Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Alsó-Ausztria őstörténete.

Alsó-Ausztria őstörténete.

Szegély-kép diluvialis korszakbeli motívumokkal, Charlemont Húgótól

Diluvialis-, kő-, bronz és vaskorszak. Wurmbrand Gundacker gróftól és Much Mátyástól

A Duna áttörvén Krems mellett az ős hegytömegen, keresztűl foly a bécsi medenczén s ott széterjeszkedik. Számos sziget, régi magas fekvésű partszakadások mutatják, mily szabálytalan áramlása volt itt a folyónak s vízállása mennyire megváltozott. A bécsi medencze, valamint részben a tőle éjszakra eső Morvaország is a homok- és mészkeverék ama sajátszerűen egyöntetű földrétegével van borítva, melyet a geologusok lősznek neveznek, s mely a Duna két partját hatalmas párkányzatokban határolja.

E lősz-rétegben, jó mélyen a fű tenyészetét jelző vonal alatt gyakran fordúlnak elő egyes mammuth- és rhinoceros-csontok. Egyes helyeken, a hol pinczéket vájtak be a lősz-terraszokba, olyatén keskeny, feketés teleprétegekre is akadtak, a hol ez állatok csontjai faszén-darabokkal, meg kovaszilánkokkal keverten fordúltak elő. Ilyen lelőhelyek Zeiselberg, Sonnberg, Gösing, Stillfried s a folyam felső folyásánál az Ybbs melletti Willendorf.

E csont-telepeket rejtő rétegekben nem annyira csontvázakra, mint egyes csontvázrészekre és oly csonttöredékekre akadtak, melyek számos különböző állatok maradványaiból voltak rendetlenűl össze-visszakeverve. Legnagyobb részök a mammuthból kerűlt, melyből magában Zeiselbergben nem kevesebb, mint 12 példányt mutattak ki. Aztán következett az orrszarvú, a ló, az óriás-, a nemes-, meg a dámszarvas, a rénszarvas, medve, farkas, stb.

A zeiselbergi kova-kések, valamint a stillfriediek is, minden kétséget kizáró módon bizonyítják, hogy mesterségesen készűltek; erre nézve már maga az is meggyőző bizonyíték, hogy szélüket apró ütésekkel mesterségesen élesítették ki.

Kissé más idomúak a willendorfi kovák, melyek inkább a Francziaországban találtakhoz hasonlítanak.

E kovák anyaga a Dunától éjszakra fekvő őshegyek kőzeteiből kerűlt. Letördelték a nyers kovakő-tömbökről s aztán kézben élesítették. Nevezetes, hogy Willendorfban serpentin-köveket is találtak, melyek szintén mesterséges készítés nyomait mutatják; mert e korszakból rendszerint nem találni egyebet, mint kovát és durván idomított csontokat; ezek az ez időbeli ember egyedűli szerszámai. Figyelemre méltó egy mammuth nagy foga és hátgerincz-csigolyája Zeiselbergből, meg egy agyar Stillfriedből, melyeken szintén megláthatók az idomítás nyomai. Az egyik agyar felső része kis ütésekkel van elválasztva, a csigolyán számtalan bemetszések vannak. A stillfriedi agyaron is elég világosan kivehetők a vágások és a megmunkálás nyomai.

A kutatók véleménye szerint e csontok a mammuthvadászok telepeiről származnak, kik már amaz ős időkben értettek ahhoz, hogyan kell az év különböző szakaiban a Duna partjain éjszak, vagy dél felől elvonúló állatokat elfogni vagy elejteni.

A diluvialis korszak ős emberét életmódját illetőleg az afrikai vagy ausztráliai bennszülött vademberekhez hasonlónak, ezeknél talán nem is sokkal alantabb állónak kell képzelnünk. A mi háncskötele, bőrből, fából vagy szaruból készűlt eszköze volt, az a mérhetetlen időkön keresztűl alig maradhatott fönn, s ma már csak az idő által el nem emészthetett kovakő-szilánkokat találjuk utána.

Mennyire esik ez a korszak a miénktől, azt megközelítőleg sem tudjuk meghatározni, még ha évezredekkel számítunk is. A legrégibb időre visszamenő monda sem emlékezik már a jégkorszakra s a mi rövid tapasztalatunk nem ad kezünkbe oly geologiai értékű időmértéket, melynek segítségével kiszámíthatnók, hogy meddig tart, míg a glecserek erdős hegyekké, sivatag puszták termékeny mezőkké változnak; míg az egyes világrészek százados sűlyedések által egymástól különválnak, vagy a míg a mammuth-vadászok telepei fölött 10–12 méter vastagságú lősz-rétegek kiképződhettek. Kétségtelen, hogy ez a korszak végtelenűl messze van mögöttünk, mivel az állatvilág meg a talajalakúlás többszörös áváltoztatáson ment keresztűl a czölöpépítmények korszakáig; ez a korszak pedig ma is évezredekkel előzi meg a művelt népek megjelenését Európában.

Kovakő-kések Zeiselbergből. Zeidler Páltól

Vajjon milyen volt az ember maga a diluvialis korszakban?

Alsó-Ausztriában nem találtak ugyan a lősz-rétegben emberi maradványokat; de Ausztria egyéb részeiben, úgy szintén Németországban és Belgiumban hasonkori állatok csontjai között emberi csontváz-részekre is akadtak, így pl. egy-egy koponyára az Engisben és a Neandervölgy barlangjában, egy állkapocsra a la naulettei barlangban stb., melyek följogosítanak bennünket arra, hogy az ember akkori mivoltára általános következtetéseket vonhassunk. Habár e koponyatöredékek részben kóros képződményeket tűntetnek föl, mégis határozottan arra vallanak, hogy alsóbb rendű emberfajtától származnak. A koponyák hossza a végső mértéket éri el, a szemöldök íve erősen boltozott, az alsó állkapocs hátranyomúló, a fogazat állása ferde. Hasonló ismertető jelek azonban a ma is élő, fölötte fejletlen fajoknál is föltalálhatók, sőt még a művelt népek közt is találkoznak ilyen egyedek úgy, hogy még sem lehet határozottan azt állítani, hogy az akkori és a jelenlegi emberfajták között nagyon lényeges lenne a különbség. Nem voltak azok sem olyan óriások, sem olyan törpék, sem olyan majomszerű félemberek, a milyeneknek talán kezdetben képzelték őket, a milyeneket azonban a mai napig még nem találtak.

Kovakő-kések a stillfriedi leletből. Zeidler Páltól

Az ember munkája és az ember maga sokkal élesebb körvonalokkal lép elénk a későbbi korszakokban, mint a mammuth-korszakbeli lősz-rétegekben; különösen ama barlangi leletekben, melyek a rénszarvas idejéből valók s melyek már sokkal közelebb állnak mi hozzánk. Krems fölött nem nagy magasságban, Hartenstein festői omladékai alatt egy barlang mélyed a meredeken aláereszkedő sziklafalba. Nagy számú rénszarvas- és lócsontok között valóságos tűzhelyeket találtak itten gazdag hamutelepekkel, melyekben élesített kovaszilánkokra s különféle csonteszközökre akadtak, összetört állati csontokkal összevissza keverve. E műveltségkori réteg alatt barlangi agyag terűlt, minden idegen részek nélkűl, ez agyagréteg alatt pedig egy másik réteget a hiéna, farkas, mammuth és rhinoceros ép csontjaival, melyek mind az előbb említett diluviális korszakból valók s az itt leírt rénszarvas-korszakot nyilván megelőzték.

A hegyi kristályból készűlt nyilhegyek már igen gondos munkáról tanúskodnak. Nem kevésbbé jellemzők a kovakövek, melyeket ütés által éles kis késekké vagy fúrókká idomítottak. Ezekkel a szerszámokkal faragták ki a csont-árakat, vésőket és tűket s az agancsdarabokból készűlt egyéb eszközöket, melyeket aztán a szintén ott talált gneisz csiszolóköveken végleg kiköszörűltek és kicsiszoltak. Csak egy rénszarvas agancsdarabján láthatni részben, miként ment végbe ez a munka. Ebbe egy tojásdad nyílást vágtak gondosan, a szemsarjat eltávolították róla s úgy fűrészeltek le egy darabot a szarvtörzs harántmetszetéből.

Nem ritkán ismerhető fel az eljárás különösen a württembergi mocsári leletek számos félig kész darabjain. Még érdekesebb az a kis síp, mely, ha csakugyan ebből a rétegből származik, bizonyára a legislegelső hangszerek közé sorozandó.

A Gudenus-barlangból (a mint fölfedezője elnevezte) származó legfontosabb darab ránk nézve egy berovásokkal és karczolásokkal ellátott sípcsont. Ha képzelő tehetségünket kissé segítségűl veszszük, könnyen fölismerhetjük itt a rénszarvas vázlatos rajzát. Bizonyára senki sem tulajdonítana e rajznak valami nagy fontosságot, ha ebből a korszakból gyakoriak volnának az ilyen rajzok. Azonban igen nevezetes, hogy ezzel az ábrázoló képességgel ama korban nem csupán egyes embereknél, vagy bizonyos törzseknél találkozunk, hanem bizonyos tekintetben egy egész művelődési időszak tulajdonáúl kell azt tekintenünk, s pedig annyival is inkább, mivel az ember művelődési fejlődése nem a művészi szabadkézirajz által képviselt irányban haladt, s mivel sokkal későbbi korszakokban sem találjuk semmi nyomát az efféle tevékenységnek.

Ha az ember őstörténelmét tanulmányozzuk, föltűnik, hogy a legkülönbözőbb emberfajok, ha a műveltségnek egymáshoz hasonló fokán állanak, egészen hasonló, sőt mondhatni egészen azonos ízlésbeli irányt is követnek. Nemcsak Alsó-Ausztriában, nemcsak Francziaországban és Belgiumban vagy átalán véve Európában, de még a Nilus mentén, Indiában, Japánban és Amerikában is tökéletesen azonos kovakövekkel és pedig csakis kovakövekkel volt az első lakosság fölfegyverkezve. A kovakőből készűlt fegyverekre ott is a csont- és szaruszerszámok használata következik, s ezek ismét megelőzik az agyagkészítményeket.

Kovakő Willendorfból. Zeidler Páltól

A természeti termékeknek csaknem egyenlő fölhasználása és értékesítése azonban nem egyedűl eljövetelük korához, hanem a művelődés fokához mérve is igazodik. A szamojédek példáúl igen közel állanak a Gudenus-barlang rénkorszakbeli emberéhez vagy más barlangok lakóihoz. Ezek is egészen hasonló módon használták föl a rénszarvas csontjait és agancsait mindenféle eszközökre, s mielőtt az európaiaktól vas-késeket szerezhettek volna, a kovakövet használták szerszámúl és fegyverűl.

Ezzel bevégződnek az első ősember-nemzedékekre vonatkozó kutatásaink Alsó-Ausztriában. E kutatások az ősembernek sem physikai megjelenésére, sem életmódjára nézve nem tárnak elénk valami nagyon meglepőt. Az az óriási mérték, melylyel egykor az első emberek titáni faját mértük, alászállott. e e helyett az emberi ősnemzedék első megjelenése e földön megmérhetetlen időkbe nyúlik vissza, s végre eltűnik, hogy más emberfajoknak engedjen helyet.

Az új jövevényeket már a művelődési eszközök tekintélyes számának találjuk birtokában, melyek őket nemcsak hogy a korábbi korszakok emberének messze fölébe emelik, hanem hatalmas előhaladásra is képessé teszik. Úgy látszik, hogy kezdetben hijával valának, vagy hogy csak elégtelen mértékben voltak birtokában a fémeknek; de a kovakő felhasználásán kivűl már csodálatra méltó ügyességre tettek szert más kövek megmunkálásába s különféle használati czélokra való alkalmazásában is.

Kovakövek Willendorfból. Zeidler Páltól

Ezek mellett a csontból és fából készűlt eszközök is mindinkább oly alakot öltenek, mely különböző rendeltetésöknek leginkább megfelel, miáltal többfélékké és sokkal tökéletesebbekké válnak. Végűl a mammuth-vadászok előtt még teljesen ismeretlen művészetet találunk nálok, mely szerint agyagból különféle, néha csinosan díszített edényeket készítenek. Maradtak azonkivűl mindenféle ékszerek elejtett állatok fogaiból, gyöngyök kőből, agyagból, csigákból s mindenféle egyéb dolgoknak egész sokasága.

A művelődésbeli nagy haladás egyébiránt nem csupán abban a fokozottabb ügyességben mutatkozik, mely szerint többféle és sokkal tökéletesebb eszközöket tudnak előállítani; de lényegileg abban is, hogy az új jövevények már nem pusztán vadászok és kóbor pásztorok, hanem egyúttal marhatenyésztők is és földművesek. E korszak valamennyi föltárt telepeiben elemésztett állatok csontjaira akadunk s gyakran megszenesedett gabonamaradványokra is. A vadak közűl különösen a szarvast találjuk nagy számmal képviselve, aztán mellette még a vaddisznót, a hódat, a bölényt, a jávorszarvast, a vidrát, a zergét, az őzet, a hattyút, a kócsagot s szórványosan még egyéb vadat is; így a házi állatok között leggyakrabban előfordúl a szarvasmarhának egy kis faja, aztán a juh, a kecske, a sertés, meg a kutya.

Idomított serpentinkövek Willendorfból. Zeidler Páltól

Idomított serpentinkövek Willendorfból. Hátulról tekintve. Zeidler Páltól

Idomított serpentinkövek Willendorfból. Oldalról tekintve. Zeidler Páltól

A gabnaneműek közűl megleljük a búzának egy kis fajtáját (az ú. n. czölöpépítési korszakbeli búzát), meg a hatsorú árpát, aztán a kását és végre a lent sok egyéb magneműek mellett. Ezek összesége bizonyítékúl szolgál arra a nevezetes szerepre, melyet a növénytermesztés már akkor is vitt az ember háztartásában. A termelt növények nemcsak az élelmi szereknek egy nevezetes részét, hanem a szövött ruhák, a zsinórok, a hálók, a kötelek anyagát, a házak szalma- vagy nádfedelét is szolgáltaták sok egyebek mellett.

Hegyi kristályból készűlt nyílhegyek. Zeidler Páltól

Egy síp a rénkorszakból. Zeidler Páltól

A kunyhók sövényből állottak, mely kivűl, belűl agyagréteggel volt megtapasztva. A gyakori tűzesetek, melyeknek a telepek ki voltak téve, az agyagfalakat keményre égették s így ilyen falak töredékei egész a mai napig megmaradtak. A kunyhók és a bennök levő eszközök maradványai gyakran nagyobb területeken vannak elszórva a termőréteg alatt, honnan rendesen az eke hozza a fölszinre. Ebből kideríthető, hogy az e korbeli emberek nagyobb telepekben, legfőképen szabadon álló, meredek lejtőktől körülvett oly síkságokon szerettek lakni, melyeknek már természeti talajalakulásuk is bizonyos óltalmat kölcsönzött ellenséges támadások ellen.

Kovakövek a rénkorszakból. Zeidler Páltól

Ily nemű, többé-kevésbbé terjedelmes telepeket főképen a Manhart-hegység lejtőin találtak. Ezek között első helyen a Eggenburg melletti Vitushegy említendő, mely a rajta talált leletek sokasága és sokfélesége révén bizonyos nevezetességre tett szert. Azonban a széles körben körülötte fekvő magaslatok, nemkülönben a mai községek helyei is föltűnő sűrű lakossággal bírtak már akkor.

Sípcsont a rénkorszakból való rajzzal. Zeidler Páltól

A tartomány déli részében mindenek előtt a mahlleiteni figyelemre méltó telep említendő, egy mély szakadékok által határolt síkságon Bécs-Ujhely mellett; továbbá Braunsbergen levő Hainburg mellett, mely a síkság szélén még egy méter magasságú földsáncz által is védelmezve volt. Valószínű, hogy Bécs melletti Lipóthegyen is volt egy kis telep, valamint hogy Bécs legrégibb része már a kőkorszak alatt is lakott hely vala.

Csont-ár, véső és tű a rénkorszakból. Zeidler Páltól

Ha meggondoljuk, hogy azok az emberek, a kikről itt szó van, az első művelt, vagy legalább művelődésre képes nép valának, mely e földre több ezer évvel ezelőtt beköltözött, s hogy ők voltak az elsők, kik itt a földet feltörték, hogy azt a mai emberek számára is termékenynyé tegyék: valóban nem csekély ingert érzünk arra, hogy megtudjuk, miféle ethikai viszonyban állhatnak azok e területnek mai lakóival?

Az összehasonlító nyelvbúvárlat legújabb eredményei valószinűnek tűntetik föl, hogy az indogermánok hazája abban az időben, mikor még egy nép voltak s egy nyelvet beszéltek, nem Ázsiában, mint eddig hitték, hanem Európa közepén keresendő. Kiderűlt továbbá, hogy az indogermánok műveltsége, a mennyire az egykor közös nyelvől megállapítható, megfelel annak, mely a leírt módon az őstörténeti leletekben nyilvánúl. Az őstörténelmi és a nyelvösszehasonlító kutatás eredményei tehát találkoznak az általuk föltűntetett nép képében s gyaníthatóvá teszik, hogy Alsó-Ausztriának már azon lakói, kik a mammuth- és rénvadászok eltűntével e vidékre kőszerszámaikkal, házi állataikkal és földművelési eszközeikkel bevonúltak, az indogermán-fajhoz tartoztak, a mai lakossággal tehát bizonyos fajrokonsági viszonyban állanak.

Lassanként aztán s valószinűleg az itteni lakosságnak megváltozása nélkül a fejlődési történetre nagy hatású átalakulást idézett elő a fémek megismerése és használatba vétele. Honnan indúlt legyen ki ez a megismerés, s hogy származott el idáig, az nem mutatható ki teljesen. Bizonyára sok idegen készítmény hozatott be kivülről; de az is bizonyos, hogy a fémek megismerése és használata itt igen hamar elterjedt. Erre mutatnak a különféle nemű bronzeszközök: vésők, fűrészek, gyönyörű tőrök, lándzsa- és nyilhegyek, karpereczek, gyürűk, dísz-lánczok, sokféle tűk és egyéb ékszerek, melyek itt találtattak és pedig a tartomány minden részeiben. A legkiválóbb leletek közé tartoznak a kleedorfi, stockeraui, maiersdorfi és wolfsthali. De Bécsben is több bronzlelet kerűlt napfényre.

Az itt említett leletek bizonyítják, hogy volt idő, melyben az aranyos fényű bronz nem csupán ékességűl szolgált, hanem szerszámok és fegyverek anyagáúl is.

Természetes, hogy midőn később az ember művelődési körébe a vas is belépett, a haladásnak az is újabb hatalmas lökést adott, oly anyag kerűlvén az ember kezébe, mely igen sokféle czélra alkalmatos s mindenütt elegendő mennyiségben található úgy, hogy annak birtoka teljesen biztosítá az embernek a természet fölött való uralmát. A vas sajátszerű földolgozási módjának, a kovácsolásnak közvetetlen hatása érvényesűlt a bronzra is, melyet addig leginkább öntés útján dolgoztak föl, ezen túl azonban szintén kalapálás és nyújtás által kapta meg a kívánt alakot. E mellett fölhasználása mind szűkebb korlátok közé szorúlt, s a vas, melyet kezdetben csak fegyvereknek és szerszámoknak használtak, később mint ékszer is alkalmazásra talált.

A bronz-korszakból: A stillfriedi ásatásból való régiségek. Charlemont Húgótól

Egyidejűleg a fazekas mesterség is kifejlődik, s haladása a formák sokféleségében és szépségében s a részint bekarczolás, részint festés útján előállított díszítésekben nyilvánúl. A bemutatott kép az Alsó-Ausztriában talált e korabeli gyönyörű edényeknek mutatja egy válogatott gyűjteményét.

Figyelemre méltójelenségei ennek a korszaknak ama nagyszerű sírdombok, melyeket Alsó-Ausztriában „Leeberg”-eknek neveznek. Földből vannak hányva köralakú alapon, magasságuk három és tíz méter közt váltakozik, míg kerületük gyakran kétszáz lépésnél is nagyobb úgy, hogy olykor igen messzire is ellátszanak. Belsejükben egy fával bélelt szerkezet vagy kamra van, abban pedig elégetett holttestek hamva és edények.

A legnevezetesebb ilyetén sírhalmok közé tartoznak a deutsch-altenburgi, nieder-hallabrunni és a gross-mugeli. Megvizsgáltattak s gazdag tartalmúaknak találtattak még a zögersdorfi Stockerau mellett, a bernhardsthali, rabensburgi, bullendorfi és pillichsdorfi.

Hogy a történelem előtti idő utolsó szakának népe miféle vala, ezt a kérdést eldöntöttnek tekinthetjük, ha egyelőre beérjük egy névvel. A vaskorszak kezdetén az indogermánok már rég különböző nyelvű népekké váltak szét. A legrégibb görög történetirók, megemlékezvén az éjszaki barbárokról, a keltákat említik, mely név alatt akkor bizonyosan általában valamennyi nyugoti népet értették. Szorosabb értelemben véve azonban ez az elnevezés csak a Dunától délre lakó népeket illeti, a tartomány éjszaki részére vonatkozólag nagyon gyéren szivárognak a történeti adatok. Említik, hogy volt itt egy harczias nép, a quadok, s hogy századokig tartó óriási hadjáratok folytak a germánok és rómaiak között. Hogy ez a harczias nép csakugyan itt lakott, azt a barbár harczi mesterségnek ama hatalmas védő művei bizonyítják, melyeket a Dunától éjszakra találunk. Legkiválóbb ezek között sánczainak magassága és nagy hossza, nemkülönben támadásra szánt elhelyezése miatt a Morva vize mellett levő stillfriedi tábor, mely egyúttal terjedelmes telepet is zárt magába.

Más hasonló, többé-kevésbbé megerősített lakóhelyek voltak a Scheibenbergen Kronberg mellett, a Buhubergen Dürnkrut mellett, s a Leiser- meg a szomszéd Steinbergen. A stillfriedi sánczokon belűl, nemkülönben a Leiserbergena rómaiak is erődített állást igyekeztek elfoglalni ide épített castellumaikkal, a mint azt az itt talált téglák bizonyítják; míg ellenben egy barbár sánczmű az „am Stein” nevű helyen Deutsch-Altenburg mellett, a carnuntumi római téli szállás tőszomszédjában az e helyt ide-oda hullámzó hadjáratok mellett bizonyít.

Ugyanebbe a korba tartozik az építményeknek egy másik faja, melyeket szórványosan az egész tartományban találhatni, különösen pedig V. U. M. R.-ben, a quadok tulajdonképi lakóhelyén. Ez építmények kúp- vagy gúlaalakú, vagy e kettőnek összetételéből álló emelkedések, melyek egyszerű vagy többszörös sánczczal vannak körűlvéve. Ritkábban találni egyszerű vagy többszörös, de egy középpontú gyűrűsánczokat ily középső emelkedés nélkül. Ezek néha óriási méretűek, mint pl. a Stronegg mellett úgy nevezett „Hausberg”, melynek kúpalakú középépülete csaknem tizenkét méter magas s melynek kerülete 323 lépésnyi; vagy a geiselbergi hármas gyűrűsáncz, melynek földhányásai egész tizenkét méterig emelkednek s külső kerületük 7–800 lépésre terjed. Nagyságuk vagy építésük miatt nevezetes egyéb ilynemű művek találhatók még Klein-Ebersdorf, Unter-Gänserndorf, Staatz, Grafendorf, Lichtenwart, Neudorf, Spannberg, Kronberg mellett, aztán a Schliefbergen Kreutzenstein közelében, Schrick, Grub, Wultendorf, Ober-Russbach, St.-Ulrich, Obersulz mellett és még sok más helyen.

Ez építési művek rendeltetése alig kétséges; bizonyos, hogy sem lakóhelyek, sem erődítési művek, sem sírok nem voltak. Számos ok szól a mellett, hogy oly helyek lehettek, a hol a pogány isteneknek áldoztak s hol a környék férfiai összegyülekeztek, hogy törvényszéket üljenek.

Az e korbeli, tehát a jelen korszak első századaiból származó másnemű leletek, különösen az ércz- és agyagtárgyak, már római tárgyakkal keverten fordúlnak elő, s mutatják a Rómával és a római tartományokkal való érintkezés hatását. Ebbe a korszakba esik a fazekas korong és a kézi forgó malom használatba vétele. De a belföldi iparnak nem egy oly terméke van, mely a római mintáktól független fejlődést mutat, a mint ezt a népvándorlás idejéből származó leletek is mutatják, melyekből egyet Tulln, egy másikat Gross-Harras mellett találtak.

A római uralom kora. Kerner Frigyestől

Ha már most az Alsó-Ausztriában volt római uralom korát akarjuk szemügyre venni, azét az uralomét, mely már ama quad sánczműveken belűl talált római tárgyakban is jelentkezik, át kell kelnünk a Dunán, azon a régi határfolyón, mely e tartományt századokon át egymástól műveltségben lényegesen különböző két vidékre osztotta. Ez a folyam volt éjszak felé a római világbirodalomnak természetes határa, rajta túl éjszaknak már a szabad germánok földje terűlt. Alsó-Ausztriából csak az innenső, a Bécsi Erdő fölötti és alatti részek tartoztak római uralom alá s csak ezekről van szó, ha az itteni római leletekről beszélünk. Arra a fejlődésre nézve, mely e részeken az új hódítókra várt: t. i. a megszerzett birodalmi határszél megvédése a túlsóparti germánok támadásai ellen. A katonai védelem volt tehát ettől kezdve a dunamelléki viszonyokra nézve a tulajdonképi irányzó vezéreszme, mely itt a római élet minden nyilatkozásán döntőleg uralkodott.

A talajviszonyoknál s a tulsó part alakúlásánál fogva e védelmi föladat teljesítésére sokkal alkalmasabb vala a Bécsi Erdő alatti rész, mint a fölötte levő. Ez okból a római szellemi fejlődés e kettőben nem volt egyenlő menetű s különböző fokot is ért el. Az alsó területen nagyobb számú csapatok tanyáztak, s e terület már korán elválasztatott Noricumtól s a szigorúan katonailag szervezett Pannóniába kebeleztetett be s ezen túl ez a rész is osztozott e tartománynak gazdagabb és sokkal inkább római életében; a belföldi elem a folyam mellékéről kiszorúlt s itt nem egy történelmileg nevezetes nap emlékezete maradt fönn. A felső részben viszont a polgári élet s ebben a bennszülött szellem nyilvánúlt erősebben, de még sem úgy, hogy többre, mint helyi fontosságra jutott, vagy hogy épen az események folyására is hatással lehetett volna.

A Kahlenberg alatt kezdődött a római birodalmi határszél egyik legnehezebb része: t. i. a Morvamező és a csallóközi szigetek mentén terjedő Dunaszakasz. Az ellenséges törzseknek e vidéken minden támadása a noricumi Carnuntum (Petronell és Német-Óvár) ellen irányúlt, mely az említett szakasznak a közepe táján a jobb parton feküdt. Mint a borostyánkő-kereskedésnek igen régi piacza, góczpontja volt e hely az éjszakról vezető kereskedelmi útnak, mely a germánoknak, kik mindig a gazdag Olaszország felé áhítoztak, megmutatta, hogy melyik a legtöbb zsákmányt igérő s egyúttal a legkényelmesebb és legrövidebb út arra felé a mai Szombathelyen, Pettaun, Cillin és Laibachon keresztűl.

Már Tiberius is ez okból választotta (Kr. u. 6-ban) a Marbod elleni támadó hadjárata főhadiszállásaúl Carnuntumot, mely hadjáratával azonban azonnal föl kellett hagynia, midőn a pannoniai törzsek a háta mögött forradalmat támasztottak s előtte a borostyánkőszállítás, vagyis az Itáliába vezető visszavonúlás útvonalát elzárták.

Ez időtől kezdve a rómaiak fő és középpontjává fejlesztették e helyet a Bécsi erdő és a Vág folyó közötti minden védelmi intézményöknek. A XV-ik legio egy szakasza (legio XV. Apollinaris) a mai Petronellben, hol legrégibb sírkövei találhatók, megerősített állandó tábort épített, mely a pannóniai legatus parancsnoksága alá helyeztetett. Még nagyobb megerősítést nyert e táborhely Claudius császár alatt (41–54. Kr. után), midőn az több római várost alapított Noricumban, hogy itt a római uralomnak több támaszpontot szerezzen. Egyike e városoknak, melyeket alapítójuk után Oppida Claudiá-knak neveztek, Vindobona lett, mely a Kahlenberg nyúlványai alatt emelkedett. E várost azon a fennsíkon, melyen most Bécs belvárosa fekszik, a Salzgries és a Rotherthurmstrasse között erős táborral látták el s abba helyőrséget tettek, mely fölött a noricumi procurator parancsnokolt. Erre mutat a bécsi talaj legrégibb emléke, egy katona fogadalmi köve, kit épen a procurator mentett föl az alsóbb szolgálattételek alól.

Csak később, midőn a határ elleni támadások ismét erősebbekké váltak, fejleszté tovább és végzé be Vespasianus (69–79) és Trajanus császár (98–117) a védelmi építkezés kezdeteit, az egész fenyegetett Dunavonalat magába foglaló, jól átgondolt erősséggé emelvén azokat. Úgy a középponton, vagyis Carnuntumban, mint annak két szárnypontján, egy felől Vindobonában, másfelől Brigetioban (a mai Ó-Szőny, Komárom átellenében) egy-egy teljes legio számára építettek tábort s ezek között a terepviszonyok kivánalmaihoz képest még egy egész sor kisebb castellumot. Vespasianus a XV. legiót, mely időközben részt vett a zsidó háborúban s Jeruzsálem szétrombolásában (70), a keletről ismét Carnuntumba vonta vissza, hol aztán a legio a 300 és 450 méternyi oldalvonalú új táborhely kiépítését a Petronell és Deutsch-Altenburg közötti emelkedésen, 73-ban Kr. u. befejezte. A castrum homlokztatát, mint minden római erődnél, úgy itt is az ellenség felé, itt tehát a Duna felé néző keskenyebb oldal képezé. A táborhely fölásatása eddigelé napvilágra hozá a tábori szentélyek közti Praetoriumot, a forum hatalmas oszlopsorának alsó részét, a tábor hátsó falában levő porta decumana-t, s a táborhelyen kivűl eső számos fürdőt. A császár ugyanakkor hívta Vindobonába Poetovio-ból (Pettau) a legio XIII. geminá-t; ennek lőn föladata, hogy a régibb tábort az új nagyobb helyőrség számára kitágítsa oly képen, hogy a tábor hátulsó oldala egész a Grabenig, a „Stoss im Himmel” nyugoti vonaláig kitolatott, mi által a táborhely most oly négyszöget képezett, melynek átellenes oldalai 280, illetőleg 420 méter hosszúsággal birtak. A fennsíknak az ottakringi patak meredek partjáig (Tiefer Graben) nyúló, még szabadon maradt része szintén bevonatott az erődítési vonalba s ide telepíttetett az a csapat, mely a legióknak rendes kisérője vala s mely markotányosokból, árúsok- s iparosokból állott. A tábor legnevezetesebb épületei: a Praetorium, Forum és Quaestoriuma Hohe Markton és környékén állottak. Itt találták a legio bélyegével ellátott legtöbb téglát, hatalmas sziklatömbökből faragott s valószinűleg a Forumhoz, hypocaustumhoz, csatornákhoz, stb. tartozó köveket, sőt vízvezeték sem hiányzott, mely a déli vidékről Liesingen és Atzgersdorfon keresztűl vezette ide a fris ivó vizet.

Elagabalus császár szobra. Fahrnbauer János Györgytől

E két rendbeli állandó tábor között a Schwechat meg a Fischa torkolatait kisebb castellumokkal biztosították: Ala nova és Aequinoctium; ez utóbbinak neve a Vindobona és Carnuntum közti távolság közepét jelenti.

A Duna mentén a castellumok egymás között és a főhelyekkel folyami hajóraj által tarták fönn a közlekedést. E hajórajnak Carnuntum volt állomási helye s csak a IV. században tették át rövid időre Vindobonába. A szárazföldön e castellumokat a birodalmi határszélen (limes), azaz a Duna mentén végig vonuló hadi út kötötte egymással össze. Ez út mentén állottak a schwechati és fischamendi mérföldmutató kövek, melyek a távolságot Carnuntumtól számítják, míg más hasonló kövek, mint a st.-marxi, klosterneuburgi, Vindobonától számítanak. Egy másik hadi út az Italiából való szállítást s az oda való visszavonúlást közvetítette s ez ugyanaz, melyen ősidők óta a borostyánkő-árúkat szállították; ez út délről jövet Scarabantiában (Sopron) ágazott el: az egyik ág egyenest éjszak felé Carnuntumnak, a másik éjszak-nyugot felé Kis-Martonon, Nagy-Höflányon (Mutenum) és Ebreichsdorfon át Midling, Gumpendorf és Bécs felé vezetett. Azok a mérföldkövek, melyeket Inzersdorfban ástak ki, szintén Vindobonától számítanak. Ez út egyik oldalágának végre az a czélja volt, hogy az aquae-i (Baden) hőforrásokat, melyeket már a XIII-ik legio is használt, belévonja a közlekedési hálózatba. Ebreichsdorfnál ágazott el, innen Badenig s tovább a hegyek mentén Mödlingen át Meidlingbe vonúlt, a hol ismét egyesült a fővonallal.

Egy virtus legionis feje. Fahrnbauer János Györgytől

Genius loci Petronellből. Fischer Károlytól

A Bécsi-Erdő fölötti tájnak a katonai védelem tekintetében csak másodrendű jelentősége volt. Itt járhatatlan hegységek nyomúlnak többnyire egészen a folyam mindkét partjáig s csak a tullni mező, meg a Duna folyam mellékfolyóinak völgyei képeznek nyilt helyeket a partokon. A tullni mezőn kellett a bécsi medenczében fölállított tábor bal szárnyát megkerűlés ellen biztosítani, mely czélra itt egymástól csaknem egyenlő távolságra négy castellum emeltetett: Citium (vagyis Cetium, mely elnevezését a Mons Cetius, azaz a Bécsi-Erdő, ma Zeiselmauer, közeli nyúlványától vette), mely 133.5 méter oldalú négyzetben foglalta magában a táborhelyet; szomszédjában a későbbi Asturis (Austuris), mely egy asturiai cohorsnak köszönte nevét; továbbá a nagy Tullnpatak melletti Comagena (ma Tulln), melynek a szomszédos Comacia községéhez hasonló neve a Bécsi-Erdő egy magaslatának (Kaumberg) s a benne fakadó hasonnevű pataknak (Tullnerbach) a nevével függ össze; végre Piro torto (Zwentendorf), mely ama ponthoz feküdt közel, hol a kanyargó folyású Perschling (Pirus) szakad a Dunába.

A Traisen és az Ybbs szélesebb, egész a magas hegységbe benyúló völgyi útjai erődítéseket nyertek úgy torkolataiknál (Trigisamum, később Augustana Traismauer mellett és ad ponte Ises Ybbs mellett), mint felső részükön (Cetium, St. Pölten és Loco Veneris Felicis Mauer an der Url mellett, mely utóbbinek 115 méter hosszú és 80 méter széles négyszögalakú táborhelye volt). A Melk kifolyásánál állt az ad Mauros nevű castellum, az Erlaf kifolyásánál Arlapa a folyami hajóraj állomáshelyével, mely hajórajnak egy másik szakasza Comagená-ban állomásozott. Végűl a folyam két nagy kanyarúlatának kezdetén, Ybbs és Mautern mellett a hajós szolgálatra begyakorolt legionáriusok (Liburnarii) számára állott két castellum: Adjuvense (Ybbs mellett) és Faviana (Mautern). A hadi út megkerűlte a duna-melléki hegységeket s lépcsőzetes menetben Traismauertől St.-Pöltenen, Ybbsen és Amstetten keresztűl az Ennsig vonúlt.

A rómaiak hadi tevékenysége inkább az általános világtörténelem lapjaira tartozik. Ausztriát illetőleg nagyobb jelentőségű a romanizálás békés munkája, mely annak emlékéhez fűződik. A római katona, a hol csak megjelent, mindenütt úgy lépett föl, mint az antik műveltség képviselője, mely már régóta nem italiai nemzeti, hanem magasabb nemzetközi művelődést mutatott. Különösen a hadsereg rómaiságában – s itt csakis ezzel van dolgunk – nemzetiségi ellentétek épen nem valának; e helyett egy más irányadó elem lépett előtérbe, a provincialismus, mely a már akkor hanyatlófélben levő klasszikus műveltségnek új üdeséget kölcsönzött, de abba bizonyos érdesebb árnyalatot is kevert és szívós erővel védelmezte az összesség czéljait, mint mindnyájuk közös javát, ezt természetesen akkép értve, hogy a birodalomban a hadseregé az elsőség. A Bécsi-Erdő alatt tanyázó légiók is, noha túlnyomó számban italiaiak voltak eredetileg, a különböző határszéli tartományokban időzésük alatt egyre több-több új provincialis elemet vettek föl magokba az ott talált lakosságból.

Az a római élet, mely ezekből a tényezőkből nőtte ki magát, később nagy szerepre lőn hivatva a birodalomban. Itt legalább is annyit szükséges jelezni, hogy a vér nélkűli római hadjárat, melyre Septimius Severus mindjárt császárrá történt kikiáltása után Carnuntumból kiindúlt, kezdetét képezi az események ama lánczolatának, mely a provincialismusnak Róma és Italia fölötti diadalát eldönté, s mely a birodalom fölötti főuralmat maradandólag a dunai legiók által kikiáltott császárok kezébe adá.

A romanizálás egyébiránt nem közvetlenűl az állandó táborhelyekből indúlt ki, hanem ama polgári városok közvetítése mellett terjedt el, melyeket a legiók táborhelyei mellett azok kisérői alapítottak. Így Carnuntumban a régibb táborhely mellett keletkezett város, melynek maradványai a mai Petronellnél láthatók, Vindobonában pedig, a hol a területi viszonyok nagyobb összevonúlást parancsoltak, a belvárosi fennsík nyugoti részén. Mind a két község már Hadrianus és Antoninus Pius alatt municipalis hatósággal volt fölruházva, melynek értelmében bizonyos korlátolt határok között maguk kormányozhatták magukat és vidékeiket, melyek a Schwechat folyó által lehettek elválasztva. Volt városi tanácsuk (decuriones), melynek feje Carnuntumban négy, Vindobonában két biró volt (quatuorviri és duumviri juri dicundo), aztán aediliseik a közigazgatás, és quaestoraik a pénzügyek ellátására. Azon fölűl említve találjuk az augustalisokat és augurokat, valamint amaz államilag szervezett szövetkezeteket (collegia), melyek a római intézmények meghonosulásának bizonyítékai, mint pl. a collegium fabrum Vindobonában, a collegium veteranorum centonariorum, mind a kettő szerszámkovácsokból és vánkosgyártókból alakúlt önkénytes tűzoltó egyesület, s még több más hasonló. Septimius alatt a jelentékenyebb Carnuntumot már a colonia, vagyis tágasabb körű előjogokkal fölruházott község rangjában találjuk.

A polgári városok körén kivűl a római műveltség mélyebb behatásának már csak igen szórványos jelei fordúlnak elő. A sírkövekből, a mennyiben nem a hadi útak mentén állottak, s az alájok eltemetettek belföldi neveiből azt lehet következtetni, hogy itt a noricumi élet teljes erejében fönnállott, kivált a tartomány távolibb hegyes tájékain.

Ugyanez áll a tartomány felső részére vonatkozólag is. Itt magán a folyam mentén nem alakúltak nagyobb polgári telepek. A castellumok helyőrségei nem voltak oly számosak, hogy az ily telepeket megvédhették, s a klasszikus elem nem vala bennük oly sűrű, hogy oly nagy hatással lehettek volna, mint a minőt a Bécsi-Erdő alatti legionariusok gyakoroltak. Alakúlt ugyan egy római község a tartomány belsejében, a helyi közlekedés kitűnő góczpontján, Cetium-ban (St.-Pölten), mely már abban az időben, a mikor Carnuntum, helyhatósági önkormányzatot kapott decuriókkal, duumvirekkel, aedilisekkel, quaestorokkal és augurokkal; sőt volt benne egy Herculesről és egy Dianáról nevezett collegium is (mely ez istenségek tisztelőiből alakúlt), valamint egy collegium fabrum is, mely egy adománygyűjtés útján megújított templomot Marcus Aurelius császárnak (169–180) ajánlott föl. Úgy látszik azonban, hogy itt, ámbár Cetium kerűlete a Bécsi-Erdő fölött elterűlő egykori negyeddel egybe esett, a római élet, daczára nagy kiterjedésének, nem gyakorolt oly kizárólagos uralmat, mint Carnuntumban vagy Vindobonában, hanem hogy volt itt egy elrómaiasodott erős noricumi elem is, mely a római mellett fönn tudta magát tartani. Sőt egy fogadalmi kő fölirata szerint Perwart tájékán még a belföldi hadisten, Marmogius tisztelete is fönnmarad, holott a castellumok és polgári városok fogadalmi kövei általában csak a tábori élettel kapcsolatos római és keleti istenségek tiszteletéről emlékeznek.

A római uralomnak e területen fönnállásáról fogadalmi köveken kivűl a császárok tiszteletére készűlt fölirások is tanúságot tesznek annyiban, a mennyiben a kaszárnyából kiindúló érintkezés a legfelsőbb hadúrral a római életnek egyik legkiválóbb jellemvonása. Carnuntumban több ily föliratos követ találtak és pedig Vespasianus és fiai (73), Trajanus (107), Septimius Severus (195), Caracalla (211) és Maximinus Trax (235–238) császárok neveivel, mely utóbbi név ki van a kövön törűlve, minthogy a császár emléke, Aquileja előtt történt halála után, senatusi határozattal megsemmisíttetett. Az inzersdorfi mérföldköveken is láthatni Gallienus (260–268) nevén ejtett ilyen törléseket. Bécsben is találtak emlékköveket és pedig egy Trajanusnak (105–106), egy Septimius Severusnak és Caracallának (198 körűl) szenteltet, nemkülönben egy fogadalmi követ egy meg nem nevezett császárnak (talán Marcus Aureliusnak) ajánlva. Feltűnő, hogy egynémely császárnak, mint Hadrianusnak, Antoninus Piusnak és Marcus Aureliusnak az ausztriai városokra fölötte fontos személyes látogatásai nincsenek ily föliratokban megörökítve, holott a legutóbb nevezett császár a markomannok elleni hadjárat idején több ízben is tartózkodott itt, önbirálgatásának második könyvét Carnuntumban irá (azért nevezik iratait így: τα εν Καρνουντϕ) s 180-ban Vindobona mellett halt meg. Egy Mithras-emlék ellenben arról tanúskodik, hogy Carnuntumban a 307-ik év vége felé négy császár volt egyszerre, midőn Galerius az uralomról akkor már lemondott Diocletianus és Herculius jelenlétében Liciniust, a ki addig csak Caesar volt, Augustusnak kinevezte. Érdekes még Aistomodiusnak, „a germanok királyának” sírköve is, mely Petronellben találtatott; ez a király, valamint két fivére a III. század elején, mint római polgárok élték le hátra lévő napjaikat az ottani polgári városban.

Bronz-csésze domború ékítménynyel. Fischer Károlytól

Edényfedő bronzból. Fischer Károlytól

Egyéb leletek, a mennyiben nem délről vagy valamely előhaladottabb provinciából hozattak be ide, hanem itt készűltek, a határszéli római telepekkel mindenütt közös tipust mutatják: oly alkotások, melyek alapvonásaikban a főváros mintái szerint, de provincialis korlátoltabb képességgel készűltek. E leletek a két alsó polgári városból származnak s túlnyomólag a III. és IV. századból valók, mivelhogy a markomann háborúk borzasztó pusztítása, s a gazdagoknak a IV. század vége felé történt menekűlése s utóbb végkép Itáliába költözése jóformán mindent eltűntetett innen, a mi értékesebb dolog a régi jó időkben, a II. század békés korszakában itt alkottatott. A szobrászati művek közűl első sorban két életnagyságú császárszobor említendő, mely a carnuntumi tábor praetoriumát díszítette s Elagabalus császárnak (218–222) tulajdoníttatik. Az, a melyik jobb karban maradt, gazdag szegélyzetű keleti díszruhában mutatja a császárt, karján egy kis fiút tartva; ugyanott találták Herkules szobrát, ki bunkósbotját egy bikafejen nyugtatja; ez gondos kivitele által tűnik föl. A tábor melletti katona fürdőkből kerűlt egy szintén szépen készűlt Virtus legionis feje, melynek sisaskja bástyakoronával és kis szarvakkal (katonai kitűntető jelvények) van ellátva. Ellenben a különféle alakú, csészét és bőségszarúját tartó gyermekszobrok, melyekből hat példányt találtak, alsóbb rendű modoros munka. E szobrok, egy szintén Petronellben talált s bástyakoronával ellátott bronz szobrocska után itélve, valószinűleg a Genius loci-t jelképezik. Nem kevésbbé durva művűek azok a domború faragványok, melyek a dolichei Jupitert és Mithrast ábrázolják. Ez utóbbiak a bikaölést mutatják a barlangi fáklyavilágításra számított hagyományos modorban (Deutsch-Altenburg, Stixneusiedel). Carnuntum polgári városának domború művei, egy Mercurius, karján a gyermek Bacchust tartva, egy pillérdíszítésre szánt nympha és egy satyr, melyet a vár közelében találtak, a hol a legnevezetesebb és a leggazdagabban kiállított épületek állottak, szintén későbbi korra valló modoros munkák. Végűl fölemlíthetjük még egy vadkan életnagyságú alakját, mely egy híres római szoborműnek itten készűlt utánzata, s Margarethen am Moosban talán egy vadász sírját díszítette.

A fémből dolgozó ipar emléktárgyai leginkább ki vannak téve az elrombolásnak, mívelhogy anyaguk értékes s újból fölhasználható. A polgári városok alapítóinak vagy patronusainak életnagyságon fölűli szobraiból csak egy-egy láb maradt meg a régi ólomforrasztékkal együtt (ilyet találtak Bécsben a Rennwegen egyet, meg Petronellben is egyet). Apróbb istenszobrok feltűnően csekély számmal maradtak fönn. De tán még inkább sajnálható, hogy az edények és az ékszerek is elpusztúltak, a mennyiben a Carnuntumban és Vindobonában talált egy némely kisérletek oly előre haladt iparról tesznek tanúságot, mely nagyobb városok ízlését követte. A különböző műiparágak példái gyanánt szolgáljon itt egy domborművű, madarakkal és lombbal díszített bronzcsésze, egy íróeszköz födele berakott ezüst díszítésekkel, és egy ruhakapocs borítékáúl szolgáló nőstény párducz, melynek tarkafoltú bőre különböző színű zománczozással van ábrázolva. A gyártók nevei nem fordúlnak elő; csupán egy díszes merítő edény árúlja el egy Vindobius nevű mester officiná-ját, mint fémművek műhelyét Carnuntumban. Érdekes egy sima ezüst serpenyő Petronellből, melynek fogantyuján aranynyal berakott Dian(ae) fölirat mutatja, hogy egy Diana-templom kincseiből való; továbbá egy csepp-alakú arany-amulet (Bécs, cs. kir. Hofburg), melyben rendkivűli vékonyságú bronz-, ezüst- és arany-lemezkék voltak egymásba göngyölve, a legbelsőbb lemezen kiválóan fínom, szabad szemmel alig olvasható betűkkel egy fölirás volt bevésve, melyet góth nyelvűnek ismertek föl, s mely arról tanúskodik, hogy az, a kit vele itt eltemettek, egy Dasvina nevű keresztény nő. Carnuntumból származik még a gyűrűkövek közönséges mértékét meghaladó két camea, melyek medúzafejeket mutatnak, s melyek közűl kivált az egyik, mely elefántcsonból van vésve, nagy stilje által elfeledteti, hogy későbbi korban keletkezett. Valószínű, hogy a Wulzeshofen mellett, a morva határhoz közel talált aranyláncz és tű-töredékek, továbbá egy ezüst csésze egy darabja szintén e hely kincseihez tartoztak, s mint zsákmányt a germánok vihették el oda. A IV. századbeli utolsó durva aranyműves munkának, melynél jellemző a gránátszemek alkalmazása, az Atzgersdorf mellett Bécs közelében kiásott hajtűk maradványai. Az agyagból készűlt edények, mint minden római telepen, úgy a Bécsi-Erdő alattiakon is gyakran előfordúló cserepekben maradtak fenn. E cserepek terra sigillata-ból valók s domborműveket tűntetnek föl a bacchusi körből és circusból vett tárgyakkal, s különböző gyárosok nevei olvashatók rajtok. Kitűnően sértetlen állapotban maradt fönn egy pompás kivitelű, kehely-alakú s egy gázló madárral díszített edény, melyeket Regelsbrunnban találtak.

Kehely Regelsbrunnból. Fischer Károlytól

Diana-szobor Scheibbsból. Fischer Károlytól

Melkben egy ezüstbetétes szemű Venust és egy Jupitert, Scheibsban két isten-alakot, egy Dianát meg egy Mercuriust találtak. Ezek már az ízlésnek e távoli vidéken bekövetkezett teljes elvadúlására mutatnak. Egyiptomi istenségek, mint Osiris, Isis, Horus terracotta alakjait Mauternben találták. Itt és Tullnban vasból készűlt eszközöket is ástak ki. Az ékszerekből fölemlítendő egy Mauer an der Urlból származó ezüst kengyel-kapocs a két oldalán belevésett e föliratokkal: „Vivas” meg „Utere Felix” (Élj, – használd szerencsésen); egy Tullnban talált másik kapocs a már akkor kezdődő népvándorlásra jellemző vonásokat mutat.

Végezetűl emlékezzünk meg a pénz-leletekről, melyek, kivált a carnuntumiak, az ottani gyűjteményekben oly gazdagon vannak képviselve, hogy teljes átnézeti képét nyújtják Alsó-Ausztria római korbeli egész forgalmának. E kép általánosságban nem különbözik a szomszéd országokétól. A leletek zöme a birodalmi érczpénzből, a római császárok érmeinek csaknem megszakítás nélküli sorából áll. Ezek a pénzek, mint másutt, úgy itt is a II. századból az Antoninusok korából és a IV. századból, Nagy Constantinus és fiai idejéből fordúlnak elő a legnagyobb számmal. Jellemzi Carnuntum kereskedésének nagy régiségét, hogy itt Syrakusa városának autonom pénzei, az egyiptomi Ptolemaeusoknak a Krisztus előtti III. századból származó pénzei, továbbá félunciás rézpénzek vannak a római köztársaság denárai mellett képviselve. Ez utóbbiak a germánok földén is előfordúlnak (Eichenbrunnban Laa mellett). A császári időbeli, önkormányzattal biró városok, mint Viminacium, Serdica, Philippopolis, Syedra (Ciliciában) és Berytus (Phoeniciában) egyes itt talált pénzeit a csapatok hozhatták ide messze útjaikból. A tömegesen előfordúló érczpénzek közűl legkésőbbiek a IV. század végéről valók, azonban szórványosan akadnak VI. századbeliek is.

A Hausberg és a stillfriedi leletek. Charlemont Húgótól