Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Végigpillantás az osztrák–magyar monarchia alakulásának történetén.

Végigpillantás az osztrák–magyar monarchia alakulásának történetén.

Néprajzi bevezetés. Andrian-Werburg Ferdinánd bárótól és Hunfalvy Páltól, fordította Király Pál

Azon magasabb rendű különféle nép-egyedek, melyeket nemzetiségeknek nevezünk, mai napság a leszármazásból szeretik a sajátszerűségöket kimagyarázni. Azonban nem tekintve azt, hogy igen nehéz föladat olyan, némileg magasabb fejlettségű népet találni, melynek tiszta családfája volna, a közvetetlen megfigyelés arra tanít bennünket, hogy a létért vívott történelmi küzdelmek, a más népcsoportokkal való versengések sokkal nagyobb mértékben irányadók a nemzetiségeknek a lélektani sajátságait illetőleg. Itt nekünk kivétel nélkűl olyan vegyülék-népekkel van dolgunk, melyek az állami szervezet segedelmével nyertek szilárd megállapodást, s így különböző alkotó részeik politikai, művelődési és társadalmi együvé tartozandóságuk hatása alatt olvadtak egymással lassanként többé-kevésbbé egybe.

Hogy a lakó földek természeti minősége gyökeres hatással volt e történelmi folyamat végbe menetelére, az kétséget sem szenved. A földrajzi állapotoktól függ első sorban e szomszédokkal való versenyharcz, valamint az is, hogy milyen módon és mértékben hatnak valamely népcsoportra a többi csoportok. Ugy szintén a többi természeti föltételek is alkalmazkodásra kényszerítik bizonyos földterület határain belűl a lakosokat és olyan sajátszerű helyi jellemet öltetnek föl velök, mely gyakran közeli rokonságban levő népcsoportokat is igen észrevehetőleg különbözőkké tesz egymástól általános természeti mivoltuk (habitus) tekintetében. A természeti körűlmények lényegesen késleltethetik vagy siettethetik valamely állam különféle fajtájú népeinek az összeolvadását.

Így az osztrák-magyar monarchia felszíne alakúlásának változatossága, egy részének magas hegységei természete már magában véve is tetemes akadálya annak, hogy itt egy egységes népség képződhessék. Az, hogy kelettel földrajzi összefüggésben állunk, igen különféle fajtájú néptöredékeket s mindenféle nehéz küzdelmeket hozott itt össze, melyek a művelődés munkáját vajmi gyakran meg-megakasztották. A klimák ellentétességét is olyan körűlményűl említhetjük, mely az éjszaki lakosoknak délre való terjeszkedését s ezzel együtt az éjszakiak és déliek közti tartós néprajzi összeolvadást, ha meg nem akadályozá is, de legalább nagyon megnehezíté. Természet és történelem az a két hason értékű tényező, melyek monarchiánk néprajzi tarkaságát okozták. Ama törvények változhatatlan hatalma, melyek e két tényező fölött uralkodnak, Ausztriában és Magyarországon olyan társadalmi fejlődést teremtett, mely Európa többi államaiétól sokképen elüt.

Néprajzi és társadalmi-politikai szempontból aligha sajnálható ez a körűlmény. Szellemileg egy fokon álló nemzetiségeink versenyküzdelmében csalhatatlan jelét látjuk az egyesűlt szervezet élénk tevékenységének, úgy szintén a legbiztosabb kezességet amaz elernyedés ellen, melybe a teljesen egygyé olvadt nemzetek, bármily magas fejlettség mellett is, oly könnyen beleesnek. A mi nemzetiségeink hamisítatlan népi mivoltában nem csupán az eszményiségnek és izmos erőnek gazdag kincse, hanem a szellemi tehetségeknek is olyan sokoldalúsága rejlik, mely kezességet nyújt, hogy az osztrák-magyar monarchia a történelmi versenyküzdelemben reá eső föladatokat fényes sikerrel fogja megoldani.

S most vessünk egy általános rövid pillantást elsőben is az osztrák örökös tartományok területén élő népek viszonyainak fejlődésére.

A kőkorszakbeli népességek néprajzi helyzete, mely népségek, mint alább ki fog tűnni, számos és kétségtelen nyomait hagyták hátra a Lajta bal oldalán ottan volt tartózkodásuknak, ez idő szerint még sűrű homályba van burkolva. Nem vagyunk képesek azoknak sem elterjedését, sem általában ama rétegeknek a számát kimutatni.

A monarchia déli részének történelmileg hiteles népségei közűl az illyr népcsalád ágazatai a legrégibbek. Ezek lakták Dalmácziát, Isztriát, Pannoniát, valószinűleg Itália nagyobb részét, meg a Balkán-félsziget nyugoti felét. Hogy az Alpesek területére mennyire nyúltak vala be a nyugoti illyrek, az ma még eldöntetlen kérdés.

Ütközet a quadok földén. Jupiter Pluvius üdítő esővel erősíti az eltikkadt rómaiakat; Marcus Aurelius elfogadja a quadok meghódolását. Bellori Pietro „Marcus Aurelius oszlopa Rómában” czímű rézmetszetes műve után, Siegl Károlytól.

Tekintve azonban, hogy a Dráva és a Száva völgyei szoros kölcsönviszonyt idéztek elő Stiriában, minden esetre annyival inkább föl kell tennünk, hogy bizonyos történelem előtti korszakban a pannonokkal rokon illyr népek az Alpesek területére is benyúltak, mivel azt, hogy ezek valaha az Alpesek déli határán tanyáztak, a régi írók positiv adatai határozottan kimutatják. Így azt a kezdetleges műveltségű népréteget, melyről a laibachi ingoványban talált leletek tanúskodnak, már régóta illyr népségnek tekintették. A laibachi czölöpépítményekénél magasabb műveltséget tulajdonítottak a partvidéki illyr népségeknek és a szigetek lakóinak, kiknél már hellén hatások is érvényesűltek, noha a partvidékeken sajátképi hellén telepek aránylag későn mutathatók ki.

Az újabb kutatások nyomán azonban valószínűvé lett, hogy a benföld, nevezetesen pedig a keleti Alpesek illyr lakosai sokkal magasabb műveltségűek valának, mint korábban vélték. Az Alpesekbeli honi bronzipar régibb része talán egészen ezeknek lesz tulajdonítható. A Krajnától Páduáig és Esteig terjedő bronzpléhek írásjegyei, valamint a Gail völgybeli Würmlach híres sziklafölirata Pauli szerint valamely indogermán nyelvhez, még pedig gyaníthatólag az illyr nyelvágazathoz tartoznak. E leletek földrajzi összefüggése egyenesen a velenczésekig vezet bennünket, kiket Herodotos illyr népnek mond. Az Alpesekbeli régibb bronz-iparban levő hellén kifejezéseket ez által erőltetés nélkűl ki lehet magyarázni.

A nyugoti Alpesekben a rhaetiekkel találkozunk, kiknek származása felől szintén különböző vélemények merűltek föl. Strabo, Livius és Plinius egyértelműleg az etruskusok rokonainak mondják őket. Ez azonban csak azon apró népségek körére látszik vonatkozni, melyek a Ticino s az Ecs völgyében, meg a Pónak néhány éjszaki mellékvölgyében tanyáztak. Minden bizonynyal ide tartoztak az euganeusok, kik azonban már az ős hajdankorban előzettek Este vidékéről s ugyanezért a föntebb említett fölirások jelentését illetőleg már alig jönnek tekintetbe. Verona, Mantua és Trieszt Plinius szerint a tuskusok városai, a rhaetiek pedig azoknak az utódai valának. Hogy azonban éjszaki Tirolnak a régieknél emlegetett rhaeti népségei szintén foglaltak volna magukban az estruskus népcsaládból való elemeket, az még nincs kiderítve.

A Krisztus előtti ezredév közepén kezdődnek azok a nagyszerű mozgalmak, melyek a bojokat Bajor- és Csehországba, a tektoszágokat Morvaország déli részébe, a tauriskusokat a Kárpátok közé, a vindelicieket Svábföldre és Bajorország felső részébe, a hvetusokat a nyugoti, a noricumiakat a keleti Alpesek közé, a karniakat Krajna- és Friaulba, egészen Aquileáig és Triesztig űzték. A senonok, bajok, ligonok stb. a Po egész síkságán elterjedtek s délen egész Anconáig elértek. A IV. században fészkelték be magukat a skordiskusok Macedoniában és Illyriában.

Az itt elszámlált népek mind a nagy kelta családhoz tartoznak. Néprajzi hova tartozóságukról, mi különben is egyike a mai tudomány nagy vitás kérdéseinek, itt nincs helyén fejtegetésekbe bocsátkozni. A klasszikus irók minden esetre egységesűl fogták föl ama népek nemzetiségét. Azt, hogy a legtávolabb keleti vidékekig lakó kelta törzsek valamennyien szoros rokonságban voltak egymással, bizonyítja a nyelvök hasonlósága, mit a vizsgálók mindenkor kiemeltek. Ugyanezt, noha az anyagkészlet igen csekély, az újabb kutatások is erősítik.

A kelták erővel nyomúltak be az illyrek, vagy más útjokba esett népségek közé. Elözönlötték ezeket és részben összeolvadtak velök. Ilyes kelta vegyűletű népek, mint kimutatható, a japydok és valószínűleg a rhaetiek is.

Illyr irás egy bronzlemezen. Fahrnbauer János Györgytől

Némely korábbi fölfogástól eltérőleg a történelem előtti korból származó leletek alapján, valamint a gallusok- és rómaiaknak, úgy a noricumiaknak, rhaetieknek és bojoknak is tetemes sajátszerű műveltséget kell tulajdonítanunk, melynek összehasonlító tanúlmányozása sok bel- és külföldi szakembert foglalkoztat jelenleg.

Kevésbbé fejlődöttnek látszik az alpesi keltáknál a politikai szervezet. Leggyakrabban egymással többé-kevésbbé laza kapcsolatban álló canton-szövetségeket találunk náluk. S habár e szövetségek több helyütt törzsenkénti királyságok képezéseig is eljutottak, korántsem mutatnak föl olyan szilárdságot és ellenállási erőt, mint példáúl a dákok, vagy épen az illyrek államai.

A gyors terjeszkedésnek indúlt római birodalom meg a germánok vitéz törzsei közé levén beékelve a kelták, a Krisztus előtti utolsó század folyamán történt sulyos háborúk után elvesztették uralkodó állásukat s részben lakóföldjeiket is. Azok a véres háborúk, melyeket Róma a Balkán-félszigeten több mint kétszáz esztendőn át folytatott, a skordiskusok leveretésével s az illyr kelták megsemmisítésével végződtek. Germán népek verték le, szórták szét és igázták le őket déli és közép Németországban, a Duna felső- és középfolyása mentén, valamint Csehországban is. Krisztus előtt 15-ben Rhaetiát, Vindeliciát s Noricumot Drusus és Tiberius a római birodalomba kebelezte be.

Mindamellett, hogy a kelták nyilván magasabban állottak a műveltségben, mint a germánok, aránylag gyorsan s a győztes germánok javára ment végbe úgy déli Németországban, mint Csehországban az az összeolvadás, mely eme két népcsalád érintkezésével kezdődött. Azonban még Tacitus is számos kelta néptöredéket ismer nevök szerint, s egészen Attila koráig találkozunk nyomaikkal az egykor uralmuk alatt volt területeken.

Valamivel kedvezőbben alakúlt a római birodalomba bekebelezett kelták nemzeti léte. A rómaiak nem vonakodtak ugyan erőszakos intézkedéseket alkalmazni az ellenszegűlő népek ellenében, mint ezt a rhaetiek, salassok és pannonok eléggé kényszerűltek tapasztalni; úgy szintén a latin nyelvnek hivatalos nyelvűl való bevitele s a bennszülött lakosságnak hadi szolgálatra való tömeges alkalmazása is önként érthető következménye volt annak, ha a római birodalomba új tartományok kebeleztettek be; ez történt a kelta területeken is. Azonban az eddigi közigazgatási, társadalmi és vallási szervezet, melyet Róma már ott talált, érintetlenűl maradt s az egész római korszakon át állami elismertetésben részesűlt. S habár a kelta törzsnek nemzeti továbbfejlődését elnyomta is a római hódítás, annak faji (ethnologiai) különszerűsége római oltalom alatt még hosszú időn át háborítatlanúl fönnmaradt.

A római, világra szóló birodalomban, melynek erői minden irányban foglalkoztatva valának, a római nemzetiség beolvasztó hatása fölöttébb különböző volt. A hol hadműveleti vonalak, vagy valamely természeti, kizsákmányolásra érdemes haszonforrások nem valának, oly helyeken, úgy látszik, csak lassú előmenetelt tett a romanizálás. Igy Plinius Isztriában a római hódítás után még 200 esztendő múlva is négy bennszülött népséget mutatott ki. Ugyan ez az iró Tergestén és Polán kívűl csak öt olyan helységet ismer ott, melyekben rómaiak laknak. Általánosabb sikerűnek látszik a romanizálás Dalmácziában, hol az illyr lakosság közt épen úgy találunk municipiumokat, mint római gyarmatokat.

Noricumot illetőleg az Aquilejából kiindúló romanizmusnak az első támadó pontokat a Száva vonala szolgáltatta. Claudius császár alatt a Dráva vonalát, Vespasianus alatt pedig a Duna vonalát erősíttették meg.

Részletek a watschi situláról (Krajna). Fahrnbauer János Györgytől

Az e vonalon létesített táborok- és váradokhoz kiszolgált katonák, iparosok, kereskedők stb., letelepedése révén lassanként kisebb-nagyobb községek csatlakoztak városi joggal vagy a nélkűl. Laibach, Klagenfurt és Cilli környékén ezen kivűl önálló polgári községek is alakúltak, melyek latin joggal éltek. Claudius alatt alapittatott Aguntum és Teurnia; ezen utóbbi városnak volt alávetve Karinthia nagy része. E tényekből, valamint a föliratok eloszlásából világosan kiderűl, hogy a római műveltséget és nemzetiséget Karinthia, Krajna és déli Stiria fogadták el legáltalánosabban. De épen oly bízvást következtethetjük a föliratokon előforduló személynevekből azt is, hogy a kelta törzs nem csak a síkságon, hanem magukban a városokban is fennmaradt az egész római korszakon át.

A watschi bronz-lemezes öv. Fahrnbauer János Györgytől

Egészen mások voltak a körülmények felső Stiriában egészen a Duna mellékeig. Itt sem municipiumokat, sem gyarmatokat nem találunk, hanem csak föliratokat, de igen csekély számmal. Magában a katonailag később annyira fontos partmelléki Noricumban csak Ovilava gyarmat (Wels) meg néhány jelentéktelen municipium állott fenn. Vindobona és Carnuntum Pannoniához tartoztak. Felső Stiria, a bérczes Alsó-Ausztria, Felső-Ausztria a sóbányák és a sókereskedéssel kapcsolatos helységek kivételével, meg a salzburgi hegyvidék, úgy látszik, nem igen érezték a romanizmus mélyebb hatását. Kivételt tesz e részben a Lungau (Muravölgy) és a Salzach középvölgye Guvaviummal.

Tirol is, a mennyiben Rhaetiához tartozott, sokkal hátrább maradt a romanizáltságban, mint Pannonia. A római elem ide még később nyomúlt be, mint Noricumba.

A népvándorlás zivatarai számtalan, csak rövid szünetek által meg-megszakított beütéseket, pusztításokat, de részben germán néptörzsű telepedőket is hoztak az osztrák területekre. (Igy a markomannokat Stiriába Gallienus alatt.) Mindenek előtt alsó Stiria képezi az Italiába törő néptömegek átvonúlási színterét s osztozik is egyszersmind Pannonia politikai sorsában. Noricum ugyan névleg római tartomány maradt az V. század közepe tájaig, azonban a középponti hatalom az előtt már régóta nem volt többé eléggé erős arra, hogy az éjszaki és nyugoti határok mentén szűntelen elébb-elébb nyomúló alemannokat, herulokat, markomannokat, rugiakat stb. föltartóztassa. Odoaker legyőzte ugyan a rugiakat 407-ben, azonban a határerősségek elszigetelt helyőrségeit meg a római polgári lakosságot visszavonta a partmelléki Noricumból s csak arra szorítkozott, hogy belső Noricumot hatalma alatt tarthassa.

Theodorich alatt történt az alemannoknak rhaetiai területre, valószínűleg Vorarlbergbe való befogadása. Ugyanakkor szállották meg a bajuvarok éjszaki Tirolt meg az Ennstől nyugotra fekvő tartományt. A hajdani rugi tartományban rövid ideig a longobárdok tanyáztak. Némelyek gót maradványokat akarnak fölismerni a merani vidék, meg az Ulten-, Passei- és Sarn-völgy lakosságában, ellenben longobard maradványokat a trentinói lakosságban; de ezt a fölfogást a leíró anthropologia ez idő szerint még semmivel sem igazolja.

Egészen a dunai katonai határok fölbomlásaig diadalmasan fenntartá magát a romanizmus a Dunától délre eső tartományokban; sőt a kereszténység által új hatalmi eszközökkel láttatván el, az első keresztény császárok korában élénk föllendűlésre jutott. Azon körűlmények, hogy minden határhelység és város leromboltatott vagy elszegényedett, hogy e részek Italiától politikai, művelődési és egyházi tekintetben elszakadtak, hogy sok gazdag és művelt elem tova költözött innen, hogy a római uralmat az előnyomúló germánok ellen védelmező keleti gótok megsemmisíttettek, okvetetlenűl érzékeny veszteségére voltak e tartományokban a romanizmusnak, noha még kétségkívűl tetemes számú római lakosság maradt hátra az új viszonyok alatt is a germánoktól megszállott tartományokban, sőt, mint Justinianusnak 656 febr. 17-én Narbodhoz intzett levele tanusítja, az is megtörtént, hogy Rómából nemes családok menekűltek az Alpesek közé. Arról különben szó sem lehet, hogy a rómaiakat erőhatalommal semmisítették volna meg a germán győzők. Már az, hogy nagy számú kelta-román hegy-, folyó- és helységnév maradt itt fenn egészen korunkig, bizonyítja, hogy azok lassanként átalakúlt népességnek a firól fira szállott hagyományai. Különben számos okirati bizonyságunk is van, hogy római néptöredékek egészen a középkor kezdetén túlig maradtak fenn. Valószínűnek látszik ez úgy az éjszaki, mint a déli Alpeseket illetőleg. Az pedig köztudomású dolog, hogy déli Tirolban és Friaulban mind e mai napig vannak kelta-román népmaradványok.

S most vessünk egy futó pillantást a monarchia éjszaki és keleti részeire.

Csehországban a Krisztus utáni első századokban a markomannok, Morvában pedig a Morva és a Thaya folyók mellékén a quadok tanyáztak, s úgy emezek, mint amazok kétségkivűl kelta népmaradványokkal elegyűltek (gothinok Blansko vidékén).

E népektől éjszakra találjuk az Eger folyó mellékén a noriskokat, az Óriáshegységben és a Gesenkén a burokat, vandalokat, silingeket, e csupa germán törzseket, kiket az V. század elején a hunok részint elkergettek, részint pedig leigáztak, mint a markomannokat és a quadokat.

A Kárpátoknak előttünk ismeretes legrégibb lakosai a trák karpok, meg a germán bastarnok. Ezeket a középponti Kárpátokból a kelták űzték ki, s ők aztán éjszak felé a keleti galicziai fensíkra vonúltak, honnan a Dnyeszter völgyén lejárva, gyakori rabló-hadjáratokkal zaklatták a gesek országát és a Fekete-tenger partmellékét.

A Krisztus előtti utolsó században a dákok jeles szervezésű országa törte meg e keleti vidékeken a kelták hatalmát. Soká tartott küzdelmük után, valamint a Duna völgyébe szünet nélkül özönlő új meg új néptömegek, mint pl. a jazigok betódúlása következtében a Kárpátok éjszaki nyúlványai mentén s a keleti galicziai fensíkon egy tarka népegyveleg képződött ki, melyben trák, kelta, germán és pannon néptöredékek egyiránt előfordúltak. Mikor Trajanus Dácziát 102–1 07-ben meghódította, ez sok dákot arra indított, hogy kivándoroljon Galicziába. A mai Bukovinában ama korban, t. i. a Krisztus előtti II. században, a trák népcsaládhoz tartozó kiszobokokat találjuk lakosokúl saját királyaik alatt. A trak-fajtájú bessek (Βεδδοι)neve mind maig fennmaradt a Beszkidek elnevezésében.

A Kr. előtti I. században értesültek a rómaiak a szlávokról (venedek), mint a gótok és skirek keleti szomszédairól. Hogy vajjon a gótok a II. században a szlávok viharos előnyomúlása miatt vonúltak-e el a Visztula mellékéről dél felé, az kérdéses.

Bronz kard Hallstattból. Kozeluch E. rézmetszete után.

A III. században a birodalmi útak térképe már följegyzi a venedeket (szármaták) a Kárpátokban, de nyilván csak mint vándor hordákat, nem pedig mint állandó lakosokat. A IV. század végeig azonban keleten a hunok, nyugaton pedig a gótok és gepidák föltartóztatták a szlávok további előnyomúlását. Hanem aztán a hun birodalom megdőlése, a germán népeknek keleti lakóhelyeikről Italiába, „a germán népek sírjába” való egymásutáni elvonúlása, s végre a gepidák országának bukása megoldotta a szláv néptömegek fékeit. A vendek a VI. század végén a Kárpátokig és az Elbéig jutottak el. Úgy látszik, hogy szintén ebbe az időszakba esik különböző szláv törzseknek Galicziába és Csehországba való bevándorlása is. Valószínűleg ugyan ebben az időben vándoroltak az Al-Duna mellékéről föl felé a szlovének is, részint szövetkezve az avarokkal, részint harczolva is velők. A VI. század közepén már a Száva mellékén, nem sokkal azután pedig már az alpesi tartományokban foglaltak állást. 602 és 611 közt Isztria és Dalmáczia állandó birtokukká lett. A VII. század közepén pedig Morvát szállották meg.

Germán népek telepe. Bellori Pietro „Marcus Aurelius oszlopa Rómában” czímű rézmetszetes műve után, Fahrnbauer János Györgytől.

Bizonyos, hogy a szlávok a hatalmas avarok igája alá jutottak; azonban úgy látszik, hogy az alpesi szlávok csakhamar nagyobb önállóságra tettek szert, a mennyiben már 630 táján egy szláv herczegről van említés. Szintén sikerült nekik a VII. században egy nagy önálló államalakításra – Samo birodalma – irányzott hatalmas kísérlet, csakhogy ez az állam Samo halálával ismét összeomlott. Ezt azonban nem tekintve, úgy látszik, hogy a szlávok népsége semmi nagyobb csapást nem szenvedett az avaroktól. Inkább olyasmit gyaníthatunk itt, mint a mi keleten a bolgároknál történt, kiknél az uralkodó népet szláv alattvalóik lassanként magukba olvasztották, mivel az avarok, mint tudva van, leigáztatásuk után hirtelen eltünteti. Ez, hacsak az avar nép alkotórészeinek elszlávosodása már előbb meg nem kezdődött, alig volt volna lehető.

Így a VII. századból kezdve a Dunától éjszakra és délre fekvő osztrák terület legnagyobb részén többé-kevésbbé sűrűn szlávok telepedtek le. Felső-Ausztriában az Enns völgyének közép részén, meg az Enns és a Traun közti vidéken telepedtek meg szlávok, odább nyugatra csak szigetenként fordúlnak elő. Stiriában az Enns-völgy közép részét lepték el Radstadtig, továbbá a Mura egész felső völgyét Brucktól fölfelé, meg a Mürz völgyét egészen a Semeringen túlig. Különösen nagy számmal voltak a Lungauban meg a Tauern környékén, úgy ennek a Salzburghoz tartozó éjszaki részén, valamint a defreggi, kalsi és Isel-völgyben.

Hogy a mai Alsó-Ausztria, a bajor Ostmark e magva, a Duna mindkét oldalán legnagyobb részt szláv volt, a nagy számú szláv eredetű helyneveket nem is tekintve, bizonyítja már csak az is, hogy az okiratokban általában a Sclavinia, Vinidorum Marka elnevezés alkalmaztatik reá. E tartomány különben gyér népességű volt, óriás erdőségek voltak rajta s egy felől Csehországtól, más felől Stiriától is ez erdőségek zárták el.

A szláv lakosság sulypontja Karinthiában és Krajnában volt s ott is a Dráva-völgy közép részén fekvő Klagenfurt környéke képezte uralmuk középpontját.

A szláv megtelepedés – a népvándorlásnak ez utolsó eseménye – korántsem békés bevándorlás, hanem véres harczok árán történt, melyek alatt az el-addig még fennmaradt municipiumok és római helységek a Dunától kezdve Isztria és Dalmáczia partjaiig mind lerontattak. A germán népek a római műveltséget mindig kimélték s abba oly gyorsan beleszoktak, hogy miatta saját nemzetiségök is veszélybe jutott. Ettől kezdve egy egészen kezdetleges állapotban levő hatalmas réteg ülepedett rá a romanizmusra, mely az előtt semmiféle viszonyban nem állt a római világgal s mely ennek műveltségét teljesen elfojtotta. Az osztrák tartományok szláv telepeire vonatkozó újabb kutatások kiderítették, hogy ezek teljesen függetlenek voltak a római helységektől. Sőt bizonyos mértékig mind a két művelődési korszakban begyarmatosított vidékekre nézve áll ez. Sok esetben bizonyára egészen más szempontok voltak irányadók a szláv megszállásnál, mint a rómainál, a mennyiben az előbbi a személyes védekezés elvére, az utóbbi ellenben egy hatalmas államtól megteremtett jeles védelmi rendszerre támaszkodott. Ha volnának is még egyes félre eső völgyekben a rómaiaknak némi maradványai, azok most már minden néprajzi jelentőség nélkül valók. Egyébiránt ilyenek főleg olyan vidékeken találkoznak, melyekbe, mint példáúl Tirolba és Salzburgba, a szlovének be nem fészkelhették magukat.

Ó-longobard viselet a IX. századból. Király és kísérete. Schönbrunner Józseftől

A gyors megizmosodásnak indúlt germán uralomnak a szlávság ellen való visszahatása már a VII. század végén megkezdődött a keresztény missiónak az alpesi szlávok közti megindításával. Az avarok ellen való védelem szüksége a karantánokat a bajorok karjai közé terelte s utóvégre bajor főhatalom alá hajtotta Karinthiát, Krajnát és Friault, mely viszonyt a bajor herczegségnek Nagy Károly hatalmas birodalmához kapcsoltatása még szorosabbá tett. Csak az avar hatalomnak 803-ban történt megsemmisítése által befejezésre jutott frank közigazgatási rendszer következtében nyertek a római egyház erélyes és nagyszerű foglalásai a szláv földön biztos alapot. A IX. század vége felé kezdték meg a bajor püspökségek és kolostorok, valamint ama herczegek és német nemesi családok, kik azok szolgálatában, vagy egyébként vették be magukat a szláv tartományokba, a tervszerű, de teljesen békés művelődési munkát a birodalom minden részéből oda vonzott német települők segedelmével.

E telepítés az Ostmarkban főleg a rengeteg erdőségekben eszközölt irtások útján történt, milyre nyomban tanyák és helységek alapítása következett. Jellemzi, hogy a németek ez alkalommal legörömestebb a római műveltség és helységtelepek nyomait keresték föl. A szlovénektől kerűlt tágas völgyi lapályok is újra eke alá jutottak.

Karinthiában ellenben, hol a szlovén lakosság sokkal sűrűbb vala, kevés új gyarmat alapíttatott. A német nagybirtokosság fölülkerekedett a szláv helységekben, s megkimélte ugyan birtokukat, de függőkké tette őket magától s a még irtatlan földet saját fajrokonainak adományozta.

Tény, hogy az Ostmarknak 907-ben a magyarok által való meghódítása érzékeny veszteséget okozott a virágzásnak índúlt németségnek, mely veszteséget csak a Lech melletti ütközet pótolt ismét vissza. Azonban a Babenbergiektől átvett „ember nélküli pusztaság”-on a bajorok, frankok s szászok akadálytalan oda tódúlása által annál gyorsabban ki tudott képződni bizonyos egységes német nemzeti típus.

Felső Stiriában a XII. század múltán teljesen eltűnnek a szláv nevek, felső Karinthiában ellenben csak a XIV. század után. A XIII. század után e tartományoknak, a szláv nemessége is elnémetesedett.

Isztriában s Dalmácziában a németség soha sem tudott gyökeret verni. Mindamellett, hogy Isztria korán, még Nagy Károly alatt bekebeleztetett a német birodalom területébe, mint a friauli Mark (Austria Italiae) része, mindig küzdő térűl szolgált Németország és Velencze közt, s mindig ki volt téve a hatalmas sziget-állam műveltségi és politikai hatásának, mely különben éjszaki Dalmácziában a bizánczi hatalom örökébe is belépett. Ehhez járúlt, hogy a római korszak utóhatása Isztria és éjszaki Dalmáczia városaiban még nagy ideig tartott. Isztria belsejében ma már aligha találni ó-római népmaradványokat. De a nyugoti partmellékén levő városokban Muggiától le Poláig, továbbá Zara, Sebenico, Trau, Ragusa és Spalato városokban talán két római népréteg ülepedett le egymás fölé, melyek közül a régibbet a dalmát városoknak különösen az előbbkelő osztályaiban vélik fölismerhetni. A hajózás és kereskedelem hatása alatt az olasz nyelv nehány szigeten is meghonosodott (Lesina, Brazza, Curzola), melyet különben az egész partvidéken mindenütt értenek.

Ó-szlovén viselet. Fahrnbauer János Györgytől

A német Görcz sorsa nem igen különbözött Velencze számos német helységeinek sorsától, melyek kimutathatólag csak a XVI. század végétől kezdve olaszosíttattak el. Legtöbbjök századokon át ellenállott a romanizmusnak, mígnem a reformáczió lassanként útját szegte annak, hogy oda Németországból többé papok küldessenek.

Isztria és Dalmáczia köznépében képviselve vannak a legtöbb déli szláv törzsek, mint szlovének, szerbek, szerb-horvátok, melyekhez, hogy a törököktől, vagy pedig a honi divatú vérbosszútól meneküljenek, Boszniából, Herczegovinából, sőt Montenegróból való menekültek is számosan csatlakoztak. A dalmát partmellék gazdag tagoltsága kedvező volt arra, hogy rajta apró patriarkális vérrokonsági szövetségek (plemena, bratstva) keletkezzenek; találunk is ilyet a IX. századtól kezdve többet, még pedig rendkivűl harczias színezetűeket, melyek teljesen függetlenek valának, habár névleg valamely nagyobb hatalom oltalma alatt állottak is. Különösen félelmetesek voltak a X. században, mint tengeri rablók, a narentánok, kiknek földjén később századokon át a legelkeseredettebb harczok folytak a törökökkel. A cattarói köztársaság is, mely Szerbia, majd Magyarország, végre pedig Velencze védő hatalma alatt állott, tisztán szláv nemzeti alapokon nyugodott, melyeket a velenczeiek Ragusától féltökben a leggondosabban ápoltak. A Poljica (Spalato és Cetina közt) Dalmáczia történetébe gyakran benyúlt államot alkotott, melynek keletkezése a IX. századba esik. Velenczeiek és törökök egyiránt tiszteletben tartották szabadságait, de Marmont tábornagy utoljára is véget vetett azoknak. E szláv államok között a legifjabbat a XV. század vége fele erőre kapott uskokiak alapították. Mindezen nemzeti szövetségek sűrű érintkezésben állottak a román párti városokkal, de mégis a nélkül, hogy ezek műveltségéből saját nemzetiségökre nézve valami különös hasznot húztak volna. Csupán Ragusában indúlt meg az olasz és szláv nép közt bizonyos összeolvadás annyiban, hogy ott a renaissance korabeli nobilik mindkét nyelven, de híres olasz minták után írták költeményeiket. A szláv családok kiváló képviselői olasz egyetemekre is el-eljártak. A tulajdonképi nép azonban e törekvésektől egészen érintetlenűl maradt s megelégedett saját guslarainak sokkalta gyümölcsözőbb népies epikájával.

Uskok férfi. Vecellio Cesare népviseleteket tárgyazó művéből. (1598)

Az ide-oda özönlő szláv néptöredékekhez a XIII. és XIV. században a rumunok (oláhok, morlákok) csatlakoztak. Ott találjuk ezeket a dalmát Alpesekben, az Adriai tenger keleti partmellékén (Canal delta Morlacca) s végre Isztriában is. Hajdan kétségkivűl sokkal jobban el valának ők e tájakon terjedve, mint ma, midőn már legnagyobb részt el vannak szlávosodva. A nyelvökben levő bolgár eredetű szláv szók oda mutatnak, hogy őshazájuk az Al-Dunától délre volt. Mint vándorolgató pásztorok, szekeresek stb. kalandoztak el nyugot és éjszak felé. Ezeken kívül az előbbi században albánok is vándoroltak be Isztriába és Dalmácziába, kik közül az isztriai albánok már elszlávosodtak, míg a Zára mellett, Erizzóban lakó albánok mind maig megőrizték sajátságaikat. Spanyol zsidók is vetődtek Spalato- és Ragusába.

Dalmát nő. Vecellio Cesare népviseleteket tárgyazó művéből. (1598)

Dalmát férfi. Vecellio Cesare népviseleteket tárgyazó művéből. (1598)

A friauliaknak, kiknek már csak egy kis része tartozik az osztrák államhoz Gradiska révén, a közép-román nyelvkörhöz tartozó nyelvében mindazok a történelmi változások visszatükröződnek, melyeknek Friaul, mint a hegységeket a tengerrel összekötő, s így minden időben rendkivűl fontos tag ki volt téve. Találni e nyelvben nemcsak kelta maradványokat, hanem német (ó-német, longobárd), szláv és olasz szavakat is.

Fölöttébb sajátszerűen alakúltak a nemzetiségi viszonyok odább nyugoton, Tirolban. Míg a gótok és longobardok birodalmaik összeomlása után aránylag gyorsan beleolvadtak a romanizmusba, s azt termékenyítő erővel gyarapították; éjszak felől a bajuvarok és alemannok a régibb román népréteget – a kelta románokat – lassan, de folyton németesítették. E két ellentétes áramlat között Trient püspöki fejedelemség, meg az ettől keletre húzódó hegységek vonnak határt. Trient második megalapítója Theodorik; legrégibb alkotmánylevele longobard népjogon alapszik. Minthogy Trient egyiránt német is meg olasz is volt, azért tartatott itt a zsinat a XVI. században. Dante a trienti tájnyelvet ocsmánynak bélyegzi. Valsuganában egészen a XVI. századig német és olasz egyház állott fenn egymás mellett. Nonsberg és Sulzberg lakosai ellenben valószínűleg soha sem voltak németek, hanem elolaszosított ladinok.

A Velenczétől ápolt politikai ellenszegülés mellett a gazdag városok fölülkerekedő művelődési hatása is kétségtelenül elősegítette a déli határon a romanizmusnak e terjeszkedését. Világosan nyilatkozik ez azon gyarmatosító rendszerben, melyet mindenüvé követett az olasz nemzetiség, s mely már olasz Tirolban is igen szembetünőleg mutatkozik. A trienti püspökség romanizáló hatása épen oly kevéssé tagadható, mint a salzburgi, freisingi, augsburgi és brixeni püspökségek németesítő hatása.

Cseh- és Morvaországban az apró szláv törzsek egyesülése folytán szláv államok keletkeztek, melyek a X. században állandó függésbe jutottak a német birodalom és a német művelődési hatások irányában. A németek és csehek közt már akkor megindúlt élénk verseny arra mutat, hogy a németség már korán és erősen éreztette hatását Csehországban. Nem tekintve az Eger melléki tartománynak, mint a szláv vidék egy részének, valószínűleg már Nagy Károly alatt megkezdett begyarmatosítását, a Prsemysliek és az egyház hathatós támogatása következtében folyton folyt a bevándorlás a szomszédos német területekről Cseh- és Morvaországba, különösen pedig a Cseh-erdőbe. E bevándorlás a XIII. században érte el tetőpontját. Egy szabad parasztosztály képződése, városok egész rajának német jog alapján való alapítása, az ipar, kereskedelem és bányászat gondos ápolása egyiránt izmosították a német nemzetiséget. Az úgy nevezett „Kuh-ländchen” vidéken a német gyarmatosítás már a XIV. században meglehetősen be volt fejezve. A husszita zavargások nyilván nagyon megviselték Morva- és Csehország lakosságát, mindazáltal még a XV. század végén is egész sereg német város alapításával találkozunk; még a harmincz éves háború alatt is tovább-tovább harapódzott a németesedés. A múlt században még szintén alapíttattak német gyarmatok Csehországban.

A német elemnek Csehország művelődési fejlődését elősegítő ezen erősbbítése azonban nem vált a cseh lakosság elnemzetietlenítésévé; ellenkezőleg, a németséggel való szellemi versenyzésre, nemzetiségének hathatós ápolására s a művelődési tevékenységben való közreműködésre ösztönzé azt úgy, hogy a csehek ma az osztrák császári államnak legéletrevalóbb s legműveltebb népei közé tartoznak. Azok az idegen népségek, melyek az éjszaki szláv népcsoport közé telepedtek le, mint példáúl a Kárpátokon átözönlött oláhok Morvaország éjszakkeleti részén, tökéletesen elszlávosodtak.

Galiczia két fő nemzetisége régi államalakúlásoknak, ú. m. a katholikus Kis-Lengyelországnak, meg a nem egyesűlt óhitű Vörös-Oroszországnak a maradványa. Ez a két nemzetiség 1366-ban Kázmér király alatt egyesűlt ugyan, azonban a művelődésre képesebb lengyeleknek minden erőfeszítése és a katholikus hierarchia életbe léptetése mellett is csak igen kis részben sikerült a ruthén népet, melynek szellemileg a moszkvai nagy-fejedelemség volt a támasza, magába olvasztania. Csupán a ruthén nemesség olvadt össze lassanként a lengyellel. Német jogon nyugvó német városok és falutelepek alapítása 1340-től a XVII. századig történt itt. E telepek polgárai is ellengyelesedtek legnagyobb részt, még pedig aránylag rövid idő alatt. Az az elvi megkülönböztetés, melyben Kázmér király a német joggal szemben „minden ruthén intézményt és szokást” részesített, valamint az, hogy németek és lengyelek teljesen egyenlőkké tétettek, csakhamar nagy hasznára vált a lengyelségnek. Lembergnek, e fontos kereskedő városnak egyéb fajtájú lakosai, ú. m. az örmények, olaszok, zsidók, tatárok, szaraczénok közűl legalább az elől nevezettek, kik a korona részéről szintén különös kedvezésben részesültek, egygyé forrhattak a lengyel nemzetiséggel. Az osztrák uralom alatt számos német gyarmatosítás és telepítés történt az egész lengyel területen, de különösen annak ruthén részén. Galiczia zsidó lakossága tíz százalékát teszi az összes lakosságnak. Bármily élesen elkülönítettnek látszik is ez az ethnographiai csoport, mégis ki kell rá vonatkozólag emelnünk, hogy az újabb embertani kutatások szerint a lengyel zsidó physikai tekintetben teljesen különbözik a spanyol zsidótól s igen valószínűleg épen nem is tartozik a szemita népcsaládhoz.

A Bukovinában lakó nemzetiségek között minden esetre a ruthén a legrégibb. Egyéb szláv nemzetiségek ottani töredékei közül megemlíthetők volnának még a lengyelek, nagy-oroszok és tótok.

Az oláhoknak Bukovinába való bevándorlását rendesen a moldvai állam alapítása idejére – körülbelül a XIV. század közepére – teszik. Ez az időpont azonban valószínűleg továbbra teendő, a mennyiben az oláhok már IV. Lajos király idejében, 1284-ben föltűnnek Máramarosban. Miklosich és mások szerint bizonyosra vehető, hogy az oláhok a XIII. századtól kezdve, nagyobb mértékben pedig a következő századokban úgy Moldvából, illetőleg Bukovinából, mint Erdélyből sok nagy rajt bocsátottak át Galicziába s nevezetes részét tették a keleti galicziai városok lakosságának. Nyelvi tekintetben kimutatható, hogy valaha még a tescheni kerületben is tartózkodtak. A galicziai és bukovinai huzulok elszlávosodott oláhok.

Az oláhság e terjeszkedésének, melynek politikai viszonyok (Lengyelország és Moldva közt folyt háborúk, Lengyelország egyes részeinek Moldvánál való elzálogosítása, magában Moldvában előfordúlt politikai zavarok) szolgálhatnak magyarázatáúl, diadalmasan útját állta Galicziában a szláv elem. Ennek azonban állítólag ellenkezője történt Bukovina némely részeiben, hol az oláhok mindamellett, hogy a mult és a jelen században újabb ruthén bevándorlások történtek, már 41 százalékát teszik a népességnek. Ez a tény megegyeznék a déli szlávok és oláhok közti érintkezésre vonatkozólag történő egyéb megfigyelésekkel, de azok nem tartoznak jelen vizsgálódásunk körébe.

A német és magyar lakosai Bukovinának az osztrák megszállás óta telepedtek ott le, még pedig amazoknak itt is az volt a feladatuk, mint oly sok más helyeken, hogy t. i. a bányászatot kifejleszszék, s ez a föladat már csakugyan meg is van oldva.

A Szent Venczel legendából, mely Gumbold mantuai püspöktől való. Gruber Bernát után a „Die Kunst des Mittelalters in Böhmen”-ből.

Ha Ausztria néprajzi térképére egy pillantást vetünk, nyomban föltűnik, hogy e birodalom közepét szakadatlan tömegekben lakó német népesség lepi el. Ez foglalja el a Duna völgyét Passautól Magyarország határaig, s benyúlik Csehország déli részeibe és Morvába is. Ezé a népcsoporté az éjszaki Alpesek birodalma e hegységnek a keleti meredek lejtőitől egészen Svájcz határaig. Szemben áll a németséggel a cseh-szlávok zárt területe Csehországban, mely szoros összefüggésben van a morva és a magyarországi éjszaki szlávok területével. A német néptömegből nyugot és kelet felé egy-egy összefüggő német határ-öv ágazik ki, mely változó szélességben szalagként szegélyezi az éjszaki szláv területet. Ez az öv a Cseherdőtől a Fichtel-hegységbe, az Eger mellékére, a saaczi síkságra és a cseh középhegységbe húzódik egészen az Óriáshegységig, a Gesenkeig, meg a Jablunka-hegység nyugoti nyúlványaig.

Keleten a német területnek egy Brünnön át éjszakra kiszögellő oldalága oly módon közeledik az éjszakról délre terjedő schönhengsti nyelvszigethez, hogy az éjszaki szláv nyelvterületet egykissé összeszorítja. Más pontokon ellenben a németség éjszaki határa szorosan az alsó-ausztriai határhoz húzódik vissza, melyen a szlávság Gratzennél át is lép. A Dunától éjszakra a Morva folyó a keleti határ németek és tótok közt egészen Drösingig, melyen túl a tót nemzetiség a Morva jobb partjára is átharapódzik.

Karinthiában és Stiriában a német nyelvterület a szlovénekével határos, mely főkép Krajnát, Görczöt és Isztria éjszaki részét foglalja magában. A német-szlovén határ rendkivűl bonyodalmas. Csak nagyon is hozzávetőleg tekinthető ilyenűl Karinthiában a Gail völgyének jobb oldali lejtősége; Klagenfurtnál pedig a Dráván keresztül kanyarog ide-oda. Stiriában főleg a marburgi meg a ezillii kerület szlovén. De a Gotschee mellett szigetként álló német területet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Karinthia és déli Stiria legtöbb nagyobb helysége vegyes lakosságúnak mondható.

A szlovének az isztriai félsziget éjszaki részében a csicse nevű szlávokkal stb. érintkeznek, kik szerb-horvát eredetűek. Ezek közt oláhok vannak szórványosan. A félsziget egész nyugoti partmelléke olasz, de számos olasz helység van a belsejében is. Éjszaknyugoton a szlovének elé a friauli nyelvterület von határt, mely keleten Görcz városáig terjed, éjszakon pedig Pontebán át a Gail és az ampezzói völgy közötti vízválasztóig húzódik.

A régenten Tirolban nagyon elterjedt ladin nyelv ma már inkább csak a grődeni és ennebergi völgy kis területein található föl; egyébiránt még a fassani és ampezzói völgybeli tájnyelvek is ehhez a nyelvcsoporthoz számíthatók. A fleimsi völgy, valamint a Val di Non is már a mai olasz nyelvtörzshöz tartozik, mely a mostani osztrák határ felé az említett völgyeken kivűl még csak a Giudeccát meg az Ecs völgyének Salurntól lefelé eső részét foglalja magában.

Monarchiánk délnyugoti része a déli szláv csoporthoz tartozik, melynek összefüggő voltát Bosznia és Herczegovina megszállása tetemesen erősbítette. Ez egészben véve meglehetősen egynemű tömegnek a dalmát partmellék képezi a legvégső nyúlványát, s csupán a parti városok válnak ki belőle részben olasz lakosságukkal. A dalmát szigetek legnagyobb része hasonlóképen szláv, de erősen keverve olaszszal.

Boleslav lengyel herczeg aranyon váltja meg a pogány poroszoktól Szent Adalbert holttestét. Schönbrunner Józseftől

Most még az éjszakkeleti részeken kell végig pillantanunk. A lengyel nemzetiség Sziléziának tescheni kerületében kezdődik s szakadatlan összefüggésben és nehány nagy kiágazást bocsátva dél felé, húzódik kelet felé egészen a San folyóig. Innen kezdve a ruthének sűrűbb tömegei lépnek föl, melyek Sanok- és Új-Sandecig a San balpartján is ellepik dél felé a lengyel területet, s délkelet felé Bukovina nyugoti részében találják közvetetten a folytatásukat.

Német nyelvszigetek vannak a lengyel területen Krakkóban, Bochniában, Bialában, Új-Sandecben, stb. A ruthén területen sokkal számosabbak az ily német szigetek, de ezeknél még sokkalta számosabbak a lengyel szigetek.

Bukovina oláh területe éjszakkeleti kiágazását képezi az erdélyi nagy oláhtömegnek. A nagyobb városokat kivéve, főleg a tartomány déli hegyes részeire vannak az oláhok korlátozva.

S most áttérünk a Szent István koronája alá tartozó országok néprajzi ismertetésére. Miután a rómaiak beléptek a Balkán-félszigeten a görögök és makedoniak örökébe, győzelmes fegyvereik a Száván is átnyomúltak s Pannonia Augustus császár alatt római tartománynyá lett. Itt a Duna maradt a római hódításnak a határa. Keleten azonban a veszedelmes dákok oda kényszeríték a rómaiakat, hogy e határon túl menjenek, és Trajanus meghódítá országukat, a mai Erdélyt és Romániát, Kr. u. a 101–104. esztendőkben.

Dáczia és Pannonia dél felől kapták a lakosságukat; a dákok nemzetiségi rokonai a thrákok, a pannonokéi pedig az illyrek valának a Balkán-félszigeten. Pannoniába azonban nyugotról kelta törzsek is nyomúltak be úgy, hogy Pannoniának a római hódítás korabeli népessége illyr-keltának volt nevezhető.

A Dunától éjszakra a Vág, Garam és Ipoly mellékein a quadok laktak, kik nyugoti szomszédaikkal, a markomannokkal együtt német népségek valának. A Duna és Tisza közén jászok tanyáztak, egy szármata néptörzs, mely keletről, a mai déli Oroszországból, költözött át ide.

Kr. u. a II. században új népáramlás indúlt még a Balti tenger mellől. Ez alkalommal a gótok jártak elől, kik az orosz folyamok mentén már Kr. u. 200-ban eljutottak vala a Fekete-tengerhez, meg a Duna déli vidékére s onnan rabló hadjáratokat intéztek a római birodalom ellen. Legtöbbet szenvedett tőlük a dák tartomány, melyet már 260-ban hatalmuk alá hajtottak úgy, hogy a rómaiak onnan 275 táján utolsó helyőrségöket is visszavonták, miután a római főnépesség már előbb átköltözött onnan a Dunán Moesiába.

Száz esztendő mulva új népáradat, a hun nép, özönlött ide éjszakkelet felől az Ural vidékeiről s megrohanta a gótokat. Ezeknek keleti ága, a keleti gótok, meg a gepidák kénytelenek lettek a hunok főhatalmát, noha saját királyaik alatt, elismerni. A nyugoti gótok, meg a vandalok átmenekültek a Dunán a római birodalomba. A hun birodalom a Dunától éjszakra lakó barbárokat csaknem mind magába foglalta; a rettegett Attilának (434–453) a Duna és Tisza közti síkságon volt a fa-vára. Voltak az ő birodalmában a germán népeken kívül szlávok is; a szármáta jazigok is eltűntek lassanként a szlávok között. Míg azonban a germán népek (gótok, gepidák) a hun uralom alatt is megtarták saját királyaikat, annak híre sincs, hogy ugyanazon uralom alatt szláv fejedelmek is voltak volna.

A hun birodalom hirtelen összeomlása után (455) a keleti gótok megmaradtak az egykori Pannoniában, a gepidák pedig a mai Erdélyben és Romániában, míg Magyarország nyugoti és éjszaki részét rugiak, herulok és longobardok szállották meg egymás után. Ebben az időben állott tehát az egész kárpáti ország, a mai magyar királyság, német népek uralma alatt.

A rugiakat 487-ben Odoaker legyőzte és Italiába hurczolta. Theodorik gót király 488-ban szintén Italiába nyomúlt, hogy a bizanczi császár nevében Odoakert haddal támadja meg; ott azonban független királyságot alapított, a melyen 493-tól 526-ig dicsőségesen uralkodott. A gepidák most a gótok lakóföldjét is el akarák foglalni, de e miatt ellenségeskedésbe jutottak a bizanczi császárral, ki a longobardokat szólította harczra ellenök. Hosszú és elkeseredett háború dühöngött olykori félbeszakításokkal e germán népek között, mígnem az avarok a longobardok javára döntötték el azt.

A Konstantinápolyba 558-ban küldött avar követség kevély követelésekkel lépett föl; Baján nevű khagánjok szerencsés vezér vala. Ezzel szövetkezett Alboin, a longobard király 565-ban a gepidák ellen, kiket le is győztek úgy, hogy az avarok, mint győztesek, a földjüket is elfoglalták. Mikor pedig Alboin 568 népeivel együtt elhagyta a kiszipolyozott Pannoniát s Italiába vonúlt, Baján az egész mai Magyarországot elfoglalta. 375-től 568-ig folyvást tartott itt a népek ide-oda hullámzása.

Az avarokkal együtt bolgárok is jöttek az országba; mind a két nép uralkodó vala, mert 630 táján a khagánválasztás miatt viszálykodás támadt köztük, melyben a bolgárok lettek a vesztesek. A bolgárok főlakóhelye azonban még mindig a Don déli vidékén volt, a meddig az avarok uralma terjedt. Kubrat, az ottani bolgár fejedelem, fölszabadította magát az avarok alól, de halála után egyik fia az avar Pannoniába vezette a bolgároknak neki jutott részét, hol az mindenkorra meg is maradt és beolvadt az avarok közé. A másik fia, Asparuch, 678 táján Moesiába fészkelte meg magát s hatalmas bolgár állam támadt a Dunától délre. Avarországban még sokáig mutatkoztak gepida maradványok is; azonban legnagyobb számmal voltak a lakosságban a szlávok, mit az avar csatákban elesettekről szóló bizanczi tudósításokból láthatunk.

Mióta a kárpáti országot, vagyis a mai magyar királyságot ismerjük, egy uralom alatt sem volt ez soha oly hosszú ideig, mint az avaroké alatt (568-tól 800-ig). A rómaiak uralma tovább tartott ugyan Pannoniában, de ez csak egy része vala Magyarországnak. S a rómaiak kora óta úgy Dácziában, mint Pannoniában is oly gyakori és gyökeres változások történtek a lakosságban, hogy a hagyomány fonala teljességgel megszakadt. Ezért nem maradt fenn Erdélyben és Romániában egyetlen dák vagy római városnév sem; Pannoniában is feledésbe merült minden római városnév (kivévén a Sziszek = Siscia városnevet, meg a Sirmium = Szerémség vidéknevet). Ilyesmit sehol nem találunk Európában ott, a hol a rómaiak uralkodtak; világos bizonysága ez annak, hogy sehol egyebütt nem történtek oly rögtönös és gyökeres néprajzi változások, mint itt.

Az avar birodalomnak Bajuvaria (Bajorország) felőli nyugoti határát az Enns folyó képezte, délnyugoton pedig Lombardiával szögellett össze. A longobardokkal mindig, a bajorokkal pedig az utolsó időben barátságos viszonyban állottak az avarok, s épen ez ingerelte föl ellenők Nagy Károlyt. Ez a császár már 774-ben meghódította Paviát, s az utolsó longobard királyt, Desideriust, egy kolostorba zárta el. Ennek a leánya, Luisberga, arra ösztökélte férjét, Thassilo bajor fejedelmet, hogy megtorló háborút indítson Károly ellen. Thassilo az avarokat hívta segítségűl; ő azonban nem volt Alboin, sem az avaroknak nem volt Bajánjok, ellenkezőleg pártokra szakadozva találjuk őket. Mindamellett, hogy 782-ben avar követek békét kértek Nagy Károlytól, a ki Lippe mellett táborozott, 788-ban két avar sereg ment Thassilónak segítségére, kit azonban saját bajorjai elhagytak. 790-ben rendezni akarta Károly a Bajor- és Avarország közti határt, de ebből háború támadt. 791-ben Károly az Enns folyótól személyesen indúlt az avarok ellen, kiket mindenütt legyőzött úgy, hogy egészen a Rábának a Dunába őmléseig nyomúlt előre. 795-ben a fia, Pipin, Erichchel, a friauli őrgróffal együtt folytatta tovább a háborút az avarok ellen, kiknek körsánczait („Ringe”) egészen a Tiszáig hatalmába ejtette. 796-ban az avarok megadták magukat; vezéreik közül egy azonnal kereszténynyé lett. Ekkor a Dunától éjszakra a szlávok is szorongatni kezdték előbbi uraikat úgy, hogy 805-ben a már szintén kereszténynyé lett Tódor khagán engedelmet eszközölt ki Károlytól arra, hogy a Sabaria és Carnuntum (Szombathely és Petronell) közt fekvő területen telepedhessék meg. 822-ben jelentek meg az utolsó avar követek ajándékokkal Jámbor Lajos előtt a frankfurti birodalmi gyűlésen.

A bényi avar-sáncz Esztergom közelében. Dörre Tivadartól

A kéméndi pogányvár. Dörre Tivadartól

Bajorországban 690 táján kezdődött meg a kereszténység; Bonifáczius, mint apostoli helyettes (vicarius), Bajorországot négy egyházkerületre osztotta föl: Salzburg, Freising, Augsburg és Passau székhelyekkel. Nagy Károly Avarországban is meg akarta szilárdítani a kereszténységet. Déli részét a Drávától kezdve az aquilejai egyházkerülethez csatolta, a Dráva és Rába közt eső részét a salzburgi püspök alá rendelte, ki akkor emeltetett érsekké, a Rábától éjszakra bizonytalan határokig terjedő részét a passaui püspök kapta.

A frank hódítás sehol túl nem lépett a közép Dunán, a Tiszáig tehát sehol el nem jutott. A salzburgi és passaui bajor püspökök alatt a szláv lakosság, valamint az avaroknak még megmaradt, de szintén elszlávosodott része kereszténynyé lett; laktak köztük bajorországi németek is, kik a kolostorok révén kerültek ide.

A 830-ik esztendőben két férfiú tűnik föl: Privina Nyitravában és Moimir vagy Moimar a Morva folyótól nyugotra, mint első morva fejedelmek. Azonban viszálykodás is támadt közöttük; Privina a frank földre menekűl, kereszténynyé lesz és Lajos királytól egy területet (Beneficium) kap alsó Pannoniában, mely 848-ban tulajdonúl engedtetett át neki.

Moimir, valamint unokaöcscse, Rastitz (Rastislav) is, hadat kezdenek Lajos ellen, melyet ennek saját fia, Karlmann is folytat Rastitzczal szövetkezve. A hű Privina 859-ben életét veszti; fia, Kozel, a királyhoz menekül és csak 861 kapja vissza atyja birtokát.

E közben Morvában Rastitz és Svatopluk azon iparkodtak, hogy a bajor püspököktől függetlenekké legyenek; ezért is elkérték maguknak III. Mihály konstantinápolyi császártól a két thessalonikai testvért, Methodiust és Konstantint (szerzetesi néven Kyrilhost), kik a szlovén nyelvben jártasok valának s e nyelv számára egy külön ABC-ét is állítottak össze, melynek „Kyrill-írás” a neve. Ezek Morvába el is mentek s onnan 867-ben Rómába útaztak, hogy megerősítést eszközöljenek ki maguknak a pápától. A pápa Methodiust sirmiai érsekké nevezte ki; ez az érsekség előbb Pannoniára terjedt ki, ugyanazért a sokkal későbben létesült salzburgi érsekség jogait nem csorbíthatta. Kozel 870 magához hívta Methodiust Rómából, valamint 874-ben Svatopluk is meghívta a maga országába. Methodius mindenütt nagy sikerrel működött és sok tanítványt szerzett. Azonban a szlovén mise, valamint a szlovén könyvek, melyek a latin liturgiát kiszorították, a bajor püspökök előtt gyűlöletesek valának; Svatopluk is újra elpártolt tőlük s Methodius halála után (meghalt 885-ben) elkergette ennek tanítványait, kik azután a Dunán túl a bolgárok közt folytatták munkájokat háborítatlanúl. Azonban a mag, melyet Methodius Morvában és Pannoniában vetegetett vala, nem enyészett el a szlovén hithirdetők száműzésével.

Régi magyar csataképek. (1. A Rozgony melletti ütközet. 2. Attila csatája.) Kimnach Lászlótól

888-ban Arnulf lett német király és császár, s mint ilyen, nem akarta Svatopluk hatalmi törekvéseit tűrni. 892-ben a magyarokkal szövetkezve háborút indított ellene. Svatopluk meghalt 894-ben, fiai fegyvert fogtak egymás ellen s II. Moimir lett a győztes. Ez a pápától (XI. Jánostól) egy érseket és három püspököt eszközölt ki Morva számára, mely ennek következtében teljesen függetlenné lett a német főpapságtól. Viszont a bajor püspökök keserves panaszlevelet küldöttek a pápához, mely azonban tárgytalanná lett, mivel a morva birodalom a magyarok csapásai alatt 905-ben vagy 906-ban megsemmisült. A következő 907. esztendőben a bajor haderőt is tönkre tették a magyarok, s az országot egészen az Ennsig, az avar birodalom egykori határaig, megszállották.

Itt nincsen elég tér arra, hogy ez új népnek Európába bejövetelét elbeszéljük; csupán azt akarjuk megemlíteni, hogy a magyarok után, részben mint ezek üldözői, a bessenyők költöztek ide, s telepedtek meg azok keleti szomszédságában, a mai Romániában (Moldva és Oláhország), s hogy a bessenyők után a kunok következtek, kik a XI. században a bessenyők uraivá, s így a magyarok új szomszédjaivá lettek.

Ezek a nagy kiterjedésű országban mindenütt szláv (szlovén) lakosságot találtak, melyhez a bajor püspökök és kolostorok hatása révén nyugoton német jövevények is elegyedtek, de ezek aztán megint csak eltűntek. Délen 634 óta a horvátok és szerbek lakoztak, s részint frank, részint bizánczi hatalom alatt állottak.

Arra nézve, hogy a magyarok itt mindenütt, még a mai Erdélyben is csak szláv lakosságot találtak, dönthetetlen bizonyítékot szolgáltat maga a magyar nyelv, mert, a meddig csak el van terjedve, mindenütt ugyanazokat a nagy számú szláv szókat mutatja föl. Ez a jelenség a mellett is bizonyít, hogy a korábbi szláv lakosság és az új jövevények közt, noha emezek tekintendők uraknak, csakhamar igen békés viszony fejlődött ki, mely nemcsak a nyugalmas szomszédságot, hanem az egybeolvadást is elősegítette; nyilván való dolog, hogy a szláv lakosság egy része átolvadt a magyarságba. De ez a békés viszony és ez a magyarosodás azt is bizonyítja, hogy sem a voltaképi Magyarországban, sem Erdélyben semmiféle szláv vagy más egyéb államalakúlás nem volt, mely a megszállásnak sikeresebben ellen bírt volna állani. Egyedűl az éjszaknyugoton fekvő úgy nevezett morva birodalom lett volna képes az ellenállásra, ha benső összefüggése szilárdabb volt volna. De a bajor püspökök utolsó panaszlevelei a morvákat is egyenesen azzal vádolják, hogy nagy készséggel csatlakoztak a magyarok rabló hadjárataihoz. A mint aztán a magyarok a XI. században a kereszténységet elfogadták, nyelvök vallási és egyházi tárgyakra vonatkozólag igen sok oly kifejezést vett át, melyek az ó-szlovénból valók. Ez csak úgy magyarázható ki, hogy vagy a szlovén kereszténység emléke maradt fenn a XI. századig, vagy hogy a magyarok első vallástanítói Csehországból származtak, hol a Methodius-féle szlovén egyházi nyelv még folyvást élt.

Hogy a magyarokhoz Csehországból is jöttek vallástanítók, az épen nem valótlan színű, hiszen csakugyan a prágai püspök, Adalbert, keresztelte meg Geiza fejedelmet és fiát Vojkot, ki a keresztségben István nevet kapott s mint a magyar kereszténység és királyság megalapítója később a szentek közé számláltatott. A magyar kereszténység megalapítását azonban mégsem egyedül cseh tanítóknak lehet tulajdonítani, kiváló érdemök volt ebben németeknek, sőt olaszoknak is; ezek közűl itt csak Szent Gellértet említjük föl. S ezeknek a szlovén egyházi kifejezéseket már itt kellett találniok, melyeket latin vagy német, olasz kifejezésekkel többé nem tudtak kiszorítani.

Már Szent István idejében jöttek úgy nyugotról, mint keletről új telepűlők az országba: nyugotról németek, keletről bolgárok és bessenyők; s ezek a beköltözések folyvást tartottak az Árpádok alatt; csakhogy a bessenyők után a kunok nagyobb számmal jelentek meg.

Szent László csatája a kunokkal. Kimnach Lászlótól

Nyugot felől elsőben német lovagok érkeztek, kiknek maradékai a későbbi főnemesség egy részét tették, utóbb pedig igazi gyarmatosok is nagy számmal. Míg amazok a védelmező: emezek az élelmező osztályhoz tartoztak. Amazok vendég számba (hospites) mentek, kik, mint ilyenek, királyi kiváltság erejénél fogva, saját jogszokásaikkal éltek. Ezek voltak Magyarország városalapítói, valamint a bányászatot is mindenütt ők űzték; Magyarország (s Erdély) minden bányavárosát német vendégek alapították. Keletkeztek azonban kiváltságos német kerületek is, mint a szepesiek, meg az erdélyi németek kerületei.

A bolgárok mohamedán vallásúak és kereskedők valának; voltak köztük zsidók is. Amazokkal is, emezekkel is foglalkozik az első Árpádok törvényhozása. A mohamedánok keresztényekké lettek és elmagyarosodtak. A bessenyőket határőrökűl találjuk Pozsony, Mozsony és Sopron megyékben; ezeknek saját katonai alkotmányuk volt; a XIII. században eltűntek. Több más vidéken is települtek le bessenyők (pecsenégek). Ezek is keresztényekké lettek és elmagyarosodtak.

Ezek után jöttek az országba a kunok, még pedig két külön csapatban. Az egyik csapatnak, mely a XII. századnak talán az első felében érkezett, Oroszországból s Galiczián keresztül kellett jönnie; Zempléntől Barsmegyéig terjedőleg; különösen pedig a Mátra-hegység völgyeiben telepedett le. Ezek azon kunok, kik Anonymus honfoglalási története szerint a legtöbb birtokadományt Árpádtól kapták. Ezek bizonyára találtak ama vidékeken némi gyér magyar lakosságot, melynek sajátszerű tájnyelvét magokévá fogadták, s mely lakossággal egyesülten a „palócz-törzs”-et alkották. A kunoknak ugyanis oroszúl polovci a nevök. Ezeknek a palóczoknak semmi külön kiváltságos helyzetök nem volt.

A második csapat kelet felől érkezett 1239-ben, a mongolok ellen Magyarországban keresvén oltalmat. Ez már rendekre tagozódott nép volt, mely az ország közepén kapott lakóhelyet. A szabad Nagy- és Kis-Kunság, meg a Jászság, Jász-Berény főhelylyel, egészen mai napjainkig fennmaradtak. Ebből a népből tiszta színmagyarok lettek.

Erdély keleti oldalán s részben az ország közepe tájáig beterjedve laknak a székelyek, kiknek saját katonai alkotmányuk volt, s kik Erdélynek a harmadik nemzetét képezték (a magyarok és szászok mellett). Mikor és hogyan jutottak a székelyek e lakóhelyökre, bizonytalan; de az bizonyos, hogy nyelvöket nem ott fogadták el, vagyis nem ott honos korábbi, magyar lakosság által magyarosíttattak meg.

Szerb harczosok a rigómezei második ütközetben. Kimnach Lászlótól

Koriatovich hozzátartozóival Podoliából költözött be ide, s I. Lajos Munkács urává tette őt (1360). A Kárpátok erdőöve, kivált pedig Máramaros sokáig lakatlanúl hevert; a királyok vadászterülete volt csupán, melyen királyi vadászkutya-gondviselők és kanászok tartózkodtak. Királyi adományok útján sok erdő magánosok kezébe jutott. Erdélyben is sok királyi uradalom volt, melyek erdőségei a koronának semmi jövedelmet nem hajtottak, melyek azonban mint az erdélyi és nagyváradi püspöknek, ezek káptalanainak, valamint magánosoknak adományozható tárgyak mindig kézügyben valának. Úgy a korona, valamint az adománynyerők is iparkodtak, hogy birtokaikból jövedelmet húzhassanak. E végből egyes erdőrészeket vállalkozóknak osztottak ki, kiket a németek közt schultheisz, schulze, a szlávok közt pedig kenéz (knaz) névvel neveztek, oly föltétellel, hogy ezek lakosokat szerezzenek oda, kik az erdőt mint pásztorok vagy mint földmívelők jövedelmezővé tegyék s a földesuraságnak bizonyos megszabott adót fizessenek. Az ilyen adókat a schulze vagy kenéz hajtotta be, ki egyszersmind bírája is volt az új telepeknek, s szolgálatáért nehány szabad telket s egyéb haszonélvezeteket kapott jutalmúl. Az ilyen birtokok és haszonélvezetek scultetiáknak vagy keneziatusoknak neveztettek, s atyáról fiúra öröklődtek át. Ekképen népesíttettek be s tétettek jövedelmezőkké a kárpáti és erdélyi lakatlan erdők. A Kárpátokban szlávok, leginkább ruthének (russin), Erdélyben pedig Bulgáriából ide költözött pásztorok, kiváltképen oláhok voltak az új települők. Ezeket az oláhokat a korona eleinte saját embereinek tekintette, kik juhaikból minden ötvenedik darabot beszolgáltatták neki; ez volt az úgy nevezett quinquagesima (ötvened) vagy oláh-adó egészen a XVI. század elejéig. Midőn pedig a korona magánosoknak is megengedte, hogy erdeikbe oláhokat telepítsenek: megkövetelte és meg is kapta az ilyenektől is a quinquagesimát. A kenézeket már I. Lajos elkezdte nemességre emelni s nekik a királyi jövedelmeket átengedni. Minden adományozás csak a királyi jövedelmeket ajándékozhatta el, ezért vala ez a záradéka : Salvo jure alieno.

Ekképen támadt a ruthén lakosság és ruthén nemesség éjszakon és Máramarosban, mint szintén az oláh lakosság és oláh nemesség Erdélyben s ugyancsak Máramarosban. Ez az oláh lakosság magába olvasztotta lassanként az eddigi szláv lakosságot; valamint a görög vagy rácz kalmárok is beleolvadtak az oláhságba.

Mióta a török háborúk elkezdődtek, melyek déli Magyarországot elnéptelenítették, mind több-több szerb jött be az országba. A szerbek beszivárgása már Hunyadi Mátyás alatt kezdődött; a legnagyobb tömeg azonban a XVII. század vége felé Csernovics Arzén ipeki érsek vezetése alatt költözött be e földre.

A törökök kiűzése után az úgy nevezett Bánátot németekkel és más gyarmatosokkal népesítették be. Ezt a gyarmatosítást, különösen a németek betelepítését Mária Terézia és II. József alatt is folytatták. Buda és Pest környéke, valamint Tolnamegye is a törökök kivonúlása után kapták német lakosaikat. Egyébiránt a gyarmatosok nem mind külföldről jöttek. Magyarország éjszaknyugoti megyéiből származnak azok a pest-, békés- és szabolcsmegyei nagy evangélikus protestáns hitközségek, melyek szlávok valának.

A Szent István koronájának úgy nevezett társországait ma egyedül Horvátország képviseli. A rómaiak uralma korában Pannonig és Dalmáczia között volt ez az ország elosztva; emehhez a tengermellék, amahhoz a Dráva és Száva közti országrész tartozott. A lakosság, mint láttuk, részint illyr, részint kelta volt, mely a római uralom alatt csakhamar ellatinosodott.

Mikor az avarok a mai egész Magyarországban szerte lakoztak, a bizanczi politika megengedte, hogy 634 táján a Szávától délre chroatok (horvátok) és szerbek települhettek le, védő gátúl szolgálva az avarok ellen. A horvátok és szerbek szülőföldje a Kárpátoktól éjszakra, a mai Galicziában volt. A Kárpát mögötti országból jöttek azok a szláv tömegek is, melyek már előbb a Balkán-félszigetet elözönlötték; a horvátokat és szerbeket a legutolsó szláv jövevényekül lehet tekintenünk.

A horvátok a Száván innen is elterjedtek s a magyar királyság megalakúlása után származott át a Tótország (Szlavonia, Sclavonia) elnevezés a Száva és Dráva közti országrészre. Szent László a zágrábi püspökségnek 1085 táján való alapításával megerősítette és jövőre is biztosította itt a római kath. egyházat. A zágrábi püspök az esztergomi érseknek, Magyarország primásának lett suffraganeusa. Az anyaországgal való ezen szorosabb kapcsolat nagyon elősegítette a horvátoknak Magyarország nyugoti részében elterjedését. Ma Moson és Sopron megyékben is találunk horvátokat.

A Száván túli földet, a voltaképi Horvátországot, valamint Dalmácziát is Kálmán király hajtotta 1102-ben a Szent István koronája alá s a magyar királyoknak attól kezdve az is hozzátartozott a czíméhez, hogy „Horvátország és Dalmáczia királya, vagy rex Croatiae et Dalmatiae.”

A társországok történelmi és politikai változásai nem tartoznak ide; itt csak azt a néprajzi változást kell érintenünk, hogy a török háborúktól elnéptelenített déli Magyarországba és Szlavonia keleti részébe szerbek költöztek be. Ezek a szerbek a keleti egyházhoz tartoznak.

A Határőrvidék Erdélynek az éjszaki, keleti és déli, Magyarországnak és Tótországnak a déli, Horvátországnak pedig a keleti szélét szegélyezte. Ez most teljesen meg van szűntetve s a polgári közigazgatás keretébe beosztva; rajta sehol semmi néprajzi különösség nem található. A határőrök épen úgy oláhok, székelyek, szerbek, szlavonok és horvátok voltak, mint azon vidék lakosai, melyekből annak idején kiszakíttattak.

Történelmi áttekintés. Zeissberg Henriktől, I. Lipót korától kezdve fordította Acsády Ignácz

Nagy Károly az avaroktól elvett területet határkerületté (Mark) alakította, melyből a későbbi osztrák herczegség támadt. Ezen úgy nevezett Ostmarknak első sorban katonai rendeltetése volt. A frank, később pedig a német birodalom védő bástyájaúl kellett szolgálnia keleten, s mint ilyen, derék fejedelmei alatt később helyt is állott. Ez az Ostmark eleintén bizonyára jelentéktelen országdarab volt; a Duna déli oldalán csupán az Ennstől a Bécsi Erdőig terjedt; a Dunától éjszakra megállapodott határa sem volt eleintén. Egyszer újra meg is semmisűlt. A magyarok támadásai miatt keletkezése után egy századdal tönkre ment. Csak Nagy Ottónak a Lech mezejéről nevezett döntő győzelme folytán állíttatott megint helyre az Ostmark. Az augsburgi diadallal nyertek a német birodalom keleti részebeli viszonyok szilárdabb állandóságot. S néprajzi és politikai tekintetben mind határozottabban előtérbe lép az a három főcsoport – az alpesi tartományok, a cseh tartományok egyeteme és a magyar korona országai –, melyek idők folytán egy dynastia alatt tömörülvén, lételt adtak a mai osztrák-magyar monarchiának, ez újkori nagyhatalomnak.

Mindenekelőtt az Ennstől keletre fekvő vidék népesült be ismét. Azonban az újra helyreállított Ostmark, melynek azután nem sokára „Österreich” (Ostirrichi) lett a neve, eleintén még kiformálatlan és gyönge vala. Határa keleten még sokáig bizonytalan maradt s legalább kezdetben még nem terjedt a Bécsi Erdőig, a meddig a határkerület a frank korban ért. Csakis a Babenbergiek családjának, melynek ősét, Lipótot (Luitpoldot) II. Ottó császár e határkerület hűbéri birtokosává tette (976), jutott osztályrészeül, hogy az akkori császároktól segéltetve, e tartományt egészen a mai határáig elfoglalja. Egyébiránt úgy látszik, hogy e határkerület eleintén a bajor herczegségtől szintén függésben volt. Ez a viszony azonban fölbomlott már még a Babenbergiek alatt, kiknek e mellett a Staufiakkal való közeli rokonság, meg ez utóbbiaknak a Welfekkel való ellenségeskedése is hasznukra vált.

Mikor ugyanis III. Konrád király a „kevély” Welf Henriktől a szász és a bajor herczegségeket elvette, emezt mostoha testvérének, IV. Lipót osztrák őrgrófnak, nem sokára pedig ennek korai halála után ugyancsak e Lipót testvérének, Jasomirgott Henrik őrgrófnak adományozta. Ez ugyan, mikor az új császár, rőt szakállú Frigyes a Welfekkel kibékült, kénytelen lett Bajorországról lemondani; ezért azonban más felől gazdag kártérítést kapott. Ugyanazon a regensburgi országgyűlésen (1156), melyen Jasomirgott Henrik hét év multán a bajor herczegséget Oroszlán Henriknek visszaadta, ennek kezéből a császár nevében két zászlócskát kapott vissza, mint jelképeit a határkerületnek és az ahhoz tartozó három grófságnak. Egyszersmind az Ostmark herczegséggé emeltetett, még pedig szokatlan kiváltságokkal ellátva. Ezzel természetesen a Bajorországtól való függés is megszűnt. Ausztria attól kezdve önálló birodalmi területté lett, mely az ugyanekkor részére engedett szabadalmak révén jelentékeny kifejlődés csiráit rejté magában. Az új herczegség azonban határozott középpontot követelt, miűl mindenekelőtt Bécs volt alkalmas, mely voltaképen csak Jasomirgott Henrik alatt lépett be, egyszersmind a keresztes hadjáratoktól is kedvezőleg segéltetve, a történelembe. Majd, miután már Szent Lipót a kahlenbergi várkastélyt választó székhelyévé, Henrik a fejedelmi lakot Bécsbe és a tartomány sulypontját keletre tette át.

Utóbb nem egy tekintetben a legnagyobb jelentőségű dolog vala az, hogy Jasomirgott Henrik fia és utódja, ausztriai V. Lipót Stiria herczegséget is megszerezte, s hogy ez attól kezdve Ausztriával majdnem mindig ugyanazon fejedelmeket uralta. Ez által egy részről a két herczegségnek, melyek közül Stiria akkor még a Semeringtől éjszakra levő egykori Pütten grófságot, meg ezen felül az Ennstől nyugatra eső tartományt is magában foglalta, a természeti viszonyoknak megfelelő módon egyengettetett, Ottokár király alatt pedig csakugyan meg is állapíttatott a végleges határa; más részről a két herczegségnek egy kézben való egyesítésében s egyszersmind egy erős államfelsőségnek érvényre emelkedő kifejlődésében olyan folyamat kezdete rejlett, mely, ha a körülmények kedvezése tovább is tart, új államalakúlás kiképződésére vezethetett. Már a Babenbergiek is nagyon megbővíték birodalmuk területét; az Ennsen felüli tartományban nagy és fontos szerzeményekre tettek szert, s Krajnában és a vend határkerületben szilárd állást foglaltak el. Sőt „harczos” Frigyes már Magyarország határos részei felé is kinyújtotta kezét. S II. Frigyes császár, mikor ezen egykori ellenfelével kibékűlt, komolyan gondolt arra, hogy Ausztriát és Stiriát együtt királysággá emelje. E terv azonban dugába dőlt, mert „harczos” Frigyes, a Babenbergiek utolsó férfi sarja, egy évvel azután a magyarokkal a Lajta mellett vívott csatában (1246) elesett.

Ettől kezdve a két szép herczegség árvaságra jutott s bizonytalan jövőnek nézett elébe, mely annál homályosabb vala, mivel a délen időző császár csillaga hanyatlófélen volt s csakhamar teljesen ki is aludt. Élt ugyan még két nővérrokona az utolsó herczegnek, t. i. a testvérhúga, Margit, Henriknek, II. Frigyes császár fiának és özvegye, meg az unokahúga, Gertrúd, kinek férje, bádeni Hermann őrgróf, szintén korán elhalt, egy fiat hagyván hátra, bádeni Frigyest, ki később egyik barátjával, az utolsó Staufi Konradinnal, Nápolyban vérpadon végzé életét. De a két Babenbergi hölgy közül egyikhez sem juthatott Ausztria és Stiria. A Babenbergiek férfi ágának kihalása a Prsemysl családbelieknek vált javára, kik szorosan csatlakozva a Staufiakhoz, a cseh királyi méltóságra jutottak, a Staufi császári ház letűntével pedig a welf-pápai párthoz szegődtek. Mikor II. Frigyes császár és hasonló nevű unokája, kit végrendeletében Ausztria és Stiria örökösévé tett, meghaltak, a pápai párt mind nagyobb-nagyobb tekintélyre emelkedett a Babenbergiek egykori tartományaiban, s a cseh király, Venczel, meg a fia, Prsemysli Ottokár, kik a legelőbbkelő osztrák nemesekkel és az Ausztriában birtokló püspökökkel már régóta összeköttetésben állottak, Ausztriát 1251 novemberében elfoglalták. Ellenben Stiria fölött, hol IV. Béla magyar király a Babenbergi Gertrud után reá szállott jogokra támaszkodva, megfészkelte magát, háború támadt, melyet a pápa úgy döntött el, hogy e tartomány Ottokár és Béla között a természetes határok szerint osztassék meg. De nehány év múlva új háború ütött ki. Ottokár a Morva folyónál Kroisenbrunn mellett győzött s a békekötésben az egész Stiriát nyerte.

Ottokár, hogy Ausztriához jogot nyerjen, Babenbergi Margittal házasságra lépett; minthogy azonban e házasság magtalan maradt, Margitot eltaszítá magától, hogy kezét Kunigundának, IV. Béla egyik unokájának nyújtsa. Ottokár Karinthia gyermektelen herczegének, a Sponheim házból való Ulriknak halála után, ki őt örökösévé tette, birtokába vette tartományait – azok közt részben Krajnát is – úgy, hogy birodalma az Ércz- és Óriás-hegységektől egészen az Adriai tengerig terjedt.

Ottokár e korszarkoz képest rendkivűli ember volt. Magasztalták okosságát és szónoki tehetségét, vitézségét és bőkezűségét. Magában Csehországban hű barátja és támogatója volt a polgárságnak és művelődésnek, az újonnan nyert tartományokat pedig rendezett közigazgatással és az anyagi érdekek gondos ápolásával igyekezett magához vonzani s így feledtetni velök régi önállásuk elvesztését s a birodalomhoz való közvetetlen odacsatoltatásukat. Mint egy nevezetes emlékiratából kitűnik, melyet a lyoni conciliumon Brúnó olmützi püspök, e derék tanácsosa által nyújtatott be a pápának, végczél gyanánt olyan független állam létesítése lebegett a szemei előtt, mely, mint a keletről fenyegető veszélyek ellen emelt erős gát, Csehországon kivűl a német osztrák tartományokat s Magyarország egyes részeit is magában foglalta volna. Ilyen állam megalkotására azonban a kellő idő még nem érkezett el. S e mellett Ottokár keveset tartott a német birodalom hatalmáról, melynek rovására lett volna bővülendő az ő hatalma.

A Staufiak letűntére Németországban az úgy nevezett interregnum, a legnagyobb fölfordúltság és aléltság korszaka következett, melynek a német fejedelmek úgy vetettek véget, hogy Habsburgi Rudolf grófot emelték a császári trónra.

Rudolf legidősb fia volt Habsburgi Albertnek és nejének, Kyburg grófnénak; 1218-ban született s II. Frigyes császár tartotta a keresztvízre. Házának birtokai Svájczban és Sváb földön feküdtek. Svájczban az Aar folyó mellett feküdt a család ősi várkastélya, a sokszor megénekelt Habsburg is: Guntram, „a gazdag”, tartatik a család törzsatyjának, kinek fiát, Kanzelint, mint Altenburg grófját említik. Kanzelin fiai közűl az egyik, Radebodo, kihez a „Habsburg falairól” való monda fűződik, testvérével (vagy sógorával) Werner strassburgi püspökkel együtt alapította Svájczban a Muri nevű kolostort; míg a harmadik (vagy második) testvér, Rudolf, Ottmarsheim elzászi kolostort alapítá, melynek az aacheni Pfalz-kápolna mintájára épített nevezetes kolostori, ma plebániai temploma még most is megvan. Radebodo fiai közül a legfiatalabbat, Wernert, említik először az oklevelek, mint „Habsburgi grófot”. A Habsburgokat ama korban nem azért nevezték grófoknak, mivel a birtokuk grófság volt, hanem azért, mivel házuknak egyes tagjai koronként grófi hivatalt viseltek. Csak később, mikor a grófságok már örökösökké kezdtek válni, lett osztályrészévé a Habsburgoknak Elzászban a landgrófság, Zürichgau- és Aargauban pedig a grófság, melyekkel egyúttal különböző kolostorok, meg a Lenzburgok és Kyburgok örökségének egyes részei fölötti főtiszti állást egyesítették. Gazdagság és hatalom tekintetében azonban nem tűntek ki a Habsburgok s e mellett az, hogy két ágra – a régibb habsburgira, melyhez Rudolf tartozott, meg az ifjabb laufenburgira – oszlottak, még gyöngébbekké tette őket; ezt a körülményt figyelmökbe is ajánlotta Rudolf a választó fejedelmeknek, kik saját állásukat féltve, eleitől kezdve arra határozták el magukat, hogy valamely kevésbbé hatalmas fejedelemre fogják adni szavazatukat. A mi pedig azután tekintetőket épen Rudolfra irányozta, az nemes egyéniségének hírneve volt, mely tiszteletet keltő és megnyerő nemesség egész családjának, jellemvonásává lett. Jámbor lelkülete, okossága és mérsékeltsége, igazságszeretete, nemes lovagiassága, sőt sok tekintetben alakja is öröklővé vált családjában.

Habsburg vára az Aar melletti Wülpelsbergen (Svájcban). Darnaut Húgótól

Rudolf uralkodása kezdetétől fogva kötelességének tekintette, hogy a Staufiak bukása óta a birodalomtól jogtalanúl elidegenített birtokokat ahhoz ismét visszaszerezze. Ilyenek voltak különösen azon tartományok, melyeket az időközi uralom idején Ottokár ragadott magához.

Rudolf tehát követelte Ottokártól, hogy e tartományokat adja vissza, a birodalomnak, örökös tartományait pedig, Cseh- és Morvaországot, miként a szokás megkivánta, ő tőle vegye hűbérűl. Minthogy pedig Ottokár háromszori fölhívásra sem engedett, birodalmi átkot és hadüzenetet vont magára.

A háborúnak mindjárt a kezdetén sikerűlt Rudolfnak Ottokártól a leghatalmasabb szövetségesét, a bajor herczeget elvonnia. Az Ausztriában gazdag javadalmakat bíró salzburgi, passaui és regensburgi püspökök már korábban oda csatlakoztak a római királyhoz. Egyik leghatalmasabb és leghívebb szövetségestársa volt Rudolfnak továbbá Meinhard görz-tiroli gróf, kinek leányát, Erzsébetet, a király legidősb fia, Albert, nőül vette. A szomszédos fejedelmekkel létesült szövetségnél még inkább elősegélte Rudolf ügyét az Ottokár saját tartományaiban, különösen Stiriában keletkezett elégületlenség, hol a nemesség nem akarta tovább tűrni a Przemysli házbeli fejedelemnek és helytartójának, a cseh Dieditzi Milotának szigorú kormányzását. Magában Csehországban is forrongás támadt, a mint a háború megkezdődött.

Rudolf a birodalmi sereggel a Duna mentén egészen Bécsig nyomúlt, míg Meinhard görz-tiroli gróf délről érkezett Karinthián és Stirián keresztül, hol Reun kolostorban nagy számmal összegyülekeztek volt a stíriai nemesek és kölcsönösen megesküdtek egymásnak, hogy, mint birodalmi hűbéresek, kötelességükhöz képest Rudolf királynak fognak szolgálni s egymástól csak a halálban fognak elválni.

A Rudolftól leigázott Bécs bevétele eldönté a háborút. Ekkor már Ottokár is meghajolt a birodalom feje előtt, a békekötésben a birodalmi három tartományt kiszolgáltatta s Cseh- és Morvaországot hűbérül fogadta el Rudolftól. Azonban alig bocsátotta szét Rudolf a birodalmi sereget, midőn Ottokár megalázott büszkesége fájdalmas érzetében hatalmasabb harczi erőkkel újra kezdte a háborút. A római király helyzete annál aggodalmasabb vala, mivel Ottokárnak az osztrák tartományokban még számos titkos hívé volt és Rudolfnak a vívmányaira féltékeny birodalmi fejedelmekkel való viszonya kevésbbé volt kedvező, mint elébb. De annál fontosabb dolog volt az, hogy Rudolf IV. László magyar királyt szövetséges társaúl megnyerte. A birodalomhoz imént visszaszerzett tartományok fegyverre szólított hadaival Rudolf a Morva-mezőre vonúlt; itt egyesűlt a magyar hadsereggel s a cseh király ellen a Weiden pataknál Dürnkrut mellett döntő ütközetet vívott (1278 aug. 26), mely a csehek leveretésével s királyuk halálával végződött. Mikor Rudolf az ütközet után Morvába és Csehországba benyomúlt, Ottokár özvegye, Kunigunda, kiskorú fia, II. Venczel nevében békét kötött vele, mely a Rudolf gyermekei: Rudolf és Juta, meg az Ottokár gyermekei: Venczel és Ágnes között kölcsönösen létesítendett kettős házasság által volt megpecsételendő.

Habsburgi Rudolf király. Schönbrunner Józseftől

Már az Ottokár elleni első háború bevégezte után fölmerült Habsburgi Rudolf előtt az a kérdés, hogy mi sorsa legyen az osztrák tartományoknak. Az a gondolat, hogy ezeket saját fiainak szerezze meg, annál inkább foglalkoztatta, mivel e tartományoknak a birodalomhoz való visszakapcsolása által ő és családja erkölcsileg mintegy jogot szereztek azokra. S hogy maga Rudolf eleitől kezdve iparkodott háza emelésén, az legkevésbbé sem vonható kétségbe; elég okos és éleslátású volt ő annak fölismerésére, hogy háza hatalmát nagygyá kell tennie, mert csak az volt képes az ő királyi méltóságát a választófejedelmek önkényétől függetlenné tenni. Csakis még mindig korlátolt hatalmának, továbbá azon viszonyoknak, melyekkel e miatt számolni volt kénytelen, valamint a még legyőzendő akadályoknak kell tulajdonítanunk, hogy a Morva melletti ütközet után még évek folytak le, míg Rudolf óhajtásai teljesülhettek.

Házának Ausztriában való állandó megszilárdításához első előkészítő lépésűl azt az 1276 novemberében kötött szerződést tekinthetjük, melynél fogva Ottokárnak Ausztriában levő valóban tekintélyes birtokai Rudolfnak hasonló nevű fiára voltak szállandók. De még fontosabbak voltalt a salzburgi érsekkel, meg a passaui, regensburgi, freisingi és bambergi püspökökkel ezután nem sokára megindított egyezkedések, kiket Habsburgi Rudolf arra iparkodott rábírni, hogy az ismét visszanyert tartományokban fekvő egyházi hűbérbirtokaikat az ő fiainak: Albertnek, Hartmannak és Rudolfnak engedjék át. E törekvéseket a legjobb siker koronázta. Az által, hogy e püspöki hűbérbirtokok az ő fiaira szállottak át, megtörtént a kezdeményezés arra, hogy majdan ama tartományok, melyekben e birtokolt feküdtek, szintén megszereztessenek háza számára, a mennyiben e tekintélyes egyházi jószág birtokában Rudolf fiai olyan hatalmat képviseltek, mely mellett egy más háznak a fejedelmi hatalma bajosan találhatott volna tért a sikeres fejlődésre.

Rudolf a Weiden patak melletti ütközet után még három évig időzött Ausztriában. 1276-ban Ausztriát, Stiriát és Karinthiát illetőleg öt évi országos békét hirdetett ki, s midőn végre ennek letelte után az ismét visszanyert birodalmi tartományoktól búcsút vett, legidősebb fiát, Albertet, hagyta ott Ausztria és Stiria birodalmi helytartójáúl, miután barátját és fegyvertársát, Meinhard görz-tiroli grófot, kinek Krajnát is zálogba adta, Karinthia kormányzásával bízta meg, mint birodalmi helytartót.

Így az egykori babenbergi tartományok már hozzá szoktak az új habsburgi uralomhoz, midőn Rudolf, a választó fejedelmek szükséges beleegyező leveleivel ellátva, Augsburgban egy fényes birodalmi gyűlésen – 1282. év karácsonya táján – két fiának, Albertnek és Rudolfnak, Ausztriát és Stiriát, meg Krajnát és a vindus Markot ünnepiesen hűbérűl adta. A hűbéradományozó oklevél 1282. deczember 24-dikén állíttatott ki. Ebben az oklevélben Karinthia nincs megemlítve, noha Rudolfnak eleintén az volt a szándéka, hogy ezt a herczegséget is oda juttassa fiainak s noha a beleegyező levelek többsége Karinthia felől is szólt, valamint más felől alig kételkedhetünk, hogy Rudolf fiainak Augsburgban történt megadományozása Karinthiára is kiterjedt. De épen oly bizonyos az is, hogy Rudolf már akkor gondolt arra, hogy ezt a herczegségét sok érdemű szövetséges társának, Meinhardnak juttatja, a mi később (1286) csakugyan meg is történt.[25]*

Az 1282. évi hűbéradományozó oklevél. A bécsi cs. és kir. állami levéltárban levő eredeti után. Az oklevél nagyításához kattintson a képre!

Rudolf tehát hűbérűl adta két fiának Ausztriát és Stiriát s egyszersmind utasította is e tartományok lakosait, hogy az ő két fiának, mint jogos uraiknak s herczegeiknek engedelmeskedjenek, kiket egyúttal minden neki és a birodalomnak tett eskü alól föloldozott. Mert Rudolfnak az a szándéka volt, hogy e két herczegséget egyenesen a saját házáévá tegye s egyszersmind annak fejedelmi jogait a lehető legszélesebben kiterjeszsze. Azonban bármennyire egybehangzó volt is különben Rudolf rendelkezése a két herczegségbeli alattvalók óhajtásaival s nézeteivel, mégis szokatlan és idegenszerű volt előttük ez az új intézkedés, mely szerint egyszerre két herczeg uralkodott volna; miért is Rudolf az osztrákok és stájerek kérelmeire később oda módosította a rendelkezését, hogy csak Albert uralkodjék fölöttük, míg ifjabb fiának, Rudolfnak, csak bizonyos jogok tartattak fenn. Így lett I. Albert első herczegévé Ausztriának a Habsburg-házból.

Anna királyné, Habsburgi Rudolf felesége, és kis fia, Károly síremléke a baseli székesegyházban. Schönbrunner Józseftől

Rudolf fiainak az osztrák tartományokkal való megadományoztatása kiválóan békés jelentésű tény s lecsillapító befejezése volt Ausztria történelme egy mozgalmas korszakának. Korunk egyik szellemes történetírója a morva-mezei ütközetet „a habsburgi Ausztria születésnapjá”-nak nevezi, s ugyancsak így fogta föl e dolgot Ausztria egyik nagy költője is, a mint Habsburgi Rudolffal a Morva melletti csatatéren adományoztatja meg a fiait. Ha azonban nem veszszük tekintetbe a költői szabadságot, mely drámai érdekből vonja egymás mellé a külön időbeli mozzanatokat, még nagyobb joggal nevezhetnők az augsburgi adományozás napját „a habsburgi Ausztria születésnapjá”-nak, a mennyiben épen ezen a napon fűződött az a föloldhatatlan kötelék, mely azontúl a keletkező uralkodó házat a keletkező Ausztriával együvé csatolta.

Habsburgi Rudolf kétszer házasodott; első felesége Hohenbergi Anna volt (kit később, koronázása után Gertrudnak neveztek); második felesége Ágnes volt, IV. Húgó burgundi herczeg leánya, kivel már hajlott korában, első neje halála után kelt egybe. Anna lett az egész ház törzs-anyja, amennyiben férjét hét leányán kivűl négy fiúval (Albert, Hartmann, Rudolf és Károly) ajándékozta meg, kik közül azonban csak a legidősebb, Albert, élt tovább az atyjánál. Hartmann egy hajózás alkalmával a Rajnába fúlt 1281. év decezmber 21-én, Károly születése után nem sokára (1276), Rudolf pedig 1290. évben halt meg.

I. Albert királyi pecsétje. Siegl Károlytól

A mit Habsburgi Rudolf már el nem tudott érni, azt, úgy látszék, ki fogja küzdeni a fia, Albert, ki olyan fejedelem volt, a milyen Ausztria keletkező uralmának épen kellett; értelemmel és tevékenységgel teljes férfi, ki vas szigorúságú volt mindenki iránt, a ki parancsainak ellenszegűlt, de egyszersmind bocsánatra hajló azok iránt, a kik meghódoltak előtte. Megmentette Ausztriát a birodalomtól való közvetetlen függés maradványaitól. Ismeretesek azok a küzdelmek, melyeket saját tartományainak nemessége, meg a bécsiek ellen folytatott. E küzdelmek az ő győzelmével végződtek. A német birodalom koronáját is elnyerte Albert, s mikor a Przemysli ház férfi-ága kihalt, a maga legidősb fiának, Rudolfnak adta Csehországot hűbérűl s a cseh rendekkel azt az ígéretet tétette, hogy ha Rudolf örökösök nélkűl halna meg, az öcscsét, Frigyest fogják a trónra emelni. De egy kaján baleset Rudolfot már egy év múlva kiszólította az életből, s Albertet is, midőn a cseheket, kik igéretök ellenére Meinhard fiát, Karinthiai Henriket, hívták meg a trónra, ismét fegyverrel támadta meg, egy borzasztó szerencsétlenség fosztotta meg életétől.

A Habsburgokra Ausztriában súlyos megpróbáltatások ideje állott be Albert halálával. Albert, valamint annak idején atyja is, hasztalanúl iparkodott a német királyi méltóságot családjában örökölhetővé tenni; sőt halála után a választó fejedelmek szavazataikat Henrik luxemburgi grófra adták, kinek fia, János, később a cseh trónra jutott. Mikor pedig VII. Henrik halála után a Habsburg testvérek újra utána jártak a német koronának, a két pártra szakadt választásnál Szép Frigyes osztrák herczeg és a Bajor Lajos választatott meg. A két megválasztott közt a birodalomért háború tört ki, melyben hosszú küzdelem után a Habsburgok lettek a vesztesek, s mind távolabb láták magukat vettetve ősatyjuk politikájának fényes czéljaitól.

A viszonyokkal helyesen számot vetve, Szép Frigyes halála után a Habsburgok abbahagyták a német korona elnyerésére való törekvést, s a birodalom más nagy fejedelmeinek példájára, csöndben, de megszűnés nélkűl inkább birtokuk gyarapítására és hatalmuknak lehetőleg önálló megalapítására törekedtek. Németországban ekkor három hatalmas család: a Habsburgok, Luxemburgok és Wittelsbachok voltak egymással egyensúlyban, mely azonban bármely új hatalmi növekedéssel túlsúlylyá válhatott ezek közül akármelyiknél. Henriknek, Karinthia herczegének és Tirol grófjának a halála, ki után csak leánygyermekek maradtak, szolgáltatta az első alkalmat ilyen tartománynövekedésre, s azt a körűltekintést és kitartást, melylyel a Habsburgok e czél felé törtek, két gyönyörű tartománynak, Karinthiának és Tirolnak az elnyerése jutalmazta.

Karinthia elnyerése ama kor egyik legbölcsebb és legjobb fejedelmének, a sánta Albertnek az emlékéhez fűződik; Tirol elnyerését a Habsburg-ház egyik legtehetségesebb fiának köszönheti, kinek neve dicső alapítványaiban még ma is él. Ifjúi lelke egész hevével szövögette Rudolf, az alapító, fájdalom, csak rövidre szabott életét át a legmerészebb terveket, hogy Ausztria és saját háza dicsőségét emelje. Császári ipával, IV. Károlylyal nemesen versenyezve, megalapította a bécsi egyetemet s elősegítette az új István-templom építését. Boszantotta, hogy az arany bulla Ausztria fejedelmeit, kik hatalomban és tekintélyben mégis csak fölötte állottak már minden többinek, végképen kizárta a választó-fejedelmek testületéből; ezért legalább arra törekedett, hogy ennek az Ausztriának, melyet a maga nagy pecsétjén „a birodalom paizsa és szíve” kifejezéssel írt, mindazon kiváltságokat megszerezze, melyeknek a választó fejedelemségi területek örvendettek, és míg e kiváltságokat, a mint azok különösen az úgy nevezett Fridericianum maius-ban kifejezésre jutottak, egyszersmind minden többi habsburgi tartomány számára is követelte: Ausztriát, mely főherczegségi czímét is ő neki köszöni, mintegy középpontjává kivánta emelni tartományainak s ezeknek későbbi államjogi egygyé olvadását elkészítette. Azonban Rudolf nem tudta a maius-hoz a császári helybenhagyást kieszközölni.

IV. Rudolf herczeg, az alapító. Schönbrunner Józseftől

Más uralkodó házakkal ellentétben a Habsburgok eddig közösen uralkodtak osztatlanúl birtokolt tartományaikban, és még II. Albert is azt határozta 1355-diki családi törvényében, hogy a herczegek, „úgy a legidősebbek, mint a legfiatalabbak s a legfiatalabbak úgy, mint a legidősebbek minden javakban szeretettel, erényesen és testvérileg éljenek együtt”. E mellett Rudolf, az alapító, az egésznek jól fölfogott érdekében bizonyos elsőbbségi rangot igyekezett a testvérek közt a legidősebbnek alapítani. Azonban a miatt, hogy Rudolf testvérei és örökösei, III. Albert és III. Lipót különböző jelleműek valának, egész sora jött létre ezek közt az osztozkodási szerződéseknek, melyek közűl a legutolsó (1379) a legfontosabb, a mennyiben ez két ág képződését okozta, t. i. az Albert ágát Ausztriában és a Lipótét a többi tartományokban. Ezek közül a Lipót ága később megint két ágra szakadt, a stíriai és a tiroli ágra. Az Albert ága csak az árván született Lászlóval halt ki (1457) s örököse a stiriai ág lett, mely végre (1490) ismét valamennyi tartományt egyesítette.

Az osztozkodások a Habsburg-házat kifelé gyöngítették, befelé pedig sok, még véres viszálkodásokat is vontak maguk után.

A Sempach melletti vereség beláttatta ugyan a Habsburgokkal, hogy erejök egyetértésökben rejlik; a svájcziak elleni csatában elesett III. Lipót fiai arra kérték nagybátyjukat, III. Albertet, hogy a korábbi osztályt eltörölve, élte hosszáig vegye át az ő tartományaik kormányzását is. Egyúttal a Habsburgoknak azon zavarok, melyek két hatalmas szomszéd fejedelemnek, IV. Károly császárnak és Nagy Lajos királynak a halála után országaikban, Cseh- és Magyarországban támadtak, annyiban hasznukra váltak, hogy e zivatarokban a Luxemburgok és Anjouk büszke, a Habsburgok hatalmának fejlődésére nem veszélytelen tervei füstbe mentek. Azonban III. Albert halála óta a Habsburg-ház történetének lapjai is tele vannak örökösödés és gyámság miatti viszálkodásokkal, mikre a régibb családi törvények adtak okot a család legidősebb tagjára, meg az ifjabb herczegek jogaira vonatkozó homályos rendelkezéseikkel. Ezekhez járúlt, hogy a Lipót ága két mellékágra, a stíriai- meg a tirolira oszlott, noha úgy, hogy nem valóban új ágak képződtek, hanem csak a kormányzatra nézve történt különválás, de oly módon, hogy a két ág tagjai továbbra is „osztatlan örökösök” gyanánt tekintették magukat. Mindazáltal a fő- és mellék-ágak lassankénti elidegenedése lett a következése ezeknek az osztozkodásoknak, a mi elsőben is a politikai czélok veszélyes szétválásában nyilatkozott. Csak így törtérhetett, hogy, míg a Lipót ága és a Luxemburgok közt mindenütt érdek-ellentét mutatkozott, mely a konstanczi zsinaton a tiroli mellék-ágat csaknem végveszélybe juttatta, az Albert-háza a legszorosabb viszonyba lépett a Luxemburg-házzal.

II. Albert királyi pecsétje. Siegl Károlytól

Az a segítség, melylyel V. Albert osztrák herczeg Zsigmond királyt Csehország ellen támogatta, egyébként is igen nagy következményeket vont maga után. Mert, míg egy részről jutalma volt az a hű barátságnak, melyet egykor Zsigmond IV. Albert herczeg iránt tanúsított, más felől eredménye volt az egyszersmind azon politikai egyezkedéseknek, melyek IV. Albert alatt megkezdve, épen ekkor jutottak nagy jelentőségű befejezésre. Zsigmond a rendek beleegyezésével már IV. Albertet élte hossziglan való helytartójává, sőt arra az esetre, ha férfi maradék hátrahagyása nélkűl halna meg, egyenesen utódjává szemelte ki Magyarországban. Mikor IV. Albert meghalt, fiát, V. Albertet, Zsigmond igazán atyailag fogadta magához. Ezt Zsigmond már 1411-ben majdani férjeűl nyilvánítá egyetlen leányának, Erzsébetnek, kit az esetre, ha atyjának már fiúgyermeke nem lenne, Magyarország nagyjai trónörökösnek nyilvánítottak, s ki, mivel Venczelnek a testvérén, Zsigmondon kivűl más örököse nem volt, ennek majdan Csehországban is utódjává volt leendő. Döntővé azonban csak az a szerződés lőn, melyet Zsigmond V. Albert herczeggel 1421-ben kötött, s mely szerint Albert több morva város zálogúl nyerése és jegyese női hozományának megállapítása mellett egész hatalmát rendelkezésére bocsátá a királynak a hussziták ellen. 1422 ápril 19-dikén jegyezte el Albert Erzsébetet, a Zsigmond leányát. Egy évvel későbben (1423) átadta neki Zsigmond a morva őrgrófságot, mint cseh hűbért, s egyszersmind az esetre, ha a Luxemburgi ház férfi ága kihalna, a cseh korona örökösévé is tette őt.

Ekképen Zsigmond a legszorosabban érdekéhez fűzte Albert herczeget, s a mennyiben ez ipa mellett hadakozott, egyszersmind saját egész jövendő örökségeért is síkra szállott. Ezen örökségnek veje számára minden támadások ellen való biztosítása volt a tárgya azon fáradozásoknak, melyekkel Zsigmond élte és uralkodása pályáját végezte. Vejét és annak feleségét néző eme gond kisérte Zsigmondot, mikor már halálos betegen a régi Róma imperatorainak módjára karosszékban ülve, császári díszruhában s fejére zöld koszorút tétetve utolsó útjára indúlt székvárosából, Prágából, Znaimba. Znaimban a körébe gyűlt nagyoknak ismét úgy ajánlotta fejét és leányát, mint koronája örököseit. Azzal a megkapó ékesszólással, mely az utolsó Luxemburginak oly nagy mértékben sajátja volt, fejtegette előttük óhajtásait és azok czélját. „Mindkét ország java sürgősen követeli ezt a választást; különösen Magyarország támaszpontokat fog találni Csehországban és Ausztriában a török ellen, valamint emezek is védőbástyát fognak találni Magyarországban a hitetlenek előnyomúlása ellen.” Ez volt utolsó intézkedése a beteg császárnak, kinek nem sokára bekövetkezett halálával a Luxemburgi ház férfi ágának magva szakadt (1437), s utódjává mind Magyar- és Csehországban, mind a német trónon feje, V. Albert osztrák herczeg lőn. Sőt a német korona ettől kezdve állandóan birtokában maradt a Habsburgoknak, s ez olyan tény, mely az osztrák monarchia megalakulására nem csekély jelentőségű volt. Ellenben Magyar- és Csehország a nemzeti törekvések viharzásai és a Habsburg-ház kebelében támadt örökösödési viszálkodások miatt e házra nézve megint elveszett.

Albert halála (az ifjabb) V. Frigyes herczeget a német trónon örökösévé s egyszersmind háza fejévé tette. Frigyes, mint „a vas” Ernő elsőszülött fia, megelőző osztozkodások folytán együttesen birtokolta öcscsével, VI. Alberttel, az úgy nevezett „alsó tartományokat” (a később úgy nevezett Belső-Ausztriát), Stiriát, Karinthiát és Krajnát. Nagybátyja, (az idősb) Frigyes herczeg halálával. (1439) átvette ennek fia, Zsigmond fölött a gyámságot, meg a „felső tartományok”, a Vorlandok (az ősi, mai svájczi, elzászi, stb. birtokok) és Tirol fölötti uralmat, s nem sokára Albert király özvegye szorongatott helyzetében szintén kénytelennek látta magát, hogy árván született fia, László fölött szintén ő reá bízza a gyámságot. Mikor ekként III. Frigyes – így nevezvén magát mint német királyt és római császárt – részint mint tartományi fejedelem, részint mint gyám először egyesítette kezében ismét a habsburgi tartományok mindnyáját, mindjárt arra gondolt, hogy ezt az egyesítést állandóvá tegye. Ezért egészen elődjének, „alapító” Rudolfnak a szellemében oda törekedett, hogy a családi senioratust, mely némi idő óta háttérbe szorúlt, előbb saját ágán belül, majd pedig háza alberti ágának területén is újra teljes jogába helyezze vissza. Ez okból minden alkalommal egyenesen úgy tűntette föl magát, mint a ki öcscsének, Albertnek, „előljárója, helyettesítője és gondviselője”, vagy mint a ki „név és törzs szerint a fejedelemségnek s az egész osztrák háznak seniorja és uralkodója”, kit régi szokás szerint egyedűl illet az Enns alatti és fölötti tartományban való országlás, a többi herczegek után maradt gyermekek fölötti atyai hatalom és gyámság gyakorlása. Ezért törekedett a gyámi hatalomra Tirolban is. Ez okból tartóztatta le udvaránál László királyt is, midőn ez 1452 február 22-én „törvényes korra” jutott s ez időponttal a gyámságnak és helyettesítésnek véget kellett volna érnie. Oklevelekben Frigyes úgy írta Ausztriát, mint saját tartományát, a bécsi várpalotát, mint saját várpalotáját s a mende-monda olyasmit is rebesgetett, hogy a császár két választófejedelemtől és nehány osztrák bárótól írásbeli kötelező nyilatkozatokat eszközölt ki, melyek szerint jövőre mindig az osztrák-ház legidősebb tagja uralkodjék minden osztrák tartomány és uradalom fölött.

Azonban bármennyire megfelelő volt is a fejedelmi ház jól megfontolt érdekeinek az, hogy valamennyi tartomány és uradalom egy kézben egyesíttessék: mindazáltal összeütközött a hagyománynyal, mely az ifjabb herczegeknek a seniorral szemben már nagyon régóta jogot adott osztozkodásokra, sőt egyenlő jogúságra is. Így tehát Frigyes sem volt képes tartósan megszilárdítani a családjában követelt „előljárói, helyettesítői és gondviselői” állást. Nemcsak különböző engedményeket erőszakolt ki tőle az öcscse, Albert; arra is kényszerültnek látta magát, hogy unokatestvérét, Zsigmondot, kibocsássa a gyámság alól. Szintén így tört ki Rómába való útazása (1452) alatt Ausztriában az a fölkelés, mely Frigyest arra kényszeríté, hogy az ifjú László királyt a rendeknek kiadja.

Annak a körűlménynek, hogy Frigyes a gyámfia kiadásával, mire őt nemcsak az osztrák rendek, hanem a magyarok és csehek is sarkalták, oly sokáig késedelmezett, még az a végzetes következménye is lett, hogy az önsegély szükségének érzete fölébredt mindenütt, különösen pedig Cseh- és Magyarországon.

Már V. Albertnek meg kellett küzdenie ama nemzeti utraquista párt ellenséges ellenszegülésével, mely Csehországban a husszita zavarokból oly diadalmasan támadt. Ez a párt a helyett, hogy Zsigmond leányának a IV. Károly arany bulláján alapúló örökösödési jogát és a Habsburg-házzal kötött öröklési szerződéseket elismerte volna, választott nemzeti királyságra törekedett. Azon kezdte, hogy a német származású eretnek ellenséggel abból a lengyel királyi házból való herczeget állított szembe trónkövetelőül, mely régebben már összeköttetésben állott a husszitákkal. Albert halála után csakugyan meg is ejtették a királyválasztást, s mikor ez a megválasztott bajor herczeg elútasító válaszával meghiúsúlt, a nemesség már elég erősnek érezte magát, hogy éveken át király nélkül is ellegyen. A husszita mozgalomból keletkezett pártok hatása alatt Csehország egyes nemesi szövetségekre bomlott, melyek közt lassanként a Ptáèek vezetése alatt álló utraquista-párt jutott elsőségre, mígnem végre Ptáèeknek a kehely-párt vezérletében való utódja, Podiebrad György, Csehországnak úgy a rendektől, mint a Habsburgoktól is elismert kormányzója vette erős kezeibe a kormány gyeplőit.

Magyarországon elismerték jövőre Erzsébet öröklési jogát oly alakban, hogy megigérték, hogy férjét királylyá választják. S így csakugyan trónra jutott V. Albert a rendek választása útján. Mikor azonban Albert meghalt, mielőtt felesége a remélt trónörököst világra hozta volna, a nemzeti párt itt is hangoztatta szabad választási jogát. S ezt a jogkövetelését annyival könnyebben érvényre juttatta, mivel egy gyönge nő, vagy, ha Erzsébet fiút szülne is, egy gyermek kormánya sehogy sem nyújthatott elegendő oltalmat a kivűlről, nevezetesen a törököktől veszélylyel fenyegetett országnak. S bár Erzsébet fiat szűlt, Lászlót, kit, mivel csak atyja halála után látta meg a napvilágot, árván születettnek (posthumus) nevez a történelem: a nemzeti nemesi párt Lengyelország királyának, Ulászlónak ajánlotta föl Magyarország koronáját. Magyarországnak csakhamar két ellenfél közt kellett választania, kik közűl a gyermek Lászlónak joga az előbbi királyi házból való származásán és Szent István koronájával már megtörtént megkoronáztatásán alapúlt, az ifjú lengyel fejedelmet pedig a választás joga hívta meg a trónra. Ez utóbbira nézve nem annyira az özvegy királynénak hirtelen bekövetkezett halála volt a kedvező, hanem az a körűlmény, hogy Ulászlónak lengyel királysága biztos segélyt igért a törökök ellen, meg az a támogatás, melyben a római curia épen e miatt részesítette a Jagellókat. Ez ifjú hős királynak várnai hadjárata volt az utolsó kísérlet arra, hogy a törököknek Európában való állandó megtelepedése megakadályoztassék. Ulászlónak a várnai csatában történt halála s az ütközet kimenetele, mely a lengyel és magyar szövetséges seregek teljes leveretésével végződött, végképen döntött a Balkán-félsziget sorsa és a keleti birodalom maradványai fölött. Ettől kezdve nem hitték többé lehetőnek, hogy az ozmánok Európából ismét kiűzessenek s hosszú vonaglás után mind bizonyosabbá vált Konstantinápoly eleste.

E hadjárat kimenetele Magyarországra nézve is igen nagy jelentőségű volt. Minthogy az egyik királya elesett, a másik pedig kiskorú és nagybátyjának, Frigyesnek a gyámsága alatt volt, Magyarország sorsa ettől kezdve azon párt kezeiben volt, mely a nemzeti önállóság nevében bontá ki zászlaját.

László ugyan most királylyá választatott; mert azt akarták, hogy koronáját a választásnak, ne pedig az öröklési jognak köszönje; az igazi hatalom azonban az annyi török háború ünnepelt hősének, Hunyadi Jánosnak kezébe jutott, ki az ország kormányzójává választatott. Belgrádnak a törökök ellen való dicsőséges védelme jelöli a végét e hős pályafutásának, ki az után nem sokkal egy tábori járványban halt meg. Azonban ezen nagy tettének emléke olyan fényt árasztott házára, melynek aranysugarai később királyi korona alakjában övezték fiának a fejét.

Ez az időszak Ausztriában is a rendi hatalom kiképződését jelöli. Az uralkodó ház viszálkodásai közt egy részről a fejedelmi hatalom fogalma, más részről az ez iránt való köteles hódolat tudata veszendőbe ment. Ezzel szemben a hatalmasabb egyházi és világi főurak rendi testületekké tömörűltek s magukat a viszálkodó fejedelmek fölé helyezve, magukhoz ragadták a hatalmat. Ehhez járúlt egyes főurak nagyravágyása, mint amaz Eizinger nevű szerencsefié, ki Ausztriában olyan állásra törekedett, mint a milyen Magyar- és Csehországban a kormányzóké volt. Sőt ideiglenesen sikerűlt is neki leszorítania a térről azt a Cillei Ulrik grófot, ki László királynak a gyámság alól kibocsátása óta, mint ennek anyai nagybátyja, az első helyet foglalta el az udvarnál. Nem sokára ismét megnyerte ugyan a gróf a király kegyét, s mint előbb Cillei, úgy most Eizinger volt kénytelen az udvarból távozni. Azonban Cillei azért a kisérleteért, hogy Magyarországon a Hunyadi János fiainak állását is megingassa, életével lakolt. A haragra lobbant király e véres tettet Hunyadi László lefejeztetésével s Hunyadi Mátyás fogságra vetésével boszúlta meg, a mi aztán Magyarországon a legmélyebb forrongást idézte elő. Csak a korán érett királynak Prágában, a franczia király leányával leendő lakodalma előkészületei közben történt váratlan halála (1457) vette elejét egy véres háború kitörésének.

Árván született Lászlóval a Habsburg-ház alberti ágának férfi törzse kihalt. Az ő halálával egyszersmind az a personal unió is megint fölbomlott, mely Magyarország, Csehország és Ausztria között több év óta fönnállott. A mi elsőben is Csehországot illeti, annak a körűlménynek, hogy lehetetlen volt egyezségre jutni azon kérdés fölött, vajjon egykor II. Albert a brünni örökösödési szerződés alapján, avagy mint vő következett-e Zsigmond király után, s vajjon tehát a trón a Habsburgokat, vagy pedig, mint egykor Zsigmond leányát, most Albert leányainak valamelyikét illeti-e; szükségképen annak a pártnak kellett javára válnia, mely már régóta nemzeti királyválasztásra törekedett, meg annak a férfiúnak, ki már évek óta tényleges birtokában volt a hatalomnak. Podiebrad Györgynek, az utraquista-párt fejének megválasztásával a nagy egyházi s nemzeti mozgalom, mely eddig államilag nem tudott szervezkedni, végre győzelemre jutott. Az utraquismus és a választási szabadság szolgált alapjáúl az új trónnak

Podiebrad György előtt kevéssel lépett Hunyadi Mátyás a magyar trónra. Épen ez a körűlmény, hogy Mátyást nem öröklési jog, hanem szabad választás emelte a trónra, vált hasznára Podiebrad hasonló törekvéseinek, ki ez okból készséggel bocsátá szabadon az ifjú királyt prágai fogságából, s az által, hogy leányát vele eljegyezte, saját szerencséjét a Mátyáséhoz igyekezett kötni. S kettejök királysága között mégis igen nagy volt a különbség. A választási szabadság volt ugyan alapja mind a két trónnak; azonban a vallási viszonyok egészen mások voltak Csehországban, hol épen az egyházi szempont szolgáltatott okot, vagy legalább ürügyet a „föltolakodott király”-lyal szemben való ellenállásra. Mátyás hű hódoló fia volt az egyháznak, s valamint ő folyvást élvezte a curia támogatását; úgy viszont a curia is fölismerte, hogy a tettre képes magyar király jó kardja erős oltalom az ozmánok előnyomulása, valamint a szent szék más ellenségei ellen is. Így történt, hogy most, midőn egy részről Podiebrad György újra hatalmasan síkra szállt népe hite mellett, s más részről Podiebrad és Mátyás közt ez utóbbi feleségének halála miatt az atyafiság kötelékei már szétszakadtak, a curia épen a magyar királyt szemelte ki ügye harczosáúl; Mátyás pedig, mint nagyravágyó ember, lehetőnek látván, hogy a cseh koronát is fejére tegye, rendelkezésére bocsátotta magát a pápai széknek.

Hogy Magyar- és Csehország árván született László halála után a Habsburgokra nézve elveszett, az voltaképen annak a viszálkodásnak volt a következménye, mely III. Frigyes császár, meg testvére, VI. Albert, és unokatestvére, tiroli Zsigmond közt az Ausztria herczegség birtoklása fölött támadt, mely herczegséget a császár, mint házának seniora, egyedül magának követelt. Ezt a viszálkodást megszűntette ugyan egy szerződés, mely szerint Frigyes az Ennsen alúli tartományt és Bécset, Albert pedig az Ennsen fölüli tartományt kapta, míg Zsigmondnak a Vorlandok engedtettek át; mikor azonban Frigyes ezután nem sokára az osztrák rendekkel összeveszett, Albert ez utóbbiakhoz csatlakozott és segítséget nyújtott a bécsieknek, kik a császárt várpalotájában ostromolták. A császárt Podiebrad György cseh király megmentette ugyan, de az az új szerződés, mely György király közbenjárásával köttetett s mely szerint VI. Albertnek az Ennsen alúli Ausztria is átengedtetett hat évre, nem lépett életbe s csak Albert halála után vetett véget e viszálkodásnak.

Albert nem csekély tehetségű ember volt; barátja vala a műveltségnek is, mint alkotása, a freiburgi egyetem, bizonyítja; bátor volt a veszélyben s ügyes a szónoklatban, de egyszersmind rendkivűl nagyravágyó, mi házára nézve végtelen viszálkodás forrásává lett.

Egészen más szabású ember volt a császár, kire most Ausztria rászállott, melyet azonban később Mátyás királylyal szemben részben elveszített. Frigyes vívmányainak titka főleg abban a szívósságban és kitartásban rejlett, mely az idő kifárasztó erejét nem ismerte, meg abban a tágas körű politikai belátásban, mely a dolgok gyors váltakozásában föl tudta ismerni és szem előtt tudta tartani a maradandót. Lényének ilyen mivolta mellett nem lehetett másként, mint hogy a történelemnek a legmélyebb megaláztatás mozzanatait kell e császárt illetőleg följegyeznie. De végre minden ellenségét legyőzte, a mennyiben azok egymást kölcsönösen megsemmisítették, vagy elébb meghaltak, mint ő. Mindenek fölött azonban mélyen gyökerezett benne a háza szerencséjébe és jövőjébe vetett hit, az a hit, melyet ő ezen betűrejtvényben foglalt össze: A E I O U, mely azt jelenti, hogy: Alles Erdreich ist Österreich unterthan (az egész föld alá van vetve Ausztriának), vagy: Austriae est imperare orbi universo. Még nagy szerencsétlenség sem tudta ezt a hitet ő benne megingatni. Olyan kemény szorongattatás közben, mint mikor a rendek árván született László kiadására kényszerítették (1452), császári főhatalma alapján újítá meg a Rudolf-féle házi kiváltságokat, meg a „majus”-ból származtatott főherczegi czímet s első sorban a saját ágabeliek számára. S míg a vén ősz király otthon kedves Bécs-Ujhelyén karosszékében ülve kincseit számlálgatta, vagy kertjében édes gyümölcsöt és szőlőt termesztett s odakint a rideg világot zúgni, zajgani engedte: folyton-folyvást háza emelésére gondolt. Mikor a régi birodalomtest már részeire kezdett bomlani, mikor azonban Európa nyugati oldalán a franczia birodalom mind szilárdabban és egységesebben szervezkedett, keleten pedig a török hatalom a legmagasb fokra hágott, ő akkor rakta le az alapját háza nagyhatalmának, mely egyúttal Németország élén állva, hivatva volt, hogy Németország széthúzó erőit összetartsa s kelet és nyugat elleni bástyáúl egyesítse. Ő köté meg az elsejét azon szerződéseknek, melyek házának Magyarország maradandó birtokának megszerzését előkészíték, s ő hozta létre Burgundban azokat az összeköttetéseket, melyek házát, nem sokára Európa nagy politikájának középpontjára helyezték.

Frigyes a Szent István koronáját, mely nála volt s melylyel magát, mikor Mátyás ellenesei királylyá választák, Bécs-Ujhelyben megkoronáztatta, kiadta Mátyásnak s ezért a soproni szerződésben (1463) azt a biztosítást kapta, hogy Magyarország az ő házára száll, ha Mátyás örökösök nélkül halna meg. A „Magyarország királya” czímet megtartotta s Mátyást fiává fogadta.

III. Frigyes császár. Schönbrunner Józseftől

Mikor a császár később Mátyással meghasonlott, Merész Károlyban igyekezett gyámolt keresni, ki Burgund herczegségen (mint franczia hűbéren), a német birodalomhoz tartozó Burgundi szabad grófságon (Franche comté) és Németalföldön uralkodott, s ki azt a tervet, melyet már atyja, Jó Filep, az arany-gyapjas-rend alapítója is ápolt, hogy kereskedelem és ipar által virágzó területét királysággá emelje, ismét nagyszerűen fölkarolta. Mert az ifjú Charolais gróf – mint Károly atyja halála előtt nevezteték – nem hiába emlegette Nagy Sándor tetteinek olvasgatása közben, hogy ő is Filepnek a fia. Ha sikerűl neki az a szándéka, hogy Franczia- és Németország közt fekvő országának a Rajnát tegye főerévé: egy részről Francziaország a „közjó ligája” (ligue du bien public) értelmében egész sor apró államocskákra tördeltetett volna, más részről, ha sikerül az áhított császári korona birtokába jutnia, ezzel egyszersmind az az európai, világra szóló monarchia is létesíttetett volna, melynek segedelmével a kereszténység ellensége, a török ellen irtó háborúnak kellett volna kezdetnie. Ez oly gondolat volt, melynek valósítását e nagyra törő fejedelemtől megtagadta ugyan a sors, mely azonban, mint örökség, átszállott a Habsburgokra s V. Károly alatt közel állott a teljesedéshez.

Merész Károly, hogy a császárt ezen terveknek megnyerje, egyetlen gyermeke, Mária, Burgund örököse kezét fölajánlotta a császár fiának, Miksának. A császár örömest hozzájárúlt e rá nézve kedvező tervhez. A Trierben történt személyes találkozásról a császár és a herczeg ellenségekül távoztak ugyan el, de a házasság, melybe később Merész Károly is beleegyezett, ennek halála után mégis létre jött s alapvetője lett a Habsburg-ház nagyságának.

Frigyes uralkodása még egy harmadik fényes sikert mutathatott föl. „A mi századok óta egy császárnak, s annak is csak hatalma tetőpontján és csak jelentékeny kedvezmények árán sikerűlt, hogy t. i. fiának az örökösödést megszerezze, azt III. Frigyes a legmélyebb megaláztatás és hatalom nélküliség pillanatában érte el. A választó fejedelmek 1486-ban összegyűltek, hogy fiát, Miksát, római királylyá válaszszák. Ez annál felötlőbb, mivel a választó fejedelmek, ha nem is Frigyes letételét, de ismételten azt tervezték, hogy olyan fejedelmet választanak meg római királylyá, kinek magasabb rendű tettereje kezességet nyújtana azon elodázhatatlan birodalmi reform véghezvitelére, mihez a vénülő császár beleegyezését már épen nem lehetett megnyerni. Miksa bizonyára mindenek előtt ez ügy fontolóra vételének köszönheté megválasztatását. Azonban nemcsak általában a birodalom, hanem az idegen uralom alatt álló osztrák határterületek is biztos kezességét látták egy jobb jövőnek az ifjú császárfiban. S ő igazolta is ezt a reménykedést.

Burgundi Mária. Schönbrunner Józseftől

Miksa nehéz időben, osztrák polgárháborúk zavarai közt született 1459 márczius 22-dikén. Ő volt a császár másodszülött fia. Bátyja, Kristóf, egy éves korában elhalt. Anyja, Eleonora, azért esengett, vajha Miksa tettekre valóbb és keményebb lenne, mint az apja! S ő atyjához külsőleg valóban hasonlított is; megvolt benne annak rendessége, naplószerű följegyzések (emlékiratok) írására való hajlama, s a nagy és hű emlékező tehetséget is örökölte tőle; ellenben anyjára vallott erős, élénk kedélye, eleven képzelő tehetsége s fáradhatatlan cselekvési ösztöne.

Kedvencze volt a német népnek. Már külseje is erőt és egészséget árúlt el, melyet szorgalmas testgyakorlatok által s főleg mint zergéket (Martinswand) és vaddisznókat (az Ardennekben) űző merész vadász vén koráig megőrzött. Magas termetű ember volt kemény arczvonásokkal, melyeknek kék szemei, világos szőke (korán őszült) haja és sas orra a fenség és jóakarat kifejezését kölcsönzék. Hangja csengő s beszédje folyékony volt. Rendkivűl nyájas és megnyerő tudott lenni. A birodalmi városokban gyakran megjelent a patriciusok és czéhek lakomáin s még tánczra is kerekedett a polgár asszonyokkal.

Hiányzott ugyan belőle atyjának kitartása és megfontoltsága; de e helyett élés elméjű és emelkedett gondolkozású volt. Szerette a rendkivűlit és kalandost; veszélytől, küzdelemtől nem rettent vissza. Politikájában is volt valami a vadász természetéből. Gyakran és sokat mert, s szeretett meglepetéseket okozni terveivel, melyeket nem ritkán épen oly hirtelen abbahagyott, hogy ismét másokba kapjon. S koránt sem volt alaptalan az a gáncs, melyet e fejedelem túlságig menő bőkezűsége s általában pénzügyi politikája ellen emeltek; csakhogy itt nem kell figyelmen kivűl hagyni, hogy egy csak szülemlőfélen levő hatalomnak nagy államhoz való politikája nagyon alkalmas volt rikítólag visszás viszonyt támasztani a föladatok és az eszközök közt, s hogy Miksa attól indíttatva hárítá Ausztria jövendő nagysága árának egy részét a későbbi nemzedékek vállaira.

Miksát gondos neveltetése a legtöbboldalú emberek egyikévé tette. Főembereivel hétféle nyelven tudott beszélni, s a tollat is jól forgatta. Kitűnő szervező tehetsége az egész hadügynek hasznára vált. Mint maga is nagy műveltségű fejedelem, szívesen érintkezett tudós emberekkel. A bécsi egyetem ő alatta élte arany korát.

De tudós és művészi törekvései mellett a komoly politikai ügyeket sem hanyagolta el soha. A háza jövendő nagyságába vetett hit volt a vezércsillaga. S valamint ehhez burgundi házassága által ő maga megvetette az alapot, úgy később is szerződések és házasságok voltak azok az eszközök, melyeket politikai czéljai elérésére használt. Ha valaha, ekkor volt igaza annak a mondásnak, hogy: „Bella gerant alii; tu felix Austria nube!

I. Miksa császár, a mint nyilazni tanúl. Burgmair fametszete után.

Természetes, hogy azért ő sem boldogúlt épen háborúk nélkül. Vörös fonálként húzódik végig Miksa uralkodói életén a Francziaországgal való ellenségeskedés, mely mint a burgundi örökség kiegészítő része jutott neki örökségül. Miksa ugyan Burgundi Máriával való házassága által meghiúsítá a terveit XI. Lajosnak, ki Máriát saját fiával, Károly trónörökössel akarta összeházasítási; azonban a franczia király Burgund herczegséget ekkor elfoglalta, és Miksa, noha Guinegate mellett fényes diadalt aratott a francziákon, kénytelen volt az arrasi békében nemcsak Burgundot, hanem Burgund és Artois grófságokat is átengedni a francziáknak, s míg három éves leányát, Margitot, a franczia udvarba kellett küldenie, hogy, mint a trónörökös leendő neje, ott neveltessék, szeretett neje halála után fiától, (szép) Fileptől is elszakítva látta magát, mivel a németalföldiek elintén nem akarták Miksát, mint fia gyámját és kormányzót elismerni. S a franczia király, VIII. Károly, valamint a flamandokat támogatta Miksa ellen, sőt később azokkal a fölkelőkkel, kik a római királyt Brüggeben fogva tarták, ennek kiszolgáltatása fölött is egyezkedett: Bretagnera vonatkozó terveit is meghiúsítá, a mennyiben e tartomány fejedelemnőjével, Miksa második jegyesével, maga kelt össze, régibb jegyesét, Margitot, pedig atyjához, Miksához visszaküldé. Nem csoda, hogy Miksa úgy is mint atya, úgy is mint vőlegény, mélyen sértve érezte magát s Francziaország ellen örökös boszút esküdött, hogy Károly terveit mindenütt, úgy Nápolyban, mint Milanóban (itt Ludovico Moro herczeg unokahúgával való eljegyzésével) meg igyekezett hiúsítani, s hogy végre a „szent ligá”-hoz csatlakozott, hogy aztán ennek nevében Guinegatenál, hol első győzelmét nyerte, utolsó diadalát („sarkantyús ütközet”) vívja ki a francziák fölött.

Egyébiránt e küzdelmeknek nem tisztán személyes okai voltak. Sőt nem kell szem elől tévesztenünk, hogy a XV. században a franczia mellett Burgund állam is képződött, s hogy egy ideig kétesnek látszott, vajjon a két állam közül melyik fog a környező tartományokra nagyobb vonzó erőt gyakorolni, mely kérdés csakis Burgund és Bretagne hűbéri herczegségek bevonása által dőlt el a franczia korona javára.

Mikor pedig Miksa a burgundi házasság által e teljesen új viszonyokkal érintkezésbe lépett, e viszonyok az ő sajátszerű személyisége révén nyomban egyéni jelleget öltöttek; egyszersmind Burgund ügye – főleg Miksának a német trónra emeltetése óta – egygyé olvadt az általános európai helyzettel. Ettől kezdve többé nem pusztán ennek, vagy amannak a tartománynak a birtoklásáról volt szó: a versenyküzdelemnek magasabb rendűvé vált a czélja. A császárságot s azzal együtt a világuralmat iparkodtak a franczia királyok elvitatni a Habsburgoktól. A francziák Velenczével szövetkezve már ekkor akadályt tudtak gördíteni Miksának római útja elé annyira, hogy ez kénytelen volt a „választott” római császári czímmel megelégedni, melyet utódai Aachenben való megkoronáztatásuk után azonnal fölvettek.

I. Miksa császár. Schönbrunner Józseftől

Minthogy Miksa csatlakozott ahhoz a szövetséghez, mely VIII. Károly franczia királyt a Nápolyról való lemondásra kényszeríté, közelebbi összeköttetésbe lépett a spanyol királyi házzal. Ezzel kapcsolatban fiának, Filepnek, Juana infansnővel való eljegyzése letette az alapot azon spanyol birtokok megszerzéséhez, melyeket Columbus Kristóf épen ekkor növelt meg kétszeresen.

Miksa, míg nyugaton e következményekben gazdag összeköttetéseket létesítette, legkevésbbé sem feledkezett meg ama nagy föladatokról sem, melyek házára keleten vártak. Hunyadi Mátyás halála után ismét visszaszerzé fegyverrel a birodalom régi keleti határkerületét, s egyszersmind Ulászló cseh király ellenében, kit a magyarok választás útján emeltek trónjukra, ki igyekezett vívni a soproni szerződés végrehajtását. S noha követelésétől a pozsonyi békében (1491) ideiglenesen elállott: biztosította ezt a jövőre, a mennyiben nemcsak a királytól, hanem egyes rendektől is igéretet kapott, hogy, ha Ulászló fiú utódok nélkűl halna meg, vagy Ulászlónak férfiága kihalna, a magyar korona ő reá, valamelyik fiára, vagy azok valamely megválasztandó egyenes utódjáró szálljon. Mikor aztán egy ő vele ellentétes párt, melynek élén a nagyravágyó Szapolyai János erdélyi vajda állt, e szerződést érvénytelennek nyilvánította; Miksa ismét fegyvert fogott s le sem tette azt addig, míg joga egy újabb békeegyezmény által nem biztosíttatott. Ezen törekvéseknek az a kettős házasság lett a koronázó befejezése, mely Ulászló gyermekei és a császár unokái közt létesíttetett ama fényes bécsi congressuson (1515), melyen az említett fejedelmeken kivűl Ulászló testvére, Zsigmond lengyel király is részt vett. Csak Lajosnak, Ulászló fiának, Miksa unokájával, Máriával, meg Annának, Ulászló leányának, a császár egyik unokájával, a később kijelölt Ferdinánddal való eljegyzése biztosította a Habsburg-ház egykori öröklését minden támadás ellen. Noha a Habsburg-Jagello örökösödési szerződések a leányágat a trónöröklésből kizárták, holott korábbi esetek példájára a nőrokonokat is megillette e jog: ez egyezkedések most már kívánt kiegészítést találtak a rokonsági kötelék létesítésében. Azonban csaknem fontosabb volt még Annának Ferdinánddal való eljegyzése Csehországot illetőleg, a mennyiben a IV. Károlytól ez országra vonatkozólag 1348-ban kiadott arany bulla a korlátlan királyválasztást csak az esetben engedte meg a rendeknek, ha az uralkodó családnak sem férfi, sem nő sarja nem volna életben, s így e korona jogszerűleg Annára szállott.

Abban semmi kétség nem lehet, hogy Miksa a hit ellenségeinek legyőzésében látta élete utolsó teljesítendő föladatát. Ismételten foglalkozott egy nagy török háború tervével. Az 1517-diki laterani concilium általános keresztes hadjáratot határozott el, melynek vezérletét Miksa, az egyház védő bajnoka lett volna elvállalandó. A pápa már meg is küldte neki a szentelt fegyverzetet: a sisakot és kardot. Azonban a birodalmi fejedelmek semmi belátást nem tanúsítottak a török hatalom részéről fenyegető veszély iránt. Valamint az előbbi birodalmi gyűlések, úgy a Miksától Augsburgba összehívott utolsó birodalmi gyűlés is a nélkűl oszlott el, hogy valami említésre méltó óvó intézkedést tett volna.

Levert hangúlatban vonúlt ki a császár a városból, és nem sokára (1510. jan. 12.) meghalt Welsben, utolsó perczében is háza javára gondolva. Miksa a közép- és újkor határán áll. Sok tette a középkorra emlékeztet ugyan s ennyiben joggal nevezik őt az „utolsó lovag”-nak; de más tekintetekben egészen kora színvonalán állott, tele belátó értelemmel nemcsak a szellemi mozgalmak, hanem korának politikai szükségei iránt is.

A német birodalomban ugyan nem egészen váltotta be a trónra emeltetésekor tőle várt gyökeres reformokra vonatkozó reményeket; de ebben nem pusztán ő a hibás; nem kevés részben hibásak voltak a választó fejedelmek, kiknek legalább a többsége nem annyira a meglevő bajok elhárítására, mint inkább arra törekedett, hogy saját hatalmát gyarapítsa, a császárét pedig folyton csökkentse. Mindazáltal a birodalmi béke behozatala, a birodalmi kamarai törvényszék fölállítása és a birodalomnak kerületekre fölosztása mégis jelentékeny haladás jelei a korábbi idők állapotaihoz képest. Hogy a belreformok létesítése nem a Miksa képességén múlt, megmutatta örökös tartományaiban, melyeket atyja a cillii örökséggel, ő maga a görczi örökség maradványával gyarapított, s melyeken ő atyja halála után s háza tiroli ágának kihalta után egyedül uralkodott.

Miksa az első osztrák fejedelem, ki háza hatalmának eddig laza összefüggésű különböző alkotó részeit egy állammá egyesíteni s a szabályszerű közigazgatás alapjait megteremteni igyekezett. E czélból az osztrák örökös tartományok három nagyobb csoportba – Alsó-, Felső- és Elő-Ausztria – egyesíttettek s minden csoportban saját kormányzóság lépett életbe, melynek az országos fejedelem nevében kellett az alája rendelt tartományokat kormányoznia. Alsó-Ausztriához tartoztak: Ennsen fölüli és alúli Ausztria, Stiria, Karinthia és Krajna; Felső-Ausztriához: Tirol, az egykori görczi birtokok nagyobb része, Vorarlberg s a keleti Svábföld többi területei; Elő-Ausztriához számíttattak: az elzászi Rheingau és a Fekete-Erdőbeli osztrák birtokok. Ekkor már a rendek is kiváló helyet nyertek az állami életben, a mennyiben az országos fejedelem sok esetben – főleg háború idején – kénytelen volt azok beleegyezésével tenni szert pénzre és csapatokra. Figyelemre méltó, hogy Miksa a rendek állását is szervezni igyekezett, a mennyiben, hogy külső támadás esetén, főleg pedig a mind veszélyesebbekké váló törökök ellen minden tartomány támogatását biztosíthassa magának, (1518) egy úgy nevezett küldöttségi tartománygyűlést hívott össze Innsbruckban, mely olyan formán, mint a mai delegatiók, az egyes tartománygyűlések követeiből állott s mely az osztrák tartományok együttes képviseleteűl tekinthető. Miksa intézményei képezik az alapját a német-osztrák tartományok kormányzásának egészen Mária Terézia idejéig. Az ő általa vetett alapon épített tovább unokája és utódja, I. Ferdinánd.

Fiának, Fülöpnek, a megházasítása s unokájának Ferdinándnak eljegyzése által Miksa nyugoton úgy, mint a keleten családja előtt oly nagy, oly példa nélküli jövőt tárt fel, melynek szárnyain az Ausztria névnek dicsőséggel halmozva kellett átjutnia V. Károlynak abba a birodalmába, melyben a nap nem ment le soha.

Atyjának, Fülöpnek, Miksa egyetlen fiának a halála után a hat éves Károly (1506) Németalföldet örökölte s 1514-ben ennek kormányára lépett; két évvel később anyai nagyatyjának, Ferdinándnak halála után a spanyol korona s az ahhoz tartozó olasz tartományok is birtokába jutottak. Az osztrák törzstartományok Miksa halála után kerültek kezébe. De bármily jelentékeny volt is ez a habsburgi birodalom, nem volt meg benne a benső szilárdság mindaddig, míg a császári korona birtoka is össze nem köttetett vele. Ez a helyzet a Habsburg-háznak nemcsak általános jelentőséget kölcsönzött, de egyszersmind a keresztény világ mindkét szárnyán szétszórt birtokainak természetes sulypontúl is szolgált. Azért fáradozott már Miksa azon, hogy a császári koronát unokájának, Károlynak, is megszerezze. A czél csaknem elértnek látszott, mikor Miksa váratlanúl gyorsan bekövetkezett halála a dolognak új fordulatot adott. Most Károly igényeivel szemben I. Ferencz franczia király lépett a sorompóba. A legközelebbi választásnak kellett eldönteni: vajjon Ferencz király fogja-e nagy Károly monarchiáját visszaállítani, vagy a Habsburg-ház nyeri meg a világuralmat. A választás hosszas küzdelmek után Károly javára ütött ki.

A mint Károly Németországba ment, megegyezés jött létre közte és az ifjú magyar király, Lajos, követei közt, hogy az 1515-ben kötött bécsi szerződés, mely szerint Anna, Magyar- és Csehország trónörököse, vagy Károlylyal, vagy ennek testvérével, Ferdinánddal jegyeztetnék el, megváltoztassék úgy, hogy Ferdinánd jegyeztessék el Annával, Lajos testvérével.

V. Károly császár. Schröller Alfrédtől

Egyszersmind megígérte Károly, hogy testvérének öt osztrák herczegséget enged át. De elmaradt az öt herczegségnek ezzel összefüggésben tervezett királysággá emelése, melyet már Miksa is tervezett. Ellenben átadta Károly testvérének a wormsi birodalmi gyűlésen (1521) Württembergen kivűl, melyet ő az ottani s a sváb szövetséghez tartozó herczeg elűzetése után szerzett: Enns alatti s feletti Ausztriát, Stiriát, Karinthiát, Krajnát úgy, hogy ennek következtében Ferdinánd Annával való eljegyzését Linczben ünnepelhette, míg az ő nővére, Mária, Magyarországba vitetett, hogy Lajos királylyal eljegyeztessék. A következő főszerződésben, mely a két testvér személyes találkozása alkalmával Brüsszelben köttetett (1522 febr. 7), a császár Ferdinánd örökségéhez csatolta még Tirolt és a Vorlandokat is. Ez a szerződés úgy tekinthető, mint a Habsburg-ház spanyol és német ága közti osztály alapja. Ez által lett különösebben I. Ferdinánd a család német ágának ősévé.

Ifjú korban s a legnehezebb viszonyok közt lépett Ferdinánd az osztrák örökös tartományok kormányára. Spanyolországban születve és neveltetve, eleintén, spanyol környezetének hatása alatt, mint idegen állott új alattvalóival szemben. A német nyelvet csak lassan tanúlta meg s hosszabb ideig tartott, míg a rá bízott munkakörben otthonosan érezte magát. Helyzetét azonfelűl az is nehézzé tette, hogy Ausztriában, mely Miksa halála után nem minden forrongás nélkűl jutott kezébe, a kormányzást szigorú büntetésekkel kellett megkezdenie, s hogy a nagy német parasztháború Tirolt és Stiria éjszaki részét lángba borította és hogy az egyházi reform is a kedélyeket már a legélénkebben felizgatta. De idővel mindinkább elsajátította Ferdinánd országainak szokásait s értett hozzá, hogy körültekintés és erély által tekintélyt, becsülést, sőt szeretetet vívjon ki, s ebben az ő valójának bátyja szigorú kimértségével és komolyságával ellentétes, veleszületett nyíltsága, családias érzéke és bölcs mérsékeltsége csak javára vált. Sorsváltozás és tapasztalatok által megérlelve, mindinkább előtűnt nemes személyiségének benső magva. „Bármikor hal is meg”, mondja Micheli, a velenczei követ, a ki őt 1564-ben utolsó betegségekor hagyta el, „halálát mindenkinek sajnálni kell. Ő benne korunk legjobb fejedelmeinek egyike fog meghalni, egy természeténél és hajlamánál fogva békés fejedelem. Mocsoktalan életpályája, állhatatos isteni félelme, mindenekelőtt jószívűsége és kegyessége érdemessé tették őt arra, hogy szentnek tartsák.” Schwendi „a haza dicséretes szent császárának s atyjának” nevezi.

De bármily nehezek voltak is Ferdinánd uralkodása kezdetén az örökös tartományok viszonyai, a legnehezebb s legnagyobb feladatot mégis keleten kellett megoldania, a hol neki a Hunyadi-Jagelló örökséggel az izlam ellen való szakadatlan harcz kötelessége is örökül jutott. Ferdinánd sógora, Lajos, Magyar- és Csehország királya a törökök ellen vívott mohácsi csatában (1526 aug. 29) elesett s elhullt vele a sereg és a nemesség virága. Magyarország nyitva állt örökös ellenségének támadásai előtt; mind a két trón üres volt. A habsburgi politika jól előkészűlt ez eshetőségre; örökösödési szerződések, házassági kötések készítették elő ama koronák megszerzését. Mindennek daczára Ferdinánd csak a legkeményebb ellenállás mellett érhette el czélját. Mindkét birodalomban ugyanis a nemzet fenntartott választási joga és hatalmas vetélytársak tekintélye állottak vele szemben.

I. Ferdinánd császár. Berger Gyulától

A mi közelebbről Csehországot illeti, itt a választási joggal, – a mint azt a rendek a kormányzó trónra emelése óta tényleg gyakorolták, – s továbbá más fejedelmeknek, nevezetesen a bajor herczegnek trónkövetelésével nem annyira Ferdinánd tulajdonképeni joga, sem a Frigyes császár és György király közt egykor (1462) kötött örökségi szerződés, melyre Ferdinánd is hivatkozott, mint inkább nejének, Annának, IV. Károly Csehország számára kiadott arany-bulláján alapuló joga állott szemben. S bárha Ferdinánd nem ennek a jognak, hanem a mint egy erről kiállított felséglevélben határozottan ki kellett jelentenie, csupán a szabad választásnak köszönhette a trónra jutását, mindamellett e ténynek a rendek azon kijelentése folytán, hogy a Luxemburgiak számára az arany bullában megállapított örökösödési jog a Habsburg-házra nézve is elösmertetett, semmi következménye sem lett. A rendek végtére azon követelésről is lemondtak az uralkodó király fiának javára, hogy a király életében senki utódul nem választható, sem meg nem koronázható. Sőt, midőn a prágai nagy tűzvész (1541) az országos jogok régi feljegyzéseit (Landtafel) is megsemmisítette, az új összeírást arra használta fel Ferdinánd, hogy a rendek megegyezésével a korábbi választási okiratot oly módon változtassa meg, hogy bár ő reá nézve a szabad választás útján való trónra jutás most is elismertetett, Anna királynőt világosan „a királyság örökösnőjé”-nek nevezték.

A cseh korona megszerzésénél végtelenül nehezebb volt a magyar korona megszerzése. Noha megvoltak a soproni (1463) és a pozsonyi (1491) habsburg-magyar szerződések, noha a királyi családok 1515-ben Bécsben megújították rokonsági összeköttetéseiket, Magyarországon mégis volt egy nemzeti párt, mely csak magyart nyilvánított választhatónak, s szemeit már rég Szapolyai János erdélyi vajdára vetette. Szapolyait párthívei már 1526 nov. 10-én Székes-Fehérváron ki is kiáltották királylyá. Ezzel szemben a pozsonyi országgyűlés (1526 decz. 17) Ferdinándot is megválasztotta. Ferdinánd itt is, mint Csehországban, a nemzet választási jogával szemben örökösödési jogát hangoztatta, s pedig annyival határozottabban, mert e tekintetben az engedékenység bizonyos módon a már előtte megválasztott s megkoronázott Szapolyai elismerését is magában foglalta volna. Mindazáltal Ferdinánd trónra jutását Magyarországon is csak a szabad választásnak köszönte s nem valami megelőző szerződéseknek, melyek következtében a rendek választási joga csak Ferdinándra s ennek testvérére, Károlyra, korlátoztatott volna. A szerződések csak annyiban jöttek tekintetbe, a mennyiben arra szolgáltak, hogy sok választó szavazatát a főherczeg javára fordítsák. Mindazáltal itt is meglett idővel (1547) Ferdinándnak az az elégtétele, hogy a magyar rendek Ferdinándtól fiát, Miksát, helytartóúl kérték s kivánatuknak a következő szavakkal adták okát: „ők nem csupán Ferdinándot választották királyukká, hanem jövendőre is örök időrek alávetették magukat az ő örököseinek, mint uraiknak”.

Egy időre Magyarországnak csakugyan két királya volt: Ferdinánd és János (Szapolyai), kik közt a kardnak kellett dönteni. Ferdinánd a harcz kezdetén, ellenfeléhez hasonlítva, sokkal nagyobb hatalommal bírt, minthogy neki örökös tartományainak s a nem rég megszerzett Cseh királyságnak a segédeszközei is rendelkezésére állottak úgy annyira, hogy, a mint gr. Salm Miklós Szapolyai csapatait Tokajnál megverte, Ferdinánd Székes-Fehérvártt hasonlókép megkoronáztathatta magát. De a háború Ferdinándra nézve végzetes fordúlatot vett, mihelyt ellenfele menedékhelyéről (Lengyelországból) sikerrel kereste meg segítségért Szolimánt, a török nagyurat, s mások is, a Habsburg-ház titkos és nyilvános ellenségei Szapolyaival, vagy közvetetlenűl a portával összeköttetésbe léptek. Igy történhetett, hogy, a mint a török beütés Magyarországot elárasztotta és Szolimán Bécs sánczai alá vitte a félhold győzelmes zászlóit, Ferdinánd csaknem magára és saját sorsára hagyatott, s csak egy csapat lelkes védelmező rendűletlen bátorsága kényszerítette a barbár ellenséget, hogy az ostromot abbahagyja.

Az ifjú állam akkor kapta Bécs falai alatt a vérkeresztséget. A törökökkel való harczok azonban még sok évig tartottak, mert Szapolyai, kinek a nagyúr Magyarországot hűbérűl adta, mint az újabb török támadási tervek előretolt őrse, fenntartotta magát. Sőt 1532-ben V. Károlynak a protestánsokkal való viszályára számítva, Szolimán újból nagy erővel jelent meg Magyarországon; de ekkor a kis Kőszeg vára halált megvető védelmezőiben váratlan ellenállásra talált, s arra a tudósításra, hogy V. Károly, ki a protestánsokkal Nürnbergben megbékűlt, nagy sereggel Bécs mellett áll, ismét elvonúlt. Maga a Szapolyai halála († 1540) sem vetett véget a háborúnak. Egy szerződés erejénél fogva Ferdinánd most már egész Magyarország birtokába lépett volna. Szapolyai párthívei azonban, ennek kis fiát, Szapolyai János Zsigmondot tették királylyá, s azt a szerződést a porta sem ismerte el. Az ozmánok mindinkább elhatalmasodtak úgy, hogy egy fegyverszünet következtében (1547) az ország három részre szakadt: keleti részre Erdélylyel, mely az ifjú Szapolyaié volt; nyugatira, mely a portának fizetendő évi adóért Ferdinándé maradt, míg az ország közepe a fővárossal, Budával együtt, török pasalikká változott. Ferdinánd helyzete ugyan javulni látszott, midőn Martinuzzi, az a merész paulinus, kit Ferdinánd egykor ellenfelétől irigylett, Izabellát, Szapolyai özvegyét, kényszerítette, hogy Magyarországról a Habsburgok javára mondjon le. De, mihelyt azután Martinuzzi gyanúba esett, hogy a törökkel titokban egyetért s meggyilkoltatott: Izabella visszatért az országba s a törökök is újra fegyvert fogtak. A tízéves háború egy új fegyverszünettel (1562) végződött, mely Ferdinándnak semmi hasznot nem hajtott.

Azonban Ferdinándnak a portával volt harczairól nem a külső eredmények szerint kell itélnünk. Az ozmán hatalom a görög birodalomnak s az ebből származott kisebb keleti államoknak a romjain emelkedett. De, minthogy a törökök e körön kivűl oly területekre is ki akarták uralmukat terjeszteni, melyek addig a nyugoti műveltség hatása alatt állottak, oly ellenállásba ütköztek, a milyenre addig sehol sem találtak. Magyarország ugyan, a mint azt Ferdinánd követei a portának előadták, a sok évi harczokban törökök és keresztények temetője lett, de Magyarország földjén, melyet annyi keresztény hős vére termékenyített, nem pusztán anyagi erők harcza vívatott; bizonyára szellemi, a felszín alatt mélyen fekvő elemek is keveredtek a játékba, melyek a világ két felének, keletnek és nyugotnak, az ozmán s az európai életnek eme nagyszerű küzdelmében végre mégis megoltalmazták a maguk jogait. Az, hogy Magyarország nem lett teljesen a töröké, nagy részben Ferdinándnak köszönhető. Az által, hogy a zenithjén álló világhatalommal való ezen egyenetlen harczban oly kitartó volt, családjának Magyarországra való jogaihoz egy új, erkölcsi jogosúltságot csatolt. És, valamint akkor Bécs újonnan alkotott erődítési műveivel tulajdonkép határvára lett az örökös tartományoknak épen úgy, mint a német birodalomnak, úgy e napokban Ausztria Ferdinánd vezetése alatt újból, mint a régi korban, a birodalomnak keleti határőre, nyugatnak, nyugot hite és erkölcseinek védgátja volt. „A spanyol-osztrák hatalom megalapítása – így szól korunk egy nagy történetírója – szerencse volt a kereszténységre, a mennyiben ez elég nagy és erős volt a törököknek Afrikában, Olaszországban s Magyarországon ellenállani. Ez által minden nemzet hálájára érdemessé tette magát.”

Salm Miklós gróf sírboltjának födele. Schönbrunner Józseftől

A török háborúk mellett különösen a vallási ügy volt az, mely Ferdinánd uralkodói munkásságát teljesen elfoglalta. Az ő kormányzása alatt ugyanis az új tan Ausztriában mindenütt bejutott és elterjedt. Cseh- és Morvaországban a lutheri párt a régebbi időből fenmaradt utraquista-tanokban, melyek mellett a taborita hagyományok folytatásaúl ezen felűl a cseh-atyafiak szektája is kiképződött, hatalmas segítséget talált. Ferdinánd örökös-tartományaiban nem ilyen volt ugyan a dolog állása, de e helyett azok a többi Németországgal állottak a legbensőbb érintkezésben, és minden, a mi ott történt: Luther első fellépése, párthíveinek küzdelme, tanainak lassankénti megerősödése, mindaz Ausztriában is azonnal visszatükröződött. Sőt a hegységen át, mely különben természetes válaszfal szokott lenni a népek érintkezéseiben, Stiria, Karinthia és Tirol magas völgyeibe is bevitték a bányászok Szászországból tudományos bányászati ismereteikkel együtt hazájuk fiának, Luthernek, a tanait is. E mellett a parasztlázadás utáni években elterjedt Tirolban az anabaptistáknak Dél-Németországból és Svájczból kiszorított felekezete, hogy végre, mikor a kormány itt is tűzzel, vassal lépett közbe, Morvaországban találjon „új Jeruzsálemet”, „ígéret földjét”, hol ők, daczára a sok csapásnak, melyeket itt is szenvedtek, egy századon keresztül fennmaradtak. Magyarországon is gyorsan elterjedt a reformatio, de itt idővel a protestáns érzelműek közt Kalvin és Zwingli tanainak hatása alatt szakadás állott be. Ez a szakadás sokszoros összeköttetésbe jött a nemzetiségi ellentétekkel. Mig a német és tót községek nem hagyták magukat megtántoríttatni lutheránusságukban, míg az erdélyi szászok is ezt fogadták el, addig a magyarok közt a svájczi reformatio terjedt el annál nagyobb eredménynyel.

Hogy az egyházi reform szükséges, a felett senkinek sem volt semmi kétsége; e mozgalom, mely a kedélyeket eltöltötte, a vallási érzületnek a fennálló egyházi állapotok elleni reactiójából származott. Csak a felől lehetett szó, vajjon a reform magából az egyházból s a hagyományos hatalmak vezetése alatt indúljon-e meg, vagy az eddigi egyházjogtól teljesen függetlenül. A kérdés eldöntése V. Károly előtt nem lehetett vitás; ő rá nézve a belső meggyőződés dolga volt az s egyszersmind császári egyetemes állása is úgy hozta magával. Bármily helyzetbe jutottak egymással császárság és pápaság az idők folyamán, mégis csak támogatták és kiegészítették azok egymást folytonosan. Ezen kölcsönösség eszméjén nyugodott a császárság egyetemes jelentősége s magának a császárnak, mint az egyház legfőbb őrének, a feladata. Csak a régi egyház talaján uralkodhatott a császár ezen védúri jog szerint, mely neki egyszersmind a hitegység fenntartásáról való gondoskodást is kötelességévé tette. Ilyennek mutatta magát a császárság a középkor végén; így adott annak kifejezést még Zsigmond császár a nagy zsinatokon. Épen így fogta fel V. Károly is, mint császár, a maga feladatát. A reform szükségéről meggyőződve, megkísérlette azt a régi egyház keretén belül elérni ugyanazon eszközökkel, melyeket a korábbi időkben használtak, nevezetesen a trienti zsinat által, melynek alája kellett vetni magukat a protestánsoknak is.

A német birodalomban a protestánsokkal való egyezkedések, melyek őt a legmélyebben érintették, jó részt a Ferdinánd kezei közt voltak. A birodalmi fejedelmek a még megoldatlan egyházi ügyre való hivatkozással ismételten megtagadták a törökök elleni hathatós segítséget. Az augsburgi birodalmi gyűlés ama végzésének viszonzásáúl, mely a legkeményebb büntetésekkel való fenyegetődzések mellett hagyja meg a protestánsoknak, hogy a kath. egyház kebelébe visszatérjenek, a smalkaldi szövetség Ferdinánd római királylyá való választásának elismerését mindaddig halogatta, míg a sváb szövetség feloszlásával és Württemberg herczegség elvesztésével, a habsburgi hatalmi állásnak délnyugoti Németországban mind a két oszlopa összeomlott. Más részről V. Károly mühlbergi győzelme a cseh rendek növekvő egyház-politikai ellenzékét is földre tiporta.

Azt azonban el kell ismernünk, hogy ezen dolgokban Ferdinánd útja lassanként elvált császári bátyjáétól. Nem állíthatjuk ugyan, hogy Ferdinánd Károly vallásos politikáját kárhoztatta volna, ő továbbra is igazi egyháziassággal eltölt, orthodox, ájtatos ember maradt saját személyét és környezetének minden viszonyát illetőleg; de az ő államférfiúi belátása, – melynél természetesen a magyar-török ügy képezte törekvéseinek középpontját, – kivánatossá tette előtte politikai tekintetben az európai béke megtartását, vagy helyreállítását – szükség esetén spanyol-habsburg engedmények által is –, úgy a vallási ügyben a protestáns fejedelmek követelései iránti engedékenységet, hogy ekkép házának a német birodalommal egyesített erejét az összes kereszténység örökös ellenségének elibe vethesse. E meggyőződése nőtt az évekkel s annál jobban, mennél inkább belátta, hogy a császári egyház-politika kivihetetlen, a protestantismust kiirtani nem lehet, s ennélfogva tűrni kell. A passaui egyesség már Ferdinánd műve volt, és mikor a császár, ki élete nagy czélját: az egyházi egység fenntartását, meghiúsúlva látta, a birodalomból örökre visszavonúlt, akkor ismét Ferdinánd volt az, a ki e lépés szükségességéről szilárdúl meggyőződve, azt határozta, hogy a Passauban ideiglenesen megadott türelem az augsburgi vallásbéke által állandóvá tétessék.

A kormány eljárása a különböző szigorú vallási rendeletek daczára az örökös tartományokban is szelíd volt. Mint az augsburgi vallásbékében az úgy nevezett „papi fenntartás” által, mely szerint, ha egyházi fejedelem az új hitre tért, fejedelemségét elveszté, a protestantismus tovább terjedésének gátot vetett és épen a legveszélyezettebb helyeken, az egyházi fejedelemségekben, a katholicismus fennmaradását biztosítni hihette, és a mint más részről általában remélte a kath. egyház megerősödését s újraéledését, úgy örökös tartományaiban is szakadatlanúl arra gondolt, hogy a meglevő ellentéteket kiegyenlítse s egyes engedmények által az új tan párthíveit visszavezesse a régi egyház kebelébe, de egyszersmind ezt is külsőleg s bensőleg megerősítse. Így Csehországban a „testvérek” közönsége ellen nagy szigorral lépett ugyan fel, mert tanaik ép oly aggasztóknak látszottak, mint propagandájok veszélyesnek; ellenben igyekezett rajta, hogy a tridenti zsinattól a papok házasságának megengedését s a laikusoknak a kehely használatát kieszközölhesse azon reményben, hogy ez által az új tanokhoz pártoltakat s különösen az utraquistákat a régi egyházba való visszatérésre indíthatja. Egyszersmind a 140 év óta üresen álló prágai érseki széket ismét betöltötte, hogy így a katholikus ügynek Csehországban szilárdabb támaszt szerezzen, s a mint régen az új congregatiók alapításából indúlt ki ismételten az egyház megifjodása, úgy kötötte most is a Jézus-társaság Ausztriába való beviteléhez ezt a reményt s ugyanezt a czélt.

Ezt azonban nem érte el. Ferdinándnak soha sem sikerült az utraquistákat Rómával kiengesztelni; sőt az egyesítési kísérlet kiélesítette az ellentéteket magában az utraquismus kebelében is, s a mint Ferdinánd magához ragadta az utraquista konzisztorium megújítását, melyet addig a rendek végeztek, ez szakadásra vezetett azoknak kis csoportja közt, a kik még a Compactaták talaján állottak, és ama többség közt, kiket a laikusoknak adandó kehely nem elégített ki és a kiknek az állam által egyedül elismert utraquismus inkább csak védsánczúl szolgált, mely mögé protestáns öntudatukkal menekültek. Luther tana a régi örökös tartományokban is mindig tovább terjedt, minthogy itt is, mint Csehországban, a politikai ellenzékkel volt az a legbensőbben összeolvadva. Mindenesetre voltak sokan, kik a legbensőbb meggyőződésből fordúltak az új tanokhoz s nem ingottak meg véleményükben az e miatt rájuk mért üldözések alatt sem; így, hogy csak egyet nevezzünk, ilyen volt báró Ungnad János, a ki hiteért honát s jószágait elhagyta s a württemberg-urachi herczeg védelme alatt a szláv könyveknek Truber Primus és mások által kezdett nyomtatását felhasználva, hatalmas propagandát csinált az evangeliomi tanok mellett nemcsak a krajnai szlovénok és azoknak szomszédos törzsrokonai, de a török birodalomban megtelepűlt szlávok, sőt a törökök közt is. De egyszersmind azt sem lehet tagadni, hogy a tiszta meggyőződés épen nem volt mindenütt a döntő, sőt példáúl a nemességnél az új tan azért is talált oly zajos visszhangra, mivel kilátást nyújtott az egyházi javak bevonására; a földesúri jogoknak az addig érvényben levő egyházi jogok rovására való kiterjesztésére s a rendi hatalomnak a fejedelmi jogok kárára való megerősítésére, kivált minthogy a nemességnek a politikai kivánalmakkal karöltve járó panaszait a népszerűség nimbusza vette körűl.

Ferdinánd tudta jól, hogy új idő következett be, s hogy azzal egyszersmind az állami élet új alakúlásának a szüksége is beállott. Az a törekvése, hogy az új szabású állam eme szükségletének megfeleljen s a középkorias hűbéri állapotokba a fejedelmi souverenitás elemeit bevigye, természetesen az ez által közelebbről érdekelt rendeknél ellenállásra talált; de épen ennek a rendi ellenzéknek a legyőzése, mely neki először Ausztriában, azután Tirolban, végre Csehországban sikerült, lényegesen megkönnyítette feladata betöltését. Mint nagyatyja, Miksa, Ferdinánd is abból indúlt ki, hogy a különböző tartományokat egy állami egészszé olvaszsza össze. Ezért, mihelyt ő az osztrák örökös tartományoknak egyedüli birtokába jutott, a nagyatyjánál talált intézményeket – nevezetesen az udvari tanácsot, mint legfelsőbb igazságügyi – és az általános udvari kamarát, mint legfelsőbb pénzügyi hatóságot, lényegileg ismét helyre állította. Épen így ő alatta is fenntartattak a Miksától rendelt kormányszékek Alsó-, Felső- és Elő-Ausztriára. A birodalomból való felebbezésekre, melyek felett Ferdinánd római királylyá való választása óta egy ideig az osztrák udvari tanács döntött, 1559-ben külön birodalmi udvari tanács, az összes hadügyekre 1556-ik udvari hadi tanács állíttatott. Fontosságra nézve felülhaladta a nevezett intézményeket a titkos tanács, mely bizonyos tekintetben az osztrák miniszterium legrégibb alakjának tekinthető; ez a legkiválóbb méltóságokból és más tanácsosokból állott; a tagok száma nem volt szigorúan meghatározva, s azt a testületet képezte, melylyel Ferdinánd úgy külpolitikai, mint belkormányzati ügyekben tanácskozott. A határozatok kiállítása az általános udvari kanczellária dolga volt, mely ismét több osztályra oszlott. Az udvari tanács, az udvari kamara és az udvari kanczellária alkották a régi osztrák örökös tartományok számára a középponti hatóságokat. Ellenben Magyarországnak és Csehországnak külön alkotmányaik voltak s az osztrák tartományokkal csak personal unio által voltak összekapcsolva. Magyarországban, mint Csehországban, az ottani udvari kanczellária s kamara állott fenn tovább is; ezekhez Ferdinánd óta még egy harmadik kamara is járúlt Boroszlóban Szilézia számára, de ez mégis bizonyos dolgokra nézve a cseh kamarának volt alárendelve. Ferdinánd általában kedvezett annak, hogy a cseh korona országai egy szilárdúl meghatározott államterületté foglaltassanak össze. A közös országgyűlés intézménye, melyről a régi cseh történet csak gyenge adatokat tud nyújtani, most nagyobb fejlődésre jutott. A legfelsőbb cseh hivatalok és ítélőszékek, mint p. o. a cseh kanczellária, a kamara és az 1548-ban fölállított felebbezési bíróság oly hatóságot nyertek, mely a cseh korona minden tartományára kiterjedt, a mi azelőtt a kanczelláriát illetőleg alig történt.

Ferdinánd kormányának központosító iránya azonban még sem szorítkozott pusztán egy részről a régi örökös tartományoknak s más részről a cseh tartományoknak a harmadik országcsoporttal, a magyar koronáéval szemben való erélyes összefoglalására. Ferdinánd ugyan Magyarország és Csehország kormányzására vonatkozólag ezen birodalmak alkotmánya által korlátolva volt; de a három országcsoport egyesítéséből legott következett a közös érdekek és feladatok köre, melyeknek az eligazítási módjára az addig érvényben való jog semmi határozmányt nem tartalmazott. Itt olyan tér volt előtte, melyen egy magasabb értelemben vett egységes államforma első kezdetei kifejlődhettek; oly hézag, melynek betöltésére épen azon intézkedések voltak alkalmasak, melyeket Ferdinánd közelebb az osztrák örökös tartományok számára alkotott. Így vált szabályozóvá mindazon dolgokra nézve, melyeket általános érvényű uralkodási elvek szerint kellett vezetni s keresztülvinni, példáúl a külügyi politika s az egyházi természetű kérdésekre nézve, a titkos tanács a mellé adatott általános udvari kanczelláriával együtt; az utóbbitól jöttek ki az egyetemes rendeletek, melyek közűl itt különösen az augsburgi pénzszerződésen alapuló 1562-iki pénzügyi rendeletet emeljük ki, minthogy az a magyaroknak is tetszett, kik készeknek mutatkoztak a bécsi pénzlábat elfogadni.

Épen oly helyzetet, mint az udvari kanczellária, foglalt el a katonai ügyekben, mint legfelsőbb középponti hatóság, az állandó hadi tanács, melyből az udvari hadi tanács fejlődött, s az udvari kamara is természetesen általánosabb jelentőséget kapott, mint a cseh vagy magyar kamara. Sőt már akkor megtétetett a kisérlet, hogy legalább Csehországban a német nyelv államnyelvvé tétessék. A cseh kamara már 1528-ban felhivatott a németűl való hivataloskodásra, s 1555-ben megparancsolta Ferdinánd mindazoknak a cseh biróságoknak, melyek nem az országos törvények szerint szolgáltatták az igazságot, hogy a német nyelvvel éljenek. Az osztrák főnemesség előállása is, mi a legkülönfélébb nemzetiségű és honosságú nemességi elemeknek az osztrák udvarnál való összetalálkozása, s ezen elemek egymás közti érintkezése és összeházasodása, továbbá a birodalom különböző részeiben való kölcsönös birtokszerzés és a honosítás által történt, ebbe a korba nyúlik vissza.

Miksa példáját követve, parlamenti úton is megkisérlette Ferdinánd azokat a királyságokat s tartományokat, melyek kormánypálczája alatt együvé kerültek, egymással szorosabban egyesíteni. Ismételt ízben közös gyűlésre hívta meg a különböző országok delegatusait, különösen a törökök elleni közös fegyverkezés ügyében való tanácskozás végett. Az e fajta kísérletek azonban meghiúsúltak először is a csehek attól való idegenkedésén, hogy a régibb örökös tartományokba menjenek, s aztán, mikor ez az akadály az öt alsó-ausztriai tartomány engedékenysége által, melyeknek követei elmentek Prágába, s a magyarok azon kérése által, hogy minden királyság és tartomány rendi természetű gyűlése hivassék össze, elhárítottnak látszott, a tiroliak elútasító maguktartásán, kik ugyan végre épen úgy megjelentek, de épen úgy, mint a jelenlevő magyarok, a gyűlési tanácskozástól távol tartották magukat s a királylyal való levélváltásra szorítkoztak. Így Ferdinánd, bár nem győzhette ugyan teljesen le az egyes országok particularismusát s bár Ausztriát egyébiránt sem lehetett akkor még újabb értelemben vett államnak tekinteni, de az első alapokat mégis Ferdinánd vetette meg úgy, hogy ez értelemben is ő tekinthető a mai osztrák-magyar monarchia megalapítójának.

Ferdinánd Magyarország és Csehország koronáját tartósan családjához kötötte; s annak teljes megvalósításához, a mit Habsburgi Rudolf egykor mint magasztos látományt látott, neki csak a császári korona birtoka hiányzott. De a császári korona testvérének fejét ékesíté és ő maga, mint római király, annak az utódjáúl volt a birodalomban kijelölve. Az, hogy egykor, Ferdinánd halála után, a német korona az ő fiára fog-e átszállani, hosszú időn keresztűl felettébb kétséges volt. V. Károly kivánta, hogy fia Fülöp, mint római király, Ferdinánd utódjává választassék; ebbe Ferdinánd s legidősebb fia, Miksa, bárha nehéz szívvel, beleegyezett. Ezzel még bizonytalanabbá lett, vajjon a császári korona egykor a Habsburg-ház német, vagy spanyol ágára szálljon-e, vajjon a német birodalom összeköttetése a spanyol monarchiával fennálljon-e tovább, vagy ne. Károly szándékát azonban Francziaország és a protestánsok meghiúsították. Oly sajátságosan alakúltak a viszonyok, hogy Ferdinánd a nélkűl, hogy a protestáns fejedelmekkel szövetségben állott volna, mégis ezek győzelmében egyszersmind saját ügyének a győzelmét volt kénytelen látni. A mint Károly elhatározta, hogy Németországot testvérének engedi át, lemondott egyszersmind arról is, hogy Fülöp Ferdinándnak utóda legyen a birodalomban; Károly leköszönése után (1558) Ferdinánd császárrá koronáztatott. Ferdinánd még megélte azt is, hogy a kezében fekvő hatalom csaknem egész teljességében fiára, Miksára, szállott át, minthogy ez a birodalomban ép úgy, mint Csehországban és Magyarországon is utódjáúl választatott. Csak a régi habsburgi törzstartományokra vonatkozólag történt kivétel. Ezek nem mentek át mind együtt a Miksa kezébe, hanem az e tekintetben érvényes házi törvények szerint még egyszer felosztattak, és pedig úgy, hogy a legöregebb fiúnak, II. Miksának, Enns alatti s feletti Ausztria, a második fiúnak, Ferdinándnak, Tirol és a Vorlandok, a legifjabbnak, Károlynak, Stiria, Karinthia, Krajna és Görzs jutott, úgy azonban, hogy Miksa, mint legöregebb, bizonyos nemű fensőséget gyakorolt a testvérei fölött. Ferdinánd nem ismerte fel a veszélyt, mely családja hatalmi állására nézve az öröklött birtokok szétosztásában rejlett. 1543-iki végrendeletében, mely egy régibbnek, az 1532-ikinek a helyébe lépett, határozottan inti fiait, hogy országait „mint meg nem osztozott testvérek” kormányozzák. Hogy aztán 1554-ben kelt utolsó végrendeletében e gondolatát elejtette s a szokásjog szerinti felosztásra visszatért, erre őt az a meggyőződés bírhatta, hogy épen ez által segítette elő legjobban a különböző érzelmű és tehetségű testvérek közt az egyetértést. Nem tekintve azt, hogy ez a felosztás az osztrák állameszmére nézve határozott hátralépést jelent, kivált Ausztria főherczegség, mely Miksának s ennek legközvetlenebb utódainak jutott, sokkal jelentéktelenebb volt, hogy sem a cseh és magyar rendekkel szemben a szükséges tekintélyt biztosíthatta volna. S ez annál aggodalmasabb volt, mert épen akkor a reformatio és a rendi ellenzék hullámai kezdtek magasra fölcsapkodni.

II. Miksa trónra lépte elé különös feszültséggel tekintettek, mert, noha V. Károly egyik leányával volt eljegyezve, noha hosszabb ideig tartózkodott a szigorúan katholikus Spanyolországban, ez a szellemes, finom műveltségű fejedelem eladdig határozott hajlamot mutatott az új tanokhoz, atyjának, a spanyol rokonságnak s a pápának legnagyobb aggodalmára, a kik mindent elkövettek, hogy Miksát a régi egyháztól való nyílt elszakadástól visszatartsák. Ferdinánd komoly intései, a ki őt kitagadással fenyegette, s az egy idő óta mutatkozó kilátás, hogy a Habsburg család német ága II. Fülöp spanyol király után örökölni fog, okozták, hogy Miksa később a kath. hit iránti kötelességeit legalább külsőleg teljesítette; de tudták, hogy benső meggyőződése a régi maradt s épen azért Miksa kormányra léptéhez ép annyi reményt fűztek egyik részről, mint a mennyire féltek tőle másik részről.

Azonban mind a két részen csalódtak. Felűlről lefelé támasztandó forradalomra, meg arra, hogy a protestáns ügy mellett határozott állást foglaljon, Miksa egész személyisége alkalmatlan volt. Lelke mélyében minden szélsőségtől, minden zajos tűntetéstől idegenkedve, hódolt a lassú és mérsékelt haladásnak, megkísértette mindenütt a fennálló állapotokat védelmezni, vagy hagyta a dolgok fejlődését a maga természetes útjára. A helyett, hogy önelhatározólag az események menetébe beleavatkozzék, csatlakozott mindenütt a közép- és a békepárthoz. Maguk a viszonyok vezették őt e közvetítő útra. Ha meggondoljuk, hogy a protestánsok a megigazúlás és az úrvacsora tana fölött épen akkor szakadtak két ellenséges táborra, míg a katholikus egyház, mely addig mindenütt csak védte magát, megifjúlt erővel átalános támadásba ment át, ha ehhez veszszük a Spanyolország iránti tekintetet, melyet ép úgy megkívánt a család érdeke általában, mint a II. Fülöp utáni egykori örökösödésre való kilátás: akkor megfoghatjuk Miksa helyzetét, kinek meggyőződése ellentétbe jutott a tényekkel, mi fölött győzedelmeskedni az ő, testi szenvedések által is megtört akaratereje nem mutatkozott elég erősnek.

Az egyetlen, a mit Miksa ily viszonyok közt tehetett, s a mit valósággal tett is, az volt, hogy a protestánsokkal szemben szelíd, engesztelékeny viseletet tanúsított. Minden egyházi dologban mérsékelt volt, mint atyja, ettől csak annyiban különbözve, hogy Ferdinándnál a türelmes érzület onnan származott, mert annak kikerűlhetlen szükségességéről meg volt győződve, Miksánál pedig belső hajlandóságból. Így Miksa örökös tartományaiban a tényleges állapotok elismerésére szorítkozott. Mindamellett a vallási béke törvényes alapjának itt is meg kellett tartatnia, s a gátjaitól szabadúlt folyamnak szabályos mederbe kellett vezettetnie. Nyíltan kijelentette Miksa a rendeknek, hogy a birodalmi alkotmány, melyre ők hivatkoznak, nem nekik, hanem az országfejedelemnek adja a jogot, hogy a hit dolgában döntsenek, s erre támaszkodva adott ő az Ennsen alúli tartományi nemességnek, de nem a fejedelmi városoknak és mezővárosoknak engedélyt a szabad vallásgyakorlatra (Concessio), s itt is csak azon föltétel alatt, hogy a protestánsok a szektáskodásról lemondanak s az augsburgi vallástétel alapján közös egyházi rendtartás mellett egyesűlnek, melyet később az úgy nevezett Assecuratio által megerősített. Az Enns feletti tartomány nemességének is megadatott az isteni tisztelet szabad gyakorlása és ez biztosíttatott – habár csak szóbelileg – a cseheknek is, de itt is csak a közös „cseh hitvallás” alapján, mely a luthránuskodó utraquisták és a cseh testvérek közti Compromissumon alapúlt. Hanem azért azon vallási engedmények, melyeket Miksa a cseheknek tett, hasonlóan azokhoz, melyeket az osztrák nemességnek adott, utódaira is kötelezők voltak.

Miksa ugyan, ki a katholikus egyházat sem vesztette el szeme elől, sőt ennek reformja végett az eddig esetről-esetre kinevezett bizottságok helyett az állandó zárda-tanácsot állította fel, remélte, hogy a tett intézkedések következtében a vallási mozgalmak elcsendesülnek; de csakhamar be kellett látnia, hogy csalódott. A protestantizmus Miksa országaiban azon a szűk alapon, mely számára engedtetett, bámulatra méltó gyorsasággal terjedt el, míg a fejedelmi bizottságok minden látogatása a kath. egyházakban és zárdákban egyre-másra fedezte ugyan fel a bajokat, de nem bírt azokon segíteni. Azonban az ausztriai protestáns egyház is magában hordta a romlás magvát. Az egyházi agenda, a helyett, hogy a papokat a rút veszekedéstől visszatartva, czélúl szolgált volna, sokkal inkább a folytonos czivódásokra szolgált alkalmúl. A protestantismus legnagyobb baja azonban, mely miatt Ausztriában nem fejlődhetett, abban állott, hogy nem volt belföldi consistoriuma, s hogy e miatt a külföldi elem túlsulyban volt az evang. papok közt, kik a legkülönbözőbb helyekről hivatván meg, a legkülönbözőbb véleményeket hozták magukkal, s zelotismusuk által, mely miatt másunnan elűzettek, új hazájokat gyakran vad forrongásnak tették ki. És míg így rajongó anabaptisták és zelotikus kálvinisták, mérsékelt lutheránusok és Flaccianus ellenfeleik kölcsönösen vitássá tették egymásnak a talajt, míg más részről a régi zárdák elpusztúltak, az egykori zárda-iskolák tönkrementek, vagy a jobban vezetett protestáns iskolák előtt hátrálniok kellett, míg tehát a régi mint az új egyház tökéletes felbomlásba jutott: az átalános bomlásból annál határozottabban emelkedett ki a gyarapodó rendi hatalom, melynek Ausztria felosztása és a fejedelmi hatalomnak azzal összefüggő gyengülése is segélyére jött, s bizonyosan nem véletlen találkozása volt az a körülményeknek, hanem a rendi szabadság eme fellendülésének egy jelképe, hogy épen akkor Bécsben, mint Linczben, új országházat kezdtek építeni, melyeknek falai közé a kor változott szelleme vonúlt be.

Ellentétben testvérével, Miksával, a tiroli Ferdinánd, egykor atyjának helytartója Csehországban, az augsburgi patricius leánynak, Welser Filippinnek művészetszerető férje, folyton szigorúan katholikus érzelmű volt. Az új tannak ugyan ő Tirolban hasonlókép számos híveire talált, de ezeknek a reformatio melletti állásfoglalásában mégis inkább az egyház bajaival szemben való ellentét fejeződött ki, mint az attól való határozott elszakadás. Csak az anabaptistáknak voltak szervezett községeik, s épen ezzel a felekezettel már a korábbi kormány alaposan végzett. A lutheri érzelműek egyházuk ügyét sem egységesíteni, sem átalakítani nem tudták. Az a körülmény, hogy az egyetemes zsinat Tirolban tartatott, szintén nem maradhatott mély hatás nélkül az ottani népességre.

Ferdinánd tehát, a mint ő a jezsuitáktól s az ország püspökeitől támogatva, az ellenreformatiót munkába vette, semmi nagyobb ellenállásra nem talált. Ő adta Tirolnak határozott katholikus jellemét, de, minthogy a reformatio lényegileg német, s az ellenreformatio román eredetű vala, annálfogva itt, a két nemzet közti érintkezés határán egyik elvnek a másik feletti győzelme egyszersmind nemzeti színezetet nyert.

I. Ferdinánd császár harmadik fia, Károly, a stájer-ág alapítója középhelyet foglalt el a protestánsbarát Miksa és a szigorú katholikus Ferdinánd között, a mint hogy országai is e kettőnek a birtokai közt feküdtek. Eleintén állítólag Károly is hajlott az új tanokhoz. Az erről való értesítés abból a korból származik, mikor az angol királynővel, Erzsébettel való eljegyzése felől volt szó, mely tervhez úgy katholikus, mint protestáns részről a legnagyobb reményeket kötötték. Mindamellett ez a házasság ép oly kevéssé jött létre, mint a Stuart Máriával tervezett eljegyzés; Károly inkább Mária bajor herczegnőnek adta kezét, a ki, szigorú katholikus érzelmű levén, lassankint férjét is megkisértette ez irányban megerősíteni. Mindamellett a külső viszonyok kicsikarták Károly főherezegtől, hogy a belső-ausztriai protestánsoknak az 1572-i pacificatio és az 1578-i brucki libellus által ismételt szóbeli engedményeket tegyen. Lavinaszerűleg terjedt ettől fogva Belső-Ausztria völgyeiben az új tan. Vele tartott azzal csaknem az egész nemesség, a városokban a nép legmíveltebb s leggazdagabb része. Épen az a körülmény, hogy itt nemcsak egy közös egyházi agendára, de ministerium név alatt egy egyházi kormánynak a fölállítására is eljutottak, kölcsönözte a protestantismusnak a hatalmát és emelte ki azt oly kedvezőleg az osztrák szomszéd államok megromlott állapotai fölött.

A protestánsokra mindenütt igen hasznos volt, hogy a töröktől fenyegető veszedelem a fejedelmeket újra meg újra kényszerítette, hogy pénzért és csapatokért a rendekhez fordúljanak, a kik minden beleegyezésükért vallásos panaszaik megszűntetését kivánták. A török háború ugyanis az utolsó nyolcz éves béke lefolyása után I. Ferdinánd és a porta közt újból kitört. Utolsó hadjárata volt ez Szolimánnak, a ki, ámbár beteg s az öregség miatt gyönge volt, még egyszer Magyarországra jött, hogy, a mint ő remélte, egy ifjúkori ábrándját, mielőtt meghalna, megvalósíthassa. De költőinek kivánsága, „hogy úgy himbálhassa magát, mint a cipruság, a győzelem szelében”, nem teljesedett be. Szolimán, mint egykor Kőszeg alatt, most Szigetvárnál talált váratlan ellenállásra. A vár égése az ő halotti fáklyatüze volt. Az ősz szultán meghalt a táborban Sziget alatt, mielőtt még Zrinyi Miklós az őrség maradványával egy kirohanás alkalmával a sokat megénekelt hősi halált szenvedte volna. Szolimán halála bevégezte a háborút; fia Szelim megújította a fegyverszünetet a császárral.

Egy fénysugár volt e sötét korban, hogy minden egyenetlenség daczára, épen e harczokban, a kereszténység összetartásának eszméje első ízben tündöklött fel. Mint már előbb Bécs megerősitésére nemcsak az osztrák rendek, hanem a birodalmi fejedelmek is, a Fugger és Pitti házak (Florenczben) adóztak: úgy II. Miksa császár a győri táborban a saját országainak csapatai s a birodalomból való zászlóaljak mellett a franczia nemesség virágát s az olasz fejedelmek csapatait is szemlélhette. Ettől fogva feltarthatatlanúl sietett is romlása felé az ozmán birodalom, bárha egyelőre ez még nem lett is nyilvánságossá. Míg a dicső Habsburg-fi, Don Juan d' Austria, Lepantónál a törökök tengeri hatalmát zúzta szét, addig szárazföldi hatalmuknak is erős gát vettetett a katonai végvidék szervezésével, melynek első teremtőjéül ausztriai Károly főherczeg, – ez az „új Liutpold őrgróf” – tekinthető.

II. Miksa alatt kezdtek a Habsburgok a lengyel korona után törekedni, mire a Jagellók férfiágának a kihalása nyujtott alkalmat. Ez volt az első eset, hogy e birodalom földjén a franczia és Habsburg házak erejüket összemérték. A császár-fi, Ernő főherczeg, az osztrák párt jelöltje, a választási harczban szerencsésebb versenytársa, Anjou Henrik által legyőzetett s mikor ennek szökése után a trónt újra betöltötték, Miksát ugyan a maga pártja megválasztotta, de az ellenpártiaktól az erdélyi fejedelem, Báthory István, tétetett ellenkirálylyá. A két választott király közti háború kitörését a császár halála akadályozta meg. Báthory megtartotta a trónt. Egy későbbi kisérlete Miksának, a „Hoch- und Deutschmeister”-nek, kit István halála után az osztrák párt a lengyel trónra meghívott, ennek fogságával és a Rudolf császártól a svéd trónkereső Zsigmond javára kötött beuthen-i szerződéssel végződött. II. Miksa 1576 okt. 12. halt meg Regensburgban, kevéssel fiának Rudolfnak, a ki Ausztriában, Csehországban és Magyarországban neki utóda lett, római-német királylyá választatása után.

Miksa császár oly korban neveltetett, mikor a vallási tanok felett vitáztak, alkudoztak s a vélekedések zűrzavarából csak lassanként váltak ki az egyes felekezetek. II. Rudolf ifjúsága ellenben abba az időbe esett, mikor már a kath. egyház tanait tisztázta s többé nem kiegyenlítésre, hanem ellenfeleinek meghódoltatására törekedett. Míg tehát Miksa a kétkedés szellemében nőtt fel, addig fia az új és határozott irány szolgálatában neveltetett. Miksa halála fordúlópontot jelöl, a mennyiben lassankint kitörésre jutott az ellenreformatio általános irányzata, mely azután a kormányköröknél és a katholikus hierarchiánál teljesen uralomra emelkedett; amazoknál azért, mert azok azt hitték, hogy a protestantismusban mindenekelőtt a politikai ellenzéket kell leküzdeniök; emezeknél azért, mert ő rájuk nézve az volt a fődolog, hogy az uralkodó helyzet a régi egyház számára visszanyeressék. Az ellenreformatio első kisérletei Belső-Ausztriában történtek, a hol Károly főherczeg a jezsuiták behívása és kollégiumuknak a nekik átadott gráczi egyetemben való megalapítása által az „Eggenberger Stift” még a grácz-paradiesi falusi alapítványi iskola prédikátorainak ellene működött, és a protestánsoknak adott ígéretet nem vonta ugyan vissza, de mégis megkísértette azt a szó szerinti értelemre szorítani. Minthogy pedig Károly azon ígéretet a protestánsoknak csak a maga személyére nézve tette, ennélfogva minden reményét jövendő örökösébe, legöregebb fiába, Ferdinánd főherczegbe vetette, kit e miatt egészen a jezsuiták szellemében neveltetett s gondosan megőrzött az eretnek hatásoktól.

II. Rudolf kormányra lépte Ausztriában is fontos változást jelentett. Hosszas megszakítás után 1578-ban Bécsben az úrnapját ismét pompás körmenettel ünnepelték. Rudolf maga és testvérei jelen voltak a körmenetben. Lelkeig járó mély hatást tett a Spanyolországban nevelt és a spanyol etiquette-hez szokott komoly császárra, a mint az ünnepély zenebona által megzavartatott, s a miatt neki palotájába fellett visszavonúlnia. A császár áttette székhelyét Bécsből Prágába. E naptól kezdődött Ausztriában is a katholikus reactio, mely évről-évre nagyobb erőre és foganatra kapott. Azon engedmények ugyan, melyeket egykor Miksa a nemesi rendeknek tett, egészben megtartattak; de a városokban s a vidéken a protestántismus hallgatólagos tűrésének vége lett. A fejedelmi városok és mezővárosokban a lutheranus isteni tiszteletet megszüntették, a papokat elkergették. A rendeknek megtiltották, hogy a lutheranus isteni tiszteletre jobbágyaikon kívül másokat is bebocsássanak. Új iskolai szervezet hirdettetett ki, s szigorú könyvvizsgálatot hoztak be. Az ellenreformatio szolgálatában fejedelmi biztosok járták fel az országot Khlesel Menyhért vezetése alatt, a ki, mint ellenreformátor s a passaui püspök helyettes, azután generalis vicarius a fejedelem s a püspök kettős tekintélyével felruházva, Ausztriában úgy segítette elő a katholikus restauratio ügyét, mint senki más. Az Enns-feletti tartományban is hasonlóan jártak el, tekintet nélkül a városok ellenállására s a parasztok felkelésére, melyet az alsó-ausztriai falusi nép hasonló zendülésével egyformán erőszakkal nyomtak el; azután a vallási panaszokat visszautasították, a politikaiakat pedig (az Enns-feletti tartományban) a Rudolf-féle interimalis által intézték el.

Morvaországban is feltűnt már az egyházi pártnak egy buzgó előharczosa az olmützi püspökké kinevezett Dietrichstein Ferencz bíborosban, a ki Madridban született s Rómában a Collegium Germanicumban növekedett s fényes előléptetését mindenek előtt azon reménynek köszönhette, melyet szellemi tehetségéhez s vallási buzgalmához kötöttek. A császári kormány, Khlesel tanácsára, már azzal a tervvel foglalkozott, hogy Miksa császár engedményeit ismét visszavegye, mikor egy esemény következett be, mely Ausztriában a protestánsoknak a túlsulyt megint megszerezte. Ez volt az a végzetes válság, melyet Rudolf személyisége idézett föl.

II. Rudolf császár és király, a bécsi cs. és kir. Ambrasersammlungban levő bronz mellszobor után, Siegl Károlytól.

Oly időben, mikor Németországban a reformátusok közt, kiknek feje a pfalczi választófejedelem volt, és lutheránusok közt, kiknek élén a szász választóház állott, a szakadás mind nagyobb lett, míg a katholicismus a tridenti zsinat határozatai által megerősítve és a jezsuita-rend fegyvereivel fölfegyverezve, a harczot az új tan ellen (ellenreformatio) megnyitotta, míg egyszersmind a portához való viszonyok is bizonytalanok maradtak, egy ily komoly időben csak erős uralkodó vezethette volna át a német birodalmat és az osztrák tartományokat minden hevesebb rázkódások nélkül a régi bomló állapotból egy új rendezett állapotba; de Rudolf, fájdalom, az erre szükséges tehetségekkel nem bírt.

A zárkózottságra való beteges hajlamtól korán megragadtatva, Rudolf az első ellenállásra, mely előtte felmerűlt, a kormányügyektől egészen visszavonúlt a tudományos és művészeti foglalkozások közé, melyekben ő életének oly sok csalódásáért vigasztalást keresett. Prágában a Hradsinon levő várpalotájában műcsarnokot állított, mely müértősége és képzettsége mellett tanúskodott. Barátja volt a természettudományoknak is, melyek épen akkor nagy lendületet vettek, a csillagászatnak és a vegytannak, melyek a csillagjóslással és alchimiával még sokszorosan összefüggöttek. Brahe Tycho és Kepler János, a két nagy csillagász, udvaránál éltek s az ő támogatásával dolgozták ki a „Rudolf táblákat”. Örömest mélyedt a császár a csillagzatok szemléletébe, melyeknek rendszeres körfutása annyira elütött az ő mindennapi élete zűrzavarától. De míg minden földi lét titkos okait fürkészte, lassanként magát az igazi földi létet elvesztette szemei elől. Tanúlmányai között, melyek egy magánembernek díszére szolgáltak volna, Rudolf megfelejtkezett császári kötelességeiről, országairól s azok vallási zavarairól, s egészen a legméltatlanabb személyek, mint példáúl komornoka, Lang Fülöp, hatása alá jutott. Ide járúlt, hogy ehhez a nyugalom utáni vágyhoz egy szenvedély is csatlakozott, mely épen, a mire vágyott, azt hiúsította meg; e szenvedély volt „az uralkodási láz, de a munkára való ösztön nélkűl, mely pedig egyedűl képesíthet valakit uralkodásra”. Ez a boldogtalan láz oly szakadást okozott a császár belvilágában, mely őt tönkre juttatta.

A mint 1600 óta szellemének növekvő elborúlása majd a dühöngés, majd a félelem koronkénti kitöréseiben nyilatkozott, testvére, Mátyás, mint a család legidősbbje, azzal a tervvel lépett elé, hogy jelöljön ki valakit utódjává s azt vegye maga mellé segéduralkodóúl. Rudolf ekkor ilyesminek még gondolatát is visszaútasította. Erre következtek be a magyarországi események, melyek a válságot előidézték.

II. Rudolf díszsisakja. Charlemont Húgótól

Az első Habsburgok azon törekvésükben, hogy Magyarországot egyéb országaik kötelékébe beilleszszék, annál nagyobb ellenállásra találtak, mert már a Jagellók kora óta a nemesség hatalma az egész nyilvános élet felett túlsulyra jutott, s minden kísérlet, hogy a gyeplő szilárdabb tartása által ez a közbűl eső ország a portával való harczban biztosíttassék, mint az ősi alkotmányba való beavatkozás tekintethetett. Már I. Ferdinánd kormánya ellen, a ki a végvárakba a magyar csapatok helyett idegen (többnyire német) zsoldosokat helyezett, a nádori állást hosszabb időn át betöltetlenűl hagyta s az országot helytartó által kormányoztatta, szemrehányások emelkedtek, melyek évek folytán, a mint a politikai panaszokhoz vallásiak is járúltak, még hangosabbakká váltak. A mint tehát Rudolf egy meglehetős szerencsével viselt török háború következtében (1603) Magyarország és Erdély tekintélyes része felett uralomra jutott, pillanatnyi túlhatalmát arra akarta használni, hogy a protestánsokra általános csapást mérjen; ekkor felkelés tört ki, melynek élére Bocskay István lépett, kit Erdély fejedelmévé választott, s Magyarország is fejedelmévé kiáltott ki, s kit a törökök is támogattak úgy, hogy az ő hajdúi akadálytalanúl özönlötték el Morvát, Stiriát és Ausztriát. A magyarok ugyan készek voltak, ha nemzeti, rendi és vallási szabadságaikat biztosítják, a Habsburg-ház uralma alá visszatérni, de csak Mátyás főherczeggel akartak egyezkedni, s egyszersmind azt kivánták tőle, hogy már most Magyarország királyává legyen.

Ezek az állapotok a Habsburg-ház többi tagjait mély aggodalmakkal s nehéz gondokkal töltötték el. Ők tehát összejöttek, hogy Rudolfot, a ki nőtlen vala, újból kényszerítsék, hogy legidősebb testvér-öcscsét, Mátyást, jelölje ki utódjáúl s vele már most a szükséges főhatalmat oszsza meg a végre, hogy így Magyarországgal és a törökökkel egyezkedhessék. Rudolf azonban eleintén csak az utóbbi tekintetben volt hajlandó engedékenységre; megadta a kívánt főhatalmat s kinevezte Mátyást helytartójává Magyarországban. De, a mint aztán a béke elibe nehézségeket gördített, melynek létrejöttét pedig a viszonyok sürgetőleg ajánlani látszottak, a család tagjai, mint előbb Linzben, második családi tanácsra gyűltek össze Bécsben; ennek eredményeűl tekinthető az 1606 ápril. 25-iki híres szerződés. Ezen, eleintén titokban tartott szerződésben kijelentették közösen a főherczegek, hogy ők országaik sajnálatra méltó állapotának s a császár betegségének láttára, noha rendkívül fájlalják, érett meggondolás után semmi más kibontakozási módon nem találhattak, mint a fennálló családi szerződések és házi törvények erejénél fogva a maguk és minden többi kiskorú főherczegek nevében az elsőszülöttet a család fejévé és védelmezőjévé választani, őt szóval, tettel támogatni, s ha hasonló okból császárt kellene választani, őt teljes erejükből e méltóságra segíteni. Így köthetett aztán Mátyás Magyarországgal Bécsben, a törökökkel a Zsitva-toroknál békét. De, minthogy Rudolf és Mátyás közt az ellentét nem csökkent, a „Habsburgok közti testvérviszály” háborúra vezetett, melyben Rudolf egyik koronáját a másik után hullatta le a fejéről. A magyarországi, a morva és ausztriai rendek szövetkeztek Mátyással, ki egy sereggel megjelent Prága alatt s Rudolf kényszerült ez országokat néki átengedni.

Ekkor, hogy legalább Csehországban a felizgatott kedélyeket lecsendesítse, Rudolf a protestánsok javára kibocsátotta az úgy nevezett felséglevelet. Egyszersmind kísérletet tett, hogy unokatestvérének, az ifjú Lipót főherczegnek s passaui püspöknek a segítségével az elvesztett országokat visszaszerezze. De hiában. A Lipót által gyűjtött „passaui hadinép”-nek, miután rettenetes pusztítások közt Prágáig nyomúlt és a Kleinseitét ugyan bevette, de az ó- és újvárost hasztalan támadta meg, Mátyás király közelgő felmentő serege elől vissza kellett vonúlnia s Rudolfnak még Csehországot is testvére számára átengednie. Attól a szégyentől és attól a fenyegető veszélytől, hogy testvére javára a császári koronát is elveszítse, megszabadította Rudolf császárt nem sokkal azután bekövetkezett halála.

A választófejedelmek az új császár választáskor, melyet Rudolf szellemi állapota, majd halála szükségessé tett, a Habsburg-házat eleintén mellőzni akarták. Minthogy azonban a többi fejedelmi házakból, melyek e tekintetből szóba jöhettek volna, senki sem volt képes vagy kész arra, hogy a császári koronát viselje, végre mégis megegyeztek Mátyás főherczeg császárrá választásában.

Mátyás már akkor ötvenöt éves volt. Egykor mint fiatal ember, elégedetlen levén a renyhe visszavonúlt élettel, melyre magát mint ifjú főherczeg kárhoztatva látta, becsvágyától és álbarátoktól félrevezettetve, testvére tudta nélkül Német-Alföldre szökött, hol azt remélte, hogy személyes tulajdonai által el fogja érni, a mit II. Fülöp fegyverhatalommal nem érhetett el, nevezetesen az elszakadt Német-Alföld kibékítését s talán az a felett való uralmat is. De nem sokára szégyennel kellett beismernie, hogy ő csak idegen törekvések eszközéűl szolgált; csakhamar visszatért tehát hazájába. A sajátszerű viszonyok azóta őt oly állásba emelték, mely a legmagasb becsvágynak is hízeleghetett, de ő nem mutatta magát arra rátermettnek. Azután is, mint az előtt, Mátyás függő maradt a mások tanácsától, kik között Khlesel, most bécsi püspök, később bíboros is, mint a titkos tanács igazgatója, foglalta el az első helyet.

Ide járúlt, hogy Rudolf letétele nem volt oly jó következményű Mátyásra, mint a rendekre. Minthogy nemcsak a katholikusok, hanem a protestánsok is közreműködtek ez eredmény létrehozásában, a Miksa-féle engedmények visszavonásáról épen e miatt szó sem lehetett. Sőt inkább a kifejlődésnek, melyet a viszály vett, az volt a természetes következése, hogy mindazok, kik a főherczeg fölemeltetésére közreműködtek, jutalmukat várták s még csak kétség sem lehetett benne, hogy azt azon részesség arányában, melyet abban Magyarország, Ausztria és Morvaország rendei vettek, Mátyásnak meg kell adnia. Mátyás ezt csak benső elégedetlenséggel tette. A morva hódolati országgyűlésen kijelentette, hogy inkább az uralomról mondana le, hogysem általános, a királyi városokra is kiterjedő vallásszabadságot adjon, s csak Žerotin mérséklő fellépésének volt köszönhető, hogy a rendek azon biztosítással, hogy vallása miatt senki üldöztetni nem fog, megelégedtek. Ausztria protestáns nemessége is a kívánt engedményeket csak bajjal vívhatta ki. Csak a mikor a protestáns rendek egy gyűlésen Hornban kijelentették, hogy a hódolatot addig nem tehetik meg, míg kivánataik nem teljesíttetnek, engedett Mátyás s adta ki az úgy nevezett alkuegyezséget (Capitulationalis resolutio, 1609.), mely Ausztria minden lakosainak – a városiaknak is – a vallásszabadságot megadta, a nemesi rendeknek ezenfelűl az istentisztelet szabad gyakorlatát is. Ez csaknem épen abban az időben történt, mikor Rudolf a cseh protestánsoknak, a már előbb említett felséglevelet volt kénytelen kiadni, mely az a 1575-iki vallástétel hiveinek nemeseknek, polgároknak és parasztoknak szabad vallásgyakorlatot, templomépítési jogot, egyetemet, külön consistoriumot, és a védelmezőkben (defensorok) ügyeiknek önálló rendezésére egy-egy rendi tisztviselőt engedett. Minthogy a felséglevél egyszersmind Morvára is érvényes volt és egy hónappal később Sziléziában is hasonló oklevél állíttatott ki, s minthogy Mátyás koronázásakor Magyarországban hasonlóképen a rendek minden kívánatába beleegyezett, annálfogva azon országok területén, melyek felett a legrégibb német habsburgi ág feje közvetetlenűl uralkodott, a protestantismus oly szabadságot élvezett, a milyenre I. Ferdinánd óta hiában törekedett.

A mi azonban Ausztria protestánsainak magatartását szilárddá tette, az nem annyira az okleveli engedmények birtoka, mint inkább azon közös érdekek tudata volt, mely őket magyarországi, csehországi s németbirodalmi hitrokonaikkal összeköté. Németországban is közeledett minden az eldöntés felé. A vallásbéke csak a katholikus és a lutheranus rendek közt köttetett; az, hogy a kalvinismus mint harmadik fél ahhoz hozzá járúlt, sőt a két másik felekezet rovására mindinkább elharapódzott, az oly tény volt, mely már maga is úgy tekintetett, mint az alig megkötött béke megszegése. A valláspártok már mint két fegyverzett szövetséges állottak egymással szemben: az unio, melynek élén egy kálvinista, IV. Frigyes, a pfalczi választófejedelem állott, és a liga, melyet a katholikusok alkottak I. Miksa bajor herczeg alatt. Már az unio, melynek lelke Anhalt-Bernburgi II. Keresztély herczeg, a választó fejedelemnek felsőpfalczi helytartója volt, szövetséget kötött egy részről IV. Henrik franczia királylyal, más részről az osztrák protestáns rendekkel. Wittingauban, Rosenbergi Wok Péternek, e hires nemzetség utolsó törzsfentartójának a várában futottak össze az összeesküvés szálai, mely magát Belső-Ausztriát is megkísértette pörébe vonni, s melynek végczélja a Habsburg-ház teljes romlása s a habsburgi birodalom felosztása volt. Már a két vallási párt között Németországban a háború nyílt kitöréssel fenyegetett, mikor IV. Henriknek és IV. Frigyes választófejedelemnek csaknem egyidőben bekövetkezett halála, mely Francziaországban úgy, mint a Pfalczban gyámi kormányzást tett szükségessé, a háborút egyszerre elhárította.

Mátyás császár és király. Probst Károlytól

A Rudolf kormánya elleni közös támadás az osztrák tartományok rendeit is közelebb hozta egymáshoz s felköltötte bennök a gondolatot, hogy kölcsönös összeköttetésüket, mely eddig ideiglenes jellegű volt, maradandóvá tegyék. Nevezetesen Tschernembl Erazmus báró, a protestáns pártnak egyik szóvivője Ausztriában, azon törekedett, hogy a monarchiát federativ köztársasággá alakítsák át monarchikus fővel, oly formán, a mint ez az államforma Lengyelországban, a nemesi szövetkezés klasszikus földjén kiképződött. Ez a szövetség ugyan először csak a megszerzett vallási és az öröklött politikai szabadságok oltalmára szolgált volna; de előre látható volt, hogy az csakhamar más esetekre is ki fog terjesztetni, mihelyt a rendeknek sikerül, törekvéseik második czélját, egy önálló hadsereg fölállítását elérni.

E szövetkezés gondolata annál nevezetesebb tény, mert az eszményi alapokat oly állam számára kisérté meg megszerezni, melyet saját birtokosa, a habsburgi dinasztia sem tekintett még egy feloszthatatlan egésznek. Talán egy geniális államférfi ez eszmét felhasználhatta volna, hogy abból felette jelentékeny, s egészen más következményeket vezessen le, mint az volt, mely a rendek szemei előtt lebegett. De Khlesel biboros sem volt Richelieu, a ki értette volna a széthúzó elemek összekapcsolását és az államnak, mint legfelsőbb czélnak szolgálatára szentelését. Khlesel kormányzatában nem hiányoztak ugyan az ily törekvések, de ezek csupán a habsburgi országok számára I. Ferdinánd által megkísérlett középponti parlament megalapítására vihetők vissza.

A régi törzstartományok összetartozóságának még az I. Ferdinánd végrendelete kifejezést adott ugyan; de a bekövetkezett felosztás az összetartozóságon mégis csorbát ejtett. A legfontosabb kérdésekben – így nevezetesen a vallásiakban – a három német-osztrák országcsoport a maguk külön útjaikon jártak, s az átalános érvényű kormányelvek megszűntetésével azon középponti állások hatása is, melyeknek rendelkezései azelőtt szabályozók voltak, egyes, részben újonnan szervezett országos állások, mint p. o. a török-veszély miatt Belső-Ausztria számára alapított udvari haditanács jelentősége előtt háttérbe szorúltak; pedig épen a török ügy volt az a tanácskozási tárgy, mely egy teljes osztrák parlamentnek alapjáúl szolgálhatott volna, a mint ezt Khlesel a linczi egyetemes összejövetel alkalmával csakugyan meg is kisértette. De akkor ez a gyűlés is csak torso maradt. A kisérletet a rendek bizalmatlansága hiúsította meg, a kik aggódtak, hogy a megszavazott csapatok nem a törökök ellen, hanem ő ellenök fognak fordíttatni, vagy pedig a törökök netaláni legyőzetése esetén a császári hatalom emelésére használtatnak föl. Más részről pedig Mátyást sem lehetett rávenni, hogy a rendektől kivánt kölcsönös szövetkezéshez kezet adjon.

Ámbár Khlesel eddig a legnagyobb buzgalommal szentelte magát az ellenreformatio művének, mindamellett mégis az ő hatásának lehet tulajdonítani azt a közvetítő irányt, melyet a császár a viszálkodó birodalmi pártok közt fentartani törekedett. De épen Khlesel ezen közvetítő iránya ellen fordúlt Spanyolország, a liga és Ferdinánd stíriai főherczeg.

Khlesel Menyhért, Sadeler Egyed karcza (1615) után.

A stíriai Ferdinánd, később mint császár e néven második, szüleinek kivánata szerint, Gráczban kezdett tanúlmányait Ingolstadtban folytatta, hogy buzgó-hitű nagybátyjának, V. Vilmos bajor herczegnek, a felügyelete alatt unokatestvéreinek, nevezetesen a tehetséges Miksának, a társaságában és az ottani jezsuiták utasítása szerint a katholicismus jövendő bajnokává képezze ki magát. Rajongó lelkesedéssel ragadta meg Ferdinánd a neki szánt feladatot. Tanúlmányainak bevégzése után visszatért Gráczba, a hol, minthogy atyja időközben meghalt, a hódolatot fogadta. Azután pedig, hogy magát feladatára méltókép előkészítse, Itáliába útazott, meglátogatta a pápát Ferrarában, térdelt a szent helyeken Lorettóban és Rómában s fogadást tett, hogy még saját életének a veszélyeztetésével is ki fog irtani öröklött tartományaiból minden szektát s eretnekséget. Hazatérve, hozzáfogott fogadalma betöltéséhez, daczára világi tanácsadói és a császár intésének, ki a fenyegető török veszélyre s a birodalombeli nehéz viszonyokra hivatkozott, daczára a nemesség makacs ellenmondásának, daczára alattvalói többszörös lázongásainak, daczára az evangelikus birodalmi rendek haragos felszólalásainak, s daczára az elkeseredésnek, mely a protestánsok közt Németországban mindenütt nyilvánúlt, tüzelve anyjától és a pápától, valamint kétségtelenűl gyóntatójától s más gráczi jezsuitáktól, de vezettetve bizonynyal azon politikai meggyőződéstől is, hogy az evang. rendek a vallásszabadságért való küzdéssel a fejedelmi hatalom megszorítására való törekvést is összekötötték, s hogy az egyházi ellentétek merevsége s a vallási nézeteknek a hívők kedélyére való hatása mellett, az oly alattvalók hűsége, kik más hithez tartoznak, nem lenne biztos.

Ferdinánd kormányának e szerint kettős jelleme volt: folytonos harcz volt az egy részről a rendi hatalom ellen, s más részt harcz a protestantismussal. A kezdetet ez utóbbival tette. Két férfiú volt, kik ez ügyben Ferdinándot a legbuzgóbban szolgálták, a lavanti és a seckaui püspökök, Stobaeus György és Brenner Márton. Az ellenreformatio Belső-Ausztriában három ízben lépett föl: a 1598, 1600 és 1628-ban. Elsőben a protestáns papokat és tanítókat útasították ki, azután a polgárrendet és a parasztságot reformálták. Reformáló bizottságok járták fel az országot, a templomokat visszaadták mindenütt a katholikus papoknak, s a kath. istentiszteletet bevitték ismét mindenüvé. A protestánsoknak választásukra hagyták, hogy visszatérjenek a régi hitre, vagy kivándoroljanak. Sokan ez utóbbit tették. A rendek hasztalan fordúltak hitsorsosaikhoz. Utóljára a nemességre magára került a sor; ettől először az istentiszteleti szabadságot tagadták meg, később pedig, mikor a katholicismus a többi osztrák tartományban győzelemre jutott, az egyéni lelkiismereti szabadságot is megvonták.

Osztrák családi kincsek Mátyás császár korából. Charlemont Húgótól

Lelkünk bizonyára elborzad azon eszközöktől, melyekkel itt Belső-Ausztriában a vallásos kérdés megoldatott. A száműzöttek hosszú sorát tekintve, azon meggyőződés elől sem zárkózhatunk el, hogy ez által Német-Ausztriára nézve a szellemi és anyagi erő egész tömege ment veszendőbe. De a kölcsönös türelem emberies fogalma azokban a zord időkben egészen ismeretlen volt. S minthogy akkor gyakran épen a protestáns fejedelmek is megtették, hogy puszta hitbeli véleménykülönbségért alattvalóikat irgalom nélkül elűzték, a hasonló eljárásért nem lehet épen csak kizárólag Ferdinándnak tenni szemrehányást, hanem tulajdonítani kell azt inkább a kornak, melyben a hitbeli buzgóság csak akkor elégedett meg, ha ellenfelét elpusztította. Ez volt az első eset, hogy azok az eszmék, melyek a Habsburg-ház spanyol ágánál uralkodók voltak, a német ág egyik fejedelmében teljes kitörésre jutottak. Bizonyára a spanyol II. Fülöppel Ferdinándot nem lehet egy színvonalra állítani; erre nézve Ferdinánd a politikai dolgokban nagyon is függő volt tanácsosai véleményétől s a lelkiismereti dolgokban gyóntatójától. Spanyol nagybátyja sötét komolyságától is megkülönböztette őt valójának vidámsága és nyájassága s az a jóindulat, melyet mindenki iránt, a legszegényebb s a legcsekélyebb iránt is mutatott. De nagyon hasonlított hozzá arra a hatásra nézve, melyet a vallási nézeteknek ő is egész életére s magaviseletére engedett. Ferdinánd teljes őszinteséggel szentelte magát az egyház szolgálatára, komolyan vette, a mit mondott, hogy: „inkább akar egy pusztaság felett uralkodni, inkább koldúlni s testét darabokra szaggattatni, mint az eretnekséget tűrni”. Szívből jövő jóakarat alattvalói lelki üdvössége iránt ép úgy, mint a mélyen gyökerező meggyőződés, hogy ő eszköz Isten kezében, kiválasztva arra, hogy Isten büntetésével sújtsa a makacs eretnekeket, ösztönözték őt egyaránt újjáalkotási művében.

II. Ferdinánd császár és király. Berger Gyulától

Ferdinánd papi tanácsadói azon pártból valók voltak, mely az államnak az egyházzal szemben semmi jogot sem engedett. Hogy ily álláspontról sem az nem volt lehetséges, hogy a világ folyásába önállóan beavatkozzék, sem az, hogy a politikai életet elfogúlatlanúl szemlélje, az épen oly bizonyos, mint az, hogy magának e fejedelemnek életében, kinek inkább egy főpásztor, mint egy világi uralkodó erényei jutottak osztályrészül, szintén voltak pillanatok, melyekben a reális viszonyok kérlelhetetlen hatalma fölébe kerekedett azon eszméknek, melyek rajta uralkodtak. Ferdinánd a más lelki nagysága iránt sem volt érzéketlen, bárha ellenségénél tapasztalta is azt. Mikor később a Lützennél elesett hős svéd királynak vérrel bemocskolt kabátját vitték elébe, így kiáltott. fel: „Inkább szerettem volna, ha él sokáig s boldogan tér vissza hazájába, csak a békét Németországban elérhettük volna!”; oly szavak, melyek bizonyára nem csak annak, kiről mondva voltak, hanem annak is, a ki azokat mondta, becsületére válnak.

Ilyen volt a fejedelem, kit rokonai már most Mátyás császár utódjáúl jelöltek ki. Mátyásnak ugyanis nagynénjével, Anna, tiroli főherczegnővel való késői házasságából nem levén gyermeke, a habsburgi herczegek közt aggodalom támadt, hogy Magyar- és Csehország rendei egyenes örökös hiányában Mátyás halála után az alkalmat nem fogják-e felhasználni, hogy a trón felett tetszés szerint rendelkezzenek; azt kivánták tehát Mátyástól, a mit ő egykor Rudolftól, t. i. hogy az eshetőleges trónörökösnek Magyar- és Csehország koronáját még a maga életében fejére tegye. Örökösei két testvére, Miksa és Albert főherczeg voltak; de ezek öregek és betegesek levén s a tiroli ág már Ferdinánddal az alapítóval kihalván, szívesen lemondtak jogaikról legközelebbi rokonuk s unokaöcscsük, Ferdinánd stíriai főherczeg javára. Ferdinánd 1617. Csehországban, s 1618. Magyarországon trónutódnak elösmertetett és megkoronáztatott. Csehországban, hol a korona 1526 óta a Habsburg családban öröklő volt, de ez az örökösödési jog Mátyás királylyá választatása által megszakíttatott, a korona tanácsosai még azt is kivitték, hogy a megfélemlített ellenzék ellenére Ferdinánd nem „választatott”, hanem „elfogadtatott” királylyá. Magyarországban ugyan választás történt, de a rendek azt a fontos „magyarázatot” adták, hogy szabad választási joguknak hangoztatásával az osztrák uralkodó ház kizárását épen nem szándékolták, hanem ennek tagjaira folytonosan köteles tekintettel lesznek.

Bizonynyal a vallási ügy volt az, melynek csakhamar Csehországban azt a pusztító tüzet kellett fölgyújtani, mely nem sokára aztán rettentő mértékben terjedt el a szomszéd országokra s idegen hatalmak küzdőterévé tette a német birodalmat, s ennek habsburgi uralkodóját végső romlással fenyegette; de ez a körűlmény végre harmincz évi dühöngés után, a mennyiben Ausztria protestantismusát és rendiségét romba döntötte, tért teremtett ennek tökéletesítésére, az új szabású korlátlan monarchia fölépítésére is, mi ellen az ellenfél minden törekvése hasztalan volt.

A könnyűség, melylyel Mátyás császár unokaöcscsének, a stíriai Ferdinándnak Csehország királyáúl való elösmertetését keresztülvitte, felbátorította a koronát és pártját, hogy a Rudolf-féle felséglevelet s a két felekezet rendei közt ennek kapcsán létre hozott „egyességet”, a mely a protestánsoknak jogot adott a királyi birtokokon, melyekhez a papiak is számíttattak, egyházakat és iskolákat építeni, többszörösen megsértsék. Így Braunauban az ottani zárda területén épített templomot a protestánsok elől elzárták; Klostergrabban, a prágai érsek egy kis városkájában, egy másikat leromboltak. Azt is megkisérlették, hogy a királyi városokat a rendektől elválaszszák s a protestáns papság közt szakadást támaszszanak, az utóbbit azon szándékból, hogy a papság egy részét az 1609 óta eltörlött ó-utraquismus isméti fölvételére indítsák.

De az ország valódi hangúlata felül csalódásban voltak. Ezen intézkedések, melyek csak a közelgő általános visszahatás hírnökeiűl tekintettek, iszonyú felindúlást idéztek elő, mely az unio fejeitől s a pártvezérektől Csehországban magában szíttatva, a cseh nemesség fölkelésében jutott kitörésre. Kétszáz évvel azelőtt Prágában az ablakból való kidobás adta meg a jelt a husszita háború kitörésére; hasonló volt ez az eset, mely ép úgy a harminczéves háború drámájának előjátékát nyitotta meg.

A császár betegágya mellett Bécsben – mert Rudolf halála után a székhely oda tétetett vissza – kellett most dönteni, vajjon a fölkelést Khlesel értelmében engedékenység által kell-e lecsillapítani, vagy inkább Miksa és Ferdinánd véleménye szerint alkalmúl kell fölhasználni, hogy a csehek engedetlenkedésének egyszer mindenkorra erőszakkal is véget vessenek. Khleselnek az udvartól való erőszakos eltávolítása által a cselekvés pártja szabad kezet nyert annál is inkább, mert a háború föllobogása közben Mátyás császár – 1620. márcz. 20-án – elhúnyt. Mint egykor a középkor végén, úgy szállott át most is a stíriai ágra az összes német-habsburgi birodalmak s országok birtoklása.

Bizonyára egyelőre inkább csak igényekről, mint sem biztosított birtoklásról lehetett szó. Minthogy a felkelés nem annyira a császár, mint inkább Ferdinánd jövendőbeli kormányzása ellen irányúlt, melytől a felkelőknek okuk volt félni, annálfogva megegyezésről szó sem lehetett. A fölkelők hatalmukba ejtették magát a kormányhatalmat, fölszereltek egy rendi hadsereget, melynek élére gr. Thurn Mátyás Henrik, a fölkelés főindítója állott, s szolgálatukba fogadták azon idő legjelentékenyebb zsoldos vezéreinek egyikét, gr. Mansfeld Ernőt.

Már egyezkedtek a csehek a pfalczi választófejedelemmel koronájuk elfogadása iránt; már Morvaország, Szilézia és Felső-Ausztria csatlakoztak a fölkeléshez; már közeledett gr. Thurn egy sereggel Bécs falaihoz, s Belső-Ausztriában és Magyarországban is forrongtak, mikor Alsó-Ausztria protestáns tagjai, Starhemberg Jakab Pál vezetése alatt a várpalotában megjelentek s Ferdinándtól fenyegetések közt követelték, hogy kívánataikat teljesítse. Úgy látszott, hogy a Habsburg-háznak a forradalom örvényébe kell elsűlyednie. Annál emlékezetesebb volt a pillanat, melyben a főherczegnek, a ki palotájában a protestánsok erőszakos követeléseit bátran visszaútasítá, a Dampierre ezred vasasainak trombitaszava, kiket gr. Buquoy segélyére küldött, megmenekülését jelentette. S nem kevésbbé emlékezetes fog maradni, hogy Ferdinánd, a mint Thurn elvonúlása által a legnyomasztóbb veszélytől megszabadúlt, annak helyes méltánylásával, hogy mi forog a koczkán, az ellenséges országon át Frankfurtba sietett s magának és családjának a császári koronát megmentette.

Ezáltal bizonyára ép úgy, mint azon győzelem által, melyet Buquoy Netolicnál Mansfeld fölött kivívott és a mely Thurnt Csehországba való visszavonúlásra kényszerítette, csak egy része fordúlt el azon veszélyeknek, melyek Ferdinándot s családját fenyegették. Mert ugyanazokban a napokban, melyekben Frankfurtban német császárrá választatott, nyilvánították őt a csehek trónvesztesnek s választották királyukká V. Frigyes pfalczi választófejedelmet. Nem sokkal azután fölkelt Bethlen Gábor erdélyi fejedelem is, és nemcsak Magyarország nagy részét hódította meg s nemcsak Bécs előtt jelent meg a Thurn alatti csehekkel szövetségben, hanem kijelentette azt a szándékát is, hogy Ausztriát, Stiriát, Karinthiát, Krajnát hatalmába keríti s már most magát protestáns párthíveitől Magyarország fejedelmévé választtatta. Ferdinánd egy fegyverszünetben kénytelen volt Bethlen Gábornak Magyarország nagy részét átengedni úgy, hogy ez a korona is elveszettnek látszott családjára nézve.

Ferdinánd a császársággal erkölcsi tekintetben sokat nyert; de külső segédeszközöket – csapatot, pénzt – ez a méltóság nem teremtett. Annál eredményesebbnek mutatkoztak egyezkedései a pápával, Spanyolországgal, Miksa bajor herczeggel, mint a liga fejével, meg a szász választófejedelemmel. Bizonyára nem sulyos áldozatok nélkűl, a mennyiben kénytelen volt Miksának az Enns feletti tartományt, a szász választófejedelemnek Lausitzot elzálogosítani; de mégis megnyerte Ferdinánd e fejedelmek segélyét, míg ellenfelét, Fridriket, saját apósa, I. Jakab angol király és az unió, mely csak a Pfalcz védelmére akart fegyvert viselni, egyiránt cserben hagyta. Csak a cseh „confoederatio” jutott egyezségre az osztrák és magyar protestánsokkal, s így ennek következtében az ausztriai protestánsok seregeiket a cseh hadsereghez csatolták s Bethlen Gábor is, most Magyarország királyává választva, újból fegyvert ragadt. De a döntésre nézve ez igen későn jött. Spinola spanyol tábornok közeledett a Pfalez felé, a bajor herczeg Felső-Ausztria felől nyomúlt be Csehországba, míg a szász választófejedelem Lausitz és Szilézia hódolatát fogadta. A döntés azonban Csehországban történt; a Tilly alatti ligisták győzelme a Fejér-hegynél Prága mellett (1620 nov. 8) a „hó-király”-t száműzött, hontalan szökevénynyé tette. A Felső-Pfalczot Bajorország, az Alsó-Pfalczot a spanyolok foglalták el, az unió feloszlott s a pfalczi tartományok a megüresedett választófejedelmi méltósággal együtt, mint győzelemdíj, bajor Miksára szállottak át.

Ferdinánd igaz joga győzött; de, valamint minden erőszakos változás sulyos következményeket von maga után az államéletben, úgy történt itt is. A szomorú kivégzések az altstadti ringen Prágában a régi korszak végét s egy újnak a föltetszését jelentették Csehországra nézve. Mély szakadás támadt ez ország történetében, mint Rudolf felséglevelén, melyet Ferdinánd császár sajátkezűleg vágott szét. Végén állunk egyszersmind azon egyházi mozgalomnak is, mely kétszáz éven át vulkáni erővel reszkettette Csehország talaját s „mely most jelvényével, a tein-egyházi nagy kehelylyel, utolsó reményét is letűnni látta. Mert a rendi forradalom az egyházi ellenzéket is magával vonta az örvénybe, melyben mind a ketten elmerűltek. A legitimitas elvével győzött egyszersmind a katholikus elv is úgy, a mint az a jezsuita rendben nyilvánúlt. Mennyire hatja át a két elv egymást, attól függött nem csak Csehország legközelebbi jövendője, hanem az egész habsburgi monarchiáé is, a mint hogy ez elvek az akarat nélkűli engedelmességet és a feltétlen alárendeltséget az államéletbe is átvitték. Az új absolutisztikus fejlődés először Csehországban nyilatkozott, hol az utraquista papság üldözésével kezdték, melyet a lutheránus papokra is átvittek s végre az országban a protestánsokra általában kiterjesztettek. És így, a mint a reformáló bizottságok és az őket kisérő Lichtenstein-dragonyosok a vallásos dolgokban minden ellenállást erőszakkal levertek, a hódítás jogára támaszkodó 1627-iki „megújított tartornányi szervezet” sem talált semmi ellenállásra sem ez aztán mindenek előtt a rendi választási jog utolsó nyomait semmisítette meg s a katholikus egyház kizárólagos uralmát proklamálta. Csehországban nem volt többé ellenzék. A régi nemesség protestáns része kivándorolt, jószágai elkoboztattak. E birtokváltozás által, minő csak nagy felkelések következtében szokott fellépni, a régi nemesség jószágai bevándorlott nemzetségekre szállottak át, melyekről remélték, hogy saját érdekük a dolgok új rendjéhez fogja őket csatolni.

A mi Csehországban történt, az történt Morvában is. Bekövetkezett, a mit egykor Žerotin a felforgató pártnak intőleg mondott: „sokat akart, hogy mindent elveszítsen”. Valamint a cseh, úgy a morva tartományi szervezet is átvizsgáltatott, a mint ott, úgy itt is keresztűl vitetett, – Dietrichstein biboros véleménye szerint – az ellenreformatio, így nevezetesen az anabaptistákkal szemben, a kik Magyarország felé fordúltak, hol a szorgalmas iparűző jövevényeket örömmel fogadták. Sziléziában maga a szász választó fejedelem az ország meghódítása alkalmával alattvalóinak a hit dolgára vonatkozólag engedett „accord”-ot nem sokáig tarthatta fenn. Nem kevésbbé győzedelmeskedett az ellenreformatio Ausztria Enns alatti tartományában. Az Enns feletti tartományban dőlt el a vallásharcz utolsó véres ütközete. A parasztok felkelése volt ez Fadinger István vezérlete alatt, a ki ép úgy ellene fordúlt az egyházi elnyomásnak, mint a bajor idegen uralomnak, de az „evang. keresztény sereg” vezérének halála után hamar legyőzetett, mire ebben a császártól ismét visszaváltott tartományban is győzött a hitegység. Csak Magyarországban nem változtathatta meg Ferdinánd az egyházi szervezet és a politikai alkotmány állapotát szemben a folytonos veszélylyel, mely a kálvinista Bethlen Gábor részéről fenyegette, miután ez a nikolsburgi békében (1622) a koronáról maga lemondott.

Eleintén a győzelem gyümölcseit nem merték mindjárt teljes mértékben kizsákmányolni; ez csak akkor következett be, midőn Ferdinánd helyzete Németországban is megerősödött. Az unió felbomlott. Mansfeld hasztalan folytatta Fridrik, a száműzött pfalczi gróf mellett a háborút; hiában fogtak ugyanazért az ügyért fegyvert egymásután a halberstadti administrator, a „vakmerő” Keresztély braunschweigi herczeg, György-Frigyes baden-durlachi őrgróf, s végre IV. Keresztély dán király. Mindannyinak hátrálnia kellett Tillynek a ligisták vezérének hatalmas hadvezéri talentuma előtt. Eleddig a császár a háborút a liga csapataival viselte; most támadt egy férfi, a ki őt ezen nyomasztó érzettől megszabadította. Ez a férfi Wallenstein volt.

Érem 1620-ból. Siegl Károlytól

Wallenstein (Waldstein) Albrecht az Elbe melletti Heimanitzban született 1583. szept. 24-én egy régi cseh nemesi család kisebb vagyonú ágából. Szülői protestánsok voltak; ő maga, korán árvaságra jutva, az olmützi jezsuita kollegiumban kath. vallásra téríttetett. Különféle útazások után Wallenstein a császári hadseregbe állott be, s a törökök, meg a velenczeiek elleni hadjáratokban mint derék tiszt tűntette ki magát. Megházasodott, elvevén egy koros, de gazdag özvegyet, Landecki Nikeš Lucretiát. Harrach grófnővel kötött második házassága közelebb hozta őt az udvarhoz. Nem sokára ő volt a leggazdagabb s a leghatalmasabb ember Csehországban, mert a felkelők elkobzott jószágait olcsón megvásárolva, vagyonát rendkivűl megszaporította. A császár Friedland herczegévé tette. De a Wallenstein becsvágyó tervei már messze túlcsapongtak Csehország határain akkor, mikor a császár azt az ajánlatot tette neki, hogy saját költségére állítson fel egy sereget. Ez alkalommal kérdezték tőle, vajjon kötelezheti-e magát, hogy 20.000 embert táborban tarthat; a válasz az volt: nem húsz, de ötvenezeret. Wallenstein ugyanis hitte, hogy azon kor legtöbb hadvezéreinek példája szerint egy sereget zsarolások és zsákmányolások által annál könnyebben eltarthat, mennél számosabb az. Mint a császár generalissimusa, kiterjedt teljhatalommal felruházva, megüttette a toborzó dobot, s minthogy a katonáknál nem a vallásra és nemzetiségre, hanem csak a harczi bátorságra s vitézségre nézett, négy hét alatt a sereg együtt volt.

A várakozások, melyeket hozzá kötöttek, fényesen teljesültek. Wallenstein megverte Dessaunál Mannsfeld grófot és futásra kényszerítette; egyesűlt Tillyvel, a dán királyt a dán szigetekre szorította s a mecklenburgi herczegtől elfoglalta az országát. Ferdinánd csakhamar oly hatalom felett parancsolt, a milyen a birodalomban V. Károlynak legszerencsésebb napjaiban sem állott rendelkezésére. Azonnal kötöttek is ahhoz mindenféle messzecsapongó terveket; gondoltak a császárság isméti felállítására, a habsburgi világuralom visszaállítására, de azzal a különbséggel, hogy sulypontját ezentúl a német ágra helyezze. Már viselte Wallenstein a „balti és óczeáni tenger főhadvezére” czímet, hogy jelentse a tengerre vonatkozó büszke terveket, melyekkel akkor Bécsben és a császári táborban foglalkoztak, melyeknek következtében a Habsburg-ház mindkét ága kezet nyújtott volna egymásnak, hogy a gyűlölt Hollandot a balti tengerről kiszorítsák. Már hírlett az a szándék, hogy Wallenstein Dániába, gr. Schlick Svédországba vonúljon be. Itália felé is csapongott Wallenstein tekintete; a Mantua miatti viszály itt is alkalmat nyújtott a régi császári jog s hűbér fölelevenítésére. És a mint szó volt akkor Ferdinánd császárrá koronázásáról és a német koronának a császár fiaira öröklés útján való átszállásáról, úgy merült fel ismét az a kalandos terv, hogy a nyugoton győzelemmel hordott fegyvereket keletre vigyék, Konstantinápolyt meghódítsák és a császárságot a régi terjedelemben megújítsák. De ezen megmérhetetlen terveknél fontosabb s a fődolog az volt, hogy Wallensteinnak a birodalmi alkotmány megdöntésére, a császári hatalom emelésére és a rendi kormányzat visszaszorítására czélzó terveket tulajdonitottak, és hogy épen most, a császári haderő hatása alatt, mely a hadfogadás folytán mindennap szaporodott, bocsáttatott ki a visszaadási parancs, mely szerint a passaui szerződés óta elvett egyházi javaknak ismét vissza kellett adatniok. A császárra e restitutióból igazában csak eszményi nyereség háramlott, t. i. a kath. egyházzal szemben évtizedek óta elkövetett jogtalanságok meglakoltatása s „azon sok százezer lélek megmentése”, kik az egyházi javak visszanyerése által a katholicismusnak visszaadatnának, mihez továbbá az a remény is járúlt, hogy a vallási szakadás a régi egyház értelmében teljesen meg fog szüntettetni; de, minthogy azzal oly politikai terv volt összekötve, mely magának Wallensteinnak is tetszett, a ki egyébiránt az edictumnak ellensége volt, t. i., hogy az egyházi javak egy része a Lipót császár fiának, Vilmosnak adassék; s így a Habsburg-ház hatalmi köre mélyen éjszaki Németországba tolassék elő, meg volt adva a pont, mely kölcsönös találkozóúl szolgálhatott a vallási és politikai ellenzéknek.

Wallenstein Albert. Berger Gyulától

A vallási ellenzék a protestáns fejedelmekből állott, kiket a visszaállítási parancs ép úgy fenyegetett, mint a császár restauráló politikája; a politikai ellenzék Bajorországból indúlt ki. Wallenstein egyszer azt mondta, hogy ő Bajorországgal szövetkezve törvényt tudna szabni egész Európának; most bebizonyúlt, mi következett abból, hogy ez a hatalom a friedlandi herczeg magas röptű terveit egyszer meghiúsította. Miksa választó fejedelem épen ezt az embert, kiben a birodalom katonai erejének önállóságát annak a ligától való egykori függésével szemben megtestesítve látta, már régóta nem szerette. Ehhez járúlt, hogy a császár a friedlandi herczegnek nem csak a szagáni fejedelemséget, hanem, mint eljátszott birodalmi hűbért, Mecklenburg herczegséget is oda adományozta, s így az elkobzások, a mint azok a császár örökös tartományaiban gyakoroltattak, most már a legnagyobbszerű módon a birodalomba is átvitetni látszottak; ép így más részről annak, hogy a friedlandi zsoldos had egyiránt beszállásoltatott nem csak az ellenséges, hanem a barátságos országokba is, messzebb menő indító okokat tulajdonítottak, mint pusztán az ellátási czélt s Wallensteint vádolták, hogy ő, a vallási dolgokban közönyös, a mint hogy az is volt, nemcsak a protestánsok romlását, de a liga tönkretételét is paizsára írta. Abban a kivánatban tehát, hogy Wallensteint a parancsnokságtól eltávolítsák, Miksával a birodalom fejedelmei is egyetértettek. A katholikusoknak ezenfelül a császár külügyi politikája sem tetszett; a protestánsok kivánták a visszaadási parancs visszavételét. Franczia követ is részt vett „a század legnagyobb diplomácziai harczában”, mely a regensburgi conventen (1630) vívatott és azzal végződött, hogy a császár a kath. ellenzék kiengesztelése végett, beleegyezett annak kivánatába, abban hagyta az Italiára vonatkozó terveket és elbocsátotta Wallensteint ép abban a pillanatban, mikor az evangelikusoknak, kik addig vezér nélküli sereg voltak, egy elsőrangú hadvezér ajánlkozott. A dán király ugyan a békét Lübeckben megkötötte; de épen azon napokban, midőn a visszaadási parancs a legrettenetesebb tüzet gyújtotta lángra s a császár a friedlandi leköszönésébe beleegyezett, érkezett meg Gusztáv Adolf, a svéd király, a német földre. A mint előbb a dán királyt Anglia és Holland vitték harczba a császár ellen, úgy most Francziaország volt az, mely a svéd királynak segélyt nyújtott, hogy a harczot a császár ellen megkezdhesse.

A protestánsok eleintén a svéd királyt bizalmatlansággal fogadták. Csak mikor Tilly, most már a császári és a ligista csapatok parancsnoka, e bizalmatlanság által segíttetve, Magdeburgot ostrom alá vette, mely alkalommal az egész város a lángok zsákmánya lett, csak akkor csatlakozott a brandenburgi és a szász választó fejedelem Gusztáv Adolfhoz, a ki erre Tillyt Lipcse alatt Breitenfeldnél határozottan megverte (1631). Gyors győzelmi menetben nyomúlt most a svéd király nyugoti és déli Németországon keresztül; kicsikarta a Lech folyón való átmenetelt, melynek védelmezésénél Tilly halálos sebet kapott, s bevonúlt Münchenbe, míg a szászok Csehországba nyomúltak és Prágát ostromolták. Minthogy csapatok egyáltalában nem voltak, a császári örökös tartományok az ellenség előtt nyitva állottak egész Bécsig, és, minthogy ezenkivűl a bajor választó fejedelem is azon ponton állott, hogy Francziaország közvetítése mellett a svédekkel semlegességi szerződést kössön, a miből Gusztáv Adolf mértéktelen követelései miatt mégis csak semmi sem lett, a császár teljesen elszigetelve s csak azon csekély segédeszközökre szorítva látta magát, melyeket neki a tizenöt év óta tartó háború által teljesen kimerült országai nyújthattak.

E nehéz pillanatban tekintete ismét Wallensteinra esett, ki a parancsnokságtól való felmentetése óta friedlandi herczegsége fővárosába, Gitschinbe vonúlt vissza. Wallenstein az elbocsátásáról szóló tudósítást látszólagos nyugalommal fogadta, bízott a csillagokban, melyekben sorsát megírva hitte. Mindamellett, bosszúsága annyira ment, hogy a svéd királylyal, ki győzelmesen nyomúlt előre Németországban, összeköttetésbe lépett s vele átpártolása felett egyezkedett. Szó volt róla, hogy ez esetben Csehország alkirályává neveztetik ki s ezt nem is fogjuk oly valótlan színűnek találni, ha meggondoljuk, hogy Wallenstein már rég tervezgette, hogy Friedland herczegséget a cseh korona kötelékéből kiszakítsa.

De, míg ebből a tervből semmi sem lett, Ferdinánd leghatalmasabb tanácsosa, Eggenberg herczeg, rávette Wallensteint, hogy a parancsnokságot vegye át újra s a sereget ismét teremtse meg. A föltételeket, melyekről annyit beszéltek már, s melyek alatt Wallenstein a másodszori parancsnokságot átvette, hiteles formában máig sem ismerjük. Bizonyos, hogy Wallenstein, ki mint fővezér (Capo d’armada) a császári csapatok élére állott, kizárólagos jogot kapott arra, hogy a Németbirodalomba sereget vezethessen, s hogy őt szolgálatában se a császár gyóntatója, se mások ne akadályozzák.

Wallenstein most is nagy hadvezérnek mutatta magát. Csehországot teljesen megszabadította az ellenségtől, a svéd királyt puszta menetek által oda kényszerítette, hogy elhagyja Dél-Németországot. S bárha a lützeni csatatért (1632) oda kellett is hagynia, e csatát a legkedvezőtlenebb körülmények közt oly fényes hadvezéri lángészszel és hősiességgel vívta, mely minden dicséretet felülmúl.

Minthogy Gusztáv Adolf az ütközetben elesett, a csata olybá tekinthető, mintha eldöntetlen maradt volna. Sőt Gusztáv Adolf halála, minthogy vele büszke tervei is sírba szállottak, felért egy nagy győzelemmel; e tervek ugyanis, melyek Németországnak két félre való szakítását czélozták, egy katholikus félre a császár alatt és egy evangelikusra a svéd királylyal, vagy pedig egy skandináv császárság felállítását a német kelettengeri partok befoglalásával, mindenesetre a birodalomra ép oly veszélyesek voltak, mint a Habsburg-családra. Most elérkezett a pillanat, hogy a szászokkal az egyezkedések, melyeket Wallenstein már előbb megkezdett, de a melyek a svéd király miatt meghiúsúltak, ismét megújíttassanak; Wallenstein küldetésének ugyanis nem csak katonai, hanem diplomácziai természete is volt. Úgy lévén meggyőződve, hogy a császári hatalom magában véve nem elég erős valamennyi ellenséggel szemben, megkisérlette Wallenstein az ellenséget megosztani, s a szász és a brandenburgi fejedelmet rávenni, hogy térjenek át a császárhoz s a birodalom ellenségét erőszakkal, vagy békés úton a német föld elhagyására kényszerítsék. A svédek ügyétől való elpártolásuk díja a visszaadási parancs visszavétele s a birodalom vallási és politikai viszonyainak abba az állapotba való visszahelyezése lett volna, a milyenben azok 1618-ban voltak. S minthogy Wallenstein a közérdekhez saját személyes érdereit is hozzákötötte, remélte, hogy a béke helyreállítása alkalmával elvesztett birodalmi herczegi állását is vissza fogja nyerni s Mecklenburgot délnémet területért – nevezetesen Alsó-Pfalczért – becserélheti.

Erről az álláspontról ítélik meg a friedlandi herczegnek 1633-ik évi hadjáratát is, melyet különösen a sziléziai szász-svéd sereg ellen irányzott a végből, hogy a szászokkal való alkudozásnak katonai akcziók által a szükséges nyomatékot megadja, egyszersmind azonban a svédek Bajorország felől való beütése ellen Csehország fedezését is szem előtt tartsa. Nem itt a helye, hogy Wallenstein ártatlansága, vagy vétkessége fölött döntő ítéletet mondjunk. Ez ügyben a bizonyítékok még nincsenek együtt. Mindamellett korunk nagyszerű búvárlatai sok oly okiratot hoztak napfényre, melyek legalább részben tisztázására szolgálhatnak. Bizonyos ugyan, hogy Wallenstein 1633-ban – névszerint Bubna nevű megbízottja által – a császár tudtán kivűl ismét alkudozott Svédországgal; de az mégis mellette szól, hogy ekkor azt az ajánlatot, hogy ragadja magához a cseh koronát, „nagy hunczutság”-nak nevezte. Nem kimélhetjük meg attól a szemrehányástól sem, hogy Francziaország ajánlatait felelet nélkül hagyta a helyett, hogy a legnagyobb határozottsággal visszautasította volna, s hogy mindenfelé alkudozva, általános bizalmatlanságot kellett támasztania; de felségárúló összeköttetésről Francziaországgal 1633-ban az eddig ismert bizonyítékok szerint szó sem lehet, s csak annyi áll, hogy Wallenstein minden ürügyet igyekezett elhárítani, mely a francziáknak a német háborúba való fegyveres beavatkozásra alkalmúl szolgálhatott volna, s nem tekintve azt, hogy az saját teljes hatalmát is korlátozta volna, épen ezért a spanyoloknak Feria alatti bevonúlásába sem egyezett bele. Ép úgy állítható, hogy a herczeg generalissimus a szász-brandenburgiakkal való alkudozásaiban a császár beleegyezését lépésről lépésre megkísértette biztosítani, noha azok tartalmáról nem mindenkor híven tett jelentést Bécsbe.

De épen e kérdésben bukkant az első ellenállásra. Szándékával, mely szerint a politikát a papi hatás alól ki akarta szabadítani, egyetértett Eggenberg; de ellenmondott annak Lamormain, a császár gyóntatója, s ellenezte azt Spanyolország. Ehhez járúlt, hogy Wallenstein közömbössége a vallásos dolgokban a vallásban buzgóbbaknál már régtől fogva a legnagyobb botránykozást keltette föl, s hogy hatalmaskodása az udvarnál levő számos elleneinek gazdag anyagot nyújtott az áskálódásra. A bajor választó fejedelem is iránta való régi ellenszenvével most a legkeserűbb panaszokat egyesítette egyik hadi terve miatt, mely most az ő országát szántszándékkal az ellenség prédájára bocsátani látszott. Vegyük hozzá, hogy a Wallensteinre ruházott teljes hatalom, mely sem a császár souverenitásával, sem a birodalom alkotmányával nem volt összhangban, önbizalmát azon merész tervig emelte, hogy az „egyetemes békealkudozások művét a birodalomban” a saját gondolkozása szerint szükség esetére a császárra is rákényszerítse, és hogy e fenyegetés kivitelére neki olyan sereg állott rendelkezésére, melyet ő vak engedelmességben tudott magához csatolni úgy, hogy felfogható, hogy épen ez a páratlan helyzet volt mindenekelőtt az, melynek őt vagy még magasabbra kellett emelni, vagy örvénybe kellett buktatni.

Wallenstein horoskópja. Charlemont Húgótól

A Steinau melletti győzelem még egyszer megmutatta, hogy a friedlandi herczeg csillaga még nem homályosúlt el. De aztán Regensburg városának a svédek általi bevételével oly esemény következett be, mely, minthogy Wallenstein számításaival homlokegyenest ellenkezett, a császárnak az ő hadvezéri tehetségébe vetett bizalmát mélyen megingatta. Ez épen akkor történt, mikor a szászokkal való alkudozások is meghiúsúltak. Mikor pedig Tallenstein a császárnak azon határozott parancsolatával szemben, hogy a svédeket Bajorországban támadja meg, az általa egybehívott haditanács véleményére hivatkozott s a helyett, hogy Miksa választófejedelem segítségére sietett volna, csapatait Csehországba téli szállásra vitte, megérett a bécsi udvarnál a régóta előkészített határozat, hogy őt a parancsnokságtól újból elmozdítsák.

Hogy ez a határozat véres katasztrófához vezetett, annak az oka mindenekelőtt a sereg sajátlagos összealkotása volt, mely lényegében a vezér és ezredesei érdekeinek kölcsönös biztosításán alapúlt. Talán remélték, hogy Wallenstein maga fogja magát a lemondásra elhatározni s ezért először még végleg nem döntöttek. De, a mint e helyett Wallenstein pilseni főhadiszállásán a tiszteket összehívta s egy lakoma alatt (1634. jan. 12) velök térítvényt íratott alá, melyben megígérte nekik, hogy velök marad s azok kötelezték magukat, hogy őt nem hagyják el, a mint Wallenstein a sereg engedelmességét még arra az esetre is megkisértette biztosítani, ha a császár őt a parancsnokságtól fölmentené, s a tisztek is a helyett, hogy kérték volna, hogy a császár a tábornokot hagyja meg velük, fenyegetődztek, hogy akkor is megtartják őt, ha leteszik: akkor a császár nem késett tovább, hanem január 24-én aláírta a parancsot, mely azonban csak majdnem egy hónappal később tétetett közzé, melyben Wallenstein letételét kijelentette s az egész seregnek megparancsolta, hogy ezután gr. Gallasnak engedelmeskedjék. Minthogy pedig a császár, bizonyosan csak hosszú, rettenetes lelki harcz után s abban az erős hitben, hogy ő a „szent egyház” és a „trón tekintélye” végett másként nem tehet, az újonnan kinevezett vezérhez Wallenstein kivégeztetésére titkos parancsot küldött, megkisértette egyszersmind megnyerni a csapatokat, mert minden attól függött, melyik pártra határozza el magát Wallenstein serege. A veszély annál nagyobb volt, minthogy most Wallenstein a szászokkal, svédekkel s Francziaországgal összeköttetésbe lépett s egyszersmind a „második pilseni kötés” által az ezredeseket az iránta való hűségben megtartani kisérlette, ez alkalommal azonban a császár iránti hűség fenntartásával. De, a mint a szászokkal az alkudozások késedelmeskedtek, a mint végre Wallenstein megtudta, hogy a császár szakított vele, hogy néhány tábornok, köztük Gallas és Piccolomini a császárhoz csatlakoztak s a csapatoknak megparancsolták, hogy a friedlandinak többé ne engedelmeskedjenek: felhagyott eredeti szándékával, hogy seregét Prágában összepontosítsa s e helyett, hogy a svédekhez közelebb legyen, a hozzá hűnek maradt néhány századdal s Butler Walter ezredessel, egy írrel, ki egy kis csapat dragonyossal útközben csatlakozott hozzá, Egerbe indúlt. De, mikor a herczeg Butler ezredestől s Eger parancsnokától, egy Gordon nevű skóttól, azt követelte, hogy esküdjenek meg, mikép ő rajta kivűl senkitől, még a császártól sem fogadnak el parancsot, ezek megesküdtek, hogy Wallensteint meggyilkolják. 1634 február 25-én Wallenstein hívei, Illo, Terzka és Kinsky Gordonhoz voltak híva lakomára s ott Butler dragonyosai által levágattak. Erre az összeesküvők a herczeg hálószobájába nyomúltak. Wallenstein az ablakhoz lépett, hogy az őrségnek kiáltson, de Devereux lándzsáját mellébe döfte. Ez lett a vége a nagy hadvezérnek, „vitéz seregek teremtőjének”, a katonák bálványának, a második Brennusnak, ki merészkedett, kardját a mérő-serpenyőbe dobva, a küzdő feleknek békét ajánlani, a férfinak, kinek rejtelmes lelkében csudás czélok sötét tervekkel küzdöttek s kinek jelleme felett a pártok „gyűlölete és dicsőítése” még ma is küzd egymással.

Eggenberg Ulrich János herczeg. Hecht Vilmostól

Ugyanakkor lépett le a világ színpadáról egy másik férfi is. Azt ugyan nem lehet állítani, hogy Eggenberg Wallenstein bukásába bele lett volna bonyolódva, de az tény, hogy ép akkor betegedett meg súlyosan s hagyta el az udvart s még abban az évben meghalt. És nem kevésbbé bizonyos, hogy e két férfi letűnte a rendszert több tekintetben megváltoztatta. Először is a hadi párt jutott a kormányra, melynek élén Ferdinánd trónörökös – most már a császári csapatoknak is főparancsnoka – állott. A spanyol hatás is érvényesítette még egyszer magát. A sereg helyzete is megváltozott. A Butler-dragonyosok jelszava: „ki a jó császári?”, mint éles kard osztotta két részre a pártokat. Minthogy pedig a császár az ezredesek követeléseit a Wallenstein elkobzott javaiból kielégítette, a tőle függetlenné tett haderőt újból zászlójához csatolta. Ez volt tulajdonképeni értelemben császári hadsereg, mely nem sokkal azután a trónörökös vezetése alatt Nördlingennél győzött, mely alkalommal az, hogy e csatában a spanyolok Ferdinánd bíboros infans vezetése alatt részt vettek, nyilvánvalóvá tette a két habsburgi ág közt helyreállott egyetértést.

III. Ferdinánd magyar király találkozása Károly Ferdinánd infanssal Nördlingennél 1634. szept. 2-án. Rubens Péter Pálnak a bécsi cs. és kir. képtárban levő festménye után.

A nördlingeni csata megtörte a svédek túlsulyát Dél-Németországban. Egyszersmind elszakította tőlük a szász választófejedelmet, a ki (1635 május 30) Prágában Ferdinánd császárral békét és szövetséget kötött. A prágai béke a harmincz-éves háború történetében annyiban fontos fordúló pont, minthogy az nemcsak a császár viszonyát szabályozta a szász választó-fejedelemséghez, melynek akkor Lausitz oda engedtetett, hanem a visszaadási parancs megszüntetése által az egyházi kérdést is oly módon rendezte, mely a további harcznak vallási jellemét tökéletesen elvette. Lassanként a legtöbb protestáns fejedelem csatlakozott a prágai békéhez s a liga is, minthogy feladatát betöltötte, feloszlott. A prágai békének egyik legfontosabb gyümölcse volt végre az, hogy a választófejedelmi gyűlésen Regensburgban (1636) daczára a pápa ellenzésének s daczára Francziaország fondorkodásainak, Ferdinándnak hasonló nevű fia római királylyá választatott. Ez volt a szeszélyes szerencse utolsó verőfénye, melynek rideg változásait Ferdinánd oly sokszor érezte: „Most már bocsásd el, uram! szolgádat békével”, kiáltott fel a császár, mikor az örömhírt megjelentették neki. Nem sokkal azután – 1637 febr. 15 – II. Ferdinánd meghalt. 1625-ben Tirolt, Vorarlberget és a Vorlandok egy részét testvérének, Lajosnak kellett adnia. Halála előtt azonban nem sokkal egy fiók-végrendeletben (1635), melyet a már 1621-ben készített s a magyar prímástól is aláírt végrendeletéhez függesztett, kifejezte azon kívánatát, hogy az általa bírt örökös királyságok és országok ezentúl oszthatlan örökös monarchiát képezzenek.

Annak, hogy a prágai béke daczára II. Ferdinánd a háború végét nem érte meg, az volt az oka, hogy abba a szerződésbe a kálvinista birodalmi rendeket nem foglalták bele s hogy most az osztrák háznak egy új ellensége is tűnt fel a színpadon, t. i. Francziaország. Most, valamint egykor I. Ferencz és IV. Henrik franczia királyok, úgy Richelieu, XIII. Lajos kormányzó minisztere is azon törekedett, hogy a Habsburg-ház hatalmát, a mint csak lehetséges, gyöngítse Francziaország egyidejűleg a család mindkét ága ellen megkezdte a háborút. Támadását különösen Elzászra központosítá, a hol Spanyolország és Ausztria érdekei találkoztak. Weimari Bernát herczeg Francziaország szolgálatába lépett s hódításokat tett Elzászban, melyek halála után seregével együtt a francziák hatalmába kerültek. Minthogy pedig a svédek is vitéz vezéreik, Baner és Torstenson alatt az elvesztett túlsulyt visszaszerezték, a háború Németországban még tizenkét évig hullámzott ide-oda mindamellett, hogy III. Ferdinánd is vágyott a békére, s tartományainak, és a német birodalomnak is szüksége volt arra. A császári hatalom újból menthetetlenűl elveszettnek látszott; a császári lovasok ugyan a vakmerő Werth János alatt csaknem Párisig portyáztak, Gallas is egy más alkalommal Kielben egyesűlni tudott egy dán csapattal: a szeszélyes szerencse mégis mindig ellene fordúlt s a francziák Bajorországba, a svédek az osztrák örökös tartományokba – Cseh-, Morvaországba és Sziléziába – benyomúltak. Sőt azon megsemmisítő csatavesztés után, melyet a császári sereg Jankaunál szenvedett, a svéd parancsnok, Torstenson, Bécs alá nyomúlt, mialatt már előbb I. Rákóczy György, Erdélyország fejedelme is fegyvert fogott. Ausztria mindamellett kiállotta ezt a veszélyt is.

A prágai Kleinseite bevétele volt e harcz utolsó jelentékenyebb fegyverténye, a háború tehát abban a városban végződött, a melyikben kezdődött. A békealkudozások már 1640-ben a regensburgi birodalmi gyűlésen megkezdődtek; folytatták aztán azokat azon a congressuson, mely Westfáliának Münster és Osnabrück nevű városában űlt össze. De, minthogy nem kötöttek egyszersmind fegyverszünetet is, több évnek kellett addig lefolynia, míg a birodalomban e megváltó kiáltás: béke! mint mennyei hír fölhangzott.

A béke visszatérte. Thulden Tódornak a bécsi cs. és kir. képtárban levő festménye után.

Hogy egyébiránt a westfáli békében Ausztriának a lehető legkevesebb áldozatot kellett hoznia, az főképen Trauttmansdorff Miksa gróf érdeme volt, ki az alkudozásoknál, mint a császár meghatalmazottja, a legkiválóbb szerepet játszotta. Ausztria területe a háborúból sértetlenül került ki, csak elzaszi birtokait kellett Francziaországnak átengednie. Annál jelentékenyebb volt egyéb tekintetben a westfáli béke Ausztriára.

Már I. Ferdinánd óta Ausztria ugyan mint önálló állam kezdett kiválni Németországból annyiban, a mennyiben politikája nem onnan kapta többé az impulsusokat. De ez a különválás csak a westfáli béke után tűnt ki élesebben. S ha nem lehet is szó Ausztria és Németország államjogi elválásáról, az említett béke mégis válaszfalat vont a két állam közt az által, hogy sok tekintetben, így p. o. a vallási kérdésben, oly határozatokat hozott, melyek a német birodalomban érvényesek voltak, Ausztriában pedig nem. Az egyházi restitutióra p. o. Németországban az 1624-ik év fogadtatott el szabályozóúl; a császár azonban kijelentette, hogy inkább koronáját és életét veszti, mint országaiban a vallásszabadságot megengedje, a felkelőket elkobzott jószágaikba visszahelyezze s ezáltal új zavarokat okozzon, s ha utoljára Sziléziára nézve mégis kivételt kellett tennie, megkísérlette itt is a westfáli békének a legszigorúbb magyarázatot adni. Ehhez járúlt még egy másik körülmény. Az utolsó kísérlet, melyet a Habsburg-ház tett, hogy a birodalmi alkotmány monarchikus elemeit megelevenítse és összefoglalja, meghiúsúlt. A középponti hatalom megtöretett. A birodalom önálló területekre oszlott fel. Ezen felűl a háborúra való ellenséges visszaemlékezésekből kölcsönös bizalmatlanság csirázott ki, mely a császárt és a birodalmi rendeket egymástól elidegenítette, s ezt csak idővel s csak a veszély pillanatában váltotta fel a jobb meggyőződés. A visszahatás Ausztriára sem maradt el. Valamint a német birodalom minden részének meglazult a közös egészszel való összeköttetése, így volt a dolog Ausztriára nézve is. S minthogy a császár a birodalomban csak név szerint uralkodott, mostantól fogva politikája fősulyát saját területére fektette. Mentől nagyobbá és tekintélyesebbé fejlődött ki aztán ez alapon be- és kifelé fejedelmi hatalma, annál mellékesebbé vált a császári korona bírása a hatalom valódi gyakorlatára nézve. Ausztria súlypontja a külső viszonyok nyomása alatt saját földjére helyeztetett.

Minthogy pedig a birodalmi alkotmánynak a béke által megteremtett alakját annál kevésbbé lehetett megváltoztatni, mert az Franczia- és Svédországnak, mint szerződő hatalmaknak a biztosítása alá helyeztetett, s a birodalom tartós aléltsága ez utóbbiaknak érdekében állott. És ez elaggott, elemeire széthulló birodalomnak inkább mint valaha szüksége volt a császár védelmező kezére, minthogy az ő korábbi teljes hatalma nem a második közös organumra – az 1663 óta folytonosan tartó, regensburgi birodalmi gyűlésre – szállott át, hanem az egyes birodalmi rendekre oszlott szét, kiket egymástól kölcsönös féltékenység választott el, s kik közűl egyik sem volt elég hatalmas arra, hogy a külföldi hatalmak hódítási vágyainak ellenállhasson. A franczia XIV. Lajos támadó politikájával megküzdeni, ez vala az egyik feladat, mely aztán a császárnak jutott. A másik, nem kevésbbé nehéz feladat volt annak a veszélynek elhárítása, mely a porta támadó követeléseiből származott. E két feladat megoldása képezi I. Lipót császár uralkodásának történetét.

Kilencz évvel a westfali béke után szállt sírba (1657) III. Ferdinánd császár. Minthogy első szülött fia IV. Ferdinánd, kit a német fejedelmek már római királylyá választottak, Magyarország rendei pedig királylyá koronáztak, még ő előtte meghalt, az osztrák tartományok s a magyar királyi trón, valamint később a német császári korona birtokában is másodszülött fia, I. Lipót követte.

Lipótot eleintén egyházi pályára szánták s később is megmaradtak jellemében az egykori rendeltetés és az ennek megfelelően vezetett nevelés világos nyomai. Szeplőtlen családi élet, igazságszeretet, jószívűség, igen nagy vallásosság, érdeklődés a tudományok iránt, mely nem csupán fényűzési hajlamból, hanem benső szükségből fakadt, párosúltak benne az erély és az ítélet önállósága hiányával s vak bizalommal környezetének erre gyakran méltatlan egyénei iránt s mindez bizonyára épen annyira kárára volt, mint a mily díszére váltak erényei, kivált ha összehasonlítjuk kortársával, XIV. Lajossal. Ezzel szemben Lipót sajátságos ellentétet képez. Mi sem volt meg benne a franczia király pompakedvelő lényéből, mi sem annak pazarló élvhajhászatából. Az udvari életben Spanyolország hatása alatt nyilvános alkalmakkor a legaprólékosabb etiquette érvényesült ugyan; de más különben – köznapokon a császár öltözete és életmódja ép oly egyszerű maradt, mint a császári várpalota Bécsben s az oda nyíló „paradicsom-kertecske”, melyeket XIV. Lajosnak Párisban, Versaillesban és a Trianonban levő díszépítkezéseivel, valamint a franczia mulató kastélyok nagyszerű kertjeivel természetesen a legtávolabbról sem lehetett összehasonlítani. De viszont a várpalota kolostori csöndességű helyiségeibe sem hangzott be egy végletekig sanyargatott nép jajszava. A császár alattvalói, mint a velenczei Morosini mondja, a súlyos terheket mintaszerű türelemmel viselték azon meggyőződésben, hogy a háború és a fegyver mindig csupán eszköze, a béke ellenben folytonosan végczélja Lipótnak. „Mindenesetre megvolt Lipótban a rendíthetetlen állhatatosság és a szívós kitartás, melyek az osztrák fejedelmekre nézve, államuk sajátos természete mellett, elvégre is több eredményét biztosították a hosszú uralkodásnak, mint a sziporkázó és mennydörgő lángelméjűség.” XIV. Lajossal szemben, kinek sohasem pihenő tettvágya nevével együtt mozgató ösztönzéseit is megadta e korszaknak, Lipót nehezen lefegyverezhető állhatatosságában, a conservativ elv testesül meg. A XIV. Lajossal való ezen összehasonlítás persze nem mindenütt a császár javára üt ki. Míg amaz mindenbe való tevékeny beavatkozásával csakugyan azonosítani látszott magát az állammal, Lipót leginkább miniszterei tanácsát követte, mely szokását annál sajnosabban emlegették, mivel nem ritkán túltett rajtok belátás és az ügyek ismerete tekintetében.

XIV. Lajosban folytatódott az előbbeni franczia királyok és államférfiak politikája, a mennyiben az a Habsburg-ház megsemmisítésére és Európában a saját túlsulyok megteremtésére irányúlt.

Csak az eszközök voltak sajátszerűek, a melyekkel XIV. Lajos e czélt elérni iparkodott. Törekvése mindenekelőtt oda irányúlt, hogy a Habsburg-ház két ágát egymástól elszigetelje s így külön-külön annál könnyebben legyőzhesse őket. Már a westfali béke felbontotta a két Habsburg-monarchia addigi összeköttetését, minthogy a császárnak arra kellett magát köteleznie, hogy a Franczia- és Spanyolország közt tovább folyó háborúban részt nem vesz. És habár Mazarin a legközelebbi császárválasztásnál nem is boldogúlt abbeli szándékával, mely a Habsburgok kiszorítására s ha nem is a saját urának, de legalább valamely más német fejedelmi ház sarjának megválasztására irányúlt, minthogy I. Lipót meg tudta a választófejedelmek szavazatát szerezni, a franczia fondorlatok annyit mégis kivittek, hogy az új császárt a reá rótt választási hitlevél és a rajnai szövetség visszatartotta a spanyolok minden támogatásától. Spanyolország ily módon történt magára hagyatásának tulajdonítandó, hogy IV. Fülöp végre rászánta magát, hogy elfogadja a leglényegesebb föltételt, melytől a francziák a békéhez adandó beleegyezésöket függővé tették, hogy ugyanis legidősebb leányát nőül adja a franczia királynak, a ki ily módon vélte valósíthatni abbeli szándékát, hogy idővel majdan békés úton örököse legyen a spanyol uralkodó családnak.

A spanyol trónöröklést egykor castiliai X. vagy bölcs Alfonz akképen szabályozta, hogy a fiak megelőzzék a leányokat, ezek viszont az összes többi férfi rokonokat. A spanyol Habsburgok semmit sem változtattak e törvényen; egyszersmind azonban a saját férfiáguk kihalta esetére házok német ágának trónöröklését részint kölcsönös házasságok, részint ama lemondás által igyekeztek biztosítani, a melyre az idegen fejedelmekhez – különösen Francziaországba – férjhez menő infansnők köteleztettek. XIV. Lajos és neje Mária Terézia szintén kénytelenek voltak lemondani a trónöröklésről Spanyolországban, a mi I. Lipótnak IV. Fülöp ifjabbik leányával, Margit Teréziával való egybekelésekor nem történt. Ez azonban kevésbbé sem gátolta XIV. Lajost abban, hogy semmis ürügyek alatt visszavonja a lemondást, s midőn IV. Fülöpnek még késő éveiben örököse, II. Károly született, már most követelést emeljen a spanyol örökség egy része iránt, Spanyol-Németalföldre (a mai Belgium), hivatkozva egy ottan érvényes jogra (jus devolutionis), mely szerint az első házasságból származó leányokat a második házasságból való fiúk előtt illeti meg az örökösödés joga. Ez úttal szintén az állt XIV. Lajos érdekében, hogy a Habsburg-ház német ágát a spanyol ág támogatásától visszatartsa, a mi annál könnyebben sikerűlt neki, mert a császár miniszterei, Auersperg és Lobkowitz békés megegyezést óhajtottak Francziaországgal. Míg tehát egy franczia hadsereg berontott Német-alföldre s ott az úgy nevezett első rabló háborút megnyitotta, Lajos a császárral titkos felosztási szerződést kötött a spanyol monarchiát illetőleg II. Károly halála esetére s ezzel azt a kettős czélt érte el, hogy örök jogát a császár legalább közvetve elismerte, hogy továbbá távol maradt a tengeri hatalmaknak Svédországgal kötött ama hármas szövetségétől, a mely az európai egyensúly érdekében kényszeríté a franczia királyt, hogy az aacheni békében hódításait nehány erődített hely kivételével kiadja. A mit akkor XIV. Lajos Spanyolországgal szemben elért, azt kevéssé ezután Lotharingia és Hollandia irányában megadta neki ama semlegességi szerződés, a melyet a császár kötött vele. A császárnak nyugodtan kellett néznie, midőn a király teljes béke idején Lotharingiát megszállotta s semmit sem tehetett a hollandiak érdekében, midőn Lajos ellenök, mint az említett hármas szövetség létesítői ellen, második rabló hadjáratát megindította.

Ez volt azon politikai eredménye, a melyet Auersperg és Lobkowitz, a máskülönben egymással versengő két miniszter tanácsolt Lipótnak. De legalább Lobkowitzot illetőleg nem mondhatni, hogy tanácsaiban tisztán önhaszonleső okok vezérelték volna. A XVII. század e Kaunitza, a mint nevezték, benső meggyőződésből dolgozott az Ausztria és Francziaország közötti őszinte egyetértésen, melyet azonban hasztalan igyekezett Spanyolország belevonásával a katholikus hatalmak szövetségévé kibővíteni. De a vészedelem, a mely XIV. Lajos akadálytalan terjeszkedésében rejlett, a ki az összes többi hatalmakat saját czéljai szolgálatába vonta, vagy legalább, ellenkező törekvéseikben ellensulyozni tudta őket, sokkal inkább szembeszökő volt, semhogy a bécsi udvarnál intő hangok ne emelkedtek volna ellene. Ilyen volt a burgundi Lisoláé, ki bele nem fáradt számos emlékiratban föltűntetni a császár előtt a károkat, a melyek az ő érdekeinek Spanyolországéitól való elválasztásából származtak. Lisola szakadatlanúl sürgette tehát a Habsburg-ház két ága politikájának újra egyesítését. Alapjában a császár szintén mindig Spanyolország felé hajlott s csak a török veszélynek, de mindenek előtt Lipót békeszeretetének, valamint a fennálló rendszer gyökeres megváltoztatása iránt való ellenszenvének tulajdonítható, hogy a császári politika döntő fordulata azon pillanatig halasztódott, a míg Francziaország terjeszkedése magát a császári korona birtokát nem fenyegette. De mikor Lipót végre megköté Hollandiával ama szerződést, mely a legközelebbi évtizedben a császári politika kiindúló pontját képezte, még akkor is egyelőre csak a birodalom területi épségéért szállt sorompóba, és Brandenburg segélyével csupán Francziaország német szövetségeseit igyekezett ez utóbbitól elvonni, magával Francziaországgal azonban a békét fenntartani törekedett. Új csalódásokra volt szüksége, melyektől XIV. Lajos nem is kímélte meg, hogy felrázzák olyan hangulatból, mely a franczia király megalázását inkább a dolgok általános fejlődésére, mint a saját tetterejére volt alkalmas bízni. Csak ekkor érlelődött meg a császárban a tudat, hogy a maga érdeke amaz általános érdekek körében találná meg legbiztosabb védelmét, a melyek az európai hatalmak szövetségében találkoztak Francziaország rendszeres előnyomúlása ellen. Laxenburgban történt, hogy a császár 1673 május 31-én magános tanácskozásban miniszterével, Hocherrel, békeszeretetét legyőzve, elhatározta a Francziaországgal való nyílt küzdelmet. Kevéssel ezután Lipót búcsúra ment Mária-Czellbe. Áldozás után keresztet vett kezébe s így szólt: „Uram, Istenem, a kinek képét íme kezemben tartom, kijelentem előtted, a mint azt Te, a ki a szívekbe látsz, úgy is tudod, hogy hadaimat nem területem nagyobbításának vágyából gyűjtöm össze, mert meg vagyok elégedve azzal, a mit Te nekem adtál s a miért hálát adok kegyeidnek. Bizom Benned, hogy igazságos szándékom Neked nem fog visszatetszeni és sajnálom, hogy e háborúra kényszeríttettem. Azért Te, Istenem, ítélet napján nem tőlem fogod a vért számon kérni, a mely e háborúban kiontatik.” Kiérzik e szavakból, milyen nehezére esett Lipótnak még ekkor is az elhatározás. Ön maga felett nyert diadal volt az, a melylyel a császár a Francziaország elleni háborút megnyitotta.

I. Lipót császár és király. Hecht Vilmostól

De a háború szerencsétlen folyamot vett s Lajosnak sikerült ellenfeleit egymástól elválasztani s mindegyikökkel külön békét kötni úgy, hogy az ellene alakúlt szövetség fölbomlott s a kik még benne megmaradtak, egyre sulyosabb föltételeket voltak kénytelenek elfogadni. A nymwegeni békében (1678), mely az úgy nevezett második rabló háborút befejezte, Spanyolország Burgund szabad grófságot, a császár pedig breisgaui Freiburgot engedte át neki. Lotharingia oly megalázó feltételek mellett adatott vissza herczegének, V. Károlynak, hogy ez inkább továbbra is a francziák kezén hagyta országát. Végűl a brandenburgi választó kénytelen volt a St.-Germain en Layei békében (1679) kiadni minden hódítását a svédeknek, kik országába Lajos felbújtására betörtek.

Alaptalanúl tettek ez események miatt szemrehányást a császárnak, ok nélkül írták az ő rovására főleg a nymwegeni békét s látták az utóbbiban azon védelmi szövetség igazolását, a melyet a „nagy” választó fejedelem Francziaországgal kötött. Bármi kedvezőtlenűl itéljünk is a bécsi udvar politikájáról I. Lipót uralkodásának előbbi éveiben, ez a szemrehányás sehogy sincs helyén azon időre nézve, a melyben sokkalta nagyobb veszély támadt kelet felől a császár örökös tartományaira, mint minő Francziaország terjeszkedése volt. Mert Francziaországon kivűl még volt egy második állam, mely nem kevesebbet, mint a Habsburg császári hatalom megsemmisítését tűzte ki czéljáúl.

A Habsburg-háznak a portához való viszonyaiban a zsitvatoroki béke bizonyos jelentőségre tett szert azzal, hogy megkötésénél a császár először kapta meg a dsasar czímet s évi adója bizonyos összeg egyszeri fizetéséért örökre elengedtetett. A mint már ebben is a porta fokozódó hanyatlásának tünete mutatkozott, úgy a béke is hosszabban tartott, mint az előző hasonnemű egyezmények. De azért még fenntartotta magát Szolimán fényes vállalatainak emléke s midőn a porta a két Köprili nagyvezérsége alatt újra megizmosodott, Stambulban még egyszer visszatértek a régi idők büszke tervezgetéseihez s a Magyarországon alkotmánysérelmek miatt támadt véres polgárháború megadta Kara Mustafa nagyvezérnek az óhajtott alkalmat, hogy dicsvágyát és fenhéjázását kielégítse, midőn elég vakmerővé tette olyasmire vállalkozni, a mi egykor a nagy Szolimánnak nem sikerült, t. i. Bécs meghódítására s az ozman uralom és az izlam kiterjesztésére a német határokon túlra.

Hasztalan igyekezett a császár a közelgő zivatart lecsöndesíteni, midőn elhatározta magát, hogy visszatér Magyarország régi alkotmányának talajára. De már késő volt; a bécsi udvar minden tettét csak gyöngesége jelének magyarázták. Thököly Imrét, a magyarországi elégedetlenek vezérét, a porta Magyarország fejedelmének ismerte el, s ő maga a „Magyarország némely részeinek ura és fejedelme” czímet használta. Még a hadüzenet előtt megkezdődött a küzdelem a törökökkel; a nélkűl, hogy nagy csata vívatott volna, Magyarországnak több mint fele elveszett, mi közben Drinápolyban gyülekezett az ozman fősereg, mely 1683 tavaszán elindúlt Nándor-Fejérvár felé, a hol a szultán átadta nagyvezérének a próféta zöld zászlaját, a legfőbb hadvezérré való kinevezés jelvényét.

Erre Bécs ostroma következett, a melynek falai alatt Ausztria és Magyarország, a német birodalom, sőt Európa sorsa döntetett el. „Ha ez a város elesett volna, akkor földrészünkre csak két lehetőség maradt volna fenn: vagy török, vagy franczia lett volna.” De Bécs tartotta magát. Olyan hősiességgel, mely a történelem minden fegyvertette mellé méltóan sorakozott, állotta ki a város a több, mint hatvan napi ostrom mindenféle iszonyatos szenvedését, míg végre a Bécsi-erdő hegylánczolatán kigyúló tábortüzek a várva várt fölmentő sereg megjöttét hirdették, a mely másnap (szeptember 12) megvívta azt a nagy felszabadító csatát, mely a világgal az ozmán félhold letűntét tudatta. Sajátságos végzet, hogy az a férfiú, a ki legtöbbet járúlt az eldöntéshez, a Lotharingi herczeg volt, kinek családja a Habsburgokéval nem sokára egygyé olvadt. A helyett, hogy a maga személyes érdekét védje s atyái örökét a franczia királytól visszakövetelje, ez a herczeg – akkor már a császár sógora – egészen összeforrott a török háború eszméjével, mintha sejtette volna, hogy e diadalokkal és hódításokkal a saját családja és háza jövendőbeli nagyságát építi föl.

Lipótra és országaira ezzel új, fényes jövő viradt. „Österreich über alles, wenn es nur will”, a czíme annak a híres könyvnek, a mely Bécs fölmentésének friss hatása alatt jelent meg, egyszersmind ennek a jövőnek jelmondata volt. A Bécs alatt vívott csata a legdicsőségesebb és következményeiben legfontosabb győzelmek egyike volt, melyeket a történelem ismer. Az képezi a fordulópontot az osztrák-magyar-török viszonyokban. A törökök hatalma, mióta hullámai másodízben megtörtek Bécs falain, feltartóztathatlanúl sietett a romlás felé; vereségök visszahatása annál rombolóbb volt, mert a törökök barbár elbizakodással minden erejöket e meghiúsúlt vállalatra összpontosították. A Habsburg-ház valami százötven évig csupán védelemre szorítkozva, immár az ozmanok irányában a támadó háborúra ment át, melyet a nagy hadvezérek alatt nyert diadalok ragyogó sorozata kísért. A Lotharingi herczeg párkányi győzelmével és Esztergom bevételével végződött az 1683-ki dicsőséges hadjárat. A következő évben Velencze szintén csatlakozott a „szent ligá”-hoz az ozmanok ellen. Ezzel a keresztény fegyverek túlsulya végkép eldöntetett annál inkább, minthogy a franczia királylyal létesített fegyverszünet a nyugat felől fenyegető veszedelmet is elhárító, mire a brandenburgi öreg választó szintén ismét a császár mellé állott. Oroszország is sorakozott az ozmanok ellenségei közé. Sőt csaknem úgy látszott, mintha újra a keresztes hadjáratok kora köszöntene be. A hitetlenek elleni küzdelem eszménye még egyszer érvényesíté ellenállhatatlan hatalmát. XIV. Lajos meg nem gátolhatta, hogy több királyi herczeg a császár, vagyis az egyetemes kereszténység ügyének ne szentelje kardját, s midőn a 1686-ban a Lotharingi herczeg Buda ostromához fogott, táborába németek, francziák, olaszok, spanyolok és angolok gyülekeztek, hogy részt vegyenek a híres vár visszafoglalásában, a mely a török hatalom főbástyája volt Magyarországon. Hasztalan jelenté ki a mufti egy fetvája, hogy Buda a birodalom kulcsa s a vár védelme vallásos kötelesség, a vár elveszett; le egész Dél-Magyarországba nyomúltak a császár diadalmas csapatai. 1687-ben Lotharingi Károly a nagy-harsányi fényes diadallal fizette vissza a töröknek ama gyászos csatavesztést, melyben egykor e hely közelében, a mohácsi mezőkön II. Lajos király életét és országát elvesztette. Az erdélyi fejedelem immár elismerte a császár, mint magyar király felsőbbségét.

A magyar országgyűlés a mohácsi nagy csata hatása alatt elfogadta a Habsburg-ház fiágának örökösödését – a spanyol ágban is – az elsőszülöttség jogának alapján. Közvetetlenül ezután megtörtént az első magyar örökös király koronázása József főherczeg személyében.

A török háború tovább is szerencsével folyt. Miksa Emánuel bajor választó elfoglalta Nándor-Fejérvárt (1688), és míg a velenczeiek ó-klasszikai területet ragadtak ki a török kezéből, Badeni Lajos őrgróf mélyen lenyomúlt Szerbiába és Boszniába. A Balkán-félsziget keresztény népein élénk mozgalom vett erőt, midőn az őrgróf nissai győzelme után Piccolomini császári tábornok, mint a szabadság fegyveres hirnöke megjelent a belső Balkán hegyi népei közepett. A törökök békét kértek s Bécsben azon gondolkodtak, a Trajan-kapujánál vagy Konstantinápolynál tűzzék-e ki az új határt. I. Lipót hivatva látszott végrehajtani azt, a mit egykor V. Károly mint császár tűzött ki czéljáúl; a törökök visszaszorítását a Hellesponton át Ázsiába. De valamint V. Károly mindenütt szemben találta magát I. Ferencz franczia királylyal, mint ellenségével, úgy I. Lipót is minden útján maga előtt találta XIV. Lajos királyt.

Starhemberg Rüdiger Ernő gróf. Visscher N. metszete után.

XIV. Lajost nagyon elkedvetlenítette, hogy a török háború sikerei eddig oly fényesen alakúltak a császár részére. A hatalmi viszonyok változásában ő reá nézve az aggodalom egy mozzanata rejlett. Mi történik akkor, ha a császár a törökkel békét köt s hadban kipróbált, győzelemhez szokott csapatait nyugat felé indítja? Lajos elhatározta, hogy ezt az eshetőséget nem várja be, hanem maga nyitja meg a háborút, mire ürügyül azon követeléseket használta, melyeket sógornője, az orleansi herczegné emelt a Simmern-ház férfiágának kihalta folytán megüresedett Pfalcz iránt. Teljes joggal nevezték e vállalatot a harmadik rabló-hadjáratnak; mert rabló háború volt az a rombolás minden iszonyatával, s a francziák a rajnai Pfalczot, Németország ezen kertjét, pusztasággá változtatták át. Csakhogy Lajos ezúttal rosszúl ítélte meg ellenfeleit. Orániai Vilmos ösztönzésére a császár, Hollandia, Brandenburg, a német birodalom több más tagja, Spanyolország és Svédország szövetségre léptek, hogy Francziaország túlsulyával szembe szálljanak. Az is súlyos csapás volt XIV. Lajosra, hogy épen akkor döntetett meg a vele szövetkezett Stuart-ház uralma s hogy Orániai Vilmos, ki az összes ellene irányúló szövetkezések lelke volt, az angol trónra emeltetett. Nem kevésbbé fájdalmasan sújthatta a római királyválasztás, mely Lipót fiára, József megkoronázott magyar királyra esett, s mely a német trónra vonatkozó terveit halomra döntötte. A háború a tengeren szintén fölötte kedvezőtlen folyamot vett Lajosra nézve. De szárazföldön még egyszer érvényesült Francziaország katonai túlsúlya, főleg midőn sikerűlt a királynak, a porta részéről a császárral kezdett békealkudozásokat meghiúsítani. Ez nem maradhatott a háború vezetésére visszahatás nélkül, minthogy a császárt arra kényszeríté, hogy hadseregét két harcztéren – keleten és nyugaton – oszsza meg. A Szerbiában tett hódítások elvesztek; Lotharingi Károly herczeg halála nem kevésbbé fájdalmas veszteség volt. Időközben egy új törökverő támadt ugyan Badeni Lajos őrgrófban, a szalánkeméni (1691) győzőben; de, mivel ő a Rajnához rendeltetett, a legközelebbi években keleten a császári fegyvereknek sajnos hanyatlása mutatkozott. A Francziaországgal viselt háború szintén szerencsétlen lefolyású volt. Csak midőn ez végéhez közeledett, lehetett a török ellen a küzdelmet újra teljes nyomatékkal megindítani, s egyszersmind első ízben állt a császári hadak élére ama férfiú, kinek föllépésével a helyzet, mint valami varázsütésre, hirtelen megváltozott. A császár demoralizált, elhanyagolt seregéből Savoyai Jenő herczeg olyan harczra termett hadat alakított, a melylyel megnyerte a bámulatos zentai csatát (1697), mire portyázva levonúlt Boszniába egész Szerajevóig. A legközelebbi esztendőben a török uralom magyarországi végmaradványára, Temesvárra és területére akart sort keríteni. De Anglia és Hollandia, e két törökbarát nyugati hatalom közbe lépett; kieszközölték a karloviczi béke-congressust, melyből a hasonló nevű béke létesűlt 1699 január 26-án. E békével a Bánságon és Szerémség egy részén kívűl a porta Magyarország területén levő összes birtokait átengedte I. Lipótnak. A törökök, kiknek végvárai a Habsburgok magyar birtokai mentén addig Érsek-Ujvár és Esztergom voltak, immár Temesvárra és Nándor-Fejérvárra látták magukat visszavetve. Erdély, minthogy az ifjabbik Apafy lemondott a trónról, ez időben szintén I. Lipótra szállott.

V. Károly lotharingi herczeg. Berger Gyulától

Trónra léptekor Lipót olyan területen uralkodott, a mely terjedelemre körűlbelől a mai monarchia felének felelt meg. Bécs erődített határváros volt s Magyarország java részében török pasalikot képezett. Lipót alatt Tirol szerződésszerűen visszaszállt (1665) a Habsburg-ház főágára. 1675-ben az utolsó Piast halálával megüresedett sziléziai herczegségek, Liegnitz, Brieg és Troppau, mint a cseh korona hűbérei, Lipótra szálltak; azon követelések pedig, a melyeket a brandenburgi választó ezen területekre, valamint az 1621-ben lefoglalt Jägerndorfra emelt, a schwiebusi kerület ideiglenes átengedésével elégíttettek ki. A Francziaországgal legutóbb (Ryswykben) kötött békeszerződés, bármi kedvezőtlen volt különben a császárra s a német birodalomra, Freiburgot még egyszer visszaadta a császár birtokába. Mindenekelőtt azonban Magyarország felszabadításával állapíttatott meg nagyban és egészben a Habsburgi monarchia lényege és terjedelme. „Azóta Ausztriának egészen más alapja volt, mint azelőtt. Egykor Magyarországon minden háborút német hadak viseltek, s azt mondották, hogy az ottani folyók vize német vérrel van megfestve; azóta ellenben a magyarok a német seregek magvát alkották a német háborúkban.” Utóbb azonban a franczia diplomatia a spanyol örökösödési háború folyamán még egyszer talált támaszt és segélyt Magyarország elégedetlen elemeinél.

Ellentétben Magyarországgal, melynek volt ősi alkotmánya, a monarchia nyugoti felében a császár absolut módon uralkodott. Mária Terézia I. Lipótot mondá azon elődjének, „a ki uralkodói jogait fenntartotta, s kinek gondja volt, hogy azokat mindenkivel szemben megvédje”. A rendek hatalma meg vala törve. Még mindig nagy hatást gyakoroltak ugyan az adók kivetésére és behajtására s ezzel az illető tartományok közigazgatására, de politikai jelentőségük elveszett és senkinek sem jutott eszébe azt új életre kelteni, vagy, mint régibb időkben történt, az összes Ausztria parlamenti képviseletének alapjává tenni. Az absolut módon kormányzott államban a rendi párttusákat a pártoknak gyakran nem kevésbbé kártékony cselszövényei váltották fel az udvarnál. Csakhogy a háború okozta mély és általános kimerültség elfogta az uralkodó köröket is. Bármi kevéssé lehetett a kormányzat ilyen körülmények közt öntudatos kezdeményezésre képes, alakja, az absolutismus, önkénytelenül kiegyenlítő hatást gyakorolt az alárendelt országokra. Ez azonban még inkább fokozta az örökös tartományok s a magyar koronának ősrégi alkotmánynyal bíró országai közt az ellentétet, mely kezdettől fogva előmozdította a Habsburg-monarchia jövendőbeli dualisticus alakúlását.

A „szent liga” emlékérme 1684-ből. Siegl Károlytól

De volt már akkor is a közös ügyeknek bizonyos köre, melyek kezelésére az egykor I. Ferdinánd alkotta ellenőrző hatóságok állandóan fennmaradtak, sőt fokozott jelentőségre tettek szert. Csupán a titkos tanács szenvedett lényeges változást, minthogy tagjai számának folytonos szaporodása miatt nem volt többé tanácskozótestületnek alkalmas. A császár a titkos tanácsosokból bizottságokat alakított s némely kiválóan fontos esetekben azoknak legelőkelőbb tagjait, kik rendszerint más méltóságokat is viseltek, „titkos értekezlet”-re (geheime Conferenz) hívta meg, miből lassanként állandó intézmény, valami minisztertanács-féle (1709 óta az úgy nevezett „enge Conferenz”) fejlődött. Csakhogy ez intézmény még tökéletlen maradt, mert a miniszteri értekezlet tagjainak száma nem volt végképen megállapítva s még nem voltak az ügyek szerint különválasztott miniszteriumok, mint ugyanazon időben példáúl a franczia udvarnál. Hasonlókép híjjával voltak a nevezett bizottságok a működésükhöz való határozott vezérfonalnak, mivel a tagok gyakran változtak s ők maguk nem érintkeztek egymással, hanem egyesítő középpontjuk a császár volt, ki a maga részéről úgy szólván sohasem vetette el tanácsosainak írásban adott véleményét. Mindenre kiterjedő beleszólás, akár csak a külügyi politika terén is, magát a főminisztert, vagyis a titkos tanácsosok legelsejét sem illette meg.

A közös intézmények sorába vonták a hadügyet is legfőbb közigazgatási közegével, az udvari hadi tanácscsal. Lipót korába esik a régi hadszervezetből az állandó hadsereg rendszeréhez való átmenet. Már Wallenstein hadseregét sem oszlatták föl egészen soká. Lipót kormánya ezt a haderőt megkétszerezte, sőt megháromszorozta. Háború után egyes ezredeket mindig feloszlattak ugyan, de a mag megmaradt és azok az ezredek, melyek ama korban a Rajnánál és Magyarországban működtek, ma is tagjai az osztrák-magyar hadseregnek. Nagy időszak volt az s a háború maga azon iskola, a melyben olyan hadvezérek, mint Montecucculi, Lotharingi Károly, Badeni Lajos és Savoyai Jenő képezték ki magokat.

Savoyai Jenő a Savoya-Carignan-ház mellékágából való Jenő Móricz soissonsi grófnak és Mancini Olympiának, Mazarin bíbornok egyik unokahugának a fia volt. Jenő anyja nyitotta meg egykor ama hölgyek hosszú sorát, kik azzal dicsekedhettek, hogy legalább rövid időre megnyerték XIV. Lajos tetszését. Midőn Olympia tünedezni látta e hajlamot, s ama cselszövényei miatt, melyekkel magának a király kegyét megtartani igyekezett, az udvar köréből kiutasíttatott, sorsát megnyugvással és megadással viselte ugyan, de bosszúvágyát gyermekeibe is át igyekezett oltani, mi különösen Jenőnél sikerült neki. Mint legifjabb s mint gyönge testalkatú fiút egyházi pályára szánták, őt ellenben már gyermekévei óta a katonai pálya iránt való ellenállhatatlan vonzalom hatotta át. Midőn tehát XIV. Lajos a „kis abbé”-tól, kit látni sem szeretett, megtagadta a kért lovasszázadot, az ifjú hátat fordított hazájának s két testvérbátyja példáját követve, Lipót császár szolgálatába állott. Egy lovassági ütközetben Petronellnél nyílt első alkalma sarkantyúját megérdemelnie. Hősiességeért azon nagy csatában, melylyel Bécs a török ostrom alól fölszabadíttatott, egy dragonyos ezred ezredesévé neveztetvén ki, a tovább hullámzó török háborúban s később a Francziaországgal folyt küzdelmekben olyan kiváló részt vett, hogy a császár tábornagygyá nevezte ki s reá bízta ama hadsereg főparancsnokságát, a melyet ő a zentai győzelemre vezetett. Lotharingi Károlylyal, ki a vitézi tudományokban mestere volt, Jenő sok tekintetben összehasonlítható: mint amaz, ő is magába zárkózott és kevés beszédű volt s teljesen belemerült hivatása nehéz kötelességeinek teljesítésébe. Ő sem adott a külszínre semmit; kávébarna színű s rézgombú felöltője a zentai csata óta világtörténelmi hírű. Hadvezéri hivatottságát magasztalással említi mindenki, valamint azt is, hogy, mint az udvari hadi tanács elnöke a hadügyekben sokféle javítást kezdeményezett. De nem kevésbbé nagy volt mint államférfiú és diplomata is. És kiterjedt nyilvános tevékenységéhez olyan gazdasági érzék járúlt, a mely fösvénységtől, valamint oktalan pazarlástól egyaránt távol maradva, megadta neki az eszközöket, hogy kárpótlásúl a családi élet boldogságáért, melyet sohasem élvezett, művészeti és tudományos törekvések támogatásában találjon üdülést és vigasztalást. Bécsben a Belvederében és a Himmelpfortgasséban volt két palotája, méltó csarnokai voltalt műkincs-gyűjteményének és válogatott könyvtárának. Amaz idő egyik legjelentékenyebb tudósa, Leibnitz, neki ajánlotta főmunkái egyikét, a Monadologiát s nem Jenőn múlt, hogy a négy bölcsész azon terve, hogy Bécsben tudományok akadémiája alapíttassék, meg nem valósúlt. Jenő két nemzet legnemesebb tulajdonságait egyesíté magában, s azokat mint „három császár hű szolgája” fogadott hazájának szentelte. Ezekhez egyszersmind olyan jellem is járúlt, „a melynek nemessége és szeplőtlen tisztasága a legnagyobb bámulatot érdemli”.

Lajos badeni őrgróf. Heisz C. E. metszete után

Jenő a zentai győzelemmel alapította meg dicsőségét; új babérokat spanyol örökösödési háborúban aratott, mely azért támadt, mert XIV. Lajos épen úgy, mint a császár, követelést emelt a spanyol Habsburgok kihaltával megüresedett spanyol monarchiára.

Az a kérdés, ki legyen az utolsó spanyol Habsburg, II. Károly halála után a spanyol monarchia örököse, régóta foglalkoztatta a diplomatákat. Minthogy Károly testvérnénje, Mária Terézia, ki XIV. Lajos franczia király felesége volt, a trónöröklés jogáról lemondott, Margit Terézia, I. Lipót császár neje és II. Károly húga lett volna az örökös, mert ő férjhezmenetelekor nem mondott le jogairól. Csakhogy ő még 1673-ban elhúnyt s házasságából csupán egy leány származott, Mária Antonia, ki Miksa Emánuel bajor választóhoz ment nőűl. Esküvőjekor azonban Mária Antonia épen úgy, mint régebben nagynénje a franczia királyné, lemondott a spanyol koronáról s örökjogát atyjára és mostoha fivéreire ruházta át. Mindazonáltal Károly halála után a müncheni udvar szintén követeléssel állt elő, még pedig Mária Antonia fia, a trónörökös József Ferdinánd javára. XIV. Lajos is érvénytelennek nyilvánította neje lemondását s egyik unokája számára követelte Spanyolországot, míg viszont a császár a saját és háza követeléseinek próbált érvényt szerezni. Ellenben a tengeri hatalmak, Anglia és Hollandia az osztatlan spanyol monarchiát sem Francziaországnak, sem Ausztriának nem akarták juttatni, mert attól féltek, hogy az európai egyensúly megzavartatik. Ők a nagy örökség megosztását óhajtották.

XIV. Lajos belátta, hogy a tengeri hatalmak ellenkezése miatt nem egy könnyen fogja az egész örökséget megszerezhetni. Elfogadta tehát Anglia azon felosztási tervét, hogy a bajor trónörökös Spanyolországot, a gyarmatokat, Spanyol-Németalföldet, a franczia dauphin az olasz birtokokat, Károly főherczeg, a császár második fia, ellenben csupán Milánót kapja. De mivel a bajor trónörökös csakhamar meghalt, a szerződés akként módosíttatott, hogy Spanyolország, a gyarmatok és Spanyol-Németalföld Károly főherczegre, a többi pedig a dauphinra szálljon.

Savoyai Jenő herczeg. L' Allemand Zsigmondtól

A még életében kötött ezen osztozkodási szerződések feletti haragjában II. Károly spanyol király végrendeletileg a bajor választó fiát nevezte ki egyedűli örökösévé, s mikor ez meghalt, hasonló szándékot táplált Károly főherczeg irányában, kinek e végből hadsereg élén Spanyolországba kellett volna mennie. De, mivel ez nem rögtön történt, a madridi udvarban levő franczia párt, melynek a kikért pápai vélemény is segélyére volt, oda vitte a dolgot, hogy II. Károly Anjou Fülöpöt, XIV. Lajos fiatalabbik unokáját nevezte ki a spanyol monarchia egyedüli örökösévé. Egy hónappal később II. Károly, az utolsó spanyol Habsburg, behunyta szemét örökre (1700 nov. 1). XIV. Lajos elfogadta a végrendeletet unokája részére. Ez 1701 február 18-án tartotta bevonulását a madridi Buen-Retiro palotába. Sem a félszigeten, sem a melléktartományokban nem hangzott a legcsekélyebb ellenmondás sem. Mint Spanyolországban, úgy Nápolyban, Szicziliában s másutt is ellenállás nélkül ment végbe V. Fülöp királylyá kikiáltása.

A végrendeletnek XIV. Lajos által való elfogadása nem is vezetett nyomban általános háborúra. A tengeri hatalmak és a bécsi udvar nézetei még eltértek egymástól. A tengeri hatalmak előtt legfőbb czélúl az lebegett, hogy az egyensúly a szárazföld két főhatalma, Francziaország és Ausztria között fenntartassék. A felosztási szerződéseknek épen az volt a czéljok, hogy megakadályozzák, hogy az egyetemes spanyol örökség ama két nagyhatalom valamelyikének közvetlen birtokába jusson. Ez a czél most más úton és más alakban elértnek látszott II. Károly végrendeletével, mely az egyetemes spanyol örökséget egy franczia herczegnek hagyományozta ugyan, de nem közvetetlenül a franczia koronára ruházta. Ez okból Angliában és Hollandiában Anjou Fülöp trónra léptét nem fogadták kedvezőtlenül. A legutóbb kötött felosztási szerződés megszegésével nem igen törődtek s III. Vilmos elkeseredését egyelőre túlszárnyalta a béke fenntartására irányuló óhajtás.

A bécsi udvarban szintén megoszlottak a vélemények az örökösödés ügyében. Itt három párt állt szemben egymással, a melyek törekvései főleg a nem sokára bekövetkező események czélpontjaira való tekintetből váltak fontosakká. A császár környezetével szemben állt egy részt ama férfiak csoportja, kik Salm vezetése alatt a nagy reményekre jogosító József király köré sereglettek, más részt pedig Károly, az ifjabbik főherczeg pártja, a melynek szóvivője gróf. Wratislaw volt. Míg ez a párt azon dolgozott, hogy Károly főherczegnek szerezze meg a spanyol koronát összes birtokaival együtt, addig József köre kevésbbé a főherczegi trón megalkotását, mint inkább általában Francziaország megalázását viselte szívén s fegyverre akarta bízni annak eldöntését, hogy a spanyol örökségből mennyit és miféle területeket ragadjanak el a Bourbonoktól. Károly pártja inkább az uralkodóház, a Józsefé inkább a német birodalom érdekeit tartotta szem előtt, minthogy egy Francziaországgal vívott győzelmes háborútól kedvező visszahatást remélt a német birodalmi ügyekre is. Mindkét érdeket összefoglalta a császár, midőn saját személyére nézve ragaszkodott az egész spanyol örökségre való követeléséhez, mint olyan joghoz, melyet, mint mondá, maga az Isten adományozott neki. Ez okból Lipót tiltakozást emelt a spanyol végrendelet ellen s hadat gyűjtött, hogy Milánó herczegség területére nyomúljon; mert a császár, minthogy még hatalmas szövetségtársak nélkül állt, feladatát egyelőre a legközelebb esőnek megszerzésére kényszerült korlátolni s alig tévedünk, midőn ez elhatározásban egyszersmind a bécsi udvar egymással küzdő pártjai közötti kiegyezést látunk.

Savoyai Jenő első hadjárata Olaszországban, a mely az Alpeseken való sokat csodált átmenettel kezdődött s a carpii és chiarii két győzelemmel koszorúztatott, már végbement, még mielőtt a császárnak a tengeri hatalmakkal való szövetsége létre jött volna. XIV. Lajos maga volt az, ki a császár ebbeli törekvéseit eredményre vezette. A végrendelet azon záradékának eltörlésével, mely kimondotta, hogy Spanyolország és Francziaország koronája egy ember fején nem egyesíthető, a fennhéjázással, a melylyel a Hollandia védelmére kötött úgy nevezett barriére-szerződésen túltette magát, a tengeri hatalmak kereskedelmének károsításával, II. Jakab fiának Anglia királyáúl való szószegő elismerésével, melyet ama pillanatban mondott ki, midőn király és parlament Angliában épen törvény útján szabályozták a trónöröklést, mindezzel maga XIV. Lajos gyújtotta meg azon örökösödési háborúk elsejének tüzét, a melyek ez időtől fogva a XVIII. századon végig tartottak. III. Vilmos még megélte az angol közvélemény hatalmas fordulatában s a tengeri hatalmak és a császár közötti „nagy szövetség” megkötésében ügye diadalát, a melyet haldokolva ajánlott utódjának, Annának, midőn egyszersmind végrendelete végrehajtójáúl megjelölte neki ama férfiút, ki oly annyira be volt avatva, mint senki más, az orániai politika tervezgetéseibe és kilátásaiba: John Churchillt, Marlborough grófot, a későbbi herczeget. Ezután Marlborough, Savoyai Jenő és a hollandi Heinsius volt a háború lelke. Ők alkották azt a triumviratust, mely a Francziaország irányában való ellenállás összes elemeit maga köré gyűjtötte.

III. (I.) Frigyes brandenburgi választó és Ernő Ágost hannoverai herczeg már előbb megígérték segélyöket; amaz (1700) porosz királyi czímének elismerése, ez a (kilenczedik) választó fejedelmi méltóság adományozása fejében. Végtére a német birodalom is háborút üzent Francziaországnak. Csupán a bajor választó és testvére, a kölni választó érsek csatlakoztak XIV. Lajoshoz. Amazt Lajos területnagyobbodás s a királyi czím kilátásaival kenyerezte le, sőt Miksa Emánuel komolyan gondolt reá, hogy a Habsburg-háztól elragadja a császári koronát. Lajos Olaszországban szintén tudott szövetségeseket szerezni. Itt a savoyai és mantuai herczegek állottak pártjára. Ezzel a háború, melynek színhelye különböző országok – Olaszország, Németország, Spanyolország, Németalföld – közt oszlott meg, európai jelleget öltött.

A nagy szövetség létrejöttét nem kevéssé mozdították elő Savoyai Jenő fegyvereinek Olaszországban kivívott sikerei. Ha mindazonáltal kevéssel ezután gátolva látta magát előhaladásaiban, ezt a császár kedvezőtlen pénzügyi viszonyai s a legfőbb hadügyi kormányzat ziláltsága okozták, a melyek rikító ellentétben állottak Francziaország gazdag pénzeszközeivel és hadügyének egységével. Növelte a bajt az, hogy a magyarok II. Rákóczy Ferencz alatt fegyvert fogtak, még pedig ugyanazon pillanatban, midőn a bajor választó, kinek országát egyelőre Villars parancsnoksága alatt egy franczia hadsereg védte, Tirolba berontott, hol az Olaszországból jövő Vendőme herczegnek kellett volna hozzá csatlakoznia, hogy egyesülten nyomúljanak elő Karinthián és Stájerországon át Bécs ellen. De az osztrák monarchia szíve ellen intézett eme nagy támadás meghiusúlt a tiroliak hűségén, kiknek fölkelése vitéz vezetőik, mint Sterzinger Márton, az 1703. év Hofer Andrása alatt, romboló hatásaiban elemi erők pusztításához hasonlított s XIV. Lajos éles elméjű combinatióit halomra döntötte. A bajor választó felényire leapadt seregének maradványával megkezdte a visszavonúlást s Vendőme Trientből szintén visszatért Olaszországba, hol akkor a savoyai uralkodó herczeg elvált Francziaországtól s a nagy szövetséghez csatlakozott.

Eddig a szövetség czélja nem volt egyéb, mint az, hogy a császár a spanyol örökségből megfelelő részt kapjon s ezzel Francziaország túlsúlya megtöressék. E czél azonban megváltozott, mikor Portugallia is csatlakozott (1703) a szövetséghez, csakhogy a saját biztonsága érdekében csatlakozását ahhoz a föltételhez kötötte, hogy Károly főherczeg emeltessék az összes spanyol birtokok trónjára. A császár nem szívesen járúlt e föltételhez, minthogy államai közvetlen nagyobbítását czélszerűbbnek vélte egy spanyol secundo genitura alkotásánál. Végre azonban engedett; fia Károly javára, kit útnak indított Spanyolországba, lemondott e birodalomról, de nem a nélkül, hogy egy titkos czikkelyben meg nem óvta volna jövendőbeli igényét Milánóra, mint megüresedő német birodalmi hűbérre.

A bajor választónak Tirolból való visszavonúlásával a császár örökös tartományairól még épen nem volt elhárítva a veszedelem. 1704 január 1-én Miksa Emanuel elfoglalta Passaut, Felső-Ausztria kulcsát; más felől a kuruczok Bécset fenyegették. Újra csak Jenő herczeg volt az, ki császári urát a legnagyobb szorongatásokból kimenté. Mert legelől az ő fáradozásainak tulajdonítandó, hogy a had- és pénzügyi kormányzat kivétetett ama képtelen egyének kezéből, kikre eddig bízva volt s hivatottabb férfiakra ruháztatott át. Az udvari kamara vezetése ugyanarra a gróf Starhemberg Gundacker Tamásra (Bécs védőjének mostoha testvérére) bízatott, kinek emlékezete a bécsi városi bank – Ausztria legrégibb hitelintézete – és a „Hofbanco deputation”-nal szorosan össze van kapcsolva s a kinek érdeme volt mindenek előtt az, hogy az uralkodóház fedezni bírta a spanyol örökségért olyan sokáig folyó háború költségeit. Az udvari hadi tanács elnökségét maga Jenő vette át úgy, hogy a hadseregnek legfőbb igazgatását, valamint legfőbb hadvezényletét is a saját kezében egyesítette. Új állásában Jenő fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki. Habár nem volt képes minden bajt rögtön orvosolni, a hadviselésben mégis frissebb szellem és a katonai tényezők tervszerűbb összeműködése vált észrevehetővé. Míg Jenő Bécset a magyarországi kuruczok hirtelen megrohanása ellen külső védelmi vonal emelésével biztosította, legfőbb figyelmét a bajor választó megsemmisítésére irányozta; minthogy a háborút a főellenség, Francziaország ellen csak akkor lehetett nyomatékkal és sikerrel viselni, ha ez a „mindig fájó és gátló tövis” kihúzatott a császár oldalából. Jenő e czélt Marlborough segélyével érte el, a kivel megosztó a höchstädti nap (1704) babérait. Ez volt az első nagyobb vereség, melyet XIV. Lajos uralkodásának kezdete óta franczia hadsereg nyílt mezőn szenvedett s egyszersmind ez volt a szövetség első döntő sikere. Míg a francziák a Rajna jobb partjáról eltakarodtak, a bajor választó fejedelemség győzelmi zsákmánykép állt nyitva a császári fegyverek előtt. A választó maga hazátlan menekültté lőn, ki országába csak a békekötés után térhetett ismét vissza.

E derült pillanattal végződött I. Lipót életének alkonya, ki 1705 ápril 5-én halt meg. Trónjának örököse I. József a férfikor első virágjában volt, mert még nem töltötte be huszonhetedik életévét. Ő rajta csüngtek Ausztriában az összes törekvő szellemek reményei, mert már esztendők óta észre lehetett venni a mélységes örvényt, a mely a trónörökös büszke tervezgetéseit és törekvéseit atyja kormányzatának hagyományos rendszerétől elválasztá. A jezsuiták hatása alól ki volt véve a trónörökös, kinek megnyerő külseje szellemet és életet árúlt el s kit világias dolgokban járatos férfiak neveltek, mint Salm herczeg és Rummel világi pap, kik többször voltak azon helyzetben, hogy inkább mérsékelniök, mint sarkalniok kellett az eleven eszű gyermek tanuló kedvét. Minden mozdulatában csaknem heveskedő, s e mellett vakmerő lovas, tüzes vadász, szenvedélyes tánczos lévén, sajátszerű ellentétűl szolgált atyja ünnepiesen kimért tartásához. Elég korán föl kezdett benne villanni állásának és jövőjének a tudata. Mint atyja régi tanácsosainak határozott ellensége, egészen a háború eszmekörében élt; kérlelhetetlen szigorúsággal szándékozott majd annak idején a megrögzött visszaéléseket megszűntetni. Különösen, és pedig trónraléptekor azonnal a legnagyobb határozottsággal vonta magához a császári jogokat, melyeket később az események folyamán magával a franczia-barát pápával szemben is nyomatékosan érvényesített. De a vérmérséklet minden föllobbanó szenvedélyessége mellett József örökölte nemzetségének vele született jóságát is. Amore et timore! volt ez uralkodó jelmondata.

I. József nem egészen teljesíté rövidre szabott élete közben a várakozásokat, a melyeket trónralépéséhez fűztek.

Élénk szelleme, mint azelőtt, úgy azután is gazdag maradt nemes szándékokban; de a megerőltető kötelességteljesítéshez nem volt eléggé iskolázva. Szórakoztató mulatságokhoz szokva, József nagyon is könnyen kifáradt a bonyodalmas és komoly államügyekkel való foglalkozásban s szívesen átengedé azokat egykori nevelőjének. Salmnak, a ki tehetséges, de gyanakodó természetű ember volt s föllobbanó heveskedése, valamint tapogatódzó szeszélyessége daczára ellenségeinek minden támadása ellenében tartani tudta magát irányadó miniszteri állásában hálás tanítványának csaknem haláláig. De hogy József terveinek egy része befejezetlen maradt, az nem csupán az ő hibája volt.

A bajor és a kölni választó fejedelmeknek birodalmi átok alá vetésében a német birodalom ügyeibe való erélyesebb közbelépés szándéka nyilvánúlt. Kilátás nyilt az uratlan bajor szomszéd ország elfoglalására. Talán lehetséges volt az is, hogy a brandenburgi és a szász választó fejedelemségek olyan politikai irányba tereltessenek, mely sulypontjukat nem német területre – Porosz- és Lengyelországba – helyezte volna át, körűlbelűl úgy, mint a Welf-házzal történt, mely kevéssel később az angol trónra költözött át. Efféle terveket nagyon ajánlgattak a császárnak; de azok sokkal messzebbre végó természetűek voltak s sikerök is sokkal bizonytalanabbnak látszott, semhogy a bécsi udvart komolyan foglalkoztatták volna. A szövetséges Poroszországra való tekintetekből még szerényebb kisérletekről is le kellett mondani oly irányban, hogy a császári hatalom újra erélyesebben érvényesíttessék. De reformokról az örökös tartományok belügyeiben sem igen lehetett szó olyan időben, midőn a spanyol örökösödési háború mellett a magyarországi mozgalmak foglalták el az állam minden erejét, főleg miután az utóbbiak békés elintézésére tett kisérletek meghiusúltak s a kuruczok azzal tetézték a szakítást, hogy az ónodi gyűlésen (1707) a Habsburg-házat trónvesztettnek nyilvánították.

I. József császár és király. Gunst Péter rézmetszete után

Ellenben csak I. József alatt szállott teljes erély a szövetségeseknek Francziaország elleni háborújába. Jenő minden bizalmatlankodó korlátozástól szabadúlva, Olaszországba sietett, a hol méltó helyettese, gróf Starhemberg Guidó nem volt képes a savoyai herczeget tartományai teljes elvesztésétől megóvni. Ellenséges hadállásokon át, folyókon és hegységeken keresztül nyomúlt Jenő Turin fölmentésére, a melyet Starhemberg utóda Daun hősiesen védelmezett. Ugyanekkor aratta Marlborough a ramilliesi fényes diadalt. Az 1706-ki „csodálatos” esztendőben a nagy szövetség hadvezérei egymás után tartották bevonúlásukat Turinba, Brüsszelbe és Madridba s habár ez utóbbi várost csakhamar ismét el kellett hagyniok, viszont XIV. Lajos Felső-Olaszországról mondott le a Milánó odahagyását kikötő egyezmény által (1707). Nápoly mint érett gyümölcs hullott III. Károly kezébe, kit XI. Kelemen pápa szintén elismerni kényszerűlt. Szardinia meghódolt, Belgium a tengeri hatalmak kormányzatába ment át III. Károly javára. Egyes fölkelések Bajorországban elnyomattak, az ország épen úgy, mint a meghódított Mantua herczegség, a szomszédok közt osztatott fel.

XIV. Lajos napja már lemenőben volt. Hét háborús esztendő végre kimerítette még Francziaország dús segélyforrásait is s az oudenardi (1708) és a malplaqueti (1709) rettentő vereségek megtörték Francziaország túlsulyát.

Ekkor azonban hirtelen két olyan esemény történt, a melyek döntőkké váltak a hatalmi viszonyok megállapítására Európa nyugoti és déli részében; I. József császár halála, ki himlőben hunyt el, és Marlborough bukása. Minthogy immár attól lehetett tartani, hogy a spanyol monarchia egyesíttetni fog az osztrák tartományokkal Károly (mint spanyol és magyar király III., mint császár VI.) alatt, a tengeri hatalmak, hogy ezt megakadályozzák, XIV. Lajoshoz hajlottak, kinek békeajánlatai most készségesebb meghallgatásra találtak, mint előbb. Ez államok meg is kötötték vele az utrechti békét (1713), a melyhez a háború rövid és meddő folytatása után a császár és a német birodalom a rastatti és badeni (Svájczban) békeszerződésekkel szintén csatlakoztak. A békeföltételek a következők voltak: V. Fülöp (XIV. Lajos unokája) Spanyolország meg az Európán kivűl eső spanyol birtokok királya marad. Anglia megtartja a háborúban meghódított Gibraltárt; Ausztria kapja a spanyol Németalföldet, Milanót, Nápolyt és Szárdiniát; Savoya mint a császárral szövetkezett hatalom a szicziliai királyságot, a melyet később Szárdiniával cserélt be.

Károly még a béke megkötése előtt, testvérbátyja elhunytának hírére eltávozott Spanyolországból, a melyhez élete nyolcz változatos esztendejének emlékei fűződtek. A cataloniak örömzaja közepett vonult be egykor az ifjú király Barcelonába s azután állhatatos kitartással osztozott a város ostromoltatásának szenvedéseiben. Ismételve sikerűlt előbb a portugalloknak, utóbb a saragossai fényes diadal után a vitéz gróf Starhemberg Guidónak (Rüdiger unokaöcscsének) s magának Károlynak egész Madridig előnyomúlni. De míg az aragoniak és cataloniak Károlyt örömmel ismerték el királynak, Castiliában a hangúlat ellenséges volt iránta s mindkét ízben újra távoznia kellett Spanyolország fővárosából. Mindazonáltal Károly csak nehezen vált meg fiatal kora hazájától s még akkor is, midőn már réges-régen lemondott volt róla, különös szeretetet táplált ez ország iránt, a mi abban nyert kifejezést, hogy kegyeivel elhalmozta azon spanyolokat, a kik sorsukat az övéhez fűzték s őt Bécsbe követték. „Idegen tanácsosok hatása alatt állva és idegenszerű emlékektől áthatva, Károly csak lassanként élte be magát a honi viszonyokba. A férfias szépségű és erejű uralkodó, ki el volt telve fenségének tudatával, a bizalmas érintkezésben nagyon megnyerő egyéniség maradt. Sokban hasonlítva atyjához, kinek kedvencze volt, ugyanazt a habozást tanúsította, mint ő, de egyszersmind a terveihez való ragaszkodásban ugyanazt a szívósságot, ugyanazt az igazságérzetet is, a mely az egyszer adott szót szentűl megtartotta s ez okból hasonlót várt másoktól is.” Az ama kor minden más udvarában uralkodó franczia ízlés iránti ellenszenvben szintén osztozott I. Lipóttal, a kitől viszont a vidám élvezetekre való hajlam különbözteté meg, a mely székhelye, a „Favorita” társas életét barátságosabbá és fényűzőbbé alakította. Pompakedvelése, valamint nem közönséges műveltsége hasznára vált a művészetnek s a tudományoknak, melyekben az újonnan szerzett olasz tartományok hatása mindinkább érvényesült.

VI. Károly nyugodtan vehette át testvérbátyja örökségét, mert már Ausztriába érkezte előtt végre létrejött Magyarország pacificatiója a szatmári béke által. A kuruczok legnagyobb része elfogadta a felajánlott amnestiát; Rákóczy Ferencz Francziaországba, később Törökországba vonúlt. Csakhamar azonban egy új török háború és Alberoni bibornok fondorlatai ismét közel hozták a veszélyt, hogy a magyar felkelés újra kitörjön.

Hogy ugyanis a karloviczi békében szenvedett veszteségeiért kárpótlásra tegyen szert, a porta megtámadta Velencze köztársaságot, ama béke egyik szerződő részesét. A császár pártját fogta a köztársaságnak, a mi azután őt magát is belebonyolította a háborúba. Ekkor nyert alkalmat Savoyai Jenő katonai pályáját ugyanazon színhelyen, a melyen dicsőségesen megkezdette volt, dicsőségesen be is fejezni. A péterváradi és nándor-fejérvári győzelmek két új hervadhatatlan levéllel járúltak a „nemes lovag” diadalkoszorújához, a kinek neve azóta egyik szép német népdalban szájról-szájra szállt. Ama két diadal gyümölcse a passzaroviczi béke (1718) volt, a melyben a porta Nándor-Fejérvárt a Szerémséggel, Szerbia legnagyobb és Bosznia kis részét, a temesi bánság területét és „kis” Oláhországot egészen a Olt folyóig Károlynak engedte át. Ez volt a legdicsőségesebb béke, melyet Habsburg-házi uralkodó valaha a portával kötött.

A császár azonban még kedvezőbb feltételeket is nyerhetett volna Törökországtól, ha a háború, melyet Alberoni spanyol miniszter fondorlatai Ausztriára fölidéztek, arra nem kényszeríti, hogy fegyverét olaszországi birtokai védelmére használja.

VI. Károly császár és V. Fülöp spanyol király eddig forma szerint még nem kötöttek békét. Még mind a két fél ragaszkodott követeléseihez, a melyek az egyetemes spanyol örökségre irányúltak. Míg VI. Károly ez örökségnek a német birodalommal és örökös tartományaival való egyesítésével olyan állást óhajtott magának teremteni, a melylyel még őseét, V. Károlyét sem lehetett volna összehasonlítani, Alberoni nagyravágyása Spanyolországot és Francziaországot, mely utóbbiban akkor az orleansi herczeg vitte a gyermek XV. Lajos helyett a regensséget, nem tartotta túlságosan nagynak arra, hogy a két ország koronáját a saját királyi ura és második neje, pármai Erzsébet számára megnyerni ne törekedjék. De, míg a császár óhajai a tengeri hatalmak ellenzése miatt meghiúsultak, Alberoni minden politikai emeltyűt mozgásba hozott, hogy hőn óhajtotta czéljához eljusson. A franczia udvarban támasztott összeesküvéssel meg akarta buktatni a regensherczeget; Anglia ellen Stuart Jakab trónkövetelőt támogatta, Ausztria ellen pedig azzal lépett fel, hogy a portát a háború folytatására ösztönözte. Mindenek előtt azonban maga nyitotta meg a háborút, midőn egy spanyol hajóraj megszállotta Szárdiniát, egy másik pedig Szicziliánál kötött ki.

Ekkor a tengeri hatalmak ismét védelmére keltek az európai egyensulynak s Francziaországgal megkötötték azt a hármas szövetséget, mely a császár csatlakozásával négyes szövetséggé bővült. De csak akkor, midőn a spanyol hajóhadat az angol már megsemmisíté és Albroni megbukott, járúlt Spanyolország is a londoni szerződéshez (1720), a melyben VI. Károly Spanyolországról, V. Fülöp viszont az Európában levő spanyol melléktartományokról lemondott, Sziczilia a császárra szállott, a savoyai herczeg pedig Szárdiniával, meg a királyi czímmel kárpótoltatott; végűl Erzsébet spanyol királyné gyermekeinek is megadatott Parmára, Piacenzára és Toscanára az örökösödési jog.

VI. Károly. L' Allemand Zsigmondtól

A Habsburg monarchia e békeszerződésekben elérte legnagyobb kiterjedését. Csakhamar kitűnt ugyan, hogy a területi gyarapodás csak akkor igazán üdvös valamely államra, ha azt szervesen be lehet az egészbe illeszteni. Ez megtörténhetett a keleten tett szerzeményekkel, de nem az olaszországiakkal és a spanyol-németalföldiekkel. Az utrecht-rastatti béke ajándékozta országok nem állottak a császár többi tartományaival történelmi összefüggésben s nem tekintve Lombardia és Németalföld gazdagságát, Ausztriára csak annyiban képeztek nyereséget, a mennyiben nem volt szabad azokat a Bourbon udvarok kezén hagyni.

Az egykor spanyol, de immár a császárnak átengedett tartományok kormányzására Bécsben két főhatóságot szerveztek: Olaszország számára a spanyol tanácsot, Belgium számára a flandriai tanácsot. Mind a két hatósághoz majdnem csupa spanyolokat neveztek ki.

Ez hiba volt, a melynek elkövetésénél a császárnak ama spanyolok iránt való hálája, kik ő miatta ették a száműzés kenyerét, túlszárnyalta a politikai belátást. Mert a VI. Károly udvarában levő ezen spanyol párt nemcsak oda munkálkodott, hogy ama tartományokban, a melyeket kormányzott, a lakosság óhajtásaival ellentétben a maga embereit juttassa állásba, hanem Ausztria külpolitikáját is hosszú időn át és nem mindenkor fogadott hazája érdekében vezette. Ugyanaz a párt volt ez, a mely még a Savoyai Jenőnek oly annyira igazolt befolyását sem siker nélkűl igyekezett aláásni és a melynek állását nem annyira rejtett aknáinak feltárása, mint inkább vezérének Althan grófnak – kinek felesége spanyol nő volt – a halála ingatta meg. Csak ekkor szerzé meg Jenő herczeg VI. Károly korlátlan bizodalmát, a ki ez időtől kezdve nem ura, hanem Lipót és József példájára atyja és testvére volt.

Az 1720-tól 1734-ig terjedő évek Ausztriára a külső és belső nyugalom időszakát alkoták, melyek folyamán a vallásos és politikai háborúk helyét az élet anyagi javaiért való békés versenyharcz foglalta el. VI. Károly alatt lépett Ausztria legelőször a kereskedést űző hatalmak sorába; az ő korába esnek az első kisérletek a felűlről támogatott honi ipar megalapítására. Belgium megszerzése s a kereskedelmi kedvezmények, a melyeket a passzaroviczi béke az osztrák kereskedőknek nyújtott, szolgáltak első ösztönzésül arra a tevékenységre, mely Trieszt és Fiume szabad kikötőinek megnyitásában, kereskedelmi műútak építésében és a postaügy fejlesztésében, mintagyárak alapításában, kivált pedig a Bécsben székelő keleti kereskedelmi társulat és az ostendei kelet- és nyugatindiai társaság alapításában, valamint az osztrák hadi és kereskedelmi tengerészetnek azokhoz fűződő kezdeteiben nyert kifejezést. Hogy mindezeknél a kormány, az uralkodó merkantil- és prohibitiv-rendszer tévedéseitől nem tudta magát megóvni, azért neki épen oly kevéssé tehető szemrehányás, mint a hogy az a körülmény, hogy az említett alkotások nem eredményeztek állandó gyümölcsöt, nem csorbíthatja VI. Károly abbeli érdemét, hogy legelőször ő kisérlé meg olyan kereskedelmi-politikai szervezet létrehozatalát, a mely a nyugat-európai országokéhoz hasonlított. De bárminő sokoldalúak voltak VI. Károly és államférfiai – különösen Rialp marquis – törekvései e téren, végül mégis feláldoztattak annak az egy eszmének, a mely ezután a császár minden egyéb cselekedetén uralkodott, s ez az általa megszabott új trónörökösödési rend minden felől való elismerésének óhaja volt.

I. József halála után Károly volt egyetlen férfi képviselője házának. 1708-ban vette nőül Erzsébet braunschweig-wolfenbütteli herczegnőt, s midőn Ausztria és Magyarország trónját elfoglalta, házasságából még nem származtak gyermekek. E mellett a császár nejétől különválva élt Spanyolországból visszatérte óta, minthogy neje 1713-ig ott maradt. Ha VI. Károly megfontolta magában, minő rettenetes küzdelmekre adott indító okot a spanyol Habsburgok fiágának kihalta s hogy ez a háború a spanyol monarchia szétrombolására vezetett, akkor valóban nehéz gond szállhatta meg a miatt, hogy az osztrák és magyar tartományokat nem nagyon messze jövőben hasonló sors érheti. Mert mindez országok és tartományok csak laza kötelékben álltak egy mással s egyedül az egy és ugyanazon uralkodó-ház kapcsa (persorral unio) fűzte össze őket. S még ez a kötelék is felbomlásnak volt kitéve, mihelyt egyszer a Habsburg-ház fiága kihalt; mert egyedül a fiágra vonatkozott az uralkodó család öröklési joga Magyarországban. A kérdés, ki fog majdan az osztrák és magyar részek fölött uralkodni, igen nagy politikai fontosságú volt tehát az illető országokra, valamint a külföldre, annál inkább, minthogy a császárnak voltak élő nővérei és unokabugai s az 1703-ki családi szerződés – a Lipót-féle pactum mutuae successionis – I. József női leszármazóinak előjogot biztosított.

Nem VI. Károly, a ki még mindig remélte, hogy fiu gyermeke születik, hanem a horvát-szlavon rendek vetették föl az ügyet, még pedig oly módon, a mely épen úgy, mint a rá következő tárgyalások egész folyamata, bizonyságúl szolgálhat arra, hogy magok az egyes országok leghőbben óhajtották, hogy eddigi kapcsolatuk a hagyományos uralkodó ház kormánya alatt fennmaradjon. Horvát- és Szlavonországok eddig minden török vész alkalmával derekas támaszt találtak a szomszédos Belső-Ausztriában, s e támasz elveszett volna, ha VI. Károly halálakor a két országcsoport köteléke fölbontatott, vagy csak lazíttatott volna is. Ez okból a horvátországiak Bécsbe fordúltak (1712) azzal az ajánlattal, hogy a magok részéről készek a női ág, még pedig ugyanazon főherczegnő előjogát elismerni, a ki nem csupán Ausztria főherczegséget, hanem Belső-Ausztriát is bírni fogja. És midőn a magyar főurak is értekezletre gyűltek össze Pozsonyban, a nádor jelenthette a felségnek, hogy a női ág örökösödési jogának elismerése a magyar rendek részéről szintén remélhető, a mennyiben az összes női leszármazók uralkodói igényei egyetlen egy főherczegnőben akként összpontosíttatnának, hogy ez a női trónörökös az összes osztrák tartományokat – beleértve Csehországot, Morvaországot és Sziléziát – egységesen bírja és kormányozza, és a mennyiben a feloldhatatlan összefüggés biztosítására mindazok a királyságok és országok, melyek immár örök időkre egyesíttetnének Magyarországgal, egymás közt szövetséget kötnének és szerződésszerűen megállapítanák ama járulékokat, melyek fizetésére a magyarországi helyőrségek ellátása s a hátárvédelem czéljából kötelezik magokat.

VI. Károly kormánya ezeket a föltételeket elfogadhatatlanoknak találta ugyan, valószínűleg azért, mert a királyságok és országok ama testvéresűlésének, minő a magyar bizalmi férfiak előtt lebegett, a rendi hatalom fokozódása lett volna a következménye, a mi a bécsi udvar táplálta korlátlan uralmi irányzatokkal összhangba hozható nem volt. Talán ebben találhatjuk annak az okát is, miért szánta rá magát a császár, hogy egyelőre a rendek hozzájárúlása nélkűl a saját teljes hatalmából és a régibb családi szerződések alapúl vételével hirdesse ki a titkos tanácsosok, miniszterek és udvari méltóságok egy gyűlésén 1713 ápril 19-én az új trónörökösödési rendet, a melyet a különböző országgyűlések később bekövetkezett hozzájáruló nyilatkozataival egyetemben pragmatica sanctió-nak szokás nevezni. Részben csatlakozva az 1703-ki „kölcsönös trónöröklés”-hez, részben módosítva azt, VI. Károly elrendelé, hogy az atyja és testvére után reá szállott királyságok és országok – tehát a spanyol szerzemények is – osztatlanúl az ő örököseire szálljanak át, még pedig legelől az ő saját fiú gyermekeire, ellenben, ha fiú gyermekei nem maradnának, törvényes származású leányaira és azok utódaira; ha ilyenek sem maradnának, akkor I. József leányaira és leszármazóira, s végűl, ha mind a Károly-, mind a József-féle ág kihalna, nővéreire s így tovább a császári ház összes többi ágaira az elsőszülöttség sorrendje szerint.

Ez a nyilatkozat az említett gyűlésen jegyzőkönyvbe vétetett s egyelőre csupán családi, házi törvény volt. Csak Lipót trónörökös halálával (†1716), ki után a császár házasságából már csak három leány: Mária Terézia (1717 máj. 13), Mária Anna és Mária Amália származtak, érezték annak sürgős szükségességét, hogy a majdani trónöröklés tárgyában megegyezés létesüljön a rendekkel. E tárgyalások 1720-ban kezdődtek s 1725-ben nyerték befejezésöket.

Egyetlen egy részről sem utasították vissza a felség felhívását; sőt inkább a rendi gyűléseknek, melyek elé az új trónörökösödési rend terjesztetett, majdnem mindegyike megfogadta, hogy életöket és véröket készek áldozni annak végrehajtása érdekében. Egy másik fontos pontra nézve viszont eltértek egymástól a jóváhagyó nyilatkozatok. A kormány annyiban elejtette ugyan előbbeni álláspontját, hogy az országgyűlési előterjesztésekben immár ő maga nyomatékosan hangsúlyozta a királyságok és tartományok állandó, felbonthatatlan egyesítését s helyeslőleg fogadta az alsó-ausztriai rendektől kiinduló örök testvéresűlési indítványt, mely szerint az egyes országok nem csupán a császárnak, hanem kölcsönösen egymásnak is megfogadják a most alkotott örökösödési rendhez való ragaszkodást. De, míg a kormány véleménye szerint a Habsburg-féle országok egész complexusának osztatlan egészet kellett volna képeznie, a pozsonyi magyar országgyűlés (1722) ama complexus keretén belül a többi örökös tartományok zárt szövetkezetével a magyar tartományoknak hasonlóképen osztatlan csoportját olyképen állította szembe, hogy igen is ez utóbbi, de nem egyszersmind ennek az osztrák csoporttal való kapcsolata nyilváníttatik osztatlannak s Magyarország részére a választás joga I. Lipót női leszármazóinak kihalta esetén ismét föléled. Mindazonáltal fényes sikernek nevezhette a császári kormány, hogy az országgyűlés Szluha Ferencz nádori ítélőmesternek az alsó táblán tartott gyújtó beszéde után egyértelemmel megszavazta I. Lipót női leszármazóinak trónöröklési jogát. Mert ezzel a monarchia létele a férfiág kihaltán túlra biztosíttatott.

Károly elérte a pragmatica sanctio államjogi elismerését; ezentúl minden fáradozása oda irányúlt, hogy az új trónörökösödési rend nemzetközi elismerését is megnyerje. Az elismerés a német birodalom részéről 1731-ben történt. A többi európai hatalmakét Károly részben súlyos áldozattal és engedménynyel vásárolta meg. Így példáúl megszűntette a tengeri hatalmak (Holland és Angolország) javára, melyek kereskedelmi érdekeik csorbítása miatt panaszkodtak, az Ostendében székelő tengerentúli kereskedelmi társulatot, a miért viszont e hatalmak elismerték a pragmatica sanctiót. III. Ágost szász választó lemondását – a választó I. József idősebbik leányát bírta nőül – azzal eszközölte ki, hogy atyja, a lengyel király halálakor Francziaország jelöltjével, Leszczynski Szaniszlóval szemben a választáson nyugvó lengyel királyi trónra segítette. E miatt azonban szerencsétlen háborúba bonyolódott Francziaországgal, melyhez Spanyolország és Szárdinia is csatlakozott. Végűl e három hatalomnak a pragmatica sanctióhoz való hozzájárúlását azzal vásárolta meg, hogy a bécsi békében (1738) Milano herczegség területének egy darabját Szárdiniának, Nápolyt és Szicziliát Parmáért és Piacenzáért Don Carlos spanyol infansnak engedte át és a saját vejét, Ferencz István lotharingi herczeget rávette, hogy Toscanáért mondjon le a maga országáról Leszczynski Szaniszló javára, kinek halála után Lotharingiának Francziaországra kellett szállania.

A pragmatica sanctiónak Oroszország részéről való biztosítása Károlyt élete alkonyán szerencsétlen háborúba sodorta a törökökkel. Mert, hogy a biztosítást megnyerje; Oroszországgal olyan szerződést kötött, melyben e hatalomnak segélyt ígért az esetre, ha a törökök megtámadnák. Midőn ez valóban megtörtént, a császár is hadat üzent a portának azon reményben, hogy a Törökországban teendő hódításokkal kiegyenlíti Nápoly és Sziczilia elvesztését. De a háború a táplált várakozásoknak nem felelt meg. Ausztria pénzügyeit a lengyel örökösödési háború kimeríté s az akkori császári tábornokok fölött nem lebegett a nem rég elhúnyt Savoyai Jenő szelleme. Így történt, hogy a császár a belgrádi békében elvesztette csaknem mindazt (a többek közt magát Nándor-Fejérvárt is), a mit a dicsőséges passzaroviczi békében szerzett volt.

De bármily nehezére eshettek a császárnak az áldozatok, melyeket, el lehet mondani, élete legnagyobb és legállandóbb rendelkezéséért hozott, azok még sem látszottak túlságos nagyoknak, ha általok el volt érhető a Habsburgok egész monarchiájának nyugodt átszállása legidősebb leányára, a gyönyörű Mária Teréziára. A császár csakugyan azt képzelte, hogy elérte e nagy czélt, midőn 1740 október 20-án a Favorita mulató kastélyban a Wiedenen (jelenleg a Theresianum) mint ősökben és tettekben gazdag házának legutolsó férfisarja elhúnyt. Mert a pragmatica sanctio minden nagy európai hatalom részéről elismertetett. Azonban csakhamar kitűnt, hogy a császár talán jobban cselekedett volna, ha Jenő állítólagos tanácsa szerint egy derék hadsereget és tele kincstárt hagyott volna leányára azok helyett az olyan sok áldozattal megvásárolt biztosítékok helyett. De, ámbár a hatalmak Károly halála után keveset törődtek a neki tett igérettel, még sem ismerhetni félre, hogy a pragmatica sanctiónak mindenfelől jogérvényesen történt elismerése Mária Teréziának szorongattatásai közepett igen nagy javára vált. Nemcsak az örökös tartományok szoktak hozzá a húsz évi időszakban, hogy e törvényt közjogi állapotuk alapjáúl tekintsék. Kifelé szintén ezen törvénynek végbement elismerése adta meg Mária Teréziának igaz jogáról való benső meggyőződése mellett azt az erőt, a melyen végül ellenségeinek minden agyarkodása meghiúsúlt.

„A különböző tartományoknak egy állameszmében való egyesítése tekinthető a Habsburg uralkodó ház nagy hagyatékának és ötszáz esztendei működése eredményének”. Hogy ez az egyesülés állandóan fennmaradt s az új Habsburg-Lotharingi családra is átszállott, az Mária Terézia műve.

Mária Terézia 1717 május 13-án született Bécsben. Még gyermek volt, midőn kezét Lotharingi Lipót herczeg idősebb fia Kelemen, ennek halála után pedig második fia, Ferencz István számára megnyerni igyekezett. A Habsburgokat és a Lotharingiakat a XVII. század óta a rokonság s a politika fűzte össze. Lipót herczeg atyja, Bécs felszabadítója, V. Károly lotharingi herczeg, atyja pedig I. Lipót császár mostoha nővére volt. Maga Lipót herczeg ifjúságát a bécsi udvarban töltötte; csak a ryswyki béke után lépett ismét atyai országának birtokába. VI. Károly barátságosan fogadta a herczeg szándékait. Nem tett ugyan kötelező igéretet; de Ferencz István Bécsbe jött, hol a császár csakhamar megkedvelte az élénk és csinos fiatal embert, kit úgy fogadott, mint családja tagját, s ki Mária Terézia főhegczegnő hajlamát is megnyeré. De, míg a lotharingi trónörököst és a császár örökösnőjét már mindenütt jövendőbeli házaspárnak tekintették, nem egyszer fenyegető felhő lebegett majdani egyesűlésök felett. I. József császár két leánya: Mária Jozefa szász trónörökösné és Mária Amália bajor trónörökösné férjhez menetelökkor lemondottak a trónöröklésről Ausztriában; annál inkább óhajtották tehát ezek, mindegyik a maga legidősebb fia számára Mária Teréziát megszerezni. Legelől azonban a spanyol királyné volt az, a ki fiának, Don Carlosnak, az osztrák trónörökösnő kezével fényes jövőt óhajtott biztosítani s a császárt olyan szerződésre bírta, melyben beleegyezett, hogy idővel három leánya közül kettő a két infánshoz menjen nőűl, sőt, bár csak feltételesen, azt is jóváhagyta, hogy legidősebb leánya Don Carlossal lépjen házasságra. Ez a szerződés végűl meghiúsúlt ugyan; de még 1733-ban Francziaország és Spanyolország ellenséges magatartásának hatása alatt s ama nehézségek előérzetében, melyekbe a pragmatica sanctio a bajor Wittelsbachokrak az osztrák örökségre való áhítozása miatt ütközni fog, újra fölmerűlt a bécsi udvarban a terv, hogy Mária Terézia, mint legidősebb leány s Ausztria, Cseh- és Magyarországok örököse a bajor trónörökös legidősebb fiához, nővérei Mária Anna pedig Don Carlos infanshoz adassék hitvesűl s ez utóbbi a spanyol örökség országait kapja. Maga Savoyai Jenő volt az, ki a bajor házasságot ajánlotta a császárnak. Végre azonban Mária Terézia szívvonzalma, ki édes anyjában hatalmas szószólót talált, diadalt ült mindezen terveken. Midőn Ferencz István meghozta, a császárnak azt a súlyos áldozatot, hogy Toscanáért lemondott ősi országáról Lotharingiáról Leszczynski Szaniszló Lengyelország volt királya és Francziaország javára, VI. Károly nem késett tovább beleegyezésével s a házasság a herczeg és Mária Terézia közt a 1736 február 12-én még ama lemondás előtt megköttetett.

A legnehezebb viszonyok közt lépett VI. Károly császár halálával és a pragmatica sanctio alapján Mária Terézia az osztrák örökös tartományok és a magyar királyság trónjára. Országait a lezajlott háborúk kimerítették, a hadsereg pedig rossz karban volt, mióta azt többé nem Savoyai Jenő vezette. A lakosság hangúlata nyomott volt, az ifjú uralkodónőt, ki a kormányzatot átvevé, előbb nem avatták be a közügyekbe s most atyjának nagyobbára elaggott tanácsosai környezték, kik nem voltak ugyan híjjával a tapasztaltságnak, de annál inkább a határozottságnak és a tetterőnek. Eleinte azon reményben ringathatták ugyan magukat, hogy a trónváltozás nyugodtan fog végbe menni, hisz Európa legtöbb állama elismerte a pragmatica sanctiót. De csakhamar kitűnt, hogy tényleg mily keveset ér ez az elismerés.

Károly Albert bajor választó I. Ferdinánd császár végrendeletére támaszkodva, a melyet hibásan magyarázott a saját háza javára, követelést támasztott Ausztriára. Még váratlanabbak voltak a Sziléziára vonatkozó követelések, melyeket egyszerre II. Frigyes, Poroszország fiatal királya emelt. Nem sok idő múlva Francziaország, Spanyolország meg Szászország is Mária Terézia ellenfelei közé állottak. Míg I. Frigyes, kinek követelései visszautasíttattak, az első sziléziai háborút megnyitotta s Mollwitznál diadalmaskodott, a franczia-bajor csapatok Ausztrián keresztűl Csehországba hatoltak, hol Károly Albert a rendek hódolatát fogadta. Mária Terézia ellenségei azt is kivitték, hogy nem az ő férje, hanem a bajor választó emeltetett VII. Károly névvel a német császári trónra.

Pálffy János nádor. Hecht Vilmostól

Így az ifjú uralkodónőnek óriási küzdelmet kellett kiállania joga és birodalmának létele érdekében. De Mária Terézia, ki, mint fia József mondá, szorongattatásaiban nem talált más oltalmat, mint lelkének nagyságát és népeinek hűségét, hősnőként vívta végig ezt a küzdelmet.

Huszonhárom éves s a kormányzat dolgaiban még járatlan volt, mikor trónra lépett. De hamar meg tudta a rokonszenvet s a tiszteletet a legfőbb fokig szerezni. „Szelíd s mégis élénk kék szeme, dús szőke haja, magas homloka s finom idomú arcza, egészséges, erős, több mint közép nagyságú, de bájos alakja, könnyed s mégis méltóságos járása a szépség és fenség ritka egyesülését képezték. Ehhez sorakoztak szellemének csodálatos élénksége; az éles ítélő tehetség, hű emlékezet, a szerencsés adomány, hogy akár magántársalgásban, akár nyilvános beszédben gondolatait biztosan, könnyen és meggyőzően fejezze ki, továbbá meleg érzék háza dicsősége, alattvalói java, mélyen meggyökerezett érzet a jog és törvény iránt, legbensőbb valójából származó vallásossága s soha meg nem rendíthető bizalma az Istenben.” Ilyennek rajzolja lelkesült életírója s ilyen volt valóban; egész lényében királynő, uralkodónő, a ki, hogy Schlegel szavait használjuk tetteivel megczáfolta a lex salicat, ama törvényt, a mely a nőket kirekeszti a trónról.

„Szegény királynő vagyok – mondá egy ízben Mária Terézia –, de egy király szívével birok.” Eljárása bebizonyította e szavak igazságát. A legvégső szükségben, midőn a bajorok előőrsei már St.-Pöltennél, Bécs közelében portyáztak és Frigyes a meghódított Szilézia birtokában azzal fenyegetőzött, hogy Magyarországba vagy Morvaországba betör, Mária Terézia Magyarországba vonúlt.

Nagy és örökké emlékezetes elhatározás volt tőle, hogy épen e pillanatban szakított a Magyarország iránt való gyanakodás hagyományos rendszerével; bizalommal tette le sorsát a heves vérű, de épen ezért nemes fölhevülésre mindig képes nép kezébe. Azonban a pozsonyi országgyűlés tárgyalásai, a melyek a koronázást megelőzték, épen nem simán folytak le, minthogy a királynő a rendek követeléseivel azon tételt állította szembe, hogy az országot mint hitbizományt bírja s a királyi hatalmat úgy kell utódaira átszármaztatnia, a hogy azt kapta volt. Csupán két egyformán befolyásos férfiú, Pálffy nádor és Grassalkovics személynök – ki, mint a királyi tábla elnöke, az alsó tábla tanácskozásait vezette, – közvetítő tevékenységének tulajdonítható, hogy a tárgyalások mind a két felet kielégítő eredményre vezettek. Még mielőtt ez megtörtént, ment végbe Mária Terézia koronázása. (1741 június 25.) Ismeretes, hogyan rendelte kevéssel ezután Mária Terézia a karokat és rendeket a pozsonyi várba, hogyan jelent meg gyászba borúlva közöttük, hogyan hivatkozott a fenyegető veszélyre és az ő kötelességökre s midőn könnyei által gyakran félbeszakított beszédét befejezte, minő mély meghatottság fogta el a gyülekezetet s hogyan tört ki végül a királynő elbűvölő látására az a büszke érzés, hogy épen a magyaroknál keres menedéket, ez egyhangú és lelkesűlt kiáltásban: „Életünket és vérünket királyunkért, Mária Teréziáért!”

Ha meggondoljuk, mennyire teljesen máskép alakúlt, az előbbi idők eseményeivel összehasonlítva a magyarok viszonya királynőjükhöz, meg fogjuk érteni azt a rendkívűli hatást is, melyet ez az esemény az örökös tartományokra és egész Európára gyakorolt. Amott a remegő kedélyekben új remény fakadt; itt egészen más vélemény képződött Ausztriáról, mely nem törött össze kártyavárként, mint hitték, már a legelső lökésre, hanem becsülettel megállta életrevalóságának tűzpróbáját.

Sziléziát azonban nem lehetett II. Frigyes hadi dolgokban erős kezéből újra kiragadni. A porosz királynak Csehországban, Csaslaunál (vagy Chotusitznál) aratott újabb győzelme után át kellett neki engedni a boroszlói békében, melyhez Szászország is csatlakozott, Szilézia legnagyobb részét Glatz grófsággal együtt. E békekötésnek azonban megvolt az a haszna, hogy Mária Terézia immár összes haderejét a bajorok és a francziák ellen fordíthatta, míg a vele szövetkezett Anglia bőven küldött neki pénzt és katonát. Mária Terézia sógora, Károly lotharingi herczeg egész a Rajnáig nyomúlt s már azon volt, hogy e folyamon átkelve megtámadja Francziaországot, midőn II. Frigyes porosz király ismét fegyvert fogott.

Ezen második sziléziai háborúra az az aggodalom indította őt, hogy Ausztria a kivívott túlsulyt talán arra is fel fogja használni, hogy újra elragadja tőle Sziléziát. Frigyes VII. Károly német császárral szövetségre lépett, melyhez Francziaország is csatlakozott. A porosz király ezt állítólag azért tette, hogy Mária Teréziát a császár elismerésére kényszerítse, a valóságban azonban azért, hogy Csehországot meghódítsa, a melynek birtokában osztozni akart VII. Károlylyal; Mária Terézia viszont ez uttal a szászoknál talált segítséget. Lotharingi Károly Frigyes támadása miatt a Rajna mellől Csehországba sietett, hol egy szász hadtesttel egyesűlt. Frigyes, a ki Csehországba tört, a lakosság ellenséges hangúlata és Traun, Károly tapasztalt tanácsadója ügyes hadműveletei következtében kénytelennek látta magát, a nélkűl, hogy bármit is elért volna, újra kivonúlni ez országból.

Annak a kénytelenségnek, hogy minden rendelkezésre álló hadat II. Frigyes, mint a legveszélyesebb ellenség ellen alkalmazzanak, az volt a következménye, hogy VII. Károly az osztrákok elvonúlása után visszatérhetett Münchenbe, hol csakhamar meghalt. Fia Miksa József, kinek haldokolva lelkére köté, hogy béküljön ki a Habsburg-házzal és soha ne is gondoljon a császári korona megszerzésére, a Lech melletti Füssenben kötött szerződésben visszakapta országát Mária Teréziától, viszont azonban Ausztriára nézve lemondott minden követeléséről. Ekkor azután Ferencz István, Mária Terézia férje császárrá is megválasztatott s ezzel meghiúsíttatott II. Frigyes porosz király azon terve, hogy Ausztria kiszoríttassék Németországból s ő maga Bajorországgal alkossa a birodalom vezető hatalmát. Mária Terézia ilyképén lemondva a gondolatról, hogy Bajorországgal kárpótolja magát Szilézia elvesztéséért, annál nagyobb gondot fordított a Frigyes elleni háborúra, mert azt reménylé, hogy újra elveheti tőle Sziléziát. Csakhogy a későbbi hadjárat sem vőn a porosz király túlnyomó hadvezéri tehetsége miatt kedvező folyamot az osztrák és a szász fegyverekre nézve. Az osztrákok, midőn Sziléziába benyomúltak, Hohenfriedbergnél megverettek, mire megint Frigyes tört Csehországba s Soor falunál Trautenau közelében a „Bataillenberg”-nél (csatahegy) új csatát nyert. A szász hadsereget viszont Lipót dessaui herczeg (der alte Dessauer) Kesselsdorfnál verte meg, mire létrejött a drezdai béke ugyanazon feltételek mellett, mint előbb a boroszlói.

Ellenben Spanyolországgal és Francziaországgal még három egész esztendeig elhúzódott a háború Olaszországban és Belgiumban.

Itt sem kedvezett a szerencse Mária Terézia zászlóinak. Mégis nagyon nehezére esett lemondani arról a gondolatról, hogy, miután Bajorországgal való kiengesztelődésével az Németországban lehetetlenné vált, Olaszországban szerezzen kártérítést Szilézia elvesztéseért; de még nagyobb önmegtagadásába került az aacheni békében, a mely véget vetett az osztrák örökösödési háborúnak, Parmáról, Piacenzáról és Guastalláról Fülöp infans javára lemondani. Mindazonáltal ez eseményekben az bírt a legnagyobb jelentőséggel, hogy a háború, a melyet azon szándékkal, hogy Mária Teréziát országainak legnagyobb részétől megfoszszák, nála sokkal erősebb ellenfelek indítottak, habár magában véve érzékeny, aránylag azonban mégis csekély áldozattal végződött a királynőre nézve.

Mikor Mária Terézia örökös tartományai s Magyarország kormányzatát átvette, ezek nagyobbára még olyan állapotokban találtattak, a melyek a középkorra, melyből származtak, emlékeztettek. Mária Terézia belátta ez állapotok átalakításának szükségességét; de a külhatalmakkal való nehéz küzdelmei, melyekbe uralkodása első éveiben bonyolíttatott, akkor nem engedték meg neki, hogy óhajtott mértékben fordítsa figyelmét a belügyi viszonyokra.

I. Ferencz István lotharingi herczeg, német császár. Mária Terézia császár-királynő férje. Schmutzer András és József rézmetszete után.

De mindjárt az aacheni béke után Mária Terézia a nagyszerű reformok egész sorozatát kezdé megvalósítani a közélet minden terén, a mely tevékenység egy harmadik (a hét éves) háború befejezte után, a mely tevékenység egy harmadik (a hét éves) háború befejezte után, a mely azt félbeszakítá, újra hathatósan megindíttatott. Az előző időszak feudal-patriarchalis önkényuralmával szemben, a melynek az örökös tartományok alá voltak vetve, Mária Terézia uralkodása átmenetet képez az önkényuralmi bureaucrata monarchiához, mely fia, József alatt jutott teljes valósúlásra.

A középkor hadi és jogállamával való ellentétben Ausztriában is mindinkább előtérbe lép az újabb állam a maga pozitív czéljainak bőségével. Ezeknek alávetni s ezek szolgálatába helyezni a köz-, sőt a magánéletnek minden más jelenségét, valamint kieszelni és megszerezni azokat az eszközöket, a melyek az államnak a végtelenig felszaporodó feladatai megoldásához szükségesek, ez képezi ezután a kormányhatalom minden törekvésének a tárgyát, ebben nyilvánúl az államnak folyton terjeszkedő mindenhatósága. Ez egyenlősítő hatalomnak egymás után áldozatúl esik a legtöbb kiváltság, a mely az állam rendjeit egymástól megkülönbözteti. De, a mint a korlátlan hatalom széttöri ama sorompókat, a melyeket a hűbér állam a nemesség javára emelt volt az állam és a nép legalsó rétegei közt, s elhatol ama kútforrásokig, a melyekből a közélet fakad s mindig újra meg szokott ifjodni, úgy az állam új hatalmi követelései nagy változást hoznak létre az egyház viszonyaiban is, a mely lassankint lemond arról, hogy külön államot alkosson az államban.

Mária Terézia uralkodása az új politikai elméletből egyáltalán nem vonta le a legvégső következtetéseket. Nem tette, mert a császárné egész valója idegenkedett a doctrinarismustól; igen élénken élt benne a fennálló iránti tisztelet s nem érzett kedvet az erőszakos változtatásokra, habár nem zárkózott el a kénytelenség elől, hogy sok minden átalakításra és javításra szorúl. Mégis az ő halhatatlan érdeme, hogy negyven esztendei uralkodásának a végén az a monarchia, a melyet trónraléptekor szétmállás fenyegetett, szilárd tagozatban és kapcsolatban állt a világ színe előtt.

Mária Teréziáig s még ő alatta is az állam legfőbb vezetése az örökös tartományokban a titkos értekezletre (geheime Conferenz) volt ruházva, a melynek tagjai fontosabb ügyekben tanácscsal szolgáltak az uralkodónak. A hadsereg igazgatását még mindig az udvari hadi tanács vezette. A pénzügyeket szintén még mindig az udvari kamara legfőbb hatósága kezelte. Egyedűl ez a három középponti hatóság volt s ezek közűl is az udvari kamara ügyköre tulajdonképen csak a monarchia nyugoti felére terjedt, mert Magyarországnak megvolt a maga ősi alkotmánya. Ezt Mária Terézia érintetlenül meghagyta, sőt Milano és Belgium kormányzata is teljesen különváltan maradt. De legalább azokból az országokból, a melyek intézményei és művelődési állapotai eddig sem valami nagyon különböztek egymástól: a német örökös tartományokból, meg a cseh korona országaiból igyekezett a császárnő egységes, azonos alapelvek szerint kormányzott államtestet alkotni. Törekvése egyszersmind sikerrel irányúlt arra is, hogy a rendek rovására, a kik addig az egyes tartományokban csaknem az egész közigazgatást kezeikben tartották, a kormánynak nagyobb hatáskört szerezzen s az előbb lazán összefüggő részeket tömör egészszé fűzze össze. Azt akarta továbbá, hogy a közigazgatás egyszerűbbé tétessék, a közszolgálat egyes ágai egymástól élesebben elkülöníttessenek s külön-külön hatóságokra ruháztassanak át.

Mária Terézia császárné és királynő; több egykorú kép fölhasználásával, Berger Gyulától.

Hogy az osztrák és a cseh udvari kanczellária közti versenygést, valamint a nehézségeket, melyeket ez a hét főhatóság az udvari kamarának okozott, megszűntesse, Mária Terézia 1749-ben az említett két kanczelláriát eltörölte s a cseh tartományok kormányzatát egészen a német-osztrák tartományokéval olvasztotta össze. A két udvari kanczellária helyére a „Directorium in publicis et cameralibus” lépett, a melyhez a pénzügyi igazgatást is utalták, a mennyiben a két említett tartománycsoportot illette. Ellenben az igazságszolgáltatás, a mennyiben előbb a két udvari kanczellária ügyköréhez tartozott, attól elválasztatott s vezetésére külön legfőbb igazságügyi hatóság szerveztetett. A legfőbb rétegekben történt ezen átalakításoknak megfelelően megkezdték az alantas hatóságok reformját is. Az egyes tartományokban a rendi bizottságoktól, a mennyiben még kezeikben volt, a közigazgatást lassankint elvették s a közigazgatási teendők s a pénzügyi kezelés számára minden koronaországban külön fejedelmi hatóságot állítottak, melyet repraesentatiónak, később guberniumnak neveztek, az igazságügyet pedig külön igazságügyi hatóságokhoz utasították. Az új politikai szervezet alapépítményét a kerületi hivatalok alkották, a melyek feladata volt a maguk területén az uralkodó által kiadott törvények és rendeletek pontos végrehajtásáról gondoskodni vagy a végrehajtást ellenőrizni, és a melyek azon oltalomnál fogva, a melyben a parasztságot földes uraival szemben részesítették; valamint azon közeli érintkezés folytán, a melybe a népélet minden jelenségével léptek, rendkívül áldásosaknak bizonyúltak. Ellenben az első folyamodású jogszolgáltatást még nem vonta magához az állam; megmaradtak a patrimonialis bíróságok – úri székek, – habár korlátoltabb jogkörrel. Csak a sokféle földesúri és városi fenyítő bíróságot, melyek betöltéséhez hiányzott a szakember, szüntették meg lassankint s különben is megkezdték az autonom községi szervezet reformját. S hogy a közigazgatás még nagyobb egységet nyerjen s a különböző középponti hatóságoknál a vezető alapelvekre nézve bizonyos egyöntetűség létesüljön, 1760-ban megalkották az államtanácsot, mely ezután egy századnál tovább fenmaradt. E tanács részben a titkos értekezlet helyére lépett, a mely előbbi jelentőségét mindinkább elveszíté. A legközelebb következő évek legtöbb reformja az e tanács kebelében folyt eszmecserék és tárgyalások eredményének mutatkozik. E tanácskozások első következménye volt egyebek közt a politikai közigazgatás újabb reformja. Minthogy az eddigi szervezetben sok minden fogyatkozás mutatkozott, a pénzügyi igazgatást ismét tökéletesen elválasztották a politikaitól; ez utóbbit meghagyták a direktoriumnál, a mely immár „az egyesült osztrák és cseh udvari kanczellária” nevét viselte, míg amaz újra az udvari kamarához utasíttatott. Ugyanekkor az állampénztár- és az államadósság-ügy számára a német örökös tartományi „Bank- und Credit deputation”-t, az államszámvitel-ügy számára az udvari számszéket (Hofrechenkammer) állították fel. Mindezeknek megfelelő módon alakították át azután az egyes tartományok közigazgatását.

Mária Terézia uralkodása az adóügy terén szintén korszakos jelentőségű. Míg az előtt a csapatok kiegészítése, fölszerelése és élelmezése a rendek kezébe volt letéve, a mi, minthogy minden egyes esetben sokáig kellett velők pénzért és katonáért alkudni, fölötte megnehezíté egy nagyobb haderő fenntartását, most Mária Terézia arra bírta a rendeket, hogy egyelőre tíz esztendőre ajáljanak meg, még pedig az eddiginél nagyobb pénzösszeget, minek fejében az élelmezést maga a kormány vette át. Hogy továbbá a földadó egyenletesebb megoszlást nyerjen, megalkották a Terézia-féle katasztert, mely az örökös tartományokban 1748-tól csekély megszakítással 1819-ig használatban maradt. A földesúri földbirtok adómentességét megszűntették s szabatosan meghatározták a nemesi és a paraszt birtokot, melyek közül amaz akkor még csekélyebb mértékben volt megadóztatva, mint az utóbbi.

Az úgy nevezett úrbéri reform és robotpatens (1775) az itt-amott még örökös jobbágy parasztoknak földesuraikhoz való viszonyát azon czélzatból szabályozták, hogy a vidéki, a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság sorsa emberhez méltóbbá alakúljon s anyagi szolgáltatási képessége az államra nézve jobban értékesíthetővé váljék.

Mivel pedig az új adók az egyes tartományok terheinek érzékeny szaporodását vonták maguk után, Mária Terézia buzgón munkálkodott azon is, hogy alattvalóinak a jóllét új forrásait nyissa meg. A kereskedelem és az iparos tevékenység megelevenítése annál sürgetőbbnek mutatkozott, mert Mária Terézia legvirágzóbb tartományának, Sziléziának az elvesztése azzal a veszedelemmel járt, hogy a monarchia kereskedelmi tekintetben a külföldtől, kivált Poroszországtól fogott függésbe jutni. Ez okból a császárnő 1746-ban új kereskedelemügyi hatóságot, az úgy nevezett „Universal-Commerz directorium”-ot állította fel, a melynek élére gróf Chotek Rudolf, az udvari kamara elnöke lépett s a mely 1762-ben „Hofcommerzienrath”-tá alakíttatott át. Az 1753-ki cseh-morva vám-árszabályzattal egyszersmind a kormány már a prohibitiv rendszer útjára lépett volt.

Az egyes országokban addig nagyon különböző törvények voltak érvényben. Mária Terézia immár új törvénykönyvek szerkesztését rendelte el, a melyeknek általános érvényök legyen s a melyek az előbbeni idő kemény büntetőjogát sok tekintetben enyhítették. Az igézés, boszorkányság, jövendölés fenyítése eltöröltetett s a kínpad alkalmazása megszüntettetett.

Nem tagadhatni, hogy ez intézmények némelyike porosz minta szerint készült. Mária Terézia ugyanis a porosz király irányában mélyen meggyökerezett ellenszenve daczára is elég elfogúlatlan volt elsajátítani az attól alkotott intézményeket, ha czélszerűknek tartotta azokat. A mi Poroszországból vétetett kölcsön, az egészen szabad felfogás szerint az osztrák országok különös viszonyaihoz idomíttatott s az ekkép létesűlt intézmények utóbb más államoknak is mintaképekűl szolgáltak.

Az államiság fokozott öntudata mindenekelőtt szükségképen arra törekedett, hogy a világi hatalomnak az egyházhoz való viszonyát átalakítsa. Mária Terézia épen ebben a pontban nem szívelte ugyan az új irány szellemét és czélját. De ez irány két olyan húrt érintett, a melyek Mária Teréziánál készséges figyelmet keltettek: az államhatalom felségének alapelvét és a haladás jelszavát. Ez okból a rendeletek egész sorozata bocsáttatott ki, a melyek a papság kivételes állását teljesen vagy részben megszűntették, adótól mentességét eltörölték, az egyházi bíráskodás illetőségét megszorították s az egyházi vagyon kezelését ellenőrizték.

A leggyökeresebb átalakúlások Mária Terézia uralkodásának későbbi éveiben nem annyira a saját kezdeményéből, mint inkább fiának növekedő hatása alatt keletkeztek. Ide tartoztak: a királyi tetszvényjog (placetum regium) alkalmazása, mely szerint pápai bullákat az uralkodó engedelme nélkül kihirdetni, vagy azok rendelkezéseit követni többé szabad nem volt; a papság Rómával való érintkezésének, valamint végrendelkezési jogának korlátozása és más egyéb.

Még az egyház intézményeibe, szokásaiba és tanaiba is beleavatkozott az állam, midőn mindent, még a kátét is a maga nézete és szükségletei szerint szabályozta. De az említett összes egyházi intézkedéseket nagyon meghaladta jelentőség tekintetében a jezsuita szerzetrend eltörlése; a conservativismus utolsó erejével ebbe a szerzetbe kapaszkodott, hogy az új idő rohamának megállj-t, vagy legalább szünetet parancsoljon. Épen ezért eltörlésére összpontosúlt a század egész szellemi ellenzékének működése. A szerzet megszüntetésére a kedvezmény nem Ausztriából indúlt ugyan ki, ámbár a rend atyáinak itt is akadt elég számos és hatalmas ellensége. A döntő támadás, a melynek a „Dominus ac redemptor” bulla volt (1773) következménye, épen a Bourbon udvaroktól indúlt ki, míg Mária Terézia és fia ez ügyben teljességgel semlegesen viselték magokat s egyszerűen meghajoltak a pápa döntése előtt. Mindazonáltal ez az esemény Ausztriára, valamint Magyarországra szokatlan jelentőségűvé lőn, mi kiváltképen az iskolaügy mezején nyilatkozott.

Van Swieten Gerhard báró. Aubin Ágost rajza után

Mint általában a szellemi életet, úgy az oktatást is, melyet addig valamint a felsőbb, úgy az alsóbb iskolákban csaknem kizárólag az egyháznak engedett át, a saját felügyelete alá helyezte az állam. Egy császári resolutióban (1770 szept. 28.) a tanügy világosan „politicum”-nak nyilváníttatott. Az egyetemek mindjárt eleinte kivonattak a jezsuitáknak addig döntő hatása alól s testületi szerkezetök lazításával állami intézetekké változtattattak át. A gymnasiumokban a piaristák a kor követeléseinek megfelelő tantervökkel mindinkább fölébe kerekedtek a jezsuitáknak s ezek elavúlt oktatási módszerének. Az I. Ferdinánd óta az egyetemek ellenőrzésére alkalmazott superintendensek helyére kar-igazgatók neveztettek ki, a kik mellett az egyes karok dekánjai elvesztették minden jelentőségöket. De főleg az osztrák – s nagyrészt a magyar – népiskola volt Mária Teréziának azon alkotása, a melyre különösen döntővé lőn a jezsuita rend eltörlése, minthogy ennek vagyona lefoglaltatott s tanúlmányi alappá változtattatott át.

Mint a felsőbb oktatás körül már azelőtt, úgy most az alsóbb iskoláknál is az udvari tanulmányi bizottság (Studienhofcommission) működött mint főellenőrző hatóság. A nemesi ifjúság nevelésére a császárné a Terézia-lovag akadémiát alapította Bécsben, diplomaták képzésére pedig a keleti akadémiát.

Lehetetlen ugyan észre nem venni, hogy a császárnét mindezen intézmények megalkotásánál kevésbbé a tudománynak magában való értéke, mint inkább a belőle a gyakorlati életre háruló haszon tekintetei vezették. Főleg e hangúlatból magyarázható ki azon ismételve fölmerűlt terv meghiúsulta, hogy Bécsben tudományos akadémia alapíttassék. E helyett Mária Terézia a jogi és az orvosi tanulmányok felvirágoztatására irányozta főfigyelmét azon szándékkal, hogy az állam szakavatott tisztviselőket és orvosokat kapjon. Azt is alig lehet tagadni, hogy a tudomány az egyház korlátoló gyámsága helyett immár az államnak nem kevésbbé terhes gyámsága alá került, mert az állam a tanárnak az előadásra engedélyezett tankönyvet úgy adta át, mint valami hivatalos utasítást s az eddig a jezsuiták által kezelt censura egy politikai hatóságra, az udvari könyvvizsgáló bizottságra ruháztatott. Csakhogy viszont igazságtalanság lenne észre nem venni azon jótékony ösztönzéseket, a melyeket a tudomány a gyakorlati élettel való érintkezésből merített. Így épen a bécsi jogi kar lett azon középpontá, a honnan az iskola elméletei termékenyítőleg özönlöttek át az életbe s hogy minden egyéb szellemi téren szintén hatalmas lendület nyilvánult, azt a császárné legalább közvetve azzal mozdította elő, hogy uralkodásának a fénye alattvalóit azon fokozott öntudattal tölté el, a mely lelkesítő bíztatásúl szolgálhatott a tudományos és művészeti alkotáshoz.

Bartenstein János Kristóf báró, államtitkár. egykorú olajfestmény fényképmásolata után

De minden másnál többet foglalkoztatta, kivált az 1748 utáni béke éveiben a haderő szaporításáról való gondoskodás. Mert mindkét sziléziai háború folyamán kitűnt, hogy a királynő csapatai minden csatában elmaradtak a fölszerelést, gyakorlottságot és vezényletet illetőleg II. Frigyes porosz katonái mögött. Mária Teréziát ezen a téren épen úgy, mint egyebütt derék szakférfiak törekvései támogatták. A belső közigazgatás általakításában főleg olyan férfiú tanácsát követte, mint a sziléziai gróf Haugwitz volt; a felsőbb oktatás terén udvari orvosa, a németalföldi Van Swieten, az alsóbb iskolákra nézve Felbiger apát, a „sagani tanítás-módszer” megteremtője vezették. A hadügyekben pedig kipróbált tábornokok hajtották végre a reformokat. Így Lacy gróf alapította meg a hadmérnöki kart s Liechtenstein Venczel herczeg tette az osztrák tüzérséget a világon a legjobbá. Az úgy nevezett Daun-féle szabályzat (réglement) azon czéljával, hogy az engedelmességet, rendet, erkölcsösséget emelje a hadsereg közérzetévé, korszakot alkot az osztrák hadsereg történetében. E czélra alapíttatott a Bécs-újhelyi katonai akadémia, és a hadmérnöki akadémia Bécsben (auf der Laimgrube). Mária Terézia személyesen nagyon népszerű volt a hadseregnél, mert a katonaságot mindenképen kitüntette, táborait maga meglátogatta s csapatszemléket is tartott. „E fáradozásokkal – írja ellenfele, Nagy Frigyes – a hadügy az országban olyan tökéletességre jutott, minőt még sohasem ért el az osztrák ház császárai alatt s egy asszony valósított olyan terveket, a melyek egy férfiúhoz is méltók lennének.” Bécsi követe, Fürst báró megjegyzi: „Melyik más uralkodó lett volna képes hét békeév folyamán a dolgokat oly lábra állítani, a hol jelenleg vannak? A legkésőbbi időkig el fogják ismerni, hogy Mária Terézia a világ egyik legnagyobb fejedelemnője volt. A Habsburg-házban nincsen párja.”

Sajátszerű és részben még fel sem derített változásokon estek volt át az egyes főhatóságok; de e változások csupán a Terézia-féle korszakban lépnek elő határozott körvonalakban s tovább fejlődésöknek is ez a korszak a bizonyítéka. Ezt kiváltképen a külügyekről mondhatni. Még a XVIII. század elején (1702) mint külön főnökök alatti hatóságok egymás mellett jelentkeznek az alsó-ausztriai, a belső ausztriai, meg a felső ausztriai titkos udvari kanczelláriák. De már 1721-ben az említett három kanczellária, valamint az osztrák államkanczellária élén, mint közös főnök, a legfőbb udvari kanczellár, gróf Sinzendorf Fülöp Lajos, a külügyi politika hivatalos vezetője áll. Később ama három országos kanczellária egyetlen osztrák udvari kanczelláriává olvasztatik össze, míg a titkos udvari és államkanczellária tőle külön választva kezd működni.

A külső állampolitika közege a titkos udvari és államkanczellária volt. Udvari és államkanczellár Mária Terézia alatt előbb Ulfeldt volt, kit azután Kaunitz követett e méltóságban. Csakhogy az állam külügyi politikáját sokkal kevésbbé hivatalos vezetői, Sinzendorf és Ulfeldt határozták meg, mint inkább egy bevándorlott convertita, Bartenstein, egy strassburgi tanár fia, ki alárendelt állása daczára – csak jegyzőkönyvvezetője volt a „titkos értekezlet”-nek, – ügyismeretével és buzgalmával megszerzé VI. Károly, utóbb pedig Mária Terézia teljes bizalmát úgy, hogy ez a későbbi években a következő emlékezetes szavakat írta róla: „Ki kell neki azt az igazságot szolgáltatnom, hogy egyedűl neki köszönhető a monarchia megmaradása; ő nélküle elpusztúlt volna minden.”

Kaunitz Venczel Antal herczeg. L' Allemand Zsigmondtól

Bartensteinnak ezen felűlkerekedése természetesen csak olyan csekély szellemi jelentőségű férfiú alatt volt lehetséges, mint Ulfeldt. Minden hála mellett, a melyet iránta táplált, Mária Terézia mégis kénytelennek érzé magát fölmenteni Bartensteint az udvari és államkanczelláriában elfoglalt állásától, mikor Kaunitzot nevezte ki Ulfeld utódává.

Kaunitz Venczel Antal gróf, később herczeg (született 1711-ben Bécsben) régi morva nemesi családból származott, a melynek ősi fészke Brünnhöz két órányira esett. Eleinte egyházi pályára szánták, de később államszolgálatba lépett, a melyben szellemével és szorgalmával csakhamar magára vonta a császárné figyelmét. Sugár, nemes alakja volt; élénk kék szemei és megnyerő arczvonásai észt és éles elmét jeleztek. Mély emberismerettel birt, nagy avatottsággal az ügyekben, biztos ítélettel, vas kitartással czéljai követésében. Tiszteletet gerjesztett maga iránt hideg nyugodt magaviseletével és szellemi felsőségével; e mellett azonban olyan nyíltszívű és szeretetre méltó tudott lenni, hogy mások könnyen indíttatva érzék magokat föltárni előtte titkaikat, míg ellenben ő senkivel sem közölte gondolatait és szándékait.

Kaunitz azon időtől fogva, midőn az államkanczellári hivatal élére kineveztetett (1753), egész I. Ferencz császár haláláig (1765) csaknem korlátlan úr volt a Ballplatzon levő palotában úgy, hogy II. Frigyes ez időre nem helytelenül nevezi őt „vice nagyvezér”-nek. Kinevezése óta még az ügyek elintézésének külső alakja is megváltozott. Az udvari és államkanczellária jegyzékeiből eltűnt az az okoskodó, iskolás hang, melylyel Bartenstein sokszor megütközést keltett; a kormány nézetei a mérséklet ritka szellemével fejttettek ki. Míg előbb az okiratok csaknem kivétel nélkül az uralkodó nevében mentek a követekhez, immár a számukra szóló utasításokat a miniszter adta ki, a ki a császárné által aláírt hivatalos utasítások mellett titkos, egyedül ő általa aláírottakat is intézett hozzájok.

Az aacheni békét Kaunitz, mint Mária Terézia meghatalmazottja kötötte. Ez alkalommal ismerte meg a tengeri hatalmak önzését, a melyek a háború folyamán mindig egyedül a maguk érdekével törődtek s most is a legsulyosabb áldozatokat követelték a császárnétól. Midőn tehát Mária Terézia kevéssel a béke létrejötte után minisztereitől véleményt kívánt arra nézve, minő politikai rendszert kelljen immár követnie: akkor Kaunitz volt az, ki a miniszteri értekezlet többi tagjaival ellentétben, a kik a tengeri hatalmakkal való további szövetség alapeszméjéből indúltak ki, uralkodónőjének inkább a Francziaországgal való szövetkezést ajánlotta, hogy annak segélyével visszaszerezze Sziléziát. Ezzel a nézetével akkor még nem boldogúlt ugyan, de mégis Párisba küldték nagykövetnek, hogy barátságosabbá alakítsa a két udvar viszonyát. Onnan egyelőre a nélkül tért vissza Bécsbe, hogy végzett volna valamit, s átvette mint udvari és államkanczellár a külügyek vezetését. Mindazonáltal ragaszkodott eredeti tervéhez, melynek immár a császárnét is meg tudta nyerni. Ugyanekkor párisi nagyköveti utódjának, gróf Starhemberg Györgynek sikerült megbarátkoztatni ugyanez eszmével a XV. Lajosnál sokat kivihető Pompadour marquisnőt, ki csakugyan rábírta a királyt a két versaillesi szerződés megkötésére, melyekben Francziaország megigérte, hogy pénzzel és katonával fogja segíteni a császárnét Szilézia visszaszerzésében.

Már előbb Oroszországgal is szövetkezett Ausztria. Svéd- és Szászországokat szintén megnyerték Poroszország tökéletes megsemmisítése tervének; ellenben Anglia II. Frigyes királylyal szövetkezett. Így az európai politikában teljes átalakúlás következett be, a mi a harmadik sziléziai, vagy úgy nevezett hét-éves háború kitörését idézte elő.

Mária Terézia ezúttal számos szövetségestől környezve büszke bizalommal nézett a jövőbe. De a háború minden várakozás ellenére szerfölött változatos folyamot vett. A nélkül, hogy ellenségei támadását bevárná, Frigyes betört Szászországba, megszállotta Drezdát s azután Csehországba nyomúlt, hol a derék Browne grófot, ki a Pirnánál bekerített szász hadseregnek segélyt akart nyújtani, Lobositznál megverte (1756). Erre a szász seregnek meg kellett magát adni, Szászország pedig az ellenség kezébe került, mely fegyverei egész sulyát éreztette vele.

A következő esztendőben (1757) Frigyes ismét Csehországba nyomúlt. De a Schwerin halálával drágán megvásárolt prágai győzelmet a kolini csata, Frigyes első veresége, követte, mely eseményt a császárné Daunhoz, a győzőhöz, intézett köszönő levelében a „monarchia születésnapján”-nak nevezte s a Mária-Terézia-rendjel alapításával ünnepelte. És míg Frigyesnek Prága ostromát abban kellett hagynia, Csehországból pedig kivonúlnia, az osztrákok benyomúltak Sziléziába, hol Schweidnitzot és Boroszlót elfoglalták. E mellett egy orosz sereg sietett Ausztria támogatására, egy franczia sereg pedig a német birodalmi hadakkal egyesűlt, míg Hadik a maga huszárjaival egész Berlinbe hatolt, Frigyes hannoverai segélyhada pedig a francziákkal Hastenbecknél vívott ütközet után Seeven kolostornál csúfosan lerakta a fegyvert. Frigyes nagy fáradsággal ugyan, de mégis helyreállítá a harcztéren az egyensulyt, midőn a Saale folyónál Rossbach mellett a birodalmi csapatokat és a francziákat Soubise herczeg vezetése alatt, az osztrákokat pedig Boroszló közelében, a leutheni csatában megverte. Frigyesnek nagy hasznára vált az is, hogy az oroszok a helyett, hogy egy porosz seregen Gross-Jägerndorfnál aratott győzelmöket kiaknáznák, megkezdték a visszavonúlást Bestusev főkanczellár rendeletére, a kinek azon esetre, ha az akkor sulyosan megbetegedett Erzsébet czárné meghalt volna, Pétervár közelében csapatokra lett volna szüksége, hogy a trónöröklést Katalin nagyherczegné számára szerezze meg férje, Péter mellőzésével. De Erzsébet újra fölépült s ismét megparancsolta az oroszok előnyomúlását, kik azonban, midőn pusztítva brandenburgi területre törtek, Frigyes által Zorndorfnál megverettek.

Csakhogy ez időtől kezdve csapás csapásra érte a porosz királyt. Daun már előbb kiszorította II. Frigyest, ki a leutheni csata után Morvaországba betört, e tartományból. Azután, mikor az osztrákok által szorongatott fivérének, Henriknek segélyére sietett Szászországba, Hochkirchnél, nem messze Bautzentől, Daun megrohanta és újra megverte (1758). A legközelebbi évben (1759) a Soltikov és Laudon vezetése alatt egyesült osztrákok és oroszok Kunersdorfnál (Odera melletti Frankfurttól keletre) kemény vereséggel sújtották Frigyest. Ekkor nyitva állt a győzők előtt az út Berlinbe, ha a szövetségesek egyenetlenségökkel el nem játszották volna a jó alkalmat. De legalább a porosz kézben levő Drezda kényszerűlt megadni magát, s midőn Frigyes Szászország megmentésére Fink tábornokot küldötte ki, Maxennél egész hadtestével (12.000 ember) együtt elfogta őt Daun.

A következő évben (1760) Laudon hasonló sorsban részesíté Fouqué porosz tábornokot Landshutnál. Kevéssel ezután az osztrákok Lacy alatt, az oroszok Tottleben alatt másodízben is megjelentek, habár csak rövid időre, Berlinben. Frigyes Liegnitznél legyőzte ugyan Laudont s az év végén tábornoka, Ziethen, Torgaunál Daunon nyert diadalt, melynek következtében a poroszok újra Szászországban vehettek téli szállást, de tizennégyezer embernek nem volt többé szállásra szüksége, mert Daun tábora lett a temetőjök.

A háború egyre kedvezőtlenebb folyamot vett Frigyesre nézve. A küzdelemben a király mint a történelem egyik legnagyobb hadvezére tündökölt ugyan, de a vereségeket és veszteségeket, a melyeket részint önmaga, részint tábornokai szenvedtek, nem egyenlítették ki a diadalok, a melyeket vagy maga, vagy Ferdinánd braunschweigi herczeg aratott, a ki Frigyes német szövetségesei élén a francziákat Krefeldnél és Mindennél megverte. Kétségtelennek látszott, hogy Frigyes, a ki immár csak könyörtelen újonczozásokkal és nehéz hadi adókkal volt képes katonához és pénzhez jutni, a három nagyhatalom elleni egyenlőtlen harczában le fog győzetni, kivált midőn III. György angol király trónra léptével, s ezzel egyidejűleg, a Pitt-miniszterium lemondásával az angol segélypénzek is megszűntek.

Daun Lipót gróf. L' Allemand Zsigmondtól

Ekkor azonban megmentette Frigyest legelkeseredettebb ellenségének, Erzsébet császárnének halála (1762), kinek utóda III. Péter – kezdettől fogva bámulója Frigyesnek – békét kötött vele. II. Katalin, Péter neje, ki öt hónappal később férjét megfosztotta az uralomtól, a békét szintén fenntartotta, habár hallani sem akart a Poroszországgal való azon benső egyetértésről, melyet Péter kezdeményezett s e helyett az orosz csapatokat haza rendelte a harcztérről. De az elvonúlás előtt az orosz főparancsnok még három napig figyelmen kívűl hagyva a czárnő parancsát, segítette Frigyest a burkersdorfi csata megnyerésében (1762) Daun ellen, mire a poroszok Schweidnitzot, melyet Laudon, 1761-ben rohamtámadással bevett, újra visszafoglalták. Oroszországgal együtt Svédország is abbahagyta a háborút, a melynek csakhamar mindazon hatalmak kimerülése miatt, melyek benne részt vettek, véget vetett a Szászországban Hubertsburgban kötött béke. A háború előtti birtokállomány újra visszaállíttatott. Az osztrák örökösödési háború Ausztria, a hét-éves háború Poroszország tételét tette kérdésessé; de a békekötésekből mind a két állam csorbítatlan erőben került ki. Ezzel azonban épen nem egyszerűen a régi állapothoz tértek vissza. Sőt inkább a szárazföldi hatalmi viszonyokban olyan változás állott be, a mely Ausztriára is hatást gyakorolt s nagy uralkodónőjének teljes figyelmét lekötötte. Mária Terézia a legutóbbi szerződésekkel megszabadúlt ugyan Francziaország versenygésétől, a mely belsejében a legmélyebben kimerülve és aláaknázva, menthetetlenül régi, tarthatatlanná vált állapotainak összeomlása felé sodortatott. Ellenben most két nagyra törő állam lépett, mint új tag, az európai nagyhatalmak areopagjába: Poroszország azon követeléseivel, a melyek egyelőre egy lángelméjű király egyéniségén alapúltak, a melyekben azonban, ha tovább is érvényesíttettek, ösztönzés rejlett hatása kiterjesztésére s területe nagyobbítására; továbbá Oroszország, a melynek pártállása döntötte el a legutóbbi háborút s a mely immár hosszabb időn át, egy jelentékeny uralkodónő vezetése alatt, döntőleg avatkozott be az összes viszonyokba.

A két szomszédállam hatalmas föllendülése a legmélyebben érinté Ausztriát. Már közeledett a percz, mikor Poroszország, mint Németországnak második legnagyobb hatalma, a birodalomban érvényesíteni kezdé Ausztriával versenygő hatását, míg a zerbsti fejedelem leánya a czári trónon újra fölvette a Nagy Péter politikáját s Ausztriát jövendőbeli keleti terveinek meghiúsításával fenyegette.

Az új hatalmi viszonyoknak áldozatul kellett esnie az Oroszország, Ausztria és Poroszország között fekvő Lengyelországnak. Az ország, a melynek pártjai a külföldhöz fordúltak, a melynek királyait idegen államok pénze és csapatai juttatták a trónra s tartották ott fenn, tényleg már réges-régen nem volt többé szabad. Föderatív alkotmányával ez a nemesi respublica anachronismussá vált, a mely a szomszédos monarchiák közepette tovább nem tarthatta fenn magát.

III. Ágost szász választónak és lengyel királynak a halálával Katalin orosz czárnő II. Frigyes porosz királylyal egyesülten kivitte, hogy az orosz udvar híve, gróf Poniatovski Szaniszló választatott lengyel királylyá s a két említett uralkodó hitfelei, a dissidensek – protestánsók és görög nem egyesültek – a katholikusokkal egyenlő jogokat nyertek. Ez engedmény ellen Barban, Podoliában a nemesek szövetséget (bari confoederatio) alakítottak, melyet azonban egy orosz hadsereg szétugrasztott, sőt török területen is üldözött, mely okból a porta háborút üzent Oroszországnak.

Oroszország növekvő hatása Lengyelországban s hadi szerencséje a porta ellenében fölkelté a szomszéd államok: Poroszország és Ausztria féltékenységét. Ennek folytán a császárné a tizenhárom szepesi várost, a melyeket Magyarország hajdan zálogba adott a lengyel koronának, valamint a wielickai és bochniai sóbányákat birtokba vétette, Poroszország pedig azon ürügy alatt, hogy a pestis ellen határvonalat kell emelnie, csapataival benyomúlt Lengyelországba.

Ily körülmények közt újra fölmerült Lengyelország felosztásának előbb is gyakran szellőzött terve. Oroszország és Poroszország a szepesi városok birtokba vételét ürügyül használták arra, hogy olyan felosztásban állapodjanak meg, a mely szerint Oroszország azért, hogy a töröktől elhódított tartományokat a szultánnak visszaadja, Lengyelországban kárpótoljá magát, Ausztria és Poroszország pedig szintén Lengyelország rovására olyképen nagyobbodjanak, hogy a három állam eddigi hatalmi viszonya változatlan maradjon. Így ment végbe Lengyelország első felosztása, a melyben Oroszország Lithvánia keleti részét, Ausztria a Felső-Visztula jobb partját Galiczia (Halics) és Lodomeria (Wladimir) királyság neve alatt, Poroszország az egykori Lengyelországnak átengedett Nyugot-Poroszországot (Danczka és Thorn kivételével), Ermelandot és a Netze-kerületet kapta. A megtörtént felosztással összefüggésben és a végből, hogy az újonnan szerzett területek és Erdély közt közvetlen összeköttetés létesüljön, a császári lobogókat Bukovinában is kitűzték, a melynek átengedésére Thugut, mint Ausztria ügyes képviselője, rá tudta venni a portát (1775).

Mária Terézia nem óhajtotta ezt a megoldást. Mint magyar királynő rendelkezett ugyan a jognak legalább látszatával a szerzett lengyel területekre nézve, a melyek egykor Szent István koronájához tartoztak s a melyekre most csakugyan érvényesítették a visszaháramlás jogát (jus postliminii). De Mária Teréziának nagyon csekélylő véleménye volt e jogczímről s a mint ő maga is igaz jogának köszönhette trónját, épen úgy szabadkozott olyan politika ellen, a mely nem a jogot, hanem a pillanatnyi kedvező alkalmat írta zászlójára. „Én részemről – mondá az angol követnek – egyetlen falut sem óhajtok megtartani, a mely engem nem illet. Semmiféle felosztási terv, bármi kedvező legyen, nem fog engem csak egyetlen pillanatra is csábításba ejteni; sőt megvetéssel fogok minden efféle tervezetet elutasítani.”

Csakhogy az események hatalmasabbaknak bizonyúltak a császárné föltett szándékainál. Egyre zajosabbak lettek a szirénhangok, a melyek Ausztriát meghívták, vegyen részt a Lengyelország rovására való területi kikerekítésben. És egyre növekedett a veszély is, hogy visszaútasítás esetén háborúra kerül a dolog a másik két osztozó hatalommal. Mária Terézia engedett; áthatva attól a mély békevágytól, a melyet nagyon is mozgalmas életének késő éveiben táplált, beleegyezett a szerződésbe, melyről azonban utóbb is mindig azt vallotta, hogy jobb meggyőződése ellenére csikarták ki tőle.

Mária Terézia özvegy korában. Maron Antalnak a bécsi cs. és kir. képtárban levő festménye után.

Ez ügyben egyébiránt már érvényesült Mária Terézia fiának és uralkodótársának, II. József császárnak döntő hatása, a mely nem sokára és még nagyobb mértékben nyilvánult a csakhamar fölmerülő bajor örökösödési kérdésben is. Egyúttal azonban e kérdésben Mária Terézia és fia között a véleménykülönbség szintén nagyon szembeszökően előtérbe lépett. Hogy ugyanis Szilézia elvesztését Bajorország rovására egyenlítse ki, II. József a Wittelsbachok bajor választó fejedelmi ágának kihaltakor a gyermektelen Károly Tivadar pfalzi választót rá tudta venni Alsó-Bajorország, Felső-Pfalz stb. átengedésére, sőt azt is remélte, hogy egy újabb szerződésben egész Bajorországot megszerzi, cserébe adva érte Belgiumot, vagy a Vorlandokat Luxemburggal és Limburggal. Ez alkalommal szintén régi jogczímeket szedtek elő, a melyeket azonban Mária Terézia joggal tekintett kevéssé alaposaknak. Nem azért, mintha föl nem ismerte volna oly szerzemény hasznait, a melyre egykor önmaga törekedett, s a mely alkalmasnak látszott arra, hogy Ausztriát Dél-Németországban újra a döntő hatalom rangjára emelje; hanem azért, mert meg akarta országainak őrízni a békét; pedig nagyon világosan előre látta, hogy ez a terv a többi hatalmak, kivált Poroszország féltékenységét és ellenmondását föl fogja kelteni és háborúra fog vezetni. Nem is csalatkozott. Mert Nagy Frigyes azon szilárd elhatározásban, hogy az osztrák hatalom további gyarapodását Németországban nem tűri, ha csak ebből ő reá is újabb területi gyarapodás nem származik, rá bírta Bajorország jövendőbeli örökösét, Károly zweibrückeni herczeget, hogy emeljen tiltakozást amaz átengedés ellen. Midőn az osztrák csapatok Bajorországba bevonúltak, erre Frigyes hosszadalmas és meddő alkudozások után azzal felelt, hogy ő maga is betört Csehországba. (A „krumpliháború”, a „szilvaperpatvar”, vagy a mint Laudon nevezte „guerre de chien”.) Ez azonban csata nélkűli háború maradt. Mária Terézia Thugutot titokban, fiának tudta nélkűl a porosz főhadiszállásra küldé békejavaslatokkal, a melyek egyelőre hajótörést szenvedtek ugyan, melyek azonban bármint duzzogott légyen József, minthogy Francziaországtól nem lehetett segélyt várni, sőt Oroszország épen Frigyessel készűlt szövetkezni, újra fölvétettek s a két említett hatalom közvetítésével a tescheni békére vezettek, a melyben minden másféle követeléséről való lemondása fejében Ausztria megkapta az Inn-negyedet. Végtelen örömmel üdvözölte Mária Terézia a béke visszatértét, a melyet enyhet adó vigaszkép fogdott közeli halála előérzetében.

A tescheni béke emlékérme. Siegl Károlytól

Magasztos elégtétellel tekinthetett vissza Mária Terézia negyven esztendei uralkodása idejére, a melynek fényével az osztrák örökös tartományok egyetlen más korszaka sem hasonlítható össze. Mikor trónra lépett, fiatal s gyönge asszonynak tartották; mily egészen máskép állotta meg helyét! Férfiúként ragadta meg az állam kormányát s erősen és ügyesen tartotta azt kezében mindvégig. Fáradhatatlanúl tevékeny volt; együtt dolgozott minisztereivel, de elhatározásait önállóan hozta. Komornák olvasták fel neki a jelentéseket és a beadványokat, a melyekre azután saját kezével írta fel nehány magvas szóval a maga eldöntését. Mint gyakorta mondá, csak annyit kért az istentől, hogy adja meg neki a képességet, hogy az államügyek megítélésében mindenkor eltalálja a helyeset. Idegen követek bámúlták válaszai szellemességét, világosságát, határozottságát. Erkölcsi nagysága, valamint fényes politikai tehetségei iránt csodálatot ébreszthet bennünk az az „utasítás”, melyet „anyai jó indúlatból utódai különös javára” vetett sajátkezűleg papírra.[26]*

Mária Terézia kézírása. eredetije a bécsi „Albertiná”-ban

Övéinek szűkebb körében a leggyöngédebb anya volt, és ama népeket is, a melyek kormánya alatt éltek, egyetlen nagy, az ő szeretetére és gondviselésére bízott családnak tekinté. Maga mintaképe levén a derék házi asszonynak, szigorúan ügyelt a jó erkölcsre udvarában, valamint más körökben. Férjén, Ferencz Istvánon, a kinek igénytelen, vidám lénye az udvar szigorú etiquett-jét először hágta át, szenvedélyes szeretettel csüngött. A sokat igérő gyermekek hosszú sorával ajándékozta meg őt. A fiak közűl a legidősebb József volt, a ki még atyja életében utódjává választatott a német császári méltóságban. Ifjabbik fia, Lipót, Toscana nagyherczege lőn, a mely ország a Habsburgok secundogeniturájává tendeltetett. Ferdinánd, a negyedszülött, az Este-ház trónörökös leányával való házassága útján megszerzé Modena herczegséget. A leányok közűl Karolina Nápoly királynéja, Mária Antoinette Francziaország királynéja lett. Mindkettejöknél boldogabb lőn nővérök, Mária Krisztina, a kinek utóbb az Augusztinusok templomában Bécsben férje, Albrecht szász-tescheni herczeg, Canova által nagyszerű síremléket emeltetett. 1765-ben ment végbe Innsbruckban Lipót főherczeg esküvője egy spanyol infansnővel. Az evvel kapcsolatos ünnepélyességek közben érte utól a császárt a halál. Épen az operából érkezve haza húnyt el szélütésben, fia, József karjaiban. Mária Terézia vigasztalhatatlan volt; soha sem tette le többé a gyászruhát.

Mária Terézia még tizenöt esztendőt élt férje halála után. Az utolsó időkben gyakorta elhagyatottnak érezé magát. Gyermekei közűl többen idegen földön éltek, és ama férfiak közűl, a kik egykor tettel és tanácscsal támogatták, egyiket a másik után szólította el a halál. Fájdalommal tapasztalta, milyen gyakran eltérők fia nézetei az övéitől, főleg a vallás dolgaiban. Megvolt ugyan az az elégtétele, hogy még érettségre látott jutni sokat ama nemes magvakból, a melyeket egykor ő maga vetett el; de érezte mégis, hogy a világ lassankint egészen mássá lőn körülette. Ő, ki előbb vidám és társaságot kedvelő volt, immár teljesen visszavonúlt minden mulatságtól; óra hosszát időzött imádkozva a Szent István székesegyház oratoriumában, vagy a kapuczinusok kriptájában férje koporsójánál. Fokozódó elhízása megnehezíté neki a szabadban való mozgást. Kivéve a himlőt, melybe 1767-ben esett, Mária Terézia ritkán volt beteg; de arra nézve senki sem ringathatta magát csalódásban, hogy évein jóval túl elöregedett. 1780 október 15-én elkészíté végrendeletét, de csak nov. 20-án öltött komolyabb alakot a betegség, a melybe kevéssel azután esett; 25-én áldozott meg; 28-án vett megható búcsút a gyermekeitől, nov. 29-én meghalt.

Elhúnyta hírére II. Frigyes porosz király ezt írta: „A császárné halála fájdalommal töltött el; e nő becsületére vált trónjának és nemzetségének; háborúskodtam vele, de soha sem voltam ellensége”. Klopstock, a „Messias” híres német költője, a következő szavakkal éneklé meg kimultát: „Aludjál békén, Te törzsed legnagyobbja, mert leginkább emberi valál! Ez voltál Te és ezt a komoly történelem, a halottak bírája, szikláiba vési. Fiad hadd lássa törekedve, küzdve, sírva, dicsvágytól szomjuhozva, el tud-e érni Téged? Frigyes hadd hajtsa le ősz fejét a jövőbe: vajjon azt fogja-e a halottak bírájának sziklafelírása jelezni róla, hogy elért Tégedet?”

De senki sem érezé mélyebben e veszteség nagyságát, mint II. József császár, a ki anyja halálával egyeduralomra jutott.

Mária Terézia trónörököse már jóval az előtt magára vonzotta a világ szemét. Hisz már – főleg a bécsiek részéről – örömzajjal üdvözölt születése legfőbb fontosságú esemény volt; mert csak ezzel biztosíttatott a Habsburg-Lotharingi ház jövője Ausztriában.

Gyermeksége viharos időbe esett; nevelése és oktatása nem épen a legjobb kezekbe volt adva. Mária Terézia minden gondosság mellett sem volt szerencsés ama férfiak kiszemelésében, a kiknek vezetésére a főherczeget bízta. A katonai szigornak, a melylyel a gyermekben korán nyilvánúló makacsságot meg igyekeztek törni, nem volt meg a remélt sikere; a helyett, hogy az önfejű, de egyszersmind jó szívű herczegben szeretetet és bizodalmat ébreszszen, az a kísérlet, hogy idegen s hozzá még korlátolt nézeteket erőszakoljanak reá, még inkább fölkelté felsőségét érező szellemének ellenmondását és megütközését. A tantervben az öreg Bartenstein, a kinek tanácsát itt a császárné kikérte, a történelemre méltán nagy figyelmet fordított; de azok a bőbeszédű munkák, a melyeket József számára a történettanítás czéljából szerkesztett, nem voltak alkalmasak lebilincselni az élénk és csapongó szellemű ifjút. A jogtudományban tanítóiúl olyan férfiak említtetnek ugyan, mint Martini és Riegger, a kik először vezették be a természetjogba s ama kor más tanaiba, de a tulajdonképeni iskola, a melyből a későbbi József császár kikerült, mégis inkább az a serkentés volt, a melyet a közélettel való érintkezésből merített.

1759 óta ismerkedett meg az alsóbb fokú közigazgatással; 1761 óta hívták meg az államtanács üléseire is, honnan a legfontosabb reformok kerültek ki s a hol József a császárné államférfiaival sokszoros érintkezésbe jutott.

A mint maga mondja, eleinte nem táplált sem szorgalmat, sem dicsvágyat ahhoz, hogy élénkebben vegyen részt a tanácskozásokban. De lassankint jövendőbeli hivatásának a tudata egyre hatalmasabban fölébredt benne s ekkor buzgón azon fáradozott, hogy önképzéssel egészítse ki ifjúkora műveltségének hézagait. Ama kor bölcseleti és politikai irodalma annál élénkebb vonzó erőt gyakorolt reá, minél nagyobb lett a visszahatás, a melyet a tudomány a közéletre gyakorolni kezdett. Mintaképekben sem lehetett hiánya II. Józsefnek olyan korban, midőn nem egy államban látszott valósúlni az a plátói eszmény, hogy a bölcsek legyenek a királyok, a királyok pedig bölcsek. De mindenek előtt bizonyára a saját anyjának ragyogó mintaképe és II. Frigyes porosz királynak csábító példája volt az, a mely dicsvágyát amaz elhatározásig hevíté, hogy jövőre csupán az államnak éljen s neki szentelje minden tehetségét.

Ez időből származik egy dolgozata „Ábrándok” („Réveries”) czímmel, melyet már teljesen eláraszt az az egyoldalú idealismus, a mely Józsefre a legtisztább szándékok mellett utóbb oly végzetessé vált. Az emlékirat két dolgot nyilvánít halaszthatatlannak. A kormány abbeli korlátlan hatalmát, hogy az állam javáért mindent megtehessen, és az ehhez megkivántató eszközök beszerzését, a melyeket József mindenekelőtt abban lát, hogy a nemesség kiváltságos állása eltöröltessék s az államadósság kamatai tetemesen leszállíttassanak. Az államhatalom – követeli József – egyezzék meg az egyes országokkal arra nézve, hogy közreműködésök vagy beleszólásuk nélkűl megtehesse javokra mindazt, a mit szükségesnek tekint; a kedvező hatások nem fognak majdan elmaradni. „Isten mentsen tőle – mondja szó szerint, – hogy a tett esküt meg akarnám szegni; de azt hiszem, oda kell iparkodnunk, hogy az egyes országokat megtérítsük s velök megértessük, mennyire hasznos lenne rájok nézve a kényuralomnak az a neme, a melyet én javaslok.”

Még jó ideig tartott, míg a fiatal főherczeg olyan helyzetbe jutott, hogy azokat az eszméket, a melyek lelkét heves forrongásba hozták, az őt környező külvilágra átvihette. 1764-ben római királylyá választatván, egy évvel később utódja lett ugyan atyjának mint német császár és társuralkodó. Ausztriában, de sem az egyik, sem a másik állásban nem kinálkozott József rohamos alkotásvágyának megfelelő tér a tevékenységre.

Mint császárnak azért nem, mert már lejárt az ideje a német birodalom olyan messzemenő reformjának, minő József előtt lebegett; de mint társuralkodónak sem, mivel Mária Terézia – épen úgy, mint előbb férjénél – ő neki is csupán korlátolt hatáskört mutatott ki. A császárné egyedül az udvartartás berendezését, a katonaság meg a pénzügyek vezetését engedte át fiának; egyebekben Józsefnek csak tanácsadó szava volt, a melyet annál ritkábban tudott érvényre emelni, mennél gyakrabban tért az el épen a legfontosabb ügyekben az édes anyja nézetétől.

A „bátran neki vágni” jelszó, melyet József a kormány vezéreszméjéül ajánlott, ép oly kevéssé volt a császárné ínyére, a ki inkább az idő érlelő hatalmától s a mérsékelt haladástól várt mindent, mint „a szellem azon kaczérsága”, a melyet fiában rosszalt s mint az a felvilágosult és felvilágosító irány, a mely éveivel egyre szigorúbbá, sőt merevebbé váló vallásos alapelveibe ütközött. Főleg felekezeti dolgokban támadt sokféle nézetkülönbség az anya és fia közt, a melyek az utóbbira olyan lehangolóan hatottak, hogy ismételten és sürgetve kérte, mentsék fel őt társ-uralkodói állásától. A házi perpatvart, ha ugyan szabad úgy neveznünk, kölcsönös gyöngéd szeretettel mindig kiegyenlítették ugyan, de az ellentétek fennmaradtak s nem ritkán zavaró hatást gyakoroltak a belső, valamint a külső politika szabályos menetére.

Lacy Móricz gróf táborszernagy. Clerck J. rajza után.

Teljesen hatástalan azonban II. József társuralkodása épen nem maradt. Legalább a részére kijelölt körben fáradhatatlan munkásságot fejtett ki. Nem csupán az udvar tartás sokféle megszorításában, hanem még inkább a had- és pénzügyek mezején tett fontos rendszabályokban jelentkezett a társuralkodó hatása. A pénzügyek vigasztalan állapotával szemben, a mi a hét-éves háború következménye volt, József azt a nemes lelkű elhatározást hozta, hogy a nagy magánvagyont, a melyet az atyjától örökölt, az államnak engedi át a közadósság apasztása czéljából. Tanítómesterétől és kedvenczétől, Lacy tábornagytól támogatva, József új hadsereg-szervezetet alkotott, melynek haszna abban állt, hogy egyszerre jelentékeny megtakarításokat, valamint a csapatok jobb fölfegyverzését és egyenruházását eredményezé. De a külső és belső politika némely egyéb kérdéseiben szintén épen a József nyomatékos szava volt az, a mely döntőleg hullott a mérlegbe úgy, hogy társuralkodásának éveit a Terézia-féle rendszerből a Josefinismushoz vezető átmeneti korszaknak mondhatni. Ez annál inkább igaz, mert a korona legtekintélyesebb tanácsadója, Kaunitz herczeg, nem ritkán az ifjú császár nézetéhez szegődött.

Eleintén úgy látszott ugyan, hogy József és az államkanczellár nem igen illenek egymáshoz. Az utóbbinak fölmentése tárgyában beadott sajátságos kérelmét (1766) mindenesetre inkább azzal lehet összeköttetésbe hozni, hogy József belépett a kormányzatba, mint azon szokásos ürügygyel, hogy egészsége meg van ingatva. De nagyon gyakran meg szokott történni, hogy két teljesen különböző ember állandó egyetértésre tud jutni, mihelyt tulajdonságaik kölcsönösen kiegészítik egymást. József és Kaunitz viszonyában szintén megerősítést nyert e tapasztalás.

Válságossá lőn Józsefre nézve az, hogy a családi boldogság áldása nem adatott meg neki. Első, forrón szeretett nejét, pármai Izabellát, korai halál ragadta el tőle. Izabellának csupán egy leánya maradt, a ki még mint gyermek, kilencz éves korában elhúnyt. József második neje Jozefa bajor herczegnő volt. Ha az első házasságban József szerelme nem hasonló hévvel viszonoztatott, az új házasságban épen az ellenkező történt, még pedig fokozottabb mértékben. Az egyedül politikai tekintetekből kötött házasság hideg és magtalan is maradt. 1767 óta másodízben özvegységre jutva, József mindvégig özvegyen élt.

A társuralkodás korába esik ama sok útazás, a melyeket József részint a belföldön, részint külországokban tett, hogy népeinek szükségeiről tájékozást szerezzen s jövendőbeli uralkodói hivatására előkészüljön. Hol az Alpesi tartományokban, hol Csehországban, hol Magyar- és Erdélyországban, hol viszont az újonnan szerzett Galicziában útazgatott. Kétszer találkozott gyűlölt, de egyszersmind csodált ellenfelével, Nagy Frigyessel: 1769-ben Neissében Sziléziában, meg 1770-ben Neustadtban Morvaországban. 1769-ben Olaszországban járt s ott a többek közt Rimában meglátogatta a conclavét, a melyből Ganganelli mint XIV. Kelemen pápa kerűlt ki. 1777-ben Francziaországba, nővére udvarába utazott, hogy személyesen megismerje ez országot, az akkori szellemi mozgalom tűzhelyét. Párisban meglátogatta a művészet, meg az ipar műhelyeit, az emberbaráti intézményeket és a nyilvános törvényszéki tárgyalásokat, megismerkedett az ottani híres államférfiakkal és írókkal s azon eltökéléssel tért haza, hogy az e férfiakkal való érintkezésben nyert eszméket majdan a saját országaiban valósítja. De látnoki pillantással előre megjósolta Francziaország jövendőbeli végzetét is. „Hosszabb ideig nem folyhatnak így tovább a dolgok – intette a franczia hatalmasokat – és a forradalom kegyetlen lesz, ha idején való építéssel nem ellensulyozzátok.”

Bármely hivalkodásnak ellensége levén, mindenkor azon egyszerű módon útazgatott, a mely megadta az alkalmat, hogy a maga szemével lásson mindent s a mely nem egy mulatságos jelenetet szerzett neki a maga, valamint a külföld országaiban. Falkenstein gróf – ez ál-névvel szokott József útazni – csakhamar monda tárgya lett, a mely kedvenczét ezer meg ezer érdekes vonással ruházta föl.

Valamint útazásaiban, szintúgy otthoni háztartásában és napi rendjében is egyszerű volt. Szép férfi volt, termetre középnél magasabb, nyílt arczczal, kidomborodó homlokkal és szemmel, a melynek színe, mint „császárszem-kék szín” lett divatossá, hajporos fürtökkel, melyek hátúl csomóban hajzacskóba voltak téve. Otthon ezrede egyenruháját, útközben pedig polgári ruhát szokott viselni. A legmélyebb ellenszenvet táplált minden udvari feszesség, minden szertartásosság iránt. Nem ismert egyéb szórakozást, mint azt, hogy esténkint kis házi hangversenyeket rendezett, a melyeken gordonkázott vagy hegedűlt. „Öltözéke – írta egyik úti kísérője (1769) – egy katonáé, ruhatára egy hadnagyé, üdülése munka, élete örökös mozgás.”

II. József trónra lépte elé a legnagyobb feszültséggel néztek. Nagy Frigyes azt mondá: „A császárné meghalt; a dolgok új rendje kezdődik”. És valóban ez történt. Szigorú következetességgel látott hozzá József, hogy a kor tanait átvigye amaz országokra, a melyeknek egyeduralkodójává tette anyja halála. E tanok alkalmazásával egyetlen egészszé akarta amaz országokat összeolvasztani s bennök az egység érzetét fölkelteni. Ezek összeműködéséből kellett volna „Ausztria összállam”-nak kikerülni.

Alapjában véve ugyanez volt Mária Teréziának is a szándéka. Ő szintén nagy, erős, hatalmas, egységes birodalmat óhajtott. De két pontban elváltak József ösvényei az anyjáétól. Igazi női tapintattal, lassan és egymás után igyekezett Mária Terézia az állami egység nagy czéljainak útját egyengetni és sokra vitte, mert az újat óvatos kímélettel tudta a fennállóba beilleszteni. Ellenben József, mintha sejthette volna, hogy neki, a ki életének csak negyvenedik évében jutott kormányra, csupán rövid idő van adatva eszményei valósítására, a reformokat olyan sietséggel indította meg, a mely minden fennállót kérdésessé tett s leírhatatlan forrongást idézett elő összes országaiban. Ehhez járúl még egy második mozzanat. Mária Terézia azzal, hogy a magyar alkotmányt érintetlenül meghagyta, a később mindig világosabban előtérbe lépő dualisztikus államformát alapította meg, míg József annak az osztrák egységes államnak az előharczosa volt, a melyben egy alkotmánynak, egy nemzetiségnek s egy törvényhozásnak kellett volna uralkodnia.

József centralista volt. Mária Terézia szintén centralizált; de legalább az alkotmány főformáit nem érinté, bármennyire igyekezett is különben a rendek jogait szűkebb mederbe szorítani. Ellenben a József-féle egységes államban nem jutott tér az egyes országok külön jogai és szabadságai számára. Ez okból elmaradtak nemcsak az osztrák tartományok szokásos hódolatai, hanem Magyarországban és Csehországban a koronázás is. Szent István koronája Bécsbe, a császári kincstárba vitetett (1785), a mi a cseh koronával és az osztrák herczegi süveggel már előbb megtörtént. Minden rendi gyűlés, kivéve az adó kivetése czéljából összehívott tartománygyűléseket, betiltatott, a rendi bizottságok eltöröltettek s teendőik az országos kormányra, ámbár rendi képviselők hozzájárúlásával, bízatott. A régi községi közigazgatási testületeket megszűntették, az igazság kiszolgáltatását jogtudó bírákra, a közigazgatást a kormány által kinevezett és a községek által fizetett előljárókra bízták. Az uralkodó rendeleteinek végrehajtására a hivatalnóksereget lényegesen szaporították s a bureaucrata rendszert nagy külső tökéletességre emelték.

A császár azt akarta, hogy Magyarországa nézve szintén ugyanaz a közigazgatás, ugyanazok a törvények és ugyanazon adók legyenek érvényesek, mint a többi osztrák tartományokban. A magyar országgyűlést össze sem hívták többé; a megyék gyűléseit, a melyekhez a kormánynak pénzért és katonáért fordúlnia kellett, csaknem az örökös tartományok gyűléseinek színvonalára sűlyesztették le. A magyar helytartótanács székhelyét Pozsonyból az ország közepébe Budára tették át s a németet nyilvánították az addig szokásos latin helyett a hivatalok és törvények államnyelvének.

Csakhogy még a József centralismusát sem szabad egészen azzal a fogalommal azonosítani, a melyet később olyan gyakran fűztek e szóhoz. József mindenek előtt egyedül arra törekedett, hogy az államügyek egyformán és egységesen vezettessenek. Ellenben a végrehajtásban az egyes országos főhatóságok elnökeinek nem csekély fokú önállóságot engedett, mert részletes szabályzatok készítéséhez nem igen volt kedve. Az 1761-ki emlékiratban a hadügyek decentralizálását oly módon ajánlotta, hogy minden tartomány maga újonczozza és tartsa fenn csapatait. És míg egyfelől az ügymenet gyorsítása czéljából mindenütt a németet tette hivatalos nyelvvé, másfelől a legsürgetőbben szót emelt az ellen, hogy Galicziát német hivatalnokokkal áraszszák el s hajlandó volt a bírákat a belföldi nemesség köréből kinevezni.

József azon emberek közé tartozott, a kiknek egész valóján egy eszme uralkodik. Ez az eszme ő neki az állam volt. A mint József önmagát az állam „kezelőjének és első szolgájának” mondotta, úgy ő, az osztrák hivatalnokállam megteremtője, minden egyes államhivatalnoktól hasonló odaadást követelt és valamint alattvalóitól az állam iránt való föltétlen engedelmességet kívánt, akképen kívánta a tisztviselőktől, hogy beleéljék magokat az államnak általa megjelölt eszméjébe s az 1783-ki úgy nevezett „pásztorlevél”-ben a tartományok főnökeinek is szívökre kötötte, hogy a köz iránt való szeretet hassa át minden tettöket.

Az ügyek összpontosítására irányúló törekvésétől József arra csábíttatta magát, hogy ismét mellőzze a pénzügyi kormányzat és politikai közigazgatás elválasztását, a melyet anyja egykor valósított; sőt összekapcsolta volna azokkal az igazságszolgáltatást is, ha végre meg nem tántorították volna e szándékában azon érvek, a melyeket ellene az államtanács felhozott. A jogszolgáltatás terén az volt Józsefnek az alapelve, hogy a törvény előtt minden alattvaló egyenlő. Csakhogy ez egyenlőséget nem csupán oly értelemben gondolta, hogy törvényei egyenlően kiterjedjenek minden rendre és osztályra, hanem úgy, hogy azok birodalma minden országára egyformán és kivétel nélkül kiterjedjenek. Ő alkotta meg az általános osztrák polgári törvénykönyvet, a melynek első része – a személyek jogáról – még 1786-ban megjelent, másik két része pedig József alatt elkészült ugyan, de azután nem nyerte meg II. Lipót szentesítését. József alkotott új büntető törvénykönyvet is, melynek enyhébb szelleme sokban módosította a Terézia-féle büntető törvény némely ridegségeit.

Józsefnek közgazdasági nézetei szorosan összefüggenek politikai alapelveivel. Sokban hasonlók valónak azok a Sonnenfels nézeteihez, a kinek számára még Mária Terézia alapította a politikai tudományok tanári székét a bécsi egyetemen. Így példáúl osztozott Sonnenfelsnek azon nézetében, hogy a népesség szaporodása üdvös hatású a nép jóllétére nézve; különösen a József-féle házassági patens s a bevándorlás istápolása az ipar és a mezőgazdasági telepedés emelésére ezen elmélet hatása alatt áll, a mely az ujonczozás szempontjaiból is megnyerte a császár tetszését. Az ipar és a kereskedelem tekintetében József még a régi merkantilista tilalmi rendszer alapján állt; a mezőgazdaságban physiokrata volt. A császári szántó, a ki, hogy megtisztelje a földmívelést, Slawikowitzban, Morvaországban egykor maga is megfogta az eke szarvát, a Quesnay alapította, a maga idejében különösen Turgot képviselte tanhoz csatlakozott, hogy a föld és a talaj tekintendő a nemzeti vagyonosság tulajdonképeni forrásának. De, mivel a termelőképesség nem a zárt birtoktestben, hanem – a mint Sonnenfels is tanította – a kisgazdaságban rejlett, mindenek előtt oda kellett igyekezni, hogy a parasztok helyzete javúljon. Ez okból József széttörte az örökös jobbágyság bilincseit, midőn eltörölte (1781 nov. 1.) azt ott, a hol még fennállt, vagyis Csehországban, Morvaországban, Krajnában, Galicziában, a Vorlandokban és Magyarországban, s helyére léptette a parasztoknak a jobbágy-patens és a büntető patens által mérsékelt függését, de a szabad költözés jogával és a földesúr bűnfenyítő hatalmának korlátozásával. Egyszersmind megadta a parasztoknak azt a jogot, hogy megfelelő pénzbeli kárpótlásért, de az uraság részére eddig tett másnemű szolgáltatások megszüntetése nélkűl, valóságos tulajdonjoggal szerezhessenek ingatlant; a túlságosan nagy parasztbirtokok feldarabolása előmozdíttatott, de más részt az örökösödési patenssel e birtokok túlságos szétforgácsolása is ellensulyoztatott.

De mindenek előtt azon különbségek eltörlésére törekedett József, a melyeket még a Mária Terézia kormánya is meghagyott a nemesi (dominicalis) és a paraszt (rusticalis) birtok között. József földadószabályozása szerint a földbirtoknak minden tekintet nélkül a tulajdonos rendi viszonyaira egyenletesen és csupán a kataszterben meghatározott terjedelemnek s jövedelemnek megfelelően kellett adóznia és a parasztok a földbirtokjövedelemből, beleszámítva az állami adót, csak harmincz százalékot fizettek.

József halála után ismét eltörölték az ő földadószabályozását; a robot megszűntetésére vonatkozó patense sem maradt érvényben. Mégis Józsefet illeti meg a jelenkor egyik szellemes nemzetgazdája szerint a dicsőség, hogy „az általános és egyenlő megadóztatás elvét Németország összes kormányai közt és a franczia forradalom előtt először ő mondotta ki, még pedig világosabban, mint ez Francziaországban vagy Németországban törvényben valaha történt”. Amaz adóreform valósításával egyidejűleg az ingatlan birtok tisztázásának és biztosításának nagyfontosságú czélját is elérték a József-féle telekkönyvek alkotásával s ezek túl is élték ama reformot, a melynek lételöket köszönik, s szilárd alapjává lettek a jogállapotoknak Ausztriában.

De József reformjai leggyökeresebben az állam és egyház viszonyát érintették. Ez a viszony még Mária Terézia alatt az állam javára módosult ugyan, mert az egyház hű leánya féltékenyen őrködött az állam jogai fölött. De alapjában véve akkor, úgy szólván, mégis csak az állam és egyház területének szabályozásáról volt szó, mi közben az állam a maga határöveit lehetőleg messze előre tolta az egyházi hatalomkörbe, hogy ódon, rég elfeledett jogokat követeljen magának vissza. Ennél sokkal kiterjedtebb volt az az eszme, a mely József egyházpolitikájának alapjáúl szolgált. Míg előbb az egyház, mint minden egyebet, az államot is a saját szellemével igyekezett áthatni és betölteni, úgy ellenkezőleg most az állam azon dolgozott, hogy mint minden egyebet, az egyházat is a maga czéljai szolgálatába vonja. Az előbbi idő mindenható egyházával természetes reactio folytán a mindenható állam helyezkedett szembe. Ugyane tüneménynyel találkozunk ugyan ama kor többi katholikus államaiban is; de sehol sem mutatott az államnak az egyházi hatalomtól való emancipatiója olyan sajátos jelleget, mint József államaiban, miért is az egész irányt jozefinismusnak szokás nevezni.

Dombormű József császár bécsi lovas szobra talapzatán: A császár mint a földmívelés ápolója. Frank Gusztávtól

József, mint minden más reformnál, egyházi rendszabályainál is részint politikai, részint közgazdasági szempontoktól vezetteté magát. Az államnak az összes vallásügyekben való főfelügyeleti jogának merev gyakorlása karöltve járt az egyház földbirtokának korlátolására irányúló intézkedésekkel. A felügyeletet illetőleg a placetum regium csak most jutott teljes hatásra. Míg eddig a püspökök hivatalukba léptükkor egyes-egyedül a pápának tettek eskűt, most József arra kötelezte őket, hogy fölszentelésök előtt letegyék az uralkodónak a hűség-esküt s engedelmességet fogadjanak az ország törvényei iránt. Míg eddig az Ausztriában levő egyházi rendek engedelmességgel tartoztak külföldön lakó főnökeiknek, most József megszüntette a közvetlen köteléket köztük és Rómában székelő rendfőnökeik közt s a klastromokat püspöki, meg fejedelmi felügyelet alá helyezte. A püspöki joghatóság alóli bármely kivétel megszűnt; az egész egyházi tekintély a püspökök kezébe tétetett le.

József közgazdasági alapelveivel függött össze, hogy a püspököknek megadatott a hatalom, hogy bizonyos rokonsági fokokban a házasságkötéshez a dispensatiót megadják, s így azon összegek, a melyeket különben Rómába kellett azokért küldeni, az országban maradjanak. Közgazdasági okok bírták Józsefet arra is, hogy a sok kolostor számát egy harmaddal leszállítsa, midőn megszűntette mindazokat, a melyek csupán contemplativ életet folytattat és egyedül azokat tartotta fenn, a melyek az ifjúság oktatásával, betegápolással s más effélével váltak hasznosakká az államra nézve. A lefoglalt zárdajószágok árából alapítá József a vallás-alapot, a mely iskolák és szegényügyi intézetek, de különösen új lelkészségek állítására volt fordítandó. A lelkipásztorkodás rendezése körül József elévülhetetlen érdemeket szerzett. A vallásalap segélyével továbbá lehetségessé vált a császárnak új püspökségeket állítani s megfelelően javadalmazni. A már meglevő püspökségeket czélszerűen kikerekítette; ama kerületeket, a melyek még külföldi püspökségek alatt állottak, ezektől elkülöníté s a határos osztrák egyházmegyékbe osztotta be. Végül, hogy a papságot ne csupán az ő felfogása szerinti jó lelkészekké, hanem jó állampolgárokká is nevelje, kiképzésöket, a mely addig a püspökök kezébe volt letéve, József az állam felügyelete alá helyezte. A növendékpapoknak megtiltotta a Rómában levő collegium germanicum látogatását. A püspöki székhelyeken és a kolostorokban levő egyházi magán nevelő intézeteket megszűnteknek nyilvánította s helyökbe az egyes tartományok fővárosaiban államilag vezetett, úgy nevezett fő-seminariumokat, papnöveldéket állított, a melyekbe Rautenstrauch braunaui apátnak 1776 óta a hittudományi karban Bécsben alkalmazott tanterve némi módosítással bevitetett. Kiváltképen közgazdasági okokból követelte József, mint fentebb már említettük, a házassági törvényhozást is kizárólag önmagának és pedig ama patensben, a mely a házasságot magát polgári szerződésnek nyilvánítá, miért is az e szerződésből pöröket szintén a világi törvényszékekhez útasította s a házasságkötés könnyítése czéljából a házassági akadályokat – ellentétben a canoni joggal – csekélyebb számú esetekre korlátolta. Az államnak a József alkotta reformok által egész a végtelenig felhalmozódott egyházi ügyei elintézésére az egyházi udvari bizottság és minden egyes országos kormány kebelében különös egyházi bizottság szerveztetett.

József rendűletlenűl ragaszkodott a maga egyházi reformjaihoz; még azon látogatással sem hagyta magát más útra tereltetni, a melyet VI. Pius pápa Bécsben tett. Ellenben az a látogatás, melylyel ezt József Rómában viszonyozta, legalább azt eredményezte, hogy a császár elejté az erőszakos szakítás gondolatát, melyet a lombardiai püspökségek betöltése körűl támadt viszály ébresztett benne, s hogy ez időtől fogva az egyházi reformban némi szünet állott be.

A mint József államának a katholikus egyházhoz való viszonyát tökéletesen új alapra fektette, úgy követelte a maga részére azon jogot is, hogy a többi felekezetek viszonyát szintén az állam érdekében rendezze. Egy régibb idő nézeteiben növekedve s nagy mértékben egyháziasan érezve, Mária Terézia a más hitűek iránt még ugyanazt a szigort gyakorolta, mint elődei. Ismételve kényszerített protestáns családokat, hogy elhagyják hazájokat s idegen földre – Magyarországba vagy Erdélybe – vonúljanak. A különböző tartományokban külön vallásbizottságok őrkődtek a vallás tisztaságára. A zsidók iránt szintén nagy mértékben táplált ellenszenvet Mária Terézia. Csak 1774 óta szűntették meg József hatása alatt a protestánsok erőszakos térítgetését. De általában addig, míg anyja élt, József nem birt a nem katholikusok iránti türelmességre irányúló eszméivel fölűlkerekedni. Csak Mária Terézia halála után indítá meg József a rég előkészített munkát. Megszüntette a vallásbizottságokat s kiadta (1781) a türelmi patenst, a mely az ágostai és helvét hitvallás híveinek, valamint a nem-egyesűlt görögöknek megadta a „magán vallásgyakorlat” jogát, vagyis istentiszteletöknek – habár nem nyilvánosan való – gyakorlását, saját imaházak építését – de tornyok és harangok, valamint közvetlenűl az utczáról való bejárás nélkűl – s polgári tekintetben egyenlő jogúakká tette őket a katholikusokkal. Ezzel összefüggésben az ágostai felekezet consistoriuma, mely a westfali béke óta Teschenben székelt, bővített hatáskörrel Bécsbe helyeztetett át s ugyanott a helvét hitvallásúak consistoriuma is megalakíttatott, de, mint amaz, állami felügyelet alatt. A türelmi patens érvénye kiterjedt az összes országokra Magyarország kivételével, melynek részére az ottani protestánsok máskép alakúlt állásának megfelelően külön patens bocsáttatott ki. A zsidók nehéz sorsát szintén több tekintetben enyhíté az emberbarát császár, valamint később, hogy az újonnan szerzett Galicziát minél inkább emelje, megengedte a mennonitáknak és a herrnhutiaknak az ott való letelepedést. Ellenben nagy szigorral lépett föl új szekták képződése ellen, minő példáúl az úgy nevezett cseh deistáké volt.

Tökéletesen téves lenne az említett egyházi reformokat, valamint abbeli törekvéseit, hogy az egyházi visszaéléseket megszüntesse, vallástalanságra vagy közönyösségre vezetni vissza, mint ez gyakran megtörtént. József nem volt szabad gondolkodó, mint II. Frigyes; kora nagy bölcseleti kérdései őt kevésbbé metaphysikai mozzanataikban, mint inkább az állami életre vonatkozó következményeikben foglalkoztatták. József épen úgy, mint anyja ragaszkodott a katholiczizmushoz, mint „uralkodó” valláshoz s bizonyára komolyan vette, midőn alkalmilag akként nyilatkozott, hogy oda adná mindenét, a mije csak van, ha államainak összes protestáns lakói a katholikus hitre térnének át. Különben is a hit egysége a legjobban illett volna az ő államegységi törekvéseihez. De, mivel ez immár elérhetetlen volt, ebből reá nézve önkényt folyt az a következtetés, hogy a vallás legalább a polgári életben ne okozzon különbséget. Ehhez járúltak a közgazdasági meg politikai érdekek, a melyek Józsefnek a protestánsok irányában való és elődeiétől teljesen elütő magatartását meghatározták. József mindenek előtt azt óhajtotta, hogy a protestánsokat, a kik egy akkor még el nem feledett időszakban az ellenzék lelkét képezték az államban, jó és elégedett alattvalókká tegye; egyszersmind idegen protestánsokat remélt országaiba vonzani, hogy szorgalmukkal hasznosakká váljanak a földművelésre és az iparra.

De habár első sorban afféle tekintetek voltak is, a melyek Józsefnek a protestánsok iránti magatartásában zsinórmértékül szolgáltak, ez esetben is a kor ama humanus irányát szolgálta, a melyhez fentartás nélkül csatlakozott. József néha keménynek is mutatkozott. De ez a keménység nem szivéből folyt, hanem azon vakbuzgalomból, a mely a saját szavai szerint az állam java iránt áthatotta; annak a philanthropiának a következménye volt, mely az embereket a saját akaratuk ellenére is boldogokká kivárja tenni. A humanitas ez eszméje árasztja el József egész valóját és tevékenységét. A legnemesebb irányú alkotások, minők a süketnémák intézete, meg a közkórház Bécsben, szegény- és árvaházak, zálogházak s más ilyen intézetek tesznek még ma is tanúságot a császár emberbaráti érzelmeiről. Ő volt egyszersmind az első, a ki érdemes katonáknak hadastyáni pótlékot, kiszolgált köztisztviselőknek nyugdíjat s elhunytuk alkalmával visszamaradt családjoknak ellátási járúlékot biztosított.

Mint minden más ügyben, úgy azon rendelkezésekben is, a melyeket József a közoktatás terén tett, első sorban az állam szükségeire való tekintet vezette. Ez okból atyai gondoskodását kiváltképen az olyan jelenségeknek szentelte, a melyektől közvetlen, kézzel fogható hasznot igért magának az állam boldogúlására. Épen úgy, mint anyja, ő is előmozdította tehát a népiskolaügyet, midőn az iskolakényszert szigorúbbá tette, a tanpénzt behozta s a tanítást világi felügyelők ellenőrzése alá helyezte; míg ellenben azon felfogásban, hogy a magasabb műveltség egyedűl a vagyonosabbakat és a kiválasztott tehetségeket illetheti, az egyetemek számát háromra – Bécsben, Prágában és Lembergben, melyet maga alapított – korlátolta, a csupán a kiváltságos osztályok gyermekei részére hozzáférhető külön intézeteket pedig, mint példáúl a Terézia-lovagakadémiát, eltörölte.

A türelmi patens emlékérme. Siegl Károlytól

Valamint hosszú idő óta ő maga volt házában az első, a ki folyékonyan irt és beszélt németűl, akként a legnagyobb figyelmet fordította arra is, hogy a németet, mint hivatalos nyelvet s a hadsereg nyelvét a felső és alsó iskolákban a növendékek elsajátítsák. Különösen a legtöbb egyetemi szakban a német lett a tanítás nyelve.

Az egyetemeket József merőben állami intézeteknek nézte s a lembergi egyetem alapításához nem is kérte ki a pápa jóváhagyását, a mi addig katholikus államban soha még nem történt. Épen úgy eltörölte a szeplőtlen fogantatásra teendő esküt, valamint az egyetemek önálló joghatóságát. Az egyetemi tanúlmányok czéljáúl a „nemzeti nevelés”-t tűzte ki, a mi alatt hasznavehető és osztrák hazafias szellemtől áthatott tisztviselők képzését értette. Alapos katona-orvosok nevelésére a „Josefinum”-nak nevezett orvos-sebészi katonai akadémiát alapította Bécsben s az intézet részére testvére közvetítésével Florenczből viasz praeparatumokat hozatott. Ezzel, valamint füvészkert és boncztani múzeum alkotásával, továbbá a nyilvános közkórházakkal kapcsolatban berendezett klinikákkal az orvosi kar virágzását mozdította elő, a melyet már anyja előkészített.

De, midőn ekkép a „kenyérstudium” lett a fődologgá, teljesen megfeledkeztek arról, hogy az emberi szellemnek ama földi táplálékon kivűl még egyébre is szüksége van s szabad fejlődést kivánó ösztöne még akkor is ellenáll annak, hogy egyoldalú, tisztán a gyakorlatiasra irányúló tartalmú műveltséget erőszakoljanak reá, ha az, mint ez esetben valóban történt, a kor uralkodó alapelveinek megfelel is.

Ismételve felszólaltak már azon ép oly félszeg, mint nagyon elterjedt nézet ellen, mintha a szellemi élet Ausztriában az egész XVIII. század folyamán khinai fallal lett volna a többi Európától elválasztva. Ellenkezőleg, mióta a censura kivétetett a jezsuiták kezéből, a külföldi, főleg a német meg a franczia irodalom termékei többnyire akadálytalanúl jutottak be Ausztriába és ott fogékony talajra találtak. Gellert és Klopstock, Lessing és Wieland már akkor az osztrákoknál is ünnepelt nevek voltak s a német költői munkáknak. Trattner-féle utánnyomásait nagyban olvasgatták. Egyesületek és folyóiratok keletkeztek, a melyek a német nyelvnek az idegen szavaktól való megtisztítását, a tudomány és a művészet fölélesztését tűzték ki feladatúl. Ugyanazon Jézus-társaságból, a mely addig a német nyelv ellenségnek mutatkozott, támadtak az első osztrák költők, míg más felől a szabadkőmíves rend emberbaráti és deista alapelveivel szintén behatolt Ausztriába.

Mindezek után azt lehetne hinnünk, hogy a császár, midőn hozzá „fogott a nagy feladathoz, hogy örökös tartományai lakosságát, valamint a lelkiismereti kényszertől, akképen a szellemi életre nehezedő bilincsektől is megszabadítsa a censura korlátolásával és a könyvkereskedés szabaddá tételével, mindehhez kellően előkészített talajra talált. Ez azonban csak részben volt így. A császár azt remélte, hogy a sajtó fölszabadításával ösztönt ad a tudományos életnek s az írókban a szellemi munkatársak egész hadát nyeri a felvilágosodás nagy munkájához. De csakhamar kitűnt, hogy azok az új nézetek, a melyeket József diadalra akart segíteni, csupán a felsőbb osztályoknál – kiváltképen inkább franczia műveltségök miatt – találtak készséges befogadást, míg a nép nagy tömege, a mely századokon át néma volt, sem a kellő szellemi érettséggel, sem a kor nagy kérdései iránti értelemmel nem birt.

II. József császár. L' Allemand Zsigmondtól

A nagy tömeg Ausztriában a császár értékes adományát a gyermek naivságával fogadta, ki nem igen tudja, mit kezdjen az ajándékba kapott játékszerrel. A censura-törvény legelső következménye az volt, hogy számtalan és hihetetlenűl sekélyes röpirat keletkezett, a melyek mindent, még a legszentebbet is a sárba czibálták le, a melyből mérges gombaképen nőttek ki magok is. Más felől a censura új kezelése csak a József által általában óhajtott és előmozdított irodalmi irányt támogatta, a melynek szóvivőjéül legkülönösebben Sonnenfels tekintendő s a melynek költői kifejezése Blumauer Aeneise volt, míg politikai kérdések fejtegetése még most is sokféle korlátolásnak volt alávetve.

Egyébiránt minden gyakorlatias józanság mellett, a mely máskülönben jellemzé a császárt, mégis ő volt az, ki a várpalota melletti színházat udvari és nemzeti színházzá emelte s nem kevésbbé sok ösztönzést köszön neki a művészet, a melyet szabad óráiban maga gyakorolt s a melyet épen akkor Haydn és Mozart halhatatlan hírnévre juttatott Ausztriában.

József nem csupán azon fáradozott, hogy Ausztriát bent egyesítse és szilárdítsa, hanem egyszersmind azon is, hogy azt a külföld előtt is élesen körülhatárolt egésznek tüntesse föl. Nem olyan valószínűtlen tehát, hogy, mint állítják; már Józsefben megvolt az a szándék, hogy összes államait egyetlen közigazgatási egészszé – úgy nevezett monarchiává – foglalja össze s Ausztria örökös császárja czímét fölvegye. Toscana bekebelezésének eszméje szintén ezzel áll kapcsolatban. Épen azoknak a kötelékeknek a fokozódó lazúlása, a melyek Ausztriát és a német birodalmat egymással összefűzték, bírhatta Józsefet az efféle tervezgetésekre.

József trónra lépte a német birodalomban szintén nagy várakozásokat ébresztett. Meleg rokonszenvvel üdvözölték, mint a szemtanú Göthe irja, a szép ifjút római királylyá való koronázásakor. Klopstock neki ajánlotta a „Hermannschlach”-ot, Herder pedig felhívta őt, „a kilenczvenkilencz fejedelem fejét”, hogy adja meg a népnek, a mire szomjazik: a német hazát egy és ugyanazon törvénynyel, egy nyelvvel és becsületes vallással, hogy ekképen befejezze azt, a mit Frigyes látott ugyan, de meg nem valósított. József csakugyan kísérletet tőn, hogy legalább a birodalmi kormányzat legfőbb közegeit felrázza dermedtségökből. De nagyon hamar visszariadt a kamarai törvényszéknek, meg a birodalmi udvari tanácsnak torony magasságú okmányhalmazaitól. A fődolog azonban az volt, hogy a birodalom kapcsolata II. Frigyesnek Ausztria iránti ellenségessége s az új állás következtében, a melyet Poroszországnak adott volt, széthullott s nem lehetett előre látni, hogy a birodalom föderatív intézményei minő irányban fognak jövőre tovább fejlődni. Szilézia elvesztésével ugyanis Ausztria hatalomra és tekintélyre nézve igen sokat vesztett nem csupán Európában, de kivált a német birodalomban, míg ellenben Poroszország tekintélyét és jelentőségét ama tartomány megszerzése igen lényegesen gyarapította. E veszteséget valami módon – akár a nyugaton, akár a keleten – kiegyenlíteni, Poroszországot elszigetelni s befolyását gátak közé szorítani: volt II. József külügyi politikájának a sarkpontja. Már Mária Terézia megkísérlé újra szilárdítani háza állását a birodalomban. Visszatért őse, II. Ferdinánd politikájához, midőn a legfőbb német egyházi állásokat lassankint a maga házának igyekezett megszerezni. Sikerült ez már neki Kölnben és Münsterben, hol fia Miksa, a jövendőbeli Hoch- und Deutschmeister (a német lovagrend feje) coadjutorrá választatott, míg a főherczeg maga sok kilátással alkudozott a hildesheimi örökösödés tárgyában. Továbbá a toscanai nagyherczeg fiairól is híresztelték, hogy majdan német püspöki székeket lesznek hivatva elfoglalni. Ezenkivül azonban II. József anyja halála után Belgiumnak Bajorországért való becserélése tervét újra fölvette, mely alkalommal Salzburgot és Berchtesgadent szintén megszerezni remélte. Csakhogy ilyen jól kikerekített hatalmat szerezni, a mely Ausztriának újra biztosította volna a túlsulyt Németországban, a császár csupán úgy remélhette, ha sikerül neki Poroszország bizton várható ellenkezésével szemben ama két állam támogatását megnyerni, a melyek ellenszenvén a bajor terv nem rég meghiúsúlt volt.

Mennél kétségesebbnek mutatkozott az idő folyamán a franczia-osztrák szövetség használhatósága, annál inkább igyekezett József Oroszországgal szövetséget létesíteni. Ez annál szükségesebb volt, mert az egyetlen eszköznek látszott arra, hogy lazítsa Poroszország és Oroszország közt a kapcsot, a melylyel szemben Ausztria tehetetlennek érezte magát. A bizalmas egyetértés útját Oroszország irányában még Mária Terézia életében (1780 június) egyengette József találkozója Katalinnal Mohilevben. További tárgyalások József és Katalin közt oly szerződésre vezettek, a mely, – hogy túltegyék magokat a nehézségeken, melyek abból származtak, hogy az orosz czárnő egyenrangúságot követelt a német császárral, – levélalakba öntetett s a legközelebbi évtized sorsának gordiusi csomójává bonyolódott. A titokban tartott szerződés kölcsönös támogatást és a viszonosság alapelve szerint egyforma kárpótlást ígért, ha az előbbi békekötések végrehajtása miatt háború keletkeznék a portával, vagy ha ilyen háború közben a két szerződő hatalom egyikét valamely harmadik állam megtámadná.

Egy vizsgáló pillantás e szerződés tartalmára megmondja ugyan, hogy az sokkal kevésbbé felelt meg a József, mint inkább a Katalin szándékainak. Azon határozott ígéret fejében, hogy a czárnőt egy török háborúban segíteni fogja, a császár csupán azt a – mindenesetre nagyon bizonytalan ígéretet kapta, hogy a saját törekvései orosz részről elő fognak mozdíttatni. Ezek első sorban Németországra irányúltak; a portával való háború e pillanatban inkább Katalinnak, mint Józsefnek állt érdekében és szándékában. József szintén táplált ugyan keleti terveket, csakhogy a későbbi jövőben óhajtá azokat megérleltetni, míg Katalin már nyomban hozzá látott, hogy a szerződés gyümölcseit élvezze.

Katalin a Krímben kitört zavargásokat okúl használta, hogy azon esetre, ha a portával háborúra s e hatalom megsemmisítésére kerülne a dolog, két birodalom alkotását hozza javaslatba: egy görög császárságot Konstantinápolyban unokája Konstantin számára és egy dák birodalmat, a mely szintén egy görög ó-hitű uralkodó alatt Moldvát, Oláhországot és Besszarábiát ölelje föl. József látszólag elfogadta a tervet, de kárpótlásúl Chozimon kivűl Kis-Oláhországot, Belgrádot, Orsovát és Viddint, valamint a velenczei tengermelléket kivánta, míg ellenben Velencze Moreán és az Archipelaguson kapott volna kárpótlást. De e mellett mégis kifejezést adott az aggodalmaknak, a melyek ilyen messzire tekintő vállalat ellen támadtak s kifejezte azon óhaját, hogy a valósítás elnapoltassék. Midőn pedig Katalin saját kezére indította meg a dolgot s Krim félszigetét hatalmába kerítette, ezt József arra használta, hogy ellenszolgálatképen a készségért, a melylyel a czárnő követeléseit a portánál támogatta, kikérje Oroszország segélyét a bajor cseretervhez.

[27]

II. József kézirásának hasonmása. A bécsi cs. és kir. állami levéltárban levő eredeti után.

Azon hitben, hogy bírja Francziaország és Oroszország helyeslését, József a kitűzött czélt annál inkább elérhetni vélte, mert Károly Tivadar választó, a ki mint idegen nem érzé magát Bajorországban otthonosnak, nem látszott vonakodni attól, hogy kedvező csere útján szabadúljon ez országtól. Ekkor azonban maga a császár volt az, a ki az ügyet azzal bonyolítá össze, hogy azon pillanatban, midőn Belgium átengedése tárgyában alkudozott, a „barrière” eltörlésével és a Schelde-zár erőszakos megszűntetésére írányúló kísérletével, a mely eddig a belga kereskedelem életerét csakugyan megkötötte, Hollandiával olyan viszályt támasztott, a mely nyílt háborúval fenyegetett. József e viszályban elfogadta ugyan Francziaország felajánlott közvetítését s felhasználta ezt az esetet, hogy a Hollandiával való megbékélésért, a melyet Francziaország óhajtott, ez utóbbi támogatását kösse ki a belga-bajor cserénél. De József terveivel szemben csakhamar olyan ellenállás támadt, a mely egyszersmind magában rejté a csiráját Németország későbbi, két táborra való oszlásának.

II. Frigyes porosz király, a ki öreg napjaira minden irányban túlszárnyalva látta magát II. József politikája által s azon ellenséges szövetség visszaállításától tartott, a mely egykor a hét esztendős háború kitörését előidézte, egyelőre Hannoverával meg Szászországgal olyan megállapodásra lépett, a mely utóbb Németország kisebb egyházi és világi fejedelmeinek csatlakozásával az úgy nevezett „fejedelmek szövetségévé” (1785) bővült ki, s a mely arra kényszeríté a császárt, hogy a cseretervről letegyen és követeléseiről a Hollandiával kötött békében lemondjon.

A fejedelmek szövetsége II. Frigyessel sírba szállott ugyan, sőt a király halála a császárban a Poroszországgal való állandó kiengesztelődés gondolatát ébreszté föl, kivált mivel Oroszország buzgósága a bajor csereterv iránt szertelenül csekélynek bizonyúlt. Kaunitzhoz intézett egyik emlékiratában (1786) József ebbeli nézeteit következőkben foglalá össze „Ha – úgymond – Ausztria és Poroszország őszintén szövetkeznek és egymással egyetértőleg járnak el, nincs többé mit félniök sem valamely egyes hatalomtól, sem többek szövetkezésétől; ők lesznek a döntő birók nem csupán Németországban, hanem egész Európában. Az összes hatalmak keresni fogják barátságukat; nekik ellenben semmi más hatalomét nem kelled keresniök. Az általános béke csupán ő tőlök fog függeni. Nem lehet szövetség, a melynek szilárdabb alapja és egyszerűbb föltételei volnának, mint ennek.” De a Poroszországgal való megegyezés terve csak szappanbuborék volt, a melyet nyomban szétpattantottak azok az aggodalmak, a melyeket Kaunitz felhozott. A régi ellentétek kiegyenlítetlenül fennállottak tovább is. Míg Poroszország továbbra is tetszelgett magának a birodalombeli osztrák hatás elleni antagonismussal, a mi főleg Dalbergnek mainzi és wormsi coadjutorrá való választásakor tűnt ki, addig Józsefre nézve ezután is az Oroszországgal való szövetség volt a politikai vezérelv, mely mellett azonban mindenesetre fölmerült az a kérdés is, mi áll inkább érdekében Ausztriának: az-e, hogy Oroszországnak Törökország elleni szándékait hátráltassa, vagy pedig az, hogy azokat előmozdítsa?

József most is a béke fenntartását óhajtá. Nem szabódott volna Oroszországnak Törökország rovására való mérsékelt terjeszkedése ellen, a menynyiben ebből Ausztriára szintén megfelelő nyereség háramlott volna; de a törökök uraivá sem szándékozott tenni az oroszokat. Midőn tehát a porta és Oroszország közt fölmerült új bonyodalmak alkalmából – habár bensőleg vonakodva – eleget tőn Katalin meghívásának s Chersonban találkozott vele, szavát a béke érdekében igyekezett érvényesíteni. De csakhamar kitűnt, hogy a béke többé nem József és szövetségese, a czárnő tetszésétől függ. A porta hadat üzent Oroszországnak, még pedig azon pillanatban, midőn a nyugoti láthatáron szintén terhes felhők tornyosúltak a császár felett. Épen Chersonban vette József ama zavargások hírét, a melyek Belgiumban kitörtek.

József reformjai olyan mélyre ható és felforgató természetűek voltak, annyi sok személyes érdeket, olyan sok elavúlt régi jogot érintettek, hogy az általok sújtottak ellenmondásának szükségképen kitörésre kellett jutnia. A császár ellenfeleinek száma minden lépéssel szaporodott, a melylyel reformjai útján előre haladt, még pedig úgy, hogy végül, ámbár minden egyes újítás tetszésre talált ebben, vagy amabban a körben, csaknem az egész birodalom egyesült a panaszban és az ellenállásban.

Ez azonban sehol sem történt oly annyira, mint azokban az országokban, a melyek mindenben messze menő önkormányzatnak örvendettek, s melynek birtokában őket a császár reformjai most komolyan fenyegették. Különösen Magyarországban, hol az egész régi alkotmányszervezet még fennállott, jutottak elvi összeütközésbe József császárnak az államról s a souverainitásról táplált eszméi az összes nemesség érdekeivel, mely nemesség régi elvjogaihoz, főleg az adómentességhez ragaszkodott. Még komolyabbakká alakúltak a viszonyok Belgiumban. Míg Magyarországban az ellenállás inkább a császár politikai eszméi ellen irányúlt, Belgiumban főleg a vallási reformok tüzelték fel a nép ellenkezését, és míg Magyarországban a mozgalom a fő- és az alsó nemességtől indúlt ki, Belgiumban mindenekelőtt a harmadik rend volt az, a mely az ország magna chartájának – az úgy nevezett joyeuse entrée-nek – védelmére kelt. A kolostorok megszűntetése és a fő papnövelde alapítása Louvainban, valamint a kísérlet, hogy az egyetemes polgári közigazgatás és igazságszolgáltatás átalakíttassék, elégedetlenségre, zavargásokra és végül zendülésre adtak alkalmat, a mely az alsóbb papság által szítva, a szomszéd hatalmak (Poroszország és Hollandia) által támogatva, Van der Noot és Vonck ügyvédektől vezetve, Van der Mersch által katonailag szervezve, egyre nagyobb mérveket öltött s mely, minthogy József fegyverhatalommal leverni nem bírta, Belgium teljes elszakadására vezetett.

Ilyen körülmények közt igazán végzetes volt, hogy József a porta és Oroszország közti háborúban nem csupán az 1781-ki szövetségnek megfelelően, segélysereggel vett részt, hanem jobbnak tartotta Ausztriát önálló hatalomképen léptetni föl s a saját részéről is hadat üzenni a törököknek. József személyesen a harcztérre ment Magyarország déli részeibe, hol bátran és elszántan megosztotta katonáival a háború minden fáradalmát. De a Lacy által vezetett első hadjáratot (1788) balszerencse sújtotta. Coburg Józiás herczeg a balszárnyon Chozim bevétele után megszállotta ugyan a dunai fejedelemségek egy részét, a jobb szárnyon pedig Vukassovich egész Czettinyéig kalandozott. Ellenben a fősereg kiterjedt Gordonban forgácsoltatott szét; a helyett, hogy Belgrád óhajtott ostromához lehetett volna fogni, a hadi tanács ellenkező véleménye a császárt a határ védelmére korlátolta. De még a határt sem tudták megoltalmazni; bűntetlenűl rontottak be a törökök a bánsági megyékbe. József testileg megtörve s rendkívül elkedvetlenítve, végre ott hagyta a harcztért, de előbb nem, míg a törökök vissza nem vonúltak s míg a tábori hagymáz, mely a csapatok közt uralgott, ő rá is el nem ragadt. Ily körülmények közt József a béke visszaállítását óhajtá; de Kaunitz arra sarkalta, hogy folytassa a háborút s újítsa meg Oroszországgal a szövetséget, a mely 1789-ben csakugyan további nyolcz esztendőre kiterjesztetett.

A második hadjáratban (1789) József személyesen nem vett többé részt. Nyughatatlan szellemének folytonos és romboló tevékenysége végre tönkretette különben sem valami nagyon erős testét. Ápril havában vérhányás állott be nála. József utóbb ismét annyira jobban lett ugyan, hogy szobájából kijárhatott s májusban átköltözhetett kedves Laxenburgjába, a hol a pompás gesztenyefák alatt ülve, a balzsamos nyári levegőt szívta beteg mellébe. Őszszel visszatért a bécsi császári várpalotába, a melyből aztán élve el sem távozott többé. Bajának fokozódása daczára betegágyából is folytonos figyelemmel kísérte az események folyását a harczterén, a hol akkor Coburg Suvarovval egyesűlve Foksanynál, a Rimnik partján fényes diadalt aratott, míg a császár főseregének vezényletét az öreg Laudon vette át. Belgrádnak Laudon által való bevétele volt az utolsó fénysugár, a mely József zivataros életének estéjét megvilágítá.

Máskülönben minden egyéb össze látszott esküdni a szerencsétlen császár ellen. A svéd király megtámadta az oroszokat. József és a czárnő ellen Poroszország s a tengeri hatalmak közt szövetség alakúlt oly czélból, hogy a hadakozó feleket az előreláthatólag teendő hódítások állandó megtartásában megakadályozza. II. Frigyes Vilmos minisztere, Herzberg, még a lengyelekkel is érintkezésbe lépett s az úgy nevezett lengyel hazafias pártban fölébreszté Galiczia visszaszerzésének reményét. „És ebben a helyzetben – írta akkor Kaunitz Mercynek – egy felől olyan szövetségesünk (Oroszország) van, a ki már most kettős háborúba (Törökországgal és Svédországgal) bonyolódott; más felől van olyan szövetségesünk, a ki oda jutott, hogy miniszteriumának még merészelnie sem szabad a mi szövetségünk nevét hangosan kiejteni a nemzetgyűlésben.” Mert ekkor már hatalmasan és fenyegetve emelte föl fejét a franczia forradalom s eszméinek első csiráit a zivatar már átsodorta a szomszédos Belgiumba.

Laudon Ernő Gedeon báró. L' Allemand Zsigmondtól

Mindenek előtt azonban az Ausztria és Poroszország közötti régi ellentéten szenvedett József keleti politikája hajótörést, sőt e hatalom ellenséges magaviselete egyszersmind Magyarországban és Belgiumban is észrevehető volt. A lázadás Belgiumban egyre tartott, s mint Belgium, úgy Magyarország is elszakadással fenyegette a császárt. Magyarországon már felszólították az országbírót, hogy – mivel nádor nincs, – ő hívjon össze az uralkodó közremüködése és előzetes tudomása nélkül országgyűlést. De Galicziában, Csehországban, Tirolban, sőt Ausztriában magában is elégedetlenség uralkodott.

E válságos pillanatban a császár más útra tért; belső és külső politikájának megváltoztatására szánta el magát. 1789 november 20. és 25-én visszavonta mindazokat a rendeleteket, a melyeket Belgium részére kibocsátott s megigézte, hogy a „joyeuse entrée”-t ismét érvénybe helyezi vissza. Ezenkívül általános amnesztiát engedélyezett. De már késő volt. Az engedményeket csak a kormány félelme és gyöngesége jelének magyarázták. A tengeri hatalmak és Poroszország elvállalták a rendi alkotmány biztosítását. A tartományok képviselői Brüsszelben összegyűltek s „egyesült belga államok”-ká alakultak meg. A sauverain congressus vette át az ország kormányzatát.

Hogy a Magyarországban támadt nyugtalanságot lecsillapítsa, József 1790 január 30-án visszavonta az utóbbi tíz év folyamán kiadott rendeletek legtöbbjét s jogszerűen fennállóknak ismerte el a közigazgatás azon formáit, a melyeket trónraléptekor talált. Beleegyezett a régi kormányzat visszaállításába. Megígérte, hogy kiadja a koronát. Csupán a plébániák rendezésére, a vallási türelemre s a jobbágyok szabad költözködésére vonatkozó rendeleteit tartotta fenn: „Szívemből kívánom, – így hangzottak a híres császári elhatározás végszavai, – hogy Magyarország annyit nyerjen boldogság és jó rend tekintetében, mint a mennyit rendeleteimmel én neki minden tekintetben szerezni akartam.”

A belső viszonyok okozta gondokhoz járúltak a komor kilátások a birodalom külső állapotát illetőleg. Béke minden áron, ez volt a megbízás, a melyet József államkanczellárjának adott. Vissza akart adni minden hódítást, melyet délkeleten tett, hogy azután ama Poroszország ellen irányozza fegyverét, a mely minden tervezgetését meghiúsítá, a mely minden ellenfelével összeköttetésben állt.

De életének föveny-órája már lejárt. József mindenkor magános magasságban állott, csak kevés férfiútól körülvéve, minő példáúl Lacy volt, a ki különös mértékben élvezte bizodalmát, vagy Anton kabineti titkár, a ki a levelezését végezte. Öcscse, Lipót, és hugai, a kikkel élénken levelezett, idegen földön éltek és nem osztoztak nézeteiben. Még Kaunitz is távol tartotta magát tőle, minthogy már évek óta óvakodott a betegekkel való érintkezéstől. Csupán unokaöcscse, Ferencz, időzött közelében; ezt Florenczből hivatta Bécsbe, hogy maga ellenőrizze nevelését. Máskülönben az utolsó években kiváltképen öt nemes hölgy, Clary, Kinsky, Liechtenstein Leopoldin és Eleonóra herczegnők, valamint Kaunitz grófné voltak azok, kiknek élénkítő társaságában üdülést szokott keresni az államügyek fáradalmai után. Végtelenül kellemes volt a császárra az érintkezés unokaöcscse Ferencz szeretetre méltó, szerény hitvesével, Erzsébet württembergi herczegnővel. Annál kinosabban érintette őt Erzsébet korai, hirtelen halála. Két nappal később – 1790 február 20-án – rövid haláltusa után ő maga is elhúnyt magánosan és elhagyatva, a mint élt. Halálánál csak a gyóntató atya meg az orvos, Ferencz főherczeg és három hű embere: Lacy, Rosenberg és Dietrichstein voltak jelen. De még egy más alak is gyászolva borúlt a császár halottas ágyára, az állam eszméje, ama fenkölt ara, a mely minden más boldogság hiányát pótolta neki, a melynek teljesen neki szentelte magát s a melyet még megpróbáltatásokban gazdag élete végóráiban is, a mint mondá, egész erkölcsi és testi erejével szolgált a nélkűl, hogy ama következményekkel törődött volna, a melyek ebből a saját életére származtak. Utolsó gondolatai is hazájával foglalkoztak, a melyet egy búcsúlevélben Kaunitz gondoskodásába ajánlott.

József, mint a hálás unokaöcscse, Ferencz császár által emelt emléken levő szép felirat mondja, nem sokáig, de egészen a közjónak élt. Az az idő, midőn egy maga uralkodott, csupán tíz esztendőre terjed, de ez évek Ausztria történetének tartalomban és következményben leggazdagabb évei. Midőn itt még egyszer végig pillantunk József uralkodásának eredményein és balsikerein, élesebb, megkülönböztetést kell tennünk, mint rendesen történni szokott, egy felől Magyarország meg Belgium, más felől pedig az osztrák örökös tartományok közt s egyúttal nyomatékosabban akarjuk hangsúlyozni amaz ártalmas visszahatást, a melyet ezen császár szerencsétlen külső politikája országai belső ügyeire gyakorolt. A mi ugyanis a Lajtán túli, az osztrák tartományokat illeti, könnyen fölismerhető, hogy itt a József-féle és az előző Terézia-korszakbeli törvények között való különbség kevésbbé a lényegben, mint inkább a formában, kevésbbé a tárgyakban, mint inkább a végrehajtás gyorsabb menetében, szóval inkább Józsefnek abbeli óhajában rejlett, hogy még maga arassa ama reformok gyümölcseit, a melyeket az Augarten fáihoz hasonlított, mely fákat fiatal csemeték helyett ő ültette, hogy még maga is örvendhessen hűsítő árnyékuknak. Ez a sietség kétségkivűl sokat hozzájárúlt nem egy terve meghiúsultához, valamint tagadhatatlan az is, hogy József reformjai sokkal mélyebben belenyúltak az addigi viszonyokba, mint anyja újításai; hogy tehát azok, a kiket érintettek, sokkal fájdalmasabban érezték hatásukat. Különösen az egyház-politika terén történt ez, a hol az ő és az anyja nézetei úgy álltak szemben egymással, mint két különböző világnézet. Az is igaz, hogy Józsefnek nem volt érzéke a történeti jogok iránt; csakhogy e hibában osztozott kora uralkodó eszméivel. Ausztriában és a külföldön nem csupán a kormány, hanem a kormányzottak, a kiváltságolt osztályok is elvesztették a történelmi érzéket, ha ez alatt nem a meglevő viszonyokhoz való csökönyös ragaszkodást, hanem azok folytonos fejlesztését értjük. Mária Terézia türelme szintén megbénúlt a szivós ellenálláson, a melyet a nemesség kifejtett irányában. Ő is panaszkodott volt, hogy a rendekkel semmire sem lehet menni, miért is a legfontosabb intézkedéseket hozzájárulásuk nélkűl rendelte el. Életre való rendi alkotmányról Ausztriában különben is rég nem lehetett már szó s így annak visszaállítása nem felelt meg a kor szellemének, a melynek úgy jó tulajdonságai, mint gyöngeségei visszatükröződnek József lelkében. Egészen más volt a helyzet Magyarországon és Belgiumban, hol a régi jogok még érvényben és gyakorlatban maradtak.

De még az örökös tartományokban is, a melyek pedig akkor már jó hosszú idő óta korlátlan módon kormányoztattak, lassankint a legkülönbözőbb elemek és érdekek olyan ellenzékké egyesültek, a mely kevéssel József halála után megdöntötte reformjainak legalább egy részét. „Mért nem szereti népe Józsefet?” Ez volt a kérdés, a melyet egyik egykorú röpirat szerzője fölvetett. Ebben rejlik életének egész tragikuma, mely magyarázatát azon végzetes bűvkörben leli, a mely a császárt népeitől elválasztotta. József forradalmi természet volt, mely csak akkor érhetett el sikert, ha és a mennyiben fogékony talajra talált azon mérhetetlen erjedő anyag számára, a melyet az államéletbe dobott. Ez azonban sok minden kivűlről jövő előzetes ösztönzés daczára sem történt. Csak a művelt emberek korlátolt körében keltettek az ő eszméi viszhangot. Még az államgépezet is, a melynek bonyolúlt szerkezetét egy tollvonás mozgásba hozhatja, felmondta neki alkalmilag a szolgálatot, a népet magát pedig meglepték József újításai; nem talált mélyebb részvétet, értelmet oly feladat számára, a melyet rendeleteivel akart megoldani, melyet azonban csupán a nép oldhat meg saját tevékenységével. Egymást meg nem értve állottak szemben József és alattvalói. „Volt egy sasuk – mondta Katalin czárnő –, de nem ismerték föl.”

II. József császár lovas szobra. Zauner bécsi szoborműve után, Frank Gusztávtól.

Ez értelemben József a kort, melynek fia volt, mégis megelőzte. Helytelen lenne Józsefben csupán idegen, külföldről kölcsönzött eszmék utánzóját látni. Elsajátította ugyan a maga korszaka tanait, de élesen kiváló személyiségében azok csakhamar egyéni jelleget öltöttek s olyan következményekre vezettek, a melyeket csupán a késő jövő érlelhetett meg.

József úgy halt meg, hogy előbb legtöbb intézkedését visszavonta; de még sem hasztalanúl élt Ausztriára nézve; az ő erős ütései alatt egy régi világ omlott össze. Egyes reformjai fenmaradtak, mások napjainkban lettek Ausztria újjászervezésének a kiindúló pontjaivá. Újításainak az értékéről azonban mindig eltérők lesznek a nézetek, minthogy ez főleg azon állásponttal függ össze, a melyet a XVIII. század eszméivel szemben elfoglalunk. Csak az iránt nem forog fenn kétség, hogy szándékai a legnemesebbek voltak. Már kortársai „egyetlen”-nek nevezték; a hálás utóvilág pedig „az emberiség tisztelőjét” becsüli benne, a ki a bécsi polgároknak megnyitotta az Augartent és a Pratert; tiszteli benne „az irgalmas samaritanust a trónon”, a ki mint orvos lép a szegény özvegy betegágyához; az elnyomottak segélyt nyújtó barátját, kinek a bécsi várpalota egyik folyosójára minden tudtára adott szenvedés számára volt egy-egy vigasztaló és megnyugtató szava és a szeretettel teljes császárt, a ki birodalma legutolsói kunyhójának is enyhíteni igyekezett a nyomorát, sőt a bűnös sötét börtönébe is leszállott, hogy ott is könyörületességet és kíméletet gyakoroljon, hol máskülönben a részvét ki szokott apadni.

A legérettebb életkorban, negyvenhárom éves korában lépett József testvéröcscse és utóda, II. Lipót, addig Toscana nagyherczege egy kis állam rendezett állapotaiból olyan birodalom zűrzavarossá vált viszonyaiba, a mely kívülről fenyegetett, belülről háborgó és kimerült volt. Lipót azonban csakhamar megmutatta, hogy meg tud birkózni a nagy feladattal, a mely reá várakozott.

A reformok, a melyek toscanai huszonöt éves uralkodásán átvonultak, őt szintén teljesen áthatottnak mutatják a kor uralkodó eszmeitől, a melyeket még messzebb vitt és következetesebben valósított, mint József. De ha közelebbről nézzük, lehetetlen észre nem vennünk egy jelentékeny különbséget a II. Lipót és II. József politikai elvei közt. „József szabadelvűsége politikailag imperialista természetű volt, Lipót szabadelvűségét alkotmányos színezet jellemzé.” Lipót Toscanában mint korlátlan fejedelem uralkodott ugyan, mert azon országban egyáltalán hiányzott minden népképviselet. De az volt a szándéka, hogy az általa ottan valósított reformokat tökéletesen új szabású alapelveken nyugvó alkotmány behozatalával fogja megkoronázni s az ide vágó tervezet valóban fenn is maradt. Ez okból sok mindennel, a mi József alatt Ausztriában, kivált Belgiumban történt, nem értett egyet. „Szerencse, – írja nővérének, Mária Krisztinának, – ha valamely országnak vannak rendei és alkotmánya, a melyek iránt a nép ragaszkodást táplál. Az ilyen országban uralkodó és nép között kölcsönös kötelezettségek állnak fenn, a melyeket csak közös megegyezéssel lehet megváltoztatni.” Közvetlen ellentétben József kormányzati elveivel azután hozzá teszi, hogy nem üdvös dolog a népre a jót rákényszeríteni, mihelyt annak czélszerűségéről ez maga meggyőződve nincs. Sőt 1790 január 25-én kelt úgy nevezett „hitvallás”-ában így nyilatkozik: „Azt hiszem, hogy az uralkodó, még az örökös is, csupán küldöttje és megbízottja a népnek, a melyért él s hogy minden gondját és munkáját annak kell szentelnie. Azt hiszem, szükséges, hogy minden országnak legyen alaptörvénye, vagy a nép és az uralkodó közötti szerződése, a mely az utóbbinak a hatalmát korlátolja; hogy, ha az uralkodó e törvényt meg nem tartja, tényleg lemond állásáról, a mely csupán azon feltétel mellett ruháztatott reá, és hogy a nép nem köteles neki tovább engedelmeskedni.”

II. Lipót császár és király. Kreutzinger festménye (Clerk J. 1790-ben készült metszete) után.

Az ilyen alapelvekből önként következett Lipót magatartása Ausztria belső bonyodalmai közepett. Elejtette az államegységnek József-féle gondolatát. Már Bécsbe utazása közben megígérte a magyaroknak alkotmányuk visszaállítását. Épen úgy fölajánlotta a belgáknak kiváltságaik teljes megerősítését. Az örökös tartományokban a rendi alkotmányokat új életre ébresztette. A tartománygyűléseket mindenütt összehívta. A leggyűlöletesebb újítások közűl néhányat, különösen a kirovásban helytelennek bizonyúlt József-féle adórendszert nyomban megszűntette. A papságnak szintén adott némely könnyebbítést József államkényszerével szemben, a fő papnöveldéket eltörölte, s egyes zárdák visszakapták javaikat. Ilyképen a felizgatott országokat lassankint újra megnyugtatták, főleg mikor Lipót a hagyományos ősi szokások szerint Magyarország és Csehország királyává koronáztatta magát s negyedszülött fiában ismét nádort adott a magyaroknak. A belga zavargások elfojtása a külfölddel való béke visszaállításának kapcsán szintén sikerült.

Lipót az uralkodást Ausztriában azon eltökélt szándékkal vette át, hogy testvérbátyja hódító terveiről lemond s minden áldozatot meghoz a béke visszaállításáért, a melyre, tekintve a belső viszonyokat, sürgetőleg szüksége volt. Békeszeretetét kemény próbára tette ugyan Herzberg porosz miniszternek területszerzésre irányzott politikája (Danczkát és Thornt akarta, másrészt azt kívánta, adja vissza Ausztria Galicziát Lengyelországnak s kárpótolja magát a porta rovására), de még inkább II. Frigyes Vilmos porosz király harczvágya. Lipót azonban a legszélsőbb engedékenységgel el tudta hárítani Herzberg csereterveit s lefegyverezte ellenfeleit; 1790 július havában jött létre Poroszországgal és a tengeri hatalmakkal a reichenbachi szerződés, a melyben Poroszország elejté a csereterveket, Lipót pedig megígérte, hogy a régi birtokállomány alapján békét köt a törökkel. E szerződéssel Lipót egyszersmind szabad kezet nyert Belgium irányában, a mely kevéssel ezután kénytelen volt újra meghódolni a benyomuló osztrák csapatoknak. Lipót császárrá választása szintén nehézség nélkül történt.

Lipót uralkodása a külügyi politikában is fontos fordulópontot jelez. A Francziaországban lezajló események, valamint azon szándéka, hogy eddigi szövetségesétől, Oroszországtól függetlenebbé teszi magát, arra ösztönözték őt, hogy a portával békét kössön s Poroszországhoz közeledjék.

A Lengyelországban történő dolgok élénken foglalkoztatták Lipót figyelmét. Elismerte ez ország új (májusi) alkotmányát, habár nem vett is, mint többször állították, tevékeny részt annak előkészítésében, de mindenesetre óhajtotta Lengyelország és Szászország állandó egyesülését s a respublica belső megszilárdúlását, hogy örökre kivonja azt Poroszország és Oroszország veszedelmes hatása alól.

Egyúttal a franczia forradalom most első ízben szintén érvényesíteni kezdé hatását az általános európai viszonyokra. A szövetség Ausztria és Francziaország közt megsemmisült, Lipót nővére, Mária Antoinette a legnagyobb veszélybe sodortatott; az Elszászban birtokos birodalmi fejedelmek közűl többen a francziák részéről anyagi jogsérelmet szenvedtek; a menekűltek minden udvarnál segélyt kerestek, míg a jakobinusok a határos országok lakosait igyekeztek felbújtogatni.

Lipót, míg erejét az Európa keletén folyó bonyodalmak tartották lekötve, minden döntő lépésről – különösen a szándékolt titkos szökésről – lebeszélte nővérét s Artois gróf segélykérését is visszautasítá. Mint Kaunitz, úgy Lipót is az európai béke érdekében egyenlően kivánatosnak tartotta egy részt a királyi hatalom maradandó korlátolását Francziaországban, más részt a franczia forradalom hullámainak gátak közé szorítását. Ennek legalkalmasabb eszközét abban látta, ha Francziaországban életre való alkotmányos állapot létesül, a mely a királynak elégséges tekintélyt, a népnek viszont széles körű alkotmányos jogokat biztosít. Ezt az eredményt, a mennyire csak lehet, fegyverhatalom alkalmazása, főleg azonban franczia határterületek elszakítása nélkül kellett volna elérni; mert e területek felosztása előreláthatólag európai bonyodalmakra adott volna alkalmat.

Ez okból Lipótban fölmerült egy nagy európai szövetség terve, a melyben az összes hatalmak erkölcsi, egyszersmind katonai tüntetésektől kisért nyomást gyakorolnának Francziaországra. Minthogy pedig az efféle egyezség létrejötte hosszabb időt kívánt, a császár óvatosságra és türelemre intette nővérét.

Csak mikor a franczia királyi pár balsikerű szökési kísérletéről s elfogatásáról értesült, intézett, mélyen megrendűlve, Paduából, az európai uralkodókhoz körjegyzéket, a melyben felhívta őket, fogják közösen pártját a XVI. Lajos ügyének; ő maga békét kötött (Sistovában) a portával, hogy kezét a keleten szabaddá tegye; Poroszországgal pedig szerződésre lépett, a melyben a két udvar biztosította egymásnak mostani területét s kijelenté, hogy iparkodni fog Francziaországra vonatkozólag az említett európai szövetséget megvalósítani.

De Lipót még ekkor is gondosan kerűlni igyekezett a szakítást Francziaországgal, főleg mivel Anglia vonakodása miatt az európai egyezség létrejötte nagyon távol állónak mutatkozott. Még Lipót és II. Frigyes Vilmos találkozásán Pillnitzben kimondották, hogy a franczia határ egyetemes európai jellemű, s csupán az összes uralkodók közös eljárásával szenvedhet változást, s mily kevéssé okadatolt az a nagyon elterjedt nézet, hogy Pillnitzben alapíttatott az első szövetség a franczia forradalom elleni támadásra, – nem tekintve, hogy az emlékirat, a melyet Artois gróf a két uralkodónak átadott, nem találkozott helyeslésökkel, – bizonyítja az a sietség, a melylyel Lipót a szeptember 14-ki alkotmánynak XVI. Lajos részéről kevéssel azután történt elfogadását mindenek előtt annak kijelentésére használta föl, hogy az európai szövetség immár tárgytalanná lett. Ekkor azonban a nemzetgyűlés, de különösen a Gironde viharzó szenvedélyessége kényszeríté a császárt, hogy komolyabb rendszabályokra gondoljon, minő a hatalmak közös fellépése lett volna. A nemzetgyűlés által a trieri választóhoz intézett fenyegetésre felhívta ugyan az utóbbit a területén gyülekező menekült had feloszlatására, egyúttal azonban jóváhagyta a birodalmi gyűlés határozatát az elszászi fejedelmi jogok tárgyában s 1791. deczember 21-én kelt jegyzékében tudatta Francziaországgal, hogy, mint a birodalom feje, nem tűrheti a határ fegyveres megsértését, s tehát előzetes intézkedéseket tett, hogy a trieri választó esetleg Belgiumból kapjon segítséget. Mindenek előtt azonban ama fenyegetések hatása alatt 1792 február 7-én szövetséget kötött Poroszországgal. De még ekkor is egyre abban a reményben ringatta magát a császár, hogy diplomácziai eszközökkel lecsöndesítheti a zivatart. Immár valóban létre akarta hozni azt az európai szövetséget, de a legnagyobb óvatosságot alkalmazta, hogy a Francziaországgal való háború, ha elkerülhetetlenné válik, ki ne vetkőztesse azt a védelem jellegéből. Lipót fáradozásai azonban sikertelenek maradtak. A nemzetgyűlésnek 1992 január 25-ki ultimatumát február 17-én követte az osztrák válaszjegyzék. Ápril 20-án kelt Francziaország hadüzenete. Csakhogy ezt Lipót már nem élte meg. Ugyanaz nap (1792 márczius 1.), melyen a legutóbbi császári jegyzék a nemzetgyűlésben felolvastatott, Lipót császár hirtelen és váratlanúl elhúnyt. Neje Mária Lujza, III. Károly spanyol király leánya, nehány hét múlva (május 15) követte őt a sírba. Tizenhat gyermeke volt, kik közűl csupán kettő halt meg egész fiatalon, a többiek: Ferencz (a későbbi császár), Ferdinánd (atyja utóda Toscanában), Károly, Lipót, József, Antal, Keresztelő János, Rainer, Lajos és Rudolf főherczegek és Mária Terézia (a későbbi szász királyné), Mária Anna, Klementina (később I. Ferencz szicziliai király felesége) és Amália főherczegnők jóval tovább éltek szülőiknél s többé-kevésbbé részt vettek a csakhamar beállott világrendítő eseményekben.

II. Lipót családja körében a szicziliai uralkodó-pár Bécsbe érkezte alkalmával 1791-ben. Adam Jakab rézmetszete nyomán.

A II. Lipót uralkodását is nagyon eltérőleg ítélik meg Ausztriában. Minthogy mindjárt eleinte arra látta magát kényszerítve, hogy testvére intézkedéseinek egész hosszú sorát visszavonja, másrészt pedig a rendek messzemenő követeléseit sokszor ellenezte, Ausztriában való kormányzatát, hol a Josefinismus elleni restauratio, sőt reactio szempontja alá helyezték, hol pedig a rendi jogok korlátolása tárgyában olyan szándékokat tulajdonítottak neki, a melyek a Józseféinél még jóval messzebb mentek. Lipót helyes méltatását kétségkivűl nagyon megnehezíté Ausztriában való uralkodásának rövid ideje; de azért két esztendei kormányzata alatt az örökös tartományok beléletében olyan sok és olyan jelentékeny átalakulás ment végbe, hogy ezek szemmel tartása mellett nem könnyen eshetni tévedésbe működésének tulajdonképeni czéljaira nézve. Általánosságban föltehető ugyan, hogy a franczia forradalom további folyama Locke szorgalmas tanítványában néha-néha aggodalmakat keltett a saját rendszerének végső következményei iránt, de épen alkotmányos meggyőződései megmenthették őt, valamint a reactionarius érzelmektől, akképen az egységes állam terén való Josefinista kisérletektől is. Azok a nézetek, melyeket a Belgium helytartójához 1791 február 17-én intézett s később az ottani rendeknek átadott emlékiratban kifejtett, tökéletesen megfeleltek a fentemlített „hitvallás”-nak s Lipót a régi örökös tartományokban egyes pontokban szintén engedékenynek mutatkozott a József-féle reformok ellenségei iránt. De mindenütt ragaszkodott az államfelség elvéhez és sohasem ment túl a Terézia-féle korszakon. E kor s a fivére reformjai közt közvetítő igyekezett lenni s épen ez okból kormányzata, noha rövid ideig tartott, nagyon fontos Ausztriára; az állapotok, a melyek uralkodása végén kifejlődtek, nem egy tekintetben alapjává lettek annak a kormányrendszernek, a mely 1792–1848 közt fennállott az örökös tartományokban. Noha maga is az elmélet embere volt, mindazonáltal, részint belső meggyőződésből, részint testvérbátyja komor tapasztalataiból megismerte a merő elméleten épült törvényhozás hiányait s azért helytelen őt olyan fejedelemnek tűntetni fel, a ki alatt a rendi élet gyökereit vágták el Ausztriában; ellenkezőleg, mint a tartománygyűlésekkel folytatott sokféle tárgyalásaiból kitűnik, épen a harmadik rendet pártfogolva igyekezett a rendiséget regenerálni, időszerűen átalakítani és képessé tenni arra, hogy az adott viszonyoknak megfelelő módon részt vegyen a törvényhozás munkálataiban.

Lipót külpolitikájában szintén kifejezést nyert határozottan mérsékelt, minden harczias bonyodalom iránt ellenszenvet tápláló és a világbéke, valamint az európai egyensúly fentartására törekvő egyénisége. Konzervatív volt az a szó legjobb értelmében s ha esetleg másnak látszik, ezen változó áramlatok magyarázata Lipótnak nem állítólag macchiavellista gyakorlatában, hanem inkább a császár és miniszterei közötti viszonyban és ellentétben keresendő. Különösen államkanczellárjával, Kaunitzczal állt sajátszerű viszonyban. Tökéletesen egyetértett vele a franczia ügyek felfogásában, míg ellenben nem hallgatta meg a kanczellárnak Poroszország politikája ellen emelt intő szavait. Így lett kormányzatának a külügyek terén legfontosabb és egészen Lipót kezdeményezéséből létesült cselekménye a Poroszországgal való szövetségszerződés, mely fiatal utódára következményeiben súlyos örökségképen maradt vissza.

Európa egyik legnagyobb válsága közepett szálltak át az örökös tartományok s a magyar korona országai II. Lipót idősebbik fiára, ki kevéssel azután II. Ferencz névvel a német császári trónnak is birtokába jutott, míg Magyarországban az I. Ferencz nevet viselte. Francziaország ekkor lett Ausztria szövetségeséből annak leghevesebb ellenségévé. De a párisi nemzetgyűlés hadüzenete csak formailag szólt „Magyarország és Csehország fiatal királyának”; lényegileg Európának egész régi rendje ellen volt az irányozva.

Csak a fenyegetett Európa egyesülése lehetett volna képes a veszedelmet elhárítani. Ausztria és Poroszország valóban kezet fogtak egymással a fegyveres szövetségre s régi viszályaikat feledni látszottak. II. Katalin orosz czárnő, egykor Diderot készséges tanítványa, most szintén a legmélyebb gyűlöletet mutatta a jakobinusok irányában. De a valóságban a három hatalom szándékai nagyon eltértek egymástól s az ellentétek a nagy közös érdeken gyorsan diadalt arattak.

Már a Champagneban viselt szerencsétlen hadjárat s annak szomorú következményei fölismerhetővé tették az osztrák-porosz szövetség laza szerkezetét és belső ellenmondását. A francziáknak akkor még nem sikerült a szövetséget szétrobbantani, de felbomlását nagyban siettették a Lengyelországban történő események.

Katalin két évtized óta szünet nélkül dolgozott azon a terven, hogy Lengyelország meghódításával közvetlen érintkezésbe hozza a czári birodalmat a nyugat művelődésével. Hogy a zsákmányt biztosítsa magának, akadályozólag állta útját a Lengyelország megszilárdulására tett kisérleteknek, s hogy senki mással se kelljen egykor az ország birtokán megosztoznia, Poroszországot és Ausztriát egymással ellenséges feszültségben igyekezett futtatni, s midőn ez többé nem akart sikerülni, a két hatalmat minél mélyebben be igyekezett bonyolítani a Francziaországgal való háborúba. De fínomúl szőtt tervét meghiúsították a Poroszország és Ausztria között folyó titkos tárgyalások, melyek oda irányúltak, hogy Poroszország egyezzék meg Oroszországgal Lengyelország újabb felosztása iránt s ez országban kárpótolja magát a franczia háború költségeiért, ellenben Ausztria számlája azzal nyerjen kiegyenlítést, hogy Belgiumért cserében megkapja Bajorországot. Ezeket az alkudozásokat azonban többé nem Kaunitz, hanem Spielmann államtanácsos vezette. Az agg kanczellár csak utólag nyert a küszöbön álló megegyezésről értesítést; rosszalta azt s ez alkalomból visszalépett állásától. Lemondása természetes következménye volt annak, hogy a franczia forradalom halomra döntötte azt a politikai rendszert, a melyet ő alapított 1756-ban; intő szavát nem vették figyelembe, s hivatalbeli utódjától, Cobenzl Fülöp alkanczellártól Poroszország kicsikarhatta a beleegyezést olyan egyezményhez, a melyet Kaunitz agyrémnek, Lengyelország irányában menthetetlennek, a bécsi udvarra nézve pedig sértőnek nyilvánított. A császárnak határozatlan kifejezésekbe burkolt ideiglenes hozzájárúlására Poroszország és Oroszország megegyeztek az 1793 január 23-ki pétervári szerződésben, melynek tárgya Lengyelország második felosztása volt s melyet Ausztria sulyos diplomácziai vereségképen érezett. Mert nem tekintve azt, hogy a szerződés Ausztria közreműködése nélkűl köttetett, hogy hosszabb ideig titokban tartatott előtte s a bécsi udvarnak csak az utólagos csatlakozást hagyták nyitva a szerződő felek, Lengyelország második felosztása a két említett állam területének fölötte jelentékeny nagyobbodását okozta, míg ellenben Ausztria ama tervéhez, hogy Belgiumot Bajorországért becseréli, nem is a kivánt biztosítást, hanem csupán a jó szolgálatok megigérését kapta. Egyébiránt épen ekkor a jemappesi ütközet következtében Ausztria el is veszítette Belgiumot, mely franczia kézre kerűlt.

Thugut Ferencz Mária báró. A Dietrichstein-Mansdorff Alexandrine herczegnő birtokában levő rajz után.

Cobenzl Fülöp diplomácziai tudománya teljes hajótörést szenvedett tehát; elbocsáttatott s Thugut vette át előbb, mint a „külügyek igazgatója”, utóbb Kaunitz herczeg halálával, mint külügyminiszter az államkormány vezetését.

Thugut János Amadé Paulai Ferencz, vagy a mint, mióta magasra emelkedett, nevezték: Thugut báró, egy linczi császári hadi pénztárnok fia volt. Mária Terézia maga emelte föl a porból a tehetséges ifjút. A keleti akadémiában neveltette, a mely a diplomácziai parvenuek hosszú sorának volt előkészítő iskolája. Harminczöt éves borában már internuntius volt Konstantinápolyban. Jellemére Thugut nem volt szeplőtlen; nem is volt eredeti ember, de telve erélylyel és józan itélettel kétségkivűl nagyon szokatlan jelenség, talán akkor az egyedüli férfiú volt, ki a helyzet nehézségeivel meg tudott birkózni. Már az is korszakalkotónak tekinthető olyan államban, mint Ausztria, hogy polgári származású ember tisztán tehetséggel és érdemmel abba az állásba küzdötte fel magát, a mely addig csupán a főnemesség számára mutatkozott hozzáférhetőnek, ki társadalmilag el lévén szigetelve, épen e részről volt sok minden támadásnak kitéve, a melyek ellenében majdnem egyedűl gróf Colloredo Paulai Ferencz, a császár egykori neveltje, most pedig kabinetminisztere szolgált támaszáúl. Épen úgy mindjárt eleintén ellentétbe jutott a Bécsben még mindig tekintélyes birodalmi párttal, melynek élén Colloredo herczeg birodalmi alkanczellár állt s a mely még ragaszkodott a német birodalom és Ausztria elválaszthatatlan kapcsolatának eszméjéhez.

Ezzel szemben Thugut kizárólagos osztrák álláspontot foglalt el. Ő nála a német császári politika háttérbe szorúlt az osztrák állampolitikával szemben. Az ő véleménye szerint az udvar politikájának mozgató erői immár kevésbbé a német birodalommal való összefüggésből, mint inkább az önmagában gyökerező nagyhatalmi állás tudatából fakadtak. A mennyiben itt a német birodalom egyáltalán szóba került, Thugutnak ezen túlnyomólag konzervatív politikája ellentétet képviselt egy részt Poroszország terjeszkedése, más részt a Francziaország részéről fenyegető forradalom ellenében. Positiv tartalmát azonban önmagából merité.

Ez utóbbi tekintetben Thugut a József-féle iskola tanítványának mutatkozik. Őt is áthatotta Ausztria minden irányba való függetlenségének és földrajzi kikerekítésének eszméje s a Habsburg-monarchia új szabású nagyhatalmi állásának alapjait a furfangos diplomata ügyességével s a rajongó buzgalmával igyekezett megvetni. Poroszország iránt, a mely mindenütt útját állta terveinek, ép oly olthatatlan, mint busásan visszafizetett gyűlöletet táplált, s ez még azt a mély ellenszenvet is felűlmúlta, a melyet a franczia anarchia „hydrája” keltett lelkében.

Mint II. József, úgy Thugut is, legalább kezdetben Bajorország megszerzésére törekedett. Angliának, az új szövetséges ohajának megfelelően el kellett ugyan ejtenie a tervet, hogy a neerwindeni csata által visszanyert Belgiumot Bajorországért becserélje. De, mivel ugyanekkor kilátása nyílt, hogy Anglia esetleg megadja beleegyezését Bajorország megszerzéséhez, ha a cserét a Franciaország rovására teendő hódításokkal lehetne eszközölni, Thugut első sorban arra gondolt, hogy egy részt az osztrák Németalföldet a Sommeig terjeszsze ki, más részt Francziaországot a pyrenaei béke előtti határai közé szorítsa vissza. Ennélfogva az az állítás, melynek különben lényegileg már az 1793. évi osztrák hadviselési terv is ellene mond, mintha Thugut nem komolyan gondolt volna Elszász megszerzésére, épen olyan hibás, mint az a vélemény, hogy minden áron szabadúlni kívánt volna Belgiumtól. Épen az ellenkező igaz, mert Belgium birtokát szilárd védelmi gát szerzésével ohajtotta biztosítani.

Csakhogy a francziákkal viselt háború szerencsétlen folyama hatalomra döntötte nem csupán az ez irányban teendő hódítások reményét s Bajorország megszerzésének kilátását, hanem végűl még Belgium elvesztését is maga után vonta. Ellenben több szerencsével fáradozott Thugut azon aránytalanság kiegyenlítésén, mely abban az egyoldalú nagyobbodásban rejlett, a melyben Poroszország Lengyelország második felosztásakor részesűlt. Cobenzl Lajos pétervári osztrák követnek vont fentartva, hogy jóvá tegye nagybátyja, Fülöp hibáját, midőn Oroszországgal új megegyezést létesített, a melyre a lengyeleknek Kosciusko alatti fölkelése szolgáltatott alkalmat. Ez volt Lengyelország harmadik és utolsó felosztása, a melynek jelentősége nem csupán abban állt, hogy Ausztriának jelentékeny területnagyobbodás jutott a krakói, lublini, chelmi és sandomiri palatinatusok megszerzésével, de még inkább azon körűlményben, hogy a kevésbbé gazdagon dotált Poroszország az egyezménynyel szemben ellenkezését ép oly kevéssé érvényesíthette, mint két évvel azelőtt Ausztria a maga kifogásait. A főegyezményhez (1795. január 3.), a mely Lengyelország megmaradt részéről rendelkezett, titkos declaratio alakjában a két császári hatalom véd- és daczszövetsége járúlt, melynek éle első sorban ugyan Poroszország ellen volt intézve, de egyszersmind a keleti kérdésben Katalin czárnő és József császár tervei második kiadásának jelentkezik, mert egy új török háború esetére azt helyezte kilátásba, hogy Moldvából, Oláhországból és Besszarábiából álló orosz fejedelemség fog alakíttatni, míg Bosznia és Szerbia egy része, valamint a velenczei tengermelléki területek a császárnak jutnak.

Ekképen Európa nyugatán és keletén olyan események állottak be, melyek következményeikben nagyon is alkalmasak voltak világrészünk nagy államainak hatalmi állapotait és egymáshoz való viszonyait teljesen új alapra fektetni. A nyugaton Ausztria Belgium végleges elvesztésével elveszté azon szilárd alapot, a melyen a saját és a tengeri hatalmak érdekeinek azonossága egy évszázad óta nyugodott; míg a keleten Lengyelország harmadik felosztása megpecsételé ezen respublica sorsát s egymás mellé helyezte Oroszország, Ausztria és Poroszország határait. Belgium elvesztésével a háború sulypontja is szükségképen más felé lőn áthelyezve. Azóta a Németországban folyó háború s az Olaszországban vívott küzdelmek fokozott jelentőségre emelkedtek. A franczia fegyverek sikere a Scheldénél, a Maasnál és a Rajnánál, következetesen előkészítette Bonaparte döntő csapásait Olaszországban.

A mi mindenekelőtt a Németországban folyó háborút illeti, annak további menetére a legmélyebb jelentőségű volt az, hogy a Francziaország elleni küzdelem, mely eredetileg egy elv kedvéért indíttatott, lassankint érdekháborúvá változott és hogy épen ez érdekek homlokegyenest ellenkező volta mellett Ausztriának és Poroszországnak különben is csak laza szövetsége végül teljesen szétbomlott. Lengyelország harmadik felosztásának reá nézve kedvezőtlen határozataitól elkedvetlenítve, Poroszország lemondott a nyugoti háború folytatásáról, a melyben már régóta csak immel-ámmal vett részt s megkötötte a franczia köztársasággal Baselben a maga külön békéjét, mely feláldozta a Rajna balpartját, melyet a szövetségesek már előbb sem voltak képesek tartani. E mellett egy „határvonal” kitűzésével elválasztá a semlegesnek nyilvánított éjszaki Németországot a délitől, hol a háború tovább folyt, s ezzel a birodalom egységét tényleg széttépte. Sőt egy második szerződésben (1796. aug. 5) Poroszország még arra is késznek nyilatkozott, hogy az általános békekötéskor nem fogja a Rajna balpartjának átengedését ellenezni s elismeri a saecularisatiók elvét, ha a német viszonyok összeomlásakor egyes romokat a saját maga részére lesz szabad megmentenie. Poroszország példáját lassankint követték nem csupán az említett határvonaltól éjszakra eső országok, hanem a legtöbb délnémet kormány is megkötötte a maga békéjét Francziaországgal. Minthogy pedig Spanyolország a „békefejedelem” alatt szintén kivált az európai szövetségből, Anglia és Oroszország pedig csupán segélypénzek fizetésére szorítkoztak, Ausztria – mellőzve Szárdiniával való szövetségét – csaknem egyedűl állt szemben a köztársasággal, a mely eddig minden belső válságból mindig megifjodva kerűlt ki.

Károly főherczeg. L' Allemand Zsigmondtól

És mégis majdnem úgy látszott, mintha az elhagyatott Ausztriára csak most köszöntenének be a dicsőség igazi napjai. A győzelmeket, a melyekre a késedelmeskedő Clairfaytot az öreg Wurmser fiatal tüzével ragadta, Károly főherczeg hőstettei követték, ki 1796-ban mint főparancsnok lépett császári testvérbátyjának összes, Németországban összpontosított hadai élére s az önmaga által leirt hadjáratot teljesen sajátos és csodálatra méltó következetességgel kivitt terv szerint dicsőségesen befejezte, midőn végre Jourdant és Moreaut a Rajna túlsó partjára visszaverte. A Lahn meg a Majna folyók völgyei és a Vils partjai hirdették győzelmeit s a történelem muzsája ércztábláiba véste be a Wetzlar, Amberg és Würzburg neveket.

Csakhogy ekkor már a háború egész sorsa többé nem Németországban, hanem Olaszországban döntetett el, hol a különben annyira szeszélyes szerencse ritka állhatatossággal fűződött a fiatal Bonaparte lobogóihoz, a ki Szárdinia királyát, valamint az apróbb fejedelmeket békére kényszeríté és a lodii győzelem után bevonúlt Milanóba. A sokat ostromolt Mantua birtokáért folyó összes csatákból neve úgy emelkedett ki, mint valami üstökös csillag, a mely kiszámíthatatlanúl és vésztjóslóan haladva pályáján, nyugtalan rémülettel és majdnem babonás csodálattal ragadta meg a népek képzeletét. Mantua elveszett Alvinczy ismételt fölmentő kisérletei és azon kitartás daczára, a melylyel Wurmser főparancsnok az ó-kor hőseihez méltóan daczolni próbált mindenféle járványnyal, éhséggel és a sorssal. Károly főherczeg, a ki ekkor vette át a fővezényletet Olaszországban, az osztrák csapatoknak már csak romjait találta úgy, hogy nem maradt egyéb tenni valója, mint a bátorságát vesztett sereggel visszavonúlni, mire Bonaparte egész Klagenfurtig követte látszólag abból a czélból, hogy Bécs ellen nyomúljon.

Tényleg azonban ez nem volt többé szándékában. Károlynak Németországban előbb aratott győzelmei mégis csak meghiúsították Bonaparte azon eredeti tervét, hogy Jourdannal és Moreauval egyesüljön. Ő maga folyton távolabbra haladt segélyforrásaitól s aránylag csekély sereggel állt az Alpesek közepette a tiroli népfelkelés s a szervezkedő félen levő magyar és horvát insurrectio közt, míg hátban a velenczeiek lázadása fenyegette. Ugyanekkor az eleinte csüggedt császári székváros egyszerre hatalmas hadi táborhelylyé változott át, s az uralkodónak népéhez bizodalommal intézett felhívása olyan lelkesedést keltett, a mely az „Isten tartsd meg Ferencz császárt” híres néphymnusban nyerte fennkölt kifejezését. Mindezek folytán Thugut is a kitartást és a küzdelem folytatását ajánlotta, a melynek kimenetele katasztrófává alakúlhatott volna az ellenségre nézve. De Bonaparte nem szándékozott a végletekig vinni a dolgot, más részt a békepárt is diadalt ült Thugut fölött otthon a bécsi udvarban, a mely Németországban úgy, mint Európában magára hagyottnak látta magát. Ez okból nem maradt tehát hatástalan az a levél, melyet Bonaparte ravasz számítással Károly főherczeghez intézett. A leobeni fegyverszünetet a campo-formiói béke követte, mely Ausztriának Belgium és Lombardia elvesztésébe kerűlt; amaz Francziaországnak jutott, ez pedig a cisalpin köztársaság alkotó részévé lőn. Kárpótlásúl azonban a császár Istriát és Dalmácziát, valamint a velenczei terra-firmát az Etschig kapta. Nagyon szerencsétlen bébekötés volt ez, melyről joggal jegyzé meg Thugut: „Béke! Béke! Hát hol van? Még ebben a szerződésben sem látom biztosítva!”

Különösen Ausztriának a legközelebbi időben való fejlődését illetőleg jelez a campo-formiói béke sajnálatos forduló pontot. Mert azzal, hogy Belgium végképen elveszett és Breisgau a modenai herczegnek adandó kártérítésűl lőn kijelölve, Ausztria kiszoríttatott Németországból, ellenben az Olaszországban tett új szerzeményekkel az állam terjeszkedő ereje oly népekre irányoztatott, a melyek az ő történetével semminemű kapcsolatban nem álltak s melyeket tehát állandóan megtartani igen bajos volt, nem is szólva a határ hiányos katonai kikerekítéséről és Bonaparte érzelmeiről, a ki azzal dicsekedett, hogy Velenczét csak kölcsön adta a császárnak, ki azt nem sokáig fogja birni.

A campo-formiói béke mindenekelőtt azzal lőn válságossá Ausztriára nézve, hogy megpecsételte a német birodalom felosztását. Magában véve nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a német nemzet római szent birodalma, a mely, habár régiségénél fogva tiszteletre méltó, de mégis merő hagyománynyá sülyedt, nem volt képes túlélni olyan időt, mely minden történeti hagyománynak hadat üzent; de a régi német birodalom megszűnéséhez a végső okot mégis a Rajna balpartjának Francziaország részére való átengedése szolgáltatta.

A császár elég sokáig ellenezte ezt. Még Leobenben is megtagadták ez átengedést, mint a császár koronázási eskűjével összeférhetetlent s csupán arra mutatkoztak hajlandónak, hogy elismerik Francziaország „alkotmányos határait”, vagyis lemondanak azon területekről, a melyeket az 1795. augusztus 22-ki alkotmány a köztársaság kiegészítő alkotó részeinek nyilvánított. De az Udinében folyt tárgyalásokban újra fölmerűlt „Franciaország természetes határainak” kérdése és pedig olyan módon, hogy nem Velencze és a Rajna, hanem csak ez utóbbi és a háború közt maradt választás, s hogy a császár ekkor áldozatúl hozta meggyőződését a békének, ezért legalább sulyosabb szemrehányás nem érheti őt, mint Poroszországot, a mely már azelőtt megtette a francziáknak ugyanezt az engedményt. De válságossá a birodalom jövőjére csak azzal lett ez az engedmény, hogy ezzel kapcsolatban merült föl a Rajna balpartján birtokló fejedelmek kárpótlásának ügye. Minthogy pedig e kárpótlás csupán saecularisatiók útján volt lehető, az egyházi fejedelemségek megdöntésével, melyek pedig épen fő-fő alapjaiúl szolgáltak a birodalam régi alkotmányának, maga a birodalom is összeomlott.

A birodalom alkotmányos beleegyezését a Rajna balpartjának Francziaország számára való átengedéséhez kieszközölni volt a feladat, a melyet a rastatti congressus volt hivatva megoldani. De a congressus csupán feladata első részét, a Rajna balpaitjának ügyét tudta befejezésre juttatni. A második rész, a megigért területi kárpótlások kikeresése és megállapítása, megoldatlan maradt, minthogy a franczia directorium új és erőszakos beavatkozásai a szomszéd államok viszonyaiba, a pápa elfogatása, az egyházi államnak római és Svájcznak helvét köztársasággá történt átalakítása Ausztria, Anglia, Oroszország, Svédország, a porta, Portugal és Nápoly között újabb szövetség alakítására vezettek úgy, hogy a háború már újra teljes folyamatban volt, mikor a rastatti congressusról elútazó franczia követek meggyilkoltattak.

I. Ferencz császár és király. L' Allemand Zsigmondtól

Míg Bonaparte Egyiptomban és Sziriában időzött, a szövetségesek kivívták első diadalaikat. Róma elhamarkodott megszállását a nápolyi Bourbonok egész Alsó-Olaszország elvesztésével fizették ugyan meg, a mely Francziaország parthenopaei fiók köztársaságává lőn átalakítva s a szardiniai trón is megdöntetett. De az orosz-osztrák fősereg Suvarov és Melas alatt a Cassanónál Moreau fölött vívott győzelemmel véget vetett a cisalpin köztársaságnak s további győzelmeiket – a Trebbiánál Macdonald és Novinál Joubert hadain – a parthenopaei köztársaság bukása követte; Károly főherczeg viszont osterachi és stockachi győzelmeivel. (1799) Jourdant a Rajna túlsó partjára űzte vissza, Massena tábornokot pedig kiverte Zürich melletti erős állásából. A felszabadított Németország még egyszer lelkesedéssel üdvözölte „Germania megmentőjét”, s egyszersmind gyakorlati javaslatok is merűltek föl a birodalom egységének Ausztria vezetése alatti visszaállítására. Csakhogy mindez a remény összeomlott, mikor Pál czár visszalépett a szövetségtől s Suvarovot hazájába rendelte vissza és mikor Bonaparte a directorium kormányának bukásával első consullá kikiáltva, a főparancsnokságot Olaszországban újra átvette, csapataival átvonúlt a Sz.-Bernát-hegységen, az osztrákokat hátba támadta meg s az elősiető Melassa Alessandria közelében Marengo falunál döntő csatát vívott (1800). Minthogy Németországban, midőn Károly főherczeg lemondott a fővezérségről, a szerencse szintén nem kedvezett az osztrák fegyvereknek, sőt inkább Károly testvéröcscse, János főherczeg, Hohenlindennél (Bajorországban) Moreau által véres csatában megveretett, a császár kényszerítve látta magát a lunévillei békében megújítani a campo-formiói békét, a Rajna balpartját ismételve formaszerűen átengedi Francziaországnak s elismerni a cisalpin köztársaságnak Bonaparte elnöksége alatt olasz köztársasággá való átalakítását.

A hohenlindeni nappal a végső, döntő csapás sújtotta Thugut rendszerét is, mely már Campo-Formio óta meg volt ingatva. Ő maga a balszerencse közepette is magasan hordta ugyan fejét: „Bécs még nem a monarchia”, mondá, mikor az ellenség már az osztrák fővároshoz közeledett. De a császár engedett a közvélemény nyomásának s egyszersmind számba vette a világ változott helyzetét, midőn elbocsátá azt a minisztert, a kit ellenfelei mint „háború-báró”-t (Kriegsbaron) gyűlöltek, a ki „világromboló, oktalan makacsságával” a monarchiát a romlás szélére vitte és a kit bámulói Pittel hasonlította össze, kit, habár nem nagyság, de legalább kitartás tekintetében csakugyan elért.

A lunévillei béke (1801. február 9.) már nem a Thugut műve volt; azt már kiszemelt utódja, gróf Cobenzl Lajos kötötte meg, ki azonban csak az 1801. esztendő őszén vette át mint udvari és államkanczellár a miniszteriumot. Addig az állam valami kormánytalan hajóhoz hasonlított s még akkor is, midőn Cobenzl az ügyek élére lépett, erős horgony nélkűl, bizonytalanúl ingadozott ide-oda az osztrák politika.

Ha Cobenzlnek hatalmában állt volna, akkor az Orosz- és Francziaországgal kötött 1756-ki szövetség új életre ébredt volna, ellentétben Poroszországgal, a melytől Ausztriát még mindig ki nem egyenlített ellentétek mély örvénye választotta el. E helyett azonban Cobenzlnek meg kellett érnie, hogy az a két hatalom, a melynek kegyét oly buzgalommal hajhászta, a fennforgó kérdésekről az ő tudta nélkűl oly módon egyezett meg, a mely azonos volt Ausztria lemondásával Németországban és Olaszországban. Ha mindazonáltal a bécsi udvar a közvetítő hatalmak kárpótlási tervének alávetette magát, sőt, midőn Francziaország és Oroszország viszonya feszűltebbé vált, kiengesztelésöket igyekezett létrehozni; ha aggodalmasan törekedett Bonapartével minden viszályt kerűlni és süketnek mutatta magát Anglia csábítása iránt, a mely új háborúra sarkalta a császári udvart; ha az angol-franczia háború megújúlásakor szótlanúl tűrte a francziáknak Hannoverába való bevonúlását s a hangos rosszalásnak egyetlen szavát sem nyilvánította az ettenheimi gyalázatos eset (Enghien herczeg kivégzése) alkalmából; ez a hangúlag a pénzügyileg és katonailag kimerűlt állam békeszükségletéből eredt, melyet senki mélyebben nem érzett, mint Károly főherczeg. Ámbár ekkor ő volt a had- és tengerészetügyi miniszter s buzgalommal fáradozott a birodalom véderejének fokozásán, a hadügy czélszerű reformján – különösen az úgy nevezett capitulatio behozatalával, – mégis lelkes szószólója lőn a békének, a melyre Ausztriának sürgősen szüksége volt, mielőtt új küzdelmek veszélynek tette volna ki magát.

A franczia forradalom további folyama azonban megsemmisítette ezeket a béketerveket. Bonaparte a forradalmat, a melynek gyermeke volt, anarchista mozzanatait illetőleg megfékezte ugyan, a mi őt az osztrák államférfiak előtt majdnem rokonszenves egyéniséggé tevé. Ellenben épen most, midőn az egész közhatalom egyetlen mindenható hadvezér kezében összpontosúlt, a forradalom hódító irányzata annál élesebben lépett elő. Míg a franczia köztársaság szabadságfáival a maga felforgató eszméit is átültette ama fiókköztársaságok talajába, a melyekkel mint a védencz államok koszorújával körülövezte magát: addig I. Napoleon visszatért ugyan a monarchicus alapra, csakhogy a Nagy Károly császár mindent átölelő szellemében, a kinek világbirodalmában csupán az uralkodó házhoz tartozó alkirályok és katonai segélyt nyújtani köteles hűbérállamok voltak.

Hogy valóban ez az irányzat szolgált a „francziák örökös császára” czím alapjáúl; hogy ennek folytán e czím elismerése azonos volt a német császári méltóságról való lemondással s a forradalmi tanok szentesítésével, s hogy mindezért az „Ausztria császárja” czím épen nem adott egyenértékű kárpótlást, azt akkor Gentz ismert éles látásával helyesen felfogta. De bármilyen figyelmet érdemeltek – elméletileg véve – a híres publiczista kifogásai, a valóságban mégis alig maradt más választás, mint I. Napoleon császárságával a hasonértékű osztrák császárságot állítani szembe s mindenesetre kiemelhető az, hogy II. Ferencz őse, III. Frigyes példájára, kihez sok másban szintén hasonlított, a sötét jelenben is ragaszkodott egy jobb jövő hitéhez s az osztrák császár czímének fölvételével kifejezte azon szilárd akaratát, hogy a német császárság kilátásban álló megszűnte után is meg akarja óvni a maga háza régi fenségét és méltóságát. Különben is nagy jelentőségű volt ez a minden pompa nélkűl végbemenő tény (1804. aug. 10); itt kapta a rég létező állam első hivatalos elnevezését. A következő napon kelt patens ez állami actust, a mely a miniszterek és főméltóságok gyűlésében ment végbe, tudatta az alattvalókról azon határozott nyilatkozat kíséretében, hogy ezzel az egyes királyságok és országok eddigi czímeiben, alkotmányában, kiváltságaiban és viszonyaiban semmiféle változtatást nem terveznek. Különös nyomatékkal hangsulyozták ezt Magyarországra nézve, hol ennek folytán az új czím nem is keltett tiltakozást.

Két új császárság állott tehát immár szemben egymással, az egyik a Seine, a másik a Duna mentén, a melyek közt a kölcsönös elismerés daczára a dolgok egész természetéhez képest csakhamar összeütközésnek kellett bekövetkezni. Mert az a számítás, hogy teljes engedékenységgel nyerjék meg Napoleon bizodalmát, tökéletesen hibásnak bizonyult, sőt inkább Napoleon olyan ellenséget látott Ausztriában, a ki csupán lesben áll s bizonyosra vette, hogy a Habsburg-monarchia ellenségeinek sorába fog lépni, mihelyt valamely részről kiadják a jelszót a küzdelemre. És valóban így állott a dolog. Bécsben az ellentétes nézetek sokáig tusakodtak ugyan egymással. De az udvarnak nagyon is hamar meg kellett győződnie, hogy nem ura többé a saját szabad elhatározásának, és hogy I. Sándor orosz czárnak buzgón keresett barátságát csak ama semlegesség abbanhagyásával vásárolhatják meg, a melyhez az orosz-franczia viszály kitörésekor aggodalmasan ragaszkodni iparkodtak. Az 1804. nov. 6-ki titkos „declaratio”, a véd- és daczszövetség, a melynek feladata volt Ausztriát és Oroszországot Napoleon bármely közvetlen támadása ellen biztosítani, az első lépés volt azon irányban, hogy Ausztria csatlakozzék az 1805. évi nagy coalitióhoz, melynek létrejöttét az események fejlődése Olaszországban, hol Napoleon maga koronázta magát királylyá, valamint Oroszország sürgetése sietteté. 1805 augusztus 9-én cserélték ki egymással Pétervárott az orosz, angol és osztrák meghatalmazottak az okmányokat, a melyek Ausztriának az ápril 11-ki angol-orosz szövetséghez való hozzájárúlását formaszerűen megerősítették. De Ausztria az alakoskodásnak teljesen csak a szept. 3-ki szóbeli jegyzékkel vetett véget. Azonban gonosz előjelül szolgált ezen harmadik szövetséges háború lefolyására az, hogy Poroszország, az orosz és az osztrák kormány sürgetései daczára, a melyek most a közös veszély nyomása alatt teljesen belátták az együttes eljárás hasznos voltát, semleges maradt és csak akkor, mikor már késő volt, kötötte meg a potsdami szerződést; továbbá hogy a dél-német államok: Baden, Württemberg meg Bajorország részint félelemből, részint pillanatnyi haszon kedvéért, nyíltan Napoleon karjaiba vetették magukat. Nem kevésbbé válságos volt az is, hogy Ausztria legnagyobb hadvezére, Károly főherczeg, a kit a háború pártjának támadásai már előbb kiszorítottak a hadügyminiszteri állásból, a hadrontó Mackkal szemben másod sorba lépett, míg Napoleonnak hadvezéri lángelméje épen ebben a hadjáratban ragyogott legfényesebben.

Ausztria három hadsereget állított síkra; az egyiket Olaszországban Károly főherczeg, a másodikat Tirolban János főherczeg; a harmadikat Németországban Mack tábornok vezetése alatt. Napoleon azonban ugyanazzal a hadsereggel, a mely négy héttel azelőtt még az atlanti tenger partjain állt, hogy, mint a kósza hír mondotta, Angliában kikössön, átvonúlt a Rajnán s német szövetségeseivel szaporodva, olyan sebesen nyomúlt előre, hogy rövid idő múlva az osztrák hadsereget megkerülte s elvágta visszavonúlása útját. Mack, kit a francziák Ulmban bekerítettek, 23.000 emberrel kénytelen volt a fegyvert letenni. Ez olyan szerencsétlenség volt, mely – mint Gentz kifejezi magát, – „a lelket megölte és a gondolatot megállította”.

Az osztrák örökös tartományok nyitva álltak a győző fél előtt. Az osztrák sereg maradványa és a szövetséges oroszok sehol sem tudták Napoleont feltartóztatni, midőn a Duna mentén előre nyomúlt. Ferencz császár eltávozott Bécsből, hová Murat 1805 november 13-án bevonúlt, míg Napoleon Schönbrunnban ütötte föl főhadiszállását.

Az ulmi csapás az olaszországi hadjáratot is eldöntötte. Károly főherczeg, midőn a rémhírt megkapta, testvérével Jánossal egyesült s csapatait Magyarországba vezette. Még mielőtt innen Napoleon ellen fordúlhatott volna, megtörtént a végeldöntés Morvaországban. Az ottan összpontosított osztrák-orosz hadseregben Ferencz császár és Sándor czár személyesen megjelentek. 1805 deczember 2-án – Napoleonnak franczia császárrá történt koronázása első évfordulóján – Brünn közelében Austerlitznál csata vívatott, mely reggeli hét órakor kezdődött, mikor még a tájat sűrű, téli köd borítá, a melyet csak később oszlatott szét ama vérpiros „austerlitzi nap”, melyet utóbb Napoleon oly kedvvel szokott szerencséje napjaképen emlegetni. Mert ő maradt a győztes ebben a „három császár csatájá”-ban.

Az austerlitzi katasztrófával eltűnt „Európa utolsó reménye” és további sorsát a Pozsonyban, a prímási palota termében aláírt béke látszott megpecsételni, mely Stadion szavait használva, inkább fegyverletételhez, mint békekötéshez hasonlított. Ausztria e békekötésben elveszté Velenczét Isztriával és Dalmácziával az olasz királyság, Tirolt Bajorország, a Vorlandok maradványát Württemberg és Baden javára s mindezért csupán Salzburgot és Berchtesgadent kapta. Bajorország, Württemberg és Baden souverain államoknak nyilváníttattak s a két első királysággá, a harmadik pedig kevéssel utóbb nagyherczegséggé emeltetett. Ezzel a német birodalmi alkotmány tényleg szétbomlott, s midőn Napoleon Németország nyugati és déli részeinek legtöbb fejedelmét rávette arra, hogy a birodalomtól elszakadjanak s az ő védnöksége alatt a rajnai szövetséget megkössék, II. Ferencz lemondott a német császári méltóságról, és ezzel a német birodalom ezer esztendei fennállás után megszűnt. A német birodalom utolsó feje, I. Ferencz, ettől kezdve Ausztria császárjának nevezte magát.

Ferencz császár a pozsonyi békét csupán mint rákényszerített nyűgöt fogadta el; kedvezőbb fordúlatba, Ausztria belső megerősödésébe, új szövetségekbe és új háborúba vetette reményét. A régi államférfiak, mint Cobenzl és Colloredo lejárták magokat; új embereknek adtak helyet, kik iránt az örökös tartományok joggal tápláltak reményt és bizodalmat. Gróf Stadion Fülöp mint államkanczellár és Károly főherczeg mint hadügyminiszter friss szellemet öntöttek az államszervezetbe. Míg amaz az összes európai hatalmak közti szövetséget tervezgette, a főherczeg a birodalom véderejének népszerű szellemben való átalakításán munkálkodott a honvédség szervezése útján. Egyelőre azonban a legutóbbi háború sokkal nagyobb arányban elgyöngíté a monarchiát, semhogy azon háborúban, mely közvetlenül ezután Napoleon és Poroszország közt kitört, mást tehetett volna, mint jóakaró semlegességet követni. Ausztriának nyugodtan kellett néznie, hogyan semmisíté meg a franczia császár a jenai és auerstädti iszonyú csatákban a porosz hadsereget, azután az oroszokat Friedlandnál s végül hogyan darabolta szét Poroszországot a tilsiti békében, midőn az elvett porosz területek egy részét a testvéröcscse, Jêrome számára alakított Westfalia királysághoz csatolta, másik részét, mint Varsó herczegséget, a szász választónak, immár királynak adta s hogyan egyeztek meg a tilsiti találkozáson, azután az erfurti fejedelmi gyűlésen Oroszország és Francziaország a világ megosztásán úgy, hogy minden többi állam számára a fennmaradásnak csupán egyetlen eszköze látszott maradni: a két világuralkodó akarata előtt való néma meghódolás. Bécsben nem gátolhatták meg, hogy Napoleon egyik napról a másikra változtassa Európa térképét, hogy a Bourbon és Braganza neveket kitörölje az európai uralkodó családok sorából, hogy oda adja a bataviai köztársaságot, mint Hollandia királyságot, testvéröcscsének, Lajosnak, Nápoly királyságot pedig testvérbátyjának, Józsefnek, s midőn ez utóbbit a spanyol trónra helyezte át, sógorának Maratnak. Ezen országok sorsábúl azonban Bécsben kiolvasták a saját jövőjöket is, a melynek még iszonyatosabbá kellett válnia, ha Napoleon komolyan vette azt a mondást, melyet elbizakodottságában egykor száján kiszalasztott, hogy tíz év múlva az ő uralkodó háza lesz a legrégibb Európában. Elhatározták tehát, hogy ha csak lehet, megelőzik a veszedelmet, főleg mivel a hősies ellenállás, a melyet a spanyol nép kifejtett elnyomója irányában, a megváltás első reménysugaraként világított be a kimondhatatlan szenvedések éjjelébe. Abban az eszmében, hogy idejekorán katonai intézkedésekre kell gondolni, Károly főherczeg találkozott Stadion gróffal; nézeteik csupán abban tértek el, hogy Stadion megbarátkozott a támadó háború gondolatával, míg ellenben a főherczeg csak olyan előzetes rendszabályokat ajánlott, a melyekkel Francziaország netaláni támadását vissza lehetne utasítani. A Station nézete győzött, minthogy úgy vélekedtek, hogy egy Ausztriával való háború kitörése épen most lesz nagyon alkalmatlan az imperatorra nézve. Szövetségesek nélkűl mentek bele a küzdelembe. Anglia semmit sem tett Ausztriáért; Oroszországra nem lehetett számítani, Oroszország nélkűl pedig Poroszország sem volt megnyerhető. De Spanyolország példájához tartották magokat; remélték az összes elégedetlen elemek csatlakozását, a népháborút, amelyben nem csupán az osztrák népek, hanem mindazok a nemzetek részt vesznek, a melyek Francziaország rabigáját kelletlenűl viselték.

Station János Fülöp gróf. Ender János festménye után.

És valóban úgy látszott, mintha teljesedésbe mennének a Station reményei. A tiroliak, kik az utolsó békekötés óta Bajorországhoz tartoztak ugyan, de a leghőbben óhajtottak visszacsatoltatni Ausztriához, még a tulajdonképeni háború kezdete előtt fegyverre keltek Hofer András korcsmáros (Sandwirth) és más bátor férfiak vezetése alatt. Míg a derék vorarlbergiek élére Schneider Antal ügyvéd állott, Németország éjszaki részében a kedélyek viharos forrongása Schill és Frigyes Vilmos braunschweigi herczeg fölkelésében nyilvánúlt. A háború mégis szerencsétlen lefolyást vett. A főhadiszálláson beállt egyenetlenség s egyes műveleti hibák, a melyeket Károly főherczeg tagadhatatlan hadvezéri képessége mellett a háború elején, János főherczeg pedig a végén elkövetett, okozták, hogy a babérok, a melyeket az osztrák hadsereg és vezérei az Aspernnél és Wagramnál vívott két nagy csatában arattak, nem termettek gyümölcsöt. Az 1809-ki események mégsem vesztek kárba Ausztriára és Európára nézve. Az asperni nap első izben fosztotta meg a világhódító Napoleont a legyőzhetetlenség nimbusától. Az idegen kényuralom elleni gyűlölet tette egy nemzetté az osztrákokat; a magyarok szintén hozzáférhetetleneknek mutatkoztak az imperator csábításai iránt. „Spanyolország és Ausztria ragyogó mintaképpé váltak, a melyekből sok ezeren merítettek bátorságot s készűltek elő a jövendő napok eseményeire.”

Akkor látta falai közt Bécs másodizben a korzikai hódítót, a ki Schönbrunnból diktálta azt az – úgy nevezett bécsi – békét, mely Ausztriának kétezer mérföldnyi területébe és negyedfél millió lakosába kerűlt, minthogy Krajna, Felső-Karintia, Görz, Gradiska, Trieszt, Isztria, a magyar tengermellék és Horvátország a Száváig Napoleonra szálltak át, a ki ez országokból és az Olaszországtól elvett területekből, Dalmácziából, Isztria oda tartozó részéből és Ragusából a hét illir tartományok új országát alakította. Ezenkivűl Galiczia nagy részét Oroszországnak és Varsó nagyherczegségnek kellett átengedni. Mindazonáltal Ausztria oly arányú megsemmisítését, minőre Napoleon a hadjárat elején gondolhatott, mégis meghúsította a háború folyama; sőt inkább a diadalmas császár kénytelen volt továbbra is elismerni a monarchiának tiszteletgerjesztő voltát.

Az asperni oroszlán. Frank Gusztávtól

Mindazonáltal az úgy nevezett bécsi béke végtelen szerencsétlenség volt a Habsburg-monarchiára, a mely elveszté tengerpartjait s másodrendű állammá hanyatlott le, a mely nem képes a tiroliaknak a császár által adott szavát beváltani, hanem kénytelennek látta magát a hű hegyi népet és vezetőit keserű sorsuknak átengedni. De a legrosszabb a békekötésnek a hozománya a kormányzottakra való visszahatása volt. Ez utóbbiakat immár a lelkesült bizalom helyett a vigasztalhatatlan levertség érzése fogta el, milyet foltozott ama két férfiú, – Károly főherczeg és Stadion miniszter – visszalépése, a kiket Ausztriában a hangadó államférfiak közt egyedűl tartottak alkalmasoknak arra, hogy az államszervezet teljes átalakítását megkisértsék és valósítsák. Egyre szélesebb körökben tört útat a meggyőződés, hogy immár egyedűl a Francziaország rettegett urához való legszorosabb csatlakozásban találhat a monarchia menekülést a teljes megsemmisűlés ellen.

A bécsi béke után Napoleon hatalmának és szerencséjének delelőjén állott, Ausztriát és Poroszországot mélyen kimerítették az utolsó háborúk. A rajnai szövetség fejedelmei hűbéresek voltak, kiknek csapatai Napoleon zászlait követni kényszerűltek. Schönbrunnból kibocsátott rendeletével a mindenható császár eltörölte a pápa világi hatalmát, őt magát erőszakosan Savonába vitette, az egyházi államot pedig Francziaországgal egyesítette, a mely a többi olasz területek, Hollandia királyság s éjszak-nyugati Németország egy részének szintén ugyanakkor elrendelt bekebelezésével elérte legnagyobb kiterjedését.

Teljes boldogságában Napoleonnak csupán az hiányzott, hogy nem volt fia és örököse; mert Beauharnais Josefinával való házassága magtalan maradt. Ez okból Napoleon elvált tőle s Mária Lujza osztrák főherczegnőt vette nőül. Ennek atyja, Ferencz császár, szükségesnek látta meghozni ez áldozatot részint azért, hogy meghiúsítsa Napoleonnak egy orosz nagyherczegnővel tervezett házasságát, részint pedig azért, mert azt a – Napoleonnak a saját rokonai iránt tanúsított ridegsége mellett minden esetre csalfa – reményt táplálta, hogy így, habár nem a franczia császár barátságát szerzi meg, de legalább időt nyer a monarchia újra megerősödésére. 1810. ápril 2-án ünneplé Napoleon a „caesarok leányával” való esküvőjét, a melynél három királyné és két herczegasszony vitte az ara uszályát s hallatlan pompát fejtettek ki. A báli ünnepélyen, melyet Schwartzenberg herczeg osztrák nagykövet Párisban a császári házaspár tiszteletére adott, tűz támadt, melynek a herczeg sógorasszonya (midőn leányát, a későbbi Windisgrätz herczegnét a lángokból kimentette) áldozatúl esett, a mit vésztjósló előjelnek magyaráztak. De, midőn a francziák császárának a következő évben fia, „a római király” (utóbb reichstadi herczeg, meghalt 1832) született, Francziaország jövője biztosítottnak, Napoleon maga a jogszerű uralkodók sorába belépettnek látszott.

Ekkor azonban az orosz hadjárat szerencséjének forduló pontjához vivé a császárt. Mert a Napoleon és Sándor császárok között való előbbeni barátságot feszűlt viszony váltotta föl, minél inkább kitűnt, hogy az erfurti szövetség nem hasonlít a II. Katalin „tündéri” korabeli és II. Józseffel kötött egyezményhez, hanem azt czélozza, hogy Oroszország Francziaország akarata alá rendelje magát. Csakhamar nyílt ellenségeskedésre kerűlt a dolog, midőn Napoleon az orosz czárral rokon Oldenburg uralkodó házat országától megfosztotta. A telhetetlen hódító az európai száraz föld utolsó államát is rabigába akarta hajtani s hadat üzent Oroszországnak.

Metternich Kelemen Venczel Lothár herczeg. L' Allemand Zsigmondtól

Fél milliónál számosabb, különböző nemzetekből vegyesen összeállított sereggel nyomúlt Napoleon, kit a lengyelek szabadítójokkép üdvözöltek (1812), a Niemen folyón át Oroszországba, Poroszországnak és Ausztriának egy-egy segélyhadtestet kellett állítaniok; amaz York alatt a balszárnyon, és Schwartzenberg alatt Volhyniában működött úgy, hogy a világ ama sajátszerű látmány szemtanúja volt, hogy az a két hatalom, a mely egykor közösen nyomúlt ki leverni a forradalmat, most seregével ennek szerencsés örököséhez szegődött. De mindjárt kezdetben nagyon kedvezőtlenűl alakúlt a háború Napoleonra nézve. Az oroszok kerűlték a döntő csatát s magok után mindent elpusztítva vonúltak vissza. Éhség és betegségek tizedelték meg a franczia hadsereg sorait, a mely Moszkva, „Oroszország szíve” felé vette útját. A Smolensknél és Borodinónál aratott győzelmek után Napoleon megtartotta bevonúlását az elhagyatott, régi czári városba. De, midőn a hat napi tűzvész, a mely Moszkva helytartója, Rostopsin parancsára támasztatott s a melyet hasztalan próbáltak eloltani, a nagyobbára fából épűlt várost elhamvasztotta, Napoleon megkezdte a visszavonúlást, mely a beálló hideg tél miatt rettenetes katasztrófává változott a „nagy” hadseregre nézve.

Ennek az „istenitéletnek” a jelentősége azonban nem annyira abban van, hogy a franczia hadsereget hazatérés közben az éhség és nyomor tönkre tette, mint inkább abban, hogy a rettegett „béke” szót ki nem mondották és hogy Sándor ez alkalommal minden várakozás ellenére erősnek bizonyúlt. Ehhez járult azon további körülmény, hogy, mivel Sándor képtelennek látta magát a maga megtizedelt hadseregével megragadni a Napoleon elleni támadást s ennélfogva a Poroszországgal és e hatalom elégtelensége mellett az Ausztriával való szövetségre volt utalva, ez utóbbinak kellett a helyzet urává, politikájának pedig a szövetségesek tanácsában döntővé válnia.

Előbb Ausztria a rá kényszerített semlegesség politikáját követte, a melyet az orosz háború kitörésekor a Napoleonnal való hasonlóképen rá erőszakolt szövetség váltott fel. Ekkor azonban beállt az az időpont, midőn gróf (később, herczeg) Metternich Kelemen Venczel Lothár (született 1773. évben Koblenzben), a ki előbb mint követ működött Drezdában, Berlinben és Párisban, hol Talleyrand és Fouché iskolájában fejezte be diplomacziai kiképzését, Stadion utódaképen első izben lépett a nagy politika színpadára és megnyitotta azt a híres diplomácziai hadjáratot, mely a békeközvetítés szerepével kezdődött s Ausztriának a Napoleon-ellenes szövetséghez való csatlakozásával végződött. Mindjárt eleintén el volt-e Metternich szánva a szakításra s ezt a szándékot a színlelt békeközvetítéssel csupán csak leplezni igyekezett-e, vagy pedig egy ideig valóban számított a francziák császárának engedékenységére s ezen reménye csak lassankint semmisült meg, azt nem kutatjuk; de az bizonyos, hogy a világbéke jelszava, a melyet kiadott, minthogy számára Napoleont megnyerni teljes lehetetlenség volt, szükségképen arra vezetett, hogy Ausztria szintén részt vegyen a császár ellen megindúló világháborúban.

Schwartzenberg Károly herczeg tábornagy. L' Allemand Zsigmondtól

Először is Schwartzenberg hadteste rendeltetett haza. A Francziaországgal való szövetség helyére a békeközvetítés lépett; de csak akkor, midőn a tevékenység második stadiuma, a fegyveres beavatkozás Napoleon dölyfössége és makacssága mellett hatástalannak bizonyúlt, csatlakozott Ausztria a reichenbachi szerződésekben Anglia, Oroszország és Poroszország szövetségéhez azon esetre, ha békejavaslatait Napoleon 1813. augusztus 10-én estig el nem fogadná. De a prágai congressus nem vezetett czélhoz s midőn Metternich aug. 11-én a Napoleon részéről ajánlott engedményekről tudomást nyert, már késő volt. „Ausztria – mondhatta Metternich – most már nem közvetítő a háborús felek közt, hanem az egyik félnek a szövetségese.”

Még egyszer mosolygott Napoleonra a szerencse Drezdánál. De ezt a győzelmet ellensulyozták azok a vereségek, a melyeket tábornagyai Grossbeerennél, a Katzbach vizénél, Kulmná1 és Dennewitznél szenvedtek. Csakhamar a „népek csatája” Lipcsénél (1813. október 16–18), a mely Oroszország, Ausztria és Poroszország három szövetkezett uralkodója jelenlétében – kik a tepliczi szerződésekkel még szorosabban csatlakoztak egymáshoz – vívatott, eldöntötte Németország megszabadulását ama lidércztől, a mely mellére nehezedett. Minthogy a riedi szerződéssel Bajorország már előbb elvált Francziaországtól, most a rajnai szövetség is feloszlott. A napoleoni államalakítások halomra dőltek, Illyria lerázta a franczia jármot, Olaszországban pedig a franczia uralom önmagában omlott össze. Milanóba az osztrákok, Toscanába Ferdinánd nagyherczeg, Rómába a sokat hányatott pápa (VII. Pius) visszatértek, míg ugyanekkor Wellington Spanyolország felszabadítását fejezte be. Új, meddő béketárgyalások után Schwartzenberg és Blücher az 1814. esztendő elején a Rajnán át Francziaországba nyomúltak. Egyesülve verték meg Napoleont La Rothièrenél; de, mivel az élelmezés nehézsége télvíz idején és ellenséges földön arra kényszeríté őket, hogy különválva nyomúljanak előre, Napoleon külön-külön megtámadta és megverte őket. Ennek folytán Chatillonban béketárgyalások kezdődtek; de, mivel Napoleon nem akart engedményt tenni, azok is meghiúsúltak és Ausztria, Poroszország, Oroszország meg Anglia a chaumonti szerződésben megegyeztek, hogy a háborút mindaddig be nem fejezik, míg olyan békét nem vívnak ki, a mely kezeskedik Európa egyensúlyáról és nyugodalmáról. Napoleon, mikor Blücher újabban Laonnál, Schwartzenberg pedig Arcis sur Aubenál megverte, azt a vakmerő tervet gondolta ki, hogy nyitva hagyja a párisi útat az ellenségnek s ezt majdan hátba támadja meg és népháborút szervez. De a szövetségesek hasonló merészséggel nyomúlta Páris ellen, a mely a montmartrei magaslatok megostromlása után megadta magát. Márczius 31-én tartották Sándor czár, Frigyes Vilmos király és Schwartzenberg herczeg bevonúlásukat a franczia fővárosba. Két nappal később a senatus trónvesztettnek nyilvánította Napoleont. Ez maga a párisi események hírére előbb a fia javára, azután föltétlenül lemondott. Megtartotta a császári czímet és Elba szigetét bizonyos évdíjjal, Mária Lujza császárné Parmát és Piacenzát kapta örökösödési joggal fia számára. Kevéssel később megkötötték az első párisi békét, mely a Bourbonokat (XVIII. Lajos) visszahelyezte a trónra s Francziaországot 1792-ki határai közé szorította. Napoleon Elba szigetéről még egyszer visszatért ugyan Francziaországba, a hol a Bourbonokkal való elégedetlenség mellett lelkesedéssel fogadták s diadalmenetben kísérték Párisba. De a szövetkezett uralkodók, mint „a világ nyugalmának ellenségét és zavaróját”, kiközösítették őt s a „száz nap” uralmának véget vetett a waterlooi véres csata. Napoleon újra lemondott a fia javára; ő maga, mikor Angliába akart menekülni, elfogatott s mint a szövetségesek foglya az Atlanti tengerben fekvő Szt.-Ilona magános szikla-szigetre vitetett, hol hat év múlva ez a „lelánczolt Prometheus” a halálban végre meglelte a nyugalmat, a mely az életben távol maradt tőle. A Francziaországgal való háborúnak pedig véget vetett a második párisi béke, a mely az 1790-ki határok közé szorított Francziaország trónjára újolag XVIII. Lajost ültette.

Az európai viszonyok rendezésére már előbb Bécsben congressus ült össze, a melyben a „három szövetséges”-en kivűl, kik 1814. szeptember 12-én tartották bevonúlásukat, a legjelentékenyebb államférfiak jelentek meg s melyen ragyogó ünnepélyek komoly tárgyalásokkal váltakoztak. Ausztria a párisi békekötésekben, a bécsi congressus határozataiban, meg a Bajorországgal való külön békében visszakapta mindazt, mit azelőtt elvesztett. Kárpótlásúl a Vorlandokért és Belgiumért viszont Dalmáczia és a velenczei terület jutott neki, mely utóbbi Lombardiával királysággá egyesíttetett. A sokat hányatott császári monarchia, mely újra bebizonyította elpusztíthatatlan életerejét, megifjodva kerűlt ki mindazokból a zivatarokból, a melyek végig vonúltak rajta és a császár újra elfoglalta az őt megillető helyet az európai fejedelmek tanácsában.

A bécsi kongresszus. Isabey rézmetszete után.

Csupán a római-német császári méltóság nem éledt fel többé. Metternichben volt ugyan fogékonyság a Habsburgok, mint a német császári korona viselőinek egykori világra szóló állása iránt; a congressuson a német kis-államok meg is pendítették a császárság visszaállításának eszméjét. De annak, hogy Ausztria újra fölvegye a császári méltóságot s hogy teljesűljön az egyesített, hatalmas birodalom alkotására irányuló nagyon elterjedt óhajtás, útjában állt a két német nagyhatalom élesen kifejlődött dualismusa s az idegen államok féltékenysége. Ellenben olyan valami, hogy Németország Stein báró tervei szerint a Majna vonal által Ausztria és Poroszország közt megosztassék, eszébe sem jutott Metternichnek. Bármily fontosnak tartotta is Poroszország megmaradását Európa egyensulya és a saját államának érdeke szempontjából s bármily határozottan visszautasította, épen ez okból, Napoleonnak e hatalom szétrobbantására irányuló ajánlatát, mégis idején gondja volt arra, hogy Oroszországgal egyetértésben a maga császárjának biztosítsa jövendőre is a túlsulyt Németországban. Ez irányban, minthogy Bajorország és Württemberg rajnai szövetségbeli királyainak, hogy elvonják őket Francziaországtól, biztosítani kellett a számokra Napoleon által adományozott souverainitást, végtére megelégedett a szövetség-aktában olyan államszövetség alkotásával, a mely az egyes tagoknak meghagyta a magok teljes felségjogait, ellenben a területe egy részével a szövetségi alkotmány keretébe beillesztett Ausztriának megadta a szövetséggyűléseken való elnökséget s ezzel messzemenő hatalmat nyujtott neki, egyúttal pedig feltartóztatta valamely önálló nagyobb államszervezetnek Németországban való alakúlását és a német ügy végleges elintézését a távolabbi jövőre halasztotta.

Valamint Németországban, úgy Olaszországban is arra irányúlt Metternich törekvése, hogy a sírba hanyatlott római császári hatalom örökségét Ausztria részére követelje. Ezt a czélt itt is, amott is foederativ úton, a visszaállított kis államok szövetségének megalkotásával igyekezett elérni. E szövetség vezérlő hatalma Ausztria, hatalmának alapja pedig a félsziget éjszaki részén lévő ama közvetlen osztrák birtok lett volna, a melyet a bécsi kongresszuson – persze hasztalan – fáradozott az egyházi állam rovására a legatióknak megszerzésével gyarapítani, Szárdinia rovására pedig a Ticinón túlra terjeszteni. Ausztriának Németországon és Olaszországon való kettős uralma volt tehát az a nagy politikai gondolat, a melyre Metternich a bécsi kongresszus egész szerződés-művét fektetni tudta. Az eredményt örök időkre biztosítani lőn további életének a feladata. De, mivel a Metternich műve szorosan összefüggött a kongresszus minden többi alkotásával, rendszere Európa politikai állapotának teljes stabilitására irányúlt, a miben épen úgy segélyére volt a legitim érdekek egyetemlegessége, meg az államok általános kimerűltsége, mint az a vallásos-misztikus hangulat, a mely az előbbi hitetlenség helyére a „szent szövetség” alapelveit tette a politikai élet vezérfonalává és a nyugalomra szorúlt világot holdvilágos varázséjjelének szendergésébe ringatta. Mert, a mily helyesen vette észre a Metternich józan érzéke ama párt mögött, a melybe megalkotójának végső szándékait a szent szövetség takarta, az Európa felett való orosz hegemonia vágyát, ép úgy tudta értékesíteni ezt az eszmét is a maga czéljai szolgálatában, s mesteri felsőbbséggel átváltoztatni a czárt a szabadelvűség fővédnökéből a reakczió lovagjává. Anglia ellenmondásán hajótörést szenvedett ugyan ama terv, hogy a szent szövetséget nemzetközi jogosítványokkal ellátott amphyktyonná fejleszszék ki; de e helyett ezentúl a kongresszusok (a troppaui, laibachi és veronai) és a fegyveres beavatkozások időszaka köszöntött be. Ez utóbbiak nemcsak a világrész forradalmi lázai, hanem minden nemzeti és szabadelvű mozgalom ellen irányúltak s a bécsi kabinet mindnyájokban és mindenütt, mint a konzervatív elv természetes őre és védője, és mint oly quietismus szószólója szerepelt, a mely magában véve az előzetes korszak felforgatásai ellen való természetes visszahatás volt ugyan, de egyszersmind minden teremtő gondolat hiányában nem kevésbbé erőszakosan gátolta az állami élet eleven keringését és csupán a pillanaton csüngve, inkább fejlesztette és fokozta a jövő ama veszélyeit, a melyeknek elejét akarta venni.

Olyan kor volt ez egyszersmind, melyben ennek az iránynak a főképviselője majdnem példátlan tekintélynek és hatalomnak örvendett Európa uralkodóinál és államférfiainál, a kik mindnyájan az ő tanácsát kérték ki s a kikre mindnyájokra „Bécs volt az a Mekka, hová pillantásukat vetették s a kiknek Metternich volt a prófétájok”. A mi azonban állását egészen páratlanná emelte, az azon öszhang volt, a melybe Metternich a maga szándékait császári urának a nézeteivel hozni tudta, a ki közvetetlenűl a lipcsei csata után a herczegi czímet adományozta neki, őt utóbb (1821) államkanczellárrá nevezte ki s különben is kegyelmének bizonyítékaival árasztotta el.

Ferencz császár, noha természettől épen oly barátja volt a békének, mint atyja, uralkodása első napjaitól kezdve a háborúk hosszú sorára látta magát kárhoztatva, melyek őt úgy szólván önkéntelenül a régi jog előharczosává avatták amaz erők megrohanása ellenében, a melyek e jogot meg akarták semmisíteni. Trónokat és birodalmakat látott volt a forradalom örvényében elsülyedni, ő maga pedig fenékig ürítette e forradalom okozta keserűségek kelyhét. Ha a tapasztalás még olyan férfiakat is, mint Gentzet, Metternich későbbi bizalmas segédjét, a franczia forradalom lelkesült bámulóiból végre e forradalom elveinek legelkeseredettebb ellenségeivé tett: akkor elképzelhetjük, hogy milyen hatást hagyhatott az események folyama olyan uralkodó lelkében, a ki kevésbbé élénk vérmérséklete mellett magában véve sem nagy barátja levén bármily újításnak, törvényesen szerzett, igaz jogát újra meg újra a kard hegyére látta tűzve. Minél maradandóbbak voltak ezek a hatások, annál aggodalmasabban igyekezett a kor szellemi áramlatát, a melyet csak kártékony visszájáról, nem pedig jótékony eredményeiben ismert, a sárga-fekete határfáktól távol tartani; annál inkább gondoskodott a szellemi meg a politikai élet rendőri gyámság alá helyezéséről és a fennálló viszonyok fenntartásáról; annál inkább megfelelhetett neki a Metternich rendszere, a ki kifelé azokat az alapelveket képviselte, melyeknek a belügyekből való megszilárdulását császári ura valóságos sarkpontnak, csalhatatlanúl ható orvosszernek tekintette. A nehéz viharokban korán megöregedett, egyszersmind józan gyakorlati természetű, a korlátlan uralkodói hatalom szigorú tudatával eltelt császár a szabadság szükségességét vagy népjogot hangoztató minden szót természetszerűen a rajongó túlzás üres pathoszának, vagy rosszakaratú engedetlenségnek tekintett, a melyet elfojtani és megbüntetni neki komoly kötelessége. Ennek folytán a „Ferencz-féle” Ausztria húsz békés esztendeje (1816–1835), a mely a húsz háborús évre következett, a szünet korszakát jelzi, mely a többi államok folytonos haladásához mérve végzetes visszaeséssel volt azonos. Ha mindezek és azon állambukás (1811) daczára, a mely kikerülhetetlen volt ugyan, de azért mégis nagyon sok család anyagi sorsát örökre tönkre tette; a nép ritka szeretettel csüngött az ő „jó Ferencz császár”-ján s a legkeményebb szorongattatások napjaiban is megőrzé számára rendíthetetlen hűségét; ha főleg Bécs a francziák által elűzöttet visszatértekor mindig újra lelkesedéssel fogadta s nehéz betegségből való felgyógyúlását szertelen örömmel üdvözlé: ezt a hangúlatot nem csupán az a mély békevágy, a melyet annyi sok háborús esztendő után a monarchia lakosai tápláltak, valamint a közösen elviselt szenvedések tudata, a mely uralkodót és népet bensőleg egymáshoz csatolt, hanem magának az uralkodónak az egyénisége is keltette, a ki mintaszerű családi életében és magaviselete patriarchai egyszerűségében inkább családatyának, mint uralkodónak mutatkozott s nem egyszer meg tudta a bécsiek népszerű tájszólásával az igazi szót a kellő időben találni. Bár eszmékben szegény, éles természetes józan észszel birt, s az igaz úton szerzett jogok és hagyományos ősi szokások tisztelete mellett megvolt benne az a tetterő is, a mely féltékenyen őrködött a kezeiben nyugvó uralkodói jogok fölött, a mely minden különválni akaró törekvéssel, akármerről jött legyen is az, erélyesen szembe szállott s mindig fenntartotta az állam egységét. Mindehhez járúlt végre az a szigorú jogérzet, a mely a császár szép jelmondatában s Ausztria polgári törvénykönyvében (1811) találta maradandó emlékét; az anyagi fejlődésről való gondoskodása, mely főleg műszaki intézetek alapításában és új forgalmi útak nyitásában nyilatkozott, valamint a nagy tekintély, amelyet az állam most már újra bírt kifelé. Mindezek után érthető az általános és őszinte gyász, a melyet a császár halála (1835 február 24) keltett.

Ferencz császár kihallgatást ad. Kraft Péter olajfestménye után, Groh Jakabtól.

Az öregedő császár egyébiránt még megélte ama rendszer első megrázkódását, a melylyel államkanczellárja mindent, a mi történik, egyetlen formulára vélt visszavezethetni. A világrész keleti, valamint nyugoti részén olyan események következtek be, a melyek az európai ötös szövetség (pentarchia) feloszlására vezettek, a nyugoti államokat a három keleti hatalomtól elválasztották, Ausztriának Oroszországhoz való viszonyát meglazították és ellenmondásba juttatták Metternich elméletét a változtathatatlan tényekkel.

Keleten a „keleti kérdés” volt az, mely a Metternich-féle rendszer Achilles sarkának bizonyúlt. Ausztriának maga a neve, középponti fekvése, valamint annak a hatalmas folyamnak az iránya, a melynek partjain föl- s lefelé egyaránt nőtt területben az idők folyamán, jelezték az állam azon küldetését, hogy a nyugoti művelődést levigye az Al-Duna vidékeire. Károly főherczeg még nem régiben, a szerbiai lázadás alkalmával is hivatkozott keletnek Ausztriára való ezen jelentőségére a nélkűl azonban, hogy sikerűlt volna nézetét az irányadó körökben elfogadtatnia. Így történhetett azután, hogy Moldva és Havas-Alföld, sőt még Szerbia is lassankint Oroszországtól kezdtek függeni, a melynek elért állásukat köszönték, és hogy a hitrokon czár hatása uralkodott azon országokban, a melyek fekvésöknél fogva tulajdonképen Ausztriának az érdekkörébe tartoztak. E tényekkel szemben úgy szólván csaknem végzetessé lőn, hogy Metternich e kérdéseket is csupán ama konzervatív érdekek álláspontjából nézte, a melyek itt szenvedték az első érzékeny vereséget, s hogy a görög hetäriákat (hazafias társúlatokat) az olasz carbonarikkal egy színvonalra helyezte, és hogy Törökország fenntartására irányúló és magában véve igazolt gondoskodása közben figyelmen kívül hagyta azt a kérdést, vajjon csakugyan fenntartható-e állandóan az ázsiai barbárság a keresztény műveltséggel szemben? Az eredmény Ausztria elszigetelése lett, míg a nyugati hatalmak és Oroszország a felszabadatott görögök háláját aratták, a portán pedig a drinápolyi béke óta az orosz hatás minden más ellenében túlsulyra vergődött, sőt az unkiar-skelesszii szerződéssel a védnökség egy nemévé fokozódott.

A mit keleten a görög szabadságharcz, ugyanazt jelenté a Metternich-féle rendszerre nyugaton a júliusi forradatom, mely bebizonyította, hogy a bécsi kongresszusnak fáradságosan alkotott építménye mégis csupán sisyphusi munka maradt és hogy a tűz, a melynek szélső lángjait Olaszországban és Spanyolországban eloltottnak vélték, magán a tűzhelyen még mindig nem aludt ki. Végűl itt sem maradt Metternich számára más, mint elismerni a polgárkirályt, a ki egyenes ellentétben az államkanczelláriában uralkodó alapelvekkel, torlaszokon át emelkedett a trónra. És, mivel a szerencsétlenség ritkán szokott egyedűl járni, a forradalmi mozgalom is, mint a futó tűz, terjedett Francziaországból Németországon és Svájczon, Olaszországon, Belgiumon, Lengyelországon át tovább. Habár végül sikerült is még egyszer megfékezni a lángokat, mégis az ifjú Belgium, mely az egyesült Németalföld korcsszülött államból vált ki, újabb rést ütött a kongresszus művén.

V. Ferdinánd király (I. Ferdinánd osztrák császár). L' Allemand Zsigmondtól

De a júliusi forradalom legfontosabb következménye a hatalmak új csoportosúlása volt, a mely helyzetök eltérő voltából származott. A keleti hatalmak szövetségével a nyugati hatalmak szövetsége lépett szembe és ez a szakadás egyszersmind a kényuralom és alkotmányosság között való ellentétet is magába rejté. A keleti hatalmak szövetségét, a mely a reális érdekek kényszerítő hatása alatt meglazúlt volt, ismét szorosabbra fűzni – erre irányúit immár Metternich törekvése és pedig annál inkább, minthogy egyedül a szent szövetség újjászületése ígért még menekűlést ama forradalmi eszmékkel szemben, a melyek akkor Francziaországból Németországba is útat találtak s a fennálló helyzettel elégedetlen kedélyeket heves forrongásba hozták. Az Ausztriában beállott trónváltozás szintén ajánlatossá tette a Poroszországgal és Oroszországgal való szövetség ezen szilárdítását, főleg mivel a haldokló uralkodó rendszerének mindenütt és mindenben leendő fenntartását ajánlotta és az állam jövőjére vetett pillantás egyáltalán nem volt vigasztaló.

Mert Ferdinánd császár, ki Magyarországban V. Ferdinánd király névvel uralkodott, már elérte ugyan érett férfi korát, midőn atyjának halála a trónra szólította, de gyönge testalkata és állandó betegeskedése gátlólag és zavarólag hatottak akaraterejére s csupán annak a szívjóságnak engedtek tért, mely a jótevésben lelte legtisztább örömét s a mely tehát a kegyes uralkodónak hamar megszerzé a „jóságos” melléknevet. Így történt, hogy Ferdinánd császár és király csak névleg uralkodott, az ügyek tényleges vezetéséről azonban mindjárt eleintén másképen kellett gondoskodni. Minthogy pedig valóságos regensség alakításáról Magyarország alkotmányára való tekintetből, a mely nem ismert ilyen intézményt, le kellett mondani, a tulajdonképeni kormányzat az úgy nevezett „Staatsconferenz”-re szállott, a melyben a császár nagybátyja, Lajos főherczeg, az ő távollétében pedig Metternich herczeg vitte az elnöki tisztet s a melynek tagjai voltak még mint reménybeli trónörökös, Ferencz Károly főherczeg, – de csupán tanácsadó szavazattal, – a pénzügyek tekintetében pedig Kolowrat államminiszter. Mivel azonban ennek a Staatsconferenznek szabatosan körűlírott hatásköre s tulajdonképeni végrehajtó hatalma nem volt, ezen legfőbb hatóság kebelében csakhamar a szilárdság és egység annyira kezdett hiányozni, hogy azt saját tagjai is panaszkodva emlegették. Ehhez Metternich és Kolowrat egymással folyton versengő s épen ezzel egymást ellensulyozó hatásának következésekép olyan tétlenség járúlt, a melynek az államéletben közelgő nagy fordúlattal szemben kétszerte végzetesen kellett a közügyre hatnia. Épen ezen zavaros állapotok szempontjából egyengette útját Metternich még Ferencz császár élete utolsó napjaiban az Oroszországgal és Poroszországgal való benső egyetértésnek, mely az agg uralkodónak Miklóssal, az új czárral és a porosz trónörökössel Münchengräzben történt (1832) találkozásában jutott kifejezésre, utóbb pedig annak a kulmi emlékoszlopnak az alapkőletétele alkalmából, mely az egykori dicsőséges harczi szövetség emlékét megújító, Ferdinánd császárnak Miklós czárral és III. Frigyes Vilmossal való találkozásán (1835) pecsételtetett meg.

Csakhogy az a szövetség, a melyet a nagy német szabadságháborúk epigonjai kötöttek egymással, csupán gyönge másolata volt a szent-szövetségnek ennek varázsa és minden eredetiség nélkűl. A mi először Ausztriának Oroszországhoz való viszonyát illeti, azt az ellentétet, a mely az 1828-ki török háború óta a két udvar közt fennállott, a júliusi forradalom, a belga és a lengyel fölkelés okozta hatalmas rázkódás némileg elfödözte ugyan, és mint tíz évvel azelőtt, a két állam újra kezet nyújtott egymásnak a legitimitás nagy elvei alapján; de ez elvek alkalmazásánál a két fél érdekeinek különfélesége szerint majdnem minden egyes kérdésben eltértek úgy, hogy noha példáúl találkoztak azon óhajban, hogy az angol-franczia szövetséget szétbontsák, ezen czél elérésére mégis épen homlokegyenest ellenkező útakon haladtak. A mi meg Poroszországot illette, ez minden konzervativ érdekben Ausztria részén állott ugyan, de a német viszonyok jövendőbeli rendezése tekintetében a két testvérállam közt szóban ugyan ki nem fejezett, de azért mégis nem kevésbbé mély elvi ellentét forgott fenn.

Általában az Ausztria hatalmi állásának Németországban való fenntartására alkalmazott eszközök az idők folyamán ép oly kevéssé állották ki a próbát, mint az Olaszországban ugyanezen czélra irányozott törekvések. Az a nyugtalan fáradozás, hogy a kis államokban minden önálló fejlődést csirájában elfojtsanak, itt is, amott is megölte a partikularizmust s épen azt gyámolította, a mit minden egyébnél inkább el akartak ölni: a közösre, az általános nemzetire való irányulást. Míg Olaszországban épen ezen, valamint az egyes fejedelmek legyőzhetetlen bizalmatlanságán bukott meg a kísérlet, hogy Németország példájára államszövetséget teremtsenek: Németországban Poroszország vezetése alatt életbe lépett a vámszövetség, a melynek a jövendőbeli politikai fejlődésre való nagy jelentőségét Metternich fölismerte ugyan, de létrejöttét nem bírta megakadályozni.

Metternichennek a legfőbb büszkesége a bécsi kongresszusi akta volt, a melyet szívesen hallott a maga művének nevezni, a minthogy az nagy részében csakugyan az ő munkája volt. És mégis időközben nem egyszer arra kényszerítették őt a viszonyok, hogy bécsi szerződésekkel ellentétben alakúlt némely tényeket elismerjen, sőt végül arra is, hogy ő maga emelje kezét a saját műve megsemmisítésére Krakónak bekebelezésével, a mi magában véve elkerűlhetetlen volt ugyan, de azért úgy tűnt föl politikai pályája végén, mint valamin nagy kérdőjel.

A stabilitás ezen rendszere tovább fenntartotta magát Ausztriának a belügyeiben, mint a külügyekben. E rendszer Magyarország alkotmánya, noha a monarchiának korlátlanúl kormányzott nyugoti felével éles ellentétben állott, nem veszélyeztette legalább annyiban és mindaddig nem, a meddig a magyar nemességnek, az uralkodó osztálynak az érdeke szintén csupán az öröklött jogok fenntartására irányúlt. Csakhogy ez megváltozott, midőn lassankint egyre hangosabban nyilvánúlt Magyarországban a reformok létesítésének óhaja. Épen az az aggódás, melylyel az alkotmánynak legszükségesebb módosításait is folyton húzták-halasztották, ámbár utóbb az összes pártok találkoztak azon nézetben, hogy a meglevő állapotok tarthatatlanokká váltak, lassanként annyira fejleszté a magyar államélet történeti maradványai és a jelenkor elutasíthatatlan követelései között való ellentétet, hogy az alkotmánynak rögtöni teljes felforgatásától lehetett tartani.

De a közéletben beállt nagy fordúlatot, főleg I. Ferenez császár halála óta, a régi örökös tartományokban sem lehetett többé félreismerni. Míg a kormány hatalmának egész nyomatékát latba vetette a német szövetségnél, hogy a kis államokban elnyomja a szabadelvűséget; az argus-szemű rendőri felügyelet és elzárkózás minden eszközével sem volt képes gátolni annak betódulását a maga német örökös tartományaiba, sőt ugyanekkor a rendi gyűlésekben is, a melyek tevékenysége réges-régen az úgy nevezett „postulatum-gyűlések” üres formaságaivá sűlyedt, jelentkezni kezdtek az állami és a közügyekben való részvétel újjáébredésének legelső tűnetei. De a legrosszabb, a mi ilyen körülmények közt történhetett, az volt, hogy a kormány lassankint elveszté az önmagában és a rendszere csalhatatlanságában való hitet a nélkűl, hogy erőt talált volna magában ahhoz, hogy az ébredező önismeretnek megfelelően cselekedjék. Minden úgy maradt, a mint addig volt. Nem ismerték félre ugyan az idők jeleit; de arra már nem érezték magokat elég erőseknek, hogy e jelek alatt győzzenek.

Az 1848-ik év lángra lobbantotta a felhalmozott gyúlékony anyagot. Párisból a forradalom újra körútat tett Európában. A Habsburg-monarchia is bevonatott e mozgalom forgószelébe s kül-, valamint belügyeiben a legsulyosabb válságoknak tétetett ki. Nem lehet feladatunk e helyen ama válságok további történetét, melyek csak az Ausztria és Magyarország közötti kiegyezésben nyerték befejezésöket, részleteikben követni, minthogy az alkotmánytörténet a jelen munka más részében fog beható méltánylást nyerni. Meg kell elégednünk azzal, hogy röviden emlékezzünk meg a változásokról, a melyeket a monarchia külső és belső viszonyai a jelenkorig szenvedtek.

A forradalom 1848-ban a monarchia minden országán végigviharzott. A fékeitől megszabadúlt mozgalom Metternich bukásával egyidejűleg először is mindenütt a dolgok régi rendjét döntötte meg. Míg a csehek Prágában, a magyarok Pesten – ez utóbbiak ősi alkotmányukat a modern állam szellemében fejlesztve tovább – nemzeti kormányt igyekeztek létesíteni, az olaszok pedig elérkezettnek vélték az időt, hogy Szárdinia segítségével egységes Olaszországot teremtsenek, és Galicziában is nemzeti törekvések kerekedtek felűl: addig viszont a németek alkotmányt követeltek, a mely – a márcziusi napokban megígértetvén – először az ápril 25-ki alkotmányban nyert kifejezést, azután pedig – májusban – tárgyalás végett az alkotmányozó birodalmi gyűléshez utasíttatott. A németek követeket is választottak a frankfurti parlamentbe, mely Németországot egyesíteni s neki János főherczeg kormányzóban főnököt adni igyekezett. Lassankint a mozgalom hullámai egyre magasabbra emelkedtek. Bécsben és Prágában utczai torlaszharczok vívattak, Magyarországban pedig kitört a belháború. A május 15-ki és október 6-ki fölkelések – ez utóbbi napon gyilkolták meg Latour hadügyminisztert – arra bírták a császárt, hogy ismételve eltávozzék székhelyéről Bécsből s előbb Innsbruckba, azután meg Olmützbe vonúljon vissza.

E bonyodalmak közepett Ferdinánd császár és király leköszönt s trónra lépett unokaöcscse, I. Ferencz József, legkegyelmesebb urunk, a kinek ifjúi tettereje és szilárd akarata egy jelentőséges jövő kezességét rejté magában. A legközelebbi feladat a forradalmi mozgalmak elfojtása volt. Minthogy Windischgrätz herczeg már előbb visszaállította a nyugalmat Csehországban, Bécset pedig elfoglalta: a Kremsierbe áthelyezett birodalmi gyűlést feloszlatták s egyelőre octroyált alkotmányt hirdettek ki. A Szárdiniával másodszor is megújúlt háborút Radetzky hat napi hadjárata Ausztria javára döntötte el, s Magyarországban orosz segélylyel szintén helyreállították a nyugalmat. A forradalmi vulkán kitombolta magát, de lávaárja a politikai szabadságot is eltemette. Alkotmányos életről a legközelebbi jövőre nézve szó sem lehetett többé. Az 1849 márczius 4-ki alkotmány már 1851 Szilveszter estéjén felfüggesztetett.

De az a kisérlet, hogy a monarchia önkényuralmi úton centralizáltassék, szintén meghiúsult. Ezt legalább részben az állam külső helyzete okozta. Radetzky diadalai Ausztria előbbi hatalmi állását és birtokadományát Olaszországban újra megszilárdították. Németországban szintén visszatértek még egyszer a régi szövetséges állam jogalapjára, minthogy egy részt a frankfurti parlament azon igyekezete, hogy visszaállítsa az örökös császári méltóságot s azt a porosz királyra ruházza át, IV. Frigyes Vilmos király idegenkedésén, más részt a porosz egyesítési kísérlet a közép-államok féltékenységén s Ausztria fegyveres ellenállásán meghiúsúlt. Sem a „kis-német”, sem a „nagy-német” pártnak az óhajai nem teljesűltek; sem a Poroszország vezetése alatti „szűkebb szövetség”, sem Schwartzenberg „hetven milliónyi lakosságú birodalma” nem bizonyúlt valósíthatónak. A német kérdés megoldatlan maradt, mert akkor még megoldhatatlan volt. Az örvényt, melyet az 1849–50-ik évek a két német nagyhatalom közt támasztottak, pillanatnyilag eltakarták azon konzervativ érdekek, a melyek őket egymással és Oroszországgal összefűzték, mely utóbbi, mivel beavatkozása döntötte el a régi rend visszaállítását, keleten hangadó hatalommá emelkedett.

A keleti kérdés Ausztriát nem sokára azon alternativa elé állította, hogy vagy az Oroszoszág ellen való pártállással a közelmúlt idő szövetségesét, vagy pedig a porta feláldozásával a saját érdekeit legyen kénytelen megtagadni. Ausztria nagyon messze maradt ugyan attól a hálátlanságtól, a melyről Schwartzenberg herczeg egykor állítólag megjegyzé, hogy majdan bámúlatba ejti a világot, sőt inkább becsületesen fáradozott a békés közvetítés létrehozatalán. De azzal, hogy ez meghiúsúlt, összeütközés támadt a hála meg az államérdek kötelességei közt. A krimi háború és az az állás, melyet Ausztria abban a jelzett és egymással ellentétes tekintetek összeütközése következtében elfoglalt, nemcsak a neheztelő Oroszországot, hanem a csalódott nyugoti hatalmakat is elidegeníté tőle s az államot teljesen elszigetelte, mi főleg Szárdiniának vált hasznára abbeli törekvéseiben, hogy Ausztriát kiszorítsa Olaszországból. E czélját annál könnyebben elérte, mert az Ausztria és Oroszország közötti szakítás azon utolsó oszlopokat, a melyekre addig a szent szövetség alapelvei még támaszkodtak volt, épen azon pillanatban döntötte össze, mikor az ismét császári Francziaország ura a családja ellen intézett 1815-ki szerződéseket széttépte s helyettök a nemzetiség elvét tűzte ki a kor jelszaváúl.

Gróf Radetzky József tábornagy. Hecht Vilmostól

Az 1859-ki szerencsétlen hadjáratot Olaszországban Ausztria Lombardia elvesztésével fizette meg s állása mint vezérállamé az appennini félszigeten Szárdiniára, vagy, a mi ezzel csakhamar azonos lett, az olasz királyságra szállott át. Egyszersmind azonban a rideg végzet, mely a még nem rég győzelmes osztrák fegyvereket Magentánál és Solferinónál a csapatoknak az ellenség által is csodált vitézsége daczára sújtotta, az uralkodó köröket magába szállásra ösztönözte s élesebbé tette pillantásukat az állami életben fenforgó hiányok, valamint azon eszközök iránt, a melyekkel a kapott sebek behegeszthetők. A monarchia szorúlt külső helyzete, valamint a lavinaszerűen növekvő adósságteher nyomása halaszthatatlanná tette az összes meglevő erők összefoglalását és felhasználását. Ezt pedig csak a népek áldozatkészsége és az állam feladataiban való közreműködése mellett lehetett elérni. Szakítottak tehát az önkényuralom eszméjével; az uralkodó azon nemes határozást hozta, hogy jogkörét megosztja népeivel. 1860. évben, a Goluchovszki-minisztérium alatt jelent meg az októberi diploma, mely a monarchiának képviseleti alkotmányt akart adni. Magyarországra nézve azonban az októberi diploma a régi alkotmánynak csak kis részében való visszaállítását jelenté, más felől az osztrák koronaországokban a közélet sulypontja a tartománygyűlésekbe helyeztetett át. Ez okból a diploma a monarchia nyugati felében a centralisták ellenmondását idézte föl, kik foederalisztikus szelleme miatt nagyon messzemenőnek találták, míg Magyarország a jogfolytonosság alapjára állott s egész ősi alkotmányát az 1848-ki változásokkal egyetemben visszakövetelte. Ily körülmények közt az irányadó körökben legelől az a párt kerekedett felűl, a mely az 1848 óta uralkodó eszmékkel, legalább a mennyiben a birodalom összpontosításáról volt szó, rokonszenvezett, ellenben kárhoztatta azon abszolut formákat, melyekben az összpontosítást valósították. Az októberi patens helyére 1861-ben a Schmerling-minisztérium alatt a februári patens lépett, mely alakját tekintve csupán amannak külön végrehajtása akart lenni, a valóságban azonban ama kisérlet kiindúló pontja volt, hogy a monarchiát nem abszolut alapon, mint eddig történt, hanem inkább alkotmányos úton czentrálizálják. Mint ama régibb kisérlet, úgy ez az új is megbukott, mert nem volt elég erős arra, hogy a magyaroknak az úgy nevezett tágabb reichsrathba való belépését kierőszakolja, a cseheknek a szűkebb reichsrathból való kilépését meggátolja, míg ugyanakkor megbukott az a kisérlet is, hogy az osztrák befolyásnak Németországba való épségben tartásával a németség ereje Ausztriában fokoztassék. Még egyszer felfüggesztették az alkotmányt, még egyszer – a Belcredi-minisztérium alatt – visszatértek az októberi diploma álláspontjára. Ekkor azonban az 1866-ki események hirtelen fordúlatot idéztek elő; mint hét évvel azelőtt Solferino, úgy most Königgrätz hozta sebes hullámzásba az alkotmánykérdéseket.

Báró Tegetthoff Vilmos altengernagy. Hecht Vilmostól

Ausztriának a Németországban való hegemoniáért régóta folyton folyó küzdelme sürgős, eldöntést kívánt és pedig annál inkább, mert a Habsburg-monarchia az Alpesek déli részein hatalmában szenvedett csorbát tekintélyének éjszakon való fokozásával igyekezett kiköszörűlni, míg más részt Olaszország példája, mely a nemzeti szabadság álmát valósította, Németországban szintén fölébreszté a nemzeti egység reményét. Hogy ez az egyesülés a régi szövetség talaján nem fejlődhetik, az épen oly világos volt, mint az, hogy e czél csakis úgy érhető el, ha a két német vezérhatalom vagy békésen megegyezik egymással, vagy az egyik fegyverrel győzi le a másikat. De a megegyezés tárgyában a frankfurti fejedelmi kongresszuson tett utólsó kísérlet meghiúsúlt s a nagy-német szellemben tervezett alkotmányszervezet, minthogy Poroszország részvételét kieszközölni nem lehetett, töredék maradt. Csakhamar a dán háború tényleg háttérbe szorította a német szövetséggyűlést, a melyben eddig a középső és kis államok érdekei megtalálták a magok természetes képviseletét s az eldöntés immár e tekintetben is a két nagyhatalom kezébe jutott. De rövid fegyverbarátság után csakhamar ezek is ellenségesebben álltak szemben egymással, mint valaha, míg végre a közösen hódított Schleswig-Holstein fejedelemségek együttes kormányzata s a gasteini káros szerződés, az átöröklött ellentétek, meg a ki nem egyenlített követelések szövevényét olyan gordiusi csomóvá bonyolították össze, a melyet csupán csak karddal lehetett ketté vágni.

I. Ferencz József császár és király, Hecht Vilmostól.

Az 1866-ki háborúban a német középső államok még egyszer szövetkeztek Ausztriával, míg az érdekek rokonsága a fiatal olasz királyságot Poroszországhoz csatolta. „Az 1866-ki háború száz éves küzdelemnek a befejezése. Benedek igazában Nagy Frigyessel küzdött a csatamezőn.” Poroszország königgrätzi diadala megpecsételte a régi birodalom romjaiból újonnan alakított szövetséges állam összeomlását. Ausztria immár formaszerűen is kivált azon államszerkezet kötelékéből, a melyből maga is fejlődött, a melynek egykor legelőkelőbb tagja volt, s a melynek segítségével állhatatosan dolgozott a saját önálló nagyságán és hatalmán.

De Olaszország hatalmi viszonyaira is döntővé lett a königgrätzi nap. Custozzánál az asperni hős fia és a vitéz csapatok bebizonyították ugyan, hogy a hadseregből még nem veszett ki az a szellem, a mely azt annyi diadalra vezette, más részt az osztrák hajóraj, Miksa főherczeg e fiatal alkotása, halhatatlan dicsőséget aratott Lissánál Tegetthoff, ama tengeri hős vezetése alatt, a ki, mint egész hajóraja Faragut azon mondásához tartotta magát „fa-hajók – vas-szívek”. De a fordulat, melyet a küzdelem az éjszaki harcztéren vett, azon sajátszerű következményre vezetett, hogy, noha az olasz háború az osztrákok győzelmével kezdődött és azzal is végződött, a küzdelem ára: Velencze III. Napoleon közvetítése utján az olasz királyságra szállott. A háború eldöntötte Ausztria kettős állását Németországban és Olaszországban; itt, valamint amott kiszoríttatott azon külső védelmi művekből, a melyeket egykor hatalma biztosítására teremtett s a melyekből hosszú időn át imponáló hatást gyakorolt Európa sorsára.

A külügyekre az 1866-ik év tisztító zivatarképen hatott. A külföld sokkal inkább, mint azelőtt, bizodalommal irányozta szemét a habsburg-lotharingi monarchiára, mely gyorsabban, mint várni lehetett, szerzett ismét tiszteletet parancsoló állást s addigi elszigeteltsége helyett olyan hatalommá lett, a melynek barátsága keresetté vált. A belügyeket illetőleg belátták, hogy a házi viszonyok kútforrását állandó megegyezéssel kell elfojtaniok. A pragmatica sanctio és a dualistikus kormányforma alapján létrejött a kiegyezés Magyarország és a monarchia nyugati országai között. Ezzel Ausztria helyére az „osztrák-magyar monarchia” lépett az európai államok sorába, mint összhangzatos egyesűlése két olyan félnek, a melyek egyike sem akarja az összefűző kötelékeket jövőre lazítani vagy szorosabbra fűzni s a melyek virúlása kölcsönös egyetértésen és közös együttműködésen nyugszik, megfelelve felséges uralkodójuk jelmondatának: Viribus unitis!

Vágó Páltól



[25] Az 1282-ben kelt adományozó oklevél magyarúl így hangzik: „Rudolf, Isten kegyelméből római király, a birodalomnak mindig gyarapítója, a római szent birodalom minden híveinek, a kiket e levelünk illet örök időkre. A római birodalom feje a törvény kötelezésétől ment ugyan, minthogy a törvények alkotóját a polgári törvények kötelékei nem korlátozzák; mindazáltal elismeri, hogy a természet törvényének uralma, mely mindenütt és mindenekben parancsol, szükséges. Mert e törvénynek parancsolt hatalma oly hathatósan uralkodik, parancsolatait oly szerfölötti mértékben érvényesíti, mindeneket úgy megfékez és lenyűgöz, mindenkit oly kérlelhetetlenül igája alá hajt, hogy rendeleteinek mindenek hódolnak, parancsolatainak engedelmeskednek, uralmát elismerik és magukat főhatalmának alávetik. Ezért, ámbár mi a királyi méltóság magaslatára s jog és törvény fölé vagyunk helyheztetve, mi is alázatosan meghajtjuk fejünket a természet törvényének uralma előtt, és hogy előtte tartozásunkat lerójjuk, adjuk tudtára a római birodalom híveinek, mostaniaknak és jövendőbelieknek, hogy mi határtalan bőkezűségünk azon nagy jótéteményei közben, melyekben uralkodásunk kezdete óta a birodalomnak sok hívét részeltettük, e természeti törvény ösztönzésére, sőt parancsolatára és rendeletére nemzetségünk rangjának és hatalmának előmozdításán szorgalmatoskodtunk, s ezért régi szokás szerint a királyválasztásra jogosúlt fejedelmek szabad és kijelentett beleegyezésével Ausztria, Stiria, Krajna fejedelemségeket és herczegségeket és a Markot minden kitűntetésekkel, jogokkal, szabadságokkal és egyéb ide tartozókkal egyetemben, a mint azokat dicső emlékezetű Lipót és Frigyes osztrák és stájer herczegek bírják vala, nemkülönben mindazzal együtt, a mit e tartományokban Ottokár cseh király jogosan megszerzett vala, fenséges fiainknak, Albertnek és Rudolfnak, Augsburgban a zászlókkal együtt és az egyébiránt szokásos jogi formaságok közt ünnepiesen hűbérűl adtuk s őket a birodalmi fejedelmek sorába fölvettük, nekik fejedelmi jogot adományoztunk s tőlük a megnevezett fejedelemségekre nézve a hűségi esküt és hódolatot elfogadtuk. Ugyanazért senki ne merészelje ezen kegyelmes adományozásunkat megsérteni vagy ennek vakmerően ellene szegülni, ellenkező esetben fejedelmi méltóságunk sulyos megsértésében teendi magát bűnössé. Ennek bizonyságára és örök megerősítésére ezen levelünket kiadtuk és fejedelmi arany pecsétünkkel megerősíttetni rendeltük. Tanúk Konrád, straszburgi püspök; Hartmann, augsburgi püspök; Henrik, regensburgi püspök és Wernhard, seckaui püspök, tisztelendő urak; ő méltóságaik: Lajos, Rajnai Pfalz grófja, Bajorország herczege; fejedelmeink: Konrád, tecki herezeg; Hermann, badeni őrgróf; Henrik, burgaui őrgróf, és Henrik, hachbergi őrgróf; tekintetes urak : Hohenberg, Albert és Burkard, testvérek; Fürstenberg Henrik, Frigyes és Egeno; Habsburg Eberhard, Öttingen Lajos, Vlügelau.., Tiroli Meinhard és Schwarzenburgi Günther; Frigyes, nemes úr, nürnbergi várgróf, Schaumberg Wernhard, Kuenring Liutold, Lengbachi Truchsesz Frigyes, Capellen Ulrik, Landeser Erchanger, Stadeck Hertnid és Liutold testvérek, és sok mások. Rudolf úrnak, győzhetetlen római királynak névjegye. Kiadatott Augsburgban Gottfried mester passaui prépostnak, első jegyzőnknek keze által az Úrnak 1282-dik, uralkodásunk 10-dik esztendejében, a 11-dik indictióban, deczember 27-dikén.”

[26] A mellékelt kézirás eredetijét Mária Terézia abban az imakönyvben szokta tartani, melyet Mária Krisztina főherczegnő örökölt tőle. Ez az írás, egy óraidőbeosztás, német eredetiben így szól: „Die ordinaire täge halbe 6 uhr auffstehen, ankleyden, meess hören, geistliche lesung 2 stund bis halbe 8 uhr. Von halbe acht uhr mit denen cabinetssecretairs expedirn bis 9 uhr; von 9 bis 12 uhr ministre audienzen. 12 uhr kinderfrauen, andere sehen, 1 uhr taffel, bis 3 uhr unterhaltung oder ruhen. 3 uhr lesung; todtenofficium, 4 uhr bis 6 uhr expedirn, sehreiben oder audienzen, 6 uhr rosengrantz, von da bis 9 uhr sehreiben, conservirn, spaziren, stille amusante lesung, sontag audienz 8 bis 10 uhr abends.” Magyarúl: Köznapon félhatkor felkelni, felöltözni, misét hallgatni, ájtatos könyveket olvasni két órán át félnyolczig. Félnyolcztól a kabinettitkárokkal dolgozni kilenczig; kilencztől tizenkettőig a minisztereknek kihallgatást adni; 12 órakor a dajkák s a többiek közt szétnézni. Egy órakor ebéd, háromig szórakozni vagy pihenni; 3 órakor olvasni; halotti officium; 4–6-ig dolgozni, írni vagy kihallgatást adni, 6 órakor olvasóval imádkozni, azután kilenczig írni, társalogni, sétálni; csöndes mulattató olvasás; vasárnap este 8-tól 10-ig kihallgatás.

[27] Ezen szavakat irta József egy 1786 augusztus 21-én kelt levélre, a melyben Kaunitz herczeg tudatja vele Nagy Frigyes halálát. (A levél a bécsi császári udvari és államlevéltárban van.) E szavak magyar forditásban így hangzanak: „Kedves herczegem! Mint katona, siratom egy nagy férfiú halálát, a ki mindenkor korszakot fog alkotni a hadtudományban, de mint polgár sajnálom, hogy halála harmincz évvel megkésve következett be. 1756-ban üdvösebb lett volna az, mint 1786-ban. A legcsekélyebb reményt sem táplálom utódára nézve s míg Hertzberg lesz mindennek a lelke, még rosszabbra is készen kell lennünk. Egyébiránt, mint ön helyesen megjegyzi, be kell várnunk, mit tesz s a szerint cselekednünk. Isten önnel, kedves herczegem. Legyen meggyőződve őszinte barátságomról és teljes tiszteletemről. József.