Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Alsó-Ausztria története.

Alsó-Ausztria története.

Mayer Antaltól, fordította Acsády Ignácz

Macht Jánostól

Nagy Károly-féle Ostmark határát nyugaton az Enns, keleten a Bécsi-Erdő képezte; a Dunától éjszakra és délre azonban a határ a rengeteg erdőségekben és a hegyvidéken nem volt megállapítva. E határkerületben, melyhez a Traungau is tartozott, egy határ- vagy őrgróf kezében volt a politikai és katonai hatalom. Egyházi főnöke a passaui püspök volt, kinek 803 óta úgy a térítés, valamint a lelkipásztorkodás tisztéhez tartozott, s kinek egyházmegyéjét a 829. évi szerződés a salzburgi érsekével szemben akként állapította meg, hogy a határkerület délkeleti részén egy kis darab ezután Salzburghoz tartozott, mely egyházi felosztás egész II. Józsefig fenmaradt.

A monda szerint már Nagy Károly állított tizenkét plébániát az Ostmarkban. Azonban csak annyi bizonyos, hogy a kereszténység terjedésével s német telepítvényeseknek folyton történő beözönlésével fokozódott annak a szüksége, hogy templomok épűljenek és plébániák alapíttassanak, főleg miután papok és világiak egyenlő buzgalommal dolgoztak a szellem és a föld művelésének munkáján s a „keresztény élet vidáman kezdett zöldelleni a széles Duna partjain”. A kereszténységgel a gyarmatosítás és a németesítés karöltve haladott. Legelöl a Duna völgye volt az, mely mint a rómaiak korában, újra megnyílt a műveltségnek. A bajor törzshöz tartozó egyháziak és világiak frank felsőbbség alatt serényen és önmegtagadással terjesztették itt a keresztény germán műveltséget s a művelődés e bátor úttörői innen nyomúltak elő a legnagyobb fáradalmak és áldozatok között az Éjszaki Erdő és az Alpesek félreeső vidékeire, hová a zordonság miatt ember addig ritkán vagy tán soha sem jutott el.

Hogy ezt a nehéz művelődési munkát teljesíthessék, az egyház és a világi kormány szoros összeköttetésben álltak egymással. „A talaj megművelésének nehézsége mellett azonban a telepítés nem indúlhatott ki beköltöző kisbirtokos parasztoktól, hanem egyházi testületektől vagy gazdag világiaktól, a kik jobbágyaikat és rabszolgáikat magokkal hozták, úgy, hogy itt már kezdettől fogva túlsulyban volt a nagybirtok a szabad parasztokkal szemben.”

Mindenek előtt bajor püspökök: a salzburgi, passaui, regensburgi meg a freisingi, továbbá bajor kolostorok kaptak gazdag birtokadományokat. E mellett a régi római helyek: Ybbs, Perchlarn, Mautern, Traismauer, Tulln és mások körűl, a melyek több évszázad viharaiban elpusztultak, szintén mindig nagyobb köröket vont a friss polgárosítás. Szerzetesek és gazdasági tisztek, a kik függő viszonyban levő emberekkel a bajor jószágokról az Ostmarkba költöztek, erdőt irtottak és mocsáros területet szárítottak ki, vadon rengeteget gyümölcsöző talajjá változtattak, szántóföldet meg rétet műveltek, fakunyhókat meg őrházakat ácsoltak, a melyek körűl azután kis telepek, ezek körűl viszont lassankint nagyobb helységek keletkeztek.

E mellett szárazon és vízen a legkülönbözőbb tárgyakkal való élénk kereskedelem fejlődött, s az urak udvarházaiban és majorjaiban munkások és mesteremberek már teljes működésben voltak. Szellemi élet, vagy némi arra vonatkozó hajlam csupán a főbb papságnál volt, vagy pedig a kolostorok csöndes, védő falai mögött, sőt ottan is csak egyesekben és szerényen, mert a komoly szerzetesek legelső gondja imára, érítésre meg munkára irányúlt. A ki pedig közűlök a zárda falán át a nagy világba lépett ki, annak még kevésbé lehetett a legkezdetlegesebb szellemi alkotásra is gondolnia, „mert a ki fél kezével az eke szarvát fogja, a másikkal kardja markolatját kénytelen tartani, annak nem marad keze a tollforgatásra s legfölebb egy-egy dal fakadhat néha szívéből”.

Az Ostmark későbbi sorsára válságos hatást gyakorolt Szvatopluk, a nagy-morva birodalom alapítója és királya. Iszonyatos küzdelmek után, melyeket e király Vilmos és Engilschalk őrgrófoknak a fiaival és pártfogójukkal, Arnulf bajor herczeggel folytatott, végre 884-ben Königstettenben békét kötött Vastag Károlylyal. De, mikor Arnulf maga lépett a frank királyi trónra, politikája kiválóan arra irányúlt, hogy Nagy-Morvaországot megsemmisítse, miben hasznára váltak a magyaroknak ugyane birodalom ellen intézett támadásai. A nagy-morva birodalom 905-ben csakugyan megszűnt.

A vszély, mely a Károly-féle Ostmarkot fenyegette, el volt ugyan hárítva, de új ellensége támadt a magyarokban, a kik azóta ismételten pusztítva törtek le Bajorországba, s 907 június 28-án egy bajor hadsereget a keleti országrészben ismeretlen helyen oly iszonyatosan megvertek, hogy számos egyházi és világi főúr holtteste borítá a csatatért. Az Ostmark egyelőre elveszett Németországra s csak a dunai partvidék járatlan hegységeiben maradtak meg német telepek a régibb, szláv falvak mellett. Ezek s a Duna mentén levő erődített véghelyek élték túl, habár igen sok szenvedés közt, félig romban és elpusztúlva ez időszakot.

Végre I. Ottó királynak (955 augusztus 10) a Lech vizénél, Augsburg közelében aratott győzelme után a magyarok az Ostmarkból lassankint ismét kiszoríttattak. A mi területet karddal visszavívtak túlük, az a Duna völgyében volt, a jobb parton Pechlarntól St.-Pöltenig, a balon Spitzig a Wachauban. E visszafoglalt területet újra egyesítették a Traungauval s őrgrófsággá emelték, mely azonban sokban a bajor herczegségtől függött. Első őrgrófúl a források Burckhardot említik.

Szent Lipót. A klosterneuburgi apátságban levő üvegfestmény után, Schönbrunner Józseftől.

976-ban II. Ottó király ezt az Ostmarkot, a Donaugau hatalmas grófjának, a Babenbergi házból származó Lipótnak adományozta jutalmúl azon hű szolgálatokért, melyeket neki a korona és a birodalom ellen fölzendűlt Henrik bajor herczeggel szemben tett. Lipóttal a családjából való azon fejedelmek hosszú sora kerűlt az Ostmark élére, a kik azt nemcsak bővítették és ellenséges szomszédok ellen vitézűl megvédték, hanem bölcsen is kormányozták, jól igazgatták, egyszersmind élénk érzéket tanúsítottak a művelődés iránt úgy, hogy egykorú krónikások a legnagyobb dicsérettel emlegetik őket. Az első három Babenbergi az éjszak és kelet felől jövő pusztító betörések visszaútasítása mellett legfőbb gondoskodását a határkerület kiterjesztésére irányozta. I. Lipót őrgróf a magyarokat egész a Bécsi-Erdőig visszavetette. Fiának, I. vagy Erős Henriknek, ki alatt egyik 996-ban kelt okirat használat első ízben az „Osterrichi” vagyis keleti ország (Ostreich, Österreich) nevet az Ostmark azon részének megjelölésére, a mely a Traungau-n kivűl esett, II. Henrik király az államjószágokkal már nagy területeket adományozott a Liesing, Triesting vizek és a Bécsi-Erdő közt, vagyis a Mödling, Baden és Heiligenkreuz között való erdőborította vidéket. Erős Henrik fivére és utóda, Albert „a diadalmas”, a ki tevékeny részt vett a háborúban, a melyet III. Henrik császár változó szerencsével viselt a magyarok ellen, a történelmileg fontos keleti határt, a Morvát és Lajtát szerezte meg.

Kevéssel ezután újra megkezdődött az ország betelepítése és polgárosítása, mi közben a bajor püspökök és kolostorok valódi vagy koholt jogczímek alapján, de a császárok és a nemesség ajándékozásai útján is sok birtokot szereztek, különösen a Duna balpartján, hol ezzel nagy, addig puszta és lakatlan területek kerültek művelés alá.

Ezen ajándékozások és adományok képezik a második gyarmatosítás alapjait. A bajor kolostorok és püspökségek önérdekből polgárosították úgy szólván lépésről-lépésre az országot, s emeltek templomokat és plébániákat, a melyeknek javadalmúl gazdag tizedeket adományoztak. Alsó-Ausztria ezen második megalapításának korszakában épen úgy, mint Nagy Károly alatt, ismét legelöl állanak Passau meg Salzburg püspökségek, mint a művelődés zászlóvivői. De Freisingen püspökség, mely az Ybbs és az Url még kevésbé, vagy épen nem polgárosított tájain, valamint a Morva mezején levő Gross-Enzersdorf környékén bajor beköltözőket telepített meg, a műveltséget birtokszerzéseivel szintén meglehetős messze vitte előre.

E mellett a Tegernseeben levő Szent-Quirinus zárdából a szerzetesek újra a Wachauba vonúltak és az Enns-erdőben és ottani birtokaik későbbi középpontja, Strengberg körűl, továbbá a Piesting és a Triesting közt, valamint a Schwechat vizénél, a hol mindenütt királyi jószágokat kaptak, áldásos működést fejtettek ki. Ugyanezt mondhatni a niederaltaichi szerzetesekről, kik számos jószágot műveltek a Schmida, Zaja és Schwarza mentén. Szerzetök – ők ugyanis benczések voltak – „ora et labora” jelmondatához képest a vallás és a művelődés ezen hírnökei a nehéz munka tanyái mellett hegyen-völgyön kitűzték a keresztet, kápolnákat ácsoltak, sőt gyakran egy-egy templomocskát is, mely szétszórt gyarmatosok szellemi gyülekező pontjáúl szolgált.

De a műveltségre hasonló dús áldást hoztak a belföldi melki és szentpölteni kolostorok is, amaz, melyet Lipót az első őrgróf lapított, Sz.-Lipótig a Babenbergiek szék- és temetkező helye volt; ez a magyar uralom alatt egészen elpusztúlt; csak Eigilbert passaui püspök újította meg 1040-ben s látta el gazdag adománynyal. Akkor keletkezett az erlai apácza-zárda s az ardaggeri világi kanonokság is.

Világi főurak, legelöl magok az őrgrófok ép ily kiválóan részt vettek a polgárosítás fejlesztésében, mely hogy minő sebes haladásokat tett, mutatja a sok folyó-, rét-, hegység- és tájnév, a melyek az akkori ajándékozó vagy adománylevelekben fölmerűltek. A trónviszályok közben a magyarok gyakran betörtek, falvakat és tanyákat felgyújtottak, lakosaikat megölték vagy fogságra hurczolták ugyan, de maga az Ostmark keleti határát illetőleg sértetlen maradt. Amaz időben, mikor az ilyen betörés alkalmával (1042) romba dőlt Hainburg vára és városa a magyarok ismételt támadásai daczára újra fölépíttetett, épűlt a Lajta síkságán messzire uralkodó ormon Pütten vára is, a pütteni grófság, sőt az egész ország erős védbástyája.

Pütten várkastély a jelenkorban. Darnaut Húgótól

Minthogy a magyarok és III. Henrik császár közt 1043-ban kötött békeszerződés Magyarország felé a Morva s a Lajta folyókat tűzte ki az Ostmark határaúl, területének alakúlata végkép megállapíttatott, s ezzel a Babenbergi őrgrófok első nagy feladata is megoldást nyert. Ez időtől kezdve az őrgrófok első nagy feladata is megoldást nyert. Ez időtől kezdve az őrgrófok inkább Németország ügyeivel, főleg a Staufiaknak a Welfek ellen való harczaival foglalkoztak. Okos és czéltudatos eljárással, melyet a Staufiakkal való családi összeköttetés s a fejedelmi hatalom általános szilárdulása nagyban előmozdított, őrgrófi méltóságuk herczegivé emelkedett, a mivel nagyobb önállóságra is szert tettek.

A hatalmas küzdelemben, mely IV. Henrik császár és VII. Gergely pápa közt támadt, császár és pápa is megtalálta előharczosát az Ostmarkban, amaz a győzedelmes Ernő őrgrófban s eleintén még utódában, Szép Lipótban, ki azonban később változékony pártállásával sok nyomort és inséget hozott az osztrák őrgrófságra, a pápa pedig Altmann passaui püspökben, a göttweigi zárda alapítójában (1083).

Szent Lipót őrgróf sohasem vett részt e viszályban, de jámbor és szigorúan egyházi érzelme daczára – uralkodása első idejét kivéve – mindenkor V. Henrik császár pártján állt, a kinek nővérét, Ágnest, a Staufi Frigyes sváb herczeg özvegyét később nőül is kapta. Ágnes volt egy részt a Hohenstaufi császári ház ősanyja, minthogy Frigyes sváb herczeg és Konrád, a későbbi III. Konrád király az ő – első házasságából származó – gyermekei voltak; más részt Babenbergi Lipóttal való házassága folytán a Babenbergi házból való herczegek szintén ő tőle származtak.

Szent Lipót 1106-ban még Melkben tartotta nászát Ágnessel, de csakhamar azután székhelyét a Kahlenbergen épűlt új kastélyba tette át, a melynek közelében 1107-ben alapította Klosterneuburg kanonok-zárdát, hol a kereszthajó egyik ódon üvegfestményén még megvan képe mint alapítóé.

A Staufiakkal való közeli rokonság jelentőséges lett a Babenbergiekre nézve; annak köszönhették, hogy, midőn azok és a Welfek közt a nagy küzdelem kitört, III. Konrád király IV. Lipót osztrák őrgrófnak – féltestvérének – adományozta a Büszke Henriktől elvett bajor herczegséget, a mely Lipót korai halála után testvérére, Jasomirgott Henrikre szállott át. Midőn ez utóbbinak Oroszlán Henrik javára le kellett a bajor herczegségről mondania, azért kárpótlásúl I. Frigyes császár herczegséggé emelte Ausztriát és nagy kiváltságokkal ruházta fel, a melyek az úgy nevezett privilegium minus-ban foglaltatnak.

Ez okmány szerint az új herczegség nem csupán a fiakra, hanem a leányokra is örökjogilag átszállhatott, sőt a ki közűlök magtalan maradna, jogosítva volt a császári jóváhagyás fentartásával utódát megnevezni. A herczegség határain belől a herczeg beleegyezése nélkűl idegen bírói hatalom nem működhetett s a herczeg a birodalom irányában más szolgálatra nem volt kötelezve, mint arra, hogy a bajor földön tartott birodalmi gyűléseken, ha meghívatik, megjelenjék s az osztrák határtartományokban folyó birodalmi hadjáratokban csapataival részt vegyen. „Így lett Ausztria külön álló, a birodalomtól majdnem, Bajorországtól pedig teljesen független herczegséggé” s ezzel belső fejlődésének és területi kiképzésének ismét egy nagyon fontos korszakához jutott.

Laa vára. Rosner Károlytól

A mi akkori határait – a mai Alsó-Ausztriáról szólunk – illeti, fölemlítendő, hogy a Semeringtől a Piesting vizéig terjedő terület, az egykori Pütten őrgrófság, politikai tekintetben még Styriához tartozott. Ellenben Csehország felé nagyon bizonytalan maradt a határ. „Itt az óriási Éjszaki-Erdőt, a mely egykor a Dunától éjszakra eső csaknem egész országot ellepte, a német parasztok szorgalmas keze lassan-lassan nagyobbára kiirtotta és ugyanoly mértékben, mint Ausztria felé, terjedt a cseh herczeg birtoka is éjszaki irányban.” Ebből sokszoros ellenségeskedés s végűl elkeseredett háború támadt Jasomirgott Henrik herczeg és Boleszló cseh herczeg közt, a mely a Babenberginek halálával (1177) sem szűnt meg s csak 1179-ben vezetett arra, hogy Ausztria határát Csehország felé szabályozták.

Ausztria herczegség első nagyobbodása Styria megszerzésével történt V. Lipót alatt, a ki azt VI. Ottokártól, a Traungau utolsó grófjától szerzé meg. A szerződési okmány az Enns melletti Szent György hegyen 1186 augusztus 17-én kelt, az adományozás pedig 1192 május 24-én történt.

V. Lipótnak a fiával, a „dicső” VI. Lipót herczeggel, kezdődött a Babenbergi uralkodók legfényesebb és legünnepeltebb ideje. VI. Lipót műveltség, szellem és ékesszólás, valamint nemes jellem tekintetében kitűnő egyéniség levén, minden rendnél, kivált pedig a polgárságnál legfőbb tiszteletnek és szeretetnek örvendett. Bécsben fényes udvart tartott, hol az ország nemes urai, költők és lantosok jártak ki s be. E mellett Lipót hősiesen harczolt a szent földön és Spanyolországban a hitetlenekkel.

Ausztria anyagi lendűletével és szellemi virágzásával, valamint a saját házának öregbedő hatalmával és tekintélyével összhangban Lipót külön országos püspökséget akart Bécsben alapítani. III. Incze pápa az 1207-ben és 1208-ban folytatott tárgyalásokat eleintén kedvezően fogadta. Később azonban valószínűleg Manegold passaui püspök ellenmondása meghiúsította e tervet.

A „harczos” II. Frigyes herczeg, uralkodása, atyjának vidám, boldog éveihez képest mozgalmas és viharos volt. Mindjárt eleintén föllázadt ellene az országos nemesség. A csehekkel és a magyarokkal való küzdelmek, belháború (mi közben az erős Laa határvárost s a szomszédos területet Venczel cseh király fenyegette) s a birodalmi fejedelmek támadásai foglalkoztatták egész uralkodását. A pápa és a császár közötti küzdelemben, midőn mindketten az ő támogatásáért versenyeztek, okosan tudta emelni állását és tekintélyét s amattól a bécsi püspökség alapítását, az utóbbitól pedig a királyi méltóságot követelte. De kevéssel azután, mikor e tárgyalások meghiúsultak, „harczos” Frigyes a magyarokkal a Lajtánál vívott csatában elesett. (1246 jun. 15.)

A férfi kora virágában elhunyt herczeget Heiligenkreuz kolostor cisterci szerzetesei káptalan kápolnájában temették el, melynek csöndes sírboltjában porlanak azóta csontjai. Vele, az utolsó, magtalanúl elhalt Babenbergivel sok remény és terv szállott sírba. Országszerte panasz és siralom hangzott, mert viharos jövő várakozott alattvalóira.

Mióta a Babenbergiek Németország nagy kérdéseibe belebonyolódtak, hatalmi állásuk, főleg 1156 óta szintén nagyot emelkedett. Az őrgrófi, utóbb a herczegi méltóság örökössé váltával és a császárok és pápák küzdelmei folytán, mint a birodalom más területein, Ausztriában is kifejlődött az országos souverainitas, minthogy a lakosok lassankint kivonatták a birodalom fejével való egyenes kapcsolatból s immár az annak jogaival felruházott országos fejedelem közvetetlen alattvalói lettek.

A heiligenkreuzi klastrom csarnoka, az utolsó Babenbergi sírboltjával. Fischel Hartviktól

Az akkori művelődés fejlődésének egyik leghatékonyabb eszköze a kolostorok alapítása volt, a melyek az anyagi és szellemi élet és alkotás középpontjainak mutatkoznak. Azokból terjedt el a műveltség a nemesek, valamint a polgárok közt, a mint ez a művészet s a tudomány fejlődésének a menetéből kimutatható. A kolostorokban már korán voltak iskolák, úgy nevezett zárda- vagy külső iskolák, hol a nemesek és szabadok fiai oktatást nyertek az irásban, olvasásban meg a számolásban, valamint a vallásban; voltak továbbá belső iskolák a rendtársak számára, kik azonban itt még kevés hittudományi ismeretre tehettek szert. Ez iskolák közt a leghíresebbek és legrégibbek egyike a göttweigi volt Hartmann apát (1093-tól 1114-ig) alatt; ezen kívűl még a melki, herzogenburgi és a klosterneuburgi említendő. A tanítás mellett a barátok a történetirással is foglalkoztak, leginkább krónikák és életrajzok szerkesztésével; ez 1123-ban Melkben kezdődött s a XII. századnak a közepe óta a többi kolostorokra is elterjedt; foglalkoztak továbbá költészettel s külön írószobákban, úgy nevezett scriptoriumokban, kéziratok másolásával és festésével. Nemcsak a tudományok, hanem a szépművészetek is ápolást nyertek a zárdákban. Hogy a legrégibb s román stilben épűlt templomok falait festmények díszítették, az okmányilag bebizonyítható. A legtöbbje ezen első zárdatemplomoknak már réges-régen elpusztúlt, még rajz sem maradt fenn rólok; csupán Heiligenkreuz, Zwettl és Lilienfeld cisterci zárdákban származnak a kereszthajó, templom és dormitorium (a barátok hálóházai) legrégibb részei ez időkből.

Az Enns alatti Ausztriában már a Babenbergiek korában virágzott a szárazföldi és vízi kereskedés, s épen itt az előre törekvő iparos nyugatnak és keletnek nyers terményekben gazdag országai közti határon, itt, hol a legfontosabb forgalmi erek egyike, a Duna folyik, az üzleti életnek még pezsgőbbé kellett válnia. Különösen a Szent Lipót és Jasomirgott Henrik alatt a szent földre menő keresztes hadak, melyek útjokat Ausztrián át vették s mindenütt sok eleséget, ruhát és más czikket fogyasztottak, fokozták a belső kereskedést, egyszersmind azonban a kereskedelmi érintkezést Konstantinápolyig és a keletig kiterjesztették; Tulln, Bécs és Hainburg jelentékeny lerakodó- és vásárhelyekké, Ybbs, Melk és Stein jövedelmező vám- és harminczadhelyekké fejlődtek. Az az árú- és kereskedelmi forgalom, a mely a XII. században St.-Pöltenen át ment, virágzónak, az pedig, a mely a Semeringenát Velenczébe vezető ősrégi híres úton folyt, szerfölött élénknek mondható.

Ipar és kereskedelem azonban jó pénzt (akkor csak érczpénz volt) föltételeznek, mert az mozdítja elő a gyors árúcserét. A pénzverés kizárólagos uralkodói jog volt s a kremsi, bécsi és bécs-ujhelyi verőházakban gyakoroltatott. Még az ezüst és aranypénzzel, sőt gyöngygyel és drágakővel való egész forgalom is közvetetlenűl a pénzverő-háznak volt alárendelve.

A kereskedésnek és iparnak a városokban való lendülete mellett természetesen a polgárok jogi és társadalmi viszonyait is szabályozni kellett; ez kiváltságok, városi és vásárjogok utján történt. Már 1159-ben szabadságlevelet adott Konrád passaui püspök St.-Pölten városának. Az 1244-ki (július 1.) bécsi városi jog ugyanazon időben majdnem szó szerint vétetett át Hainburg város törvénykönyvébe, Bécs-Ujhely pedig Harczos Frigyestől kapott különböző szabadalmakat. Mindnyájok a magok idejéhez képest mintaszerű határozatokat tartalmaztak a városi közigazgatás különböző ágainak a rendezésére.

Harczos Frigyes halálakor még élt egyik nővére Margit, Henriknek, a letett római királynak az özvegye, továbbá egyik unokahuga, Gertrud, Ulászló cseh trónörökösnek a hitvese; mindketten követelést támaszthattak a Babenbergiek dús magánjószágaira, de nem a megürűlt birodalmi hűbérre, Ausztriára és Stiriára; ezt még az 1156-ki privilégium alapján sem tehették, miért is II. Frigyes császár, mint a tulajdonképeni hűbérúr, nem sokára Ottó ebersteini grófot küldé mint „kapitányt és helytartót” Ausztriába.

Harczos Frigyes sirköve. Siegl Kárlytól

Az ügyet még bonyolultabbá tette az, hogy IV. Incze pápa szintén beleavatkozott a viszályba s Babenbergi Gertrud női örökösödési joga javára döntött, a kinek második férje (az első, Ulászló, még az 12247-ki év kezdetén elhúnyt) Herrmann badeni őrgróf, mint „Ausztria herczege” itt nem sok párthivet talált. A császári párt túlsulyban maradt mindaddig, míg II. Frigyes és hason nevű unokája, a kinek Ausztriát meg Stiriát végrendeletében szánta volt, el nem húnytak. Ekkor azonban az egykori babenbergi országokban a Welf párt ismét merészebben lépett fel. Erre támaszkodva Ottokár, I. Venczel cseh királynak a fia, 1251-ben haddal nyomúlt Ausztriába, hol általánosan elismerték. A háború, a melybe kevéssel azután Ottokár IV. Béla magyar királylyal bonyolódott, pápai közvetítés mellett olyan békekötéssel végződött, a mely Ausztria és Stiria két herczegségnek általánosságban megállapította a mai határait. Egy újabb háború Ottokárt egész Stiriának birtokába helyezte.

A német birodalomban folyó belviszályok miatt Ottokár a birodalmi hűbérek háborítatlan birtokában maradhatott, míg Rudolf habsburgi gróf német királylyá nem választatott. (1273.)

Rudolf nem hagyhatta őt tovább e hűbérek birtokában, ha a birodalom érdekét és méltóságát meg akarta óvni. Mivel azonban Ottokár ismételt felszólításra sem tette le a hűbéresküt, a hűbéreket sem adta ki s meg sem hódolt, megindíttatott ellene a birodalmi háború, a mely arra kényszeríté, hogy az 1276 november 21-ki szerződésben kiadja a Babenbergiek birodalmi hűbéreit. Mikor azután a nehézségek, melyekbe a béke határozatainak a végrehajtás ütközött, ujabb háborúra vezettek, Ottokár a Morva mezején, Dürnkrutnál vívott csatában (1278 augusztus 26) elesett.

E következményekben gazdag esemény után Habsburgi Rudolf király még három évig Bécsben maradt, hol kegyelmével a nemességet, kiváltságok és szabadalmak adományozásával a kolostorokat és a városokat megnyerte a maga házának, a törvény s a belső béke biztosításával pedig országszerte bizodalmat és ragaszkodást keltett. Kezdettől fogva arra törekedett, hogy a Babenbergi országokból erős családi hatalmat alapítson s azt a fiainak, Albertnek és Rudolfnak juttassa.

Mikor 1281-ben Ausztriából eltávozott, fiát Albertet egyelőre birodalmi helytartónak nevezte ki. Utóbb a birodalmi fejedelmek hozzájárulásával az Augsburgban (1282 deczember) tartott gyűlésen, a melyen sok ausztriai úr is megjelent, fiainak adományozta Ausztriát és Stiriát. Hogy a kettős uralkodás minden eshetőségének elejét vegye, Rudolf király az osztrák rendek kérelmére az 1283 június 1-én Rheinfeldenben kelt családi rendtartásban egyedűli urukká Albertet tette tette, a kit ünnepélyes esküvel el is fogadtak.

Albert volt az első Habsburg-házi fejedelem Ausztriában. Két irány jellemzi belső politikáját: először teljesen át volt hatva az államhatalom eszméjétől, valamint fejedelmi kötelességeinek jelentőségétől; nehéz viszonyok közt szilárdította meg uralkodói hatalmát az elégedetlen, dölyfös nemességgel szemben, a mely addig sok és gyakran erőszakos túlkapásokat engedett meg magának; belpolitikájának második főiránya viszont a papság és a polgárság iránt való magatartásában nyert kifejezést.

A nemesek rakonczátlankodását, a kik 1295-ben és 1296-ban Kuenringi Leutold, Puchheimi Albero és Sumeraui Konrád alatt nyilt lázadást támasztottak Albert ellen s a triebenseei gyűlésben az általok gyűlölt, Svabenből származó tanácsosok eltávolítását követelték, meghiúsította s karddal fojtotta el; a lázadás vezetői, miután váraikat elfoglalta, kegyelemre voltak kénytelenek magokat megadni. Ellenben a kolostorok polgárosító működését, a városok virágzását és a polgárok jóllétét kiváltságok és szabadalmak adományozásával, vagy megerősítésével a legnagyobb készséggel és jóindúlattal mozdította elő. Szép lovas pecsétével díszített számos okirata tesz erről ma is tanúbizonyságot.

Albertről a fiaira is átszállt a vágy, hogy a német császári trónra jussanak; de az események bebizonyították, hogy a Habsburgok akkori családi hatalma e czél állandó biztosítására még elégtelen volt. II. Albert és fivére, Ottó, 1330 után csakugyan egészen a saját országai felvirágoztatásának szentelte magát. II. Albert uralkodása főleg az Enns alatti Ausztriára volt áldásos, noha mint más országokban, épen akkor pusztított itten is az iszonyú „fekete halál”. Nagyra törő fia, IV. Rudolf, az „alapító”, valóban irigylésre méltó virágzásra segíté országát. Csakhogy nem sokára, mint a habsburgi országokra általában, úgy különösen az Enns alatti Ausztriára végzetessé vált, hogy Rudolf halálával és testvérei, III. Albert és III. Lipót ezután nem úgy, mint addig családjuk hasznára történt, közösen kormányozták országaikat, hanem 1379-ben osztályra léptek, a mely szerint III. Albert és utódai – Albert-féle ág – az Enns alatti és feletti Ausztriában, Lipót és utódai pedig – Lipót-féle ág – a többi országokban uralkodjanak. Ez az egyesség rejté magában mindazt a sok szerencsétlenséget, a mely a legközelebbi évszázadban a Habsburg-házra és országaira, de első sorban az Enns alatti tartományra zúdúlt.

I. Albert lovas pecsétje. A bécsi cs. és kir. állami levéltárban levő eredeti után, Siegl Kárlytól.

III. Albert, a „czopfos”, jámbor és békeszerető, a tudományokat kedvelő úr vala, a ki szivesen időzött visszavonúltan az általa épített Laxenburgban. De már fia, IV. Albert, „a világ csodája”, alatt kitört a viszály a Lipót-féle ágból való Vilmos herczeggel, a ki erős pártot szerzett az Enns alatti országban és Albert külső ellenségeihez csatlakozott. Ez átkos családi viszályokhoz morva rabló-lovagoknak a betörései járúltak, a kikkel a Duna jobb partján levő várak nemes birtokosai csakhamar kezet fogtak úgy, hogy üzelmeiket hasztalan próbálta az uralkodó rendkivűli birói eljárással fékezni. Midőn IV. Albert 1404-ben elhúnyt, a Lipót-féle ágból való Lipót és Ernő testvérek közt támadt a még csak hét éves V. Albert herczeg feletti gyámság tárgyában pörpatvar, a melynek kiegyenlítésén az osztrák rendek a bécsi gyűlésen (1406) hasztalan fáradoztak. Lipót később megegyezett ugyan Ernővel s átvette az V. Albert herczeg feletti gyámságot, de csakhamar új viszályok támadtak, a melyek 1407-ben polgárháborúra vezettek. Ez, minthogy polgárság meg nemesség eltérő pártállást foglalt el, a következő években mindkét részről nagy hevességgel, sőt elkeseredéssel és ritka vadsággal vívatott. Noha a két herczeg több egyezményt kötött egymással, a pártok tovább folytatták „kegyetlen játékukat”, míg Zsigmond császár azon eldöntése, hogy a két herczeg közösen vigye a gyámságot, végét nem szakította a küzdelemnek (1409). A béke helyreállítottnak látszott ugyan, de az Enns alatti földet csak rendkivűli intézkedésekkel lehetett a sok rablótól és tolvajtól megtisztítani.

A fiatal V. Albert herczeget, hogy az 1410 augusztus havától 1411 januárig pusztító pestis ellen védjék, Starhemberg várába vitték. Minthogy a rendek 1406-ki határozata értelmében a gyámságnak 1411 ápril 24-én véget kellett volna érnie, Lipót és Ernő herczegek azonban erre semmi előkészületet sem tettek, Wallseei Reinprecht és Eckartsaui Konrád Albertet megszöktette tartózkodása helyéről s Eggenburgba vitte, a hol az összegyűlt rendek lelkesedéssel fogadták s a gyámság alól fölszabadítottnak nyilvánították. Lipót herczeget, mint mondották, az esemény annyira felizgatta, hogy a bécsi várban megütötte a szél, mire csakhamar meghalt (1411 június 3).

V. Albert hű tanácsosoktól környezve komolyan azon fáradozott, hogy a sebeket, melyeket külső és belső ellenség ütött a lakosság minden rétegén, megorvosolja. De csakhamar új zivatarokat támasztottak a csehországi hussziták. Ama háborúkban, a melyeket Zsigmond császár „ezen minden cultura ellenségei ellen” viselt, az 1425–1431. években a Dunán túli vidékekre tett pusztító betöréseik gyászos epizodot képeznek. Ismételve kifosztottak és fölperzseltek városokat, helységeket és falvakat, lakóikat korkülönbség nélkűl kegyetlenűl lekaszabolták, vagy fogságba hurczolták, szántóföldeket és szőlőket elpusztítottak s a polgárok és parasztok jólétét évekre tönkre tették.

V. Albert Zsigmond császárnak a legidősebb leányával élt házasságban s követte az ipját a német trónon, valamint Magyarország és Csehország királyi székén is. De halála sok zavarra adott okot. Valamint Albert fiatalságát zord viharok tombolták körűl, úgy egyetlen fiát, Lászlót, a későbbi magyar királyt, a ki, mivelhogy atyjának a halála után született, árván születettnek, posthumusnak neveztetett, szintén hasonló sors érte.

Ausztriában a stajer ágból (mert a Lipót-féle ág ismét a stajer és a tiroli ágra szakadt) való V. Frigyes herczeg (mint császár III. Frigyes) vette át a házi szerződések és V. Albert végrendelete, valamint a perchtoldsdorfi országgyűlés (1439) határozata értelmében az árván született László feletti gyámságot.

De épen ez a gyámság szolgáltatott tizenkét esztendei nyugtalanságra és szerencsétlenségre okot, a melyek különösen az Enns alatti országot sújtották fájdalmasan. III. Frigyes ugyanis első sorban V. Albert zsoldosainak a kifizetése miatt összeveszett az ország rendeivel. Az elégedetlenség meg a félreértések még inkább szaporodtak, midőn az 1444-ki országgyűlésen a rendek azt hányták szemére Frigyesnek, a ki gyámoltját Gráczba vitette, hogy Ausztriát el akarja vonni a jogszerű örököstől. E vád mögött az a kívánság lappangott, hogy a rendek a gyermek Lászlót a magok hatalmába kerítsék. Ugyanekkor csehek és morvák, időnkint magyar csapatok is be-betörtek az Enns alatti országba a nélkűl, hogy akár a rendek, akár Frigyes bármit is tettek volna a védelem érdekében.

III. (Czopfos) Albert. A bécsi cs. és kir. állami könyvtárban levő Durandus-féle „Rationale” miniatur-képe után, Siegl Kárlytól.

A rendi mozgalom Frigyes ellen folyton növekedett. A wullersdorfi országgyűlésen a rendek, melyekhez Bécs, Krems, Stein, Klosterneuburg, Korneuburg és Tulln városok csatlakoztak, azon határozatot hozták, hogy küldöttség menjen Frigyeshez Bécs-Ujhelybe, s mint a magyarok és a csehek, az is követelje tőle a gyermek László kiadását. Végül a rendek a bécsi országgyűlésen, 1451-ben a kormányt is magokhoz ragadták, Eytzingert főkapitánynyá nevezték ki, s míg Frigyes Lászlóval Rómában időzött, a magyarokkal és csehekkel szövetkeztek. Mikor Frigyes Rómából haza tért, Cillei Ulrik gróf és Eytzinger Ulrik Bécs-Ujhelyen ostrom alá fogták (1452); de az ostrom csak nehány napig (augusztus 27-étől szeptember 1-ig) tartott, mert Frigyes az 1452 szeptember elsején kelt szerződésben árván született Lászlót a gyámság alól fölmentette.

László önálló uralkodása, ha ugyan fiatal kora s Cillei Ulrik és Eytzinger hatalmas befolyása mellett annak nevezhetjük, az Enns alatti országot ismét a béke nehány esztendejével örvendeztette meg. Nem egy kiváltságlevele – szép pecséteivel ellátva – maradt reánk s bizonyítja az egyház és a városok iránti kegyelmét. De az ifjú uralkodó legközelebbi környezetében Cillei Ulrik és Eytzinger Ulrik elkeseredetten küzdöttek a hatalomért s egymást minden áron háttérbe igyekeztek szorítani, mi amannak sikerűlt is azért, mert a rendekre támaszkodhatott.

László még élete virágkorában halt meg Prágában 1457 november 23-án mint az Albert-féle ág utolsó sarja. III. Frigyes császár ez ág országainak örökösévé nyilvánította magát. E miatt közte és indúlatos, uralomra vágyó testvére VI. Albert herczeg közt viszály támadt, a melyben az alsó-ausztriai rendek az utóbbinak a pártját fogták. Egy 1458 június 27-én Bécsben kelt osztozkodó szerződés azt határozta ugyan, hogy a császár az Enns alatti, VI. Albert pedig az Enns feletti országot kapja, Bécset ellenben a rendek kormányozzák; de ez a szerződés nem hozta meg a békét. A viszálynak későbbi, az Enns alatti országra keserves folyamán Podiebrad György cseh király „segítő”-ként, „döntő biró”-ként lépett közbe s csapataival rabolva és pusztítva rontott be az országba, mely ekkor szertelenűl szomorú látványt nyújtott: terhes adók, rossz pénz, fizetetlen zsoldosok fosztogatásai, mint a krónikások részletesen leírják, nagy nyomorba döntötték a lakosságot.

VI. Albert herczeg híveivel szándékosan táplálta a békétlenséget, szövetségekkel gyarapította erejét s csaknem az egész országot hatalmába keríté. A laxenburgi fegyverszünet (1461 szeptember 6-tól 1462 junius 24-ig) óta Frigyes tiltakozásai daczára önhatalmúlag összehívott országgyűléseket tartott. Az 1462-ki mozgalmas bécsi gyűlés és a császárnak a bécsi Burgban való ostromoltatása után a segélyére siető cseh király, Podiebrad György közvetítésével Frigyes és Albert közt 1462 deczember 2-án Korneuburgban szerződés létesűlt, mely Alsó-Ausztria és Bécs kormányzatát nyolcz esztendőre Albertre ruházta évi 4000 arany forint lefizetése fejében. Mikor VI. Albert 1463 decz. 2-án hirtelen meghalt, III. Frigyes császár egyedűli ura volt ugyan Ausztriának, de tekintélye nagyon alászállott s a közbéke nem állott helyre. A rendek elégedetlen elemei Mátyás magyar királyhoz fordúltak. Hunyadi Mátyás király és Frigyes császár közt már rég feszült volt a viszony, mely végre nyilt háborúra vezetett.

Árván született László pecsétje. A bécsi cs. és kir. állami levéltárban levő eredeti után, Siegl Kárlytól.

Trautmannsdorf vára, valamint a Bécs, Bécs-Újhely, Klosterneuburg és Korneuburg közötti föld a magyarok hatalmába kerűlt; csak a két első várost, továbbá Kremset és Steint ostromolták hiába. Az 1477 deczember 18-dikán Korneuburgban kötött béke rövid életű volt. Mátyás már 1478 óta új háborúra készült, 1480-ban hadat is üzent Frigyes császárnak, de csak két évvel később jelent meg a Morvánál, meg a Lajtánál. A háború csaknem az egész országot elpusztította s minthogy mindenütt hiányoztak az ellenállás ereje és eszközei, egyik vár, egyik város a másik után kerűlt – legelőször Hainburg és Lajta melletti Bruck – a magyarok kezébe. Bécs 1485-ben hosszú, kemény ostrom után, a következő évben pedig Horn, Zwettl és Stein adta meg magát. Bécs-Újhely csak 1487-ben esett el. Krems, Melk, Waidhofen an der Ybbs s nehány más nagyon megerősített hely mindvégig a császáré maradt.

Mátyás király 1490 április elején húnyt el, mire Miksa római király sebtiben hadakat gyűjtött s Linzben és Gráczban készűlt Alsó-Ausztria visszafoglalására. Ő vele, a ki atyja halála után (1493 augusztus 19) az összes Habsburgi országokat egy kézben egyesítette, új, jobb idő vette kezdetét.

Ha a történet ezen forduló pontján egy pillantást vetünk a művelődésre, első sorban a vallás-egyházi mozzanat az, a melyet, minthogy az egész akkori életet áthatotta, előtérben látunk. Mint egykor a Babenbergiek, úgy a Habsburgok is számos egyházi alapítványt tettek Alsó-Ausztriában. Az ország egyházi kormányzata a passaui püspökre volt ruházva, a kinek helyettese, az officialis, Bécsben tartózkodott. Csupán Bécs meg Bécs-Újhely vétetett ki illetékessége alól, minthogy e két hely mindegyikén 1468-ban külön püspökség állíttatott, melyek megyéje azonban csupán magokra e városokra s azok legközelebbi környékére terjedt ki.

A rendek befolyása a közügyekre, főleg az uralkodóház tagjai közt folyó hosszú küzdelmekben lényegesen gyarapodott. A rendek élén a Landmarsall állt, ki ősidőtől fogva a legfőbb bíró, háborúban pedig a nemesi fölkelősereg főkapitánya volt. A herczeg nevezte ki. Ő volt az országgyűlésnek, valamint a landmarsalli törvényszékeknek is az elnöke.

Bécs mellett már régibb időben kiváltak Klosterneuburg, Korneuburg, Tulln, Szt. Pölten, Krems és Stein városok; ezek voltak az ipar és a kézmű székhelyei, a kereskedelem és a forgalom középpontjai. Ezek, valamint a nagyobb mezővárosok is külön új rendtartásokat és kiváltságokat kaptak, vagy a régibb korból származó ilyen szabadalmaik ismét megerősíttettek. Az egyes iparágakat zárt egyesűletek, szövetkezetek vagy czéhek keretében űzték, a melyek szintén saját szabályaikkal bírtak. A legkiválóbb iparok közé tartozott akkor a posztónyírás Kremsben és Tullnban. Waidhofen an der Ybbs és Scheibbs helységekben, a Stajer, az Ybbs és az Erlaf völgyeiben, valamint az egész Ötscher-vidéken, főleg a XV. században, a vasipar minden ága nagyban virágzott. A gyártmányok élénk kiviteli kereskedelem tárgyát képezték, mely főleg Ybbs városából indúlt ki. A vas mellett a bor és gabona, valamint gyapjúárúk tették az Enns alatti országrésznek fontosabb kereskedelmi czikkeit.

Igen jelentékeny volt az átviteli kereskedelem Olaszország és a Kelet felé. Ennek élénkítésére a sok országos- és hetivásár szolgált messze menő kiváltságokkal, számos rendtartással és szabályzattal.

A Babenbergiek kihaltakor a műveltség még csupán a papságból és a kolostorokból indúlt ki; csaknem minden szellemi élet ezekben összpontosúlt. Ez azonban a XIV. század óta megváltozott. Mint előbb a költészet, úgy most a szellemi alkotás többi terén, kivált a tudományokban is önállóan léptek föl a világiak. A nép tömege azonban műveletlen volt és maradt, azaz nem részesűlt oktatásban, sőt a polgárháborúk, ellenséges betörések és a társadalmi inség elvadítólag hatottak az erkölcsökre. De a plébánia-templomok mellett voltak alsóbb iskolák, a városokban pedig a felsőbb oktatásról is gondoskodtak a latin vagy polgári iskolák (Bécs, Krems, Bécs-Újhely). És épen a legelkeseredettebb küzdelmek, ellenséges betörések és pusztítások napjaiban VI. Albert és III. Frigyes császár idején álltak a művészet különböző ágai magas virágzásban s a tudományok a leggondosabb ápolásban részesűltek.

I. Miksa császár a közigazgatásban, a törvénykezésben, meg az adóügyben fontos reformokat létesített s az új szervezetben az Enns alatti ország vagy Alsó-Ausztria, a mint azóta a curialis szólásmód nevezi, az öt alsó-ausztriai örökös tartományok egyike volt. A mai közigazgatás ágai csiráikban majdnem mind a Miksa-féle intézményekre vezethetők vissza.

De Miksa reformjai csak a rendek élénk ellenzése közben létesűlhettek. Ellenben az, hogy 1518 után az öt alsó-ausztriai örökös tartomány közös kormányzatot kapott, általános megelégedést keltett. De, mikor I. Miksa halálával (1519 január 12) a Habsburgi országok jogszerű birtokosainak, Károlynak és Ferdinándnak Spanyolországból való megérkeztéig ezen kormányzat képviselői tovább is hivatalban akartak maradni, ez ellen főleg Alsó-Ausztriában élénk ellenmondás támadt. Mint a többi tartományokban a rendek itt is bizottságot választottak, mely azonban a régi kormánynyal, a regensekkel csakhamar összeveszett. A bizottság megtagadott minden engedelmességet, új alkotmányt (Landesordnung) s új rendi kormányzatot alkotott, mely önhatalmúlag járt el, sőt V. Károlytól a hódolatot megtagadta s minden rendelete ellen tiltakozott.

Mikor V. Károly 1521 ápril 29-én Wormsban az öt alsó-ausztriai tartományt testvéröcscsére, Ferdinándra, ruházta át s az maga az ybbsi egyesűlt országgyűlésen, 1521 június 5-én a rendek hódolatát fogadta, a rendi ellenzékre és híveire rossz napok viradtak. Ferdinánd összehívta az udvari törvényszéket Bécs-Újhelybe, hová a regensek, meg az ellenzék is megidéztettek. A biróság itélete alapján 1522 augusztus 9-én a Bécs-újhelyi piaczon a nemesség vezetői, Eytzinger Mihály és Puchheim János, augusztus 10 és 11-ikén pedig tíz bécsi polgár pallossal kivégeztetett.

Ez évben Luther tanai az alsó-ausztriai nép körében is terjedni kezdettek. Híveinek száma egész csöndben szaporodott, noha több ízben szigorú tilalmak jelentek meg azok ellen, kik az úrvacsorát két szín alatt veszik föl. 1523 márczius 12-én eltiltották Luther iratainak nyomatását, elárúsítását és olvasását is.

A nemességet leginkább az önzés vezette az új tanhoz; már régen rossz szemmel nézte a dús egyházi vagyont s a vallás köpenye alatt rendi szabadságainak gyarapítására törekedett. A Károly és Ferdinánd elleni rendi ellenzék vezetői már az új tant vallották. Utóbb is évtizedeken át a nemesség sorából kerűltek ki a vallásos rendi mozgalom vezetői.

Noha súlyos büntetéssel fenyíttetett, mégis szintén élénk visszhangra talált a reformatorius eszméknek a társadalmi kérdésekre való alkalmazása. Az evangeliumi szabadság tanát szívesen hallgatta a földesúri terhek súlya alatt görnyedező paraszt, a kis-polgár, meg a napszámos; itt-amott e tanok már zendűlésekre vezettek; a zwettli klastrom jobbágyai még 1516-ban, később a melki és st.-pölteni, 1526-ban a lilienfeldi zárda jobbágyai támasztottak zavargásokat.

Az egyházi, rendi és társadalmi bonyodalmakhoz a török veszély is járúlt. Szolimán szultán 1529 tavaszán indúlt nagy számú sereggel Bécs ellen. A mezőséget a török leírhatatlan inségbe döntötte; mezővárosok, falvak, tanyák lángba borúltak, lakosaikat megölték, vagy rabszíjra fűzték s csak kevesen menekűlhettek az erdőkbe. 1532-ben is hasonló veszély fenyegette az országot. De V. Károly császárnak Bécsbe érkezte és Kassim bégnek Schőnaunál és Leobendorfnál való veresége után megszűnt legalább Alsó-Ausztriára nézve ez a veszély, ámbár még sokáig nehéz áldozatokat követelt az országtól. Az országgyűlések 1529 óta folyton ezzel a bajjal foglalkoztak. Az ország, melyet a sok adó kimerített s mely a Dunától délre úgy is el volt pusztítva, csak nehezen tudta előteremteni a költségeket, a melyeket Győr, Kanizsa és Érsek-Újvár magyar végvárak megerősítése kívánt.

Ferdinánd római király ismerte az új egyházi mozgalom indító okait s azért a régi egyházban reformokat igyekezett létesíteni. 1550 deczember havában személyesen fordúlt a kevéssel azelőtt keletkező jezsuita rend alapítójához, Loyola Ignáczhoz, ki tizenkét szerzetest küldött, a kik 1551 május végén érkeztek Bécsbe. Akkor kezdődött a klastromok vizitácziója az úgy nevezett „zárdatanács” részéről; e hatóság akkor állíttatott s csakhamar a katholikusok összes egyházi ügyeit vezette és szabályozta. Ferdinánd, ki előbb meglehetős enyhén bánt a protestánsokkal, utóbb szigorú intézkedéseket tett ellenök. 1554 február 20-án megtiltotta az úrvacsorának két szín alatt való fölvételét, de az 1556-ki bécsi országgyűlés kérelmére újra megengedte oly föltétellel, hogy a rendek minden további újítástól tartózkodnak s a protestáns lelkészek nem fognak nyilvánosan prédikálni. Fia és utóda, II. Miksa az egyházi pártok kibékítésén fáradozott, de minden kézzel fogható eredmény nélkűl; az országyűléseken pedig már a török vész miatt is engedni kényszerűlt a protestáns rendeknek úgy, hogy ő alatta a protestantismus nagyon elterjedt. Míg Ferdinánd idején a protestáns isteni tiszteletet csak titokban tartották s az csupán tűrve volt, 1568 óta a protestáns rendek bizonyos föltételek mellett az 1530-ki ágostai hitvallást váraikban és kastélyaikban szabadon gyakorolhatták, mely engedményt azonban II. Miksa kevéssel utóbb, 1571 január 14-én az úri- és lovagrendre korlátolta.

A régi országház a Minorita-téren Bécsben. Hütter Emil metszete után Fischel Hartviktól.

Miksa tétovázó, határozatlan magaviseletével szemben II. Rudolf császár öcscse és Alsó-Ausztriában való helytartója, Ernő főherczeg, a ki buzgó katholikus volt, szilárd kézzel és czéltudatos erélylyel képviselte a katholikus ügyet.

Ekkor állt delelő pontján a protestantismus Alsó-Ausztriában. A nemesség, valamint a többi rendek sorában számos híve volt; voltak latin iskolái Bécsben, Lossdorfban, Steinban és Feldsbergben és a kastélyok meg a várak kápolnáiban, továbbá számos plébániában olyan lelkészek és hitszónokok prédikáltak, a kiknek többsége a német birodalomból vándorolt be.

Ernő főherczeg szigorú rendeleteket adott ki a protestáns istentisztelet, s a protestáns könyvek nyomatása, olvasása és eladása ellen. A prédikátorokat kiútasította a herczegi városokból és mezővárosokból, a katholikus lelkészeket visszahelyezte állomásaikra s a felsőbb rendeknek megtiltotta császári engedély nélkűl, főleg a vallás ügyeiben, az országgyűléseken s azokon kivűl gyűléseket tartani.

E szigorú rendszabályok ellen a rendek erélyes tiltakozást emeltek s a Puchheimok kastélyában Hornban ismételve összegyűltek. Itt szenvedélyes jelenetek játszódtak le, sőt a nemesség az adót is megtagadta.

Ugyanez időben Alsó-Ausztriában a parasztság körében szintén hatalmas mozgalom támadt, a melyet egy részt a nagyon is sulyos földesúri terhek, más részt meg az új tan szabadsághirdető tételei idéztek elő. 1594-ben vette kezdetét Persenbeugnál, Peggstallnál és Spitznél s kiterjedt az Erdő-vidéken s a Dunától délre eső környéken át mélyen be a hegységbe. Amott Auberger János gschwendi biró és Schertl Sebestyén molnár itt Steinhauer György neuhofeni iskolamester, Taubermann szabó s mások voltak vezetői. A parasztok megrohanták a seitenstetteni, melki, gamingi, lilienfeldi, és altenburgi kolostorokat, kirabolták a plébániákat, elhurczolták vagy megsemmisítették a készleteket, sőt városokat és mezővárosokat is arra kényszerítettek, hogy hozzájuk csatlakozzanak. De, mikor St.-Pöltent ostromolták, a császári fölmentő hadak a közeli Steinfelden keményen megverték őket (1595); szétűzettek és sokan megölettek közűlök. A vezetőket, a kik fogságra jutottak, Bécsben vagy a vidéki városokban kivégezték. De azért egy csapat lázadó Peggstallnál még 1597-ben is mutatkozott.

Ernő főherczeget Alsó-Ausztria helytartói tisztében a fivére, Mátyás főherczeg követte. Bizalmas tanácsosa, Khlesel, ösztönzésére 1603-ban eltörölte a protestánsok vallásszabadságát, a kik erre Bocskay István erdélyi fejedelemmel szövetkeztek. Ennek hadai Alsó-Ausztriába is benyomúltak s a Morva-mezőt egész Bécsig, meg a Lajta és a Fischa vidékét a Bécsi-Erdőig pusztították.

Mátyás a viszályban, melybe Prágában székelő testvérével, II. Rudolf császárral bonyolódott, a protestánsokat is felhasználta. De, mikor a maga óhajait elérte, nem teljesíté az igéreteket, a melyeket nekik tett, úgy, hogy az alsó-ausztriai rendek megtagadták tőle a hódolatot, 1608 október 3-án Hornban a felső-ausztriai rendekkel szövetséget kötöttek s fegyverkezni kezdtek. Erre Mátyás 1609 márczius 19-én Alsó- és Felső-Ausztria három világi rendjének szabad vallásgyakorlatot engedélyezett. De ezzel szemben a katholikus rendek 1610 február 1-én szintén szövetséget kötöttek három esztendőre s kötelezték magokat, hogy a katholikus valláson megmaradnak, azt megoltalmazzák s Isten és Ő Felsége segedelmével fentartják.

Az egyházi pártok ezen küzdelmei készítették elő a harminczéves háborút, a mely a közeli Csehországban kezdődött. Még 1618-ban betörtek a cseh protestánsok gróf Thurn Mátyás alatt Alsó-Ausztriába, hogy az itteni protestánsokkal egyesűljenek. A következő év május havában Thurn Znaim felől újra átjött a határon s Bécsig nyomúlt elő, a melyet egy ideig ostromolt is. De Csehországból vett kedvezőtlen hírek ismét visszavonúlásra kényszerítették.

A politikai helyzet egyre feszűltebbé vált. A protestáns rendek Thornban összegyűltek, direktoriális kormányt neveztek ki s az összes európai hatalmakhoz manifesztumot (1620 január 5) intéztek, a melyben elpanaszolták, hogy II. Ferdinánd császár jogtalanúl és erőszakos úton jutott a trón birtokába s hogy katonái kegyetlenűl pusztítják az örökös tartományokat. De Bucquoy császári hadvezér csapatai részben Miksa bajor herczeg hadai támogatásával szétűzték a fölkelőket, miközben az országot néhol mérföldekre iszonyatosan pusztította egyaránt ellenség és jóbarát.

Míg a császári csapatok győzedelmesen előre nyomúltak, magok közt a protestáns rendek közt, kik ekkor Retzben gyűltek össze, szakadás állott be. A mérsékelt elemek külön váltak az ellenzéktől s 1620 július 13-án Bécsben meghódoltak II. Ferdnánd császárnak. Azok, a kik ezt tenni nem akarták, immár nyiltan pfalzi Frigyes cseh király pártjára álltak, miért is az 1619 szeptember 19-ki császári patens felségárúlóknak nyilvánította őket, javaikat pedig lefoglalta.

A fehérhegyi csata (1620 november 8) meg Bethlen Gábor visszavonúlása Alsó-Ausztria határairól végzetessé vált a protestáns pártra nézve. Javait elvették, a protestáns papokat kiútasították, s az ellenrefomatiót mindenütt szigorúan keresztűl vitték. A ki katholikussá nem akart lenni, annak ki kellett vándorolnia s csupán a nemesség tarthatta meg hitvallása szabadságát. A jezsuiták mellett számos más szerzetrend működött közre a nép megtérítésén.

A harmincz éves háborúnak valamint elején, úgy a végén is sok bajt és szenvedést hoztak Alsó-Ausztriára az ellenség betörései. A jankaui győzelmes csata után ugyanis Torstenson svéd tábornok Csehországból Morván át benyomúlt Alsó-Ausztriába, hol a védtelen Retz városa megadta magát (1645 márczius 23). Erre Torstenson számos várat elfoglalva és elpusztítva Bécs felé nyomúlt. A császár és az alsó-ausztriai rendek nagy erőlködést tettek, hogy pénzt és hadat szerezzenek s elhárítsák Bécsről a fenyegető veszedelmet. Május végén a „farkassáncz”-ból kiverték a svédeket s ezzel Bécs megszabadúlt az ellenségtől. A császáriak Lipót Vilmos főherczeg fővezér és gróf Puchheim János Kristóf tábornagy alatt a svédeket lassankint kiszorították Alsó-Ausztriából, mely 1646-ban teljesen megszabadúlt tőlök.

I. Lipót császár mozgalmas uralkodása alatt Alsó-Ausztria mindinkább kiheverte e viszontagságokat. Később azonban ismét két roppant csapás egész sulyát kellett elszenvednie: a nagy pestist 1679-ben, meg a törökök betörését 1683-ban.

A pestis 1679-ben ritka hevességgel lépett föl, s egész deczember haváig tartott. Különösen július és augusztus hónapokban hágott tetőpontjára és az egykorú leirások telvék iszonyú eseményekkel, rémítő jelenetekkel, de a lakosság minden körében élő keresztény szeretet és önfeláldozás lélekemelő példáival is. A városok kapuit szigorúan elzárták és őrizték, minden személy- és árúforgalom teljesen megszakadt, az országútakon és ösvényeken csak a betegápoló szolgák, vagy menekűlők s idegen és koldusok jártak. Hány embert ragadott el az iszonyú betegség Alsó-Ausztriában, azt nehéz megondani, mert a halálozásról lajstromokat nem vezettek s utólag csak sommás följegyzéseket tettek. A legtöbb alsó-ausztriai város főterén ma is látható szent-háromság-szobrok e szomorú esemény emlékei.

Alig hogy az idegen, főleg a birodalomból jövő bevándorlás némileg pótolta a hézagokat, a melyeket a járvány a népesség sorában okozott; alig, hogy néhány bő termésű esztendő megenyhíté a nyomort és inséget, kelet felől már is új ellenség jelent meg Alsó-Ausztriának a határán: a török. Kara Musztafa nagyvezér 1683 tavaszán hatalmas haderő élén nyomúlt Bécs ellen s megesküdött, hogy azt birtokába keríti. A Károly lotharingi herczeg főparancsnoksága alatt álló császári sereg sokkal gyöngébb volt, semhogy az ellenséget föltartóztathatta volna. De segély állott kilátásban a szász és a bajor választók, meg Szobieski János lengyel király részéről.

Alsó-ausztriai földön Petronell és Elend közt 1683 július 7-én történt a császári hadak egy része és a törökök közt az első összeütközés, mely a keresztényekre nézve szerencsétlenűl végződött.

A törökök közeledtére az egész országban gyors védelmi intézkedéseket rendeltek el s foganatosítottak. A rendek, a kolostorok apátjai, a városi hatóságok, versenyeztek egymással abban, hogy az utolsó perczben helyre üssék azt, a mit hosszú időn át elmulasztottak. A védelmi bizottság, a melynek élén gróf Traun Ehrenreich Ottó állott, az ország négy negyedének mindegyikébe kirendelt kapitányokat kellő utasítással látta el az erdei útaknak levágott fával való elzárására, a menedékhelyűl alkalmas városok, kastélyok, templomok, zárdák megerősítésére, valamint a hegyeken levő tűzjelek gondos őrzésére nézve. Kolweis Mátyás lilienfeldi apát és Müller Gergely melki apát jó példával mentek elől. Klosterneuburg, Tulln, St.-Pölten, Krems, Kornenburg és Bécs-Ujhely városok védelmi állapotba helyeztettek.

Rajzainkon látható a négy kerületi város Bécs-Ujhely, St.-Pölten, Krems és Korneuburg erődítményeikkel együtt. A rajzok a második török ostromot kevéssel megelőző évekből valók. Minthogy ama korban a városok arczúlata csak nagyon lassan változott, feltehetjük, hogy az említett helyek már a XV. és XVI. században is ugyanolyanok voltak.

Mihelyt Bécs ostroma megkezdődött (1683 július 14), a nagy török hadseregnek egyes osztályai, leginkább tatár hordák barangolták be a sík földet egészen a magas-hegység félreeső völgyeiig. A hova eljutottak, fölperzselték a templomokat és plebániaépületeket, a kastélyokat és a parasztházakat; sőt egész helységek is mindenféle készlettel együtt a lángok martalékaiúl estek; a lakosokat részint fogságba hurczolták, részint lekaszabolták. Iszonyú katasztrófa sújtotta Perchtholdsdorf lakosait, a kik az oldalt álló toronyba menekűltek. Klosterneuburg felső városa, a melyet Ortner Marczellin confrater védett, Bécs-Ujhely, Tulln és Herzogenburg, a melynek védelmét Nast Gergely, a bátor kanonok vezette, vitézűl tartották magukat a törökök ellen. Weissenburg és Plankenstein várak, Pielach és Goldegg kastélyok, valamint Melk zárda és mezőváros és St.-Leonhard am Forst szintén bevehetetlenek voltak. St.-Pölten és Wilhelmsburg közt a törököknek állandó táboruk volt, a honnan fosztogatva s öldökölve vonúltak a Traisen- és Gelsenvölgyben fölfelé.

Bécs-Ujhely 1672-ben. Vischer György Mátyás Topographiája után

Midőn augusztus 24-én valami négyezer török Lang-Enzersdorfnál a Dunán átkelt s a nagyváradi pasa seregeihez csatlakozott, hogy megakadályozza a Bécs fölmentésére siető Sobieski lengyel királynak a többi segélyhadakkal való egyesűlését, Károly lotharingi herczeg által másnap Stammersdorfnál keménye megveretett.

Krems 1672-ben. Vischer György Mátyás Topographiája után

Az a dicsőséges győzelem, melyet az egyesűlt keresztény sereg 1683 szept. 12-én Bécsnél aratott, nemcsak az erősen szorongatott, de hősiesen védett Bécset, hanem egész Alsó-Ausztriát is megmenté a török vésztől.

Lipót császár alatt Alsó-Ausztriát még másodízben is sújtotta ellenséges betörés. 1703-ban ugyanis Rákóczy Ferencz fejedelemnek a császárral viselt háborújában a kuruczok elpusztították a Manhartsberg alatti vidéket s egész Bécsig nyomúltak, a melynek külvárosait azonban Jenő herczeg a még ma is fennálló körsánczokkal megerősítteté.

St.-Pölten 1672-ben. Vischer György Mátyás Topographiája után

I. Lipót császár uralkodásának idején történtek az első komoly kisérletek arra, hogy kereskedelem és forgalom, kézmű és ipar, sőt a mezőgazdaságnak némely ága is emeltessék, jövedelmezőségök nagyobb kelendőség által biztosíttassék s így a pénzügyi és gazdasági erők, a melyek a harmincz éves háború óta csaknem teljesen kimerűltek, feléledjenek és gyarapodjanak. Akkor keletkeztek az első gyárak is Alsó-Ausztriában, Walpersdorfban selyemárúk és Traismauerben szalagok és harisnyák készítésére; az első tükörgyárat 1701-ben nyitották meg Neuhausban. Külföldről hívtak be szakavatott mesterembereket és segédeket, a kik mindenféle védelemben részesűltek. A kereskedelem és a forgalom élénkítésére, valamint határainak kiterjesztésére Bécsből új országútakat építettek az örökös tartományok fővárosaiba, melyek fentartása az útvámból, vagy másféle segélyforrásokból eszközöltetett. A mezőgazdaság a kedvezőbb körűlmények mellett szintén jelentékeny haladásokat tett.

Korneuburg 1672-ben. Vischer György Mátyás Topographiája után

A bécsi püspökséget 1722-ben érsekséggé emelték s egyházmegyéjét a Bécsi-Erdő alatti vidékre is (kivéve a salzburgi érsekséghez tartozó részt) kiterjesztették.

A hosszú béke áldásai és az anyagi jólét gyümölcsei újra erős lendűletet adtak a művészeteknek és a tudományoknak. Különösen az építészet jutott VI. Károly császár alatt virágzásra. Nagyszerű zárdaépületek létesűltek Klosterneuburgban, Melkben, Göttweigban, Herzogenburgban és Dürrnsteinban pompás lépcsőházakkal, dísztermekkel és gyönyörű templomokkal, melyeket a legjelentékenyebb hazai művészek képei és falfestményei díszítettek. E mellett fenkölt lelkű apátok, mint Bessel Gottfried Göttweigban, Dietmayr Bertalan Melkben a tudományokat is támogatták, a könyvkincseket és gyűjteményeket rendházaikban szaporították s tudós rendtársaikat munkáikban bátorították.

A pragmatica sanctiót az alsó-ausztriai rendek az 1720. ápril 22-én összehívott rendkivűli országgyűlésen ünnepiesen és egyhangúlag elfogadták és ez alapon követte VI. Károlyt, a Habsburg-ház utólsó férfi saját leánya, a jogszerű trónörökösnőnek elismert Mária Terézia az uralkodásban.

1740. november 22-én fogadta az ifjú uralkodónő a bécsi várpalota lovagtermében az alsó-ausztriai rendek hódolatát; élükön gróf Harrach Alajos jelent meg s olvasta fel a hódoló feliratot, mire a rendek letették a hűségesküt. A rendek régibb hódolatai közűl legfőlebb az 1620. július 13-ki volt oly nagy politikai jelentőségű, mint ez. Mert az ifjú uralkodónőt és országait komoly veszélyek fenyegették.

Mindjárt az osztrák örökösödési háború kezdetén (1741) bajor-franczia hadsereg nyomúlt be Károly Albert választó alatt Alsó-Ausztriába. A bajorok és a francziák mindenütt nagy mennyiségű terményt és eleséget, valamint pénzbeli sarczokat zsaroltak; de a helyett, hogy egyenesen Bécsnek nyomúlt volna, Károly Albert szövetségeseitől a francziáktól rákényszerítve hirtelen éjszakra, Csehország ellen fordúlt. 1741. november 3-án az ellenség teljesen kivonúlt Alsó-Ausztriából.

A következő évben Frigyes porosz király tört be Morvából Ausztriába. 1742. február 24-én porosz gyalogság és tüzérség szállotta meg Retz városát s a Manhartsberg alatti kerületben szerteszét hadi sarczot szedett; sőt a Ziethen-huszárok egész Stockerauig és Korneuburgig portyáztak. De, midőn az osztrákok itt újra előnyomúltak, a poroszok márczius 8-án Retzből kivonúltak és Znaimba hátráltak.

A melki kolostor a XVIII. század elején. A „Chronicon Mellicence” (Bécs, 1702) rézmetszete után, Fischel Hartviktól

Az osztrák örökösödési háború befejeztével (1748) Mária Terézia kipróbált és derék államférfiaktól támogatva fő figyelmét Ausztriának a belső fejlődésére fordította. Minthogy reformjai a többi örökös tartományokra épen úgy kiterjedtek, mint Alsó-Ausztriára, a rendi önkormányzat itten is korlátozást szenvedett. E mellett a rendeknek, mint földesuraságoknak ősi jogait társadalmi tekintetekből, kiváltképen a parasztosztály helyzetének javítása érdekében szintén vagy megszűntették, vagy helyesebb mértékre szállították le. A közterheket egyenlőbben osztották fel s hogy ezt egészen igazságosan lehessen tenni, a földet szakszerűen fölmérték s 1748-ban behozták a katasztert (a Terézia-félét). Az 1772-diki robotrendező pátens (1773-ban és 1779-ben magyarázva) mérsékelte a robotmunkát és az urbéri szolgálatokat; a földesúri hatalmat, vagyis patrimonialis biráskodást némi korlátok közé szorították négy kerületi hivatal állításával, a melyeknek székhelye Traiskirchen (később Bécs-Újhely), St.-Pölten, Krems és Gaunersdorf (később Korneuburg) volt. Hogy az alsóbb osztályok helyzete észszerű társadalmi törvényhozás utján szintén javúljon, 1765-ben megjelent a cselédtörvény; a babona és számos más visszaélés ellen is sok intézkedés tétetett.

A nép értelmi képzéséről Mária Terézia az osztrák népiskola megalapításával gondoskodott. 1774. deczember 6-án irta alá az általános iskolarendtartás szabályzatát, „diadémájának ezen legszebb drágakövét”. Öt évvel később már kilencz főiskola működött az országban.

Mária Terézia az anyagi műveltség gondos ápolását sem téveszté szem elől. A mit már atyja, VI. Károly kezdeményezett, az ő tovább folytatta; de maga szintén sok újat és gyümölcsözőt teremtett. Császári támogatással magán gyárak létesűltek, a melyek termékeinek a Törökországgal való kereskedelmi érintkezések élénkülése új fogyasztási területeket szerzett. A selyemtermelés fejlesztésére eperfa-ültetvényeket létesítettek, a fonás, szövés és szalagkészítés sazbaddá tétetett. Gross-Sieghardsban és környékén, az úgy nevezett „Bandlkramerlandl”-ban akkor létesűlt a czérnaszalaggyártás, a melynek termékeit házaló rőfös kereskedők (Bandlkramer) Bécsbe és más városokba szokták vinni, hol a gazdasszonyok nagyban vették s a háztartásban sűrűn használták. Ugyanez időben (1770) keletkezett a közeli Karlsteinban az óraipar, a melyet, mint házi ipart, a schwarzwaldiak módjára űztek. Lichtenwörthben ekkor állították a nagy réz- és tűgyárat (az úgy nevezett „Nadelburg”-ot). A kereskedelmet s a forgalmat lehetőleg megkönnyítették s 1762-ben a Dunaszabályozás s a Morva mezején való vízvédelmi építkezések tervei tárgyaltattak; akkor építették a hajózás könnyítésére a „nagy sarkantyút” Nussdorfnál. A mezőgazdaság jelentékeny haladásokat tett; új művelési ágakat hoztak be, s a méhészetet előmozdították. Hogy a Bécs-Újhely körűli pusztaságnak némi művelés alá vonását előmozdítsa, Mária Terézia Bécs-Ujhely és Solenau közt a tiszteletére Theresienfeldnek nevezett falut alapította, a mely körűl csakhamar termékeny szántóföldek keletkeztek.

Fia, II. József még nagyobb erélylyel s még kevésbbé törődve személyekkel vagy történeti jogokkal, követte őt a haladás és a reformok ösvényén. Ez különösen az egyházi reformoknál és a zárdák megszűntetésénél mutatkozott. Az 1782. január 12-ki törvény Bécsen kivűl harminczhét barát- és négy apáczaklastromot, továbbá az ardaggeri prépostságot törölte el. Az oltárokat és az egyházi szereket szegényebb plébániák közt osztották szét, a zárdaépületeket más czélokra fordították, vagy magánosoknak eladták s a befolyó vételárt, valamint a lefoglalt pénzt, értékpapirt és egyéb jószágot az 1782. február 28-iki császári elhatározással alkotott vallásalaphoz csatolták. Nagy érdemet szerzett II. József új plébániák alapításával s a plébániák czélszerűbb beosztásával. Előzetes, részben meddő tárgyalások után 1783-ban elválasztotta Alsó-Ausztriát a passaui egyházmegyétől; a Bécsi-Erdő alatti negyedet a Salzburghoz tartozó részszel együtt, valamint a Manhartsberg alatti negyedet, a bécsi érsekség alá helyezte, a bécs-ujhelyi püspökséget pedig St.-Pöltenbe tette át s egyházmegyei joghatóságát Alsó-Ausztria másik két negyedére terjesztette ki. Az adóügyet a föld új fölmérése s a földjövedelem megállapítása alapján rendezte s a községi közigazgatást megváltoztatta. Különösen szivén viselte a császár a paraszt osztály helyzetét. A mezőgazdaság némely ágainak emelésére a vösendorfi gyakorlati mezőgazdasági iskola alapíttatott.

Az ipar szintén gondos ápolásban részesűlt, mi főleg a vastermő vidék régi vasiparát élesztette fel; mert II. József eltörölte a XVI. század óta fennálló s immár minden haladást akadályozó azon czéhszabályt, hogy az ott gyártott összes vasárút csupán a purgstalli és scheibsi vaskereskedőknek lehessen átadni, kik viszont a munkásokat utólagos elszámolás mellett vassal és eleséggel látták el.

József öcscse, II. Lipót rövid uralkodása idején komolyan igyekezett megszüntetni mindazt, a mivel elődének a reformjai olykor sok százados jogokat sértettek. Így példáúl az osztrák főherczegi süveget a rendeknek 1790. ápril 6-án történt hódolata után újra a klosterneuburgi kolostorba küldötte vissza, honnan azt József császár Bécsbe vitette volt. Visszaállította Lilienfeldet, a Babenbergiek megszűntetett alapítványát s megújította a melki apát azon, ősrégi időkből származó jogát, hogy ő legyen az alsó-ausztriai főpapi rend primása.

Lipót utódja, II. Ferencz nagy küzdelmekbe sodortatott, a melyek Alsó-Ausztriát sem kimélték s ismételve kitették az ellenséges hadak betörésének.

Első izben Alsó-Ausztria akkor lett a franczia hadak áldozata, mikor a hohenlindeni véres csata után (1800. deczember 3) János főherczeg csapataival Ausztriába kényszerűlt visszavonúlni s Moreau tábornagy nyomon követte őt. Az ellenség délnyugat felől nyomúlt be s Waidhofen an der Ybbs-et, Seitenstettent, Scheibbsot, Gamingot és Linzet elárasztotta. E terület az Erlaf folyóig a steyri fegyverszünet alapján (1800. deczember 25) egész a lünevillei békéig (1801. febr. 9) hatalmában maradt. A békekötés után itt az a változás történt, hogy a német birodalmi gyűlés határozata értelmében a freisingeni püspökséget saecularizálták s itteni birtokai, Waidhofen an der Ybbs uradalom, valamint Göstling és Hollenstein tiszttartóságok államjavakká váltak.

Az ulmi fegyverletétel (1805. október 20) után a francziák újra megjelentek Alsó-Ausztria nyugati határán. Davoust és Bernadotte tábornagyok a hegységbe nyomúltak s ismét Waidhofen an der Ybbs vidéke volt az, a mely legelőször érezte az ellenséges megszállás egész sulyát. Merveldt osztrák tábornokot, a ki Reifling felől az Annabergbe és Mária-Zellbe vezető útra igyekezett eljutni, egy ellenséges hadosztály Neuhausnál megverte. Ugyanekkor Lannes tábornagy a Duna mentén nyomúlt előre, miközben nem egy véres ütközetet vívott az osztrák csapatokkal. A dürrnsteini dicsőséges harcz (1805. november 22), melyben Motier tábornagyot a Kutusov vezetése alatt egyesült osztrák–orosz csapatok keményen megverték, melyben azonban Schmidt altábornagy, a legderekabb osztrák tábornokok egyike, elesett, föl nem tartóztathatta a francziákat Bécs ellen való előnyomúlásukban. Egész Alsó-Ausztriát megszállották s franczia mintára négy kormányzóságra és intendansságra osztották. Ezt az új alkotmányt november 22-én mindenütt nyilvánosan kihirdették. Csak a pozsonyi béke szabadította fel Alsó-Ausztriát a franczia uralom alól (1805. deczember 27). Az országnak sulyos áldozatokat kellett hoznia katonában, pénzben (ötven millió forintot tett az élelmezési költség és 32 millió frankot a sarcz), valamint műkincsekben, a melyeket az ellenség magával vitt.

Az 1806. február 1-én kelt császári manifestum új időt jelzett s azóta frisebb, szabadabb szellem nyilvánúlt a közviszonyokban; mint a többi örökös tartományokban, itten is örömmel és áldozatra készen üdvözölték a Károly főherczeg alkotta honvédségi intézményt. Önkéntesek tömegesen jelentkeztek mindenfelől, s midőn 1809. márczius 27-én újra megtörtént a hadüzenet, a nép azt példátlan lelkesedéssel fogadta.

De az osztrák fegyverekre nézve szerencsétlen ütközetek újra megnyitották Nepoleon előtt az Ausztriába vezető útat. A franczia császár megszállotta az országnak a Dunától délre eső részét, míg Károly főherczeg a balpart ura maradt és főerejét a Bisamberg és a Morvába vezető út közt vonta össze. Május 21-én – pünkösd vasárnapján – reggel kezdte Napoleon seregének zömét a balpartra átszállítani, de két napi (május 21 és 22) öldöklő tusa után Aspernnél és Eslingennél teljes vereséget szenvedett. A Wagramnál július 5 és 6-án vívott kétnapi csatában újra megverte ugyan a Károly főherczeg alatt álló osztrák sereget, de csak a legsulyosabb veszteségek árán. A bécs-schönbrunni béke vetett véget az 1809-ki véres drámának.

Az eddigi lelkesedést teljes kijózanódás követte, főleg mikor az 1811. február 20-i patensben, mely a nagy mennyiségben forgalomban levő bankóczédulát névértékök egy ötödére szállította le, kimondották az állam pénzügyi bukását. Ez még inkább fokozta az általános elkeseredést, mely a kereskedelem és az ipar pangása, valamint a nagy adók és hadi terhek folytán különben is lábra kapott a lakosság minden rétegében.

De a bécsi kongresszust követő béke hosszú korszakában Alsó-Ausztria lassankint kiheverte a sokféle csapást s az anyagi viszonyok némely ágai örvendetes virágzásnak indultak. Ferencz császár, a parasztok és polgárok, a szorgalom s becsületes törekvés meleg barátja, élénk részt vett e lendűletben s örvendett mindennek, a mi az anyagi jólétet fokozta és terjesztette. Nagy népszerűségre is jutott az alsó-ausztriai lakosságnál, mely ma is kegyelettel őrzi a „jó Ferencz császár” emlékét. A bécsi ipar mellett a vidéken szintén különböző iparágak vettek lendűletet,egy részt, mert a kész vízi erőt és a fabőséget jobban értékesítették, mint előbb (a fonás, szövés, festés czéljaira), de különösen a vasiparban, más részt, mivel különböző pontokon a gazdasági viszonyok, a földjöveledem csökkenése inkább az iparra terelték a lakosságot. Az ipar és a forgalom élénkítésére fontos útvonalakat nyitottak, a mezőgazdaság részére földmíves-iskolákat s szakavatott erdész-személyzet képzésére 1813-ban Mariabrunnban erdészeti szakiskolát állítottak.

Ferencz császár halálával az anyagi élet terén nyilvánúló törekvések nem szenvedtek ugyan félbeszakítást, de eltűnt az a kedélyes vonás, a mely az előtt a császár jó szándékait a kormány egyes rendszabályaiban visszatükrözé; helyette merev bureaucratia jutott érvényre a hatóságoknál. Ez szintén hozzájárúlt az elégedetlenséghez – nem szólva a politikai viszonyokról, a gazdasági állapotokban a negyvenes évek derekán beállt hanyatlásról s a szellemi élet hosszas pangásáról, – a mely az 1848-ki forradalmi évben kitörésre jutott s a vidéken is több izben rendzavarásra vezetett.

I. Ferencz József császárnak 1848-ban kezdődő uralkodása óta Alsó-Ausztria épen úgy, mint a monarchia minden más országa, új politikai-gazdasági korszakba lépett. A földbirtoknak a középkori terhektől való felszabadítása, a földesúri joghatóság megszűntetése, a politikai közigazgatás szervezetének folytonos javúlása, az alkotmányos állapotok s az alaptörvényileg biztosított jogok, a melyeket a dicsőségesen uralkodó I. Ferencz József császár minden osztrák népnek adományozott, a közművelődési élet minden terén gazdagon gyümölcsöztek Alsó-Ausztriában.

Macht Jánostól