Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Bécsi népélet.

Bécsi népélet.

Schlögl Frigyestől

Greil Alajostól

Kezdőbetű: Dörre Tivadartól

„Bécs nagyon megváltozott!” Igy szólnak – és pedig olykor sopánkodva – nemcsak azok az öreg kort ért emberek, kiknek nyolczvan év terhe nyomja vállukat, hanem már többnyire azok is, kiknek az emlékezete csak félennyi időre nyúlik vissza. Ha az öreg emberek zúgolódnak, annak az az oka, hogy sok olyan anyagi élvezettől estek el, melyekért, azt hiszik, ma nincsenek kárpótolva, nehezökre esik nélkülözniök a rég megszokott szabadságot, jogokat s a kedélyes, patriarchális régi jó idők sok feledhetetlen kellemetességeit, a mikor még az emberek, az ő hitük szerint, nem voltak ennyire megromolva s Bécs maga olyan volt, mint egy földi paradicsom. De ha már a fiatalabbak is hasonló jajveszéklésekbe kezdenek, s szintén a múltnak hasonlíthatatlanúl nagy előnyeiről beszélnek s arról, hogy még úgy harmincz évvel ezelőtt is mily örömben, kéjben úszkáltak itt az emberek s hogy itt mindenféle jó dolog majdnem csak hogy ingyen volt kapható: hát az is bizonyosan csak azért van így, mert az úntig hallott, örök, régi nótát, a visszavágyást az olyan után, a mi eltűnt, az elmúlt jó idők magasztalását ezek is az öregektől tanúlták s mert a társadalmi éltben bekövetkezett nagyszabású változások, sőt formaszerű forradalmak alkalmával sok olyan is odavész, a mi érdemes lett volna, hogy az újabb és legújabb időkre is fönmaradjon.

Mert Bécs csakugyan nagy mértékben s minden irányban megváltozott. Nem csupán építkezési tekintetben lett a város, a kővé meredt tespedés hosszú időszaka után, néhány évtized alatt egészen mássá; az óriási mértékben fölszaporodott s a legváratlanabb események által összevissza hányt-vetett lakosság életmódja, foglalkozása, erkölcsei, szokásai és szükségletei is egészen más, teljesen idegenszerű arczulatot vettek föl s nagyon elképzelhetni, hogy ha egy idevaló új Epimenides, a ki a márcziusi napok előtt az istenben boldogúlt „Wimmer-” vagy „Schotten-negyed” valamely zugszobácskájában elaludt, most fölébredne, s e modern zajtól, a tramway lovainak csengetyű-hangjától kisértetve föl s alá kezdene sétálni a földkerekség egyik legszebb útczáján – a páratlan „Ring”-en – s aztán az újjá alkotott, festői „Stadtpark” előkelő embermegszóló fasorába tévedne, hol az összesereglett beau monde-ot hallaná a nap uralkodó eseményeiről csevegni, elképzelhető, mondjuk micsoda álmélkodással kérdené, hogy miféle ismeretlen részébe veté őt a véletlen a világnak? Ez lenne a régi császárváros? A régi Bécs, a gonosz hírű, vízben szűkölködő Wien folyó partjain? Ezek itt bécsi emberek és bécsi nők? Lehetetlen az!

És mégis, mégis úgy van! A ki az ősrégi kerületeket, a köznép nyelvén „enter’n Gründé”-knek nevezett részeket, a hosszan és szélesen elnyúló metropolis végpontjain a szerény telepeket meglátogatja, vagy a régi Bécsnek megszokott találkozó helyein megjelen, nagy számmal fogja még föltalálni azokat a példányokat, a kik nem csupán külső megjelenésükre, hanem életmódjukra, foglalkozásaikra, erkölcseikre és szokásaikra nézve is az őseredeti fajnak hamisítatlan ivadékai, s kik még megőrizték számunkra az ősi typust. Százával és ezrével kerülnek még szemünk elé; járásukban, kelésükben, arczukon és tekintetükben, szójárásaikban és mozdulataikban ott van az „igazi bécsi ember” letörűlhetetlen ismertető jele, a melylyel nem csupán arra a darabka földre, a melyen nyüzsögnek s a melyen még a környezet is a régi maradt, hanem a tarka nagy város együttes képére is rá nyomják a bécsiesség jellegét. S épen azért, daczára más népfajok, törzsek és nemzetiségek ezer fejű beözönlésének, ha egészében véve Bécsről és a bécsiekről szólunk, ez utóbbi megjelölés alatt többnyire az igazi bécsi lesz az, a kire gondolunk.

Mi az tehát a mi a bécsit dísziti, a mi becsületére válik, s melyek jellemének az árnyoldalai? Tekintsük meg közelebbről s vegyüljünk bele az útcza zajába, vessük magunkat a nép-élet hullámaiba.

„Allerweil fidel!” „Mindig csak vígan!” Igy hangzik, legalább ez az általános vélemény felőle, a bécsi ember jelszava. Jól élni, vigadni, élvezni, ez az, a mit szemére vetnek, rovására irnak s még sok egyéb vétséget a „merev szolidság” erénye ellen. Kik voltak és kik még ma is azok a szigorú erkölcsbirák? Az irígyek? Vagy tán sívár philister-lelkek? Vagy hazugok és rágalmazók? Eh, dehogy! egyik sem. Ez a szemrehányás nagyon régi, századokra nyúlik vissza s az ide vágó hatósági rendeletek és büntetéssel fenyegetések, melyek a „falás és ivás ördöge” ellen bocsáttattak ki, már önmagokban is gazdag, noha bizony egyhangú irodalmat tennének. Egy egész népnek túlságosan igazságtalan eláztatásáról tehát ez úttal szó alig lehet kivált ha látjuk, hogy egyebekben egymásnak mindig ellentmondó hangok ebben az egy pontban harmonikusan egybehangzanak. Tehát mégis így állna a dolog? Még tán a legkomolyabb időszakokban is? S mind ezek a kemény vádolók soha sem túloztak volna? Nos, hát hiszen végre elképzelhető, hogy a legkeserűbb gáncsot is csak a legbecsületesebb jó szándék mondatja valakivel, mintegy csak intésképen, hogy óvja a könnyen fölizgathatókat és könnyen elcsábíthatókat a szellemi szenvtelenségtől s az erkölcsi elposványodástól. Beletekinteni a tükörbe olykor-olykor a legjobb orvosság lehet s nem egyet térített már vissza eddigi életének tévelygéseitől.

Bizony a bécsi ember örömest „mulat”, nem igen húzódozik s nem is aggodalmaskodik, mikor arról van szó, hogy kedvét töltse, hogy – ha nem is épen „kiüsse a világ fenekét”, – de legalább a nap (vagy éjszaka) nehány óráján keresztül kedvére mulasson, vígadjon és élvezzen, különösen akkor, ha valami „jux” vagy „heczcz”, vagy legfőbb szenvedélye: valami „kirándulás” forog szóban.

S itt mindjárt eleve meg kell engednünk a fatális tényt, hogy a háziasság iránti érzék, a bizalmas házi tűzhely mellett töltendő esteli együttlét utáni vágy és hajlam nincs valami különösen kifejlődve az igazi bécsinél, – mindig a szó legszorosabb értelmében vett „népet” értve. Előfordúl ugyan imitt-amott, különösen a hol a szegénység és nyomor összébbhúzódásra, nélkülözésre kényszerít, a benső családi életnek egy-egy jelenete, egy-egy olyan képe, mely a szívet meghatja s tiszteletre, sőt csodálatra kényszerít, látva, hogy a kevéssel beérés, a lemondás megható erénye a hősiességnek mily magaslatáig fokozódhatik; hogy a szenvedés és balsors, a nyomor é szükség csak még szorosabbra fűzi a kölcsönös szeretet kötelékeit; hogy az egyiknek önzetlen önfeláldozásában mily vígasztalását és követendő példáját leli föl a másik, s hogy a kérlelhetetlen sorscsapások sulyja és terhe is mennyire könnyebbnek tetszik az által, hogy együtt viselik. Valóban gyakran a balsors az, a mi e szegény emberek között a nemesebben gondolkozókat elválhatatlanúl egybeköti. De egész általánosságban véve s a többséget és közönséges viszonyokat és körülményeket tekintve, a bécsi ember igazi kósza lélek, a ki nemcsak kivételes esetekben, holmi belső viszály, baj vagy szomorúság kellemetlenségei elől, melyek szobácskája négy fala közt netán fenyegetik, menekűl szívesen, hogy a házon kívűl, hasonló gondolkozásúak társaságában keressen vigaszt és enyhülést; nem! sőt inkább ő egyáltalában állandó, mondhatni, szenvedélytől űzött szökevénye a maga otthonának, korcsmajáró par excellence, a ki a csapszéki életet kedvteléssel űzi s földi életének a sörházi padon, vagy a nyirkos borospinczében már jókora részét ülte és – üli le.

A népnek minden becsületes ismertetője, a ki az igazsággal, s csak a tiszta, kendőzetlen igazsággal törődik, kénytelen beismerni és be is ismeri, hogy az únos-úntig szereplő korcsma (és a mi azzal már egybefügg) a bécsi nép életében nagy tényező nem lett, hanem volt már rég időktől fogva. A szomszédos törzs- és kevencz-csapszék félhomályos, füstös falú, ritkán szellőztetett „vendégszobája” az a kis zug, a hol az igazi bécsi leginkább otthon van, a hol a legtöbbször és legbiztosabban föltalálható s a hova minden alkalom bűvös erővel vonzza. Mindenekelőtt a „reggeli kortyot”, vagy az „álló messzelyt” veszi be, és pedig az édes (örökölt) megszokáshoz híven, ott a „forrásnál”, azaz a csapszékben, úgy, hogy szemeivel lássa a hordó akonáját, vagy a csapot. Hiszen hamar elkészül vele, öt perczbe sem kerül az egész. Csakhogy, a ki a begyébe lát, az csak mosolyog e szemfényvesztő szerénységen; az „ártatlan” s oly könnyen igazolhatónak látszó mulatság rövid időközökben ismétlődik, s ezek a (mindig sietős) látogatások egy-egy edzettebb természetű vendégnél sokszor jelentékeny számra nőnek a nap folytán. Azért ő rendesen csak este települ meg itten, fő-fő lakóhelyén, a mikor aztán a csapszék szobája az ő benső, bizalmas jeleneteivel fölveszi ama társadalmi jelentőségét, melylyel a bécsi nép életében kiszámíthatatlan idők óta bir.

Köteteket lehetne megtölteni, ha az ember semmi egyébbel, csupán a bécsi korcsmai élettel akarna tüzetesebben foglalkozni, annak tarka részleteivel, erkölcsi jó és rossz oldalaival, elkerülhetetlen következéseivel, kiváltképen pedig társadalmi vonatkozásaival és kölcsönhatásaival.

A bécsi korcsma! Itt, és nem másutt keletkeznek ama szövetkezések, melyek nem csupán „komaságra” bátorítanak, hanem egész sógorságig kinövik magukat; itt, és nem másutt kötik ama barátságokat és „testvérisülések”-et, melyek egész a sírig tartanak; de ama „halálos” ellenségeskedések, melyek a törvényszéki terembe vezetnek, sem támadnak és nem pecsételtetnek meg másutt, mint a korcsmában, már akár a „különszoba” törzsasztalánál, jómódú honoratiorok között, akár a „csapos szoba” légkörében, a hol a „kis ember”, ingújjal, bőrkötényben, „pudli sipká”-ját fején tartva, költi el vékony estebédjét. Mert a korcsma mind ezeknek az embereknek talán mindenök, az egyedüli, a mi egyhangú életükbe némi kedvet, ingert, gyönyört vegyíthet; némelyiknek csaknem otthona, melyet csak ritkán, akkor is csak úgy egy ugrásra hagy el. A legtöbbeknek pedig valóban egyetlen menedékháza, a hova vonzatva érzik magukat, ha bánattól szorongatott vagy örömtől dagadó szívükön könnyíteni akarnak. A könnyítő szellentyű a gyors közlés lehetősége, s hol találná meg mindenik akárminő hangúlata számára a szükséges részvétet, ha nem itt, az őszinte pajtásság és igazi testvériség e kiváltságos körében!

Törzsvendég. Schliessmann Jánostól

Természetes, hogy itt sem minden terv érik úgy meg, a hogy óhajtanák, s egyes jelenetek itt sem mindig símán folynak le; a par force „hecz”-czelés néha-néha komolyabb veszekedéssé fejleszti a vitát, melyet olykor a bajvívóknak egy-egy kézi tusája, vagy átalános dulakodás kisér úgy, hogy a csapláros és a csaposlegény is belevegyűl a viadalba, a dulakodókat erőszakkal választja el egymástól s a békebontót „eltávolítani” kényszerűl, mire aztán nehány békeszerző liter mellett a régi egyetértés újra visszaáll. Ily mindenesetre sajnálatos fordúlatok azonban a középosztály körében csak ritkák, mert a bécsi egyátalában nem született természettől verekedőnek, csak hogy javíthatatlan ingerkedő és élczelő, a ki rossz indulatúaknak ugyan soha nem mondható tréfáival, melyeket „hecz”-nek nevez, s kivált „nemzetiségi” adomáival és bonmot-ival az elfogúlt és korlátolt gondolkozásúaknak könnyen szolgáltat alkalmat a megbotránkozásra. „Nos hát, tréfa volt! Az nem öl embert!” Igy hangzik rendesen a mentegető beszéd, ha baj akar kerekedni belőle, vagy tényleg már kerekedett is. „Tréfa!” Ez a földi boldogság eszményképe a tősgyökeres bécsi ember szája íze szerint! Egy sikerűlt „tréfa”, egy jóféle „hecz”, egy bolondos „ramasuri”, ártatlan rászedés kedveért, melylyel valakit felültethet, mindenét odaadná. Ily czélokra aztán nincs alkalmasabb színhely a megszokott korcsmánál; de egyéb életszükségletei közt is nélkülözhetetlenné válik az, ép úgy, mint a hogy a rőzseköteges czégér iránytűjévé lesz különböző czéljainak, szándékainak, terveinek, vágyainak és igényeinek, úgy, hogy némelyik elvégre itt jobban itthon van, mint – odahaza.

Mert nem csak a „kipróbált” jóbarátok- és pajtásokkal való minden esti együttlét czéljából szokás fölkeresni a vendéglőt, hol a hasonszellemű kávéházban eltöltött töb órai tarock-, préference- vagy „Besetz”-partiera nyomban a kedélyes „Angehn”, „Schnapsen” és a szokásos „Auszipfeln” következik: egyéb, nem kevésbé „elodázhatatlan” okokból is fölkeresik a vendéglőt. Hallgassuk csak végig egy hét krónikáját. Ma, már mint hétfőn, van a rendes befizető nap a betegápoló- vagy sorsjegy-egylet pénztárába, vagy tán egy kis „muri” is lesz, név- vagy születésnap, szívélyes ünnepély, melynek rendezése a tagok közt sorra jár; holnap, kedden, valaminek az évfordúlója, teszem azt, esküvőnek, házvételnek, polgári jubileumnak stb.; szerdán valóságos lakadalom, melyet legokosabb a vendéglő külön szobájában megtartani; csütörtökre talán halotti tor esik valamely jeles polgártárs temetése után, lakmározás bőséges ivással, a megboldogúlt máneseinek étel-italban hozott áldozat, mely Kampf találó elbeszélése szerint többnyire igen lelkes hangúlatban folyik s fölötte vidáman szokott végződni; pénteken van az elégségesen ismeretes, kötelességszerű „kolbász-evés”, melyet teljes lehetetlen elhagyni; szombaton az „Éjjeli madarak” társas szövetségének vagy a „Bőgődi” dal-egyletnek alapszabályszerű előadási estélye van, vasárnapra pedig X. közszeretetben álló népénekes társulata, Y. salon-jodlírozó hölgygyel van bejelentve, a hol legkevésbbé szabad hiányozni, mivelhogy ez először csakugyan igazi, s mi több, igen olcsó műélvezet, s másodszor pukkadásig nevettető.

Mint már ebből a nagyjában összeállított műsorból is láthatni, melyet a találékony elméjű vendéglős mindenféle közbeszúrt meglepetésekkel még ki is bővít és fölfrissít, van elég változatosság, mely minden estére megadja a kívánatos hangúlatot és a czímet, hogy az ember ezekben az „ártatlan” szórakozásokban még az „övéivel” együtt is lelkiismeretesen rész vegyen. Hogy aztán a mindenféle czitera- és vonós-négyes estélyek, egyéb zene- és tánczmulatságok, aztán a farsangi vígalmak, a „jóhírben álló” társas-, aztán a híres „hálósipkás-”, „negligé-”, „veréb-” és „szomszéd-bálok” stb., melyekkel az ő „mindennapi vendégeinek” minden figyelmes korcsmáros kedveskedni kötelességének tartja, a látogatóknak szintén jelentékeny számára tarthatnak igényt, azt már a dolog természete, azaz hogy a bécsi nép megszokott természete, hozza magával.

Tiz-tizenöt éve csak, hogy oda fönn a hüvösebb, „dolgos” éjszakon sokat élczelődtek a könnyű vérű bécsiek időt rabló, lelket ölő, sybarita és pazarló kávé- és korcsmaházi életmódja fölött; időközben ott is megízlelték ezt az édes mérget: jó ízűnek találták s Bécset ebben a tekintetben már eddig is jelentékenyen – túlszárnyalták…..

Gúnyolódni szerető kritikusok e fejezet után könnyen megengedhetnék magoknak azt a megjegyzést, hogy Bécs „népéletének” leirója, bemutatván, ha csak vázlatos vonásokban is, a bécsi vendéglői életet, legnagyobb részt befejezte, a mi föladata volt. S e megjegyzés nem is volna egészen igazságtalan. De bármint legyen is, akad itt azért még más is megjegyezni való.

Bécset egykor a „szinházak városának” nevezték. Nem a múzsák templomainak nagy száma miatt, mert e szám más nagy városokéhoz képest mindig szerény maradt; hanem amaz élénk, gyakran túlságba vitt érdeklődés folytán, melylyel a bécsi az ő külön kedvenczeit fölkarolta. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a fönnállott és a még fönnálló öt rendes szinház közül sorban mindenik föl volt kapva külön-külön okokból egész időszakokon át. S az is egyik helyi sajátság, hogy itt egyes néposztályok nemzedékről nemzedékre mindig egy és ugyanazon szinháznak maradnak hívei, még ha az a szinház gyökeres változásokon ment is keresztűl, s hogy az unoka még ma is abba a szinházba jár legszívesebben, melyet egykor a nagyapja kegyelt s a hol ő maga még mint tacskó gyerek újjongott örömében és sírt keservében.

A középosztály köreiben mindig a két udvari szinház iránt volt a lelkesedés a legnagyobb és legmelegebb. Ez a vonzalom e körökben mind a mai napig fönnmaradt, noha a művészet letűnt aranykorának már nagyon élemedett, de teljesen hitelt érdemlő tanúi szerint az akkori alakításoknak nem mindenikét bírják ma elérni az epigonok. Abban az időben ünnep volt egy tisztességes polgárcsalád életében, mikor a családfő az ifjabb nemzedéknek megengedte, hogy ama nem ritka mintaelőadások valamelyikét, melyekért Bécset az egész világ irigyelte, meglátogathassa. A leányok ilyenkor a Burgszinház második földszintjén vagy negyedik erkélyén, a fiúk a régi Kärntnerthor-szinház ötödik karzatán mohón nyelték szemükkel, fülükkel, a mi csodadolog ott lenn a szinpadon végbement s hazafelé menet kiki bele rekedt a maga eszményének a magasztalásába s még hetek múlva is ugyanarról a thémáról beszélt. S e tekintetben a lakosságnak bizonyos fogékonyabb kedélyű osztályában még manapság sincs ez máskülönben. A mint akkor az apák és anyák az ő saját idejökbeli prófétákra esküdtek s a mint nekik nem volt elegendő magasztaló szavuk, mikor „az ő” hősnőik: Schröder, Müller, Neumann, Pecher, Rettich, és hőseik: Demmer Frigyes, Heurteur, Anschütz, Korn, Löwe, Laroche, Fichtner, Wilhelm, stb., vagy a kitűnő énekművésznők: Sontag, Ungher, Ernst, Schröder-Devrient, Lutzer, Hasselt, és művészek: Wild, Staudig, Forti, Binder stb. voltak szóban: az azon idők szini művészete iránt oly hűségesen rajongóknak mai ivadékai sem kevésbbé hálás, s ép oly tisztelettel tekint azok felé a csillagok felé, melyek ma a művészet egén tündökölnek.

Mert, ha már letűnt is valamennyire az őrjöngő exaltadók és a szinház igazi bolondjainak az a korszaka, a mikor a Lind-, Elsler-, Taglioni-, Pischek- és Pökhért rajongók ellenfeleikkel minden este összeverekedtek: az „oktalan anyagi élvezetek”-től állítólag „szellemileg ellaposodott” Bécsben megvan az igazi, értelmes és művelt műbarátoknak mind a két nembeli tekintélyes közönsége, hál’istennek, még ma is. És épen ezek azok a derék, kifogástalan, becsületes jellemű és értelmes gondolkozású emberek, a kik a meddő, ízetlen tréfaűzés zajongásától, a korcsmahősök és dobzódók lármájától, ordítozásától és zsivajától rendszeresen és ildomosan különválnak, s ott jelennek meg a helyett, a hol nem épen csak Bacchus és Gambrinus, hanem a múzsák számára épültek Templomok.

És épen ez okból bizonyos életkép, bizonyos jól ismert „nyilvános jelenet”, akármint nevetik és parodizálják is sokan, nemcsak a köznép, de tán még inkább az úgy nevezett „művelt osztályok” mulattatására, inkább mondható örvendetes és lélekemelő, sem mint kigúnyolásra érdemes jelenségnek. Értjük a „hideg tisztító-tűz” ama látványát, melyet egy sereg bátor ifjú s nem kevésbbé merész leányzó nyújt minden héten egynehányszor, egy csoport szeretetre méltó szinházi rajongó, kik megteszik azt, hogy bármilyen is az idő, a legcsikorgóbb hidegben is, öt-hat óra hosszat ott állanak a szinház kapuja előtt, hasonló érzelmü ideálisták gomolygó tömegében, mohón tanulmányozva az opera szövegét, vagy a műsorra kitűzött klasszikusnak Reclam-féle tíz krajczáros kiadását, s bámúlatos béketűréssel várják, míg elvégre megérkezik a pillanat, a midőn bejuthatnak az áhított szentélybe, a hol negyedfél óráig tartó aesthetikai élvezet jutalmazza szívós kitartásukat. Fásúlt utczarovók, üzleti dolgokban vagy korcsmába siető járókelők megmosolyogják ezt a nagy buzgóságot, élczelődnek a szinházak e „bolondjai” fölött, holott az önfeláldozás ily nagy mértékétől inkább épülniök kellene. A mint hogy épületesnek mondható az a látvány is, melyet ilyenkor a szinház belsejében a magas „Olympus” nyújt, a hol ezek a „boldog” emberek, szorosan összezsúfolva, de bámúlatukban mindenről megfeledkezve, elbűvölten szemlélik az előadást s a hol, a túlvilági elragadtatásnak mintegy ellenképeül, egy-egy tiszteletre méltó telkes patricius asszonyság, kinek a Schiller jambusai és Grillparzer trocheusai túlságos magasan szárnyalnak, s kire nézve Izabella, Beatrix, Iphigenia és Melitta panaszai és gyötrelmei teljességgel érthetetlenek és megfoghatatlanok, egyátalában nem zavarja a kép összhangját bólintgató szendergésével és csendes horkolásával.

A Burgszinház ajtaja előtt. Schliessmann Jánostól

Igen, a „legvaskosabb anyagiság”, a ledérség és könnyelmű élet hirhedt városa még mindig jelentékeny jutalékát állítja ki a szép és nemes őszinte tisztelőinek, és pedig magából a népből, s a szinházak, miként valaha, még mainapság is minden este túlságig megtelnének, ha – sok minden másként volna. Azonban beállott először is ez élvezet nagy megdrágulása úgy, hogy annak árát a maga és hozzátartozói számára bekeresni az egyszerű kis polgárra, a kevésbbé jómódú üzleti emberre nézve, a jelen átmeneti idő egyéb nehéz terhei mellett, csaknem lehetetlenséggé lőn. Azután meg majd hogy nem rendszeresen vették el a nép kedvét attól, hogy a szinházban állandóan örömét találja. A népszinházak lelkiismeretlen és minden tehetség nélküli igazgatói nagyon is merészen számítottak a jóindulatú és türelmes közönség elnézésére és értelmetlenségére, s avúlt szellemi táplálékkal, haszontalan „jellemképekkel”, ostoba bohózatokkal és képtelen egyveleggel tartották, s ezt a fonák, ízetlen kotyvalékot holmi szemfényvesztő fogásokkal, ama bizonyos „könnyedén izgató” szerekkel, csengő-bongó hangicsálással, hatásra számított vastag kétértelműségekkel, csiklandozó, úgy nevezett pikantériákkal igyekeztek ínye szerintivé tenni s elnyeletni vele. Ez aztán végre mégis fölháborítá az oly soká bolonddá tartottakat, kezdték sajnálni az ilyenekre pazarolni pénzöket és idejöket s egyszerűen elmaradtak a drámai múzsának egykor oly népszerü helyeitől. Merre fordúlt tehát a szinháztól elmaradott közönség, hogy a nap fáradalmai, a bevégzett munka után egy kicsit elmulasson, estéit kellemesen töltse, szórakozzék, hogy erőt merítsen a pihenésből és fölvidúljon? Hiszen valósággal másfelé kergették, így hát ment arra, a hova már egyszer, sok évek előtt úgy is eljárogatott, hol apja s nagyapja is mulatgatott, mikor néhány órára fölvidúlást keresett. Fölkereste megint az ő „népénekeseit”, s az ezek szakmája és műsora által nyújtott élvezeteket.

Százesztendős történetet kellene elbeszélnünk, ha a „bécsi népénekes osztályt” ismertetni akarnók, itt levén mindenkoron az a hálás talaj, a hol a népéneknek és népdalnak már Augustin frater idejében e kegyetlenűl elfajzott dudvája, a régi, nemes Meistersängerek ez alantas válfaja, a vonzó troubadourok, minstrel-énekesek és kedves vándordalnokok e torzképe újra meg újra a legbujábban fölburjánzott.

A mennyi zene ez elkorcsosúlt terjesztőinek osztálya s általában a népies vigadalmaknak ez a neme sokat veszthetett hiteléből már e század első évtizedében egész a harminczas évek közepéig, mivelhogy e „műfajt” ez időtájban csak afféle szánandó alakok s inkább csak koldúlásképen művelték. Nagyon öreg, rongyokba burkolódzott matrónák, roskatag, többnyire világtalan, rokkant aggastyánok jártak házról házra, s hátborsóztató gitár- és hárfapengetés kiséretében kornyikálták el nagy kínosan nem mindig tisztességes szövegű dalaikat a szolgálókból, mesterlegényekből és hasonlókból álló hallgatóságnak. S aligha voltak különbek – talán Jonast és Stöckelt (az idősebbet) kivéve – azok a pályatársaik és társnőik, a kik vendéglőkben mutogatták magokat, természetesen azokban az utolsó rendű, veszett hírű korcsmákban, a milyenek akkor némely távolabb eső külvárosokban, aztán a vámvonalon kívül, sőt a Práterben is találkoztak. Az e helyeken tartott ily énekelőadásoknak is csak az említett két hangszer valamelyikéből állt a zene-kisérete, az oda való közönség beérte ezzel a „műalkotással” s a múzsák díja fejében nevetve dobá krajczárjait a tányérra, melylyel a hárfás asztaltól asztalhoz kéregetni járt. Nyomorúságos mulatság, nyomorúságos kereset!

Ekkor támadt egy ember, a ki ennek az egész osztálynak más szinezetet, más jelleget adott. Moser, a ki kezdetben szintén mint valóságos „hárfás” működött, száműzte az elkopott hitelű hangszert, helyette az előkelőbb zongorát választotta, szerződtetett néhány jóravalóbb tagot, irt a maga és társúlata számára igen elmés dalokat, kettős, hármas hangra is, komikus jeleneteket, elnevezte magát „népénekes”-nek, eltörűlte a megalázó tányérozást, a helyett megállapított egy bizonyos csekély belépti díjat, mint más egyéb műintézet; falragaszokon hirdeté előadásait, és csupán a jobb és látogatottabb helyiségekben tartá „estélyeit”, hova aztán csakhamar a legtisztességesebb közönség is utána ment.

A látogatás óriási lett és nőttön-nőtt annyival is inkább, mivel a népszinházak épen az időben meglehetősen dicstelen életet folytattak, műsoruk borzasztóan meddő, valóságos kínlódás vala s az előadott újdonságok többnyire baklövéseknek bizonyúltak. S aztán azt sem szabad elfeledni, sőt méltó rá, hogy kiemeljük, hogy Moser, az egyszerű „népénekes” a közönség ízlésére tisztítólag, fínomítólag hatott, s hogy e fölött furcsa és bolondos, de mindig mérsékelt s tisztességes hangú és modorú előadásokat aggodalom nélkűl látogathatta meg háza népével a családapa is, a mit a szinházzal nem mindenkor tehetett meg. Így hízelegte be magát a népénekesek intézménye mind jobban a közönség kegyébe, mely az elmaradhatatlan esti mulatozásnak ezt a nemét, mely alatt egész lelki nyugalommal költhette el estebédjét s szívhatta pipáját vagy szivarját, fölötte kényelmesnek találta s mellette a szinházról egészen meg is feledkezett.

A sikerült példa által fölbátorítva, lassankint egész serege támadt a népénekeseknek, kiknek legnagyobb része aztán persze egészen más czélokat követett, mint Moser, a purificator és erkölcspapoló. Mindazonáltal léha programmjaik mellett is bőven arattak, a szinházaknak pedig igen megérezhető versenytársaivá lettek. Különösen akkor volt ez, mikor Fürst – ez a „legpajkosabb kedveltje a Camoenáknak” – a „kis deszkákon” megjelent, kihez később a hamar népszerűvé lett Matras is szegődött.

Fürst kétségkivül igen eredeti jelenség volt, s a míg megmaradt szerény működési körében, játékának hatása elragadó vala. Fürst joggal tarthat számot arra az érdemre”, hogy évek egész során keresztűl a bécsi lakosságnak legalább is fele, – és pedig minden osztályt és rendet beleértve – csaknem kizárólag ő vele, az új Amphionnal foglalkozott. Eredeti dalait, mint például a „Csak vizet ne!”, a „Blauer Montag” stb. czíműt mindenfelé dalolták, s a figyelemre méltó énekes és furcsa „költő” előtt még a szalonok ajtai is megnyilottak. Midőn azonban dicsőségének tetőpontjára jutott, a becsvágy arra ösztökélte, hogy „szinházigazgató” legyen; az is lett több ízben, de nem boldogúlt. Végre azonban mégis sikerült a Praterben egy valóságos „népszinház”-at alapítania, természetesen alsóbb rendűt, mely az ő nevét viseli, s melynek a lakosság egy bizonyos osztálya előtt népszerűsége is volt, sőt van ma is. Csakhogy ő ezzel a szinház-alapítással sajátképi társadalmi állásocskájának a lajtorjáján mégis – alább szállott.

Fürst, Mosernek e hatalmas ellenlábasa, a féktelenséget, a túlzást, a fesztelenséget, az érdességet, hogy ne mondjuk nyerseséget, s hangban és modorban a cynikus és durva érzékiséget tűzte zászlajára, a mi már önmagában is meglepő és – vonzó vala. E mellett maró és megsemmisítő satyrájú négysoros verseit csicsergő, villanyozó dallamokkal is el tudta látni, melyek hamar átmentek fogékony polgártársai vérébe, mivel ezek a maró szövegű, gyújtó, metsző nóták az ősi bécsiek természetének – már tudniillik az „alsó” százezrekbe tartozókénak – tökéletesen megfeleltek, sőt azt élesen jellemezték is. Ez magyarázza meg a gúnyosan mosolygó Faun szereplésének roppant sikereit, kitől működése fénykorában bizonyos művelődési és társadalmi jelentőség sem volt elvitatható. Csakhogy Fürst, fájdalom, „iskolát” is alapított, és az ő tanítványai, kik mesterüket természetesen azonnal a legmegdöbbentőbb módon túlszárnyalták, – hölgyek voltak. A gyöngéd női nem megostromolta a rostrumot és pirulás nélkűl hirdeté uralmát annak, a mi – leírhatatlan. A chaos kitört.

Eszünkben sincs, hogy a feslettség e korára több szót vesztegessünk, mint a mennyi szükséges annak megemlítésére, hogy volt valaha. Elég az, hogy ez a sajnálatos állapot is egy évtizedig tartott, hogy ezek az éneklő Phrynék és hetaerák az erkölcsök megromlásában, az ízlés és kedély elvadúlásában nagy tényezők voltak. De az erkölcsi zabolátlanság ez időszaka is túlélte magát, miután az inger fokozása, följebb csigázása többé nem volt lehetséges s a fajtalan nóták legfőbb hirdetőnői részint elhaltak, részint gonoszúl vesztek. Elmúlt. Vége!

A zivatar elvonúlván, a közönség is eszére tért, s e vad és mégis egyhangú zajgást megútálván, a tarkabarka népénekes-czég értelmesebb és tisztességtudóbb tagjai magok is arra gondoltak, hogy hirhedtté vált osztályukat gyökeresen megtisztítsák és fölemeljék. Legelőször is a nők közreműködése alól szabadították föl magokat, újonnan szervezett csoportokra és „társúlatokra” oszlottak, engedélyeket szereztek „dalcsarnokok” berendezésére s ezen túl legalább nem tisztességtelen életmódot folytattak. Azonban csaknem egy időben a népénekes intézménynek e nagyon is sügőssé vált átalakúlásával és megtisztúlásával egy új, azt is mondhatnók, hogy gonosz jelenség jutott csaknem egy pillanat alatt uralomra, s nyert oly rendkivűli elterjedést, mely a nyugodt és előrelátó szemlélőt szintén aggodalomba ejthette. Értjük a „tingel-tangel” nevű mutatványokat.

Ez éjszak-németországi termék, a hol a gyanús hírű „dohányzó szinházak”-nak is a szülőhelye van, egy ezekkel rokon intézete a legdurvább nemű látni és hallani valóknak, mely látogatóinál teljesen el tudta ölni a jobb és tisztább élvezetek iránti érzéket. Csakhogy a „tingel-tangel” még az említet szinházaknál is határozottabb jellegű, az levén főczélja, hogy közönségét a nyújtott élvezetek tarkasága által a szó szoros értelmében elkábítsa s egy füst alatt pótolja a szinházat és népénekest. A „tingel-tangel”-ben mindent megtalál az ember, a mi látni, hallani, megcsodálni való s a mi fölött a nézőnek még sem szükséges sokat, vagy egyáltalán nem is szükséges gondolkozni, s ez sokakra, tudvalevőleg, igen kellemes. Egy ily vállalat programmja aztán olyan, mint egy mai vendéglő étlapja, melyen az ételek és nyalánkságok sokfélesége már maga is álmélkodásba ejt. „Álmélkodásba ejteni”, épen ez a hivatása a tingel-tangelnak, melynek káprázatos módon berendezett helyiségeiben a t. cz. látogatóknak csekély pénzen mindazokat a nevezetességeket, ritkaságokat s mindazokat az „első rendű művészi erőket” bemutatják, melyek fölött a föld kereksége rendelkezik.

Az izgató mutatványokra éhes vendég itt kap aztán borjusültjéhez s gyanús vegyülékű ászoksörös korsójához, ha nem is épen valami sárga-, vörösréz- vagy feketebőrű, kaucsuk gyanánt hajlékony, csontnélküli ezermestert, de legalább egy hegedűművészt, a ki kéz nélkül muzsikál, mert így született, féllábú tánczost, parázs-evőt, kardnyeldesőt, késdobálót, kötélen tánczoló leányt, szemfényvesztőt, athlétát, műlövőt, akrobata családot stb. s „pihenő” és hézagpótló gyanánt egy-egy állati hangutánzót, gyorsrajzolót, bécsi népénekest, franczia, angol vagy spanyol chansonette-énekesnőt és végezetűl: kitanított ökröket, tánczoló és zenélő elefántokat, tudós kutyákat és a többi, és a többi, melyek jámbor megbámúlás végett mind elővezettetnek s leleményes hűhókkal ajánltatnak. „Holnap megint új valami lesz!” „A műsor naponta változik!” ezt olvassuk a falra raggatott, rikító színű nagy papirosokról. Csoda-e, ha a vendégek másnap megint oda mennek, hogy megint más ethnographiai vagy művészeti csodákat és szörnyűségeket bámúlhassanak. S így megy ez tovább.

A sok tingel-tangel, mint minden más gyom, Bécsben valósággal mintha a földből burjánzott volna ki. Mind a harmincznégy külvárosban támadt egy-egy tingel-tangel. Hogy némelyikében mily silány volt a nyert „műélvezet”, azt elképzelhetjük. Azonban a sokat gondolkozni és töprenkedni nem szerető nagy tömeg a dagályos, képekkel is ellátott hirdetések által mégis oda engedte magát csődíttetni s tolakodott a szurtos lebújokba, hogy keservesen megszolgált pénzeért valami igazán idegrázót, igazán szemnem-látott, fül-nem-hallott, szörnyűséges dolgot láthasson s mellékesen valami kiszolgált komikai énekes, vagy vendégszereplő soubrette utczai coupletjein gyönyörködjék s amúgy isten igazában kikurjongassa magát. Meg is tette ezt a közönség, a míg csak be nem telt ezzel is egész az elundorodásig.

Mivelhogy e „nemzetközi műintézetek” tulajdonosainak, bérlőinek, művezetőinek és igazgatóinak idő folytán mind nehezebbé vált csupán csak kiváló „művészeket” és „különlegességeket” szerződtetni, a tulajdonképi vonzó erő tehát csökkent: a hiányon, az „igazgató” újdonságok hiján az által kivántak segíteni, hogy kissé ugyan már élemedett és hangjokvesztett, de aztán annál fogyatékosabb öltözékű énekes mamselleket állítottak a deszkákra. Az ilyen csalétek azonban nem volt kapós, sőt láttára és hallatára még a legmakacsabb tapsvihar és elcsendesült és a közönség elmaradozott. Az „egyvelges művészet” ál-múzsájának templomai tehát, a mily hirtelen megnyílottak, ép oly hamar be is zárták kapuikat, s Bécsben mai napság nincs belőlök több kettőnél, legföljebb háromnál. Az „Orpheum”, mely mindjárt kezdetben előkelő lábra helyezkedett s a maga nemében valóban sok érdekeset nyújt, volt a legkiválób „tingel-tangel”. De valamennyi ily helyiség, jó vagy rossz, mind kárára volt a szinházaknak, melyeknek sokkal magasabb hivatása van. A népénekesekkel, dalcsarnokokkal és más hasonnemű mulató helyekkel egyetemben ezreit vonták el tőlök a látogatók, kik különben híveik maradtak volna.

Hogyan mulat még Bécs ezen kivűl? azaz hogy mulat a bécsi nép? Nos hát itt is áll az, hogy kiki a maga módja szerint lehessen, ha nem is boldog, legalább jókedvű. S miért is ne? Hisz vannak oly mintaszerű elégültséggel megáldott, az élet örömei iránt táplált igényeikben oly bámúlatos szerénységű emberek, hogy szinte csodálatunkat érdemelnék ki, ha, közelebbről tekintve, nem inkább jó izű kaczagásra fakasztanának. Egy kis sétaút Bécsen keresztűl és Bécs körül számtalan példával bizonyítja, hogy az embernek voltaképen mily kevésre van szüksége, hogy meg legyen elégedve. Ha százszor megyünk végig ugyanazon az úton, százszor fogunk találkozni ugyanazokkal az emberekkel. De azoknak a fele sem rendes üzleti dolga után jár, hanem csak üdűl és mulat s a megszokott módon tölti el szabad idejét.

A jó Istennek, köztudomás szerint, mindenféle kosztosa van. Eredeti példányok megalkotása által gondoskodott arról, hogy a világ túlságosan egyhangú ne legyen, s már épen életmódjuk egyformasága bélyegzi az egyes példányokat eredetiségekké. Vegyük legelőbb is a „mezei csöndet” kedvelő embereket. Nem törődnek ezek a körülöttük járó-kelő embertömeggel, nem világra szóló eseményekkel és meglepő változásokkal, saját ártatlan hajlamaik kielégítésére gondolnak csupán s ez okból az egész éven át, de mindennap és ugyanabban az órában mindig ugyanazokat a pontokat keresik föl, bármi történjék, bármi nevezetes látni való kinálkozzék is egyebütt. Bohó, de ártatlan és szerény teremtések.

Így példáúl az egyik, a kiről pedig még nem mondhatni, hogy életúnt volna, de a ki mindazonáltal mégis csak az örök enyészet helyén érzi magát egészen jól, ezredikszer látogatja meg a temetőt s a sirhalmok díszitésében gyönyörködik. Újra meg újra elolvassa a sírköveken az előtte már rég ismert felirásokat; megkisérli, a mi már százszor nem sikerült neki, a kibetűzhetetlen szavakat megfejteni; lemásolja a sírverseket; jegyzékbe veszi a romladozó síremlékeket is s (névtelen) levelekben emlékezteti az elhúnytnak „hihetőleg” jó módú rokonait a kegyelet kötelességére s így játsza a „temető lelkiismeretét” s gyakorolja önkényt a „temetői felügyelő tisztét”, a mi szintén lehet gyönyörűség. Az alatt egy másik minden áldott nap délutánján megjelen a legelőkelőbb kerületek templomajtajánál, hogy ott a temetési és menyegzői vendégeket kritikai szemmel megfigyelje, a megrendelt bérkocsikat számba vegye s számukat a hasonló esetekben, hasonló vagyonú családok által megrendeltekével egybehasonlítsa. Ezek az állandó foglalkozásai, illetőleg „mulatságai” ama szerény embereknek, kik a kevéssel beérésnek és a „gyönyörködés oekonomiájának” példányképei, a milyeneknek még alább is bemutatjuk nehány fajtáját.

Különösen szervezett emberi teremtéseket, tökéletességre fejlett „megfigyelők”-et ismét csak a víz mellett találhatni. Az egyik „halászatot” űz – ha ugyan ez esetben elmondhatni, hogy „űzi”, – de legalább igaznak bizonyítja be órák hoszszáig tartó, többnyire eredménytelen kitartásával azt az állítást, hogy az ember a legtürelmesebb teremtése a földkerekségnek. E dolgában hatalmasan támogatja a szomszédja, a ki ebben a szakmában még nagyobbszerű dolgot mível, a mennyiben ő nem is cselekvő, hanem csak szemlélő szerepet játszik s beéri annyival, hogy a „koczahalász” ügyetlen mesterkedéseit és sikertelen halfogási kisérleteit nem csekélyebb kitartással nézi. Ezekhez a békés idővesztegetőkhöz társúlnak, illendő távolságban, a hivatásszerű pincsi- és pudlinyírók és vizsgálatot tett kutya-mosók komoly, szintén hallgatag csoportjai; izmos alakok, kik működésük fontosságáról s akadémiai tökéletességéről bensőleg meg vannak győződve. Ezeknek nem kevésbbé megvan a magok állandó közönsége, mely őket figyelmével tiszteli meg, s mely, ha a „saison”-nak vége van, ugyanazzal a türelmes hidegvérrel szenteli oda osztatlan figyelmét a hólerakás és jégszállitás munkájának, vagy partigazításkor a dallamos czölöpleverésnek, a tető-zsindely, kehlheimi lemez, gránitkoczka és kősó partra rakásának, vásári napokon a gyümölcsös hajók kikötésének, stb. Mindezeket az embereket csak a víz bírja magához vonzani s házaikból is csak ez csalja ki.

Az „új-bor” mellett. Schliessmann Jánostól

Mások meg ismét éjjel-nappal ott guggolnak a cserjésben meg a mezőn. Nem épen valami szabadalmazott sportot űznek ők itten, de épen a tilalom ingere az, a mi nálok győzedelmeskedik. Egy kis vadászat hálóval, csapó kelepczével és tőrrel, egy kis tilos madárfogás, – ez oly élvezet, melynek kedveért szivesen éheznek és szomjúhoznak s tűrik az időjárás bármily viszontagságait, s nemcsak hogy órák hosszáig tartó gyalogolást koczkáztatnak, de koczkáztatnak még többet is, azt, hogy a tilosban kapják őket. De sem birság, sem fogság, sem a legérzékenyebb elagyabugyáltatás nem birja őket kigyógyítani szenvedélyükből, melyet csak az tud megérteni, a ki osztozik is benne.

Kicsinyléssel nézik le az efféle „ordináré” mulatozásokat Fortuna istenasszony ama kedvencz gyermekei, kiknek van módjuk rá, hogy ha nincs, elő tudják a módot teremteni, hogy vagy a gyepen tündököljenek s szabályszerű toiletteben, az ahhoz értő szakember pillantásaival és szójárásával vegyűlhessenek a kocsi- és lófutamokra tett fogadásokba, s mellékesen talán tulajdon fogatkájukkal is feltűnjenek; vagy hogy, mint tökéletes vadászok, teljes patent fölszereléssel hódoljanak a nemes vadászati élvnek, vagy legalább valamely külvárosi lövészegyletbe beiratkozzanak. Ugyanez alá az előkelőbb rovat alá tartoznak a kocsiskodó és lovagló, a galamb- és kutya- s a különböző fajú és nemű lövő sportnak úgy valódi, mint csak „plátói” hívei. Mindenki kontár, „Pfründner” és „Sumper” nekik, a ki az ő dolgaikban nem járatos, s nem is tanácsolnók senkinek, hogy e tudományos körökben, a nélkül, hogy az érintett szakmákat teljesen kitanúlta s a megállapított szójárást alaposan elsajátította legyen, szerénytelenűl szót emeljen s észrevételeit tán azon a közönséges nyelven merészkedjék előadni, melyet mindenki megért.

Vannak ismét mások, kik sokkal szerényebben lépnek föl. Nem követelnek a magok számára különös kiváltságokat, nem kivánnak a világ előtt „gavallérok” gyanánt feszíteni, sem pedig igénytelen személyöket valamelyes „nimbus”-szal venni körül. Nem akarnak egyebet, mint épen „azt a kis megélhetést” és talán még valamicskét ráadásúl. Azonban ezeket, az őket környező nagy szükség daczára is, csak nagy ritkán hallhatni komolyan panaszkodni; hisz ők az élet legcsekélyebb örömeiről és kellemetességeiről is önkényt lemondottak, le a különben is „nélkülözhető” élvezetekhez való minden jogról s azt hiszik, hogy meg lehet élni „így is”, csak „ép, egészséges” maradjon az ember. Az örökségből kitagadottaknak tekintik magokat, s nem is tartanak számot semmi örökségre. Azok mintájára, a kik a kevéssel megelégedést a legszélsőbb túlzásba vitték, élvezeteik választékát ők is csaknem az üres semmire korlátozzák. Nem táplálnak a sorstól mindenekkel megáldott „felső tízezer” ellen semmi gyülöletet, sem az ezek után következő sok ezerek ellen; az irigység meg épen távol vagyon tőlök. Ezek a valódi emberbarátoknak ama jó indulatú osztályát alkotják, kiket kielégít már az is, hogy többi polgártársaik nagy tömege a maga izlése, a maga tehetsége, aztán meg az időjárás és időszak szerint úri módon élvez. S ezért ők komoly őszinteséggel csodálják meg a csengő-bongó pompás fogatokat a corsón, oda állanak az indulóházak elé s nézik az érkezőket, nemkülönben a világ minden tája felé széledőket; a szinházak és báli helyiségek bejáratainál ott szemlélik a vendégek ragyogó öltözékeit s úgy tudnak örűlni többi felebarátjaik örömeinek, hogy a szentirás sem követelhetné nemesebb értelemben. Ha mégis valami különösen élvezetes napot akarnak engedni magoknak: akkor kigyalogolnak a Schmelzre s ott végig néznek egy fegyvergyakorlatot, vagy épen valami nagy katonai parádét, a mint hogy – különben is nyugdíjas és kiszolgált katonák levén többnyire – nem csekélyebb érdeklődéssel kísérik az újonczok begyakorlását, az őrváltást, az agg harczosok kivonúlását vagy épen a kis gyermekek játszó tereit is.

Mekkora távolság van e galambtermészetű, meg ama lármás emberek között, kik mint ismeretes, szenvedélyes „újbor-kóstolók” egy egész külön osztályt képeznek, s a kiket minden kigondolható időben, örökké egész bizonyossággal ott találhatni, a hová „az Atyaúristen a karját kinyújtotta”, tudniillik a külvárosi csapszékekben. Ezzel aztán (kellemetlen ugyan, de egyátalában ki nem kerűlhető) azt is fölpanaszoljuk, hogy annak a felekezetnek, mely az „újbor” – a „Heuriger” – tiszteletére egyesűlt, Bécsben rengeteg lélekszáma van, hogy a város apraja, nagyja, és pedig mind a két nemből, ennek a hívei közé tartozik. E lebújok és vándorló sátorkorcsmák látogatóinak túlnyomó nagy részénél nem az a fő dolog és a tulajdonképi czél, hogy szomjúságát a szőlő idei levével oltsa el; nem; – e helyeken az itt leginkább burjánzó s itt minden alkalommal előforduló „hecz”, a „Grand-Ramasuri”, aztán a vaskos „Urulk”, a „lármás beszéd” és egyéb, sokszor botrányos „tréfa” az a mágnes, mely a zajosabb mulatságra mindig készen álló e népet a „karczos”-nak, (melynek a bécsi ember „Gerebelte” és „Schmeckete” fajtáját ismeri) ez ismeretes köreibe be-bevonja.

Nem tagadhatni ugyan, hogy e helyiségekben, a hol a túlságos tisztaság nem tartozik a szigorú szabályok közé, az erősen „neki vídámodott”, csapongó s gyakran kötekedő czimborák e lármás, kurjongató, daloló, tomboló és kaczagó tömege között imitt-amott csendes, békés, senkinek nem vétő alakok is találkoznak, kik szótlanúl gurnyasztanak poharuk mellett s áhítattal emelik ajkaikhoz a zöldes nedvet. Azonban e „stílszerű ivók”, a kik ide csak betévedtek, ezek az ivók, a kik azért isznak, hogy igyanak, ezek a mintaszerű „csendes korhelyek” az ily zsibongó helyen mindig aggasztó kisebbségben vannak, s mint valami óriási bába-kalácsban a mazsolaszemek, csak ügygyel-bajjal fedezhetők fel. A nagy többség a határtalan tombolás híve, s ennek a „karczos” forrásainál, ősrégi hagyomány szerint, állandó tanyája van.

A bécsiek egy fajtája valóságos szaktudománynak tekinti, hogy mindig tudja hol kapható a „legjobb új-bor”. Megbízható szakértő férfiak elindúlnak önkényt, s állítólag csak a közügy érdekében, a nagy vándorútra s ma Nuszdorfban, holnap Sieveringben, holnapután Heiligenstadtban, később aztán ismét Ottakringben vagy Währingben, Weinhausban vagy Grinzingben, vagy épen a már nagyon „alászállott”, de azért még mindig népszerű Hernalsban, stb., kóstolgatnak a már évek óta jó hírben álló „Leitgeberek”-nél (korcsma-gazdák) az utolsó termés nedvéből, vagy a legújabb próbakeverékből. Ha ízlik: villámgyorsan fut a híradás s megindúl a zarándoklás az új búcsújáró hely felé. Ha a kivonúlás meglehetős rendben megy is végbe s a különböző karavánok minden nagyobb föltünés nélkül érkeznek is rendeltetési helyökre: az a hangulat, melyet már ott találnak, a dorbézolók zsibongása, a nagyon kevert társaság vad „topsy-turvy”-ja csakhamar hasonló kedvvel tölti el az újon érkezteket, kik a kiadott vezényszót azonnal megfogadják s egyhangúlag rázendítik ők is a csatakiáltást, mely a „hernalsi vulgata” eredeti szövege szerint ekként hangzik: „Adjátok el a ruhámat, mennyországban vagyok!”

Folyvást új meg új csapat érkezik. A szaporodással nő a zaj is, egész a kábulásig. A zenészek – az Istenben boldogúlt, nagyhírű „Grueber Franzl” tanítványai és utódai, ki az ő kedvencz hangszerén „az édes szavú fán” (a klarinéton) egykor nagyszerűen játszott – a „legandalgóbb” tánczokat játszák. Nyalka bérkocsisok és gömbölyű mosónők szolgáltatják a zenekiséretet a „dísz-asztaloknál”, a hol a „spendirhózlis” maecenások szoktak ülni, a drastikusan népies nótákat művészileg begyakorolt fütyüléssel, újjcsettentéssel és jodlirozással kisérve; a birbicses asszonyok legelőkelőbb pártfogóikkal enyelegnek s kelepelve magasztalják óriási szarvacsaikat, koszorú-fügéjöket s egyéb különlegességeiket; a tele poharak és kőkorsók tuczat számra repülnek a vendégek feje fölött a pinczérek kezeiben; szédítő a zürzavar. Ebbe az örömújjongásba, zajba, dalolásba és hangos kaczagásba most már sivalkodás és nyöszörgés is vegyűl; az álmos, nyüglődő s már nem egészen józan gyermekek sírása, s e miatt végre a hazatéréshez is hozzá czihelődnek; előbb azonban még „maskarádét” is csinálnak, kölcsönösen felöltvén az egymás ruháját, kalapját a különböző nembeli vendégek. Ez a bolondosdi új kaczagást idéz elő, mire kimenet közben bekebelezik még a legutolsó, de egyúttal leg is leghosszabb „díszkortyot a karczosból”.

Most hát végre künn volnának az utczán. Nem hallani sem „Evoë”-t, sem „Eleleu”-t, mint a Dionysos-meneteknél hajdanában; de a csoportokban vonúlók mindazonáltal élénken emlékeztetnek a mesés kor satyrjaira, silénjeire és maenadjaira. A bécsi külvárosi „roham”-bacchanáliák nem kevésbbé furcsák, mint azok lehettek, a melyeket Semele magzata vezetett, habár itt a fiaikat nem tépik is szét betű szerint a fölizgatott anyák, mint a hogy az hasonló alkalommal a szegény Pentheussal megesett. Az „idei karczos” bécsi „tisztelete” réges régi s nem is föltétlenűl kárhoztatandó szokás, mert vannak eredeti, vidám és egészen elfogadható vonásai. Hogy ez a históriai cultus gyakran nem igen díszes jelenetekkel, kihágásokkal is jár, s a vámvonal és az utczák rendőrségének, különösen a kalendáriumban vörössel jegyzett napokon, gyakran „hivatalos kötelesség teljesítésére” is alkalmat szolgáltat: annak oka talán szintén a könnyen fölpezsdülő „bécsi vér”, aztán meg a kissé erős, tüzes és izgató bécsi bor.

Más felé, mint a merre a borkedvelők az ő megszokott vándorlásaikat irányozzák, veszik útjokat a barna árpalé hívei, az u. n. „Biermanok”. Forrásánál keresni föl az üdítő kortyot, ez az ahhoz értő sörivó életelve, kinek hitvallása e három ágazatból áll: „Friss csapolás!” „Ne pezsegjen!” „Hab ne legyen rajta!” Ezek a követelmények lebegnek előtte, mikor ott ül a „laboratorium”-ban, mármint a sörfőző házban és pedig a kerti ivóban, a teremben vagy a csarnokban, melyek ünnep- és vasárnapokon mindig biztosak lehettek, hogy rendkívüli látogatottságnak fognak örvendhetni, – s a mennyiben még megvannak, – ma is biztosak róla. Néhány évtizeddel ez előtt még legalább is egy tuczat ilyen serfőző ház volt Bécs környékén s a városban magában is, melyek mind nagy hírben állottak s hitelöket meg is érdemelték, s a hová sűrű rajokban vonúltak a szomjúhozók és sörre áhítozók. De úgy Schellenhof, mint Jedlersee, valamint a Gambrinus híveitől az előtt sokat látogatott más ily helyek ma már elenyésztek és elfeledvék, s csak Hütteldorf és Liesing, másodsorban még Brunn és Nussdorf s Dréher schwechati új telepe szolgálnak oly pontokúl, a hová a vállalkozóbb szellemű, sörre szomjas zarándokok, tömör oszlopokban, zsúfolásig megtöltött vasúti kocsikban vándorolni szoktak.

A bornak és sörnek e szabadalmazott Mekkái felé való ily tömeges zarándoklás, bizonyos helyeknek ez az ezerszeres megszállása a bécsi emberre nézve (a ki már úgy született, hogy az egy helyben ülésre semmi hajlamot nem örökölt, sőt inkább minden időben kész „házi szökevény”, szenvedélyes szellőző, sétáló és kiránduló természetű) egyúttal vasárnapi mulatság, üdülő kúra, „Spritzfahrt” és tourista kirándulás, szóval „Landpartie”, a hogy ő nevezi, s oly megszokás, melyet mulaszthatatlan testi kötelességének tekint. A bécsi ember a legszenvedélyesebb „kirándulgató”, s a földi élvezeteknek ezt a faját talán ő találta föl is. Annyi bizonyos, hogy egész művészetre vitte, a mire őt lakóhelyének fekvése is ingerelhette, mely a csábító tájképi szépségeknek egész koszorújától van körülvéve. E környéknek csaknem minden pontja egy-egy bájos idylli képnek, egy-egy kis paradicsomnak volna nevezhető. Hiszen már 60 évvel ezelőtt valóságos hálaéneket dalolt egy lipótvárosi kedvelt bohózatban a hírneves „Cilli”, egy kis dalt, mely a bécsieket lelkök mélyéig meghatotta, s melynek naiv szövege így hangzott:

Csak még egyszer vágynám látni szép hazán zöld tájait, Ah, csak még egyszer bejárni Dunánk vidám partjait!

Währing, Dornbach, Döbling, Hietzing, Még csak egyszer lássalak, S téged Weidling, a hol oly szép Kék ibolyák nyilanak! stb.

„Bécs környéke!” Benne van e két szóban minden, a mi szép, a mi a szivet földobogtatja, a lelket örömmel tölti el s a legbánatosabb embert is kibékíti sorsával. Bécs környéke! Ki látta, ki nézte meg a nélkül, hogy el ne vitte volna hirét világgá? Hol van az a város, mely Istentől ennyire meg volna áldva s a boldog Bécscsel megmérkőzhetnék?

Zokon veheti-e a torony magasságú falak közé szorított embertől, hogy – mihelyt szeme megpillantja a tikkasztó óriási város kapui előtt a smaragdszín domblánczot, – oda vágyik a lombos fák hűsítő árnyába s azt hiszi, hogy ha keresztül sétál az illatos réteken és virúló mezőkön, ott jobban fogja érezni magát, mint rekedt levegőjű lakóhelye szűk folyosói és sikátorai között? Kivált hogy ha a messze távol zöldelő erdő palástjából vagy egy tágas kilátást nyújtó magas, szellős terraszról egy-egy barátságosan hivogató, jó hirű étkező hely integet feléje, azzal biztatva a vándor útast, hogy gyalogútja netáni fáradalmaiért bőséges jutalmat nyerend s nektár és ambrozia kínálkozik eléje, keresztény ízlés szerint átváltozva valódi grinzingivé, habzó schwechativá és gyenge rántott csirkévé czukorborsóval! Tehát csak „előre, kifelé, – mihelyt csak lehet!”

Kirándúlás a szabadba. Greil Alajostól

Mihelyt lehet! „Itt a bökkenő!” mondja Hamlet. Ah, fájdalom, az erdő zöldjének, az enni és inni valók fűszerének ez az eszményképe nem mindenki számára válik markolható és élvezhető valósággá. Száz meg száz emberre nézve elérhetetlenek ezek a földi javak, kiknek tehát kevesebbel kell beérniök. Az ilyenek is elmondhatják, hogy „egy ebédet egy mezei sétáért”, mert ők csupán azokra az üdűlő helyekre juthatnak el, melyek a vagyontalan, szegény és nélkülöző emberek közös gyülekező s menedékhelyei, értjük azokat a városi közkerteket, melyeket a jótékonyság és nemesszivűség épen a vagyontalanok számára alapított és nyitott meg nagylelkűen. E helyek alatt természetesen nem értendők azok a divatos találkozó helyek is, a hol, mint például az elegans „Népkert”-ben és az előkelő „Stadtpark”-ban főkép a „szebbik nem” ad egymásnak találkozót; hanem értendők azok a többi kertek, melyek a nagy közönség számára állanak megnyitva s melyek leginkább csak azokkal az emberekkel népesülnek meg, a kiknél rendesen a nap a szakács s a legszigorúbb takarékosság a pénztáros. A „Landpartie-csinálók” (nagyok és kicsinyek) azért még e szegény emberek mellett is többségben vannak itt Bécs városában.

Gyerekestől, mindenestől vonúlnak ki már pirkadó reggel; egyik részük a vasúti indúló házakhoz, a másik a társaskocsik állomására. Vagy pedig befogják az apostolok lovát, olykor még messzebb eső útakra is, mert van a touristáknak és kirándulóknak egy külön fajtája: a nagy erejökkel és járótehetségökkel kérkedőké, a kiket csak az erőfeszítő, lélekzet-elfojtó, izzasztó, egész az összeroskadásig fárasztó „séta-út” bir kielégíteni. Hiszen csak kell, hogy az ember a saját maga és „pályatársai” hősi kitartásáról elmondhasson egyet-mást az álmélkodó hallgatóságnak is!

Az új kor közlekedési eszközeinek csaknem mesés gyorsasága már a stiriai Alpeseket és más „külső országi” tájakat is „Bécs környékébe” vonta ugyan, s a „semmeringi kirándúlások”, például a vándorlások időszakában ezernyi embert vonnak el innen minden áldott napon; de a „vidékre rándúlgatók” zöme és többsége beéri a közvetlen környék nem kevésbbé festői, de kényelmesebben és olcsóbban elérhető tájaival is, különösen pedig a regényes „Wiener Wald”-dal s ott is nagyon élvezetesen tölti idejét.

Vidám egy látvány az, mikor a csoportok, az erdő sűrűjéből előbukkanva a lehető legkényelmesebb öltözetben, a hegyek oldalain alá felé vonúlnak a mezei útakon. Ki vannak pirúlva s porral is belepve; azonban bosszúságnak vagy lehangoltságnak nyoma sincsen rajtok. Sőt ellenkezőleg: nevetnek és dalolnak, az előcsapat meg talán még „muzsikál” is, mivelhogy gitár és harmonika nélkűl egy tisztességes bécsi polgár kirándúlás a vidékre el sem is képzelhető. A fiatalság roskadásig tele van málházva ennivalót rejtegető csomagokkal, vagy a legkisebbik új nemzedéket kell czipelniök, vagy kerekes kocsin tolniok, mely utóbbi szállító eszköz elősegítésében nem ritkán még „négylábú vonóerő”, valami jámbor komondor kutya is segédkezik. Ha szép, árnyas helyre jutottak, az egész társaság a fűbe heveredik rövid pihenőre, az élelmi szállítmányból előszed egy kis előleges falatot, aztán fölszedelőzködik s ismét tovább vonúl vidáman, sietve. Mikor aztán a czélpont, a leginkább megfelelő, legkevésbbé háborgatott kis térség el van érve, fölütik a főhadiszállást s megkezdődik a mulatság voltaképi ünnepe: az ebéd künn a szabadban! Mily jól esik itt aztán minden falat étel, minden korty ital, mily öröm sugárzik minden szemből s még a földi teremtmények között a leginkább zaklatottak, a szolgáló meg a mesterinas is úgy találja, hogy mégis csak szép a világ! Tréfával, játékkal telik el az idő és ha aztán szelid csillagfénynél haza felé indúl a karaván s kiki megérkezik a maga szűk négy fala közé: fáradt ugyan, „mint a kutya”, de azért végtelen megelégedést érez lelkében, ha az egész, kissé környülményes és fáradságos vándorlás úgy ment végbe, a mint a programmban előre kifundáltatott, – a mi persze nem mindig esik így. De akár hogy esik, a bécsi ember nem ismer semmit a világon, a mit többre becsülne, mint egy „kirándúlást a vidékre”, még ha csak félig sikerült is az.

A schönbrunni parkból. Greil Alajostól

Aztán sokba kerül az ilyen mulatság? Nos hát, a hogy veszszük. Az efféle „családi kirándúlás”, ha, mint rendesen, szerény korlátok között tartják, kevesebbe kerűl, mint kerűlne az, ha a család feje a kuglizóban vagy a verseny-pálinkázásnál – bécsi műnyelven „Preis-Schnapsen” – vagy a tarock-asztalnál töltötte volna el vasárnapi üres idejét, vagy pedig „pajtásaihoz” csatlakozva, részt vett volna azok „vállalkozásaiban”. Itt is áll az a szabály, hogy „teszi, a ki teheti”. Van ugyan rá eset, a mikor az is teszi, a ki nem teheti; de az, a ki „nem bolond, hogy ilyen kutya melegben a napon csavarogjon” s a ki sokkal kényelmesebb, semhogy kitegye magát az erős gyaloglásnak, vagy a vasúti pénztárak előtti taszigáltatásnak és annak, hogy az omnibuszok körűl egész csatákat vívjon egy ülőhelyért: az beéri azzal, a mi a legközelebb s legkönnyebben elérhető. Kibandúkol a Lerchenfeldre a „boros flaskó”-hoz, Fünfhausba a „Kohlkreunze”-hez, vagy a két „pilseni” raktáraihoz, vagy más sörházhoz, melyet a hir épen szárnyára kapott. Vagy pedig – miután övéivel a lainzi „Polgármesternél” kitűnő kávét szürcsölt, – változatosság okáért kimegy minden szent időben egyszer a schönbrunni csodaszép kertbe, vagy hive marad az ő Praterjének. Schönbrunn és a Prater, – ez a bécsi élet élvezeteinek föle, szine, java!

A Nép-Praterben. Schliessmann Jánostól

Nem kivánjuk e helyen részletesen leirni a világhírű császári kéjpalota és kertje elragadó szépségeit. Mi itt csupán a látogatókkal foglalkozunk, kik túlnyomó többségükben Bécs népét képviselik, a „népet” e szó legjobb legkedvesebb értelmében.

Szép verőfényes vasárnap délután kell e százankint, ezrenkint bevonúlókat látni, magok viseletét megfigyelni, hogy Bécs lakosságának valódi értékét és érzelmeit érdemök szerint méltányolhassuk. Valóságos áhítattal, tisztelettel teljesen halad e tömeg félénk, lassú lépésekben a gondosan ápolt útakon, minden fordúlatnál a csodálkozás, az elragadtatás hangjait suttogva. Még a legzabolátlanabb is megfélemlítve, megszelidítve érzi itt magát a látvány kimért előkelősége által, s hálaérzettel telik el a magas kegyért, hogy a kertek e legszebbikét látnia megengedtetett. Csak mikor a parknak a nép ajkán „menageriá”-nak nevezett tarka lakosságú részlete feltűnik, csak akkor torlódik össze és kezd hömpölyögni a türelmetlen tömeg, s a kedves ifjúságból kitör az újjongás és örömkiáltás, melyet tovább már nem bir visszafojtani. Hogy tombol örömében, hogy hullámzik a majom-kalitka előtt a négykezű akrobaták fáradhatatlan, furcsa mutatványai láttán, aztán meg a mulatságos, lompos medvék ketreczénél, az elefánt-ház rácsozatánál, a rengeteg madár-ház előtt! Hogy repülnek itt az órák s még a legtelhetetlenebb mindig evő s mégis soha jól nem lakott ember is megfeledkezik itt szokott farkas-étvágyáról s beéri most az egyszer a nézéssel is. Oh Schönbrunn! te bájos mulatóhelye a felnőtteknek, csodák világa a gyermek szemében! Ha a „szorgalom és jó magaviselet” jutalmi váltójának lejárati ideje közeleg, abban az igéretben van megjelölve a törlesztési mód, hogy: „Jövő vasárnap Schönbrunnba megyünk!” És van öröm; fiú, leány kiáltja: „Hahó, Schönbrunnba megyünk!”

Egész más képe van Bécs második „világ-csodájának”, a Prater-nek. Itt nincs semmi korlát; szabadság, fesztelenség a jelszó, mesterkéletlen, naiv életkedv pezsdül föl, a gondolat és érzés közvetetlen, nyilt kitörésben nyilatkozik itten.

„Mit csinál a Prater, mondd: virít-e még?” így hangzik a dal az „Aline”-ben s a meddig német szó hangzik, mindenütt énekelték a bécsieknek e legnépszerűbb dalát valamikor. ha valahol, itt lüktet a bécsi népélet vére a leghatalmasabban; ha valahol, itt találni föl még az igazi, tiszta, keveretlen bécsit, jelleme sajátos vonásaival, kendőzetlen természetességében! Éljen a Prater, az élet minden örömének ez Eldorádója!

Csak a helyi hazafiság nyilatkozik-e vajjon az efféle fölkiáltásokban? Egyátalában nem. A ki ezt a festői, természetes parkot bejárta valaha, még ha a legfagyosabb, legirígyebb, kákán csomót kereső volna is, lehetetlen, hogy a Prater természeti szépségei, eredeti bájainak tarkasága el ne ragadta, meg ne bűvölte volna. Festői csoportokat alkotó tisztásai, számtalan ligetei, berkei és rétjei a legellentétesebb tájképeket nyújtják: emitt nyüzsgő, zsibongó, vidám zaj, amott csendes, méla nyugalom. Grillparzer e zöld erdő-sziget árnyas csarnokaiban költötte „Sappho”-ját, Lenau az ő megható dalait; számtalan szerelmes pár itt cserélte ki első esküjét, – s egy puskalövésnyivel amodább rakonczátlan korhely társaság zajától, tombolásától, kaczagásától és pohárcsengésétől reszketett a levegő. Amott túlnan, a „Nobelprater”-ben sétál és lovagol az „élite” és a mi azt hiszi, hogy ahhoz kell tartoznia; – itt meg a Nép- vagy „Wurstel”-Prateren a pokol minden ördöge elszabadúlt. Vagy száz vendéglő, korcsma, csapszék hívogat itt lakmározásra s áldomásivásra; vadnál vadabb művészek mindenféle fajból, nemből, nemzetből és szakmából folytatják itt üzelmeiket coram populo; szárazföldi és tengeri szörnyetegek, emberi és állati torzalakok, jövendőmondók, varázslók, csepűevők és más ezermesterek, kik nagy okosan védelmező deszkabódék alá rejtőztenek, harsányhangú kikiáltók által ajánltatják magokat a jámboran hívő közönség szíves figyelmébe. Kötéltánczosok és akrobaták, sokszor mosott s mindig újból foltozott tricot-ban; a legkétesebb kategóriába tartozó népénekesek s rövidszoknyás, kivénűlt pályatársnőik erőlködnek az ingatag emelvényeken tőlük telhetőleg érvényesíteni éneklő tehetségüket; mellettük jobbra, balra hinták és ördögmotollák, czéllövő bódék, erőmérők, velocipéd- és vasútvonatok, gyaloghajók, panorámák, elváltozó képek, stb., stb. S mindezekre ráadásúl a Prater fő-fő-matadorja, a gyermeksereg „champion”-ja, a régi, kedves, szeretetre méltó „Wurstel”, – e német „Paprika-Jancsi”, – a ki most már szintén kivetkőzött antisemita érzelmeiből, s csak azokat a régi, kipróbált mókáit veszi elő, melyekről már vagy tíz emberöltő soha el nem maradó tapsa, kaczagása megmutatta, hogy milyen jók. Messze láthat szemed, de a meddig ellát, föl nem bir fedezni egy komor képet sehol. Mindenütt csak vídámságtól szélesre nyúlt arczok, mohón leső szemek, ámulattól tátva feledt szájak, hangos kaczagás és szégyenlősen visszafojtott vihogás.

A sűrűn körűlült asztaloknál pedig zsibongás és csevegés, beszédek össze-visszasága mindenféle hangnemből és hangfokozatból; a hordók csapjáról kiapadhatatlanúl csurog a kedvderítő barna nedv, a híg, habzó drága ital a mohón odatartott poharakba; s az általános tolongásban, hullámzásban, zajban és zsivajban, a szitkozódás, kiabálás, zörgés, zűrjéből, fölhangzik – a muezzin egyhangú kiáltásaihoz hasonlóan – az illető árúsok figyelmeztetés: „Kézo! Kézo!”, „Salamini, da bin i”, aztán: „Kenyeret, Sáni, kenyeret!” Bódító egy hangzagyvalék, kápráztató egy látvány, csakhogy – odaülésre csábítja a nézőt is.

„Minden idegen a Sperl-be jár”, mondogaták egykor. Ez a zajos helyiség elnémúlt, mint oly sok más, eltűnt a föld hátáról, csak Schönbrunn meg a Prater maradt meg, megőrizve fogyatkozás nélkül százados hírnevét. Mind a kettő páratlan a maga nemében s a bécsi ember büszke rá.

A „bécsi népélet!” Mily gazdag tárgy annak, a ki le tudná irni! Mi ugyan körszemlét tartottunk fölötte, s megfigyeltük a jó Faviana bennszülött fiát élete módjában, kedvtelései közben, vágyaiban és hajlamaiban a különböző viszonyok között, – de mi minden volna még itt leirni való! Csak úgy futólag kivánunk még egyet-mást megérínteni, mielőtt e fejezetet berekesztenők.

Bécsi czipészinas. Schliessmann Jánostól

Itt van mindenek előtt a zene meg a táncz! A bécsi ember szereti a zenét, a bécsi nő meg tánczolni szeret. Volt idő, – alig egy félszázad választ el tőle, – a midőn Bécs jobb módú polgári házaiban rendszeresen művelték a „classicus zenét”. Mindenütt csak erről vagy arról a négyes-estélyről beszéltek s minden külvárosban ismerték a műkedvelő magánvirtuózokat. Ez most már némileg megváltozott. A családi élet egy kissé meglazúlt; másutt szokás eltölteni a szabad órákat s ma már elégnek tartják a jó zenét csak hallgatni. Aztán hangversenyek és nyilvános zeneelőadások dolgában Bécs már annyira vitte, hogy a ki a fali és hirlapi hirdetéseket olvassa, bátran fölkiálthat, hogy: „Bécsben az ég nemcsak bőgővel van tele, trombita is van benne elég!” Igy hát a zenekedvelő itt egyátalán nem panaszkodhatik, hogy kedvencz élvezetét megtalálnia nincs elég alkalom. Van itt e részben gondoskodás minden néposztályról; mert, a kinek nem engedik az istenek, hogy a conservatorium termeiben, vagy, mint habitué, Bösendorfernél vagy Ehrbarnál tündököljön, vagy hogy a vasárnap délutáni reuniókat látogathassa, annak a muzsikát akár a házába is oda viszik, értjük azokat a számtalan számú sípládákat, melyekben már „benn vannak a legeslegújabb darabok” is, ha ugyan nem tartja csábítóbbnak, hogy a „Burgzene” kíséretében mint ingyenes pártfogó parádézzon. Sokan kikeltek ugyan az uralkodó „werkli-pestis” ellen, de akadtak védő angyalai is, kik a „szegények e zenéje” védelmében a legmeghatóbb érvekkel harczoltak. Legyen tehát a trivialis „kíntorna” is, ha nem épen dícsérve és magasztalva is, legalább „bécsi specialitas”-nak elismerve. A mi a tánczot illeti, tudva van, hogy a bécsi nő abban az irígylésre méltó hírben áll, hogy nemcsak a leghívebb feleség és a leggondosabb anya, hanem egyúttal a legjobb tánczosnő is. Ha meggondoljuk, hogy az „isteni Fanny”, a „táncz múzsája”, bécsi nő vala, s hogy a táncz muzsikális magyarázói és jelképezői, Lanner és Strausz, Adam és Schaner, Morelly és Fahrbach stb. valódi bécsi fiak: tán némi joggal állíthatjuk, hogy Bécs, a mindig vídám, derűlt város, főszékhelye, költő fészke, hazája, egyeteme, Alma mater-je a táncz művészetének, a tánczolásnak. Bécsben minden arra való alkalommal (s néha bizony nem arra való alkalommal is) tánczolnak; a fiatal népnek mindig viszket a talpa; egy kurta, futó összesúgás, egy kicserélt, sokat mondó pillantás, s megtörténik a lehetetlen: tért csinálnak, a hol a legmerészebb kutató se bírna fölfedezni egy talpalattnyi üres helyet s ama csalhatatlan életszabály értelmében, hogy ki a hogy segíthet, úgy segítsen magán: előkerűl még valami hangszer is, mely a szükségben megsegít. Megzendül a legelső hang, a közönség nagyot kurjant, fölkaczag s forgásnak indúl vagy a maga, vagy más tengelye körűl. Szóval van táncz minden áron.

Bécsi mosónő. Schliessmann Jánostól

Bécsi bérkocsis. Schliessmann Jánostól

Meglehet, hogy a farsangi ünnepélyek Rómában, Velenczében, Nápolyban vagy Münchenben, Kölnben, Düsseldorfban vagy Párisban impozansabbak, festőiebbek, ízlésesebbek, s hogy pompásabban vannak kiállítva és jelenetezve: de azt hiszszük, hogy a „bécsi farsang” mégis csak kedélyesebb, mert máskülönben ezt a hírét nem tartotta volna meg egész az alig múlt időkig. S ma talán már megváltozott? Alig venni észre, mert mikor a hivatalos határidő megérkezik, ismét csak megjelen a táncz ördöge s minden zege-zuga fölött a városnak csattogtatja denevérszárnyait s a „dunamelléki Bábel” in floribus van megint.

Lehetséges, hogy azelőtt még jobban járták a bolondját, mint ma; legalább bizonyos krónikákban, leirásokban és legendákban található vonatkozások azt sejtetik. Micsoda pikáns, vagy esetleg tragikus élményekről szólhatna egy-egy tánczterem, melynek neve végig hangzott a világon, ha a „bécsi farsang”-nak valamely hű krónikáját bírnók! Mi mindent nem suttogtak a hires „Mehlgrube”-ról; mily fantasticus históriák jutottak el hozzánk szájhagyomány útján az „Apollo-terem” és nagyszerű tánczvigalmai mesés pompájáról és pazar fényűzéséről; mennyire gyönyörködtünk még mi magunk is a „Birn” és a régi „Sperl” nyilvános tánczmulatságainak előkelő polgári fényében, s mily változáson ment keresztűl az utóbbi helyiség, midőn aláhanyatlása korában a „Walhalla”, a „Diana-terem” s hasonló gyülekező helyek programmjához alkalmazkodott! Tanúlságos, színekben gazdag képet nyújtanak az ily följegyzések a nép vagy város életéről, s egyúttal tanúságot tesznek a bécsi „házi bálok” kelleméről, illedelmességéről és kedélyességéről, melyek európai specialitas számba mentek. Ellenben bohózatos színezetűek gyanánt volnának fölemlíthetők az egykori „Elysiumbeli” groteszk meglepetések; a nagy szabású látványosságok a szintén elmúlt farsangi menetek és farsang-temetések alkalmával, aztán az újabb kor jellemzetes, nyers „alkotásai”: a bérkocsisok, a mosónők és a (jótékony czélú) lumpok báljai és végezetűl a népies öt-krajczáros táncz, mely egynémely külvárosi és környékbeli vendéglő „szalonjaiban” még ma is virágzik, csapos sör és papirlámpa-világ mellett, hepehupás, gödrös padozaton s nagyon hiányzatos „zenekarok” össze-vissza hangzó zenéje mellett.

No de a nép nem sokat törődik holmi aprólékos hiányokkal, fogyatkozásokkal és kívánni valókkal; mulatni akar és – mulat; ez neki a fő. Szemére vetik a bécsinek, hogy született gáncsoskodó. Nos, hát ő bizony meg-megkritizál egyetmást, s csinál is rá egy-két „viczczet”; azonban csakhamar beletalálja magát, ha kifogásai egy-egy éles bon-mot-ban, egy-egy borsos adomában elszellentek, a megváltozhatatlan és megmásíthatatlan helyzetbe, s mint a közmondás tartja: „jó képet vág a rossz játékhoz”. Hiszen a bécsi piaczok legfélelmesebb élczelői, az úgy nevezett „harb” szellemek, egyúttal a legjobb indulatú, legengesztelékenyebb természetű lelkei a világnak s fogalmuk sincs gonosz szándékokról, alattomos ravaszságról, nyers gyűlöletről. Még az apró rágalom és pletyka legszaporább költőfészkeiben: a dohányboltosnál, hirlapelárúsítónál és lottogyűjtőnél, a borbélynál és fodrásznál, a tejes asszonynál és „cselédbeszerzőnél”, a szivárványoskútnál és szatócsnál, a piaczi sátorok között és a templomi padokon stb., stb. is tulajdonképen csak ártatlan természetű „napi újdonságokat” és „személyi hireket” terjesztenek, melyeknek nyilvánosságra jötte (hason érzelműek között) nem érinti valami túlságos fájdalmasan azokat, a kiket illet.

A bécsiek nem rossz emberek. Megvannak, mint a föld egyéb lakóinak, nekik is a magok gyengéi, indúlatai és hibái s olykor-olykor nem haboznak lelkiismeretüket egy-egy cselekedeti vagy mulasztási bűnnel terhelni; de általános védelem szerint elvégre – „ki lehet velök jönni”, nem is tekintve azt, hogy a „dunamelléki ős császári városban”, sok százezernyi ember véleménye szerint még mindig a legjobban s minden kétségen kivűl a legkényelmesebben, legfesztelenebbűl és legkedélyesebben élhetni meg.

Bécsnek – első sorban ezt kell kiemelni – nincsen söpredéke. Kihágásoknak, erőszakos jeleneteknek, a milyenek nagy tömegek összetorlódásánál másutt rendszerint mindenütt előfordúlnak, itt nincsen termő talaja. A legnépesebb népünnepek, mint az annak idején s az ott uralkodó nagy tolongásról és zűrzavarról oly hirhedt brigittenaui és mária-brunni búcsúk is, aprólékos dulakodásokat s jelentéktelen, hamar lecsendesített nemzetközi versenygéseket leszámítva, illedelmesen s a nélkűl folytak le, hogy a „zendűlés elleni akta” fölolvasására rá kerűlt volna a sor, vagy csatatéri bulletineket kellett volna kibocsátani. A mi Bécsben „félelmetes” elem, az az ő éles, gonosz „nyelve” miatt félelmetes. A „Deutschmeister-Edelknabe”, a bérkocsis, a czipész-inas, a mosónő, a székállólegény, a „Naschmarkt furiája”, vagyis a gyümölcsös kofa, a kövező mesterlegény s más efféle „nyilvános jellem”, mindmegannyi élesen kidomborúló fajta és külön útczai alak. Az általuk megtámadottakkal „vesszőt futtatnak” kegyetlen dialectikájuk sorfala között, – de fordúlj egyet s ők magok lesznek azok, kik egy újabb élczes megjegyzéssel az „örök békét” megkezdik, s ha a szükség úgy hozza magával, nemcsak hogy a szele érinti meg őket a nagylelkűségnek, hanem tettel is megmutatják, hogy komolyan érezni tudó, jó szivük van s jó tettekkel bizonyítják be nemes érzelmüket. Erről minden nap tanúságot tesz.

Mindent összefoglalva, nemcsak a derék iskolamesternek, Schmelzl Farkasnak volt igaza, mikor már 1551–ben így dalolt:

„A ki nem él Bécsbe’ meg, Elpusztúl, bár hova megy”,

Bäuerle, az igazi bécsi ember e prototypusa is eltalálta a valót, a mikor Raimonddal és Kronesnével kortársaik határtalan tetszés-zaja közt ezt énekelteté:

„Hejh ott van ám jó élet, én is csak oda vágyom: Csak egy császárváros, egy Bécs van a világon!

Így volt ez, így van ez, s talán így is marad.

Greil Alajostól