, melyet Stifter Adalbert, a tartomány költője, örökített meg „Tanúlmányai”-ban. Alant pedig, a Duna hordalék-talaján és iszaphomokján a sarjerdő üde zöldje élénkíti a szigetek partjait. Sajátos különlegességét képezik e területnek a nagy szabású úsztató készűlékek, melyek között Schwarzenberg Adolf herczegnek 1787 és 1789 közt alapított úsztatója foglalja el az első helyet. E nagyszerű vízi úton, mely egy 54 kilométer hosszúságú, a hegységen átvezető csatorna közvetítésével vezet a Moldva vidékéről a Zwettlbachba és a nagy Mühlbe, még ma is évenkint mintegy 70.000 köbméter tűzifa kerűl a Dunára. Az 1800 óta fönnálló aisti úsztató 84 kilométer hosszúságban nyúlik s 50.000–60.000 köbméter tűzifát szállít a Mauthhausen melletti Au nagy gereblyéhez. A harmadik nagy úsztató a greinburgi uradalomé a Nagy Naarn folyón és mellékpatakjain (54 kilométer), 20.000–30.000 köbméter fát gyűjt a kaindlaui gereblyéhez s azt ép úgy, mint a másik kettő, nagyobb részben a bécsi nagy rakodó piaczok felé úsztatja.

Erdőség és vetések a halmos vidéken. Mühlbacher Ferdinándtól

A Traun és Enns közötti termékeny s gyümölcsben gazdag halmos vidéken az erdő csak 16 százalék. Az apró, de jól gondozott erdőcskék és csenderesek, melyeknek szegélye gyakran gyümölcsfákkal van beültetve, tanúságot tesznek róla, hogy az itteni mezei gazdák jó erdő-gazdák is s birtokaikon gyakran találni kitűnően sikerűlt fenyves-ültetvényeket.

A Traun és Inn közötti hegyvidéken, mely a Weilhart-, Lach- és kobelnausi erdőségben 800 méter magasságra, a Hausruckban pedig annál is magasabbra emelkedik, több az erdő (25 százalék). A lúczfenyő, az erdeifenyő, a bükk és nyír itt az uralkodó, tölgy és kőris, juhar és szilfa, valamint a vörösfenyő is csak szórványosan fordúlnak elő. Mindenféle erdei ipar és élénk fa-forgalom teszi elevenné ez erdőben gazdag vidéket, melynek az úsztatásra és tutajozásra alkalmas vizek, mint a Duna, Salzach és Inn, Ager, Mattig és több mellékpatak sokasága mind nagy hasznára vannak. Az Inn-negyedben ennek előtte terjedelmes állami erdőségek voltak, ezeket azonban az 1862 és 1869 közti időben, nagyobb részt a szolgalmak megváltása után, kerekszám 28.000 hektárnyi kierjedésben eladták. E területnek csak mintegy a fele kerűlt szilárd kezekbe s maradt jó gondozás alatt, míg e hatalmas erdőség másik fele az elaprózásnak esett áldozatúl, vagy épen letaroltatott.

Az Elő-Alpesekben,melyek a homokkő jellegzetes formáit tűntetik föl, már szélesebb, zártabb foltokban lepi el az erdő (37 százalék) a vidéket. Erős, buja növésű lúczfenyők és bükkök, vörösfenyővel és nemes lombos fajokkal keverten alkotják itt az erdő rendes képét. A jegenyefenyő a szokásban levő vágatás mellett is egyre hátrább szorúl. Míg az erdőkezelés formái az Alpesek szegélyén már a havasi gazdaság sajátos természetével olvadnak össze, addig az éjszak felé kifutó halmos vidék egyes erdőgondnokságaiban a legkifejlettebb gazdasági elveket találjuk alkalmazásban.

A tartomány déli részeiben az erdőkben gazdag Alpes-vidék emelkedik, melynek nagyobb része 600 métertől 2.968 méter (Dachstein) magasságig terjed s 54 százalék erdős területet foglal magában. Számos tavak és nagy folyók gondosan űzött halászatokkal, s patakoknak messze elágazó erezete e vidéket a tartománynak vízben a leggazdagabb részévé teszi. Az Enns és Steyr, a Traun és Alm régi vízi vagy tutaj-útjai, mindenik hasáb, asztalos és építő fát szállító sajátos alakú tutajaival, továbbá a hallstatti, trauni és az Atter-tó, a fő közvetítői a fa szállításának, mely a sok mellékpatakból és kisebb tóból érkezik beléjök. A lúczfenyő és bükkfa, az Alpesek ez uralkodó fája, vörös- és jegenyefenyővel keverten képezik az állabalkotó fanemeket; a hárs- és szilfa, éger és hegyi juhar csatlakoznak hozzájok az üde keleti és éjszaki hegyoldalakon, a havasi égerfa a lápásokban, a tiszafa az egyes völgyek régi zárt erdőségeinek oltalma alatt. A törmelék-halmokon és a sziklás vidék kő-mezőin a gyalogfenyő is felkúszik és a sötétzöld czirbolya, az alpesi erdőség e gyöngye, gyakran még dús csoportokban szegélyezi (mint a Hallstatt fölötti Hierlatz-vidéken) a fatenyészet legfelső övét.

Az Alpesekben a nagy erdőbirtok az uralkodó. Nagyobb kiterjedésüknél fogva ide számíthatók a kincstári Salzkammergut erdőségei, a steyri uradalom, aztán Spital és Klaus vallásalapítványi jószágok, a st.-wolfgangi uradalom, valamint nehány újabban keletkezett nagybirtok, végre a kremsmünsteri uradalom egyes részei az Alm-tó mellett. A fára, alomra és legelőre szóló erdőlési jogok, a fa kihozatalát nehezítő nagy akadályok, továbbá a tetemes áldozatok és megszorítások, melyek itt az erdőbirtokos terhére a közjóllét érdekében gyakoroltatnak, az erdőgazdaságot a helyzet mostohaságával folytatott állandó küzdelemmé teszik. A számos egyéb erdei szolgalmakhoz járúltak a Steyr és Enns mellékén terűlő nagy erdőségekben az úgy nevezett „fa-engedmények”, vagyis oly természetű szerződések, melyeknek értelmében ez előtt, egész az ötvenes évekig szokásban volt az erdő vágatását a szomszéd steyri és belföldi vasgyáraknak határozatlan időre, „tetszés szerint és fölmondásra”, agy bizonyos fordaszerű egyszeri levágásra átengedni, s e szerződések nem egy nagy erdőbirtokot zsugorítottak kicsivé.

A Chorinsky-zsilip. Schindler Jakab Emiltől

A tartomány legnagyobb erdőbirtokát a Salzkammergut képezi. Ez olyan bányászati közigazgatási terület, melynek határai lassankint az ausseei, hallstatti, ischli és ebenseei sóbányák fabeszerző területéből fejlődtek ki. Az állam összes földbirtoka itt 145.560, erdőterülete pedig 85.650 hektárt tesz, mely utóbbiból 53.315 hektár Felső-Ausztriára, 22.551 hektár Stiriára és 6.784 hektár Salzburgra esik. Mint mindenütt, a hol a nagy bányaművelés és kohóüzlet teljesen attól függött, ha vajjon fa-szükségletét állandóan fedezni képes-e, úgy a Salzkammergutban is már korán rendszeres erdőhasználat s a fa-szállításnak leleményes berendezése fejlett ki. A legrégibb erdőgazdasági szabályrendeletek s a mai üzleti intézmények czéljainak is megfelelő első erdő-becslések a XVI., az erdőknek kitűnő részletes fölmérése pedig a XVIII. századból valók. A Wunderbaldinger Miksa erődtanácsos által 1837 és 1856 közt végrehajtott erdőrendezés képezte aztán alapját az osztrák birodalmi erdőségek berendezését megszabó általános rendeletnek is, s e munka, noha az újabb üzemrendezések felűlmúlják, térképészeti részeiben ma is mintaszerűnek mondható.

A Salzkammergut szállító építkezései, vízfogói és gereblyéi, fölvonói, vízí-csúsztatói és kikötő helyei az alpesi erdőgazdaság vízi építkezéseinek példányképei, melyeknek a szakirodalom mindenütt hasznát vette. A koczkakövekből épűlt hatalmas vízfogó az erdős hegység magányában, a lejtőkön, szakadékokon és árkokon keresztűl kigyózó fa-csúsztató merész építésű szerkezete, a favágó magános karámja a vágás szélén, melyhez üde sűrűségek csatlakoznak, mindezek hangúlatos járúlékai az alpesi vidéknek. Hány ezer meg ezer ember nem zarándokolt már a Goisern melletti Chorinszky-zsiliphez, melynek vendégkönyve egész kincses tára a fejedelmi és más nagyhirű neveknek!

A Salzkammergut szállító vagy úsztatási épületeinek építői között vannak férfiak, kiknek híre messze túl hatott traunvölgyi hazájuk határain. Seeauer Tamás erdőmester, a kit „az öreg”-nek híttak (meghalt 1609-ben 110 éves korában), a halstatti tó vízfogójának építője, úttörő volt a folyamhajózási intézmények terén. Neki köszönhető a hires trauni zuhatag csatornája, meg a Moldvának Budweistól Prágáig terjedő szabályozása. A tartomány fejedelmei által nemességre emeltetvén, családja ma is él a Seeau grófokban. A Salzkammergut gosaui völgye a vad patakok szabályozása terén is érdemes munkákat tud fölmutatni a régi időből. Arctin báró tiroli vízépítész munkái 1808-ban szintén útat törtek ezen a téren.

Mesterséges tó a Chorinsky-zsilipnél. Schindler Jakab Emiltől

Erdőgazdaságára és sófőzésen alapúló fa-használati és fa-szállítási módjára nézve a Salzkammergut sokáig külön zárt világ volt; csak az újabb idő, mely a Traun völgyét is vasúti vágánynyal látta el, enyésztette el határait. A sófőző házak most kőszénnel kezdtek tüzelni s ez jelentékenyen megváltoztatá a nagy erdőgazdaság alapjait. Ma már a lehető legjobb épület- és műszerfa-termelés a főczél, a mi azt vonja maga után, hogy a vízen való szállítás hajdani módja lassankint szűkebb határok közé szorítkozik, s erdei útak építésére fordúl a nagyobb figyelem.

Az erdőgazdaság nagyszabású üzemtervek keretében foly. A mészhegység jelentékeny emelkedése és sajátságos alakúlása, helylyel-közzel a szolgálmányosokra való tekintet, sőt a tájképi szépségeknek számbavétele is az erdőségeknek közel fele részére a szálaló üzemet szabja meg, mint a gondos fenntartásra törekvő erdőgazdaság elengedhetetlen föltételét. A szolgálmányosok számára járó terhek értéke minden hektárnyi erdőterület után két forintot tesz, a mi olyan teher, hogy annál csak a salzburgi és tiroli államerődségekben van nagyobb. E körűlmények, kapcsolatban a szálalás nagy kiterjedésű alkalmazásával, mely az erdőtenyészet legfelsőbb övében egyértelmű a minden haszonról való lemondással, természetesen nagyban csorbítják a gazdaság jövedelmét. De erdőmívelési tekintetben a Salzkammergut erdőségei rég idő óta a legjobban kezelt magashegységi erdők hirében állanak Felső-Ausztriában. Az egész felső Traunvidéknek a sótermelés és az erdei ipar adják meg jellegét. A Salzkammergut durva tutajosa, a ki nyugodt tekintettel vezeti át tutaját a Traun esésein, a merész favágó, a ki sulyosan megterhelt kézi szánkójával bátran siklik alá a sima hópályán, a viharbarnított arczú délczeg vadász, a ki a vadorzóval szemben életét koczkáztatja, úgy szintén a hajtó, a ki járhatatlanoknak látszó sziklafalakon kúszik föl a zerge után, ezek mind oly alakok, melyek itt teremnek az „erdőháti” vidéken, tanúi egy jóra való, eredeti népnek.

Az erdő mindenütt rá nyomja a nép életére és szokásaira a maga üde bélyegét. A Steyr völgyebeli szénégető, a mühl- és inn-negyedi szivós erdei paraszt, a cseh határmelléki edzett faúsztató, mint szintén a welsi puszta dúdoló hajcsára, oly jellemzetes tipusok, a kikhez hasonlók csak a tenger mellékén teremhetnek.

A sóipar és a bányászat.

A Salzkammergut sóbányái. A „Salzkammergut” legszűkebb eredeti területét véve, tulajdonképen csak a Traun folyócskának Stiriából Felső-Ausztriába való belépésétől a Traun- vagy a Gmundeni-tóba való beömléséig terjedő völgyére szorítkozik: tágabb értelemben azonban oda veszik e név alá azt az egész vidéket, melyen sót aknáznak és készítenek, ú. m. Felső-Ausztriában Ischl, Hallstatt és Ebensee, Salzburgban Hallein és Stiriában Aussee sótartalmú hegyeit meg sófőzőit. Ez utóbbi értelemben legyen szabad a földrajzi területhez ragaszkodnunk, midőn az említett vidék egyik legfontosabb iparágát összefoglalva akarjuk tárgyalni. A Salzkammergutnak, melyet magyarúl só-kincstári uradalomnak nevezhetünk, már a neve is mutatja azt a nagy jelentőséget, mely ezen természeti szépségekkel is oly dúsan megáldott vidéken a sónak osztályrészűl jut. A természet e kincse, miként a felső völgyekben a korunktól igen messze múltba eső kő- és bronzkorszakból való leletek, a számos feltárt kelta sír a bennök talált bronzfegyverekkel s arany-ékszerekkel, a lapályos helyeken pedig a rómaiak uralmának nyomai bizonyítják, már a legrégibb időben alkalmat szolgáltatott a művelődés szempontjából igen nagy fontosságú letelepedésekre. Az a jelentőség azonban, melyet a só, mint az ember háztartásában, a gazdaságban és iparban nélkülözhetetlen szer és mint gazdag államjövedelmi forrás jelenleg kölcsönöz a Salzkammergutnak, ezt jóval túlszárnyalja, kivált ha ehhez még hozzáveszszük, hogy a só bányászása, szerzése magának a területnek egyik leggazdagabb jövedelmi forrása, a mennyiben egyfelől a lakosok nagy része ebből él, másfelől pedig a sósvíz (Soole) gyógyító ereje sok, üdülésre szorúló idegent vonz oda.

A só a Nori- és Rhäti-Alpesek éjszaki lejtőjén, valamint a Salzkammergut hegyeiben nem mint tiszta kősó fordúl elő, hanem mint sóból, agyagból, gipszből és anhydritből elegyedett breccia-szerű keverék, 30–80 százalék sótartalommal, mint ú. n. „Haselgebirge”, hatalmas tömzsökben, melyek agyaggal körűlburkolva és így a víz hatásától megóva, a triasz-képződés mészhegyeibe vannak telepűlve. Ezek a sóképletek, melyeknek eredeti viszonylagos helyzetét a térfogatában változó anhydrit meg a földuzzadó agyag megháborította és a melyeknek feküjét a különben többnyire igen terjedelmes bányák egyikében sem sikerűlt eddig kétségtelen módon megállapítani, vagy a fölszínen jelennek meg hatalmas fejlettségben, dús növényzettől fedve, vagy pedig a hegyek belsejében vannak kisebb-nagyobb mértékben elrejtve és sós forrásoknak adnak létet a völgyalji lapályokon úgy, hogy fölfedezésök egyáltalában nem volt nehéz. Nem lehet tehát csodálkoznunk, hogy ezek a sótelepek már a régi korban jövedelmező kiaknázás tárgyai voltak, még pedig többnyire ugyanazokon a helyeken, melyek jelenleg is híres sóbányák az Alpesekben.

Úgy látszik, hogy a legrégibb időkben, nevezetesen a bronzkorszakban száraz úton mívelték a népek e sótelepeket úgy, hogy valószinűleg aknákból szárazon vágták ki e sós-agyagot és a szabad levegőn tisztították meg, vagy pedig kilúgozták és az így kapott sós-vizet párologtatták el. Erre mutat az a körűlmény, hogy az újra mívelés alá fogott helyeken talált bronz-tárgyak, gyapjú-szövetek, állatbőrök, szilfa-rostok, faszén, stb., valamint az 1733-ban Hallstattban, 1616-ban és 1753-ban Halleinban a Dürrnbergben 200 méter mélységig talált épen maradt holttestek lelethelyein, az ú. n. pogány helyeken, olyan kilúgozott agyagot (Laist), mint a milyen a jelenleg szokásos vízzel való kezelés után visszamarad, nem találtak. Alig képzelhető azonban, hogy az akkoriban alkalmazott felszíni aknákba a víz be ne kerűlt volna, a mi által olykor gazdag sós-kút keletkezett, melynek vizét azután kis üstökben kifőzték. Ez az eljárás volt bizonyos tekintetben az átmenet már abban az időben a főtt sónak mai nap alkalmazásban levő szerzésmódjához.

A 375-ik évvel kezdődő népvándorlás, mely fél Európát elpusztította és a római műveltséget az Alpesekben megsemmisítette, ezt az iparágat is századokra megszakította úgy, hogy itteni sófőzőkről csak abból az időből vannak ismét tudósításaink, mikor Noricumban a germánok telepedtek meg Nagy Károly idejében; és ebből az időből vannak okiratok is, – közöttük bizonyára legrégibb a Tassilo herczegé 777-ből –, melyek bizonyítják, hogy a tartományi herczeg kolostoroknak és apátságoknak sófőző helyeket adományozott. A só, mely eredetileg egyházi és papi javadalom volt, később a tartományi herczegek regale-java lett, a kik birtokukat külön alkalmazott hivatalnokokkal kezeltették, kiket „Salzmaier” néven neveztek; ettől az időtől kezdődik a sóiparban a tulajdonképeni technikai haladás.

A só főzés útján való szerzésének jelenlegi módját akkor kezdték rendszeresen alkalmazni, mikor a XIII. században a régi sóbányákat újra fölfedezték. Azt hiszik, hogy a régi sótelepek újra művelésének megindítását és tökéletesedését a II. Mainhardt tiroli gróf udvaránál tartózkodott bányásznak, Rohrbach Miklós lovagnak kell tulajdonítani, a ki 1275-ben a halli sótelepet is fölfedezte az Inn völgyében.

A sóbányászat ettől az időtől fogva állandóan emelkedik és, mióta a regaléból a só-monopolium fejlődött, buzgó és értelmes állami igazgatás alatt olyan kiváló szakférfiak, mint Schiller, Panzenberger, Plentzner, Schwind és mások közreműködésével az osztrák alpesi sóipar aránylag rövid idő alatt olyan magaslatra jutott, hogy bátran egy rangba helyezhető más államok hasonló iparágaival.

A sónak az Alpesek sótartalmú agyagából való szerzését illető műveletek, nem véve számba az igen csekély mennyiségű kősót, két külön ágra válnak: az egyik arra törekszik, hogy a sóbányákban kifőzésre alkalmas sóoldatot készítsen, a másik feladata pedig az, hogy a sóoldatot a sófőző házakban kifőzze. A sóbányász, hogy sóoldatot készítsen, a hegy belsejében mesterségesen vájt és elgátolt üregekbe, melyeket „Werke” vagy „Wehre” néven nevez, csöveken át vizet vezet be. Ezeket az üregeket lépcsőzetesen egymás mellett, vagy megfelelő függőleges távolságokban egymás fölött készítik, a mint épen a szükség hozza magával. Hogy ezt az üreget, mely egész a tetejéig – a bányászok „Himmel”-nek mondják – vízzel van tele, a kilúgozásnak alúlról fölfelé haladó folyamata alatt mindenkor telten tartsák, az oldatnak folytonosan töményebbé válása miatt állandóan csekély vizet kell beléjök bevezetni, melyet „tápláló víz” (Aetzwasser) néven neveznek, míg a tiszta víz egészen meg nem telül sóval, vagyis míg „Soole” nem válik belőle.

Sóbányász és sóházi munkás. Greil Alajostól

Mikor a víz hektoliterenként 32 kilogramm sót tartalmaz, a kifőzésre alkalmas s lebocsáttatik; az üreg pedig újra megtölthető vízzel s újra használható sósvíz készítésére. A kilúgozott agyag, gipsz, stb., az ú. n. „Laist”, az üreg folytonos mivelete alatt a fenekére ülepszik. Az üregnek egyszeri megtöltését és a víznek a kifőzésre alkalmas voltáig való telülését „eine Wässerung” néven nevezik, a mit magyarúl „egyszeri töltés”-nek lehet mondani.

Minthogy a víz az üregnek eredetileg kerek alakja az egymás utáni töltések alatt szabálytalan alakot s terjedelme tetemes méretet ölt. Így keletkeznek azok a nagy földalatti üregek, a melyeknek mennyezete sokszor több ezer négyzet-méter terjedelmű s a „Haselgebirge” oldhatatlan részeivel borított fenekök számtalan csillogó gipsz-kristálykákkal van ellepve. Ha az ilyen üregek alján még víz van, földalatti sóstavaknak látszanak, melyek, kivált ha terjedelmes voltukat fáklyavilággal láthatóvá teszik, meglepő, szinte tündéri látványt nyújtanak.

Hogy a természet kincséből mentől kevesebbet hagyjanak a hegy méhében, a kilúgozásra való üregeket határozott rendszer szerint vájják és meghatározott magassági közökben (emeletek, színtek) tárnaszerűen hajtott főútak (Schachtrichten), ebből kiágazó mellékútak (Kehren), valamint a szükséghez képest függőleges vagy rézsútos, aknaszerűen hajtott menetek (Schürfe) építésével, hogy a földalatti bányákba állandóan friss levegőt vezessenek, valamint hogy a víz bevezetésére és a sóoldat kivezetésére való csöveket lerakhassák, a hegynek mind azon részeit, melyeket mívelés alá akarnak venni, mindenekelőtt járhatókká teszik.

Az üregek vájása és használása lassanként, felűlről lefelé történik és, hogy a sóoldat szolgáltatásában fennakadás ne fordúljon elő, minden bányaműben több üreg van a munkára készen; pl. Ausseeban 60, Hallstattban 50, Ischlben és Halleinban 20–20, összesen mintegy 38 hektárnyi fölszínnel. Az ilyen üreg használhatóságának ideje a hegy alkotásától s más esetlegességektől függ; Hallstattban ez az idő pl. 30 méter emeleti magasság s a tápláló víz bevezetésére alkalmas 20 méternyi középmagasság mellett, közepes számban 30 évre tehető. Az üreg térfogata ugyanott átlag 31.000 hektoliter.

A sok, használatban levő és elhasznált bányaművekben való könnyebb tájékozódás végett szokás ezeket, valamint az egyes színtájakat és más nemű fontos műveket magasrangú személyek, különösen pedig a sóipar terén kiváló férfiak nevéről elnevezni; ez a szokás az alpesi sóbányákban is megvan.

Az egyes bányahelyeken kerekszámban következő mennyiségű kifőzésre érdemes sóoldatot készítenek: Ausseeban 620.000, Hallstattban 1.900.000, Ischlben 600.000, Halleinban 700.000, összesen tehát 3,820.000 hektolitert, melynek készítésénél sor szerint 85, 220, 105 és 198 munkás foglalkozik.

A sóoldatot, miután tömöttségét alkalmas eszközzel (Cimentkasten) megmérték, a közlekedés vonalaitól távol, többnyire a hegyekben magasan fekvő sóbányákból fa- vagy vascsöveken vezetik a sófőző helyekre, melyek a közlekedés kedvezőbb pontjain, többnyire nagy sóbánya-helyeken vagy azok közelében feküsznek. A csővezetékek fölött, melyek rendesen két vagy négy egymás mellé fektetett csőből állanak, többnyire őt (Soolensträhn, Strähn) vezet, melyet, minthogy a talaj lejtése egyenletessé van téve és helyenként igen szép és árnyékos a fekvése, a közönség igen szívesen használ sétáló helyűl. Ilyen út vezet az altausseei sóbányától a Kainischi sófőzőig 1 1/4 mérföldnyi hosszan, a hallstatti sóbányától egyrészt a Lahni sófőzőig és másrészt 2 1/2 mérföldnyi hosszan Ischlig, a hova még a pernecki sóbányától is szolgál ilyen vezeték; Ischlből látják el a 2 1/2 mérföldnyire fekvő ebenseei sófőzőt és szódagyárat is sóoldattal. A halleini vezeték aránylag rövid; csak 1.4 kilométer.

A Gosauzwang és a sós-víz vezetéke. Mühlbacher Ferdinándtól

A sóoldatvezetékeknek mind tájképi, mind építészeti szempontból nevezetes pontjuk a Gosauzwang, a hol a csövek egy 38 méter magas, 130 méter hosszú s hét, faragott kőből épült karcsú oszlopon álló hídon mennek át a Gosauvölgyön, a Gosau-malom mellett, a Hallstatti-tónál.

A sóbányákból vezetett sóoldatot a sófőzőkben átvéve, ellenőrzés szempontjából még egyszer megmérik. A sóoldatból a sót a sófőzőkben úgy állítják elő, hogy nagy, lapos, négyszögletű, erős vas- vagy aczéllemezekből készűlt üstökben, melyek fenekét alúl folyvást láng nyaldossa, párologtatják: a víz a fából való gőzkéményeken fehér gőzfelhők alakjában elillan, az oldó szerétől megfosztott só pedig apró kristálykák alakjában kiválik belőle, melyet azután időnként hosszú nyelű kampókkal kaparnak ki az üstből. Az üstöt friss sóoldat bevezetésével körűlbelűl mindig egyformán telten tartják és a tüzelést meg a sónak az üstből minden három óránként való kikaparását addig folytatják, míg a körűlbelűl 2–3 heti munka után szükségesnek nem mutatkozik, hogy az üstöt az oldalaira rakodott sótartalmú gipsztől, az ú. n. üstkőtől megtisztítsák és talán másnemű javításokat is végezzenek rajta. Az üstből kikapart sót vagy laza állapotban hagyják meg, mint por-sót (Blanksalz), vagy fa-edényekbe, süvegekbe sulykolják és tuskókká (Füderln) alakítják, vagy fém-formákban téglákká (Briquettes) sajtolják. A porsót, lecsepegvén róla az anyalúg maradéka, pléh szárítókon az üst melegével szárítják és zsákokba rakják, a másik két formát pedig a szárítókamarákban, melyeken a főzőüstöktől tovább menő égéstermékek vonúlnak át, erősen megszárítják. A főző üstök alatt, melyek számos agyag- vagy öntöttvas-lábon állanak, vannak a tüzelőanyag mineműségéhez szabott tűzhelyek, melyeket vagy erős légvonatú kémény, vagy alúlról működő fújtató lát el a szükséges levegővel. Tüzelő anyagúl régen kizárólag fát használtak; jelenleg, midőn a közlekedő eszközök tökéletesűlésével a kőszén szállítása tetemesen megkönnyebbűlt, más részt pedig a fa újabb időben más iparágakban jobban értékesíthető, leszámítva igen csekély mennyiségű és többnyire alig értékesíthető fát meg egy kevés turfát, kizárólag szenet, még pedig Wolfsegg-traunvölgyi lignit-szenet használnak.

A konyhára való són kivűl, mely, miként említettük, por-, tégla-, legnagyobb mértékben pedig tuskó alakban kerűl jelenleg kereskedésbe, a monopólium érdekeinek szemmeltartásával más, olcsóbb sófajták is kerűlnek forgalomba a különböző iparágak számára, sóoldat az Ebenseeben nem rég berendezett ammoniak-szódagyár számára és fürdői czélokra; valamint a sófőzés különféle melléktermékeit is értékesítik mint trágyaszereket.

A felső-ausztriai sófőzők termékeit ezelőtt majdnem csupán vízi úton szállították Gmundenen át, a hol egy fő árú-ház vala. A végre, hogy a sebes folyású s olykor csekély vizű Traun folyón a bárkákon való szállítást Gmundentől és Gmunden felé lehetővé tegyék, nemcsak Steg mellett a Hallstatti-tónál volt szükséges külön vízfogó alkotmányt, a stegi zsilipet (Stegklause) építeni és fenntartani, hanem másnémű építmények is nélkülözhetetlenek valának a Traunban és mellékén, hogy a vizet a felé a part felé szorítsák, a melyen a bárkák közlekedtek. Minthogy a só szállítása mai nap vasúton történik és a Traun folyón csak lefelé mennek egyes tutajok és bárkák, ezek az építmények nagyobb részt nélkülözhetőkké váltak. Csupán Ebenseeből megy egy kevés só a Traun-tavon Gmundenbe és innen a Duna mellett fekvő különböző kereskedőhelyekre. A halleini és ausseei sófőzők kizárólag vasúton szállítják sójokat.

A hallstatti sófőzőház. Mühlbacher Ferdinándtól

Az átlagos évi sótermés Ausseeban 320 munkással és 5 üsttel dolgozva, 170.000, Hallstattban 80 munkással és 1 üsttel, 80.000, Ischlben 220 munkással és 3 üsttel, 150.000, Ebenseeben 500 munkással és 7 üsttel meg egy Piccard-féle sófőző készülékkel, 400.000, és Halleinban 180 munkással és 3 üsttel, 220.000 métermázsa, összesen tehát az egész Salzkammergutban, Halleint is ide értve, több mint egy millió métermázsa. E mennyiség készítésében több, mint 1.800 munkás vesz részt, a kik, állandó szolgálatban állván, a só-kincstár részéről tetemes támogatásban részesűlnek, s bár szerényen, de biztosítva és elégűlten élnek. Az elsorolt só-ipari helyek előállította főtt-, ipari- és kő-só összes értéke, monopóliumi árakon számítva, mintegy 10 millió forintra tehető.

Míg egy részt a számok beszélik s az imént közlött sómennyiségi és pénzbeli értékek elég világosan bizonyítják, hogy milyen nagy jelentősége van a Salzkammergut só-iparának az országra és az egész államra nézve: más részt az utóbbi tizedekben tetemesen alább szállott kezelési költségek arra vallanak, hogy ez idő folyamán a sóbányászat örvendetesen emelkedett és technikája tökéletesedett. Ez a haladás abban állott, hogy czélszerűbb tüzelést alkalmaztak, kevésbbé értékes ásványi anyagot égettek, a fölösleges hőt teljesen elhasználták s a szabad szakmánymunka behozatalával a munkások számát csökkentették. – A sófőzés terén legújabban tett újítások és kisérletek közűl különösen föl kell még említenünk a Piccard-féle eljárás alkalmazását Ebenseeben, melynek az a jó oldala van, hogy a géperővel összenyomott vízgőz szabaddá váló melegét a só-oldat elpárologtatására használják föl. Ez eljárást különben Rittinger udvari tanácsos, kinek az ausztriai bányaipar terén nagy érdemei vannak, már 30 évvel ez előtt ajánlotta és meg is kisérlette.

Felső-Ausztria kő- és barna-szene. Felső-Ausztria a tulajdonképeni kőszén dolgában szegénynek mondható. A triasz- és liasz-rétegekben vannak ugyan kőszéntömzsök, de igen tisztátalanok és csekélyek, azért nem érdemlik meg a fáradságot. Annál nagyobbszerű a fiatalabb harmadkori barna-szénnek előjövetele a Hausruck és Kobernausi erdő környékén. E geológiai szempontból is érdekes előfordulás közgazdasági tekintetben különösen a sóipartelepekre rendkívűl fontos. Az itt levő két telep, 1.5 és 4 méter közepes vastagsággal, a Traun völgye fölött mintegy 210 méter magasságban majdnem vízszintesen telepűlve, a Hausruck gerinczén húzódik át s széntartalma keletről nyugatra közel tíz mérföldnyi hosszaságban s mintegy 660 méter szélességben ismeretes.

A széntömzsök, melyek egy tengeri képződményen, az úgy nevezett „Schlier”-en feküsznek, határozottan helybeli eredetűek és valószinűleg egy hatalmas, az egész Hausricki és Kobernausi erdő területére kiterjedő mocsárban képződtek, melybe sok, helylyel-közzel óriás fatörzs volt eltemetve. E képlet nagy részét később hatalmas vízárak elmosták és magukkal vitték, a visszamaradt részt pedig kavicsréteg borította be, mely helyenkint 40 méter vastag és majdnem kizárólag erősen meggömbölyödött, messziről ide hordott kovarcz-görgetegekből áll.

Maga a szén, tulajdonképen lignit, világosan látható faszerkezettel, helyenként egy-egy réteg barna agyaggal, faszénnel és növényhamuval, igen jó minőségű; hamutartalma csekély, kén nincs benne és élénk, lobogó lánggal ég, s így a sófőző üstök alá való tüzelésre kiválóan alkalmas.

A barnaszén-telep fölfedezés, legalább az alsó tömzsöké, valamint a szénnek építő anyagúl, épületek alapvetésére és kútak kifalazására való alkalmazása a múlt századba esik. A bánya hosszú ideig a bányászati kincstár birtokában volt; 1810-ben magán emberek kezébe kerűlt, de mívelése lassan fejlődött s csak 1859-ben vett nagyobb lendűletet, mikor a salzburg-bécsi vasútvonal megnyílt s a Wolfsegg-Traunvölgyi kőszénbánya- és vasút-társaság észszerű és mind nagyobb mértékű mívelés alá fogta. Ez a vállalat kizárólag a hatalmasabb felső tömzsben dolgozik s tárnaszerű két főmívelési pontja Wolfsegg és Thomasroith területén van.

E szénbányákban mintegy 1.400 munkás van alkalmazva, a kiknek testi és lelki jólétéről a vállalat jó lakások, iskolák, fogyasztási szövetkezetek és segélypénztárak alakításával nemeslelkűen gondoskodik. Az évi termés ilyen munkaerő alkalmazásával több, mint 3 millió métermázsa, melyet legnagyobb részt vasútaknak és sófőzőknek adnak el. Thomasroith, Barbara, Hausruckedt és Holzleiten bányahelyek közvetlenűl a Salzkammerguti vasút egy szárnyvonala mellett feküsznek, a Kohlgrube, Wiesfleck és Rosswald bányáktól, Wolfseggben, pedig 11 kilométer hosszú keskeny vágányú vasút vezet az Erzsébet királynéről nevezett nyugati vasút Breitenschützing állomásához.

Igaz, Felső-Ausztriának nincsenek vas- és nemes-ércz-bányái, de ezt a hiányt teljes mértékben pótolja az a nagy kincs, mely hegyeiben só és szén alakjában rejlik.

Nagy-ipar, kézmű-ipar, kereskedelem és közlekedés.

Felső-Ausztria, miként kimutattuk, kiválóan földmívelő ország; lakosainak csak egy hatoda foglalkozik az ipar és a kereskedelem terén. Mindamellett az ipari szorgalom termékei némely irányokban még kiválók is. Az utolsó, 1885 elején végzett összeszámlálás szerint közel 39.000 vállalat volt működésben, melyek közűl a nagy- és kis-iparra majd 23.000, a kereskedelemre és közlekedésre 15.000, és más kereseti adó alá eső vállalatokra kerekszámban 800 üzlet esett. Meg kell azonban jegyezni, hogy az iparűzők száma maga kevesebb, minthogy különösen a vidéken, több üzlet igen gyakran egyazon vállalkozó kezében van; valamint azt sem szabad szemünk elől tévesztenünk, hogy ebben a látszólagos nagy számban benne vannak egy részt azok az iparűzők, a kik az egész tartományban, kivált pedig a nehezen megközelíthető falvakban és városokban csupán a helybeli lakosokat látják el élelmi szerekkel, ruházattal és házi eszközökkel, tehát ezen a szűk körön túl semmi jelentőségök sincs, a milyenek a molnárok, a sörfőzők, pékek, mészárosok, szabók, csizmadiák, kádárok, asztalosok, lakatosok, stb., más részt pedig természetesen benne vannak azon házi-iparokhoz, kis-iparhoz és nagy gyártelepekhez tartozók is, melyekről a lakosok nemzetgazdasági jellemzése kedvéért bővebben kell beszélnünk.

Felső-Ausztria iparában nagy változatosság és különféleség mutatkozik, a mi a letelepűlés és művelődés történeti fejlődésével, meg általában a természeti föltételekkel kapcsolatos, milyenek: a talaj és termékei, a fekvés magassága, a klima, a folyóvíz és az útakkal való megközelíthetés. A mint a talaj hatalmas hegysorokká emelkedik és alpesi bájaival elragad bennünket, vagy mint szelid dombvidék vagy tágas síkság elmélázásra hangolja lelkünket: úgy fejlődött ellentétes irányokban az ipari tevékenység is. A régi, kevéssel megelégedő kézmű-ipart és a szerény, de általában jellemző házi-ipart sok helyen ott találjuk részint még életrevalóságában, részint hanyatló félben, részint pedig a nagy-iparhoz való átmeneti állapotban; legfontosabb közűlök három csoport, nevezetesen: a vas- és aczélipar Steyr és Kirchdorf vidékén, melynek jelenleg is igen nagy jelentősége van; továbbá a faáru-ipar Viechtauban Gmunden mellett, mely ethnographiai szempontból érdekes, és végre a vászon-ipar a Mühl-negyedben, melyet inkább a múltra való visszatekintés, mint jelenlegi fontossága szempontjából említünk.

Egy kaszagyár belseje Molle helységben Steyr mellet. Sieger Viktortól

Eme házi-iparokon s helyileg rendkivűl konzervativ kézmű-iparokon kivűl gyári és nagy-ipar is keletkezett újabb időben Felső-Ausztriában, természetesen olyan helyeken, a hol a folyókban olcsó mozgató erőt találtak, a hol a nyers anyagot könnyen kaphatták és a honnan a gyártmányt olcsón és gyorsan elszállíthatták: a dombvidéken és a sík földön a Traun és a Duna partján, s újabban az Enns meg Steyr hegyesebb vidékein is.

Foglalkozzunk először is a legfontosabb csoporttal, Steyr városának és környékének vas- és aczéliparával, mely a legrégibbek és legjelentékenyebbek egyike Felső-Ausztriában; a legrégibb időkben a római birodalom határaig, a Dunáig terjedt és fegyvergyártással foglalkozott, későbben pedig a vas- és aczéliparnak minden ágát a legnagyobb sikerrel művelte és világhírt szerzett magának. Már Lauriacumban, Steyr mellett, nevezetes pajzs-gyár volt és a rómaiak védelme alatt élénk kereskedést folytatott éjszak felé vasárúival. Milyen tökéletességre emelték itt az ágyúgyártás technikáját a középkorban, bizonyítja a bécsi fegyvertárban őrzött amaz óriási vasléczekből készűlt kőszóró mozsár-ágyú, melyet Steyr városában kovácsoltak és a császárnak akarta ajándékozni, de a törökök állítólag elrabolták és csak legyőzésök után kerűlt ismét az osztrákok birtokába. Készítésének idejét körűlbelűl az 1430-ik esztendőre teszik. A berlini tűzérségi múzeumban is van egy kővető mozsár, melyet I. Miksa császár ajándékozott volt Wels városának s melyet Glockenton császári puskaműves („Pixenmacher”) készített Steyrban. A steyri kardok kiváló jóságát bizonyítják a későbbi századokból való huszár-pengék, „Fringia” (Ferdinandus Rex inGermaniaImperator Augustus) felirással, melyek igen nagy mennyiségben készűltek Steyrban; továbbá a jól ismert Mária Terézia-pengék, melyek Törökországban nagy keletnek örvendettek és jól jövedelmeztek. Puskákat is nagyon régen készítettek már Steyr városában. A városi tanács már I. Miksa idejében, 1506-ban lövőházat építtetett, hogy derék fiatal vadászokat neveljen. Az iparnak ez az ága a következő években tovább fejlődött s fejlődését a XVIII. században az állam is előmozdította avval, hogy kincstári gyárat állított s puskaműves-tanfolyamot szervezett ott. Egy felső-ausztriai férfiúnak, Riedler Ferdinándnak az érdeme, hogy Spital am Pyhrn városában az első „damaskusi aczélt” előállította és kardokat készített belőle. A steyri vasipar, kivált pedig fegyvergyártása bizonyára a XV-ik században és XVI. század elején érte volt el virágzásának fénykorát, a mikor kitűnő gyártmányainak híre túl terjedt a haza határain és kereskedelmi összeköttetései messze szétágaztak.

Ha e rövid visszapillantás után a jelenlegi állapotokat vizsgáljuk, kétségtelenűl kitűnik, hogy Steyr városának a vas- és aczélipar sikeres műveléséhez a mai nagy verseny mellett is megvannak a szükséges tényezői. A város területén egyesűlő mozgató erőt ad itt a természet; a közel fekvő kohókból és vasfínomítókból, melyek az Eisenerz-Vordernbergi érczbányák körűl feküsznek, könnyű szerivel jut kitűnő minőségű vashoz és aczélhoz; munkásszemélyzete a régi hagyományos időkkel áll egyenes kapcsolatban s kereskedelmi összeköttetései szintén a régi időkből valók; mindez bizonyára szilárd alapja az egészséges ipari fejlődésnek.

Bicskagyár Trattenbachban. Sieger Viktortól

A vas- és aczélipar főhelye magában Steyr városában s a környékén fekvő következő helységekben van: Sierning, Sierninghofen, Neuzeug, Grünburg, Steinbach, Molln, Losenstein, Stiedelsbach, Laussa, Trattenbach, Garsten, St.-Ulrich helységében. De a köztük fekvő kisebb helységek sem képzelhetők egy-egy kis hámor, kovácsműhely, szögkovács-, reszelő- s más egyéb műhely nélkűl. A vidéken a legtöbb helyen fölismerhető még a tulajdonképeni régi házi-ipar formája, természetesen az újabb idők haladása nyújtotta technikai változásokkal egyetemben. E házi-iparban való munkafelosztás mai napig is megvan, sőt a munkafelosztással kapcsolatos „czéhek” nyomai is megmaradtak. Ilyen híres czéh volt egykor a „penge-, villa- és kanálkovácsok” czéhe, a „köszörűsök”, „csiszolók”, „késművesek” czéhe. A mi időnk szelleme azonban szemmel láthatólag pusztítja a régi jó idők maradványait, melyek a csendes alpesi völgyekben még nem rég megvoltak, és a mai nagy-ipar kérlelhetetlen kézzel markol bele az ilyen népies csendéletbe.

E helyi ipar főtermékei asztali kések és villák, zsebkések, borotvák, bicskák, a melyeknek fanyele különböző színre van áztatva; kaszák, sarlók, reszelők, árak, szögek, korcsolyák, suszter-szerszámok, stb.

Késeket és villákat főképen Steyrban, Steinbachban és Neuzeugban készítenek. A bicskák különösen Trattenbachban készűlnek és a Keleten, Csehországban, Stiriában és Magyarországon van nagy kelendőségök. Évenként mintegy nyolcz millió asztali kés és villa, konyhakés és zsebkés, s mintegy tizenhat millió bicska kerűl innen kereskedésbe. Jelentékeny az árak a susztereknek való szögező-árak és foglaló-szögek gyártása is s a külföldi versenynyel szemben különösen az árak gyártása foglal tért a piaczon. A 8 1/2 millió árnak, melyett itt gyártanak, a felét a belföldön veszik meg.

Nemcsak a steyri, hanem az egész felső-ausztriai vas- és aczéliparnak legfontosabb ága, valóságos különlegessége a kaszagyártás, mely tiszteletre méltó történeti múlton alapszik, mondhatni ősrégi, a mennyiben egyes, ma is működésben levő műhelyek majdnem négyszáz esztendős fönnállásukat okiratokkal tudják bebizonyítani; hazája az Alpesek előhegyei közt azokban a völgyekben van, a melyek gazdagok vízerőben, nevezetesen a Kirchdorf-Windischgarsteni völgyben, Mollnban, a Steyrling és az Alm mellett; egyesek a tartománynak a Dunától éjszakra eső részeiben is vannak.

A még ma is (1885) munkálkodó 38 műhelyben 820 munkás van elfoglalva, a kik évenként több mint 2 millió kaszát és szecskavágót s körűlbelűl 150.000 sarlót készítenek. Érdekes ezek gyártásában a munkásnak rendkivűli elosztása. Egy kaszának az elkészítésében 16–18 munkás működik közre, a kik mindannyian csak bizonyos fogásokkal járúlnak hozzá tökéletes elkészűléséhez. A felső-ausztriai kaszák kitűnő aczéluk és szabatos elkészítésök miatt megérdemlett világhírre tettek szert a „régi jó időkben”. Császári rendeletek már a múlt században megengedték a felső-ausztriai kaszamíveseknek, hogy a maguk jelvényén és a czéhök bélyegén kivűl az osztrák tartományi czímert is ráüthessék gyártmányaikra, származáshelyök kitűntetésére. A felűlmúlhatatlan természeti körűlmények és a sok oldalú külső támogatások nagy ideig szerencsésen együtt működtek közre, hogy a felső-ausztriai kaszáknak és sarlóknak a piacz egész Európában megnyíljék; a legutóbbi időben azonban e körűlmények teljesen megváltoztak, s a külföldi verseny a kitűnő honi gyártmányt mindinkább leszorítja az idegen piaczokról.

Oroszországban és a dunai tartományokban, a hova jelenleg majdnem egyedűl kerűl évenként mintegy 4 milliónyi ausztriai kasza, igen keresett czikkek s csak jelvényeik (liliom, rák, vaddisznó, serleg, stb.). szerint vásárolják őket. E kiviteli árú legfőbb helye Moszkva, Rylszk, Varsó, Berdicsev és Kiev; további kereskedés útján a szibériai piaczokról még Khinába is eljut az ausztriai kasza. Kár, hogy a felső-ausztriai iparnak ez utolsó kiviteli helye is elvész nem sokára, minthogy számos németországi kaszamíves a maga olcsóbb, de rosszabb gyártmányát a legnevesebb felső-ausztriai jelvényekkel, bélyegekkel és czímerrel látja el jogtalanúl, ausztriai gyártmánynak jelzi bűntetlenűl és így a piaczot nevezetesen Oroszországban a maga számára hódítja s az ősidőktől nevezetes felső-ausztriai czégek hitelét rontja. Így küzd ma megmaradásáért végső megerőltetésssel ez az iparág, mely csak kevés évtizeddel is ezelőtt dús jövedelmet és áldást árasztott az alpesi völgyekre.

A reszelők még a külfölddel való versenyben is kitűnő gyártmányokúl szerepelnek s olcsóságuk miatt kivált a fürészráspolyok nagy kelendőségnek örvendenek a Keleten. A tüzes úton vagy kézi munkával készűlt szögekből mintegy 5 millió darab kerűl árúba; a hideg úton készűlt ú. n. gépszögek sok millió számban kelnek el.

A vázolt kis-iparral kapcsolatban megemlítünk mindjárt nehány kiváló gyártelepet, nevezetesen a schöndorfit (Vöcklabruck mellett), melyben öntött aczélból való reszelőket, vasúti kocsikra való rúgókat és tengelyeket, különféle fölszerelési részeket, lovas-katonáknak való nyergeket, a golyónak ellenálló mellpajzsokat, sisakpikkelyeket, védő ellenzőket, a golyószórókhoz való pánczéllemezeket, aczél ágyútalpakat, öntött-aczél-lövedékeket, kovács- és lakatos-szerszámokat, stb. gyártanak és a gyártmányokat Francziaországba, Svájczba, Romániába és Oroszországba szállítják. Megemlítjük továbbá az urfahri, linczi, welsi és steyri gépgyárat és vasöntő-műhelyt, a Lincz melletti lokomotiv-gyárat, a reichramingi sárgarézárú-gyárat és a lustenaui hajógyárat (Lincz mellett), a hol évek óta építenek folyami gőzösöket és teherszállító hajókat kivált az aldunai tartományok és déli Oroszország számára.

Legnagyobb műhely azonban a steyri fegyvergyár, mely csekély kezdetből támadt, de igen hamar világhírűvé lett. 1830-ban kezdte Werndl Leopold a fegyver-fölszereléshez való részek gyártását, melyeket részint a cs. és kir. katonai kincstár számára, részint bécsi fegyvergyárosoknak szállított; 1844-ben megvásárolta az oberleiteni (Steyr mellett) vízművet, melylyel a fegyver-részek gépekkel való készítésének vetette meg alapját; az ötvenes évekre esik a puskacsövek és szuronyok készítésének kezdete és már ekkor körűlbelűl 5.000 forint heti forgalmat tudtak elérni. Legjelentékenyebben emelkedett azonban a telep, midőn a Werndl József szerkesztette hátúl-töltő fegyvert 1867-ben a hadsereg számára elfogadták és a szükséges fegyverek legnagyobb részének elkészítésével a steyri fegyvergyárat bízták meg. Ez idő óta nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchiát látja el rendesen és majdnem kizárólag ez a gyár puskákkal, legújabban a Mannlicher-féle ismétlő fegyverekkel, hanem – többnyire nagy mennyiségben – szállít lövő fegyvereket más országoknak is a világ minden részébe.

Így az Osztrák-Magyar Monarchiának szállított 1,100.000 darab Werndl puskán és karabélyon kivűl készítettek itt Poroszország számára 550.000, Bajorország és Württemberg számára 21.800 Mauser-féle fegyvert, Francziaország számára 110.000, Görögország számára 197.000 Gras-féle fegyvert, Románia számára 110.000 Henry Martini-, Szászország számára 14.000 Mauser-, Montenegro számára 20.000, Perzsia számára 23.000 Werndl-féle fegyvert, Spanyolország számára 1.000, Portugal számára 57.000 Kropastchek-féle ismétlő fegyvert. Ezenkivűl mintegy 500.000 fegyvert alakítottak át és igen nagy mennyiségű fegyverrészeket, mint puskacsöveket, szerszámokat, szuronyokat és egész fölszereléseket szállítottak a nevezett államoknak.

Minthogy a fegyverek iránt való kereslet igen változó, s olykor nagyon is gyönge, a fegyvergyár-társúlat igazgatósága szükségesnek találta, hogy valami új iparágat, nevezetesen a dynamo-elektromos gépek, íves és izzólámpák gyártását is fölvegye munkakörébe s ezt sikerűlt is Steyrban meghonosítani.

A faipar köréből kiemeljük a már említett fa- és játékárú házi iparát Viechtauban Gmunden mellett. A Höllengebirge éjszaki ágainak területén a Traun- és Atter-tó között, a kies Aurach-völgy mentén mintegy 377 család foglalkozik 755, munkára termett emberrel, többnyire durva mívű házi és mezőgazdasági eszközök, kanalak, esztergályos munkák, faragványok és játékárúk készítésével. Az elszórtan fekvő házak szegényes szobájában rendesen nemcsak a családfőt találja az ember szorgos munkában, hanem az asszonyt is egész családjával; a munkafölosztás annyira megy, hogy a leggyöngébb erő is fölhasználható és a szükség rá is kényszeríti valamennyit. Itt, ezen a paradicsomi szép vidéken, az idők viharaiban megszürkűlt hatalmas Traunstein aljában, lakókkal teletömött, gőzös, fülledt levegőjű, olykor csak apró ablaklyukakon világított szobákban készűl az a sok csinos dézsa, sajtár, kupa, vödör, kanna és mosdókád a „fenyőfa elefántcsontjából”, melyeknek Felső-Ausztriában, különösen pedig Bécsben és Budapesten nagy keletjök van. Itt készűl az a tömérdek játékszer, a sok fa-ló, bábu, tarkára festett doboz, kard, stb., melyek az aldunai tartományokban, jelenleg majdnem egyedűli piaczokon, igen sok bolgár, román és bosnyák gyermeknek okoznak igazi örömet. Az árúnak vásárra kerűléséről nehány kereskedő gondoskodik, a kiknek kezében van az egész üzlet, és a kik a munkásokat is – olykor igen nyomasztó alárendeltségben – tartják. A faragásra való fát a munkásoknak az erdőigazgatóság mérsékelt áron adja és elég baja van miatta, a mennyiben a faragni való fa szolgáltatása többféleképen akadályozza az erdőigazgatóságot s csökkenti az erdő jövedelmét a nélkűl, hogy a házi-iparral foglalkozó munkásoknak érezhetően használna; minthogy t. i. e munkások a kereskedők hatalmában vannak, a nyers anyagban való árleengedés többnyire csak ezek javára esik.

A viechtaui fafaragók egyes fogásokban többnyire bámulatos ügyességet érnek el, az eljárást egész a körmönfont egyszerűsítésig viszik s olykor a legnagyobb szabatossággal dolgoznak. Csak így magyarázható meg czikkeik meglepő mennyisége s előállításuk csekély költsége. Különben szerszámaik és egész technikájok elavúlt, formaérzékök alig van, vagy épen nincsen s azért készítményeik esetlenek, nem alkalmatosak és ízlés sem igen van bennök. Legújabb időben azonban azon igyekeznek, hogy a régi fa- és játékárú-ipart újra föléleszszék s részben átalakítsák; Neunkirchenben, a Viechtau szívében ugyanis faragó iskolát állítottak, melynek első föladata, hogy a munkások technikai eljárását javítsa és ízlését nevelje, a jövőben pedig arra törekedjék, hogy az árúkat, vagy legalább a jobb készítményeket a munkások érdekében egyenesen maga küldje szét a vásárra.

Ősrégi iparág a vászonszövés; egykor egész Felső-Ausztriában el volt erjedve, jelenleg azonban a tartománynak csak a Dunától éjszakra fekvő részeiben (az egykori Mühl-negyedben) van meg nagyobb mértékben. A fínomabb árú itt készűl három gyárban: Haslach, Lichtenau és Helfenberg helységekben. E gyárakban azonban aránylag kevés munkás van elfoglalva; sokkal több dolgozik odahaza darab számra és a közönséges árút készíti. A takács, kinek többnyire egy kis háza és valami csekély földje van, mely szegényes életmódjához megtermi neki a burgonyát és főzeléket, a fonalat a hozzá tartozó kellékekkel, olykor a szátvát is a gyártól kapja s a kész vásznat a kialkudott, gyakran igen sovány bérért beszolgáltatja. Ilyen módon foglalkoztatnak egyes kereskedők és kalmárok száz meg száz házi takácsot Rohrbach, Haslach, Aigen, Sarleinsbach, Peilstein s más helységekben. E takácsok a kedvezőbb évszakban saját földjüket mívelik és, különösen aratáskor, mezőgazdasági napszámosoknak szegődnek be, mivel evvel a munkával többet keresnek és jobban élnek, mint a szövőszék mellett. Mikor azonban beköszönt az ősz s a tél és más jövedelmi forrásuk nincs, ismét a takácsmesterséghez fordúlnak a szegények, mely legalább a nagy nyomorúságtól megmenti őket. A felső-ausztriai kézi takácsok száma jelenleg még mindig több ezernél; ezek évenként körűlbelűl 44.000 darab, többnyire lenvásznat készítenek több mint 350.000 forint értékben.

Pamutfonó kilencz van Felső-Ausztriában (három közűlök Kleinmünchenben), összesen kerek számban 150.000 orsóval és 1.500–1.550 munkással. Többnyire kevésbbé fínom pamutfonalat készítenek (2,750.000 forint értékben), melynek a monarchiában mindig jó kelendősége van. Kleinmünchen egyik fonójával kapcsolatban van egy gépre járó pamutszövő is; azon kivűl két ilyen pamutszövő van még Traunban és egy Vöcklabruckban. Jelentékeny lenfonó van Stadlban Lambach mellett, melyben 500 munkás dolgozik és fonalát részben a külföldre, Német- és Olaszországba szállítja. Végre meg kell még említeni egy gyapjúszövőt Linzben, mely e szakba vágó szöveteken kivűl készít tarka öveket Szerbia, Bosznia és Törökország számára, valamint zászlónak való szöveteket az osztrák-magyar tengerészet számára.

A felső-ausztriai papír-ipar jelentékeny és készítményei kiválóaknak mondhatók. Papirgyárak és faköszörűk vannak Steyrermühl, Nettingdorf, Steinbach, Wels, Traun, Hochpoint, Laakirchen, Obermühl, Schwanenstadt, Thal, Steyr, Steeg, Altenfelden és Weinlach helységekben. Ez az iparág 1.000-nél több munkás foglalkoztat. Készítenek mindenféle nyomtatáshoz való, iró- és csomagoló-papirost, valamint selyem- és szivarka-papirost mintegy 2 1/2 millió forint értékben. A gyártmányoknak keletök van a monarchiában, Romániában, Törökországban és Keleten.

Érdekes az ingás órák gyára Ebenseeben. Mintegy 50 asztalos és 150 órás, jobbadán mind fiatal munkás van itt alkalmazásban. Az évenkint elkészűlő 1.200–1.500 ingás óra, kitűnő volta mellett, olcsó és az egész monarchiában kelendő, sőt Spanyolországban, Angolországban és Amerikában is veszik.

A tartománynak sok és vízben dús patakja több mint 2.000 kisebb-nagyobb malmot hajt, melyek a helyi lisztszükségletet tökéletesen kielégítik. A sok házi malom, mely ezen kivűl van, meg az a körűlmény, hogy a pékek, a kik ezelőtt gabonájokat a malmoknak adták át megőrlés végett, az üzletökhöz szükséges lisztet jelenleg magok is egyenesen a nagyobb műmalmokból veszik: a bér-malmok állandó hanyatlását idézi elő a vidéken úgy, hogy a malmok már kizárólag csak a parasztoknak való őrlésre szorítkoznak s régen megszűntek jövedelmezők lenni. Ellenben a műmalmok száma, a melyeknek legtöbbje csak a helyi szükségletre dolgozik, szaporodóban van. Csak két nagyobb malom, a kleinmüncheni és a welsi dolgozik kivitelre, évenként mintegy 130.000 egész 150.000 métermázsa lisztet adván árúba. Az összes lisztmennyiség több mint egy millió métermázsa, több mint 9 1/2 millió forint értékkel.

A 239 sörfőzőben évenként körűlbelűl 850.000 hektoliter sört főznek; ebből 15 nagyobb sörfőzőre magára több mint 380.000 hektoliter esik. A legnagyobb sörfőző Zipf városában van s évenként több mint 105.000 hektoliter sört főz. A felső-ausztriai sör általában jó, részben igen jó gyártmány, s magában a tartományban, meg a szomszéd vidéken kél el. A sörfogyasztás általános; még a munkások és parasztemberek is sört isznak. Dús gyümölcs-szüretek alkalmával azonban igen sok alma- és körtebort készítenek, a mi azután a sörivást, a sörfőzők meglehetős kárára, nagy mértékben csökkenti.

A gránit-bányák Mauthausenban és Neuhausban (a Duna mellett), valamint Schärding közelében messze földön ismeretes szép és tartós követ szolgáltatnak, mely útczakövezésre, emlékoszlopokra, hídlábakra és nagy épületekhez különféle részletekre alkalmatos és igen keresett. A mauthauseni gránitnak jó kelendősége van a tartományon kivűl Alsó-Ausztriában, Morvaországban, Stiriában, a magyar korona országaiban, sőt Szerbiában és Romániában is.

Malomköveket Pergben és vidékén már a XII. században vágtak. Az itteni malomkő-bányák igen terjedelmesek és – bár olyan régi idő óta vágják, – kimerűlve még mindig nincsenek. A felső-ausztriai malomköveknek kiváló jóságuk miatt igen jó hirök van és a mintegy 8.000 darab évi termés elkél a monarchiában, Angliában és Spanyolországban, sőt néhány az amerikai Egyesűlt-Államokra is eljut.

A tulajdonképeni kis-ipar egészben véve, miként sehol, úgy Felső-Ausztriában sincs szerencsés helyzetben. Rendesen csak a legközelebbi helyi szükségletet szolgálja s különösen a megfelelő iparágak készítményeinek kijavítgatásával foglalkozik.

A nagy-kereskedés nehány nagyobb czég kezén van, többnyire a tartomány fővárosában, Linczben és csupán a fűszer- és gyarmatárúkra, rőfösárúkra, a vasra és vasárúkra szorítkozik.

A tulajdonképeni árúczikkekkel való kereskedés, melyhez mintegy 9.500 üzletszerű vállalat tartozik, csak helyi jelentőségű kis-kereskedés: gabonát, szarvasmarhát, zsírt, vajat, sajtot, tojást, tejet, vadat, nemes halat, tűzi- és szerszámfát, komlót, takács-kórót (Dipsacus fullonum L) sat. nagy mennyiségben szállítanak ki és jó jövedelmök van belőlök.

Felső-Ausztria vasút-hálózatát az állami vasút nyugati vonalai és a magánbirtokban levő kremsvölgyi (Lincz-Micheldorfi) vonal teszi; a vonalak terjedelme 696 kilométer.

A jelentékenyebb iparhelyek, valamint ezek és a vasúti hálózaton kivűl eső nagyobb városok között a személyforgalmat gyakran igen kezdeties társaskocsik (Stellwagen) tartják fenn.

A teherszállítást a vasútak, gőzhajók és a postán kivűl sok magánfuvaros (Bote) végzi. Ezek rendszeresen, többnyire hetenként kétszer indúlnak útnak s így a tartomány legtávolabb eső helyeit is folytonos kapcsolatban tartják a fővárossal s a többi jelentékenyebb városokkal. Ezek az egyszerű emberek általános bizalomban részesűlnek s csakugyan bámúlni való, mennyi készséggel és becsülettel végzik számos megbizatásukat. Szekerök többnyire kétfogatú, azért a hegyi útakon előfogatra van szükségök. Lovaik gondosan vannak fölszerszámozva s a fuvaros kiváló gondot fordít a lószerszámon a fényesre csiszolt sárgaréz ékítményekre. A kocsis sohasem ül a szekéren, hanem mindig a lovak mellett ballag az ismeretes fuvaros kék mándliban és az unalmas útat úgy rövidíti meg magának, hogy az ostorával pattog.

Régi társaskocsi. Greil Alajostól

A Dunán, mely Felső-Ausztriát Passzautól Sarmingsteinig szeli, továbbá a Traun-, az Atter-, a Wolfgang-, a Mond- és a Hallstatti-tavon gőzhajók járnak, melyek mind a személy-, mind a teherszállítást végzik. Az a kisérlet, hogy az Inn folyón is rendezzenek gőzhajózást, a folyó kedvezőtlen állapotán bukott meg. A tartomány többi folyója közűl az Enns, Traun, Ager és Vöckla folyókon járnak bárkák, a Steyr és Alm folyókon pedig kis tutajok. A forgalom azonban nem jelentékeny s csakis deszka, zsindely, tűzifa, só és vas szállítására szorítkozik.

Felső-Ausztria természeti szépségekben igen gazdag föld; az idegenek mégis csak csekély részét ismerik és látogatják. Az idegenek árja, miként a régi útleirások bizonyítják, már a régi időben, már akkor, mikor gőzhajók a Dunán még nem jártak és a Lincz-gmundeni lóvasút sem volt meg, a hegyi tavakkal s magas hegyekkel ékeskedő Salzkammergut felé fordúlt. Ez a tourista-forgalom azóta, hogy ezt az Istenáldotta darab földet minden irányban vasútak szelik át s a közlekedést gyors és jó gőzhajók, meg társaskocsik rendkivűl megkönnyítik, természetesen nem is sejtett mértékben gyarapodott. A vendégfogadók általában a kor színvonalán állanak, sőt egyes helyeken, mint pl. Ischlben, Gmundenben, Kammerben az Atter-tó mellett az előkelő csín és kényelem tekintetében a rendkivűli követeléseknek is megfelelnek. A vendégfogadókban a teljes ellátás rendszere, a mi Svájczban az idegenek odasereglését állandóan biztosítja, a Salzkammergutban ez ideig – sajnos – még nem tudott általánosan meghonosúlni.

Vásáros hajó Lincz mellett. Greil Alajostól

A kremsvölgyi vasút Linz–Micheldorfi vonalának megnyitásával Kirchdorf, Windischgarsten, Steyerling és Molln gyönyörű völgyei tulajdonképen csak a nagy közlekedésnek nyiltak meg, de mai nap már sok látogatásnak is örvendenek, a mi azelőtt a nagy távolságok és drága közlekedés miatt rendkivűl nehéz volt. A tartománynak a Dunától éjszakra eső része azonban mindamellett, hogy sok szép tájéka és gyönyörű kilátást nyújtó pontja van, az általános tourista-forgalom előtt majdnem tökéletesen el van zárva. Az oka ennek az, hogy itt nincsenek még kellő vasútak, a mennyiben az egész nagy területet ez ideig csak a Lincz-Budweisi vasút szeli át.

Ebensee. Schindler Jakab Emiltől

És valóban sajnálni való, hogy a Duna völgyében Passzautól Bécsig,mely tájképi szépségekben kiválóan gazdag, a tourista-forgalom oly csekély, holott a Rajna-partjai, melyekkel a Duna völgye bátran mérkőzhetik, olyan nagy vonzó erővel birnak, hogy hírök túlterjed Európa határain is. A „Deutsch-Österreichischer Alpenverein” és az „Österreichischer Touristenklub” egyes szakaszainak nagy érdeme, hogy az Alpesek világát kutatják és ismeretét közleményeikkel lehetőleg közkincscsé teszik. Sikeres működésök a gyakorlati téren új útak készítésében, az útak kellő jelzésében, a magas hegyi kirándúlásoknak szolgáló menedékházak alapításában és a vezetők szolgálatának szabályozásában is nyilvánúl. Sok történt már ebben az irányban, de még több a tenni való arra nézve, hogy az idegenek forgalma a tartományban szerencsésen kifejlődjék és éltetően hasson a kereskedelem és ipar fölvirágzására a szép Felső-Ausztriában.

Junginger E.-től