Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

5. fejezet - Felső-Ausztria

5. fejezet - Felső-Ausztria

Az Osztrák-Magyar Monarchia térképe.

Felső-Ausztria tájképekben.

Schlägen tanya, egykori római telep. Zetsche Edétől

Steyr vidéke. Dürnberger Adolftól, fordította György Aladár.

A Felső-Ausztria és Stiria közt levő határvonal a felső Traun vidékétől keletre csaknem az Enns folyóig egy hegyláncz gerinczén vonúl végig, mely a magas Schrott és az Ischl mellett levő Schönbergnél kezdődve a Pyrgasig és a Hallermauer hegységig czikk-czakkos csúcsok és gúlák hosszú sorozataként tűnik fel s az egész tartományban messze távolból, sőt még Csehország magasabb déli hegyeiről is látható. Ennek a határfalnak nyugoti része hatalmas mészhegységűl emelkedik ki az Enns, Traun és Steyr völgyeiből s csúcsai egy szétszaggatott, kopasz szirtekkel és szakadékos kőmezőkkel megrakott fensíkot koronáznak, mely délre a Grundl-tó felé hanyatlik alá, nyugaton a zöld Traun hullámaiba meríti a tövét, éjszak és kelet felé pedig meredek falakkal esik le az Offen-tó, továbbá az Alm, Hetzau, Steirling és Steyr völgyei felé. Az Alpeseknek ezt a részét, mely főkép dachsteini mészből és fődolomitból áll, Holt-hegységnek nevezik; két egyenlőtlen része közűl a nyugoti, az úgy nevezett Priel-csoport, terjedelmét, valamint az alakok zordonságát tekintve, felűlmúlja a keleti, úgy nevezett Warscheneck-csoportot, melyet vele a „Salzsteig” magas nyerge köt össze. A hegység legmagasabb csúcsai éjszak felé sorakoznak s a nagy Priel-csoportban a 2.500 méter magasságot is felűlhaladják. A Warscheneck-csoport törzsét a Pyhrn-szoros választja el a Bosrucktól, ama sajátságosan kicsipkézett sziklafaltól, mely Spital am Pyhrn község lakóinak január 13-án és 14-én igen érdekes látványt nyújt az által, hogy rovátkáiban a nap egymás után nyolcz ízben látszik fölkelni és hét ízben leszállani. A Bosruckhoz csatlakoznak továbbá kelet felé a nagy és kis Pyrgas gúlái; a tartomány határvonala innen a Scheiblingstein, Hochthurm és Langstein gerinczein vonúl végig, azután a Laussa patak mellett halad az Ennsig.

A határvonalat alkotó sziklafaltól éjszakra a mészkő csak két hegylánczban emelkedik föl hatalmas sziklahegyekké, mely hegylánczok éjszaknyugatról délkelet felé vonúlva, a lassanként ellapúló elővidék felé egész sereg gyönyörű havasi völgyet zárnak közre. Egyik hegyláncz az Alm jobb partján meredeken emelkedik fel Hochsalmig s elhatol egész a Krems melletti Micheldorfnál lévő szürke Falkenmauerig; a másik ellenben, melyet Sensen-hegységnek neveznek, Klaus közelében a Speringgel együtt a Steyr völgyszorosából emelkedik ki s nagy ívben vonúl egészen az Enns vidékeig; tetőit gyalogfenyők és havasi rózsabokrok borítják, s az alpin növényzet utolsó képviselőiként néznek le arra a dombvidékre, mely a Duna felé mindinkább laposodva éjszaki irányban kiszélesedik.

Azok a vizek, melyek ezen havasi csúcsok koszorújából éjszak felé futnak, nagyobb részt a Steyrban egyesűlnek. Ez a folyó a hinterstoderi völgy legfelső részében ered, forrásán túl nem messzire magába veszi a magas Priel sziklatömbjéről apró zuhatagokban aláfutó kanyargós Steyrt s azután a nevezett völgyből a kis Priel és Steirsberg között egy szűk sziklahasadékon át tör magának útat; majd tajtékozva s zuhogva rohan egy magas sziklapadon át, a „Stromboding” zordan pompás vízesését alkotva s vad rohammal fut tovább éjszak felé a Priel sziklatömb éjszakkeleti lejtői és a Tamberg között. a sziklahasadék nyílásánál a Warschenecken eredő s a Windischgarsten völgyből jövő Teichellel egyesűl s együtt sietnek ama szűk sziklaszoros felé, melynek falait nyugaton a Kirchmauer, keleten pedig a Spering-hegyek alkotják. Itt erősbödik meg a Steyr a Steirlinggel s a két folyó öszevegyűlt világoszöld hullámai zuhogva futnak Klaus mellett egy szakadékon végig éjszak-kelet felé, a hol a Krems forrásvidékétől csak alacsony hegynyereg választja el őket; innen Leonstein és Molln előalpesi kies völgyein futnak végig, egyesűlve a kanyargó Steierlinggel s végűl még hosszú útat téve meg Steinbach és Sierning környékén a dombos alföldön át, a vasgyártásáról híres régi Steyr város határában az Enns hullámival egyesűlnek.

Kirchdorf. Schauer Jánostól

Hogy a tájképi szépségeket a termékeny dombos vidékről az Előalpesek területére, onnan pedig a komoly nagy Alpesekhez való átmenetel kellemes fokozódása szerint élvezhessük: Linczből indúlunk ki a kremsvölgyi vasúton, s aztán gyorsan átfutunk a Traun melletti síkság alsó részén, melynek „Welsi puszta” régi nevét már régóta hazudtolja a rajta virágzó földmívelés; majd átmenve a Traunon, széles, mindkét oldalról szelíden emelkedő magaslatoktól szegélyezett, rétségi völgybe jutunk, melyen a Krems számtalan kanyarúlatokkal kígyózik végig; a a dombokról gyümölcsfa-sorokkal övezett szántóföldek tűnnek elénk, a mező és rét közé kis ligetek ékelődnek s mindenütt a természet áldása dúslakodik; várszerű paraszttanyák, barátságos községek előtt haladunk el; üdvözlő tekintetet vetünk föl Kremsmünster hírneves apátságára, a műveltség ez ezer évesnél idősebb otthonára s csakhamar a lombos erdőkkel borított homokkőhegységek vidékére érkezünk, melyek az éjszaki mészkő Alpeseket kisérik. Széles völgy tárúl fel előttünk, Kirchdorf és Michldorf völgye; a sikság jól művelt, gyümölcsösök, búzaföldek váltakoznak a rétekkel, mindenütt tölgyfák és hársak, a völgynek eme fő ékességei, vannak elszórva a mezőn, s a zöld lombok közűl a két szomszédos község jókora házai, valamint a Krems-melléki nagy számú kasza-hámorok kandikálnak ki nyájasan; a baloldali hegylejtőről Ó-Pernstein sziklavára tekint le s a völgy hátterét egy zöld lombokkal borított dolomit kúp zárja be, melynek tetejét egy ősrégi kápolna, a Georgenberg, koronázza. A dombos vidék barátságos képétől azonban hova-tovább távozunk; tekintetünket azok a komoly sziklacsúcsok vonják magukra, melyek az erdős előhegyek fölött látszanak: a meredek oldalú Spering, a Falkenmauer hosszú, komorszürke fala az a hóvonalak által megszakgatott hegység, mely a két szikla-színfal között a szakadék fölött a homályosan kékes messziségben tornyosúl, t. i. a Warscheneck. Az Alpesek tövén vagyunk!

Most már déli irányban haladunk tovább, mindaddig, míg a Krems melletti „Humesbühel” nevű sziklafal el nem zárja útunkat s az országútat is kelet felé kanyarodásra nem kényszeríti. Itt jutunk el a Steyrhez, mely keskeny medrét több, mint 40 méter mélységre ásta be a vízszíntes rétegzetű conglomerat kőzetekbe. A völgy talaja a folyó fölött tekintélyes magasságban lapályos, jól mívelt terrasz, melynek szelid vonalai aligha elárúlnák keletkezése történetét, ha az erőszakosan vájt szakadék nem beszélne róla. A jégkor volt az, mely e völgyet hajdan óriási kőtörmelékekkel betöltötte; mert földrészünk lehűlésekor a „Holt-hegység”-et és a szomszédos Alpeseket is jégár borította; hatalmas jégárak tódúltak le innen Windischgarsten és Hinterstoder völgyeibe s itt egyesűlve megalkották a tekintélyes, egészen Mollnig nyúló Steyr-jégárt.

Ebből az óriási jégtengerből ma már csak egy parányi rész maradt meg, a nagy Prielen levő „Kühkar” nevű firn-mező, mely forró nyári időben alig egy pár hektár területű sötétszürke jégtömbbé olvad össze, melyet keresztbe menő szakadékaival valóban úgy lehet tekinteni, mint az Alpesek legéjszakibb jégár-képletét.

A zöldelő terraszok, a Steyr és az ebbe ömlő Teichel mellett fölfelé eső rövid megszakadást kivéve, több órányira húzódnak; Klausnál azonban a sziklás hegyoldalak mindkét parton már nagyon közel jutnak egymáshoz. Pompás bükkerdő fedi be az egész völgyszakadékot; sötét bujazöld növényzet gyönyörködteti mindenütt a szemeket s csak itt-ott csillámlik ki egy-egy vakító fehér folt a vadon belsejéből. Az a vár az egyik, mely a régi Tutatio római kastélyhelyén egy sziklás előfokon kapaszkodik meg, s azután annak a falunak fehér házacskái, melyet a környék erdei lakosai az erőd oltalma alatt már a középkor kezdetén raggattak itt a hegyoldalhoz.

Fél óra járásnyira Klauson túl elhagyjuk a Steyrt és a Steirling partján haladunk fölfelé, míg egy erdős hegynyereghez jutunk, mely a déli magas hegységről hajlik alá; ez az úgy nevezett „Ring”. Alattunk több órajárásra terjedő hosszú völgy fekszik egyedűl és világtól elzárva; bármerre tekintünk, nyoma sincs emberi lakásnak; még az a keskeny ösvény is, mely a meredek lejtőről levezet, nehány lépés múlva elvész a kavicsok között. Délen a Holt-hegység királya, a nagy Priel emelkedik; világosszürke csúcsát tündöklő hó övezi; ehhez, mint megannyi kristály, több, rémületesen szakadékos gerincz csatlakozik, melyek közűl egy a Zwillingskogel és Hohes Kreuz csúcsokon át vonúl el, míg egy másik, csaknem párvonalban a Rothgeschirrtől a Schneethalon és Edlerkogelen át éjszak-nyugot felé vonúl. Az Alpesek éjszaki szélén állunk; a merész alakok, melyeknek megalkotásában épen a Priel hegytömbnél mintegy egész hatalmukat ki akarták mutatni a természet elemi erői, lassan-lassan szelídűlnek, mennél inkább törpűlnek annak éjszak felé kinyúló ágai. A szürke dolomitcsúcsok vaskos tömbökké tompúlnak, a körvonalak enyhébbekké válnak, a hol az erdő megkezdődik s a szétszakgatott sziklagerinczek, a mint a Holt-hegységtől éjszakra húzódnak, homályos kék domblánczokban végződnek. Több óra távolságra óriási erdőségek borítják a völgyet s néma csendben terjeszkednek ki alattunk; csaknem idegenszerűnek tűnnék föl e sajátos komoly kép, ha a fenyőfa-sűrűségből két kis barátságos malachit-zöld tónak, az „Ödseen” (Ödsee = ridegtó) tükre nem csillámlanék ki felénk.

Visszatérünk a Steyr magaslataihoz s e folyó partján fölfelé, továbbá mellékfolyója, a Teichel, mellett eljutunk a Windischgarsten völgybe. Még e helyen is, több mint 600 méter magasságban, föltaláljuk a felsőausztriai dombvidék termékeny, változatos jellegét; rétek és szántóföldek, melyeken még érik a búza, váltakoznak a ligetekkel; a gyümölcsfák között mindenütt egyes tanyák mutatkoznak, a napfényes völgyből szigetként elkülönűlten csúcsos, erdős hegyek emelkednek föl. S ezen virágzó vidéket magas hegységek koszorúja zárja körűl: a széles hátú Warscheneck, a nemes alakú Pyrgas-csoport, a hosszan elhúzódó Sensen-hegység s végre a valamennyi között leggyönyörűbb Priel-hegyláncz.

A völgy vendégszerető régi székhelyéből egymásután keressük föl a nevezetes részleteket, melyek e környéken oly nagy számmal fordúlnak elő: a XII. században épített Spital am Pyhrn falut, hol egykori apátságának márvány romjai említésre méltók; ott találjuk továbbá a komoran sötét Gleinki tavat, a Piesling titokzatos forrását, mely mint sötétkék mocsár támad egy szédítően meredek kőfal alatti rejtelmes sötét barlangban s azután átlépve a sziklamedencze karimáján, tündöklő vízesésekben zuhog le tajtékozva a mélységbe. De a mi mégis leghatalmasabb vonzóerőt gyakorol reánk, az ama merev kőszálak titokzatos varázsa, melyek nyugot felől, a magas Prielről és hatalmas szomszédairól tekintenek ide. Négy órai úttal innen a Hinterstoder völgybe jutunk, mely e hegyek alján nyílik.

Ritkán állította össze a természet oly pazarsággal a legbájolóbb ellentéteket egymás mellé, mint ezen, a világtól oly messze eső zugban; magasztos és kellemes sűrűn váltja föl egymást; a nagyszerű alpesi világ komolyságával gondosan művelt völgyi síkság kiessége párosúl. Szétszórva fekvő házak közt jó kocsiúton haladva, folyvást váltakozó hegyi képeket lát maga előtt az útas; új csúcsok tünedeznek föl, mások hatalmas színfalak mögé tűnnek el, míg végre a völgy közepén teljes kilátás nyílik a nagyszerű déli völgyzárlatra: ott állanak előttünk szorosan összekapcsolt félkörben a legfelsőbb Steyrvölgy mészkő óriásai, a Hochkasten, Hebenkas, Sinnewell, Brieglersberg, Gamspitz, s azután a Salzsteig hasadékától keletre: az Eisenstein, Hirscheck, Türkenkar, Hohes Kreuz, Hochmölbing és Schröcken: – egész koszorú bizarr csúcsok-, tornyok- és kupolákból.

De még e hegyi czirkusz látványánál is jobban megragadja figyelmünket a Polsterlucke nevű kis oldalvölgy képe. A magas Priel és a Spitzmauer, a Holt-hegység e két legmagasabb ormója, merészen kikerekített kanyarúlattal két dolomit előfokot bocsátanak le a Steyrhez, az Öttlberget meg az Ostrawitzot; az első szaggatott szürkésbarna tömb, az utóbbi karcsú, tűalakúlag képződött gúla; e két hegy képezi keretét annak a szűk komor katlannak, melynek hátterében a két előbb említett magas hegység emelkedik. Itt nyúlik föl mint torony a Spitzmauer a völgyből vagy 2000 méter magas tündöklő sima, csaknem függőleges falakkal s közvetetlenűl mellette, a Klinser-hasadék által elválasztva, magaslik föl a Priel vaskos tömegével. Oly szorosan nyomúlnak egymáshoz e helyen a hegyóriások, hogy a völgykatlan aljába a napsugár csak egy pár órára képes behatolni. Bűbájos varázs terűl el a sötét katlan felett, ha a Klinser-hasadék mögött letűnik a délutáni nap és végső sugarai csillogó ragyogással töltik be a levegőt. Ha ekkor a szürke mészkő meredeksége rezgő ködképekké látszanak átalakúlni, míg a tetőket az esti napfény megaranyozza, ellenállhatatlan vágy vonz fölfelé s a fölmenetel fáradságáért dús jutalom kárpótol bennünket.

A Polster-völgy felső vége. Schauer Jánostól

A Priel, magassága s nagyon éjszak felé nyúló fekvése folytán, az éjszaki Alpeseknek egyik legkiválóbb csúcsa. A ki a tetejére eljut, nagyszerű képet lát onnan: keleten a Schneeberg, délen a Karawankák csúcsai, nyugaton a Kaisergebirge zárják be a havasi vidék számtalan csúcsaira nyíló kilátást; éjszakon a dombos és a lapályos vidék óriási sáncznak látszik az égalján, s még a bajor-cseh hegység hosszan elnyúló hullámvonalai sem zárják be a látóhatárt. S mindamellett örömest visszatér tekintetünk e tündöklő távoli képektől az előhegyek alja körűl tarka szőnyegként terűlő vidékeihez a gazdag változatosságú, áldott, szép Felső-Ausztriának.

A Duna völgye Passzautól Linczig. Dürnberger Adolftól, fordította György Aladár.

A Cseherdő tömeghez tartozó gránittömb déli szélét egy nyílás szakítja át, mely főkép éjszaknyugotról délkelet felé fut, de emellett igen sok esetben irányától eltér, sőt néha azzal épen ellentétes nyomon halad s ezáltal a legkülönfélébb kanyargásokat hozza létre. Ennek a szeszélyesen futó szakadéknak a fenekén ömlik be ma a Duna az osztrák tartományokba; Passzautól Linczig mindkét parton csaknem folytonosan magas sziklafalak környezik úgy, hogy csak itt-ott maradhatott meg azok alján egy-egy ki szalag föld, mely csak a legritkább esetekben elegendő nagyobb községek számára. Általában csöndes erdei magány jellemzi a partot, melynek meredek lejtőin (a népnyelv Leithe néven ismeri) csak néhol húzódik el egy-egy kevéssé élénk útacska. Sőt maga a folyó is csak oly zajtalan, mint partmelléke.

De ne képzelje senki, mintha e folyamvidék néma csendje elandalító idyll volna. A part sziklafalai úgy állanak egymással szemben, mintha óriások kezei tépték volna szét egymástól; a számos kőomlások a bükkerdőből fenyegetőleg kimagasló és szeszélyes alakú gneiss sziklák koronkénti összeomlásáról beszélnek; a víz sebesen rohan lefelé, igen sok helytt sziklákat zúgva körűl tajtékzó habjaival, s várak és régi rablófészkek romjai tekintgetnek alá daczosan a part magas bérczfalairól. Mintha a dicső múlt leheletét éreznők, mintha a csendes folyó is tudomással birna arról, hogy évezredeken át világtörténelmi átalakúlásokat előidéző eseményeknek szolgált útúl, hogy hordozója és előidézője volt a nyugoti műveltségnek, s természetes megalapítója egy nagy birodalomnak.

Krämpelstein várrom. Zetsche Edétől

Passzauból hajón útazunk el; meglehetős sokáig gyönyörködhetünk még abban a páratlan látványban, melyet a három összeomló folyó, az Inn, Duna és Ilz között fölemelkedő ősrégi püspöki város nyújt. Csakhamar azonban közelebb nyomúlnak a parthoz s mindinkább meredekebben emelkednek föl a Sauwald magaslatai, majd egy kiszökellő zord gránitszikla irányváltoztatásra kényszeríti a folyót; a sziklán festői rom emelkedik, a Krämpelstein, melyet a nép egy régi monda után „Schneiderschlöss’l”-nek is nevez; ez az első szemünkbe ötlő épület osztrák földön. Azután a folyó medre megszűkűl; a táj mind komorabb színt ölt; egymásután vonúlnak el előttünk azok a régi helyek, melyeknek „zell” végzetű nevei, minők Hafnerzell, Engelhartszell, Freizell, Inzell, stb., arra mutatnak, hogy eleinte remetelakok voltak, úgy szintén a tetőkön emelkedő hatalmas várkastélyok: Viechtenstein, Ranariedl, Marsbach, Wesenstein s a regékben gazdag Haichenbach vagy Kerschbaumerschloss. A haichenbachi vár komor, félig szétomlott bástyatornya, melyet egykor egy testvérgyilkos alapított, hogy ebben a vad magányban vezekeljen s melyet Miksa császár romboltatott szét, hogy a vakmerő Oberhymerek rablásait meggátolja, magas bükkfák közt tűnik el s most a folyam partjának egyik legnevezetesebb helyéhez érünk. A keskeny sziklakönyöknél oly hirtelen kanyarodik a folyó, hogy azután körűlbelől fél mérföldig imént elhagyott medrével egyközűleg visszafelé fut. E kanyarúlatnak a túlsó oldalán feküdt egykor Joviacum, melyet a rómaiak a Duna jobb partjának oltalmára alapítottak; e helyen szálltak át az összeszorúlt folyamon egy éjjel a herulok s az erődben levő összes katonákat és lakosságot legyilkolták. Ma a buja növényzet elfeledteti a kellemetlen zug borzalmait; a még ma is fölismerhető sánczokat eltakarja a magas növényzet, s a köztök épűlt Schlägen-major barátságos házikóit csaknem teljesen elfödik az óriási dió- és körtefák zöld lombjai; a nép azonban megőrízte azt a regét, hogy egykor e helyen egy pogány város sülyedt el, mialatt lakosai féktelen ünnepi tobzódásba voltak merűlve.

Ezen túl több mérföldnyi távolságra csaknem minden emberi lakóhely eltűnik a partokról. A völgyszoros még szűkebbé válik, a sziklafalak, melyeknek sötétszűrke színét csak őszszel élénkíti meg a halványsárga színt öltött bükkfalombozat, még meredekebbekké és magasabbakká válnak, a folyó minden gondolható irányban kanyarog és kóvályog s hulláma zajongva zúg a szirtcsoporton. Csak két helyen, ott, a hol a kis és nagy Michel fut le a Mühlnegyed gránit fensíkjáról, van egy pár kis község: Obermühl és Untermühl, mind a kettő régi idők óta főlerakó helye azoknak az óriási fatömegeknek, melyek a Mühlnegyedből s a Cseherdőből szállíttattak ide tutajon. Az utóbb említett község fölött erdős lejtőn emelkedik a tartomány egyik legnagyobb várkastélya, Neuhaus, mely egy hirtelen kanyarodásnál emelkedve, föl- és lefelé egyaránt uralkodik a tószerűleg bezáródó Duna-medencze fölött.

Még egy kissé haladunk az erdős szorosban s akkor a tájkép Aschachnál egyszerre egészen megváltozik; a hegyek mindkét oldalon eltávolodnak a partoktól, mosolygó síkság tárúl szét, melynek déli széle fölött a Dachstein távoli jégárja fénylik s a Traunstein áll őrt, mint valami óriási sziklaőrtorony. Eltűnik a gránitszikla és fenyőerdő s helyette buja, kertszerű vidéket látunk. Az „Uffgau” (így hívták e síkságot a középkor kezdetén) az egész tartomány legmelegebb zuga napsütötte dombjain egészen a múlt század végeig bort termeltek, s Miksa császár Aschach városának egyéb kiváltságok mellett oly czímert ajándékozott, melyben a szőlőfűrt is előfordúl. Az aschachi bor ugyan elvesztette azóta hírnevét s csak a hartkircheni plébánia önzetlen hagyományos szokásának köszönhető, hogy még most is tartanak fenn itt körűlbelől egy holdnyi területet, mint szőlőkertet; ez az egyedűli a tartományban, mert a szőlőtermelést most már káposzta és hagymatermelés váltotta föl s ez a távoli Bécsben, sőt a Duna partjai mellett még sokkal lejebb is ismeretessé tette az aschachi és eferdingi „káposzta-vidék” nevét.

Ranariedl várkastély. Zetsche Edétől

Itt maga a folyó is, mely oly hosszan szorong keskeny sziklamedrében, kényelmesen szétterűl, több ágra oszlik s oly kényelmesen halad tovább, mint mellékfolyója, a „rest Aschach”, melynek barna langyos vize alig akar megválni vízi rózsákkal borított mocsaraitól. A partot környező magas fűzfák vagy rezgő nyárfák között itt-ott egy-egy tornyot, romot, kastélyt láthatunk; a hullámzó búzaföldek között egész sereg, nagy részt ősrégi község fekszik, többek közt Eferding, a római Marinianum, melyet már a Nibelungenlied is fölemlít. Az egykori Schaunberg grófság középpontján vagyunk, Schaunburg nagyszerű romjának aljánál, mely egykor Felső-Ausztria leghatalmasabb főúri családjának székhelye volt; ma a felvonóhíd fölött ősrégi hársfák és szílfák terjesztik szét lombkoronáikat; a nagy torony megrepedezett, a kápolna összedőlt s a romokból még kiemelkedő fínom gótmívű ablakok és ajtóívek fölött omladék és haraszt között már vadrózsa és szederbokrok ütöttek tanyát. Tovább haladva egy órányira ismét megváltozik a rendes kép; a folyó közepén homokzátonyok és csaknem tropikus növényzettel borított szigetek mutatkoznak; vadszőlő-venyige és vadkomló kúszik föl magasra a fűzfákon és jegenyéken, csaknem tömör sűrűséggé bonyolítva azok lombozatát. S mindamellett e szürkészöld ligeteken nem a síkság tikkasztó merengése honol, mert a Mühlnegyed közeli csúcsai, a honnan friss hegyi szellő fú, állandóan figyelmeztetnek bennünket, hogy még a felföldön vagyunk, s hogy hajónk e felföld legmélyebben fekvő csatornájában úszik.

Ottensheim. Zetsche Edétől

Azonban hamar vége van megint a síkságnak is; balfelől magas erdőborította hegyek nyomúlnak a Duna felé, a gránit újból átlép a folyón s a jobb parton itt-ott tekintélyes magasságra emelkedik; a folyó medre megszűkűl s a part tájképei hosszabb darabon ismét a Passau és Aschach közt levő hegyi szoroshoz hasonlítanak; itt nyílik a szép, fenyvessel zöldelő bejárat a tartomány fővárosához, mely mellett épen most haladunk el. A szoros nyilásánál két festői szépségű helység áll őrt, balról Ottensheim, ecsetre méltó várával, jobboldalt Wilhering, a hasonnevű czisterczi zárdával, a Kürnberg lejtőjén. Fenn a pompás erdőségben, mely Kürnberg város területéig terjed, volt egykor állítólag a Kürnbergiek vára, mely nyomtalanúl eltűnt; de a rege szerint innen eredt volna az a középkori dalnok, ki egy élénken vitatott nézet szerint a Nibelungok énekét költötte volna, s így ezt a pompás erdőséget a rege még költői fénynyel is megaranyozza.

Wildberg várkastély a Haselgrabenben. Zetsche Edétől

Szemközt ezzel egy kis vízhozta földön alakúlt zöld magaslaton láthatunk egy gót kápolnát néhány ház szomszédságában; ez Puchenau, mely ezer évvel ezelőtt a karolingi Ostmark határközsége volt; az itt volt komor bükkfaliget árnyában tartotta 827-ben Traungau Vilmos gróf a „taiding”-et a legrégibb germán állami és jogi élet ünnepies szokásjoga szerint.

E helyen azonban már élénkebbek az országútak, melyek szorosan a folyó két partján haladnak; egyik házikó a másikat éri, habár némelyik csak az előrehajló kőszikla alatt talál helyet, s a hol a sziklás part még egyszer nagyon közel ér egymáshoz s a szorosból jóformán csak egy keskeny kapu marad nyitva, túlról, mint valamely sötét lombos fasor végéről, Lincz völgyvidéke nyílik elénk; a balparton levő hegyek visszahúzódnak s tágas, rendkivűl festői ívet alkotnak, mely hűségesen megmarad a Linczen alúl derékszögűleg dél felé hajló Duna mellett; jobb oldalt a szikla teljesen véget ér; legutolsó előfokán még egy hatalmas épület emelkedik, az egykori vár s ez alatt lépcsőszerűleg sorakoznak a régi házak, teljesen elfedve a hegy lejtőjét; feltűnnek előttünk az újabbkori város tekintélyes házsorai, mihelyt elhajóztunk a lánczhíd alatt, mely Lincz és Urfahr testvérvárosokat összeköti; egész sereg ember élénkíti meg az utczákat és útakat, a hídon minden időben mindenféle kocsi, szekér szorong; mindenütt élet uralkodik.

A tágas és magaslatok által körűlövedzett medenczében fekvő városról a legjobb képet egyik éjszak felé eső emelkedésről nyerhetjük; ezért átmegyünk a Duna hídján és Urfahr testvérvároson, a melyen kivűl a freistädti országúttól balra a hohenfurthi út ágazik el s nyilegyenesen mély bevágásban halad éjszaknak a gránit felföld felé, melynek lejtői tágas félkörben veszik körűl a szeliden emelkedő termékeny síkságot. Csakhamar eljutunk a Haselgraben nyílásához, a Mühlnegyed gránit hegységében előjövő számtalan szakadékok egyikéhez, melyeken át mohlepett gránittömbök hatalmas tömegein keresztűl pisztránggal telt sötétlő patakok futnak le s a melyeknek meredek, sziklaromokkal borított és sűrű erdővel benőtt oldalai azt hitetik el velünk, mintha az Alpesek világában járnánk, mivel alúlról nem láthatjuk, hogy a felénk emelkedő napfényes magasságban gabona- és zabmezők terűlnek el s minden tetőn egy-egy tekintélyes paraszttanya található. Szemközt Wildberggel, ezzel a régi magas tornyú erőddel, a hol egykor Venczel cseh királyt tartották fogva Starhemberg Gáspár és Gundacker urak, átmegyünk a keskeny völgy másik oldalára s a baloldali lejtőn egyenesen fölfelé haladunk; kezdetben sötét fenyőerdő vesz bennünket körűl, azután messze kiterjedő hegyoldali rétre jutunk s végűl elérünk egy kis, magasan fekvő fürdőhelyhez, Kirchschlaghoz. Már itt csodálkozunk a tágas kilátáson, mely kelet és dél felé nyílik, de azért a láthatár jó nagy részét még hasonló magasságú előre nyúló erdős gerincz takarja el. Még egyszer lefelé kell tehát mennünk az összekötő nyereghez, s onnan megyünk föl komor, éjszakias erdőségen át a hegycsúcshoz.

Lincz és a linczi medencze. Zetsche Edétől

Fölmegyünk a Gizela őrtoronynak nevezett kőhalmazhoz, mely a sötét fenyőcsúcsok fölött emelkedik, s onnan a maga nemében páratlan kép tárúl elébünk. Az alkonyi napsugártól barnás színbe borúlt gazdag vidéket több mint 600 kilométer kiterjedésben az éjszaki mészalpesek lánczvonala öleli körűl, a Schneebergtől és Rax alpestől a Chiem tó déli oldalán fekvő hegyekig, a Kampenig és Wendelsteinig. Felső-Ausztriának csaknem összes, különben is alig egy pár négyszögmérföldre terjedő sík vidéke épen alattunk fekszik; ez a síkság Welsen felűl kezdődik s az Ennsig húzódik, de Lincznél eléri a Dunát s habár nem középponti fekvésű, szívéűl tekinthető a tartománynak. Mindazok a nagy sziklavölgyek, melyek a hegylánczok óriási zűrzavarában rendet alkotnak s melyek úgy a lefutó vizeknek, mint egykor az emberek ősi vándorlásainak irányt mutattak, ebbe a síkságba torkollanak. Ott tátong előttünk balfelé a Haselgraben nyílása, melyen át a legrövidebb út vezet Csehország legdélibb részéből a Dunához; kissé távolabb kelet felé, hol a freistadti mélyedésben a Felső-Auisztria és Csehország közt elnyúló magas határvonal aláhajlik, a talaj folyton mélyed a Gusenig, mely erővel tör útat magának a sziklán át a Dunáig; az Enns a messze Stiriából jő s magával hozza a Steyr smaragdszínű hullámait; a Krems éjszaki irányból hullámzik ide kövér mezőn át, s a Traun, a Dunának ez alpesi kedvencz gyermeke, a Salzkammergut tavainak kristálytiszta habjait Lincz alatt önti belé. Csodálhatjuk-e, hogy a kedves tartományi főváros épen e gyönyörű medenczében keletkezett, hol a föld minden áldásban dúslakodik!

A Mühlnegyed. Commenda Jánostól, fordította György Aladár.

Mühlnegyednek hívják a legdélibb részét annak az ősrégi cseh szárazföld-darabnak, melynek, mikor az Alpesek helyén még gazdag állatvilággal élénkített mély tenger terűlt el, már akkor is fennállottak gneissrétegei és gránittömegei, s számtalan évezredek romboló ereje következtében már akkor nagy terjedelmű vízvájások támadtak rajta. A terület közepe kissé behorpadt; ezen át vezet az ősrégi kereskedelmi út Csehországból a Dunáig; nyugoti részén a tulajdonképi Cseherdő előhegyei emelkednek, s keleten egy, csúcsokban gazdag erdős hegység vonúl el a két főherczegség határán a Dunáig.

A Mühlnegyed és a cseherdő közt határt vonni nem valami könnyű, mivel tájképi jellegük egybeolvad; leghelyesebb határúl azt a lapályos mélyedést fogadni el, a melyen át a Schwarzenberg-csatorna viszi el Mühlig a cseh erdőségekből leúsztatott fatömegeket; ettől nyugotra van a Cseherdőnek Felső-Ausztriához tartozó s Blöckenstein-hegycsoport nevű része, vagyis a Dreisessel-hegység, mely a Moldva folyónak Kuschwarda közelében levő forrása melletti horpadásig terjed. A hegygerincz a hosszanti kiterjedésének körűlbelűl közepén mélyen be van vágva, s a Klaffer-patak fut végig e nyíláson, mely bejáróúl szolgál a tágas erdős területhez. Három oldalról erdős hegyek emelkednek, s így a szem csak dél felé tekinthet ki a Mühl mellett elterűlő mívelt völgyi vidékekre. Az út mellett magános erdészlak, távolabb üde csurgó-kút, kápolna, s egy puskalövésnyi távolságban nehány szegény favágó-kunyhó, ez a kép, mely előttünk feltárúl s a melyhez hasonlót oly sok helyütt találunk úgy itt, mint a tulajdonképi Cseherdő szélein.

Magasra nyúló fenyők sötét erdején át, melyet csak itt-ott szakítnak félbe ritkásabb bükkfacsoportok, meredeken emelkedünk fel a határfalig. A fák magassága csökken, az útak meredeksége fokozódik, mindig nehezebb az előrehatolás, itt-ott hegyi rétek mutatkoznak tarka növényekkel, bokrokkal s magános gyalogfenyőkkel. Lábunk mélyen sülyed a mocsáros talajba. Végre elértük a tetőt s kövön és bokrokon át kúszunk föl egy sziklatömegre, mely magas fallal végződik. Lenn alattunk fekszik a csöndes hegyi tó haraszttal és gyalogfenyővel borított fehér gránittömbök között, az erdő komor pártjától övezve; ez a hely az, melyet Stifter „Hochwald”-jában oly mesterileg festett. A tó partjától az obeliszk mellől, melyen a költő neve olvasható, rengeteg erdőségek fölött Csehország felé tévedez tekintetünk egész odáig, hol a kékes ködben a hegyek képei is összefolynak.

A hegy hátát csodálatos alakú sziklák lepik, egykor hatalmas, ma szétrombolt kőzettömeg maradékai, melyeknek bizarr alakzatai annál meglepőbbek, mennél kevésbbé idomzatosak a hegyalakzatok, mennél egyszerűbbek a körvonalok. Az alig fölismerhető ösvény óriási kőtömbök rendetlen halmazai közt vezet. Itt ezeréves korhadék alatt lappangó mélyedések fenyegetnek bennünket, amott óriási szirtfal, hatalmas négyszögű kövekből csaknem szabályszerűen rakódott büszke torony meredez a terepélyesen szétágazó fenyők koronái fölé. Az útas arczát itt embermagasságú harasztfű lombja, amott egy-egy szürke fenyő elszáradt galyja horzsolja, melynek kuszált tűlevelei a hegyek fölött néha heteken át függő szürke őszi ködökről, sűrű ágai a dermesztő fagyról s letört csúcsa a hegyeken átrohanó szél hatalmáról tesznek néma tanúságot. Körülötte zümmög a czinczérbogár, az erdőnek e kisded és mégis oly rettenetes ellensége, mely a hetvenes évek kezdetén a Cseherdőben több ezer hektárnyit pusztított el. Sok pusztúló és elpusztúlt törzs beszél az éghajlat kedvezőtlen voltáról, de a ledőlt régi fák korhadékain hosszú sorokban hajt ki az új sarjadék, a melyet itt „Ranne” néven jelölnek. A ledőlt faóriásokon mohokból és növényhulladékokból vastag lepel támad, betölti a kőtörmelékek közt levő hézagokat s lassanként erdei tisztásokká terjeszkedik ki. „Germania silvis horrida aut paludibus foeda”, mondja Tacitus, s szavai még most is teljesen érvényesek erről a helyről.

A szirt falazat egyik tetőpontján padalakú természetes kopások csalogatnak pihenőre. Messze távolban terűl el előttünk a régi Ostmark, a mai Bajorország. A zöld Mühlvölgy felett, a bajor határszélen fekvő sötét erdősátorokon s barna mezőkön túl a Sauwaldot látjuk, mely már a Duna balpartján fekszik; azon túl ködös távolban a kéklő Hausrucktól körűlkerítve a hosszú Alpes hegyláncz tűnik föl, melyen a bajorországi Stauffentől egész a Bécstől délre eső Schneebergig végiglátunk. Mindenütt mély, csaknem aggodalmat keltő csend uralkodik; csak a lombokat rezgeti meg a szél, s csak itt-ott lehet hallani egy-egy harkály kopogását meg a czinege csicsergését.

A gondosan ápolt erdőségen át, melynek lombjai között vidám pintyőkék fütyörésznek s vadgalambok költenek, a lakott Mühlvölgybe ereszkedünk. Itt Schwarzenberg terűl el, amott a lombtetőn fekvő Ulrichsberg hívogat bennünket; az országút a hullámzatos Mühlvölgyben több apró falun vezet át, melyekben lapos, kövekkel megrakott tetejű házak láthatók; majd egy tekintélyes mezőváros tűnik föl: Aigen, karcsú tornyával; a jegenyefával szegélyezett széles országút a temető mellett vezet el a közel fekvő Schlägl zárdáig, mely gazdasági épületeivel és kertjeivel a tajtékzó Mühelig terjed. Egy Falkenstein nevű lovag, kinek vára pár mérföldnyire dél felé a Duna mellett regényes völgyben feküdt, egykor az erdőben eltévedve, itt pihent meg, fejét egy favágó tőkéjén nyugtatva, s akkor azt a fogadalmat tette, hogy e helyen zárdát alapít. Hészáz év telt el azóta, Falkensteinnak a családja is kihalt, s várának romjai a csalánok és bokrok között észre is alig vehetők, de a zárda, e művelődési középpont, a nyugoti Mühlnegyed mívelésének kútforrása, az idők változásának hatalmasan ellene állott, fényes fehér falai, vörös teteje, az áldás és jóllét jelképei, messze kilátszanak a zöld völgyben.

Innen ismét tovább haladunk az országúton. St.-Oswald egyházközségtől nem messzire még egyszer visszanézünk a felső Mühlvölgyre, melyen innen egész hosszában végig tekinthetünk. Kelet felé a Szent-Tamás-hegység széles csoportja emelkedik. Innen dél felé van Haslach, iparűző mezőváros, egy félszigeten, a Mühl és egy kis folyócska között, mely ezen a helyen egyesűl vele. Erős körfalak és vaskos tornyok emlékeztetnek arra az időre, midőn vad husszita seregek pusztítottak itt.

A Mühl e helyen délre kanyarodik s Neufeldet három oldalról körűlfolyva, erdős hegyi szurdokon át megy a Duna felé. Dombon föl, dombon le egy régi országúton, mely szegényes falvak, kövekkel kerített legelők mellett halad el, hol nehány barna szarvasmarha, a gabonatermésben szegény vidék e főgazdagsága, legel, Rohrbach felé haladunk, mely a felső Mühlnegyednek kereskedelmi középpontja.

A község fölött sötét fenyők közűl egy Maria-Trost nevű régi búcsújáró kápolna tekint felénk s a magas szürke tornyú nagy templom körűl széltében terülnek el a fensíkon a község házai. A lombokkal díszített városház előtt a nagy piaczról zajongó vásári lárma hangzik föl. A fényes napfényben messze terűl előttünk a táj. A természet egy pár ecsetvonással bájos képet alkotott itt. A szántóföldek barna és sárga színét a len kéksége s a luczerna piros színe tarkázza. Mint barna kabátos fölszerelt „Landsknechtek” zászlói sorakoznak a komlókertek póznái, a fehérlő országútat rétek zöld szalagja szegélyezi, nyugot s éjszak felé pedig a Bajorország felőli határhegyen meg a Mühl folyók közt egy sötét erdő szolgál a kép keretéűl. Előtte fehér tornyú barátságos községek fekszenek. Itt van Öpping, Peilstein, Julbach, köztök enyhe mélyedésben a kis Mühl, távolabb erdőkoszorú között Kollerschlag, mely már Bajorország felé tekint, a jelentékeny nagyságú Sarleinsbach, a félig fák közé rejtett Putzleinsdorf és a magasan fekvő Pfarrkirchen. Ide jőjjön, ki a Mühl fensíkot, a Dunavölgyet s a tőlük dél felé egész az Alpesek hegylánczáig terjedő vidéket egy pillantással át akarja tekinteni. Azon az alig észrevehető hegykúpon fekszik Lembach, fenn a tetőn Altenfelden s még több más, plebániával biró község s mindenik fölött a kéklő távolban a Dachstein háromcsúcsú feje csillámlik elénk.

Újra tovább megyünk a fehérlő országúton a hegyláncz hosszában, St.-Péter és St.-Johann am Windberge községek mellett. Sajátságos és szeszélyes az országút menete; majd egy gránitkúpolára emelkedik, majd fűborította medenczébe hanyatlik alá; egyszer erdős völgykatlant kerűl meg, másszor sziklasáncz fölött halad el. Erdő, rét és szántóföld egymást apró darabokra szeldelve, a birtokok közepette szétszórt paraszttanyákkal, a dombokon szétterűlő nagyobb községekkel és útvonalakkal összevéve a boldogság, a magával megelégedő állandó jólét bélyegét nyomják a vidékre, mit a postakocsik lovainak kényelmes döczögése s az útszéli fogadók előtt álldogáló terhes szekerek még inkább fokoznak. Mostanában még csak ily szállító eszközök közvetítik a forgalmat a felső Mühlnegyedben a Dunáig, mint minden itteni közlekedés végpontjáig. De nem sokára itt is majd kiszorítja ezeket a gőzkocsi.

Vidáman leng a lobogó a Hansberg csúcsát díszítő kis várkastélyról. Barátságos tetőzetéről elragadó kilátás nyílik a Duna felé, merre a talaj széles terraszokban hanyatlik alább-alább fokozatosan, s csak délkelet felé korlátolja ezt a kilátást némileg a Schwarzwald és a Warte; fölfelé a Mühl-folyók völgyét láthatjuk, a melyen épen keresztűl jöttünk. De ne állapodjunk meg itt. Széles völgy fekszik előttünk, melyen a kis Rottel fut végig. Az innenső lejtőn St.-Veit község van, a túlsón hatalmas sziklakúp szökik elénk a völgyből. Waxemberg várkastély pompás romjaival ékítve. A keleti oldalon függ össze a várdomb az oberneukircheni gerinczczel egy nyeregnél fogva, melyen egy kis falucska s a Starhemberg herczeg vadászkastélya áll. A romok széthulló falai között jutunk föl a tetőre, hol csalán lepte el az erős falakat; az egykori várudvaron bodzafa virágzik, a magas erkélyeken a kőtörő, hizóka s más élősdi növény ütött fészket, míg a hatalmas torony rovátkáit a nyírfalomb takarja.

Szép e helyen a nyár, de még szebb a tél. Ha a Dunavölgy fölött az Alpesek lánczáig hideg ködtömegek telepednek le s a városokban az emberek hidegtől borzongatva futnak az útczákon, itt tiszta idő is meleg van. Fehér lepel födi a tájat, a tavak s patakok pihennek, a napsugár csillogva tűz reájok s a völgyszéleken, az erdők fölött fínom csipkeszövetként gyöngéd ködfátyol terűl el. Mély nyugalom uralkodik alattunk a kis községben is, melynek házaiból vékony kékfüstoszlopok emelkednek föl. Itt a hegyoldalon zsivajogva ereszkednek kis szánkáikon az iskolás gyermekek, amott egy-egy nagyobb szán csengetyűje hallatszik. A hosszú téli éjjeleken a fagy pompás korallágakká varázsolta az út melletti száraz karókat, s a hol a bokron egy-egy őszi levél megmaradt, azt most tündöklő jegeczek borították be, s a barkócza fürtjei mintha czukorral volnának behintve. A keresztorrú madár lakodalmat tart, az erdő ünnepi díszöltönyét vette föl, az előkelő fenyőfák hermelin prémes bundát öltöttek, a boróka fehér dísztollakat rakott magára, a málnabokor telve gyöngyfűzérekkel és gyémánt ékszerekkel, a nyírfán híg ezüst sertegzés csillámlik. A bokrok közt ökörszem szökdös óvatosan, hogy a csalit puha hattyútoll peremét meg ne kuszálja, a veréb és rigó vidáman szökdécselnek az úton, csak a varjú károg kedvetlenűl, mert őt mind e tündöklő pompa sem képes kielégíteni. A légkör bámúlatos tisztaságú, egész közelünkbe vonja a messze távol levő dolgokat is. Kirchschlag és a Warte fölött az Ötscher hógúláit látjuk csillámlani, magasan emelkednek ki a Priel és Dachstein sziklatrónjai, ezekhez sorakozik az Alpesek egész hosszú vonala a Watzmanni s hócsúcsaik tündöklő fehérsége világosan megkülönböztethető a meredek mészfalak pirosas szürke színétől, mert ez utóbbiakon nem engedi a szél a havat megülepedni.

Waxenberg vár Oberneukirchen mellett. Onken Károlytól

A déli nap meleg sugarai mozgásba hozzák a ködtömegeket a sík földön. Mint olvadt nemes érczből álló s vihartól korbácsolt tenger hullámzik és habzik a ködrétegek teteje, a vakító fényt itt-ott széles felhőárnyak enyhítik. Mos egy pillanatra szigetként bukkan föl a Kürnberg, a Hausruck hosszú hátgerincze, de a Duna völgyéből egy ködhalmaz tolakodik föl s újra eltakarja. Majd oszloponként emelkednek föl a ködtömegek s fenn pálmakoronákká osztja őket a szél. S ha végre messze Bajorország felé hanyatlani kezd a nap, a hegyek felől rózsapiros fény árad a habzó tó fölé, melynek hullámai tüzes nyelvek gyanánt verődnek a parti hegyek felé, míg a leszálló éj ólomszürke köpenyével mindent, mindent eltakar.

I. Miksa császár, ki szívesen tartózkodott Felső-Ausztriában, igen helyesen hasonlította össze a Mühlnegyedet egy ránczra szedett lovagköpenynyel. Egyik mély ráncz a nagy regényes Rottelvölgy, mely a termékeny Dunaparttól Ottensheim mellől mint romokban gazdag sziklás szurdok húzódik föl a magasan fekvő Grammastetten mellett, melyet a népies szójáték a „főiskolás” névvel tisztel meg, egész Zwettlig, a honnan már szélesebb rétvölgy alakban mutatkozik. A nagy Rottel egy tágas medenczében az erdős Sternstinnál ered, mely a Blöckenstein hegység után a Mühlnegyed legmagasabb pontja. Ösvényünk a csúcsig szellős erdőn át vezet, melynek sötétzöld fenyőlombját szétszórtan található bükk- és jávorfák barátságosan enyhítik. Lépésről lépésre hangosan zörren meg lábunk alatt a száraz falevél, áfonya- és fagyalbogyók, dérdara virág, galagonya és széles levelű ligeti gazok, éjszaki jellegű, kevéssé változatos növényzet borítja be a csapásokat és az erdők széleit, a források kövei felett puha mohpárnák telepednek le, az egykori sziklakőzet romjait, melyek a nyergen hatalmas tömbök alakjában hevernek, tarka zuzmók borítják. A Sternstein maga a környező fenyőfák koronái fölött hatalmas sziklatoronyként emelkedik ki, melléje egy vadászkunyhó tapad, mely, mint a környező erdőségek általában, Starhemberg herczeg tulajdona.

Messze terjedő kilátás tárúl föl előttünk a Cseherdőre Csehország felé, a Mühlnegyed legnagyobb részére és a Dunától délre eső alföldre az Alpes hegylánczig. A Rottervölgy hosszában a Brunwald húzódik föl addig a hosszú hegygerinczig, melyen Oberneukirchen és Traberg tornyai láthatók, egy lapos bemélyedés előbb Weissenbach és Helfenberg felé vezet, melynek házai és gyárai mély, gyakran mocsáros völgykatlanban feküsznek. Előttünk a sötét fensíkon kőfallal körűlvéve fekszik a hű határőr, Leonfelden; egy magas tetejű s a zordvidék felé eső oldalán deszkákkal gondosan beburkolt ősrégi kápolna mögött, hol gyógyhatású forrás ered, hosszú vonalban egymás után húzódnak el a község lakóinak csűrei. Az út mellett szétszórva erdei falvak feküsznek; a sovány szántóföldön alig érik meg a zab és árpa; ezek gyér termése és a gyümölcsfák teljes hiánya a durva szelekről tanúskodnak, melyek a Cseherdő felől jőve rombolnak e vidéken; még mindenütt az erdő az uralkodó, habár már sokat kiirtottak, a mit az is tanúsít, hogy a helynevek egyharmada „reut” (azaz irtás) és „schlag” (azaz vágás) végzetű.

Kelet felé alig észrevehető talajemelkedésen látható a Miesenwald, melyről alig gondolná valaki, hogy lapos tetején fut végig Európa fő vízválasztó vonala. Utána kék erdőborította gerinczek s hegycsoportok zárják le hosszú vonalban a látás határát. Ez a sandli és liebenaui erdős vidék éjszakkeletre Freistadtól, a magosan fekvő határvonal Alsó-Ausztria felé, melyhez a Dunáig lenyúló Weinsbergerwald csatlakozik. Itt van a hegyvidék legzordonabb része a cseh medencze és a Duna között. Csak itt-ott láthatók e vidéken apró szántófölddarabok, a melyeknek kavicsos és homokos talaján a gabona haloványzöld kalásza még szeptemberben is lábon van, különben csak a három ó-germán elem: erdő, rét, víz található mindenütt s ezek mellett nagy sziklatömbök, melyekből a sovány hegyi legelőket kerítik be, így oltalmazván a nyírfa- és erdei fenyőcsemetéket a tolakodó kecskék és juhok ellen, melyek pedig a szegény lakosságnak csaknem egyedűli házi állatai.

A vashámorok vidám zaja a barna erdei vizeknél elnémúlt s a szegény lakosság nehéz munkával is alig talál kárpótlást a kiterjedt uradalmi erdőségekben, a turfaásás s faúsztatás által. A szenvedélyes vadászt azonban kárpótolja az élénk vadászat, mert vaddisznók s más nagy vad gyakran fordúlnak elő, a nagy kiterjedésű mocsarakban s a sok hegyipatakban sok ízletes hal található.

Freistadt, régi kereskedő város, a melyen át már ősrégi időktől fogva szállíthatták a sót és vasat, az éjszaki Alpesek két legbecsesebb terményét, Csehország felé, a Feld-Aist egyik széles, kellemes völgykatlanában fekszik az épen most leirt határhegység nyugoti kiágazásai, meg a Sternsteintól keletre húzódó hegycsúcsok között. Erős kőfalak, hatalmas tornyok veszik körűl a várost, mely egykor tekintélyes határőr volt, melyet a hussziták vad támadása hasztalan ostromolt. Az osztrák-magyar monarchia legrégibb vasútja, mely már 60 évvel ezelőtt forgalomban volt, mint lóvonatú vasút s melyet most változott pályával gőzvasúttá alakítottak, itt köti össze a Moldva folyót a Dunával. A vasút mindkét oldalán erdős hegygerinczek vonúlnak el, melyek mellett fekvő községek részben már a Moldva vidékéhez tartoznak; ebbe futnak innen a Kettenbach, majd Altbach, Schenkenfelden és Reichenthal mellett vivén el piszkos vizeiket a Stegmühlbachoz, mások, mint Neumarkt és Altenberg, a Gusen patakok forrásvidékében feküsznek, messze kilátszólag a Duna felé; a vasút keleti oldalán az Aist mellékfolyóinak völgyi hosszában több barátságos város s tekintélyes várkastély látható: Lasberg, Kefermarkt pompás szárnyas oltárával, St.-Leonhard búcsújáróhely s azután Guttau, Zell mezővárosok, mindannyi a magaslatok mentén; az erdővel borított szikla-szurdokba nem jut el az országút sem, csak magános malmok zakatolnak a mélységben s a hegyoldalon egy festői rom, Reichenstein, pusztúló fala áll.

Pregartennél hirtelen megváltozik a vidék jellege. A lejtő a Duna felé sülyed, széles völgymedenczék tárúlnak föl, melyek között egyes hegycsoportok egész a Dunáig nyúlnak. Hagenberg vár fölött Galneukirchen mellett Gusen termékeny völgymedenczéjébe látunk; a vasút még egyet kanyarodik a magasan fekvő Wartberg s Haus várkastély körűl, annak árnyas parkját megkerűlve s előttünk fekszik teljes bűbájában az áldott Dunavölgy, melyet a természet oly gazdagon látott el kellemeivel. A vasút nagy csigakanyarúlatokkal halad lefelé Lincz irányában, egy másik ága pedig Gaisbachtól egyenesen a Dunához siet, melyet Mauthausennél lép át.

Itt terűl el kényelmesen Ried régi falu; ennek területén ered a Marbach, melynek sziklás partjain nagy gránitbányák vonúlnak el Mauthausenig; itt őrködik Schwarzberg a regényes Aist völgy bejáratánál; odább keletre feküsznek: Perg nagy malomkőbányákkal, Allerheiligen a hegyfal oldalán, Windhaag, Münzbach; majd Klam várkastély erős tornyait látjuk egy zord hegyszakadék torkolatánál, s mögötte sötét hegytetőn St.-Thomas tekint felénk.

Éjszakról a hegyek félköre, délen alacsony domblánczolat keríti s a Duna széles ágaival fogja be a zöld Machland vidékét, ezt a termékeny szántóföldekkel s gyümölcsösökkel gazdagon díszített széles völgymedenczét. Fél órányira Grein fölött mindkét oldalról ismét erdős hegyek vonúlnak a hullámzó folyó felé, mely szűk medrében éjszak felé törekszik, mígnem az előre nyomúló sziklák ismét kelet felé térítik. Innen egy kis órányi távolságra fekszik széles, lapos hegygerinczen Kreuzen várkastély a hasonnevű fürdőhelylyel. A régi grófi vár szétomló kőfaláról, mely komor ellentétet képez a hires hidegvízgyógyintézet barátságos kertjeivel s csinos épületeivel, visszapillanthatunk a bejárt vidékre, letekinthetünk a Dunához, melynek gyümölcsös partján Wallsee vára s a régi Greinburg mutatkoznak. A fecsegő patak oldalain jól gondozott út vezet a kedves réti völgybe, mely hirtelen, szűk, meredek erdei szurdokká változik s ennek szikladarabjai között fut le a patak a Duna felé.

A sziklából élénk zajjal kiömlő tiszta forrás felé vezető úton, hol különben a déli nap is alig képes áthatolni a régi bükkfák koronáján, itt-ott kedves helyek tárúlnak föl s a zúgó patak majd oldalt tűnik el nagy sziklatömbök között, majd egy sziklakapun át természetes medenczébe ér, mígnem eljut a Wolfschlucht mélyére s onnan virágos széles völgy szelíden vezeti ki a Dunához, mely itt Grein alatt a híres áttörési völgybe ér, melynek vízzuhatagok s várromok által ékített sziklái, meg örvényei és forgatagai egykor rémképei voltak a hajósoknak, ma megszelídűlve az útazók szemét gyönyörködtetik.

A Dunától délre eső dombvidék. Commenda Jánostól, fordította György Aladár.

A Dunának Eferding régi vámhely körött terjedő széles alluvialis medenczéje délfelé lassanként egy hegyháttá emelkedik, melynek gneiss alapját itt-ott lősz és homok borítja, s mely a Dunavölgyet az Alpesek hosszában elterűlő széles mélyedéstől választja el. Ennek tetején fekszik a barátságos Maria-Scharten község, katholikus és protestáns egyházzal; szabad kilátás nyílik innen a Duna felé, éjszakra a Mühlnegyed hegyeire, s délnek a termékeny vidékre meg az Alpes hegylánczra. A szép májusi napokban igen kies ez a vidék. A baraczk- és cseresznyefák már behintették az útakat hófehér virágaikkal, erdők és rétek korán felöltik zöld mezöket s a tanyákat elfedő gyümölcsös kertekben levél rügyez, bimbó hasad. Fakadó magas alma- és körtefasorok övedzik az útakat, a nép e fákról nyeri nemzeti italát, a hűsítő gyümölcsbort; köztök itt-ott hatalmas diófákat láthatunk fényes új galyakkal, melyeken üde levelek s gyapjas barkák lógnak s zelniczevirág illata tölti be a bokrok közötti útakat. Messze szétterűlnek a kékes-zöld gabnaföldek, közben-közben sárga repcze-, világos-zöld búzavetés nyúlik el hosszú szalagokban. A kertek virágos lombjai között itt-ott egy-egy régies kis templom meredek tetőzete, avagy egy-egy jókora tanya, régi büszke parasztnemzedékek fészke, emelkedik ki, parasztnemzedékeké, melyek e helyen birtokaiktól körűlvéve több száz éve tartózkodnak. Minden ház mellett veteményes és díszkert is van, a melyekben erős illatú virágokat, valamint sok más illatos füvet s orvosi czélokra szolgáló fűszert tenyésztenek, mint a milyeneket egykor Nagy Károly császár Pfalzjában termesztetett. A veteményágyakat szétválasztó, puszpánggal szegélyezett út mellett, szegfű, sárga viola látható a hálószoba ablakában, de nem hiányozhatik a gondosan őrzött rozmaring sem, az erényes leány menyasszonyi ékessége. Az Inn patak fölött az egykor oly hatalmas Schaumburg romjainál széles fennsíkon, a Maierhofi hegyen egy tekintélyes őrtorony emelkedik, melynek ormójáról minden oldalra pompás kilátás nyílik. A gneiss hegyvonalat, melynek túlsó oldalán egy magasan kiálló sziklacsúcson a régi Stauf várad hatalmas tornya emelkedik, mély völgy szeli át, melyen a lassú folyású Aschach fut végig. Nem messze innen látható St.-Agatha mellett a Fadingerhof, e hatalmas fehérlő négyszög; a vitéz parasztvezér, Fadinger István, ősi háza azonban St.-Agathában csalán és törmelék között romban hever. Innen egy régi, már a rómaiak által használt kocsiúton haladunk tovább, folytonosan a széles hegyhát mentén, mely a Sauwaldig felhúzódik. Észrevehetőleg zordabbá válik a vidék; a völgyben már eke hasogatja a kopár tarlókat s itt még lábon áll a silány kalász, a zab még zöld; az út szélén nehány vihartépte apró gyümölcsű cseresznyefa látható s az erdőszéleken itt-ott szegényes kunyhók tűnnek föl. Majd elvégződnek a szántóföldek s mohos rétek tűnnek elő, melyeknek halványzöld színét száraz helyeken hússzínű hangabokor, források fakadásánál káka- és nádrétegek szakítják félbe, körülöttök gyér tűlevelű erdőség lombos galyakkal, melyeknek bimbóit fajdtyúk és nyírfajd csipdesik. Ilyen táj kisér bennünket föl a Jungfernsteinig, egy hatalmas háromszögű sziklatömbig, mely régi pogány áldozó oltár volt s úgy áll a helyén, hogy bárki könnyen megmozgathatja. Még ma is mutogatják a szent ösvényt, melyen egykor derült nyári éjeken szótlan szűzek lépdeltek ide áldozati adományaikkal.

Stauf romjai Aschach mellett. Schauer Jánostól

Még pár óra s elérjük a Haugsteint, a Sauwald csúcsát. A tágas kilátást, mely innen Felső-Ausztria legnagyobb részére s a délen az Alpesek hosszú lánczaig terjedő bajor fennsíkra nyílik, különösen a szomszéd Bajorországban ismerik. Minket főleg az a tágas lapály ragad meg, melyet az Inn Braunautól Schärdingig nagy ívben szel át. Ott a festői völgyszurdok mellett, melyet a folyó Schärding és Passau között a gneissrétegben vájt, délre a Wernstein és a Neuburg tekintélyes sziklavár között levő kőszirttől, szemben a régi Vornbach apátsággal pompás kép tárúl föl. A zúgó Inn mellett, a melyen hosszú fahíd vezet át Bajororszába, kényelmesen szétterülve fekszik Schärding határváros tiszta utczáival s régi kapui előtt árnyas kertekkel. Szembeszökő a két part közötti ellentét. A jobboldali osztrák part meredek; töredező oldalain, melyeket folyton vájkál az Inn, egész sereg kies hely fekszik, ú. m.: St.-Florian, az egykori apátság s most fegyház Suben tornyai, Reichersberg zárda s Obernberg, egykor az Innen lefelé űzött gabnakereskedelem főhelye. Távolabb már kékes ködben vész el a vidék, de jó szemű ember még megláthatja Braunau város templomának hegyes tornyát. A baloldali bajor partot jó messzire alluvialis rétegek borítják. Még egy pillantást vetünk a távoli Alpes hegyláncz hóborított csúcsaira, melyek között különösen világosan látszanak a salzburgi hegyek, a tömör Untersberg, a Watzmann meredek csúcsa s az Übergossene Alm csillámló firnmezeje, míg távolabbról a Schafberg és a Dachstein csatlakoznak ide s kelet felé a Sauwald nyúlványai zárják el a kilátást úgy, hogy csak a Traunsteint és Prielt lehet a távolban kivenni.

Az alsó Inn vidéke egy nagy, az Inn felé nyíló medenczét képez, a tartomány többi részeitől a Sauwald, Hausruck s ezek nyúlványai különítik el. Terjedelmes pompás szántóföldek s gazdag, dongóbúgta lóherések terülnek rajta; a patakok mellett háromszor kaszálható dús rétek kövér szarvasmarhákat és gyorsan futó lovakat táplálnak, a tekintélyes, ősbajor szokás szerint gyakran egészen fából épűlt és széles, kővel megrakott födelű tanyákat gyümölcsfacsoportok veszik körűl. Szétágazó úthálózat vezet innen már a rómaiak kora óta az Alpesek felé s a Duna mentén; sok paraszttanya áll egykori kémlőtornyok helyén; az eke másfélezer év alatt sem volt képes a kőfalak és árkok nyomait megsemmisíteni. Ott, hol kis patakok mutatják az útat a sebes határfolyó felé, a hídfőknél két oldalt, mint egykor a rómaiak korában, ma is Schärding-Neuhaus és Braunau-Simbach a legjelentékenyebb helységek.

Braunautól dél felé széles, nagyobbrészt erdővel borított magas gerincz húzódik le a Salzachnak Laufen melletti kanyarúlatától egész a Traun vidékeig. A gerinczet a Mattig-völgy két egyenlőtlen részre osztja. E völgy déli részén, a tartománynak Salzburg felőli határán Tannbergről nyílik erre a legszebb kilátás. Ha már eléggé kigyönyörködtük magunkat a salzburgi Alpeseknek és azok hófedte előhegyeinek nézésében, éjszak felé fordúlva megint új szépségekre esik tekintetünk. Nyugot felé terjedelmes erdővidék látható, a Weilhardt, egy kúpsorokkal és hegylánczokkal megrakott fennsík magánosan fekvő falvakkal, a melyek egyikében játszódott le Helmprecht Meier története, a legrégibb német regény. A Salzach-jégár egykor ide hozta magával a talaját képezett törmeléktömegeket; a dombsorok régi moréna-sánczok, a messze terjedő mocsáros vidékek, a sötét tómedenczék, melyekben s a hozzájuk tartozó nádasokban ma sok ritka vízimadár lel nyári tanyát, mind egykori jégártavak maradványai. A Salzach völgye felé terraszokban s meredek partokban hanyatlik alá a komor erdőség; nagyobb helységek ennélfogva inkább a laposabb bajor partokon találhatók; ott vonúlnak el a közlekedési útak is; a régi Bajorország legelmaradottabb darabja ez itt a felső-ausztriai határ mentén.

Kilátás Schärdingnél dél felé. Schauer Jánostól

A Tannbergtől éjszakra fekszik a Mattig-völgy, e rétekben gazdag vidék, melynek közepén alacsony partok között kényelmesen hömpölyög a Mattig sötét, de tiszta vize. A folyó hosszában kies községek feküsznek; szép kilátás nyílik az erdő borította változatos oldalnyílásokba. Ott van Lengau a Schwemm pataknál, mely a Kobernausi erdőben ered, Friedburg és Heiligenstatt, mint fecskefészkek tapadva oda a jobboldali völgylejtő martján, alább Palting és Jeging községeken túl a tekintélyes Mattighofen, egykor császári birtok. Ezekhez a facsoportok között kiesen fekvő Uttendorf, meg a tekintélyes Mauerkirchen csatlakoznak még a völgy mentében.

A dús réteg s itt-ott az ingoványos talajon sötétlő nádassal szegélyezett pocsolyák, melyek fölött sárga tavirózsa terjeszti szét leveleit s kék szitakötők röpdesnek, lólegeltető helyek; már évezredekkel ezelőtt egy lovas kelta nép tartózkodott itt s e régi nép hősei és főnökei ékszereikkel és fegyverzeteikkel ma is ott nyugosznak ama lapos sírhantok alatt, melyeket a nép nemzedékről nemzedékre ma is „Gälbühel”-eknek nevez.

A Mattig völgyétől keletre fekszik a sokfelé elágazó Kobernausi és Hausruck-erdőség. Lágy kavicsos talajon, egykori nagy tengeröböl törmelékén terűlt szét itt egykor egy nagy mocsáros táj, ingoványos erdőktől félbeszakítva, melyeknek átalakúlt nyomait ma mint gazdag tőzegtelepet használják. Az őskorban hatalmas folyók raktak le e helyre nagy mennyiségű hordalékokat, melyeket a legutolsó geologiai korszak vizei barázdoltak össze-vissza. Több magános erdei völgy nyílik éjszak és dél felé, a torkolatnál csöndes falvak feküsznek, a melyeknek faházai alig vehetők észre a régi gyümölcsfák lombfödele alatt s a melyeknek alapzatát gyakran kőszéntömbök alkotják, mivel épületkövek ezen a vidéken hiányoznak. Ilyen falu Gross-Piesenham; itt van a legtehetségesebb felső-ausztriai népköltő, Stelzhamer Ferencz, „Muedastübl”-je. Még egy pillantást vetünk vissza Ried áldott vidékére, az Inn negyed mai székhelyére s azután dél felé az árnyas szálerdőn haladunk át. Ott, hol a hegygerincz dél felé hajol a Vöcklához, Hochlehennél, avagy ott, hol Frankenburg régi vára állott, meglepő kilátás nyílik. A messze elágazó Hausruck- és Kobernausi erdőség egészen ellepi a széles Vöckla-völgy éjszaki részét, hol egykor a római út vonúlt el Juvavia felé. Ott a Haushamerfeld mellett állott egykor az a széles koronájú hársfa, melyre a vérengző Herberstorf poroszlói kisorolt áldozataikat akasztották föl; ama csendes erdős völgyben, a honnan andalító harangszó hatol föl hozzánk, van Ampfelwang, hol a vallásos rajongás még ebben a században is véres emberáldozatokat követelt s fölötte egy pompás erdőség terűl szép sűrű fáival, csak itt-ott szakítva meg egy-egy tisztás, egy-egy virággal borított vágás által. Ha azonban korlátlan kilátást akarunk nyerni le a kékellő vidékre, vagy az Alpes-lánczolatig, megkapjuk azt a Wolfsegg melletti sánczról. Elragadóan szép e helyről az Alpes-hegyláncz képe az Untersbergtől egész az Ötscherig. A Hochkalter, Watzmann, Göll, az Übergossene Alm hómezei, a Schafberg sziklameredekségei, előttük egy csillámló darabja az Atter-tónak, a czikk-czakkos Höllengebirge, a Dachstein-jégár, egyenesen szemben a Traunstein pompás sziklagúlája a gyönyörű Salzkammergut kezdeténél, a Prielcsoport hófehér szirtfala, a Krems- és Steyrvölgy hegyi, az Enns mellett levő hegyek sokasága s végre a csillámló Ötscher egymásután tűnnek föl előttünk. Egy tágas mélyedés választja el nézőhelyünket a zöld előhegyektől, e pompás kerti vidéktől, melytől számtalan falu és város tekint föl hozzánk.

A Mattig-völgy Uttendorf mellett. Schauer Jánostól

Átellenben, hol a hegyek színfalszerűleg sorakoznak egymás mögé, fekszik Vöcklabruck, odább Attnang, melytől széles völgy vonúl föl a Hausruckig, melynek széntelepeit itt legkönnyebben meg lehet közelíteni s Thomasroithban és Kohlgrubban csakugyan vannak használt szénbányák. Ott lenn az Ager mellett van a jómódú lakosságú Schwanenstadt, Puchheim régi várával s több más hely azon a zöld, kavicsos, lépcsőzetes talajon, melyen az Ager és Vöckla szeszélyes kanyargások között futnak végig egyesűlésükig.

Dús lombú hársfák árnyában kápolnák s ősrégi templomok mellett haladunk a Traun felé, mely mély völgycsatornát ásott a kavicsos talajban, melyet egykor az előbbi geologiai korszakokban az Alpesek vizei hömpölyögtettek ide.

A habzó folyó mindkét oldalán egy darabit erdős part vonúl; a kristálytiszta zöld víz, mely több tómederben tisztúlt meg, végre egy a medrén keresztűl vonúló ferde állású sziklaszakadékon omlik alá, itt széles szalagban, amott keskeny vízerekben, mennydörögve s tajtékokat vetve úgy, hogy habtajtéka fölszáll s a sziklákra porrá zúzott víz ködfátyola borúl, mely a tiszta napfényban pompás szivárványszínekben játszik.

Régi csatorna viszi le a sóval terhelt hajókat nyilsebességgel a zord vízesés mellett Lambach zárda felé, hol az Agerrel megerősödött Traun egy kis áradványos síksághoz ér, mely Welser Haide (welsi puszta) nevet visel.

Még száz évvel ezelőtt e helyen az ősrégi Welstől kezdve kopár sziklamező volt alpesi törmelékekből, melyeket a Traun terített szét lassanként. A kopár vidéket azonban kitartó munka mívelt talajjá változtatta, s most itt a vékony földrétegen fenyőligetek, tatárka- és burgonyaföldek láthatók.

Hörschingen túl a puszta a termékeny linczi medenczévé változik át; a Tauntól dél felé láthatók az ennek végét alkotó terraszon át St.-Florian tornyai. Közelében ömlik be a zöld Traunba a Krems; e mellett húzódik föl a kies Kremsvölgy; kezdetben csak kevéssé mélyed be a termékeny földbe, később azonban már egészen szűkre szorítják a göröngyös gabnaföldek és tarka rétek, majd szétterűl s széleit égerfák és mogyoróbokrok övedzik. Itt egy domb emelkedik s rajta hófehér tanya hívogat a körűlötte fekvő gyümölcsössel, amott a lapos medenczében az országút egy falucska felé vezet; széles vízárkokkal körűlvett kastély, egy-egy régi templom mutatkozik itt-ott, míg végre észrevétlenűl feljutunk a tetőre s előttünk van Kremsmünster kolostor hatalmas épülete, mely mintegy őrtorony áll ott az Alpesek zöld előhegyei és meredek sziklaflai előtt.

Wolfsegg. Schauer Jánostól

A Traun felső vidéke. Simony Frigyestől, fordította György Aladár.

A keleti Alpeseknek ama természetes határokkal környezett szakaszai között, melyek változatos tájképek különös gazdagságával tűnnek ki, Traun felső vidékét első sorban lehet említenünk. Ez a vidék legnagyobb részt Felső-Ausztriához tartozik, melynek délnyugoti részét foglalja el. Ha a Traun felső és alsó vidéke között határként azt a vonalat képzeljük, mely az éjszaki Alpesek legszélső, úgy nevezett „bécsi homokkő” övéhez tartozó s az 1.000 méter magasságot csak egy pár csúcscsal felűlhaladó hegylánczát az éjszakra fekvő lépcsőzetes és dombvidéktől elválasztja: ebben az esetben a felső vidék mintegy 2.350 négyszögkilomtert tenne ki, a melyből mintegy 16 százalék a stiriai, 12 százalék pedig a salzburgi részre esik úgy, hogy a tulajdonképi felső-ausztriai Salzkammergutot alkotó rész csakis 680 négyszögkilométernyi, azaz a tartomány összes területének 1/17-dénél is kevesebb.

Következő leirásunk részben nem ragaszkodik a tartomány politikai határaihoz, de úgy hiszszük, elegendően igazolja ezt az a körűlmény, hogy a Traun felső vidéke physikailag külön egész, mely megköveteli, hogy tájképileg is mint ily egészet irjuk le.

Az alpesvidék sok más hasonló nagyságú részével szemben Felső-Ausztria havas délnyugoti részének határozott elsőbbsége van általános tájképi jellegét illetően annyiban, hogy aránylag szűk területen egyesűlve fordúl itt elő minden, az alpesi tájaknak kiváló ingert nyújtó tünemény. Ez okból a Traun felső vidékét bizonyos fokig az összes alpesi vidék kicsinyített képének mondhatjuk. Körűlbelűl negyven tó fordúl itt elő a legkülönfélébb nagyságban, magasságban és környezetben, ezenkivűl minden elképzelhető alakú hegytömeg a szelídlejtőjű kúpoktól a legszaggatottabb gerinczig s hogy a magas Alpesek fő jellemvonása se hiányozzék, büszke hegytömegek által körűlvett csillogó jég- és firn-mezők képezik alkotó részeit a festői szépségben gazdag vidéknek, melynek pompáját még inkább emeli a sok barátságos völgy képe, a melyeknek a kisebb-nagyobb községek, számos szétszórt tanyák és nyaralók szokatlan élénk jelleget adnak.

A Traun felső vidékére vivő különféle közlekedési vonalak között annak változatos képeiről a legjobb előtájékoztatást az a vasútvonal nyújtja, mely Felső-Ausztria fővárosától indúlva, a Traun alsó részének barátságos vidékén át vezet Lambach-ba s onnan a Roitham mellett levő Traun-vízesésnél, a Rajna schaffhauseni zuhatagának kicsinyített képénél, elhaladva a Salzkammergut éjszaki kapujához, a Traun-tóhoz megy.

Többszörösen átszakasztott, sokfélekép alakúlt hegyi ormokkal koronázott óriási falhoz hasonlóan emelkednek föl az éjszaki Mészkő-Alpesek az alpesalji vidék alacsony és hosszú vízszintes vonalak által jelzett terraszai és a homokkő-övezetnek erdős hegyei fölött. Leghatalmasabbnak tűnik föl közöttük, mivel legjobban előrenyomúlt éjszak felé, a Traunstein tömege (1.691 méter magas), mely, minden oldalról meredek falakban végződve, óriási őrtoronyhoz hasonlóan uralkodik a Traun felső vidékének bejárata fölött. A nagyobb bemélyedések közűl itt-ott távolabb fekvő alpesi csúcsok tekintenek az alpesalji vidékre, sőt egy helyen Lambachtól nem messze a legtávolabb fekvő háttérben feltűnik Felső-Ausztria és Stiria közös, jégárborította legmagasabb pontja is, a Magas Dachstein mellékcsúcsaival együtt.

A Traun-tó képe a Marienwarte felől nézve. Simony Frigyestől

Ahogy a vasút Engelhof állomásnál legmagasabb pontját (474 méter) elérte, meglehetős gyorsan hanyatlik alá először délre, azután merész kanyarodással nyugot felé, a hol a meglepő kilátás tárúl föl előttünk a Traun-tó felé (422 méter), mely, bár kiterjedésre nézve mögötte áll a nyugot felé 15 kilométernyire fekvő Atter-tónak (területe közel 25 négyszögkilométer, hossza 12 kilométernél több s legnagyobb szélessége 3 kilométer), de a táj szépségét és a képek változatosságát tekintve, legelöl említendő a Traunvidék összes nagy tavai között. A tóról és környékéről igen jó képet nyerhetünk az éjszaki parton végig húzódó sík térről s a szárazföld felé amphitheatromi alakban emelkedő Gmunden városnak újabb időben épen e helyen emelt vendégfogadóiból (Gmundenek 6.000 állandó lakosa mellett mintegy 4–6.000 átutazó vagy csak nyáron át itt tartózkodó vendége van), de teljes s mintegy keretbe foglalt képet csak akkor nyerünk, ha a közel fekvő Koglról (Marienwarte, 504 m.) vagy a Kalvária-hegyről nézünk a tó felé.

Az az elaragadó varázs, melylyel a tó a szemlélőt elbűvöli, első sorban attól a tájképi ellentéttől ered, melyet annak két hosszú oldala mutat. A keleti part éjszaki harmadrészében a még a homokkő-övhez tartozó Grünberg (1.004 méter) és Hochgschirr (994 méter) erdős lejtői meglehetős meredeken hanyatlanak le egészen a tóig s csak itt-ott szökik ki belőle egy-egy egészen keskeny, alacsony lépcsőzet. A nyugoti oldalon ellenben a lapos tópartról szelid hullámvonalokban terjedelmes dombvidék emelkedik lassan-lassan a hasonlókép erdővel borított Gmundeni hegy (822 és 883 méter) felé.

A keleti oldal keskeny partszegélyén alig jut tér emberi lakóhelyeknek, ellenben a szemközt fekvő partvidék tágas parkhoz hasonló, mely mai ízlésű, részben kastélyszerű úri lakásokkal van behintve. A tarka képnek még nagyobb változatosságot nyújtanak: a tóba szélesen benyúló félsziget Ort kastélylyal (mely ma János főherczeg tulajdona) és a toscanai nagyherczegnő nyaralójával; továbbá a félsziget 130 méter hosszú híddal összekötött sziget a XI-ik században épűlt Ort tavi várral s végre a tó fölé hatalmas várként büszkén emelkedő Mária Terézia-féle nyaraló (Württemberg herczeg tulajdona); sajátságosan festői kiegészítést nyer különben e tájkép a hosszabb elhúzódó Höllengebirge által, melynek meredek falai az előttük elnyúló erdős hegyek mögött 1.862 méter magasságig emelkednek.

Míg a tó középső harmadában még változatlanúl megmarad a nyugoti partvidék tájképi jellege, túlfelől a Traunstein hatalmas törmelék halmazaival és szaggatott falaival vad meredekséggel emelkedik föl egyenesen a tóból. Ezentúl a keleti oldalon csaknem szakadatlan sorozatban jönnek egymásután az alpesi hegytömegek és meredek, részben teljesen függőleges parti falak, melyek itt-ott a tó tükre alatt 130–170 méter mélységig folytatódnak. A tó nyugoti partján a felső vagy déli harmadban is csaknem észrevétlenűl történik meg az átmenetel a barátságos, életjelekben gazdag dombvidékből a nagyon komor hegyi tájképre. Azon a tóba messze kinyúló hegygerinczen túl, melyet a festői Traunkirchen község vesz körűl s a melynek első, bükkfákkal borított ormán a régi János-kápolna s a következő magasabbon a Kalvária-kápolna látható, azon a hegygerinczen túl a Sonnstein hegy (923 méter) oly meredeken hanyatlik a tó felé, hogy az 1861-ben készűlt országút számára csak nagy mértékű sziklarobbantások által nyerhettek helyet s a vasútat Traunkirchen és Ebensee között csakis több alagút furása által lehetett tovább folytatni, mely alagútak között a leghosszabb (1.428 méternyi) épen a Sonnstein-hegy alatt fut végig. Hajón útazva át a tó felső harmadrészén, mely itt az előbbi szélességnek felére szorúl össze, oly elragadó sajátságú képeket találunk, minők csak ritkán láthatók. A tó legkeskenyebb részén két óriási obeliszkhez hasonlóan állanak egymással szemben, jobbról a völgynek fölfelé a Sonnstein, balról az Erlakogel (1.570 méter) a Röthlspitz-czel együtt s egy pillanatra úgy rémlik, mintha a tavat felső végén alpesi bérczek teljesen elzárnák; nehány percz alatt azonban körűlhajózzuk a Sonnsteint s meglátjuk a Traun-völgynek ama 6 kilométer hosszú, egykor a tó alatt állott hordalékos lapályától szegélyezett déli partját, a hol egy folyó lerakodása folytán észrevétlenűl előtolúló kavicsos földnyelv jelzi a Traun torkolatát. Langbath-Ebensse nagy sófőző telepével, mint a felső-ausztriai Salzkammergut legéjszakibb sótermelő községe, továbbá mint a gőzhajók legföntebb fekvő kikötő helye, végre mint a salzkammerguti vasútvonal egyik legélénkebb állomása egyaránt nevezetes.

De térjünk még egyszer vissza a Traun-tó legalsó részére, hogy megismerkedjünk az ottani tarka és mozgalmas élettel a nyári hónapok alatt. A tó gyöngéd hullámfodroktól fénylő tükrét minden irányban csónakok szelik át, nagyok és kicsinyek, duzzadt vitorlákkal és lebegő lobogókkal, köztük egy-egy útazókkal megrakott gőzhajó tör magának habszegélyzett útat, lomhán vonúlnak el mellette a piaczi árúkkal, fával vagy épületanyagokkal megrakott hajók, a melyeken a rendes vitorlák helyét szükségből gyakran függőlegesen fölállított deszkák pótolják, s az élénk képet még változatosabbá teszik a hálóikkal dolgozó halászok. Nem ritkán megtörténik azonban, hogy ez a kellemes kép a legrövidebb idő alatt a legvadabb zavaros jelenetté alakúl át, különösen ha a forró nyári időkben nyugot felől zivatar közeledik. Mindenki, ki a tavon van, lehető gyorsan igyekszik ki a partra. De még gyorsabban tör ki a vihar. A Höllengebirge felől nehéz felhőtömegek kergetik egymást, csakhamar a Traunsteint is egészen beburkolják. Mind sűrűbben ismétlődő, mindinkább erősbűlő szélrohamok nyargalnak végig a tavon s magasra csapkodó tajtékzó hullámokat vernek föl rajta, melyeknek zúgását csak pillanatilag harsogja túl a mennydörgés zaja. Legtöbbnyire ép oly gyorsan vonúl el ismét a zivatar, mint a hogy jött s megtörténik, hogy a zivataros napot este a legszebb alpesi pirúlat gyönyörű tüneménye zárja be.

De az ily viharos zajgásokat kivéve is aránylag ritkán mondható teljesen nyugodtnak a Traun tava; rendes időjárásnál szabályszerűleg délelőtt a felső vagy déli szél hozza gyenge mozgásba, mely szél délben éjszaki vagy alsó széllé változik át; ez azután este feléig tart, a midőn végre ismét a déli szél váltja fel. A tó ezen, hosszabban tartó szélcsenddel aránylag csak ritkán félbeszakított mozgásainak s ezenkivűl nagy mélységének (191 méter), mely miatt csak rendkivűl szigorú téli időkben lehet a felső rétegeknek jégképződésre alkalmas fokig lehülniök, tulajdoníthatjuk, hogy a Traun-tó rendkivűl ritkán fagy be teljesen; – a legutóbbi 400 év alatt ily eset csak hatszor történt.

A Traun-tó ezen rajza után helyén való dolog összehasonlítanunk egymással ezt meg a 15 kilométernyivel nyugotra fekvő Atter- vagy Kammer-tavat. Ez utóbbi az összes felső-ausztriai tavak között a legnagyobb; kiterjedése kétszer annyi (47 négyszögkilométer), mint a Traun-tóé s hosszúságban (20 kilométer) két harmaddal múlja azt felűl. Szélességre nézve csaknem egyenlők, valamint magassági fekvésükben is aránylag igen csekély a különbség (az Atter-tó 465 méter, a Traun-tó 422 méter magasan fekszik).

Az Atter-tó említett hossza s vízszintes kiterjedése már alkalmat nyújt, hogy a nagyobb víztükröknek a föld gömbalakja által föltételezett domborúlásáról szemmel láthatólag meggyőződjünk. A ki egy közönséges csónakban átviteti magát Weissenbachtól Unterachba vagy megfordítva s e közben a tó éjszaki vége felé néz, annak a seewalcheni templom egészen a part mellett állónak fog feltűnni, holott a valóságban ez a templom a háttérben levő terrasznak egy, a tó fölött 32 méterre emelkedő előlépcsőjén áll. A tó kifolyásánál (Ager) fekvő Kammer kastély pedig már teljesen alája sűlyedni látszik a vízszín vonalának.

Tájképi szempontból az Atter-tó jelentékenyen hátrább áll, mint keleti szomszédja. Nem hiányzanak ugyan itt sem a tájképi ellentétek; de, mivel nagy hosszaságával messzire veti azokat egymástól, a szemlélőre tett hatásukat nagyon csökkenti.

Miként a Traun-tó, úgy az Atter-tó is alsó végével egészen az alpesi elővidék legbenső terraszáig nyomúl, mely vidék, e helyen a Lambachnál a Traunba ömlő Ager folyó által megszakítva, hosszúra nyúló vízszintes vonalban mintegy 60–80 méter magasra emelkedik a tó színe fölé. A tó nyugoti oldalát csaknem egészen a déli csúcsig 800–1.131 méter magas homokkőhegyek szegélyezik, melyeken egy helyen, tudniillik Attersee és Nussdorf községeknél, egy egész a Mondseeig nyúló mélyedés látható, más részt pedig a 2 1/2 kilométer hosszú Seeachvölgy a Mond-tó alsó részét egyenesen összeköti az Atter-tó felső részével. A szóban levő tó keleti oldalát is két harmadrész hosszúságban átlag meglehetős meredek, erdőkkel borított, 715–1.106 méter magas homokkő-hegyek környezik, melyek alján az átlag igen keskeny partszegélyen gyakran alig van hely a szorosan a tó mellett elvonuló országút és egyes kis házcsoportok számára. Csak két helyen, a hol a homokkő-hegekből eredő patakok lapos deltákat alkottak a tó belseje felé, alakúltak már igen régen Weyeregg és Seefeld-Steinbach községek. A tó keleti oldala csak utolsó harmadában nyer alpesi jelleget, midőn előrenyomúl az 1.690 méter magasságra emelkedő Hochlecken-hegység (a Höllengebirge nyugoti része), melynek nyugoti, alúl erdővel borított oldalai a tó felé néznek. A tó déli csúcsán, ott, hol a mélyen bevésett Weissenbach alpesi völgyből jövő Külső Weissenbach kavicslerakodmányaival hasonlókép szárazfölddé alakította át lassanként a tó egy darabját, található a Salzkammergut nyári vendégeinek egyik legkedveltebb kirándúló és tartózkodó helye, a gyönyörűen fekvő Weissenbach. Az Atter-tóba ömlő Mondseei-See-Ach és a külső Weissenbach völgye mögött, mely két folyó, a hegység egy közös törési vonalához tartozva, az Atter-tó hosszú tengelyével szemben egyaránt derékszögű irányban fut, a tó déli csúcsát az alsó s a vadregényes felső Burggraben által félbeszakított 800–1.405 méter magasságig emelkedő mésztömegek határolják, s mögöttük, mint a déli háttér kiemelkedő csúcspontja, az 1.780 méter magas Schafberg nyúlik föl a tó felé fordúló függőleges, itt-ott épen meredek csúcsával. Az eddig már fölemlített parti helyeken kivűl említésre méltók még a nyugoti, öblökben gazdag, partvidéken a nyári vendégektől szintén erősen látogatott Unterach, továbbá Nussdorf s végre a szorosan a tó mellett emelkedő és a Höllengebirge felé nyíló szép kilátásáról híres Attersee községek.

Nem lehet elhallgatnunk, hogy az Atter-tónak egy kiváló jelessége van a Traun-tó fölött, és ez pompás kék színe, melyben különösen derült, szél nélkűli időben lehet gyönyörködnünk. A Traun-tó és Atter-tó nemcsak a legnagyobb, de egyúttal a legmélyebb tavak is a Traun vidékén; az utóbbi Weissenbachtól éjszaknyugotra 171 méterrel éri el legnagyobb mélységét.

Az Atter-tó folyamvidékéhez tartozik Felső-Ausztriának nagyságra nézve harmadik tava, a Mond-tó; ennek fölszíne 14.4 négyszögkilométer, hossza 11.4 kilométer, legnagyobb szélessége 2.6 kilométer, legnagyobb mélysége 67 méter, tenger fölötti magassága 479 méter. Kifolyása, a Seeach, 2 1/2 kilométer hosszú folyás után Unterachnál az előbb említett, 14 méternyivel alacsonyabban fekvő főmedenczébe ömlik be.

Eltérőleg a Traun- és Atter-tótól, melyek mindketten meglehetős egyenesen vonúlnak déltől éjszak felé, a fordított S alakú görbe Mond-tó délkeleti s azután alsó, keskenyedő harmadában egészen nyugotkeleti irányt vesz föl. Mint az Atter-tónak, ennek is pompás kék színe van, tájképi szempontból azonban fölűlmúlja azt annyiban, hogy itt sokkal kisebb keretbe szorúlva tűnnek föl az ellentétek.

A tekintélyes Mondsee mezőváros mögött, melyből hatalmasan emelkednek ki a régi templom és a Wrede herczegi család várkastélya (előbb benczés apátság kolostora, a mely már a múlt évezredben (784) alapíttatott), terűl el a széles, türkiszkék víztükör, melynek határát balról a Mond-tói hegy (1.037 méter) és a Kulmspitz (1.095 méter) lejtői (mindkettő a homokkőövhöz tartozik), jobbra pedig a Thalgau széles, félszigetszerűleg előre nyomúló völgylapálya alkotja, míg a déli part fölött a szem határát a tóba meredeken eső Kienbergwand és a mögötte szélesen elterjedő s kettős csúcsban végződő Schafberg zárják be. A jobb oldali alacsony partszélek fölött hasonlókép meredek falakban a Drachenstein (1.169 méter) és a Schober (1.328 méter) emelkednek, melyeknek már egész alakzatuk arra figyelmeztet bennünket, hogy itt már egészen az Alpesek küszöbén vagyunk.

Megemlíthetjük még, hogy a Mond-tó is két tóból nyeri vizét: éjszakról a Zeller- vagy Irr-tóból (553 méter) s nyugot felől a Fuschl-tóból (661 méter).

Az utóbb említett tó felső csúcsánál fekvő Fuschl községnél a postaút keskeny völgyben halad fölfelé előbb keleti, majd délkeleti irányban a 720 méter magas vízválasztóig, mely mögött a most már mindinkább szélesbedő völgy először lassan, majd gyorsabban hanyatlik alá, hogy végre ismét ellapúlva St.-Gilgen falunál határt találjon egy új, az előbbitől csak hét kilométer távolságra fekvő tekintélyes tóban.

Még jóval előbb, mintsem a hirtelen kanyarúlatban leszálló postaút St.-Gilgent elérné, pompás kilátás nyílik a délkelet felé messze kinyúló St.-Wolfgang- vagy Abertó-ra (540 méter), mely kiterjedésre nézve igen kevéssel áll hátrább a Mond-tónál (fölszíne 13.5 négyszögkilométer, hossza 10.3 kilométer, legnagyobb szélessége 2.1 kilométer), mélységre nézve pedig (113 méter) a Mond-tavat 46 méterrel múlja felűl. Partvidékét gazdag alakváltozatosság s az e mögött alpesi magasságra emelkedő hegytömegek teszik nevezetessé. A tóba meredeken leeső, hétszeres visszhangjáról sokat emlegetett Falkensteinwand, a Zinken patak tágas hordalék lapálya s a Dittel pataknak vele szemben eső termetes messzelátó toronynyal díszített deltája, melyek által a tó csaknem közepén legnagyobb szélességének egy nyolczadára szoríttatik, azután a tóba meredeken leeső terrasz St.-Wolfgang festői fekvésű helységgel, a tó délkeleti csúcsáról átcsillámló Strobl, végre a tágasabb körben 1.500–2.000 méter magasságig fölemelkedő változatos alakú alpesi csúcsok, együtt véve oly kellemes tájképi tárgybőséget alkotnak, mely önkéntelenűl megragadja a néző figyelmét. Ez okból a St.-Wolfgang-tó is kedves kirándúló helye Ischl nyaraló vendégeinek annyival inkább, mert St.-Wolfgangból lehet aránylag legrövidebb idő alatt megmászni a Schafberget, melyet joggal neveznek osztrák Riginek.

A St.-Wolfgang-tó alsó csúcsát jelentékenyen összeszorítja a fölötte 200 méternyire emelkedő Pürglstein, mely egy, a sík völgytalajból szigetszerűleg kiemelkedő sziklakúp, mely olyan mint az Ischl melletti Siriuskogl, vagy a hallstatti tó alsó csúcsánál levő Arikogl. A Pürglstein és Strobl közt ömlik ki a St.-Wolfgang-tóból az Ischl, a Traun legjelentékenyebb mellékfolyója területének felső részén s gyors futással halad át a 11 kilométer hosszú Ischl-völgyön. E völgy, habár átlag 1 1/2–2 1/2 kilométer széles, csak itt-ott sík teljesen, míg a völgytalajnak hasonlíthatatlanúl nagyobb része terraszok s más, folyó- és jégár-alkotta törmelékekből álló 10–80 méter magas dúczokkal van borítva. Mindamellett ez az egyenetlenség ép oly kevéssé zavarja a völgy mindkét oldalán húzódó változatos alakú hegyekre, mint a keletre eső távolabbi alpesi csúcsokra nyíló kilátást, sőt nehány szép völgy képe is teljes pompájában tárúl föl előttünk.

Végre elérkezünk oda, hol az Ischl-völgy torkolata a Traun-völgyhöz s ezzel együtt a kettő egyesűléséből támadt völgyszélesedésig ér, a melyben Ischl (468 méter) fekszik. Valószínű, hogy e község már a római kor előtt keletkezett; eredeti nevét Iscalát vagy Ischilát ugyanis kelta eredetűnek tartják, de e néven, egyetlen római sírkövön s nehány itt talált római érmen kivűl nincs semmi nyoma a község ősrégi korának. A nyaraló vendégeknek régóta tapasztalható s évről-évre még mindig növekedő idetódúlása s a rövid ideig itt időző és átútazó touristák nagy száma csaknem teljesen megsemmisítette az egykori alpesi mezőváros igénytelen jellegét s teljesen városi képet ad neki, mely képet a nyári lakosságnak a fővárosból ide átültetett szokásai még élénkebbé tesznek.

Hogy Ischl lassankint első rangú fürdőhelylyé fejlődött, azt a környező vidék varázsának és frisseségénak, az osztrák Alpesvidék egyik legszebb részében levő középponti fekvésének, a község védett fekvésétől függő, aránylag szelíd éghajlatának, kitűnő forrásvízbeli gazdagságának, végűl egy sótelep tőszomszédságának köszönheti. Ischl évek hosszú sora óta kedves tartózkodó helye az uralkodó családnak, mely itt egy saját tulajdonát képező, a meredek Jainzen (830 méter) délnyugoti alján fekvő, gyönyörű parkoktól környezett nyaralóban szokott lakni.

A hallstatti tóról (497 méter) kell most, az éjszaki tavak megelőző leirásához fűzve, röviden megemlékeznünk. Kiterjedésére nézve ez a tó a Traunvidék nagyobb tavai sorozatában az ötödik helyet foglalja el; a legutóbb leirt St.-Wolfgang-tónál e tekintetben jelentékenyen hátrább áll, a mennyiben kiterjedése csak 8.7 négyszögkilométer, legnagyobb szélessége nem haladja felűl az 1.6 kilométert, ellenben mélység tekintetében 12 m.-rel haladja meg azt. Nagy különbség van azonban a kettő között tájképi jellegre nézve. Míg a St.-Wolfgang-tó nagyban és egészben alpesi kellemes képet tár szemünk elé, a hallstatti tó a König-tóhoz hasonló, de nagyobb élénkség által szelidített komor magasztosság vonását mutatja. Az említett jelleg különösen a Gosau-patak deltája által a tó felső részénél képzett szorúlásnál érvényesűl, a hol kelet felé a hosszan elnyúló s meredeken emelkedő Sarstein (1.973 méter), nyugoton a Plassen szintén meredeken, gyakran falszerűleg emelkedő előhegyei (1.300–1.500 méterig), végre délen a hatalmas Dachstein-hegytömeg zárt falait képező lejtői és 1.950–2.100 méter magasságra emelkedő éjszaki párkánycsúcsai képezik a tisztaság foka szerint világoszöld és sötétzöld között ingadozó víztükörnek közvetetlen keretét. A parti falak hosszú darabon oly meredeken, sőt néha épen függőlegesen nyúlnak be a tóba, hogy még másfél évtizeddel ezelőtt is csak egy rosz, dombon föl, dombon le vezető lovagló ösvény tette lehetővé a közlekedést a tó felső része mentében.

Bár mennyire magára vonja azonban a hallstatti tavat körűlvevő nagyszerű hegyi táj a szemlélő figyelmét, van olyan hely, mely minden többinél jobban megragadja az érdeklődést. E hely a szorosan a nyugoti part mellett csaknem félóra járásnyira elnyúló Hallstatt mezőváros a Lahn-nal, melyhez hasonló sajátságos alakúlású hely nincs több a monarchiában. A tóhoz legközelebb álló házak, melyek mindegyike sajátságosan van építve, egyenesen a vízből látszanak felmerűlni; felettük a pompás bükkfaerdővel borított Hallberg meredek lejtőjére tapadva más házak emelkednek oly módon, hogy az előbb fekvő ház padlásnyilásából két lépéssel a hátúl fekvő ház küszöbére lehet jutni. A községet egész hosszában egy keskeny útcza választja ketté, melyet csak egy pár évvel ezelőtt szélesítettek ki annyira, hogy kocsival lehet rajta közlekedni; csak azon a kis deltán, melyet egy zuhatagokban leömlő erdei patak épített be a tóba, tudott nagyobb házcsoport megtelepűlni, mely most a vásárpiaczot körben szegélyezi. A tó tükre fölött ellapúló, alatta azonban meredeken 80–100 méter mélységig lefutó törmeléktömb külső szélén emelkedik a protestáns templom, egy tekintélyes kőépület, melytől jobbra s sziklából kivájt, hatalmas támoszlopok által védett négyszög terraszon a XIV. századból eredő katholikus templom és a még régibb, jelenleg temetői kamráúl szolgáló St.-Michael kápolna van, mindkettő a községi temető tarka virágszőnyegével borított sírjai között. Hallstatt legmagasabban fekvő háza különben az a két malom, melyek egymás fölött a vad Mühlbach-hasadék széléhez közel állanak.

Ischl a Stefánia-térről. Schindler Jakab Emiltől

A Hallberg tetejéről őrtoronyként a Rudolfsthurm (840 méter) néz le a tóra; ez uralkodik ama mögötte fekvő 1.100–1.950 méter magas hegyektől körűlvett felső völgy felett, melyben az Alpesek egyik leghatalmasabb sótelepe rejlik. Már jóval a mi időszámításunk előtt ástak itt sót a kelták, a mint azt a Rudolfsthurm körűl fekvő kiterjedt sirhalommező tanúsítja s habár a rómaiak uralomra jutása után (kikre szintén utalnak egyes leletek) a népvándorlás viharai között hanyatlott is a bányászat, a XIII. században, ha nem előbb, ismét hozzáláttak ahhoz s a sótermelésnek ez újjászületése volt az, a minek a mai Hallstatt eredetét köszönheti.

Hallstatt a vasúti állomástól nézve. Ameseder Edétől

A hallstatti tavon éppen úgy, mint a Traun tavon is, a Traun folyó fut át. Az előbbitől völgynek fölfelé tizennégy kilométer távolságban Aussee mellett Stiriában egyesűl a felső Traun három fő forráspatakja: a Kainisch patak, az ó-ausseei és a grundltói Traun egy közös mederben. A Kainisch patak a régi morénáktól körűlvett Öden-tóból (764 méter) ered, az ó-ausseei Traun az ó-ausseei tóból (709 méter) s a grundl-tói Traun a Grundl-tóból (709 méter), míg az utóbbi ismét a szomszéd Toplitz-tóból (716 méter) s az ezzel mesterségesen összekötött kis Kammer-tóból nyeri vizét. A Toplitz-tó azonban már szintén magába veszi a Priel- vagy Holt-hegység felső erdei övében fekvő két Lahngang-tó (1.555 és 1.560 méter) vizét. Az utóbb említett hegység üstalakú völgytorkolatában még több apró tó rejtőzik, mint az Elm (1.670 méter), a Dreibrüder (mintegy 1.700 méter), a Wilden (1.554 méter) és az Augst-tó (Losertől keletre), a melyeknek vize, habár a föld alatt fut le, kétségkivűl a felső Traun víztömegét szaporítja.

Most már a Gosau-völgyhöz fordulunk. A Gosaui malomtól nyugot felé egy eleintén a meredeken emelkedő országút vezet a Gosau patakot 45 méter magasságban áthidaló sósvíz-vezeték (Gosauzwang) alatt egy körűlbelűl 7 kilométer hosszú, mindkét oldalról meredek, 1.400-tól 1.800 méterig emelkedő hegylejtők által kerített völgyszorosba, az alsó Gosau-völgybe. Miután a keskeny völgyfenék e helyen már 207 méter magasságra emelkedett a hallstatti tó tükre fölé, itt egyszerre lapúlni és szélesedni kezd. Egyúttal kilátás nyílik a szelíden alakúlt, erdőborított hegyhátra a nyugoti háttér felé, bár ez a kép még egyátalán nem sejteti ama nagyszerű tájképet, mely újabb két kilométernyi út megmászása után szemünk elé fog tárúlni.

Mialatt még utazásunk legközelebbi czéljára, a Zwieselalpra (1.584 méter) nézünk, balra hirtelen emelkedik a Kis Donnerkogel (1.921 méter) meredek szikla szarva, mindjárt utána következik a Nagy Donnerkogel (2.052 méter),majd fokonként előtérbe nyomúl a Gosauer Stein csorbázott taréjú, egész óriási gerincze, jobbról balra mindinkább magasbra emelkedve, mígnem a képet a 2.412 méter magas Grosswand zárja be.

Nagyobb tájképi ellentétet alig lehet már képzelni, mint midőn a közép Gosau-völgy éjszaki partszéléről az utóbbi felé fordúlunk. Széles, sík, egyes egyenetlenségek által csak itt-ott zavart, buja zöldben tündöklő talaj terjed el 5 kilométer távolságra délnyugot felé. Szétszórt háztömegek merűlnek fel belőle, mások a magaslatokon s a két oldalt elvonúló erdős lejtők alacsony előfokain telepedtek le. Két közel egymáshoz álló dombon emelkedik a katholikus és protestáns templom, uralkodva az egész falu fölött, mely a széles völgyet egészen ellepi. De közvetetlenűl e kellemes, sötét erdőkoszorútól övezett tájék fölött csaknem átmenet nélkűl emelkedik a már említett Gosauer Stein óriási, vadon szétszaggatott, fantasztikus csúcsok és ormok százai által koronázott, óriási omladékhalmazzal borított és körűlvett, mindkét végén meredeken megszakadó fala, ez a lassanként széttöredező óriási romja annak a mesozói korszakból való, talán leghatalmasabb korallszirtezetnek, a melyet az Alpesek között egyátalán találunk.

A Gossau-völgy és a két Donnerkogel. Ameseder Edétől

Míg a közép Gosau-völgyben a széles, barátságos völgyfenék és a Gosauer Stein zordan fölemelkedő csipkézetes gerincze közt fennálló éles ellentét adja meg a tájkép jellegét, a felső Gosau-völgy egy magas alpesi lépcsőzetes völgynek lehet a legtisztább tipikus képviselője. Nincs egyetlen pont sem, a honnan az egész Traun-vidéknek e legérdekesebb és legfestőibb völgyrészletét teljes nagyszerűségében egy pillantással át lehetne tekinteni, csak a Zwieselalp (1.584 méter), melyet a „Gosauschmied” vendéglőtől 2 1/2 óra alatt könnyen, a „Brandwirth”-től még kényelmesebb, bár kissé hosszabb úton el lehet érni. A Schafberg után, mely az alpesi vidék egyik leglátogatottabb messzelátó helye, Felső-Ausztria hegyei között bizonynyal a Zwieselalp örvend a legnagyobb látogatottságnak. A Schafbergről Karinthia és Zalzburg nehány tekintélyes hócsúcsain kivűl kitűnő áttekintést nyerünk az éjszaki mészkő Alpesek, különösen a sok csúcsú Dachstein hegytömeg végtelen változatos alakzatai fölött s ezzel egyidejűleg ellentétkép messzeható kilátásunk nyílik az éjszaki alföld felé s egy csomó jelentékeny tóra, köztük a Traun-vidéknek épen a hegyet környező három legnagyobb víztükrére: a Zwieselalpról élvezhető panoráma fénypontjaiúl ellenben a Magas Tauern jégborította hegyláncza, mely itt a Hafnerecktől a Grossvenedigerig szakadatlan sorozatban mutatkozik, továbbá a tőszomszédságában feltornyosúló két Donnerkogel, a Gosaui jégmező impozáns keretével és végre az utóbb említettől előre sokszoros fokozatokban lenyúló kőfalaktól és meredek hegylejtőktől környezett felső Gosau-völgy tekinthető. Az utóbbinak legalúl fekvő lépcsőzetén találta meg medrét az Elő-Gosau-tó (908 méter, terület 52 hektár, mélysége 69 méter), mely különösen a tó kifolyásánál álló pavillontól tekintve, a legszebb tájképek egyikét nyújtja, mely az osztrák Alpesekben egyátalán található. Különösen elmondható ez világos őszi estéken, midőn a Gosaui jégárt, a Thorstein és Dachstein által alkotott háttért fokozatosan megvilágítja a pompás havasi pírulat, és a bűbájos kép a sötétzöld víz fölszínén mindaddig visszatükröződik, míg a közeledő éj lassankint magasbra és magasbra növekvő sötétkék árnyéka a legmagasabb csúcson is ki nem oltja a végső felcsillámló pirúlatot.

Kilátás a Zwieselalpról. Ameseder Edétől

A felső Gosau-völgynek egy 248 méterrel magasabban fekvő s sziklazár által keresztben elreteszelt lépcsőztén van a Hátsó-Gosau-tó (1.156 méter, felülete 29 hektár, legnagyobb mélysége 41 méter). Jóllehet még félannyinál is nagyobb, mint az Elő-Gosau-tó, a Zwieselalpról nézve a nagyobb távolság s az előtte fekvő sziklatömegek miatt csak kis chrysopras zöld felszínnek látszik, hasonló valamely élénken csillogó drágakőhöz, melyet a tó tündére valamely szerencsés emberfia számára kegye jeléűl hagyott itt e rejtett alpesi vadonban. A Hátsó-Gosau-tó feltűnően világos színe a gosaui jégár moréna iszapjától tejszínűvé változtatott „Kreidenbach”-ból ered, mely belé ömlik, míg a sötétzöld elő-Gosau-tó a krisztálytiszta forrásvizek mellett a hátsó tó lefolyását is csak akkor fogadja magába, midőn az földalatti útjában a völgyet elborító törmeléken át már megtisztúlt.

Egy és ugyanazon mellékvölgyben levő két tó még egyszer jő elő a Salzkammergut területén; a két Langbaht-tavat értjük a leggazdagabb császári vadászterületek egyikén, a hova Ebenseeből a Langbath völgyön át egy, mintegy 9 kilométer hosszú kocsiút vezet. Az Elő-Langbath-tó (675 méter), a Traun-tó víztükre fölött 253 méter magasságban, 33 méter mély, balról egy középszerű magasságú erdős hegyhát, délről szintén erdős magaslatok által határoltatik, mely utóbbiak mögött azonban délfelől a Höllengebirge meredek sziklatömegei 1.862 méter magasságra emelkednek, míg a völgyzárlatban egy, nagyrészt régi moréna anyagból készűlt erdőborította törmelék terraszon túl a Magas-Spielberg (1.530 méter) falszerű oldala s a háta mögött emelkedő Hochleckenburg (1.690 méter) alkotnak festői háttért.

Az épen most említett terraszon túl erdőkkel körűlvéve, hátúl azonban hasonlóan hatalmas falak által őritzetve fekszik a Hátsó-Langbath-tó, a legnagyobb alpesi magány példaképe.

Ki e két tó bármelyikénél kora hajnalban keres föl valamely rejtett helyet, valószinűleg élvezheti azt a gyönyört, hogy egy-egy szarvast egészen közelről megleshet, sőt a Hátsó-Langbath-tó partján a lehulló kövek zörgése nyomán kutató szeme talán egy-egy csapat zergét is észrevehet. Ha azonban megkezdődik a vadászó időszak s az Elő-tó felső részén levő császári vadászház élénkűlni kezd, a csöndes erdő négylábú lakosai számára a keserű szorongattatás napjai következnek be.

Volna még egy, vagy más kis, de gyakran látogatott tó a Traun-vidéken, mint a Laudach-tó a Traunstein mellett, az Offen- és Alm-tó a Holt-hegység éjszaki aljánál, a Schwarzen- és Krotten-tó a Schafbergnél, mindannyi méltó rövid tájképi jellemzésre, azonban rajzunk befejezéséhez sietvén, ama hegyóriáshoz fordúlunk, mely a Salzkammergut hatalmas határkövét képezi Stiria és Salzburg felé egyaránt, a Dachstein hegységhez.

A Dachstein-hegység az éjszaki Alpesek keleti részének kiterjedésre nézve leghatalmasabb, tetőpontjában csak a Landecknál levő Parseyer-csúcs által mintegy 40 méterrel felűlhaladt emelkedése. Talapzatával mintegy 600 négyszögkilométert borít el, általában keletről nyugotra, egyúttal azonban éjszakról dél felé lépcsőzetesen emelkedő fensík gyanánt tűnik föl oly módon, hogy a hátának legalacsonyabb részei keleten körűlbelűl 1.300, a legmagasabb, már a firnvidékbe emelkedő lépcsőzetei pedig már 2.500–2.700 méter magasságra emelkednek. A fensíkból számos csúcs nyúlik föl, a legtöbb, egyúttal a legmagasabb s legmeredekebb csúcsok a délnyugoti részen, a hol a Magas-Dachstein (2.996 méter), a Thorstein (2.946 méter) és a Mitterspitz (2.920 méter) tornyosúlnak föl mindjárt a hegység 700 méter magas, részben tökéletesen függőleges déli lejtője mellett.

Az Első-Langbath-tó. Schindler Jakab Emiltől

A Dachstein fensík örök hó vidékébe emelkedő részeinek jelentékeny kiterjedése nagyon elősegíti a jégár képződését. Valóban három nagyobb s három kisebb jégár van itt, melyek együttvéve valamivel több, mint 10 négyszögkilométer területet foglalnak el. Az előbbiek között kiterjedésre nézve első helyet foglal el az 5 négyszögkilométer nagyságú Hallstatti jégár (Károly-jégmező), ehhez csatlakozik a Gosaui jégár (2 négyszögkilométernél nagyobb), míg a Thorstein-, Schneeloch- és Edelgries jégárak összevéve is alig borítanak be valamivel többet egy négyszögkilométernyi területnél.

Az éjszaki Alpesek keleti részének egyetlen más tömbje sem mutathat föl hasonló kiterjedésű jégárakat; de a tulajdonképi jégárképződés kelet felé ezzel egyúttal teljesen véget is ért.

Az Alpesek többi jégárjaihoz hasonlóan a Dachstein jégárjain is igen jelentékeny ingadozásait lehetett észrevenni a kiterjedésnek az utolsó 50 év alatt. 1848-ig vagy 1849-ig a Gosaui jégár, 1855-ig vagy 1856-ig a Károly-jégmező állandó növekedésben volt; erre tömegüknek ép oly tartós hanyatlása következett, mely a Károly-jégmezőnél különösen vastagsága folytonos apadásában (a jégnyelv előrészén 1885-ig 60–65 méterrel), a Gosaui jégárnál pedig a jégár végének feltűnő visszahúzódásában (1884-ig 620 méterrel, azaz az egész hosszúságnak csaknem ötödrészével) mutatkozott. A Károly-jégmezőt ábrázoló képen az újabb oldal-morénák magasságából, különösen pedig az 1879 óta a jégár meredek partjából napfényre jött, négy évtizeddel ezelőtt azonban még egy 40 méter vastag jégtömeg alatt eltemetett sziklagerinczből a jégár-színtjének jelentékeny sűlyedését eléggé világosan észre lehet venni.

A Magas-Dachstein képe keletről. Simony Frigyestől

Hogy a Dachstein-hegység, különösen pedig a felsőbb vidékek tájképi jellegét egy pillantással áttekinthessük, erre a legalkalmasabb pont maga a Dachstein csúcs, melyet Hallstattból s épen úgy Gosauból avagy Schladmingból 8–10 óra alatt minden gyakorlott tourista veszély nélkűl megmászhat. Az impozáns sziklaszarvnak itt szembetűnő alakja után már előre is rendkivűl nagyszerű kilátást lehet várni s valóban alig van az éjszaki Alpesek keleti részének magas csúcsai között egy is, mely a Magas-Dachsteint panoramájának nagyszerűségét és sokoldalúságát tekintve, felűlmúlná.

A Károly-jégmező 1886. augusztus havában. Simony Frigyestől

A Magas-Dachstein ezt az elsőséget nemcsak nagy körben uralkodó magasságának köszönheti, hanem annak is, hogy a Mészkő Alpesek övének legdélibb szélén mered föl, a hol azok az őshegységek öve felé megszakadnak; s végre csúcsa messzelátóra kiválóan alkalmas jellegének, mely, alig egy pár négyszögkilométer kiterjedésű álló terület mellett minden oldalról meredeken esik alá. Úgy állunk e helyen, mint valamely óriási torony csonkatetején minden oldalra szabadon szétlátva a tágas, gőzlepellel borított távolba. Délre, egészen lábunk alatt rettentő szédűletes mélység van, melynek ködös aljáról barátságos, kunyhókkal megrakott alpesi vidékek tekintenek föl reánk, körös-körűl különben csillámló jégárak, meredeken feltornyosúló sziklaormoktól környezve, azután távolabb mélyen bevágódott völgyek magános tavakkal és községekkel a magasra emelkedő alpesi tömegek között, sötét erdős övek és halvány kőtengerek, sokszorosan egymás mögé sorozott hegyvonúlatok, bezárva egy messze kiterjedő jégárláncztól, és végre, hogy a megfelelő ellentét se hiányozzék, az éjszaknyugoti háttérben a teljes síkságig ellapúló alföld – mindez együtt véve alkotja a Dachstein panorámájának tarka összeségét, a honnan kilencz tartománynak többé-kevésbbé még világosan megkülönböztethető pontjai jelzik a látás körének nagyságát.