Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A német irodalom Bécsben és Alsó-Ausztriában.

A német irodalom Bécsben és Alsó-Ausztriában.

Minor Jakabtól, fordította Király Pál

Machold Józseftől

A MELKI kolostor alapításának története azt beszéli, hogy Babenbergi Lipót egy vadászaton azzal mentette meg a császár életét, hogy a veszedelem pillanatában a maga íját adta oda neki, s ezért a legelőbb megüresűlt birodalmi hűbérbirtokot: Ostmarkot kapa jutalmúl. Ez a monda csak későbbi időben fűződött az első Babenbergi történeti személyéhez; mert eredetileg arról a mythikus alakról regélték, ki a későbbi melki kolostor közelében külön vallásos tiszteletben részesűlt. Ezt a mythikus alakot azonban a Nibelungokról szóló monda és költemény Rüdeger őrgrófban személyesítette, kinek székhelye Pöchlarn volt, s ki, úgy látszik, az osztrák tartományok hű oltalmazója és védő ura, szóval osztrák nemzeti hős volt.

Ehhez a melki kolostorhoz fűződik a XI. században a dunavölgyi vallásos költészet megkezdődése. Itt akadtak rá az alsó-ausztriai költészet legrégibb emlékére egy Máriáról szóló énekben, mely a szent Szűzet az ó-testamentomból vett s az egész középkorban kedvelt példázatos kifejezések halmazával és képek özönével ünnepli, régi módon inkább elsorolván, mintsem kilakítván e képeket. Az első költő Alsó-Ausztriában, kit neve szerint ismerünk, Melkben lakott és nő vala, s tudtunkkal az első nő, ki német költeményeket írt.

A XII. századbeli vallásos irodalom a Duna völgyében nem eredeti alapon, hanem idegen hatások alatt fejlődött. Ezek a hatások legelsőben Közép-Németországból és a frank tartományból eredtek, hol a német nyelvű vallásos költészet eleintén a prédikáczióból keletkezett. De eredtek ezek a hatások délről, Karinthiából is, hol a vallásos költészetnek, szintén a liturgiával kapcsolatban, de az akkor divatos franczia theologiától függetlenűl, inkább nemzeties iránya fejlődött ki. A Duna völgye azt tekintette föladatának, hogy e két irány között közvetítő legyen. Együvé foglalták ott a kéziratokban úgy a frankóniai, mint a karinthiai irodalom emlékeit. Hozzákezdtek ugyan Mózes első könyvének, az úgy nevezett karinthiai Genesisnek, a költői tárgyalásához, de annyira szabadon dolgozták át, hogy az akkori franczia theologiának és a frankóniai egyházi költésnek majdnem nagyobb része volt benne, mint az alapúl vett eredetinek. Arra azonban tovább már nem vállalkoztak, hogy Mózes második, világias és arisztokrata iránynyal teljes könyvének karinthiai földolgozását is átidomítsák, hanem a helyébe egy alig érthető tudákossággal s mysztikus meg allegorikus magyarázgatással teli saját készítésű „Mózest” tettek, melyet megint egy másik szerző a Bileam történetével egészítette ki. Épen ilyen keresett elméskedéssel, de egészen az akkori theologia szellemében tárgyalta a melki nőremete, Ava asszony is, a Szent-Lélek hét adományát, melyeket az emberi test és lélek alkotó részeivel helyezett párvonalba, továbbá az olyan thémákat, mint az Antikrisztus és az utolsó ítélet, melyekkel Közép-Németországban sűrűen foglalkoztak; azonban művészietlen modora és szegényes irálya kevésbé vonzó, mint az a naivitása, melylyel nő voltát itt-ott el-elárúlja. A franczia theologia hatása folyton tartott és gyarapodott; legjelentékenyebb képviselőinek a művei még ma is sok másolatban találhatók az ausztriai kolostorok könyvtáraiban. E theologiának a hatásától még az ellenfelei sem tudták magukat megóvni, nem példáúl az „Anegenge” (Kezdet, Teremtés) szerzője sem, ki a világ teremtését, az esetet és a váltságot irály és verselés tekintetében ügyes, költőileg azonban értéktelen verseléssel adja elő. Még az elbeszélő költészetben és a legendában is ritkán hiányzik a theologiai oktató czélzat, valamint a hetes számmal, meg a testi dolgok lelki értelmezgetésével, stb., űzött régi játék is tovább foly. Az elbeszélő költészet anyagát főleg Keresztelő János élete, meg a Krisztus életének egyes részletei szolgáltatták. Vajjon puszta véletlenség-e, hogy a bűnösség mélyen érzett tudatának és a bűnbánó töredelemnek a kifejezése, mely egyebütt oly gyakran hallható, Alsó-Ausztriában teljesen hiányzik, s legfölebb szónoki czifraságokkal telt olyan prédikácziókkal találkozunk, melyek azon vannak, hogy hallgatóik előtt a a poklot mennél rettentőbbnek tüntessék föl? Költő-név korunkra csak kevés jutott át: egy Arnold nevű pap egy értelmetlenűl egybetákolt költeményben sok mindenféle mellett a hetes számmal bibelődött, s ugyancsak ő egy Julianus-legendát is hagyott hátra; bizonyos Henrik (pap?) egy versbe szedett létániában minden szentek segítségét kéri a gonosz ellen. Legjelentékenyebb nevű s egyszersmind első német szatirikus Melki Henrik, ki ismét tárgyalásunk kiinduló helyére, Melkbe vezet vissza bennünket.

Melki Henrik (Heinrich von Melk) a XII. században egymással küzdő egyházi és világi elem viszálkodása alapján fogandó föl. Az élet élvezetei és a test sanyargatása, a lovagiság és az egyház voltak akkor azon ellentétek, melyek az elsőbbség fölött versengtek. Melki Henrikben ez összeütközések teljes mértékben nyilatkoznak; ő ugyanis a lovagi rendből származott, de vén korában kolostorba vonúlt, mint világi szerzetes. Ekképen kivűl állott a lovagi renden, melyhez pedig szívvel s meggyőződéssel oda tartozott, de nem volt pap sem. Egyiránt figyelemmel kisérte s a szenvedély által edzett szemmel vizsgálta ő úgy a világi, mint az egyházi rend bajait. Mélyen sebhedt szívvel írá „Erinnerung an den Tod” (Halálra való emlékeztetés) czímű munkáját, melyben zordonan dörgi fülébe a megromlott nemzedéknek a memento mori-t, még pedig nem hangzatosan körülíró szólásokkal vagy fárasztó szónoki terjengőséggel, hanem egy-egy határozott példából kiindúlva, midőn most egy királyfi életét rajzolja, mely fölött o vanitas (ó, hijábavalóság!) kiáltásban tör ki, majd egy nőt vezet férje ravatalához, avagy a másvilág kapuját nyitja föl és a remegő fiú előtt saját atyja lelkével beszélteti el a pokol kínjait.

Az egyházi és világi elem közötti ellentét a XII. századnak nem csak közélete, hanem költészete fölött is uralkodott. Az egyházi költészettel, mely eszméi a franczia theologiából, formáit pedig a latin költészettől kölcsönözte, a vándor énekesek világi költészete állott szemben, kik a hősmonda nemzeti tárgyait régi honi alakban adták elő. A század végén az előbbi aláhanyatlott; az egyházi költemények szerzői ismételten panaszolkodnak, hogy a közönségnél már kevés tetszésre számíthatnak; s Melki Henrik iránya a XIII. században csupán egyetlen egy követőt talált. A vándor énekesek (Spielleute) lettek győztesek, kik a honi népies és nemzeti elemnek voltak a képviselői s a költészetnek Alsó-Ausztriában a közép-kor virágzása idején ők adták meg a jellemvonását. Míg egyebütt az elbeszélő és a lantos költészetben a Francziaországból származott újabb tárgyakat és alakokat kapták föl, Ausztria megőrizte a régies és nemzeti tárgyakat és alakokat, és az idegen hatások ide csak gyéren és lassanként férkőztek be. A honi kifejezésmód üdébb, terméseztesebb, érzékiebb és zamatosabb; az idegen stíl művésziebb, divatszerűbb s szellemesebb, de hidegebb. Midőn úgy az 1200-ik év táján e két kifejezésmódnak a jó tulajdonságai egyesűltek: Alsó-Ausztriában a költészet olyan magas fokra emelkedett, a milyenre Ausztrián kivűl azon kornak csak egyetlen egy költője jutott el.

Hasonmás a bécsi Ambrasi-gyűjteménybeli Nibelung-kéziratból.

Walther von der Vogelweide. A párisi kézirat után; Kageni Heinrich Frigyesnek a Minnesängerekről írt művéből

Ezt a magas fokot elsőben is a népies elbeszélő költészet érte el. Ennek anyaga a nemzeti hősmonda, mely Ausztriában, és jóformán csakis egyedűl itt, az idegen elemek ostromával szemben uralmon maradt. A lovagi társaság ízlése szerint, s talán épen a Babenbergiek fényes udvarában költötték a lovagi és udvari műveltségű, vagy épen lovagi származású vándor énekesek az 1190. és 1210. év közti időközben a Nibelungokról szóló énekeket, melyeket akkor tettek írásba első ízben, s melyeket a lovagepószok módjára fölolvasva adtak elő. E költők arra törekszenek, hogy a régies kifejezésmódot az újjal egyesítsék; de, valamint tárgyalásmód, hang, s egyszersmind belső érték tekintetében, úgy abban is különbözők, hogy némelyeken a népies vándorköltészet, másokon az udvari művésziesség jellemvonása mutatkozik. Ez utóbbinak a mintája szerint állíttattak össze ez énekek több ízben még a XIII. század első negyedében olyas összefüggő egészszé, mint a milyenek a lovag-regények voltak, s így szerkeszteték a Nibelung-ének abban az alakjában, melyet a fennmaradt kéziratokban láthatunk. Azt a magas fokot, melyet a népies epósz ez énekek némelyikében, sőt legtöbbjében elért volt, a későbbi költői művekben nem találjuk föl ismét; csupán néhány s csekély jelentőségű efféle darabról bizonyos, avagy valószínű, hogy Alsó-Ausztriában keletkezett.

Alsó-Ausztriában a világi lantos költészet is egyenesen nemzeti népies elemekből képződött ki. A legrégibb időkből való dalok, melyek részben szintén női ajakon szólaltak meg, alakilag egyszerűek s rím tekintetében a virágzási kor szigorúbb fogalmai szerint kényelmeskedők, de telvék szemlélhetőség- és elevenséggel, természetesség- és érzéki melegséggel; ellenkezőleg ama, bár művésziebb, de hidegebb és színtelenebb iránynyal, mely a Rajna mellékén a francziákat és provencei-akat utánozva, létesűlt. Hagenaui Reinmar (úgy látszik Elszászból való), később „erényes” Lipót udvarában költő, volt az első, ki amaz idegen művészetet Ausztriába átültette s ott csakhamar modorossággá fejlesztette. Az ő tanítványa volt Walther von der Vogelweide, e lovagi származású vándor énekes, ki Ausztriában tanúlt költősködni, s az osztrák udvarnál több ízben tartózkodott. Ő egybekapcsolja az Ausztriában honos művészet jó tulajdonságait az idegen művészetéivel, melyet Reinmartól tanúlt el; egyesíti a népiest a divatozó mesterkélttel, a természetest a művészettel. Ő nem csak szellemes, mint tanítója, és nem csupán szellemeskedni akar, mint emez, hanem érzelemben is gazdag. Ő, mint a régi honi Minnesang (szerelmi dal), ismét egyesíti a természet iránti fogékonyságot a szerelem érzelmével, melytől azt a Rajna-vidéki lantos költészet különválasztotta. Mint Reinmar, ő is törekszik a stílszerűségre, de a nélkűl, hogy az egyénit, a határozottat s az érzékit figyelmen kivűl hagyná. Tanítója egyhangúságával ellentétben őt mindúntalan változó alakban látjuk és halljuk, s nem kevésbé sokféle az alakban, mint a mily kimeríthetetlen dalainak tartalmában. Nem az udvari szerelmi dal, nem a kedves miatt való szokásos búsongás foglalja el egész lelkét; az ő tekintete az egészre, hazájára, az emberiség jóllétére van irányozva. Ő a középkornak legnagyobb lantos költői közé tartozik.

Walther nemcsak dalköltő, hanem gnoma-(Spruch-)költő is volt s csak mint ilyen teremtett iskolát. Az osztrák udvarnál működtek még mint költők, a XIII. század első felében: bizonyos Wernher barát, bizonyos Pfefel úr, valamint egy Rajna-vidéki lovag, Zweteri Reinmar; talán Marner is tanítványa volt Walthernek még Ausztriában. Az eszményi szerelmi dal ellenben Walther után egyetlen kiválóbb képviselőt sem talált többé Alsó-Ausztriában. Az utána következett lantos költészet inkább azokat a népies elemeket fejlesztette, melyeken az ő költészete alapúlt s melyek ettől kezdve teljes uralomra jutottak. A népies tánczdal kapcsán ekkor az úgy nevezett udvari paraszt-költészet (Dorfpoesie) állott elő. Ez iránynak megalapítója és legnevezetesebb képviselője egy Reuenthali Neidhart nevű bajor lovag volt, ki „veszekedő” Frigyes udvarában költősködött. E költészetnek a szintere a falu; a lovagi költő a parasztok közt lép föl és részt vesz azoknak mind szerelmeskedéseiben, mint czivakodásaiban. Ez az irány egy gazdaságában és hatalmában elbizakodott parasztosztályt képzel maga elé. A Neidhart-féle dalokra felelgető válasz-versek egyenesen a parasztok köréből származtak, kik már akkor is ügyesek voltak a csattanós rögtönzésben. Az ilyenek is, mint példaképeik, egyenesen a táncz-zenéhez csatlakoztak, melynek székhelyéűl itt tűnik föl első ízben Bécs, hol akkoriban énekelgette Tannhäuser is, ez a jókedvű vándor énekes, pajzán, de művészi tánczdalait. A Neidhart módja szerint költött dalok még a XIV. században is divatoztak, de folyvást durvábbakká és trágárabbakká váltak, s nyilván láttatják velünk, miként lépett lassanként a nyerseség és vastag természetesség a Walthertől képviselt eszményi stíl helyére.

Egészen ilyen változáson esett át alsó-Ausztriában az épósz is. Ebben is elzárkóztak az udvari regény egyoldalú iránya előtt; a népi epósz, valamint a népies líra is, reálisabb természetű volt, mint az udvari művészet. A mint elsőben egy világi költő, Fussesbrunneni Konrád, az udvari épósz stílját egyházi tárgyakra alkalmazni megkisérlette: csak akkor jelent meg – a húszas években – az úgy nevezett „Stricker”-től egy „Daniel von Blumenthal” czímű lovag-regény, s még ez is nagyon hajlik a népies épósz felé. Midőn ugyancsak ez a szerző megint egy lovagi tárgyú regényt akart írni, a XII. századba nyúlt vissza, és Konrád pap „Roland-ének”-ét dolgozta át. Erejét azonban csak akkor érezte, mikor részben ősrégi, valamennyi európai irodalmakban elterjedt tárgyakat dolgozott föl tréfás elbeszélés-, beszély- vagy mese-alakban. A nyers hatású előadás terén Stricker valóságos mestere a maga művészetének, s Ausztriában az epikai elbeszélés, a verselésbeli haladást nem tekintve, századokon át azon a fejlődési ponton maradt, a melyre ő állította. Valamint Neidhart iránya: úgy a Stricker tréfálkozó „Pfaffe Amis”-a (Amis pap) is folyton élt még a XIV. század elején is, mikor a bécsi származású Frankfurter Fülöp „Pfaffe vom Kahlenberg” (A Szárhegyi pap) néven adta tovább, mígnem végre az „Eulenspiegel”-be olvadt be. Már Strickernél megkezdődnek az udvari művészet és erkölcs hanyatlása miatti panaszok is; a század végén egy követője, Enenkel Jansen bécsi polgár, „Fürstenbuch” czímű munkájában epekedő visszapillantást vet a Babenbergiek udvarának fényes korszakára. S míg Bécs az olyas tréfás elbeszélésekben, mint a „Wiener Meefahrt” (a bécsiek tengeri útazása) eszem-iszom kedvelő vígalmas polgárság fészkeűl tűnik föl: Haslaui Konrád, meg az úgynevezett Helbling Seifried gúnyolódó helyi képeket rajzolnak, igaz ugyan, hogy alaktalan alakban, de telides teli igaz élettel és csattanós vastag hatással. A gúnyolódó és adomaszerű elem lassanként minden költői műfajba behatol, s nemcsak Enenkel „Világkróniká”-jában és „Fürstenbuch”-jában tesz foglalást a történelem talaján, hanem egy Neuenstadti Henrik nevű bécsi orvos költeményeiben a komolyabb regénybe és az egyházi költészetbe is belopódzik. Ott pedig, a hol, mint példáúl a külföldi származású Frankensteini János johannita „Kreuziger”-(Keresztes-)ében, teljesen hiányzik: a költészet legjava erején, a reális és csattanós előadásra való képességen esett csorba.

A valódiságnak, egykorúnak és prózainak a reális előadásához való ezen átcsapása már előre hirdeti a középkori költészettől az új-korra való átmenetelt. A XIV. század második felében valóban már csak közvetetlen hasznot követeltek a költészettől. Teichner Henrik, korának e legtermékenyebb és leghíresebb oktató költője, tömeges termelésével épen ennek a kivánalomnak tett eleget. Ő utána Suchenwirt Péter következett, ki rímes czímer-leirásokat, fejedelmeket és nemeseket dicsőítő dísz- és tisztelgő beszédeket írt s korának legfontosabb történeti eseményeit is megverselte. Őt még a nagyszerű múlt hatja át, melynek lovagi tündöklésében a jelennek semmi része nincs, és az azon időbeli bécsi erkölcsöket fanyar gáncsolásában gyakran egy csöppet sem kedvezőbb színben állítja elénk, mint Beheim az ő „Buch von den Wienern”-jében (A bécsiekről való könyv). Végre a költészet egészen belevész a prózába meg tudákosságba; ekkor keletkezik Hagen Gergely történeti krónikája, ekkor ír egy tudós költő, Mügelni Henrik, egy magyar krónikát Habsburgi (IV.) Rudolf főherczeg környezetében, ki 1365-ben a bécsi egyetemet alapította, miért is „alapító” a mellékneve.

A költő benyújtja a „Theuerdank”-ot a császárnak.

Sehol sem volt a közép-kornak szebb befejezése és sehol sem nyílt meg az új-kor bíztatóbb kezdettel, mint I. Miksa császár személyében, kiben két kor fogott egymással kezet. Mint mindenféle testi ügyesség mestere, mint igen gyakorlott vívó és mint korának legvakmerőbb lovasa, mintha a lovagias férfi eszményképét hozta volna át magával a reformáczió századába. Épen olyan érdeklődéssel, mint a milyet a kihalásnak indúlt lovag-kor költészete iránt táplált s melynek a középkori „Heldengedichte”-k („Hősköltemények”) legfontosabb gyűjteménye, az úgynevezett Ambrasi „Heldenbuch” (Hősök könyve) köszönhető: épen olyan érdeklődéssel viseltetett ő az új-latin költők és humanisták törekvései iránt és segítette hatalmas támogatása és gyámolításával döntő győzelemre azok czéljait. Csak midőn a humanismus a skolasztikai módszert leszorította a térről, akkor érte el a bécsi egyetem első virágzó korát; ezen az egyetemen tartotta Németországban az első előadásokat Peuerbach György, a híres csillagász, 1454-ben és 1460-ban a római classikusokról. Miksa uralkodása kezdetén nyert Bécsben a könyvnyomtató művészet is szilárd és állandó székhelyet. A császár buzdítólag és intézőleg hatott minden téren, nevezetesen a történelem, a geneologia és a honleírás terén. Szeretett okos és tudós férfiaktól tanácsot kérni s iparkodott azokat maga köré gyűjteni. Mindig egész sereg tudós és latin költő volt körülte, kik akár udvaráúl vagy külön akadémiájaúl tekintethettek s kik legjelentékenyebb latin költőt, Celtist, ki ott 1497-ben a Dunai tudós társaságot alapította s a diákokkal latin iskolai drámákat adatott elő. Futólag Hutten is megfordúlt ebben a körben. Miksa császár különben maga is költő és iró volt; bizalmas titkárai, Pfinzing Menyhért és Treitsauerwein Miksa, az ő utasításai és följegyzései alapján szerzették, az egyik a „Theuerdank”-ot versben, a másik pedig a „Weiszkunig”-ot prózában. A költői mű a középkor végén kedvelt allegoria alakját használja, melylyel gyöngéden hozza kapcsolatba az emlékét egy szép valóságnak, a Miksa és Burgund örökösnője közti rövid, de boldog házasságnak, meg az üde és vidám, a reménykedő és merész, a küzdő és törekvő ifjúkor annyi boldog pillanatának.

Azonban Miksa gyönge ültetvényei a következő nemzedékeknél sem oltalomra, sem ápolásra nem találtak. A reformatio százada az alsó-ausztriai német irodalom fejlődését illetőleg nyom nélkűl múlt el. A renaissance korában, igaz, divatoztak a Bécs városára irt dicséretek; 1547-ben kezdte meg azokat egy becsületes iskolamester, a bécsi skót benczéseknél működő Schmeltzl Farkas, ki, mint szintén a stiriai Brumer Tamás, osztrák Hans Sachs nevet vívott ki magának, s kinek csakugyan maga Hans Sachs is utódai közé tartozik; csakhogy ezek a dicséretek Bécset nem mint szellemi tekintetben fontos helyet magasztalják, hanem mint a jó élet paradicsomát, s mint vígalmas és élvezetekben dús pompás várost. Az ellen-reformatio, meg a harminczéves háború kora általában a hanyatlásnak a leg-is-legalsó fokán látta az ausztriai irodalmat. A jezsuita iskolákban többé már nem német, hanem latin nyelven tanítottak, s ezzel a német irodalomnak a tovább fejlődése alól magában az országban vonatott el az alap. a könyvvizsgálat behozatala teljesen megakasztotta a protestáns Németországgal való szellemi közlekedést s ekképen egyúttal meggátolta a kivűlről való termékenyedést is. A mester-énekesek iskolái, melyek Luther tanaival együtt jöttek be Ausztriával s azokkal együtt osztoztak az üldöztetés sorsában, műszabályaikkal és gyűjteményeikkel tovavándoroltak s utánuk semmi egyéb nem maradt meg, mint a latin iskolai dráma, melyet a jezsuiták hallatlan fénynyel és pompával adattak elő.

Abraham a Sancta Clara. Frank Gusztávtól

Míg Bécs felsőbb köreiben az olasz költészet, melynek itt a földrajzi fekvés és a történelmi körülmények egyiránt kedveztek, dicsőséges korszakot élt, a népnél a költészetnek csupán egy eleme divatozott, t. i. a drasztikus elem vagy vastag tréfa, mely itten régtől fogva soha sem hiányzott, és mindig hatott. Ez időben még a papi szószék sem állott előtte elég magasan, és Abraham a Sancta Clara, egy sváb származású bécsi udvari pap, felette ügyesen párosította azt a szatirával és a predikáczióval is. Mestere levén saját eszközének, melyen minden fogást jól ismert, hallgatóinak a gyöngéit eltalálta s így sohasem tévesztette el a czélba vett hatást. E közben a bécsi állandó színpadon a történelmi és politikai drámák dagályával és szóárjával fölváltva a Paprika-Jancsi nyers tréfáit is elő-elővették. Rögtönzések levén, egyiknek is, másiknak is oly kevés köze van az irodalomhoz, mint ama krajczáros komédiáknak, állatmutatványok- vagy tűzijátékoknak, melyekkel a népet a külvárosokban vagy a Práterben mulattatták.

A XVIII. század egész első fele is kárba veszett Ausztriában a német irodalomra nézve. A bécsi tudományos Akadémia terve, melyet Leibnitz a század második tizedében nyújtott be, s mely már a császári jóváhagyást is megnyerte, épen oly kevéssé juthatott valósúlásra, mint a mily kevéssé sikerűlt Heräus udvari költőnek az a törekvése, hogy a pálmás rend (egy XVII. századbeli irodalmi társaság Németországban) helyébe egy nyelvművelő társaságot állítson. Gottsched is csak a negyvenes években, vagyis akkor talált Bécsben egy csapatka tehetetlen tisztelőt, mikor Németországban a svájcziak támadásaitól már egészen oda lett; de ezek a tisztelők is oly csekély számmal és oly csekély tekintélyűek valának, hogy egy olyan német társaság alapításának, mint a milyen a lipcsei volt, még a gondolatáról is le kellett tenniök, mint lehetetlenségről, s egy olyan épósz, mint Scheyb „Theresiade”-ja, megnyerhette ugyan Gottsched tetszését, mert hiszen az ő utasításai szerint készűlt, de csakhamar feledésbe jutott a Schönaich „Hermann”-jával együtt. Többet lehetett várni Gottsched hatásától a dráma fejlődését illetőleg. Gottsched „Cato”-ját 1748-ban nagy tetszés mellett adták elő, s 1749 óta pedig már párja jelent meg Bécsben az ő „Schaubühne” (Szinpad) czímű időszaki vállalatának is. A rögtönzött vígjáták uralmát rendes darabok kezdték korlátozni legalább annyiban, hogy hetenként ezeknek is engedtek nehány napot a szinházban. Gottsched nem idegenkedett volna attól, hogy Németországban lejátszott szerepét Bécsben újra elülről kezdje; meg is jelent 1749-ben itt még az udvarnál is, de e látogatásának nem lett kívánt eredménye, és Bécsnek egy évtizeddel később Sonnenfelsben újabb szabású embere vált, ki itt egymaga volt az, a mi Gottsched és Nicolai együtt voltak Németországban.

Sonnenfels József. Frank Gusztávtól

Ausztria irodalmának további fejlődésére nézve igen nagy fontosságú volt a hétéves háború. Az osztrák katonaságnak mind felsőbb, mind alsóbb rangú tagjai régtől fogva igen nagy szeretetet és érdeklődést tanusítottak a német nyelv és irodalom iránt. Egész seregre megy azon osztrák költők száma, kik vagy állandóan, vagy ideiglenesen a katonasághoz tartoztak. A hétéves háború alatt osztrák csapatok többször tartózkodván Németországban, akkor kezdték belátni az osztrákok, hogy szellemi dolgokban a külföldhöz képest hátra vannak s hogy a birodalombeli németektől van mit tanúlniok. A főnemesek a császárné beleegyezésével német egyetemekre küldték tanúlni a fiaikat. Gellert épen úgy Mentora lett Ausztriának, mint Németországnak. Azt a lelkesedést, melylyel e bőbeszédű és lágyságos ember iránt viseltettek, haza hozták magukkal Németországból a különböző rendű és rangú katonák, s így új kapcsolatot létesítettek a német irodalommal, még pedig bensőbbet, mint a milyen századokon át volt. Erre Bécsben is élénk mozgalom kezdődött mindenfelé. A mi tíz évvel előbb még lehetetlen volt, a hatvanas évek elején tényleg megvalósúlt; Riegger ugyanis egy német tudós társaságot alapított, melynek Sonnenfels is tagja lett. A német heti lapok mintájára Klemm és Heufeldtől a „Die Welt”, Sonnenfelstől pedig a „Der Mann ohne Vorurtheil” (Az elfogúlatlan) czímű folyóiratok jelentek meg, melyek főfigyelmöket arra fordíták, hogy a színpadot a paprikajancsi-féle durvaságoktól, meg a Hafner-féle laposságoktól megtisztítsák; egyébiránt Klemm és Heufeld mint szabályszerű színdarabok irói is legjelesebbek voltak. Sonnenfels pedig, mint olyan ember, ki tele volt nagyratörő becsvágygyal, s félelem és kimélet nélkűl támadott mindent, mit a fölvilágosodás elfogúltságnak bélyegzett, középpontjává tudta magát tenni az irodalmi mozgalmaknak, s mióta II. József a kormányságban részes lett, a József-féle újítások szellemében szervezte mind a színházat, mind az irodalmat.

Az osztrák irodalmat e korban általában ugyanolyan serény mozgalmasság és sietség jellemzi, mint a milyet Sonnenfels tanúsított. Az önérzet egész önhittséggé vált; az a hiedelem kapott lábra, hogy Ausztria a külföldet, melytől még az imént ő tanúlt, rövid időn mérföldekkel megelőzi. Az Akadémia eszméjét több ízben újra meg újra pengették; szó volt arról, hogy meghívják Klopstockot és Lessinget; Wieland is Bécsre irányozta tekintetét. Minthogy azonban egy középszerű irót hívtak meg Erfurtból, kinek a várakozásai különben nem teljesűltek, Németországban csakhamar teljes lett a kiábrándulás. A napi irodalom fölvirágzott ugyan egy kis időre Bécsben, de csak hogy ép oly gyorsan elvirítson megint. 1766-ban négy hónap alatt 27 új hetilap támadt s a folyóiratok özöne a hetvenes évek közepéig mind inkább-inkább áradt, de csak hogy épen oly gyorsan elapadjon megint. Mikor pedig József császár 1781-ben a sajtószabadságot megadta, a fölvilágosodást terjesztők irói láza többé semmi határt nem ismert. 18 hónap alatt 1172 röpirat jelent meg, mindannyi ugyanolyan tartalommal, mint Born gúnyolódó „Naturgeschichte des Mönchthums” (A szerzetesség természetrajza) czímű munkája; fölvilágosodást prédikáltak, s a szerzetesek ellen hadakoztak. De pongyola alakjuk miatt még a próza fejlődésére sem voltak hatással, mely ettől a világosságterjesztéstől általában kevéssé gazdagodott. Sonnenfels és Klemm hírlapirodalmi munkáin kívűl legfölebb csak a „Faustinus” czímű voltaire-ies regénykisérlet, a czinismusnak és fölvilágosodásnak ez igazi keveréke, meg egy osztrák tisztnek, Meyernnek „Dya-na-sore” czímű munkája számíthat a megemlítésre; egyedűl ez utóbbi, meg Blumauer iratai éltek tovább a századnál. A költészetben oly korban, mely kifelé oly nagyon el van foglalva, legtöbbnyire hiányozni szokott a belső nyugalom és a kellő magábamélyedés. Alsó-Ausztria sem érlelt a XVIII. században egyetlen nagy költői tehetséget sem. Azt az elismerést azonban nem lehet az utolsó három évtizedbeli költőktől megtagadni, hogy több század óta ők hódítottak hazájoknak először helyet az irodalomtörténetben. E költők természet szerint két külön nemzedékhez tartoznak. Az első nemzedék a hetvenes években működött; legnagyobb részt volt-jezsuitákból állott s Klopstock és Ramler példáját követve, klasszikus mértékű ódákat írt és költői működésére nem engedte hatni kora irányzatát; Denis és Mastalier álltak e csoportnak az élén, s az előbbi Ossian lefordítása által visszahatással volt a külföldre is. A második nemzedék a nyolczvanas és kilenczvenes években működött, legnagyobb részt szabadkőművesekből állott, inkább Wielandot vette mintáúl, kinek épen Bécsben volt legtöbb követője, s mint irányzatos költői iskola, teljesen a József korabeli eszméknek állt a szolgálatában. Legkiválóbbak valának e csoportban Alxinger és Blumauer, kik Wieland utánzásában és a szemlélődő bölcselettől való idegenkedésben egyeztek ugyan, de máskülönben sokban eltértek egymástól; Alxinger ugyanis a klasszikus irodalom tanítványa volt, melyet Blumauer kiparódizált; Alxinger gondot fordít az alakra, míg Blumauer épen oly pongyola a nyelvben és verselésben, mint a mily czinikus a tartalomban. Azonban Blumauer elleste Bürgertől az erősebb hatás eszközeit, és élczelése, bármily közszerűvé válik is olykor-olykor, rendesen élénk és élénkítő, míg Alxinger múzsája fárasztó. E korszak összes költői közűl egyedűl csak Blumauer maradt fenn tovább a századnál s munkáit még ma is olvassák. Ezen ifjabb nemzedékbeli költők Bécsben 1777 óta egy saját külön Musen-Almanach körűl csoportosúltak, melyet sorban Ratschky, Blumauer, Leon és mások adtak ki. Ez almanach munkatársai legnagyobb részt híjával voltak a sajátos egyéniségének, több-kevesebb ügyességgel a Németországban kiképződött lírai stílfajokat utánozták, s otthon viszont ők találtak utánzókra. Míg Ratschky Blumauer nyomain halad, addig Haschka, később a néphimnus költője, ódáiban Denist követi; Leon ellenben külön úton igyekszik járni, midőn a régi Minnesang irányához szegődik. A nők most is szerepelnek: Greiner Karolin és barátnője, Baumbergi Gabriela, egy almanachból sem maradnak ki.

Blumauer Alajos. Frank Gusztávtól

Ez alatt a drámaköltés egészen más irányban fejlődött, mint előre sejteni lehetett volna. A paprikajancsi-féle vastag tréfákból megtisztított színpadon nem Ayrenhoff hidegvette alexandrinos darabjai kaptak lábra, ki barátjával, Retzerrel, fáradhatatlanúl hadakozott Shakespeare ellen, noha Bécsben alig talált vagy egy számba vehető követőre: hanem maga Lessing volt az, a ki a műsor fölött úrrá lett, s ő általa buzdítva és az ő szellemében, noha sokkal kevesebb tehetséggel irta drámáit Geblr államtanácsos egyenesen a színpad számára. A közönség ízlése még jobban beleedződött ebbe az egészségesebb irányba akkor, midőn itt Schröder a nyolczvanas években nemcsak mint színész működött, hanem egyúttal legjobb darabjait is irta és Shakespeare színműveit saját átdolgozásában adatta elő a Burgszínházban. Schröder itt tartózkodásának az lett az eredménye, hogy elsőben is a drámai költészet attól fogva Bécsben elválaszthatatlan kapcsolatban maradt a színházzal, míg Németországban a „Sturm und Drang”-féle dráma (a lángelméskedve szertelenkedő irók csoportjának drámája) épen különvált a színpadtól; másodszor pedig, hogy a természeti igazság elve győzelemre jutott az alexandrinos tragédia ál-páthósza ellenében előbb a színészetben, azután pedig a költészetben is. Schröder utódai közt, kik legtöbbnyire a színészek is, meg költők is voltak, nem hiányoztak a túlkapások sem egyik, se másik oldal felé; a természetesség Stefanie, Bergobzoomer, Müller, Friedel, Ziegler és más ilyenek kezeiben gyakran nyers naturalismussá fajúlt; a drámai költészet Bécsben a színészet és költészet ezen benső kapcsolata folytán nagyobb mértékben átment a színészek kezeibe, mint egyebütt, s azon darabok, melyeket Jünger és Kotzebue, mint meghívott színházi költők szereztek, inkább elősegítői, mint sem ellensúlyozói voltak ennek az iránynak. Hogy azonban ez által az eszményi dráma számára inkább egészséges talaj teremtetett, mintsem a színpadra vezető út elzáratott volna előtte, mutatják azok a sikerek, melyeket az ilyenekkel Collin Henrik, Grillparzer előtt a legjelentékenyebb alsó-ausztriai drámaköltő, aratott. Míg Ayrenhoff még mindig a gyűlölt természeti elv ellen küzdött: Collin tudatosan és szándékosan törekedett a szép és igaz, a természetes és szabályszerű összeegyeztetésére. Ő érzékeny darabokon kezdte és aztán egyszerre csak a magas szárnyalású tragédiához szökött fel, mely állampolgári erényeket dicsőít. Jellemalakjai, melyeket legtöbbnyire az ó-korból válogat, tele vannak nemes és férfias érzülettel; nyelve nem ment ugyan a szónoki pompázástól, de erővel teljes és zengzetes. Sehol sem feledteti, hogy képzett költő, de drámáiban a megalkotás fogyatékos, a cselekmény szegényes. Nem a naturalismus, hanem Ayrenhoff utóhatása fosztotta őt meg a tartós sikertől.

A fölvilágosodás korszakára Alsó-Ausztriában azonnal a romantika kora következik. A „Sturm und Drang” siheder éveinek s a két Schlegel első újító föllépésének semmi hasonmása nincs Alsó-Ausztria szellemi életében. Mindjárt József halála után bizonyos hátrafelé menő mozgalom kezdődött, melynek Hoffmann L. A. volt-jezsuita, mint a Wiener Zeitschrift” kiadója, volt az irodalmi képviselője. A már nyilván elavúlt irányzatú s elmakacsodott fölvilágosodás ellenségei lassanként megszokták, hogy tekintetöket Bécsre irányozzák. Müller János, Svájcz történetírója, már 1792-ben ide hívatott; 1802-től fogva pedig Gentz is osztrák szolgálatban állott. Ő utána csaknem az egész romantikai iskola ide vonúlt, részint állandó, részint ideiglenes tartózkodási helyévé választván Bécset. Egymás után tarták itt a Schlegel testvérek meg Müller A. a császár külön engedelmével s Bécsnek legelőbbkelő s legműveltebb köreiből állott közönség előtt a romantika tanainak legkülönféléb igazatairól szóló fölolvasásaikat. Ideiglenesen tartózkodtak a császári városban Tieck, Loeben, Brentano meg a két Eichendorff, és Humboldt Vilmos, mint porosz követ, egyiránt nyitva tartá vendégszerető házát mind a helybeliek, mind idegenek előtt. A nők, mint mindenütt, hol romantikus szellem lengett, Bécsben is mindinkább előtérbe léptek mind a társaságban, mind az irodalomban. Schlegel Dorottya és Chézy Helmina meghonosították a berlini és párisi szalonok hangját Bécsben, hol Bernhardi Zsófia, a Tieck nővére, is időzött egy darabig; kiváló szerepet játszott itt a társaságban Frohberg Regina, e kikeresztelkedett berlini zsidónő; Pichlerné és Gradensteini Perin Jozefa a helyi társas életnek kevésbbé szellemes, de az előbbieknél kedélyesebb módját tartották fenn. Végre a romantikusok, mikor Ausztria 1809-ben fegyvert fogott, igen kiváló részt vettek az osztrák hadsereg működésének sikereiben; ugyanis, míg Gentz és Schlegel Fr. kiáltványokat irtak Napoleon ellen, Varnhagen, Seckendorf és mások fegyveresen szálltak ki ellene. Collin pedig hatalmas honvéddalait zendítette meg s ezzel megindítójává lett a szabadságháború hazafias költészetének. Castelli, Passy A. és mások követték példáját, és Kleist H., kinek „bosszúra serkentő költészete” részben osztrák földön keletkezett, „Hermannsschlacht” czímű művét ide küldte meg Collinnak.

A romantikusok elméletére nézve Bécs, hol Kant csak bizonyos válogatott körben vala ismeretes, épen nem volt kedvező talaj mindamellett sem, hogy kitűnő és nagy tekintélyű folyóiratokat alapítottak, még pedig részben a kormány támogatása mellett. Fennállásuk első idejében a „Bécsi irodalmi évkönyvek” voltak német nyelven a legelőbbkelő folyóirat; Seckendorf és Stoll „Prometheus”-a, meg Schlegel Frigyes „Deutches Museum”-a voltak az első osztrák folyóiratok, melyeket a külföldi irók is vonakodás nélkűl támogattak, sőt az előbbitől maga Goethe sem tagadta meg közreműködését. Azonban a romantikának veszedelmes ellenfele támadt a „Sonntagsblatt” kiadójában, Schreyvogel-Westben, kinek átgondolt kritikája teljesen Lessing elveihez ragaszkodott s a színpadi lehetőség és beválóság követeléseit sohasem téveszté szem elől. E kritika ellen oly gyönge drámairói tehetségek, mint Collin Mátyás, ki historiáit Shakespeare stílja szerint készítette, vagy mint Passy J., ki khórusos tragédiáival a Schlegel „Jon”-ját utánozta, semmit sem tudtak tenni. De maguk a romantika ellenfelei hasznukra tudták fordítani az ezen iskolától kezdett irányokat. A forditók tevékenysége Bécsben is hatalmas ösztönzésben és támogatásban részesűlt, s különösebb kedvvel a román meg a keleti költőkhöz fordúlt, kiket a Schlegelek tettek ismeretesekké. A spanyol irodalommal még a spanyol Habsburgok kora óta fennállott itt bizonyos szellemi viszony, s ez irodalom tanúlmányozásának Wolff F. kivál képviselője volt; a keleti költészet közvetítője pedig Hammer-Purgstall lett, kivált Hafiz Divan-jának fordításával, mely később jelentékeny hatással volt Goethére. A spanyol költőkből való fordítások különösen a színpadnak váltak javára, s azért is szorosabban annak a szükségleteihez illeszkedtek; a West átdolgozásabeli szabad áttétel mind a maig felűlmúlatlan s mostanig is az egyedűli alak, melyben spanyol eredeti művek a német színpadon fennmaradhattak. Ezenkivűl a romantika Ausztriában is tárt föl új anyagforrásokat, melyeket serény kezek azonnal ki is zsákmányoltak. Schlegel V., mikor utolsó előadását tartotta, a politikai helyzet miatt szomorkodó hallgatóit mélyen megindítva nemzeti tárgyakat ajánlott a történeti tragédiairásnak, s főleg a Hohenstaufi ház fényes lovagkorára hívta föl a figyelmet, végűl pedig a politikailag fontosabb s hozzánk legközelebb eső Habsburg-házra, mely annyi nagy uralkodót és hőst szűlt. Schlegel maga tette közzé a Minnesängerek azon dalait, melyek Habsburgi Rudolfról énekeltek, s Hormayer zsebkönyve és adattára, mint a nemzeti és hazafias tárgyaknak megannyi igazi kincses bányái kinálkoztak a tárgykereső költőknek. Collin H. békét hagyott a római hősöknek s a Habsburg-ház történeteiből alkotott balladákat; testvére, Mátyás, meg Greiner-Pichler Karolina a Babenbergiek korából merítettek tárgyakat, melyeket a drámába és regénybe is bevittek. A negyvenes évek kezdetéig számtalan költemény énekelt a Habsburgokról, vagy a haza történelmének hősi mozzanatairól. E költemények közé tartozik a „Zríny” is Körnertől, kinek legjelesebb drámái általában szerzőjök Bécsben tartózkodásának és az udvari színpaddal való összeköttetésének köszönik létrejöttöket. Csekély láttatja volt ellenben annak a mozgalomnak, melyet Werner Z. és Schlegel F. katholikus tárgyak és az egyházi költészet érdekében kezdtek; csak Enk von der Burg kereste ez alapról az antikhoz vezető útat, de e kisérleten az ő előkelő tehetsége is hajótörést szenvedett.

Raimund Ferdinánd. Frank Gusztávtól

A romantika hatására ismerünk abban is, midőn Ziska Ferencz ezután már az osztrák népdalok és népmesék gyűjtögetésén fáradozik, vagy midőn Schütz „Versuche eines Wiener Naturdichters” (Egy bécsi népies költő kisérletei) czímű dolgozatával áll elő. Itt lép föl nyomban a nyelvjárási költészet is, mely legnagyobb virágzását a népszínházban, Raimund halhatatlan költeményeiben érte el. Ehhez az irányhoz tartoznak fele részben azok a költők is, kik a harminczas évekig az osztrákság egészen sajátos nyilvánúlása gyanánt tekinttettek, mivel fajuk jókedvét és vidámságát könnyed formákban tudták visszatükröztetni. Mint jó hazafiakat, jókedvű embereket és ellenállhatatlan tréfálkozókat mindenütt szivesen látták s hallgatták őket, kik minden költői műfajjal könnyen bántak. Főképviselőjök ezeknek Castelli, kit Menzel osztrák Anakreonnak nevezett el. Ennek az „édes-kedves” (herzig) dalai ritka népszerűségre emelkedtek; legjobban sikerűlt neki a humoros elbeszélés, mely semmi nagyobb remekelést nem követel. Ugyancsak ő a megalapítója egy, főleg művelődéstörténeti tekintetben fontos irodalmi ágnak: a bécsi életből merített rajznak, melynek művelésében egészen a legújabb időkig találkoztak követői, mint Gräffer F., Schlager J., Schlögl Fr., Pötzl Ede, Chiavacci V. és mások. Ezen nembeli, de nyelv és verselés tekintetében, melyeket Castelli megbocsáthatatlanúl elhanyagolt, képzettebb költő Seidl J. G., ki az osztrák népnek nem csupán könnyűvérűségét, hanem mély kedélyét is kifejezésre tudta juttatni. Fő műfaja neki a népies ballada, mely téren Fitzinger Ferenczben és Vogl N. J.-ben tehetséges követőkre talált. Ez utóbbi, ki szép tehetségét hamar-munkáinak özönével tette tönkre, egyikéből sem hiányzik ama számtalan almanakoknak és zsebkönyveknek, melyek Bécsben a „Singe wem Gesang gegeben” (Dalra, a ki dalra termett!) korában gombaként temettek.

A próza alakú költői műfajok csaknem teljesen az újságiróknak meg a nőknek hagyattak fenn. Frohberg Regina a német Lafontaine érzelgős modorában irt; Gradensteini Perin Jozefa abbahagyta a franczia nyelvű regényirást és elbeszéléseket irogatott az osztrák zsebkönyvek számára; Pichler Karolina a húszas évek óta egészen a történeti regényre adta magát, és „Schwestern von Prag” (A prágai nővérek), „Friedrich der Streitbare” (Veszekedő Frigyes) stb. czímű regényeivel az összes osztrák irók közt a legnépszerűbbé lett mindamellett, hogy terjengő s e kor női regényeiként csaknem kizárólag levélalakban szerkesztett e nemű munkái nem igen róttak 5–6 kötetnél kevesebbet az olvasóra. Ő mellette egyedűl Duller E. neve volt forgalomban. A társadalmi regény nem talált képviselőre, sőt a beszélyt is, melyben minden elmélkedéstől elvből tartózkodtak, csak azok a hirlapok tengették, melyekben az elbeszélés a főczikkek közé tartozott. E téren aránylag Schreyvogel és ő utána Steigentesch A. szolgáltatták a legjobbat; Lembert v. színészt és színműirót is ügyes elbeszélőnek tartották. Halirsch F. L., Moshammer J., Toldenburgi Told F. X., Straube Em. és mások több, kevesebb sikerrel szintén beszélyirással foglalkoztak. Egyéb, különösen a „Theaterzeitung” hasábjain megjelent elbeszélések vagy francziából vett fordítások, vagy német minták gyarló utánzásai voltak. Hoffmann kisérteties történeteit Tschabuschnigg A. és Silesius E. utánozták; a humoreszk-írásban, melyen Jean Paul hatása többé-kevésbbé világosan fölismerhető, Schilling A. versenyzett e kor legtöbb újságirójával. Különösen a harminczas évek végeig legolvasottabb, sőt csaknem egyedűl olvasott lap, a Bäuerle „Theaterzeitung”-ja, mely nagyon ismerte a közönség gyöngéit s a kor minden divatjának, valamint a közönség minden szeszélyének a legkészségesebben hódolt, el nem mulasztotta, hogy színházi tudósítói meg levelezői mellé egy állandó tréfagyártót is ne szegődtessen, ki már korántsem oly ártatlan fajtájú volt, mint a jó Castelli, s ki csakhamar a többi rovatban is hangadóvá lett. A tehetséges, de úgy az életben, mint irodalmi működésében egyiránt elzüllött Wiest után Saphir M. G. következett, a szójáték és kétértelműség ízetlen művészetének e mestere, ki azonban szerepét a jó bécsiek közt csakhamar lejátszotta és Meynert H. G.-nak engedett helyet. Azt a kárt azonban, melyet Saphir léhaságával és részrehajlásával, valamint itéleteinek élczeskedő modorával tett a kritikában, nem lehetett egyhamar jóvátenni, s az olyan mély belátású és alapos műbirák, mint Enk Mihály és Feuchtersleben Ernő, kik a „Wiener Zeitschrift”-be irogattak, sokáig a ritkaságok közé tartoztak a fogyatékos és silány kiállítású bécsi lapok hasábjain.

E közben a drámát a színészek a XVIII. század óta szakadatlanúl fennálló hagyomány szerint ápolták; Zieglerhez sorakoztak Weiszenthurn, a tehetséges Lembert és sok mások, kik kis részben, mint Steigentesch, eredeti darabokat, nagyobb részben pedig, mint Kuffner és Kurländer, fordított franczia boulevard-darabokat, meg spanyol tragédiákat szolgáltattak, s főleg az előbbiekkel egész vagyont szereztek maguknak. Oly tehetségek ellenben, melyek a színi hatáson túl költői értékre is törekedtek, mint a tragédiában Nell, Pannasch, Braunthali Braun és mások, az alexandrinos vígjátékban pedig Feuchtersleben, semmire nem tudtak menni, s így több, gyakran nem dicsőség nélküli kisérleteik után elhallgattak. A fajokat illetőleg sem sokkal haladtak többre; közvetve még mindig Iffland uralkodott a műsoron, míg Müllner vígjátékai és sorstragédiái itt érték el legnagyobb sikereiket, és a dráma is itt talált legtehetségesebb képviselőkre, minők voltak Deinhardstein L., Zedlitz báró, Halm Frigyes és mások. A bécsi drámairóknak igen kevéssé méltányolt különlegességét képezik még az opera-szövegek, melyek részben újra jóvá tették azt, a mit a Varázsfuvola szövegének a szerzője vétkezett, s melyek könnyen megmagyarázható összefüggésben állottak az alsó-ausztriabeli zeneművészet fejlődésével; Weber, Spontini, Bellini, Kreutzer és más zeneszerzők ügyes munkatársakat találtak Kanne F. A., Seyfried F. és Chézy H. szövegirókban, s maga Grillparzer sem tartotta magához méltatlannak, hogy opera-szöveget írjon. A drámaírásnak e kevéss örvendetes állapota mellett is támadt a komoly és víg drámának két kiváló képviselője, kiknek egész lénye a hazai talajban gyökeredzik. A könnyű- meg a nehézvérű bécsi ember közt levő amaz ellentét, melyet a műveltség alsóbb fokán Castelli és Raimund állít elénk, újra ismétlődik Bauernfeld- és Grillparzerben. Az előbbi a jobb társaságban kereste föl a bécsi ember élvező kedvét és vidámságát, s a legelőkelőbb és legnemesebb alakban szólaltatta azt meg; a másik az első osztrák író az újabb korban, ki a lelki élet mélységeit föltárta, s a szív tragikumába alaposan behatolt. Életök úgy viszonylik egymáshoz, mint költészetök; míg Bauernfeld szellemének üdeségét és rugalmasságát késő aggkoráig megőrizte s fáradhatatlan teremtő erejének ajándékival még ma is meg-megörvendeztet bennünket: Grillparzer korán meghalt mind az irodalomra, mind az életre nézve s rideg magánosságban emésztette föl magát.

Grillparzer Ferencz. Frank Gusztávtól

Grillparzer Ferencz egész termőerejével hazája földjében gyökeredzik. Ő azon volt, hogy tehetsége számára táplálékot merítsen mindazokból az irányokból, melyek az akkori irodalomnak akár magasabb, akár alsóbb rendű fajtáiban elébe akadtak. Szorosan az élő színpadhoz szegődött s épen akkor alkotta első művét, egy sorstragédiát, mikor a Burg-színházban Müllner uralkodott s mikor Artner Teréz a Müllner „Schuld”-jához valami bevezetés-félét irt. Nem röstelte olyan kisérteties és rablótörténetekből venni motivumait, a milyeket akkor Gleich A. és mások tuczat-számra gyártottak, s épen olyan kevéssé útasította el magától a Lipótvárosi színház hatását, mint a romantikusokét, kiknek a spanyolokra való sikeres figyelmeztetést köszönheti. Az ő tekintete azonban a szűkebb környezeten túlra, Weimarra volt irányozva, és első zsenge műve után már az „Iphigenie” classicus stíljában készített dráma következett. E különféle hatásoknak köszönheti Grillparzer azt a sokoldalúságot, a milyet egy más német drámaíró sem ért el; ő egyiránt írt classicus és romanticus drámákat; írt a spanyolok, Shakespeare és Goethe stíljában; dolgozott ó-, közép- és újkorabeli tárgyakat; ért a színpadi hatáshoz és mégis költői marad. Az ő tragikumából ritkán hiányzik egy-egy naiv vonás és humorában nem hiányzik a mély komolyságú alap. Mesterkéletlen és egyszerű természeténél fogva eszményeit nem helyezi túlságosan magasra, soha sem az elvontságok régióiban keresi azokat; de nem elégszik meg a külső kedvteléssel, mint a korabeli „megelégedéses” költők (Zufriedenheitspoeten); őt csak a benső boldogság elégíti ki.

Grün Anasztáz. Frank Gusztávtól

Azon reményeket, melyekkel a bécsiek az úgy nevezett költői vígjáték tekintetében hiában fordúltak volt Deinhardstein felé, Bauernfeld Ede töltötte be. Ez is a romantikából indúl ki s legkésőbbi koráig örömest vissza-visszatér a romantikus tárgyakhoz. Ő vitte Miksa császárt a legszeretetreméltóbb alakban színpadra, s egyszersmind ő adta leghívebb képét a bécsi társaságnak, elkezdve a congressus napjain egészen a legújabb időig. Bauernfeld született komikai költő, ki nem az elmésségek halmozásával, s nem is az újabb vígjátékírók sajátos műfogásaival, hanem természetének vídámságával hat, mely közvetlenűl árad belőle s mely mindenfelé derűltséget és jókedvet támaszt. Bauernfeld nem sokoldalú a jellemeiben s nem gazdag a föltalálásban de jellemei szeretetreméltók és igaziak; ismeri a titkait a szellemes és eleven párbeszédnek, melyben soha sem hiányzik a világfias hang s mely mindig kiváló mértékben drámai. E mellett megvan benne az igazi színpadi költőnek a termékenysége; a vígjátéki műsornak évtizedeken át ő volt egyik főtámasza. Grillparzer után Bauernfeld tíz évnél nem sokkal több idő múlva lépett a nyilvánosság elé; de a körülmények ez alatt nagyon megváltoztak. A húszas évekbeli ipari föllendülés minden téren életet és mozgalmat hivott létre. Az alsó-ausztriai középosztály műveltsége elébb haladt, a közönségnek a szellemi életben való részvétele nagyobb lett s a német könyvkereskedés Bécsben csinálta legjobb vásárait. A költészet szintén új és fényes lendületet nyert a harminczas években, Ausztria – mondá egy akkori iró – olyan, mint egy üde érzékekkel biró tudni vágyó ifjú, kin még nem vett erőt az elvont gondolkozás az erővel teljes valódi élet rovására. S csakugyan ilyen volt ezen kor költészetének a jelleme. S most a jelen kor felé közelegve nemcsak azokat a költőket és irókat soroljuk föl, kik Bécsben és Alsó-Ausztriában születtek, hanem azokat is, kik hosszabb időn át itt éltek és költeményeiket itt alkották. A nemesi származású ifjúság járt elől, melynek nem a régen multra, hanem a jelen kor megértésére volt gondja. A költészet most is hazafias maradt, de politikai színezetűvé és a szó jó értelmében szabadelvűvé vált. Az osztrákok igaz lelkű és mérsékelt érzülete a költészetben sem tagadta meg magát; az írók alkotni és nem rombolni igyekeztek; gondosan elhárítottak maguktól minden föltolakodó radikális elemet; nem holmi elvont szabadelvűséget szedtek versbe, sem még kevésbbé valami határozott politikai programmot, hanem a jós és a próféta hangján szóltak. A főerőt és a jellemző kifejezést e nemzedék az elbeszélő lantos költészet terén találta meg. Ezen képződött ki szemben a heinei és sváb iskolával, habár ezektől nem egészen függetlenűl, de mégis önállóan egy sajátságos jellemű osztrák iskola. Az előbbi időszakkal való kapcsolatot a balladában találta meg, melyet most nemcsak Zedlitz és Lenau, hanem másodrangú költők is sikeresen műveltek. Ez új költészetnek Zedlitz báró adott először hangot „Todenkränze”-jében (Halotti koszorúk), tehát az a költő, a ki mint drámairó teljesen a romantikai iskola hatásai alatt állott, s most is azon iskola hatásának köszönhette a mesterséges canzone-alakot. Ezt az első megszólamlást azonban csakhamar felülmúlta egyik utódjának a csengőbb hangja; a Grün Anasztázé volt ez, ki az új iskolának legragyogóbb tehetsége, s kinek művei képekben és színpompában a pazarságig gazdagok stilban hangzatosak s alakban és kifejezésben nemesek. Ezt megint mélység és bensőség tekintetében a magyarországi származású Lenau Miklós haladta meg, ki német nyelven a legnagyobb elegiairók egyike s ki hang és szín tekintetében Grün Anasztáznak egyenes ellentéte. Képeit kiválóan a zöldelő tavasztól s a császári város verőfényes környékétől szereti szedni; költészete fölött szülőfölde pusztájának hamuszínű ege lebeg, s verseiben a borongó őszt ünnepli. Grün a természetben a szabadság és a világosság küzdelméhez illő képeket keres: Lenau a mulandóság és minden földi dolog romlandósága miatti benső bánkódásának a képét látja a természetben. Grünnek megvolt az a tehetsége, hogy bánatától, ha egyszer azt hangzatos versbe szedte, megszabadúljon: Lenaut az, a mi lelkét emésztette, szünet és nyugvás nélkül üldözte az ó és új világon keresztűl. Az egyik a honi tárgyak hagyományát folytatja, midőn Miksa császárról nibelungi versekben énekel: a másikat lelkének háborgó ösztöne a Faust-thémához hajtja, melylyel kevéssel az után más osztrák költők is foglalkoztak. A másodrangú tehetségek, noha nagyobb részt Lenau személyes környezetéből keltek ki, általában inkább Grün mellé sorakoztak. Legközelebb állott Lenauhoz honfitársa, barátja és tanítványa, Beck Károly, ki búsongásának kifejezésével olykor az ó-héber költészet elegiai hangját juttatja eszünkbe, de világosabb színeket használ, mint mestere, és nyugtalan változatosságával rontja a képeinek erejét és teljességét. Grün nyomain jár Frankl Ágost Lajos is, ki, mint amaz, a Habsburgokat énekelte meg.

Lenau Miklós. Frank Gusztávtól

A tiszta lira e kor első költőinél mögöttük állt a lira és épósz mesgyéjén fölvirágzott költeményeknek. Feuchterslebennek ókorias alaki szépségre törekvő költeményei a Goethe mintájára szabott élet kifolyásai voltak; ugyanilyen szelíd és harmóniás életnézetnek igyekezett Schober Ferencz az újabb korú sonett-alakban kellő kifejezést adni. Az elmélkedő költészetnek Braunthali Braun volt a képviselője; a korán elhalt Halirsch L. ellenben Müller V. modora szerinti könnyed, egyszerű, természetes dalokat írt, melyeket, fájdalom, csak úgy sebtiben vetett papírra. A Mayrhofer lirája mély, magába merülő természet kifejezése, melyhez barátjában, Schubertben, alkalmas dallamszerzőt talált. Tschabuschniggot úgy lehetett tekinteni, mint a Heine modorában író nem nagy számú osztrák költők képviselőjét; Levitschnigg Henrik pedig, noha nem mindig szerencsésen, keleties képbőségre törekedett. Legkiválóbb tehetség Dräxler-Manfred K. F. volt, ki, mint Rückert, a lira minden formáján uralkodott s a nyelvhasználat és verselés dolgában példaképének nem igen maradt mögötte.

A legutolsó nemzedékből való írók még legnagyobb részt közöttünk működnek s oly élénk alkotó kedvvel telvék el, hogy dolgozataik fölött végleges ítéletet mondani még nem volna helyén való. A legújabb időben újra a dráma mívelése kelt figyelmet. Miután Grillparzer a színpadtól, fájdalom, nagyon is korán visszavonúlt, évtizedeken át csaknem kizárólag Halm Frigyes volt az úr a műsoron, e fényes, de lágy s a tetszés által elkényeztetett tehetség, e mestere a cselekvény-indítás és meseszövés művészetének, ki egyszersmind a zengzetes, bár inkább lirai, mint drámailag élénk jambusos nyelv bűbájához is nagyon értett. A harminczas és negyvenes évek drámaírói csekély támogatásra találtak a Burgszínháznak Schreyvogel után következett igazgatóinál, s ez volt az oka, hogy az osztrák dráma elfajúlásnak indúlt s a színpadtól a könyv-dráma felé fordúlt; olyan költők, mint Gärther Vilmos, Eckardt Chlodwig, Húgó Károly, Pachler Faust, Kürnberger Ferdinánd s Rank József vagy nem találták meg, vagy nem is keresték a színpadra vezető útat; mások pedig, mint Kuranda Ignácz, az első kísérlet után elfordúltak a színpadtól. Csak Laube Henrik idejében lépett Bécsben a drámaköltészet újra közelebbi érintkezésbe a színházzal. Maga Laube is Bécsben irta ügyes szerkezetű és nagy színi hatású drámáinak tetemes részét. Az e korabeli német drámaírók közt legérdekesebb s egyszersmind legbizarrabb tehetség, Hebbel Frigyes, szintén Bécsben írt ez időben, s az ottani kitűnő színpaddal való érintkezés határozottan fejlesztőleg hatott rá, a mennyiben hozzá szokott, hogy szellemesen kigondolt lélektani és társadalmi föladatokat színpadra való alakba öltöztessen s hogy a drámaírói művészet alaki követeléseinek jobban megfeleljen. S az ötvenes és hatvanas évekbeli osztrák drámaírók már épen a dráma szerkezeti föltételeinek teljesítésében jeleskedtek s már csupán ez által is díszes helyet szereztek maguknak a dráma történtében. Halmnak a nyomába lépett Mosenthal S. H., a megfínomított paraszt-dráma megalapítója, ki előadási tehetség és a színpadi hatással való bánni tudás tekintetében aligha mögötte ál elődjének. De, míg ő nála a hatás gyakran a külsőségeken, a pompásan színezett csoportozatokon alapszik: a bensőségesebb és mélyebb szellemű Weilen József nagyobb figyelmet fordít a jellemekre; ő ugyanis oda törekszik, hogy darabjainak színre valóságával a jellemdráma magasb rendű jelességeit egyesítse. Míg Nissel Ferencz úgy a színpadon, mint az irodalomban csak később találta meg a megérdemelt elismerést: Saar F. történeti drámái az irodalomban sikert arattak ugyan, de a színpadon soha sem honosodtak meg. Mások, mint a tárgyválasztásban szerencsésnek tartott Prechtler Ottó, továbbá Anschütz Roderich, Wartenegg Vilmos, Murad effendi, Keim Ferencz, stb., csak futólagos sikereket mutathattak föl; Berger A., e Grillparzer nyomain haladó szép tehetség, első kisérlete óta elhallgatott. Legújabban Wilbrandt Adolf ért el magasabb stilű drámáival legnagyobb színpadi s egyszersmind, mikor művészietlen fogások nem gátolták, igazi költői hatást. A vígjáték, fájdalom, nem Bauernfeld szellemében fejlődött tovább s nem nyert azóta ismét oly szerencsésen megáldott tehetséget. Már közvetetlen utódai, Feldmann Lipót és Baumann Sándor koránt sem olyan fínom kedvességűek; Mautner Ede, a jó ízű „Preislustspiel” szerzője, szintén kevésbbé mozgékony és nem tevékeny. Később a német vígjáték humora általában egészen helyzet-komikummá, a vígjáték pedig bohózattá fajúlt. Az osztrák költők a kor irányához alkalmazkodtak, s érdemük, hogy darabjaiknak úgy a bel-, mint a külföld színpadjait megnyerték. Rosen Gyula, Schönthan Ferencz, Kalpp Mihály és Triesch Fr. G. általában úgy tekinthetők, mint a legújabb vígjáték képviselői. Egy-fölvonásos színműveket szerencsével írtak Schlesinger Zsigmond, Gründorf Károly s legújabban Karl Albert (Bombelles gr.). Bauernfeld fínomabb stiljéhez és hangjához csak Wilbrandt szellemes vígjátékai értek ismét vissza, melyek közűl főleg az elsők igen szép sikereket arattak.

A negyvenes évek lantos költészete még nyilván Grün hatása alatt áll; a ballada- és románcz-alak az uralkodó, a mint hogy az osztrák lira soha sem távozott messzire az epika mezejétől. Constant V. (von Wurzbach) és Foglar Lajos egészen a Grün szellemében költöttek; Bowitsch L. és Sauter Ferdinánd a népdal hangját igyekeztek eltalálni; Rick dalai egy szeretetre méltó kedély nyilvánúlásai; legnagyobb sikert aratott Hirsch Rudolf könnyen folyó lirájának „Irrgarten der Liebe” (A szerelem útvesztője) czímű gyűjteményével. Déli hévvel telvék Cerri Kajetán ily czímű dalai: „Deutsche Lieder eines Italieners” (Német dalok egy olasztól). Új és erős hangot csak Rollett Hermann és Nordmann János zendítettek meg. A későbbi időszak önálló jelentőségű és sajátszerű bélyegű lantos költőt már keveset termett kivált a férfiak közt; az olyan költők pedig, kik csupán lirai téren próbálkoztak, épen ritkaságok. Carlopago, noha nem mindig szerencsével, a Hölderlin-féle lira magas stilját és művészi formáit igyekezett utánozni; sokkal jobban sikerült közelebb Milow Istvánnak a lira magasabb fajait ismét megkedveltetnie. Míg azonban a férfiak legnagyobb részt átallottak a lirára szorítkozni: a nőknek épen ez volt a kedveltebb mezejök. Különösen a nemesi származású hölgyek szerepeltek itt nagy számmal; így Wickenburg-Almásy grófnő, Najmajer Mária, Knorr Jozefin, Rechenberg Lujza, Remekházy Jozefin és sok mások. A polgári származásúak közűl a professzorok feleségei vannak többségben; ilyenek: Bolza Eugenia, Arndts Berta, Arndts Mária és Hyrtl Auguszta. De főleg a Paoli és Christen neveket kell első helyre tennünk: Paoli Betty teljesen neme határain belűl áll; ő a legnőiebb érzelmet, a csalódott szerelem miatti bánatot szedte oly mélyen átérzett s egyszersmind oly tökéletes alakú versekbe, a milyenek nőnek még ritkán, vagy soha sem sikerűltek; Christen Ada a női természetnek azt az érdekes oldalát mutatja föl előttünk, mely akkor nyilvánúl, mikor az a társadalomban a nő elé vont korlátokkal összeütközik; dalaiban úgy tűnik föl, mint egy elveszett nő; különben nagyobb képzelő erő és férfias alakító tehetség a kiváló sajátsága.

Azon ballada- és románcz-cziklusokban, melyek Grün óta mind maig szakadatlan sorban keletkeztek, a lira az épószszal érintkezett, mely mint önálló műfaj, szintén nem állt előtérben. Mindazáltal, habár csak több-kevesebb sikerrel, e nemben is működtek: Prechtler Ottó, Patuzzi Sándor, Landesmann Jeromos, Haupt József, von der Traun Gyula és mások. Az idill terén Hebbel Frigyes egy classicus költeménynyel ajándékozta meg honfitársait. Egy legújabb kori költő, Lipiner Siegfried, jelentékeny tárgyainál erős teremtő erőt, de csekély alakító képzelő-tehetséget tanúsított.

Legnagyobb haladást tett az alsó-ausztriai költészet a legújabb időben a próza-alakú költői műfajok terén. Az osztrák regény- és novella-írók nagyobb részt a legkülönbözőbb műfajokban jeleseknek bizonyúltak és hazájuk határain túl is kedveltjei a közönségnek. Az előbbi korszak némely írói, mint pl. Tschabuschnigg Adolf lovag, szintén megpróbálkoztak ezen a mezőn. Míg az ifjú-németek értelmében vett irányregényt csaknem egyedűl Braunthali Braun (Jean Charles) nagy igényű munkái képviselik: a falusi történetek és műveltségi rajzok nagy tehetségű mívelőkre találtak Ausztriában. Rank József a Cseh-erdő tájairól szedte tárgyait, Silberstein Ágost az osztrák hegyes vidékekről; Kompert Lipót a cseh zsidóság (ghetto) életét és foglalkozását rajzolja megkapó képekben, Franzos Károly Emil pedig az úgy nevezett „Fél-Ázsia” művelődési állapotait tárta föl a költői szemlélődés előtt. Anzengruber Lajos derék népies darabjai mellett szintén megkapó képeket rajzolt az alsó-ausztriai köznép életéből. Az óczeánon túlra szárnyalt a képzelete Kürnbergernek, ki a próza-alakú költészet terén oly gazdagon megáldott képviselője az „Amerikamüde”-nek (Amerikacsömör). Mások, mint Schuselka Ferencz és Schlögl Frigyes a kezök ügyébe esőhöz nyúltak, vagyis a bécsi népéletből merítették tárgyaikat. Kétségkivűl ebben az irányban rejlik az alsó-ausztriai regényköltés ereje; a társadalmi és erkölcsi regény ennek mögötte maradt; mindazáltal e téren is érdemes munkákat hozta létre Uhl Frigyes és Silberstein Ágost, sat., míg Wolfram és mások izgalmas regényei (Sensations-Romane) inkább csak pillanatnyi zajt csaptak, mintsem tartós tetszést keltettek. A történeti regény terén talán Laube Henrik „Deutscher Krieg”-je mondható a legkiválóbb jelenségnek. Nagyobb olvasóközönség szükségeihez mérten, nem ugyan tehetségtelenűl, de erőik bölcs mérséklése nélkűl írtak regényeket Breier Lipót, Scheibe Tivadar és Schirmer Ágost az egyetemes és az osztrák történetből, meg a jelenkori életből. Szintén részt vettek a regényirásban a nők is, kik leginkább férfinevek alá szerettek rejtőzni; említendők közülök Ritter E., Waldow Ernő és a legújabb időben Marriot Emil, ki a mai francziák reálistikus és naturalistikus előadásmódját követi. 1850 óta a beszélyírás is örvendetes haladást tett Ausztriában. E műfajjal főleg Pachler Faust szerzeményeiben találkozunk újra a hirlapi novella azon álláspontján, melyen azt a negyvenes években hagytuk volt. A novellaírói tehetség később is gyakran karöltve haladt a tárczaírói képességgel, csakhogy előbbkelő alakban. A legjobb osztrák tárcza- és tanulmányírók, mint Kürnberger Ferdinánd, Lorm Jeromos, Erdmann K., Nordmann János, Ranzoni Imre, Groller Balduin, Hevesi Lajos, Grosz Ferdinánd és mások egyszersmind a legjobb novellaírók közé is számítandók. Az sem ritkaság volt, hogy, mint egykor Kleistnál, a regény és novellaírói tehetség a drámaköltői képességgel párosúlt; ilyen írók: Grillparzer, Halm, Hebbel, Mosenthal, Saar, Weilen, Wilbrandt, stb. Traun Gyula, Gigl Sándor, Mamroth Fedor és mások úti és vándornovelláiban touristai hajlamokkal is találkozik az. A keleti világot újabban Vincenti Károly tárta föl a novella előtt. A nőket e téren Wolf Hermin, Wild H., főleg pedig Ebner-Eschenbach Mária bárónő képviselik, kiknek elbeszélései a novellaírás legjobb termékei közé tartoznak.

Végűl, hogy azt a haladást, melyet a próza Alsó-Ausztriában az utolsó tíz év alatt tett, kellőleg méltányolhassuk, még a szépirodalom határán kivűlre kell egy pillantást vetnünk. Az osztrák tudósoknak, bármely téren működjenek is, kiváló tehetségök van az ízléses előadásra és a tetszetős stilra. A szónokok hasonlóképen az alak iránt több érzéket, a szónoki kifejezésben nagyobb könnyűséget és mozgékonyságot tanúsítanak, mint különben az éjszaki népeknél szokásos. Különösen pedig a napi irodalomban, ú. m. a hirlapok, a politikai vezérczikkek, a bírálat, valamint a tárczaczikkek írásában az alkot illetőleg Bécs ma elvitázhatatlanúl vezéri helyet követelhet magának.

Fröschl Károlytól