Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Az osztrák-magyar monarchia állatvilága.

Az osztrák-magyar monarchia állatvilága.

Mojsisovics Ágosttól, fordította Paszlavszky József

Az osztrák-magyar monarchia physikai viszonyainak különféleségével, melyet e könyv megelőző fejezetei vázoltak, egészen sajátszerű és gazdagon kifejlődött állatélet jár együtt. E physikai viszonyok adják meg a létföltételeikben igen különböző állatalakoknak a megfelelő tartozkodáshelyet, legyenek bár azok éjszaki, ázsiai vagy afrikai bevándorlók, avagy Közép-Európa eredetileg forróövi faunájának megváltozott utódai. Monarchiánknak nehezen megközelíthető, kevésbbé sűrűn lakott keleti és déli vidékein megtaláljuk még azokat az állatalakokat is, melyek a kontinens más államaiban részben már régóta a „történeti alakok” közé tartoznak; azon kívűl a nagy mértékben jellemző, sőt kizárólag sajátlagos fajok tetemes száma a monarchia egyes országait Európának az állatokat illetőleg általában is legérdekesebb területei közé emeli.

Valamely országnak az állatvilágát tipusszerű jellemének helyes megítélése szempontjából tanúlmányozva, legelsőben is szem előtt kell tartanunk, hogy még nagyobb területnek a faunája is csak bizonyos alakcsoportokra nézve képez szorosabban határolt egészet; továbbá, hogy a fauna nem ab origine „befejezett dolog”, mely „az ember beleavatkozása nélkűl”, magára hagyatva is változatlanúl maradna. Hiszen a különböző körűlmények már évezredekkel ez előtt, sokkal régebben, mint az ember kezének zavaró hatása érezhető lett volna, folytonos változásokat okoztak a szervezeteknek a Föld felszínén való eloszlásában s majd megsemmisítettek egyes alakokat, majd új alakoknak gazdag kifejlődéséhez egyengették a talajt épen úgy, mint ma. Azok a természetes, majd hatalmas erővel, majd észrevétlenűl és lassú folytonosságban működő tényezők, melyek részben azonosak a geologiában a Föld domborzatának alakúlására nézve főfontosságúaknak elismert tényezőkkel, s a melyek a talajt, a klimát és az állatvilágra nézve oly fontos, vele a legbensőbb összeköttetésben levő flórát megváltoztatták, egy rövid emberöltőn át természetesen alig észrevehetően, de folyvást közreműködnek ma is akármely terület állatvilágának összetételénél és folytonos változást idéznek elő benne. Nekünk legfeltűnőbbek lehetnek ezek a változások a jobban ismert felsőbb rendű állatosztályokban, mindenekelőtt a gerinczesek körében, s itt első sorban a megfigyelésre legközelebb eső madárvilágban, mely annyi tájéknak gyakran egyedűl teszi jellemző elemét és az állatok petéinek széthordásával egészen kiváló hatást gyakorol a fauna alakúlására. Mennyi része van a véletlennek, és mennyi a vándorlásra való hajlamnak, a létért való küzdelemnek, a rabló fajok felűlkerekedésének és az eredeti hazájokban való helyi eseményeknek arra a sokszor tapasztalt tüneményre, hogy a madarak lakó- és fészkelőhelyöket megváltoztatják: azt, természetesen, csak a legritkább esetekben gyanítjuk. Bizonyára nagy szerepet játszanak gyakran e tekintetben az embernek a madarak csapatonként való együttélésére oly károsan ható gazdasági törekvései, mint a talajnak művelésre alkalmassá tétele, a kiterjedt mocsáros vidékek lecsapolása és az erdők kiirtása; más részt pedig a jövedelmezésnek megközelíthetetlen rétségek és távol eső hegyi erdőségek kedvezők új alakok megtelepedésére. Látjuk példáúl, hogy az olyan éjszaki madarak, melyek az előtt csak mint átvonúló vendégek voltak nálunk ismeretesek, klimára és növényzetre nézve rendkivűl eltérő vidékeink egyikét-másikát kedvökre való otthonukúl avatták; így az éjszaki lile, vagy – miként a hollandok nevezik – mornell (Eudromias morinellus), az urali bagoly, a gatyás ölyv, vagyis a tundrák keselyűje, a fenyő-rigó. Megjelennek téreinken egyes délvidéki és keleti alakok is, melyeket kezdetben „eltévedt fajokúl” jegyeznek fel, de a melyek azután alkalmilag a nálunk való költésre is elszánják magukat. Ismeretes az egyiptomi keselyűnek ilyen maga jószántából való meghonosodása. Hogy az úgy nevezett keleti sas (Aquila nipalensis) gyakran megjelenik nálunk, már régen gyanították; és valószinűleg ugyanezt mondhatjuk az élősdi kányáról, meg talán a feketeszárnyú kányáról (Elanus melanopterus) is, melyet különben mostanig még nem konstatáltak egészen biztosan; az afrikai mezei gémről (Ardea bubulcus), a sarkantyús szárnyú bibiczről (Hoplopterus spinosus) és sok másról. A csúszómászókról is azt mondják a velök foglalkozók, hogy lakóhelyeiket nem rég ezek az állatok is megváltoztatták, hogy a délvidéki csúszómászók feljebb nyomúltak, egyes fajok megritkúltak, mások pedig elszaporodtak.

Faunánk számos, nevezetesen vadászni való emlőseink jelenlegi elterjedésére, illetőleg kiszorítására és megfogyására könnyen érthetőleg igen nagy hatással volt az ember tevékenysége. Egyesek, mint az európai bölény és a vad-kecske, e század folyamában teljesen, s a hód majdnem teljesen kipusztúlt; a medvének, a hiúznak s némileg még a vad-macskának is meg vannak számlálva napjaik; kényszerűlvék ezek lakóhelyüket a legmegközelíthetetlenebb s kevéssé ismert vadonokban és magas hegyvidékeken keresni. Az emlősök lakóhelyeinek jelenleg történő változtatására nézve eddig, sajnos, igen gyér feljegyzésekkel rendelkezünk, bár a denevérek és rágcsálók több faja elegendő példát szolgáltat erre. Ugyanezt mondhatjuk különben egyes más állatosztályokról, nevezetesen a halakról is; sőt a tenger alsórendű állatvilágában is kiderítettek hasonló jelenségeket. Rendkívűl nevezetes jelenség az is, hogy egyes állatok, melyek valamely vidéken hosszabb vagy rövidebb ideig mérhetetlen számban nyüzsögtek, egyszerre rögtön eltűnnek. (Például szolgálnak erre a többi közt egyes egérfajok.) E jelenség okáúl gyakran pusztító epidémiák mutathatók ki, mint példáúl a rákokat illetőleg. Déli Magyarország egy részében a folyami rák jelenleg teljesen ki van pusztúlva.

Az állatvilágban mutatkozó folytonos változásokat illetőleg meg kell elégednünk az egyes legismeretesebb okoknak imént való fölemlítésével és le kell mondanunk arról, hogy a költözés, a vonúlás és kóborlás rendes és rendkívűli jelenségeit, valamint a tömeges megjelenésnek és idegen fajok bejutásának példáit az állatok földrajzi elterjedésének történetéből a mi faunánk összetételére való jelentősségökben e helyen tovább fejtegessük; valamint arról is, hogy az előbb fejtegetett tényezők ellentétjeképen azon kedvező hatást vázoljuk, melyet az állatvilágra az ember a tenyésztés, házivá szelidítés, fajtaképzés és meghonosítás által több tekintetben gyakorolt.

Midőn a következőkben megkisértjük az osztrák-magyar monarchia állatvilágát földrajzi szempontból röviden tárgyalni, érthetőnek látszik, hogy az egyes fauna-területek jellemének megítélésében első sorban a benne képviselt gerinczes osztályokat vegyük szemügyre, a mennyiben a gerinczes állatok földrajzi elterjedésének egyes részleteiről tényleg a legalaposabb ismeretünk van és az állatbúvárok azon csekély száma, a kik e tárgygyal általában foglalkoztak, bolygónknak állatföldrajzi régiókra, alrégiókra, provincziákra sat. való felosztásában főképen a gerinczeseknek a Föld régibb korszakaiban és jelenkorában való elterjedése tényeit vették alapúl, és, miként nagyban és egészben bebizonyúlt, ezen az úton olyan eredményekhez jutottak, melyek lényegökben nem állanak ellentétben az alsóbbrendű alakok földrajzi elterjedéséről szerzett, mindenesetre szerényebb tapasztalatokkal; s végre valóban a gerinczesek azok a felsőbbrendű élő lények, a melyek testi és értelmi fejlettségöknél fogva leginkább képesek valamely tájéknak szembeötlő és kiváló jellemet kölcsönözni; – meg hát ezek állanak hozzánk legközelebb! Második sorban az ízeltlábúak érdekes seregét, nevezetesen a rovatoknak alakokban gazdag osztályát és a puhatestűek (molluszkumok – Mollusca) körét, a csigákat és kagylókat kell számba vennünk, melyek fel nem tűnők ugyan, de földrajzi tekintetben igen jelentékenyek; azután tekintjük e szempontból a férgek körét s így tovább más állatköröket.

Monarchiánk faunája legnagyobbrészt az ú. n. ó-sarkvidéki (palaearcticus) állatrégiónak első, „Közép- és Éjszak-Európa” alrégiójába, illetőleg a „Közép-európai állatbirodalom” (a rovarverő emlősök, a futrinkák és rövidszárnyfedősök birodalma) néven nevezett területbe esik, melynek éjszakon körűlbelűl „a rénszarvas elterjedésének déli határvonala”, nyugaton az Atlanti-tenger partjai, délen a Pyrenaeusok, a Sevennek, az Alpesek, a Balkán és a Kaukázus, keleten körűlbelűl az Ural képezi határát; azonban tengerpartjával, illetőleg a természetrajzi szempontból oly rendkívűl nagy jelentőségű Karszt-vidékre való kiterjedésével túllépi a monarchia ez állatrégiónak déli határát és belenyúlik a második ó-sarkvidéki alrégióba, a „Földközi-tengeri”, vagyis a „Mediterran provincziá”-ba. Mindamellett az első alrégió déli határát képező vidékek (Dél-Tirol, a Partvidék, Isztria, Déli Horvátország, a volt Bánság és a délkeleti felföld, vagyis Erdély) nem egyszerű átmeneti területek, a melyeken csak az éjszaki és déli alakok keveredése megy végbe, hanem, a monarchia éjszaki tartományaival szemben, melyek állatvilága, természetesen nem minden helyi kivétel nélkűl, többé-kevésbbé a germán fauna elemeiből alakúl, kisebb fauna-területek összességét képezi, melyek keletkezésére az előbb említett nagy faunákon kívűl mindenekelőtt a „pontusi” funa gyakorolt könnyen kimutatható hatást. A „Karszt-vidék” monarchiánkban Dél Krajnától, Isztriától és Horvátország nyugati részétől egészen Dalmáczián és Boszniának meg Herczegovinának közvetetlenűl határos részein terűl el. Ez a nevezetes, állattani szempontból kelet-felé élesen nem határolható terület igen fontos állatprovincziát képez, melyben, jellemző és sajátlagos fajokban való gazdagságával, a többek közt halaival és puhatestű állatfajaival, különösen Dalmáczia tűnik ki.[10]* Különben e provincziában felismerhető, hogy éjszaki és éjszak-keleti részében határozottan a délalpesi, déli részében pedig (a Narenta mocsárvidékén) Magyarország alföldi faunájához szít.

Hegyvidéki állatok: Barna medve, vadmacska, süketfajd. Bank Henriktől

Dél-Tirol helyzeténél fogva közvetítőűl szolgál a közép-európai és a mediterrán állatvilág között, azért egyes alakjai a Karszttal is közösen, sőt egyesek nagyobb számban jelennek meg ott, mint itt. A lombard-velenczei mélysík hatása félreismerhetetlenül jut itt érvényre; egy részt a Po és az Ecs, más részt a Garda-tó, valószínűleg egyik fjordja az egykori lombardiai tengernek, több tekintetben nagy nyomatékú a mi faunánkra nézve.

Éjszaki Tirolt, Salzburgot, Felső-Ausztriát és a többi alpesi tartományt számos közös és igen jellemző, de aránylag kevés sajátlagos fajuknál fogva, az állatok földrajzi elterjedése szempontjából meglehetősen egységes területnek kell tekintenünk; különben tipikus állatfajaik, mint könnyen érthető, Magyarország magas hegyein is gyakran megjelennek.

A megszállott területnek, nevezetesen Boszniának jelentőségét, mely sajnálatunkra még igen csekély mértékben van átvizsgálva, már fentebb kiemeltük és rámutattunk sajátos puhatestűire meg halfaunájára, mely részben, és annyiban, a mennyiben a Karszthoz tartozik, Dalmácziával közös. Úgy látszik azonban, hogy Bosznia, a mennyiben megbízható adataink vannak, a felsőbbrendű gerinczesekre nézve közvetítő átmeneti területet alkot a fentebb kifejtett értelemben, és reánk nézve azért fontos, mert, miként a magyar és galicziai felföldön, olyan fajok is rejlenek benne, melyek más tartományokban többé-kevésbbé történeti fajokká váltak (hód, hiúz, talán a vad-kecske is).

Magyarországon a déli megyékben van a fajok és egyebek legnagyobb gazdagsága, a mi nem épen a legcsekélyebb mértékben köszönhető a különösen kedvező égaljnak, és mindenek előtt a Duna folyása sajátságainak, melyek sok fontos alak elterjedésében feltűnő módon szerepelnek és kisebb fauna-területnek éles határolását valósággal illuzóriussá teszik. Keleti és délkeleti fajok találkoznak itt a mediterrán és a közép-európai provincziából valókkal, a mit leginkább az ottani madárvilágnak rendkívül sajátos jelleme, részben pedig egyes csúszó-mászók megjelenése (a görög teknős-béka Orsova környékén) is igazol. Kiválóan fontosak a Dráva, Tisza és Száva közének gazdag őserdő borította árterei. (Lásd az Alföld állatvilágát.) Sok faj igen jellemző Magyarországra, és ezek túlnyomólag pusztai állatvilághoz tartoznak (mint a vak-egér vagy földi-kutya – Spalax typhlus Pall. –, a csíkos-egér – Sminthus vagus Pall. –, a pannoniai gyík – Ablepharus pannonicus Fitz.); bebizonyíthatólag sajátlagos alakjai a többi között a csigák, pókok és rovarok osztályából valók, mely utóbbiak közűl különösen nyomatékosak a félfedelűek (Hemiptera) és a fedeles-szárnyúak (Coleoptera); kevésbbé a hártyás-szárnyúak (Hymenoptera) és a pikkelyes-szárnyúak (Lepidoptera). Szlavonia a folyamvölgyi lapályokhoz tartozó területeiben hasonlít a szorosabb értelemben vett Dél-Magyarországhoz; az Alpok keleti kiágazásához tartozó hegyes vidékeinek állatvilágában pedig sok tekintetben az alpesi faunához szít. Még inkább ráillik ez Éjszaki Horvátországra, holott ismét Dél-Stiriának már van nehány jellemző déli és délkeleti alakja (így a gyurgyalag – Merops apiaster L. –, a czia-sármány – Emberiza cia L.). Erdélynek, rendkívűl érdekes madárfaunáján kívűl (Aquila Bonellii), igen jellemző puhatestűi vannak, melyek között a kizárólag júramész-hegyek szikláin élő csigák, a „Baleoclausiliák”, illetőleg Alopiák kiválóan nagy jelentőségűek.

Aránylag kevésbbé fontos faunánknak egészben való alakúlására a Szarmata-síkság hatása. Az ebből való felsőbbrendű jellemző alakok közűl a bobak-marmota (Arctomys bobac Schreb), a tarka görény (Foetorius sarmaticus Keys, et Blas.), valamint az úgy nevezett „gyöngös ürge” (Spermophilus guttatus) jönnének tekintetbe, ha az első két fajnak előfordúlása kérdésesnek nem bizonyúlna.

A monarchia éjszaki tartományai zoologiai tekintetben kevéssé jellemzők, s állatviláguk, miként említve volt, a közép-európai, illetőleg a „balti” faunához való egyenes csatlakozásra vall.

Igen fontos állatvilágunk sajátlagos jellemére nézve a monarchiánkban levő számos barlang. Ezek a barlangok fajokban rendkívül dús „barlangi faunát” rejtenek magukban. Kár, hogy e barlanglakókat biológiai szempontból még igen kevéssé tanulmányozták. Legjobban ki vannak kutatva Krajna, azután Horvátország meg Dalmáczia Karsztvidékeinek odúi és a morvaországi meg a magyarországi barlangok (a biharmegyeiek sat.). A krajnaiakat a csigák „Zospeum” nemének sajátságos fajai, a karszt-vidékieket pedig általában a barlangi gőte (Proteus anguinus Laur.), jellemzi különösen. Az ízeltlábúak közűl a krajnai és morvaországi barlangokban az egyenes-szárnyúak (Orthoptera), a magyarországiakban és karsztvidékeikben pedig, a fajok számára nézve valamennyit túlszárnyalva, a fedeles-szárnyúak (Coleoptera) vannak leginkább képviselve; az Adelops, Anophthalmus, Sphodrus, Pholeuon, sat. nemekből 68 faj kizárólagos sajátjok ezeknek; hozzájok járúl a hártyás-szárnyúak egy képviselője (Typhlopone Clausii) és körűlbelűl 20 különböző pókféle; azon kívül 4 faj százlábú és több rák található bennök s részben a morvaországi barlangokban is; egy pók (Eschatocephalus gracilipes) kiválóan a morvaországi és a karsztvidéki barlangokban él.

Az osztrák-magyar monarchia egész faunája, ide nem számítva a földrajzi elterjedésökre nézve teljesen elégtelenűl ismert legalsó lényeket (a véglényeket – Protozoa), valamivel több mint 30.000 fajt foglal magában. E szerint az állatfajok számbeli aránya úgy áll a növényfajokéhoz (15.000) mint 2:1. Faunánk ezen alakokban való gazdagságát, miként előre is várható, csak az ízeltlábúaknak köszöni; ezek között ismét a rovarvilág az, mely magában 24.562 fajjal járúl e számhoz. E rendkivűl nagy számból 286 fajt kell az osztrák-magyar monarchiának teljesen sajátjáúl jelölnünk: továbbá a 700 faj pókféléből 44, a 175 faj százlábúból 18 fajt eddig csupán csak monarchiánkban találtak. Az állatok földrajzi elterjedése szempontjából még jelentékenyebb azonban a mi „belföldi molluszkum-faunánk”, mely a leggazdagabb Európában. Nekünk 700 fajunk van 447 sajátlagos fajjal! Összehasonlítva e szerint a szomszéd államok kontinentális molluszkum-faunáját a mienkkel, kiderűl, hogy monarchiánknak csupán bennszülött (endemikus) faja is több van, mint a mennyi faja van általában, példáúl Németországnak egész molluskum-faunájában. (Németországnak összesen körűlbelűl 300 faja van; Olaszországban 600 faj molluszkumot mutattak ki.) A bennszülött alakok számát még az alsóbbrendű gerinczeseknek fajokban aránylag szegény csoportja, a kétéltűek és halak osztálya is szaporítja; a kétéltűek közűl a barlangi Proteus, a halak közűl a Salar, Aulopyge, Leuciscus, Telestes, Paraphoxinus, Chondrostoma és Gobius nemekben eloszolva, 14 faj szolgál erre bizonyítékúl.

E néhány, a tárgyalandó alakcsoportok köréből inkább csak példaképen előrebocsátott adat egyelőre elég lesz talán, hogy belőlük állatviláguknak, melyről kiválóbb jelenségei szerint igen röviden a következő fejezetekben fogunk beszélni, alakokban való gazdagsága kitűnjék.

I. A hegyvidék állatvilága.

Az állatok függőleges irányban való elterjedése.

Középszámmal körűlbelűl 800 méter magasságig emelkedik az a vidék, mely a hegyi és alföldi fauna között közvetítőűl szolgál; s a két fauna között csak e magassági övön túl fejlődnek ki észrevehető különbségek. E különbségek azonban először is nem új alakok fellépésében állanak, hanem abban, hogy egyrészt egyik-másik faj elmarad, másrészt pedig a többi fajok némelyike megszaporodik. Tipikus és maradandóan a hegyekre szorítkozó fajok, a mi nem sok van, rendesen csak a fanövés határa közelében lépnek fel, a mely határ a völgy síkjának tenger feletti magassága, a talaj természete és az illető hegység éjszakibb, vagy délibb fekvése szerint igen feltűnően változik. Az alföld és a hegyek közös alakjai között az egyes állatosztályokban inkább az egyedek, mint a fajok különböző volta lép előtérbe. Legfeltűnőbbek e tekintetben a csúszó-mászók és a kétéltűek; az ízeltlábúak között a lepkék és a bogarak; de elég példa van rá az emlősök között is; s legkevesebb, a mennyire mostanig tudjuk, a madarak között. Ezek a különbségek részben minden megerőltetés nélkűl megmagyarázhatók az alkalmazkodás jelenségeiből, a szervezetnek azon érdekes képességéből, hogy bizonyos határok között lassanként hozzásímúl a teljesen megváltozott életföltételekhez, hogy megváltozik az állat természete, életmódja, színe, nagysága és termete, s így fokozatosan igen módosúlt alakoknak, esetleg hamarább vagy később új fajoknak alkotódik meg eredetők. Ez az alkalmazkodó képesség elég szembetűnően látszik már a házi fajokon, illetőleg azokon a fajtákon, melyeknek a hegyek közt, vagy a pusztákon a szükséges szabadságot megadták.

A magyar alföldi szarvasmarha és az alpesi fajták testalkotása közti különbséget, a csülkök alakját és keménységét, a szarvas tulajdonságát s több másokat, mindenki ismeri. Mennyire lát és hogyan szimatol, miként kapaszkodik a hegyi szarvasmarha! – de mennyivel tökéletesebb nála az alföldi marha a kitartó futásban, a mocsáros helyek átlábolásában és mindenek fölött az úszásban! – milyen könnyűséggel megy át a pusztai fiatal marhanyáj több száz ölnyi széles folyamon is! És hasonló különbségek a testalkotásban, a természetben meg a helyhez való alkalmazkodásban a többi házi állatokra nézve is könnyen kimutathatók; kimutatható a hegyi lóra és a keskeny sziklás gyalogúton való biztonságára nézve; a sokáczok ponyszerű lovaira nézve, melyek hasig merűlve a mocsárba, húzzák a nehéz teherrel megrakott nyomorúlt taligát; kimutatható a sertésekről a Duna lapályain, melyek a sekély tavakban halászgatnak és magukat is módon a farkastól is védelmezik; kimutatható a kecskékről, juhokról és másokról is.

Nem kevésbbé feltűnők a testalkotásban és biologiai sajátságokban való különbségek a szabadon, vadon élő állatok körében is; így az alföldi berkek és a hegyvidék szarvasa, az őz, a vadmacska és számos más alak körében. Még szembeötlőbb az évszakok váltakozásának megfelelő színváltás, mint például az alpesi nyúlnak kétféle s a havasi fajdnak háromféle ruhája. E jelenségeket illetőleg nem nehéz felismerni, hogy védelmi berendezések; de az alpesi állatoknak azon hajlamát, hogy sokkal sötétebb színt öltenek, mint a milyen a síkságokon élő képviselőiknek sajátja, még legkevésbbé sem tudjuk megmagyarázni. Majd azt hiszi, hogy ennek leghathatósabb okáúl a sajátszerű hőmérsékleti viszonyokat kell tekinteni; majd azt, hogy az elégtelen napvilágítás (insolatio) az oka. Ismeretes ez a sötét-színűség a keresztes vipera (Pelias berus) hegyvidéki fejváltozatán (P. prester L.), az alpesi szalamandrán (Salamandra atra), a hegyi gyík (Lacerta vivipara) tipikus alakján, nehány halon (pisztráng, az ú. n. „Schwarzreuterl”) és különösen egyes rovarfajokon.

A „hegyvidéki fauná”-ban majdnem általánosan három „kört” vagy „régiót” különböztetnek meg, melyek lényegökben a mi viszonyainkra is érvényesek; „hegyi régió”-nak nevezik a tenger színe felett 812 métertől 1300 méterig terjedő magassági övet, „alpesi régió”-nak az 1300 métertől 2275 méterig terjedőt, és „havasi régió”-nak végre a tenger színe fölött 2275 és 4550 méter között fekvő területeket.

Több régiónak a felvétele az áttekinthetőséget igen kevéssé mozdítja elő; bár meg kell adni, hogy a három régiónak határvonalai jelentékeny ingadozásoknak vannak alávetve és közöttük a legkülönbözőbb nemű átmenetek vannak.

A hegyvidéki faunának kiválóan jellemző, illetőleg „sajátlagos” fajait, könnyen érthető okokból, csak azon magasságokban szabad keresnünk, melyek a buja növényzet megszűnésével az alsóbb rendűek tarka állatéletének feltűnő csökkenéséhez, általában az életföltételek egyszerűbbé válásához, a helyhez alkalmazkodott lényeket követelnek, olyanokat, melyek hozzá vannak törődve magas hegyvidékeink ridegségéhez, nélkülözéseihez és időjárásának sokféle, borzalmasan szép jelenségeihez. Az erdőöv legfelső határáig, a törpe-fenyő régiójáig az alföldi faunának jól ismert fajai közűl még igen számosan jutnak fel; minden alpesi házikó vonzó pont itt rájok nézve, mely lakói által részben gazdag táplálékot nyújt nekik s változatosságot önt a különben egyszerű egyformaságba. Csak ott, hol a sovány, terméketlen talaj gyér füvet táplál, hol a szakadékos kopár szirt uralkodik, csak ott van az alpesi tipusok igazi hazája, fel egész az örök hó határáig. És ez nincs ellenmondásban avval, hogy a zordon időjárás, mikor az állat legádázabb ellensége, az éhség emeli fel hatalmas szavát, a szellős magaslatok némely lakóját gyakran mélyen, egész a völgy ölére kényszeríti le.

A hegyvidék emlősei.

Hegyvidékeink élénkítésére az emlősöknek öt rendje szolgáltatja az alakokat; ezek a denevérek, a rovarevők, a ragadozók, a rágcsálók és a kérődzők.

A denevérek közűl mintegy 14 fajt állapítottak meg eddig biztosan, melyek közűl 9 faj és felső alpesi régióig előfordúl; ilyen a nagy és kis patkósorrú denevér (Rhinolophus ferrum equinum Keys. Blas., Rh. hippocrepis Bonap.), a szélesfülű denevér (Synotus barbastellus Blas. et Keys.), nevezetesen pedig az alpesi denevér (Vesperugo maurus Blas.), mely valamennyinél magasabbra jár föl. Ezt különösen a Közép-Alpesekben találták, de életéről, szokásairól épen oly keveset tudunk, mint a rokonaiéról. Tapasztalták, hogy az erdőszélek tisztásain és az alpesi rétek fölött egész a reggeli szürkületig vadászgat, hogy nappali tanyáúl a legszívesebben az alpesi házikókat választja és, hogy sem a széltől, sem a meleg esőtől nem irtózik. Különben érdekes, hogy e faj Morvaországban is előfordúl.[11]*

Nem ilyen gazdag az alpesi régió a rovarevő emlősök fajaiban; egyesek mégis fölmennek a legfelsőbb határig, körűlbelűl 2300 méter magasságig a tenger színe fölött. Tulajdonképen csak az alpesi cziczkány (Sorex alpinus Schinz.) jellemző, melyet azonban Alsó-Ausztriában (Gresten, Viertel a Wienerwald fölött) igen szerény, 1300 láb (434 méter) magasságban is találtak és bebizonyították, hogy – sajátszerűen – az Óriás-hegységnek (Hofbauden, körűlbelűl 1080 méter magasan) is lakója. Legközelebbi rokonairól, a vízi, erdei, mezei és házi cziczkányról (Crossopus fodiens Wagn., Sorex vulgaris L., Crocidura leucodon Bonap. és Cr. aranea Wagn.) tudjuk, hogy gyakori lakói az alföldnek is. Ugyanez mondható a vakondokról és a tüskésdisznóról. A vakondok a hegyi régióban különösen kedvező körülmények között túlmegy a fanövés felső határán; az Altvater-en 3900 lábnyi magasban még ott találták. A tüskés-disznó még magasabbra is felmegy.

A ragadozók közűl körűlbelűl 12 faj népesíti a mi hegyvidékeinket, de csak két faj, t. i. a medve és a hiúz jellemző bizonyos értelemben; s ezek is csak az emberi művelődés miatt vannak ide kényszerűlve. A többiek, nevezetesen a róka, a farkas, a vadmacska, a borz, a nyest és a nyuszt, a görény meg a hermelin, a menyétke és a vidra hasonlíthatatlanúl nagyobb számú egyedekben jelennek meg a síkságon és az Alpesek elővidékén. Némelyek túlmennek a törpefenyő régióján; sokszor látták, hogy a hermelin, sőt a vidra is az örök hó határa közelében vadászgatott. A vidra 2500 méter magasságig egész Tirolban gyakori.

Monarchiánk mindkét felében igen nagy elterjedési köre van a barnamedvének; elterjedésének köre Vorarlbergtől és Tiroltól az Alpesek déli lánczának mentében egész Krajnáig és Horvátországig terjed; s esetleg még déli Stiriában is megjelenik. Magyarországon a magas és középmagasságú hegyek legtöbb erdejében jól ismert jelenség; így Nyitrában, Trencsénben,[12]* Árvában, Zólyomban, Sepes- és Máramarosmegyében, valamint Erdélyben minden, csak félig-meddig alkalmas erdőben is otthonos, mélyen le egész a dombvidékekig. (Ritkábban Morvaországban; a Cseherdőben az utolsó példányt 1856-ban ejtették el.) Régebben az egész alpesi területen sem volt ritkaság a medve; még az Ötscher-en és a Schneebergen (Alsó-Ausztria), a Lilienfeld környéki hegyekben és más helyeken is találkoztak vele; Alsó-Ausztriában az utolsó példányokat állítólag 1834-ben ejtették el egy egyenesen erre a czélra rendezett hajtóvadászat alkalmával a hohenbergi vadászterületen. Elég gyakori még a medve Krajnában, nevezetesen a Gottschee-i kerületben, hol az utolsó évtizedben elejtett medvék száma igen jelentékeny. Nagyon el van terjedve Boszniában is, nevezetesen leggyakoribb a rogaticzai, szarajevói, focsai és travniki kerületben. Kevesebb a száma Tirolban, és igen ritka a medve Vorarlbergben.

A hiúznak az Alpesek vidékén való jelenlegi előfordulása talán még Krajnára és – esetlegesen megjelenve – Karinthiára szorítkozik. Rosenbach vidékén, Liechtenstein F. herczeg egy vadászterületén a krajnai határon, még 1846-ban és 1858-ban is vettek észre, illetőleg fogtak hiúzokat. Tirolban a hiúz állítólag már „öt–hat évtized óta ki van irtva”, tehát itt korábban pusztúlt ki, mint a monarchia másik felének éjszaki részében, sőt korábban, mint Alsó-Ausztriában, hol az utolsó hiúzokat, miként ismeretes, a lilienfeldi területen, a negyvenes évek közepén ejtették el. A bizonyító példányok a lilienfeldi kolostor gyűjteményében láthatók.

Havasi állatok: Havasi fajdok és alpesi marmoták, Bank Henriktől.

Még mai nap is bizonyosan előfordúl a hiúz Horvátországban és Slavoniában; egy példányt 1882-ben Belovár környékén ejtettek el. És hogy a Fruska-Gora kevéssé járt s részben megközelíthetetlen hegyi erdeiben is van, kétségtelen. Boszniában minden esetre ritka; 1883 őszén egy rendkivűl szép példányát látta a zvorniki kerület erdésze a Drina-vidéki hegységben; mondják, hogy a montenegrói határon gyakoribb ez az állat, s hogy a bosnyákok „rys” vagy „ryzvan” (tigris) néven nevezik. A monarchia keleti felében a Nagy- és Kis-Fátrát, a Tátrát és a szomszédos magas hegyeket lakja a hiúz; bizonyosan tudjuk, hogy a Kárpátok galicziai oldalán,[13]* egész Felső-Magyarországon, különösen Zemplén, Ung és Máramaros, meg az Erdélyt keletről és délről övező hegylánczok nagy erdőségeiben is honos. Nevezetes tény, hogy Magyarországban a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején – az erdőirtások és a vasútépítés miatt – keletről nyugot felé vándorolt és az olyan helyeken is, a hol ezelőtt ismeretlen volt (Gömör), annyira elszaporodott, hogy a nagyobb vadakban és a juhokban tetemes károkat okozott. Liptómegyében a hradeki uradalomban 1873-ban egy vastőrrel négy példányt fogtak. Ugyanezen év végén Gömörben egy hiúz fényes nappal ólálkodott a juh-kosár körűl, melyet a nyájat őrző öt juhászkutya lefogott és a juhász agyonvert. Három évvel később, február havában Murány vidékén 10 nap alatt 3 hiúzt fogtak.

A hegyi és alpesi régió imént említett ragadozóin kívűl említsük még meg a vadmacskát, melyet gyakran hiúznak néztek. Habár nem ritkán egy-egy elvadúlt házi-macskát, vagy a monarchia déli részében a vad- és házi-macska kereszteződéséből származó keverékfajt neveznek vadmacskának, nem nehéz az igazat a járatlanság szüleményétől megkülönböztetni és a vadmacskának monarchiánkban való jelenlegi elterjedéséről képet alkotni. Nagy számmal lakik Szlavóniában, Horvátországban, a megszállott tartományok területén és Magyarországon, a hol nemcsak a Kárpátok kiterjedt erdőségeiben, hanem a síkföldi erdőkben is tanyáz. A monarchia másik felében Csehországból ki van irtva, ellenben Alsó-Ausztria hegyes részében olykor-olykor föl-föltűnik; Stiriában (nevezetesen a déli részén) minden évben látják; még gyakoribb, Krajnában; épen így honos még Dél-Tirolban és valószínűleg Karinthiában is. Az alpesi terület többi részén valószínűleg csak különös ritkaságként jelenik meg; legalább újabb biztos adataink nincsenek róla.

A rágcsálók fajokban és egyedekben gazdag rendjéből az alföldnek sok ismerős alakjával találkozunk mind a hegyi, mind az alpesi régió övében; de jellemző, illetőleg sajátlagos faj kevés van itt közűlök. Ilyen jellemző faj az alpesi mormota (Arctomys marmota) (mormotér, murmutér, Tirolban „uramentl”, „paramentl”), mely Tirol némely vidékein 2000 méter magasságban még elég gyakori; Magyarországon a Középponti Kárpátok legmagasabb régióit, a Magas-Tátrát, a liptói és zólyomi havasokat, Erdélyben a Retyezátot, a radnai és székely határhegyeket, s valószínűleg a fogarasi, meg brassói havasokat is lakja. Közel rokona, a bobak, vagyis a lengyel marmota (Arctomys bobac), állítólag az alacsony hegyeken, sőt Galiczia meg Bukovina síkságain is lakik. Aránylag gyakrabban látható az egész alpesi vidéken, egész az Ötscherig meg a Schneebergig, az alpesi vagy havasi nyúl (Lepus variabilis Pall.), melyet nyáron „kék nyúl”-nak is neveznek; ez nyáron egyesével a tenger színe fölött egész 3700 méter magasságig felmegy; télen pedig ritkán száll 1000 méternél alább. Gyanítják, hogy Szepes, Liptó, Gömör és Zólyom megyékben is előfordúl, s mondják, hogy az Erdélyi Kárpátoknak is lakója.

Az erdei poczoknak (Hypudaeus glareolus Wagn.) Hypudaeus Nageri néven leírt fajváltozatán, és a mezei poczoknak (Arvicola arvalis Selys) „Arvicola rufescente-fusca” néven ismert havasi változatán kívül meg kell emlékeznünk egy igazi alpesi állatról, a havasi poczokról vagy havasi patkányról (Arvicola nivalis Aut.), mely leggyakoribb levén a hó határa közelében, vagy ezt is túllépvén, az 1000 és körűlbelűl 3500 méter között fekvő övre jellemző. Rövid nyári élete után a „9–10 hónapig tartó kemény alpesi telet az elpusztíthatatlan hótakaró alatt eltemetve tölti”.

A pelék közűl 3 faj lakja a hegyi régiót: a közönséges pele (Myoxus glis Schreb.), a mogyorós pele (Muscardinus avellanarius L.), és kerti pele (Eliomys nitela Wang.). A kerti pelét az alpesi régióban is látták, egész 2000 méter magasságig.

A kérődzők között, a szarvast és az őzet leszámítva, melyek a lapályokon bizonyára jobban tenyésznek, a zerge (Capella rupicapra) költi fel leginkább érdeklődésünket, mert hiszen a jelen korban ez az egyedűli faj, mely az alpesi vidéknek tágabb értelemben sajátja, az egész rendnek e vidékekre szorítkozó képviselője.

Mindamellett, hogy a zergét mód nélkűl pusztítják, mégis honos valamennyi alpesi tartományban, valamint a Középponti Kárpátokban, az erdélyi havasokban, Dalmácziában, a Vellebiten és Boszniában. Bár színét és szőrmezét kora és az évszak szerint (késő őszszel és télen „Bartgams”) egyazon helyen is változtatja, az annyira különböző égalj alatt lakó zergék között eddig mégsem találtak faji különbségeket; a boszniai zerge azonban erősebbnek, nevezetesen szarva fejlettségében határozottan erősebbnek látszik, mint az alpesi. Boszniában gyakran találják egy részt a Drina meredek, bokrokkal gyéren benőtt szikláin a rogaticzai, visegrádi és szrbrniczai kerületben, másrészt csekély magasságban a travniki kerület nagy fenyveseiben.

A zergének az Alpesekben az ember üldözésén kívül alig kell számba vehető ellenségektől tartani; másként áll azonban a dolog a ragadozókkal bővelkedő Boszniában, különösen pedig Magyarország magas hegyein, hol a lesből ólálkodó hiúznak nem egy zerge esik áldozatúl, gyakran a nyájból is. Elterjedése területének vadakban gazdag részein (Salzkammergut, éjszaki Stiria) már fehér példányokat, albinókat is ejtettek el; így Hallstadt vidékén (1876) és más helyeken is.

A vadkecske (Capra ibex L.) már csak mint történeti jelenség merűl fel előttünk; a monarchia fauna-területén, talán Bosznia kivételével, teljesen kipusztúltnak kell tekintenünk. Azt a jelentőséget, mely az állatok földrajzi elterjedése szempontjából ezelőtt megillette, még akkor sem tulajdoníthatnók neki többé, ha a kisérleteket, hogy visszaszerezzük az Alpeseknek, maradandó siker koronázta volna vagy a jövőben koronázná; – még ekkor sem lehetne más szerepe, mint bármely mesterségesen akklimatizált s a mi földünkön idegen jövevénynek, vagy valami nagyobb vadaskert lakójának! Úgy látszik, hogy a vadkecske ezelőtt igen el volt nálunk terjedve, és hogy, különösen a mi Alpeseinkben, nem kizárólag az örök hó és jég határán tartózkodott. A vadkecske még a mult század elején (1720–1730) gyakori volt Spital am Pyrhn környékén, Felső-Ausztria és Stiria határán. Felső-Ausztriában az utolsó vadkecskét 1753-ban ejtették el az Alm-tó mellett, melynek egyik szarva állítólag a kremsmünsteri kolostorban van. A ritka állat Magyarország egyes hegységeiben, a mint mondják, még száz évvel később is található volt; így az 1829–30-iki télen az Árpás tövén, a fogarasi kerületben, a meredek sziklaormok környezte Kaprarácza nevű szurdokban, Szombatfalva mellett, több példányt lőttek és 1843-ban kettőt vittek Nagy-Szebenbe eladni. Azt mondják, hogy a vadkecske a Középponti Kárpátokban még a harminczas, az Erdélyi Kárpátokban pedig egész az ötvenes évekig előfordúlt.

Az érdek, mely az alpesi emlősök eddig tárgyalt képviselőihez fűződik, kiválóan állattani vagy vadászati, sőt egyenesen történeti is. Az „alpesi ember”, illetőleg a hegyi lakó szemében részint csak szívesen látott mellékalakjai azok az ő alpesi gazdagságának, az ő végtelen fáradsággal űzött sovány földművelésének, s a legtöbbször nagyon is távol vannak tőle; ő rá nézve csak az emberemlékezet óta szelidített állapotban ismert emlősfajok birnak kizárólagos fontossággal, a melyeknek nevelése és tenyésztése képezi legfőbb életfeladatát. Számos, sokszor a legjobbnak gondos kiválogatásából keletkezett fajtában és táj-fajtában terjedt el az egész alpesi vidéken a szarvasmarha, a kecske és a juh; kevesebb fontosságú a sertés, mely életfeltételeit sokkal jobban megtalálja a lapályokon; a lótenyésztés is csak a síkokon virágzik, habár egyes magasabb völgyekben a meredek, köves hegyi útakon való járásra alkalmas, szép és erős lófajtát is nevelnek. A kutya és a macska csak mint házi barátok jönnek tekintetbe.

A Magas-Tátrából: Hiúz és zerge-nyáj. Pausinger FerencztőlBank Henriktől

Az az idő, mikor hazánkat ama vad szarvasmarha népesítette, melyet a mai szarvasmarha valószínű ősei egyikének kell tekintenünk, igen messze van a multban. Mondják ugyan, hogy az az ős szarvasmarha (Bos taurus primigenius), melyet a Nibelungen költője „Ur” néven említ, Masoviában (Lengyelország), bár kevés számban, de még mintegy 200 évvel ezelőtt is vadon élt; mi azonban a mi fauna-területünkön csak Magyarország, Alsó-Ausztria, Morvaország és Szilézia diluviális rétegeiben való terjedt eljöveteléből ismerjük közelebbről. Sokkal tovább, állítólag egész a jelen század elejéig tartózkodott nálunk az európia bölény (Bonasus europaeus), melyet gyakran összetévesztenek az ősmarhával s mely a Kaukázusban vadon s a bialowitzi erdőkben őrizve, tenyésztve még ma is él; ennek a fajnak azonban semmi kimutatható vonatkozása sincs a mai házi szarvasmarhához, habár a mint mondják, gyakran keveredik is vele. Hogy ez a bölény Magyarországon a mult században élt, kétségtelen; nevezetesen Máramaros erdeiben, továbbá a gyergyói hegyek között (a Kelemen-havason, Besztercze-Naszód és Maros-Torda megye határán) még 1767-ben egész csordákban tanyázott; „Udvarhely megyében, egy erdőben, Füle mellett még 1775-ben is láttak” egyet s mondják, hogy az utolsó példányt 1814-ben szintén Udvarhely megyében ejtették el.

A hegyvidék madárvilága.

Ha már az emlősöknek bizonyos magassági övek szerint való csoportosításában is merülnek fel nehézségek, mennyivel tetemesebbek ezek a madaraknak, ennek a mozgékony és gyors szárnyú népnek függőleges irányban való elterjedését hasonló módon előtűntetni szándékozó kisérletünkben. A madarakat illetőleg az alföld és a dombvidék, a dombvidék és a hegyi régió faunája közötti határvonal még sokkal elmosódottabb és átmeneti alakokkal sokkal zavartabb, mint az emlősök elterjedésében. E jelenség oka először is abban keresendő, hogy a tartózkodás helyének megválasztásában gyakran nem a felszín domborzata, hanem inkább a növényzet mineműsége, az erdőségek jelleme (vajjon tűlevelűek vagy lombos fák uralkodnak-e benne) a határozó; továbbá abban, hogy a madarak legnagyobb száma igen változó életföltételek és igen különböző égalji viszonyok között is jól érzi magát. Mindamellett a mi három magassági övünkben mégis vannak jellemző, részben épen sajátlagos alakjaink, melyekről röviden im a következőkben szólunk.

Figyelmen kívül hagyva a „vendégeket” és „jövevényeket”, melyek alpesi hágóinkat tavaszkor és őszkor vándorútakrúl használva, az európai Ornis tarka seregének legkülönfélébb rendjeiből jönnek össze, először is feltűnik, hogy a hegyvidéken elmaradnak a vízi alakok: a buvárok, a sirályok, a lemezescsőrűek, a gázlók és a vízenjárók, melyek a hegyvidéknek legfeljebb különösen kedvező helyein, többnyire csak a mocsáros völgyekben, a halastavak mellett s más hasonló helyeken s aránylag igen gyér képviseletben ütnek tanyát. Így példáúl évenként ott fészkel éjszaki Stiriának (a tenger színe fölött) 3000 lábnyi magasan fekvő sekély tavaiban a tőkés kacsa, a kis vöcsök, a szárcsa, a zöldlábú vízi tyúk, olykor a pettyes vízi csibe (Gallinula porzana Lath), rendesen a haris (Crex pratensis Bechts.), a csinos, trillázó, fehérhasú parti szalonka (Actitis hypoleucos L.), a kis lile (Charadrius minor Meyer) és még magasabban, a Zirbitzkogel (7578 bécsi láb) körűl elterülő fensíkokon, az éjszaki lile (Eudromias morinellus Boie.). Ez a madár épen, mely éjszaki hona helyett új hazára talált a karinthiai Alpeseken (Saualpe, Koralpe stb.), továbbá az Altvater-en, vagy a morva havason, a Riesen-hegységben 4500–4800 lábnyi magasban a tenger színe fölött, a Czibin hegyeken Erdélyben, a Királyhegyen Gömörben, s Magyarországnak más hegyes vidékén is.

A folyók folyását követve, lefelé, a csekélyebb magasságokon a fészkelő vízi madarakban majdnem rohamos gyarapodást találunk; az itteni madárvilág már közeledik az alföldéhez.

Gazdagon van képviselve hegyvidékünkön a fajdfélék (Tetraonidae) családja, melynek tagjai közűl az alföldről való két jó ismerősünk, a fürj és a fogoly, körűlbelűl 1500 méter tenger feletti magasságig elkisér bennünket; még magasabbra megy az egész hegyvidéken elterjedt s részben a magasabb dombvidéken, valamint a Szerémségben a Fruska-Gorában is fészkelő császármadár (Bonasa sylvestris Brehm). A süket-fajd (Tetrao urogallus L.) Galicziában még a síkságnak is sajátja, holott a délibb tájakon kizárólag a hegyes vidékeken, különösen a közép-erdőövben tartózkodik, bár olykor 1500–1800 méter tenger fölötti magasságokban is honos. Ugyanezt mondhatjuk a nyírfajdról (Tetrao tetrix L.), mely, bár Csehországban olykor a folyók lapályain is látták, hegységeinken eléri a fanövés határát, sőt dürgése idejében igen gyakran túl is megy azon. Az említett magassági övre mind a két alak valóban jellemző. Figyelmen kivűl hagyva az úgy nevezett keverékfajdot (Tetrao medius Meyer. – hybridus Sparm. „Rakelwild”), mely nevezetes középalak az említett két faj között és talán egy keletkezőben levő fajt képvisel, még a szirti fogolyról (Caccabis saxatilis Gray) kell megemlékeznünk, mint ide tartozó jelenségről. A szirti fogoly el van terjedve az alpesi tartományokban mindenütt egész Dalmácziáig és a partvidéki szigetekig, s körűlbelűl abban az övben tartózkodik, a melyben a nyírfajd; kár, hogy előfordulásának keleti határai még nincsenek megállapítva. Magas hegyeink felső alpesi régiójában egy éjszaki alak, a havasi fajd (Tetrao lagopus L.) köti le nagy mértékben figyelmünket. E háromszori ruhaváltásáról is kiválóan nevezetes madarat, mely valószínűleg a Középponti Kárpátoknak, Bukovina legmagasabb havasainak és Erdélyben a hátszegi meg az árpási hegyeknek is sajátjok, az Alpesek egész területén, helyenként nagy számban is találjuk. A havasi fajd, megelégedve a hóhatár szegényes növényzetével, alkalmazkodva mindenkor tartózkodáshelyének változó színezetéhez, megvédve aránylag a szárnyas rablók nagyobb részétől, mint a 2000 méternyi szellős magaslatoknak tipikus, jellemző madara él e régióban és csak ritkán jön lejebb, a törpefenyő régiójába, vagy az erdő felső határába.

A csekélyszámú palaearcticus galambfajok közűl csak az örvös- vagy székácsgalamb (Columba palumbus L.) mutatkozik itt mint gyakoribb fészkelő. Annál változatosabb a ragadozó madarak rendje, habár nagyobb részök a monarchia déli és délkeleti részeiben alkalmasabb tanyát talál is. A nagyobb elterjedt kőszáli sas (Aquila chrysaëtos Bp) kivételével, tulajdonképen egy nagy ragadozó madár sincs jelenleg, mely hegyeinkre különösen jellemző volna s ott költene, bár egynémely bátor „szárnyas útonálló” még megrakja fészkét havasaink hozzáférhetetlen sziklás magaslatain is. A mi területünk magasabb régióira nézve először is az „igazi” szakálas keselyű vagy saskeselyű (Gypaëtos barbatus Cuv.) jönne tekintetbe, ha ide vonatkozólag majdnem históriai jelenség nem volna. Egyes tudósítások Tirolból, Karinthiából s más alpesi tartomnyokból hírlik ugyan, hogy ez az „avis rarissima” itt-ott látható az Alpesekben, de hogy „ismeretes” volna, azt az osztrák Alpeseknek csak igen csekély részéről mondhatjuk; gyakrabban mutatkozik Magyarországon a Krassó-Szőrény-megyei hegyeken, a Retyezáton, a fogarasi hegylánczokon, a csíki havasokon (Nagy-Hagymás), a Czibles és Ünökő lánczolatán; továbbá a megszállott tartományok területén, mely, fájdalom, még majdnem ismeretlen. A fakó- és a barna-keselyű (Vultur fulvus Gm. és Vultur monachus L.), ha nem gyakoriak is, de itt-ott majdnem minden évben konstatált jelenségei az Alpeseknek, és, miként a hazai ornithologiának fenséges előmozdítója, Rudolf trónörökös kimutatta, nevezetesen az első „mindinkább az Alpok felé húzódik”, hogy e hegyvidéken „a már majdnem teljesen kipusztúlt szakálas keselyűnek a helyét elfoglalja”. A Karni Alpesekben még a délvidéki, úgy nevezett egyiptomi keselyűt (Neophron percnopterus Gray.) is látják minden évben; és az Alpesek más vidékein való előfordulásáról szóló hírek annál inkább hitelt érdemelnek, mert e keselyű Svájczban „rendesen fészkelő madár”. Figyelmen kívül hagyva az esetleg megjelenő fehérfarkú- és halász-sast (Haliaëtus albicilla Gray. és Pandion haliaëtus Cuv.), a sasok azután a kányák (Milvus) és örvölyök (Circus) általában háttérbe szorúlnak a hegyeken, a sólyomfélék közűl pedig (a vándorlás idején kívűl) csak a hasznos vércsét (Tinnunculus alaudarius Gray.) találjuk gyakran; ritkább már az ölyüded sólyom (Falco subbuteo L.) és csak itt-ott jelenik meg, mint fészkelő, a vándor-sólyom (Falco peregrinus L.) egy-egy párja. Nagyobb számban jelenik meg és a tenger színe fölött 1500 méter magasságig mindenütt közönséges fészkelő madár az egerész-ölyv (Buteo vulgaris Bechst.), melyet „érdemeiért” részben tisztelnek, részben keményen szidnak, s a mely a vidék legnagyobb rablójával, a héjával (Astur palumbarius Bechts.) és a csínos kis karvallyal (Nisus communis Cuv.) együtt képezi a nép „kányáit”, „sasait”, „Geier”-jeit s több efféléit. Sokkal szórványosabban találkozunk a hegyvidéken a szép méhész-ölyüvel (Pernis apivorus Gray.) és a gatyás-ölyűvel (Archibuteo lagopus Gould.), mint téli vendéggel (ritkán mint fészkelővel). Az éjjeli ragadozó madarak közűl legnagyobb számban az erdei- és a fülesbagoly (Syrnium aluco Boie. és Otus vulgaris Flem.) jelenik meg, azután következik a (legalább Stiriában) folytonosan gyérülő kuvik (Athene noctua Gray.), a gyász-kuvik (Nyctale funerea Bp.), a láng-bagoly (Strix flammea L.), mely helyenként gyakori, továbbá a csínos törpe-kuvik vagy „kanakúcz” (Glaucidium passerinum Boie.) és a törpe fülesbagoly (Ephialtes scops Gray.). Az uhu (Bobo maximus Sibb.) visszavonúlva a nehezen megközelíthető helyekre, mindenütt előfordúl, de sehol sem gyakori; továbbá, leginkább késő őszszel és télen, a Galicziában közönséges urali bagoly (Strix uralensis Pall. Syrnium macrura Natt.), melyről azonban bizonyos, hogy a magas hegyeken fészkel is nálunk. Költözéskor még a nádi vagy rövidfülű bagoly (Otus brachyotus Cuv.), s ritkán a tarkahasú bagoly (Surnia ulula Bp.) is megjelenik hegyeink között.

Tipikus alakok kerűlnek ki a hegyi és az alpesi régióra nézve a varjúfélék seregéből. Ilyen a vöröscsőrű szirti csóka (Fregilus graculus Cuv.) Tirolban, Karinthiában, Salzburgban és állítólag a Kárpátokban is; továbbá a mi hegyeinket és Dalmáczia magaslatait seregesen élénkítő sárgacsőrű szirti csóka (Pyrrhocorax alpinus Vieill.). Ezekhez járúl a magtörő szajkó (Nucifraga caryocatactes Briss.), mely a mi hegyeinkben, kivált az erdő felső határán, legszívesebben a czirbolya-fenyő régiójában lakik; mogyoróéréskor azonban nem ritkán nagy számban jelenik meg a síkságon is, sőt a Duna völgyében, a Dráva-fokon is; Galicziában különben közönséges a dombos vidéken is, és Magyarországon a fenyvesekben mindenütt található. A többi varjú-népség legközelebbi rokonaival, a szarkával meg a mátyással együtt a szerényebb magaslatokon marad és a termékeny fensíkoknak meg az alföldnek képezik olykor alkalmatlan, de semmikép se igen jellemző népességét. A termetes holló (Corvus coray L.), ez a „róka” a madarak között, aránylag gyakori fészkelő alak az alsó Dunának magyarországi pompás lapályain, de a hegyek közt, bár elterjedésének nagy köre van, majd mindenütt ritka; olykor mégis tetemes magasságban, megközelíthetetlen sziklapárkányokon fészkel.

A fajokban és egyedekben való legnagyobb gazdagság a verébalkatú madarak csoportjában mutatkozik a hegyvidék madárvilágában is. Sokféle vidám alakjokkal, mint könnyen fölfogható, az alsó hegyi-régióban lépnek ezek leginkább előtérbe, a hol a legkülönfélébb lombos és tűlevelű fák, meg a dúsan zöldelő bokrok a bogyókkal és magvakkal, s az illatos tarka virágok erdeje a rovarok nyüzsgő seregével gazdagon terített asztalt alkotva számukra, a legkedvezőbb föltételeket adja életökhöz. A czinkék, fakúszók, ökörszemek, gébicsek, rigók, fülemülék, barázdabillegetők, pacsirták, pintyek[14]* s több efféléknek az alföldről és a dombvidékről jól ismert vidám seregéhez járúl még néhány faj, melyek, ha nem szorítkoznak is a hegyvidékre, többé-kevésbbé mégis jellemzők e tájakra. Ezekhez tartozik a fenyves és a kontyos czinke (Parus ater L. és Lophophanes cristatus Kaup.), az örvös rigó (Turdus torquatus L.), a szürkebegyű fülemüle (Accentor modularis L.), a délvidéki hegyi poszáta (Phyllopneuste Bonellii), mely éjszaki Stiriában és Salzburgban is fészkel, – a hegyi vagy sárga billegtető (Motacilla sulphurea Bechst.), a szirti rigó (Petrocincla saxatilis L.), a Tirolban és Krajnában az Altvater-en, bár ritkán, észlelt sárga pintyőke (Citrinella alpina) és sok más. Jellemzőbb a hegyvidékre a buvár rigó (Cinclus aquaticus), mely hegyi patakjaink gyönyörű vidékeit egész a hóhatárig felvonúló vízi pipiske (Anthus spinoletta), továbbá őszi vándorláskor a hegyi pintyőke (Fringilla montifringilla L.) és az élénk színű keresztcsőrű pintyek, melyek közűl a Loxia curvirostra Gm. nálunk fészkel, a Loxia pityopsittacus Bechst. pedig csak átvonúlásában lakja a Kárpátok és Alpesek fenyveseit; a Loxia bifasciata Br. már júliusban vagy augusztusban gyakran seregesen, s a karmazsin-pirók (Carpodacus erythrina Gray.) egyesével jelenik meg a Kárpátokban; ritkán, télen, ugyanezen hegyekben a fenyvespirók (Pinicola enucleator Cab.) is látható.

A növényzet gyérűlésével és az alsóbbrendű állatok megcsökkenésével a madárélet is zajtalanabb ugyan a tulajdonképeni havasi régióban s a fajok és egyedek száma megcsappan, de annál tipikusabb, a magas hegyekhez alkalmazkodott alakok jelennek meg. Emlékezzünk meg először is a szép havasi fülemüléről (Accentor alpinus Bechst.), mely az Alpeseknek egész 2500 méter magasságon túl, az éjszaki és déli Kárpátoknak pedig csak legmagasabb pontjain sajátja; mind a mellett előfordúlt a Schneekoppé-n, az Altvater-en és Dalmácziában is. Ehhez vehetjük a hegyi fülemülét (Accentor montanellus), mely ázsiai jövevény s mint igen ritka vendéget a délkeleti felföldön (Erdélyben) észlelték. A Kárpátokban és az ausztriai magas hegyekben találjuk a vörösszárnyú sziklakúszót (Tichodroma muraria), mint e régió meredek sziklafalainak tipikus madarát, mely télen leszáll a völgyekbe és síkságokra, sőt nem ritkán a nagyobb helységekben és városokban (Grácz, Budapest) is látható, a mint a templomtornyokon ide s tova kúszik. Ritkaságképen látták e szép madarat Csehországban, és mondják, hogy télnek idején Dalmácziában is elég gyakori. A Kárpátokban inkább egyenként, az Alpesekben némely helyen elég gyakran található a havasi pintyőke (Fringilla nivalis L.), mint az alpesi, részben a havasi régiónak jellemző madara, melyet csak az igen kemény tél kényszerít le alacsonyabban fekvő vidékekre.

A ritka, de nálunk is fészkelő délvidéki szirti fecske (Cotyle rupestris Boie.) majdnem csak Dél-Tirolra és Karinthiára szorítkozik. Ugyanitt honos, bár ritkán Felső-Karinthia és a Partvidék sziklás hegyein is található, a kik rugó (Monticola cyanea Cab.), mely az isztro-dalmácziai parton állandó madár; mint ritkaságot Offenbánya mellett a Salamonkövön látták Erdélyben, s valószínűleg Brassómegyében is előfordúl.

Megemlítjük még a havasi pacsirtát (Otocorys alpestris Bp.), mint Európa keleti s Ázsia éjszaki részéről való érdekes vendéget, mely az osztrák Alpesekben (Karinthia, Tirol) csak szórványosan és, a mint látszik, igen ritkán jelenik meg, de az éjszakkeleti és délkeleti Kárpátokban késő őszszel és télen seregesen látható; 1855-ben Morvaországban is látták.

Az úgy nevezett „hosszúkezűek” (Macrochires) közűl nemcsak a jól ismert kazári fecskét (Cypselus apus Illig.), találjuk hegyeink között, mely a dombvidékeken és síkságon a meredek szakadékokon, templomtornyokon stb. fészkel, hanem legközelebbi rokonát, a délvidéki és jóval nagyobb havasi fecskét (Cypselus melbe Illig.) is; ennek legéjszakibb lakóhelye, a mennyire jelenleg tudjuk, Tirolban van, a hol áprilistól augusztusig a sziklákon és épületeken egész 2000 méter magasságig gyakran látható; már inkább csak egyesével látták fészkelni Salzburgban, Felső-Ausztriában, Karinthiában, a Partvidéken és Stiriában, bár költözéskor (szeptember) néha, példáúl Karinthiában, nagy csapatokban is megjelenik; Erdélyben csak mint nagy ritkaság fordúl meg.

Hogy a hegyvidék madárvilágáról legfeltűnőbb jelenségeinek tekintetbe vételével alkotott képet kikerekítsük, röviden még a harkályokról és a kakukról kell megemlékeznünk. A hegyek közt ritkább kis és közép tarka-harkály (Dendrocopus minor Koch és D. medius Koch.) helyébe, az egyes területeken változó gyakorisággal a szürke-, a zöld- és a fekete harkály (Picus canus Gm., P. viridis L. és Dryocopus martius Boie.), valamint a nagy tarka-harkály (Dendrocopus major Koch) lép, mely a lapályokon is mindenütt ott van, sőt helyenként nagyon közönséges. Különben a legtöbb harkályra nézve nem nehéz kimutatni, hogy tartózkodáshelyének megválasztásában inkább irányadó a fák mineműsége, mint az abszolut tenger fölötti magasság. Így valamennyi említett faj a síkságon is honos; még a fekete harkály is előfordúl nem csak az alsó, illetőleg közép Duna halomvidékein, hanem a tulajdonképeni alföldön is. Jellemzőbb a hegyvidékre a háromújjú harkály (Picoides tridactylus Gould.), mely Stiria éjszaki részén csak fönn a magasban, és csak szórványosan fészkel az erdőöv határán; az Alpesekben számra nézve egyáltalában gyéren fordúl elő, a Kárpátokban ellenben helyenként közönséges. Különben a Dráva-fokon ezt a fajt is látták. Ugyanazt mondhatjuk a fehérhátú harkályról (Dendrocopus leuconotus Bechts.), a mely éjszaki alak; ez Galicziában helyenként állandó madár, azon felűl előfordúl a morva-sziléziai hegyekben és egész Tirolban; a többi alpesi tartományban és Magyarországon azonban igen ritka; ellenben a dalmácziai hegyekben gyakori. A Dráva-köz lapályain igen közönséges jégmadár (Alcedo ispida L.) a hegyekben túl megy a 2000 méter magasságon. A kakuk, mely függőleges irányban való elterjedésében nem sokkal marad a jégmadár mögött, bizonyos értelemben a vizenyős és mocsáros erdőségek jellemző madara.

Külföldi vadászni való és hasznos madaraknak a hegyvidékeken való meghonosítására alig tettek még kisérletet, bár többször tervezték; nevezetesen Rudolf trónörökös Ő fensége intézkedett, hogy a Perdix chukar Gray nevű szirti fogoly nehány példányával, mely a Kaukázus csekélyebb (erdőtlen) magassági övében mindenütt honos, a Kárpátokban tegyenek meghonosító kísérletet; azon felűl újabban legalább ajánlották, hogy a rokon fajdfélékkel, valamint a fáczánfélékkel tovább is tegyenek próbákat.

A hegyvidék csúszó-mászói, kétéltűi és halai.

Hegyvidéki faunánkhoz, a mennyiben megbízható adataink vannak, mintegy 24 csúszó-mászó és kétéltű számítható; megjegyezvén természetesen, hogy a talaj és a rajta levő növényzet mineműsége gyakran ezek függőleges elterjedésére is irányadóbb, mint az abszolut tenger fölötti magasság. Így a fürge gyík (Lacerta agilis L.) Tirolban csak 400 méter magasságig megy föl, holott az Alpesek többi vidékén még az 1300 méternyi magasságon túl is előfordúl. A fajok nagyobb része tetemesen túllépi a hegyi régió felső határát; egyesek az alpesi régióra jellemzők, sőt kettő bátran a havasi régió alakjai közé számítható. A fürge gyík, (mely a hegyeken ritkább) és a zöld gyík (Lacerta viridis) a hegyi régióban, a fali gyík (Lacerta muralis Laur.) és a lábatlan gyík (Anguis fragilis L., 1500 méteren túl is) az alpesi régióban maradnak, az elevenszűlő gyík (Lacerta vivipara Jacq.) pedig 3000 méternél már átlépi az elméleti hóhatárt.

A siklók közűl az örvös siklót (Tropidonotus natrix) és Aesculapius siklóját (Coluber Aesculapii Latr.) megtaláljuk egészen az alpesi régióig; az elsőt állítólag még 2000 méter magasban is. Figyelmen kívűl hagyva a délvidéki síma siklót (Coronella girondica), mely elterjedésében a mi fauna-területünkön csak Dél-Tirolra (Monte Baldo) szorítkozik, marad még hegyvidékünk számára a helyenként igen gyakori koronás sikló vagy rézkígyó (Coronella austriaca Laur.), melyet a keresztes vagy beri viperáéhoz hasonló színezete tűntet ki; továbbá a koczkás sikló (Tropidonotus tesselatus), mely Csehország közép táján majd olyan gyakori, mint az örvös sikló; és végre a délibb vidékekre szorítkozó sárgászöld sikló (Zamenis viridiflavus Wagl.).

Sokkal jellemzőbbek a hegyvidékre a mérges kígyók, melyek közűl az osztrák-magyar monarchiában három faj él. Egyikök, az áspis-kígyó vagy Redi viperája (Vipera aspis Merr.) különösen Dél-Tirolra és az illyriai partvidékre látszik szorítkozni és az alpesi régiónak majdnem felső határát éri el; a másik két faj a monarchiának mindkét felében otthonos, még pedig, nevezetesen a délibb vidékeken, egyazon területen is lakik. A legelterjedtebb és minden osztrák tartományban honos a keresztes vagy beri vipera (Pelias vagy Vipera berus), fekete változatával (Vipera prester L.) együtt, melyet a hozzá nem értők gyakran összetévesztenek az ártalmatlan örvös sikló fekete példányaival; ez egész 2.600 méter magasságig előfordúl. A homoki vipera (Vipera ammodytes), melyet állítólag már a Raxalpe magaslatain is láttak, az Alpeseknek inkább déli vidékeire szorítkozik; helyenként azonban igen közönséges; és érdekes, hogy, a mint látszik, az áspis-kigyóval ellentétben, mely inkább a homokkő-hegyeket szereti, némely vidéken kizárólag a mészhegyeken tartózkodik. Dél-Tiroltól, hol nevezetesen Bozen környékén honos, el van terjedve egész Karinthiában, Stiria déli részén, Krajnában, Isztriában, Dalmácziában, Dél-Magyarországon egész Erdélyig (Déva), sőt Erdélyen túl is. Európának ez a legveszedelmesebb mérges kigyója az Alpesek egyes vidékein aránylag rendkivűl nagy számban jelenik meg; a Sann völgye előhegyein, valamint a szomszédos területeken a beri vipera tipikus alakjával és fekete fajváltozatával együtt található a völgy síkjától fel egész 500–600 méter magasságig a tenger színe fölött, és a déli Mész-Alpesekben még 1.300 méter (4.000 láb) magasságban is előfordúl. Az ember egy cseppet sem zavarja; sőt egyes helyeken épen az ember közelében üt tanyát; némely helységben a melegágyakban s más ilyen helyeken találták. Magyarországon, nem messze Dévától, 1880 deczember havában egy nem rég nyitott kőbányának (labrador-trachyt) mintegy 30  méternyi területén több mint 100 példányt találtak, melyek a kövek között aludták téli álmukat.

A kétéltűek közűl nyolcz faj lakik az alpesi régióban, azaz nyolcz faj hagyja el tulajdonképeni hazáját, a síkságot és emelkedik fel egész az alpesi régió magasságáig; e régióra különben csak egy jellemző, t. i. a fekete szalamandra (Salamandra atra), melynek fő elterjedési köre az Alpesekben 1.000–2.300 méter között van, de az Altvater turfás lejtőin, a Szudetákon és a Kárpátokban is (?) előfordúl, bár ritkán. Sokkal nagyobb területet foglal el a havasi gőte (Triton alpestris), mely, nem tekintve vízszintes irányban való nagyobb elterjedését, a völgy síkjától kezdve (Stiriára nézve bizonyos) egész 2.100 méter tenger fölötti magasságig (Tirol) előfordúl. A színváltó varangyék (Bufo variabilis) és a foltos szalamandra (Salamandra maculosa) kivételével, melyek nálunk inkább a dombvidéket és a lapályokat kedvelik, a leveli béka (Hyla arborea), a vízi béka (Rana esculenta), a gyepi béka (Rana temporaria), a vöröshasú béka (Bombinator igneus) és különösen a földi béka vagy szürke varangyék (Phryne vulgaris) mind átlépi a hegyi régió felső határát a nélkül, hogy – mint könnyen érthető – a területre nézve jellemző volna.

Bármily nagy jelentőségök van is a hegyi tavaknak geologiai, földrajzi és gazdasági tekintetben; bár mennyire gazdagon és változatosan vannak is Alpeseink öntözve; s akár a föld fölött, akár a föld alatt alkotnak üstöket, medenczéket s más hasonlókat a kristályvizű folyócskák, avagy a groteszk szirtekkel párkányozott zuhatagok: faunisztikai szempontból mindennek csak alárendelt szerepe van. Az Alpesek vizei csak kevés fajnak, aránylag kevés egyénnek adják meg a szükséges életfeltételeket; annyira, hogy még a gerinczes állatok legalsó osztályának, a halaknak élete is teljesen háttérbe szorúl itt. Az „igazi” alpesi tavak tekintélyes része olykor-olykor teljesen kihaltnak látszik a szabad szemnek; tiszták azok, s a meddig a szem csak belepillanthat a sötétzöld haboknak gyakran tetemes mélységébe, még csak nyoma sem mutatkozik bennök az állat-életnek. Ilyen gyakran a kis „Augstsee”, a „Wildensee”, a „Weissensee” és mások az Alpesekben, valamint a magasan fekvő kárpáti tavak egy része is. Másként áll a dolog az Alm-tóval, az Altausseei tóval, a Grundel-, Grün- és Hallstadti-tóval, a Gosau- és a Lambath-tóval, a völgymedenczében fekvő Mond-, Wolfgang- és Traun-tóval, továbbá Karinthia, Krajna és mindenekelőtt Tirolnak egyes nagyobb tavaival. Igen jellemző egyes 2.000 méteren felűl, Tirolban egész 2.500 méterig fekvő hegyi tavakra egy gyönyörűen színezett pisztráng, a Salmo salvelinus (Saibling, Schwarzreutel), mely különben nagyságában és színezetében lakóhelyének fekvése és a víz tulajdonsága szerint gyakran változik. Egy magasságig jut evvel a közönséges pisztráng (Trutta fario), gyakran a botos kölönte[15]* (Cottus gobio) és a fürge cselle (Phoxinus laevis). Alantabb marad a csapó sügér (Perca fluviatilis) a tarka menyhal (Lota vulgaris), a dobáncs vagy fejes domolykó (Squalius dobula Heck.), a kék pisztráng (Coregonus Wartmanni, „Rheinanke”), mely a Bodeni tavat nem tekintve, Ausztriában a többi közt a Traun-, Atter-, Mond-, Wolfgang-, Hallstadti- és Fuschel-tóban honos; megemlítendő itt továbbá a pirosszárnyú pisztráng (Coregonus fera, „Kröpfling”), mely a Bodeni-, az Atter- és a Traun-tóban él, a közönséges potyka (Cyprinus carpio), a czompó vagy czigányhal (Tinca vulgaris), a rózsa-márna (Barbus fluviatilis), a dévér keszeg (Abramis brama), a vörös-szárnyú konczér (Leuciscus rutilus, „Blätten”), a gyöngyös keszeg (Leuciscus Meidingeri), a zászlós timalykó vagy pénzes pisztráng (Thymallus vexillifer, „Asch, Aesche”), a tavi pisztráng (Trutta lacustris), a csuka (Esox lucius), a fenékjáró küllő (Gobio fluviatilis) a csík, stb.[16]**

A hegyvidék alsó-rendű állatvilága.

A gerincztelen állatok közűl a hegyvidéki faunában mind a fajok, mind az egyedek számára nézve az ízeltlábúak, nevezetesen a rovarok az uralkodók. Nem tekintve amaz érdekes viszonyosságot, mely sok rovar és gyönyörű alpesi flóránk között van, melynél fogva a rovarok a virágpor átvitelével a növényeknek tesznek szolgálatot, maguknak pedig a növényekben táplálékot és védett lakást találnak: különösen figyelemre méltó az a könnyen megmagyarázható tény, hogy a magasabb régiókban fogynak a növényevő alakok, és szaporodnak a ragadozó meg szárnyatlan rovarok. A fedeles szárnyúak, lepkék, legyek és hártyás szárnyúak képezik itt az uralkodó és legtüzetesebben átvizsgált rovarrendeket; a félfedelűek, egyenesszárnyúak és reczésszárnyúak ezekkel szemben rendkívül gyéren vannak képviselve. Tetemes ismét a pókfélék száma és csekély a százlábúaké, meg a rákoké. A hegyi és alpesi bogarak (fedelesszárnyúak) száma nagyobb ugyan mint a lepkéké; mindamellett rejtőzködő életmódjuk miatt kevésbbé tűnnek szembe, különben a fanövés határáig a régi, napsütötte irtásokban, melyek talaján sűrűn burjánzanak a hajtások, bokrok és más egyebek, egyes alakcsoportokban (czinczinbogarak, aranybogarak, orrmányos bogarak, ritkábban a díszbogarak) ezek is inkább előtérbe lépnek. A lepkék, legyek és hártyásszárnyúak is nagy mennyiségben röpködnek az ilyen helyeken, de nem kevesebb számban keresik fel az illatos réteket, sőt a benőtt „facsúsztatókat” is. Az alsórendű állatélet, miként több ízben említettük, a felső alpesi régióban hirtelen csökken ugyan, de kihalni, még a havasi régióban sem hal ki teljesen. Így találtak még 3.270 méter magasságban is „kövek alatt és a hővíz alkotta pocsolyákban” egy kis vízi bogarat, a Helophorus glacialis-t, a Habicht (Stubai) jégárján (3.274 m.) a havasi kaszás-pókot (Opilio glacialis), a jégárak szélén az Erythraeus glacialis és Rhyncholophus nivalis nevű atkákat, továbbá a Gurgel- és a Pasterze-jégáron az úgy nevezett „havasi bolhát” (Desoria glacialis), ezt a fekete, igen szőrös kis rovart a serte-farkúak (Thysanura) csoportjából. E nevezetes jelenséghez sorolandók még egyes különböző rovarrendekből való ide tévedt alakok, melyek majd maguk jószántából, majd a széltől odasodortatva jutottak a havasi régióba.

Az osztrák-magyar monarchiának 7.950 bogárfaja közűl általában mintegy 800 faj, s mintegy 280 tipikus, sajátlagos alpesi alak lakik a hegyeken; igen jellemzők a Carabus alpinus, a C. carinthiacus, C. alpestris futrinka-fajok; a Cychrus angustatus, a Nebria Hellwigii; továbbá a Helophorus-nem a H. glacialis és H. alpinus fajokkal; a Homalota alpicola; a ganajtúró bogarak közűl az Aphodius putridus és A. piceus; az orrjas bogarak közűl az Otiorhynchus alpicola, az aranybogarak közűl az Oreina nivalis és O. monticola, a katicza-bogarak közűl az Adalia alpina és sok más.

Egész faunánk 3.000 lepke-fajából a tiroli magas hegyekben 700 faj és 85 fajváltozat fordúl elő, melyek közűl 271 fajt „közönséges”-nek kell tekintetnünk. A hegyi és alpesi régió tipikus fajaiként példaképen a következők említhetők meg: Parnassius delius, Pieris callidice, Colias Phicomone, Lycaena (négy fajjal), Melithaea (három fajjal), Erebia (húsz fajjal), Argynnis Pales, A. Thore, Zygaena exulans, Z. Mannii, Arctia flavia, A. Quenselii, Hepialus carnus, H. Ganna, Psyche plumistrella, Agrotis (négy faja), Dianthoecia (két faja), Hadena pernix, Crambus (két faja), néhány Tortrix; a Leucania, Plusia, Acidalia, Cleogene, Sphaleroptera, Tinagma, Ornix nemek, valamint mások is jellemző alakokkal gazdagítják e vidéket.

A legyek vagy kétszárnyúak rendjéből (4.000 faj, melyek között 22 faj a monarchiának kizárólagos sajátja) aránylag kevés jellemző van a hegyvidéki faunában; ilyenekűl tekinthetők a többi közt: a Tabanus borealis, Cheilosia montana, Sericomyia lapponica, S. borealis, Arctophila bombiformis, Trixa alpina, Aricia longipes, Eriphia montana, Loxocera elongata, Amalopis tipulina, Trichocera Simonyi, Cyrtopogon-fajok stb.

Fontosabbak a hártyásszárnyúak, melyek a monarchiából 7.660 fajban ismeretesek s melyek közűl mintegy 3 százalék a hegyvidéki faunára esik. Van ezek között néhány levéldarázs (Lyda pumilionis, L. laricis), néhány fürkész (Ichneumon conjugalis, I. variolosus, Amblyteles Johansoni), egy-két kaparó darázs (Crabro rhaeticus, Cr. alpinus), egy hangya-képű darázs (Mutilla fasciata); megjelenik a Dufourea alpina magányos méh, a havasi álarczos méh (Prosopis alpina), egy csalóka méh (Panurginus montanus), a hegyi gyapjas méh (Anthidium montanum), a havasi kőmíves méh (Chalicodoma alpina), több Sapyga- és Osmia-faj; a havasi dongó-méh (Bombus alpinus), továbbá a Bombus Proteus, Proteus, B. lapponicus és több más. A mézelő vagy házi méh (számos fajváltozatával) a dús virágú alpesi réteken, a gyakran termelt tatárkán igen kedvező életföltételeket talál, azért a hegyvidékek lakói kiváló szeretettel űzik a méhtenyésztést.

Az igazi egyenesszárnyúakat (Orthoptera genuina; összesen 164 faj) a tiroli hegyeken 94 faj képviseli, melyek közűl 9, a fajváltozatokkal 12 sajátos hegyi alak; a hegyvidéki faunára kiválóan jellemző a Pezotettix nem (Pl. colbelli, P. baldensis).

Az ál-reczésszárnyúakat (Pseudoneuroptera; 134 faj) igen jellemzően képviselik egyes fajok a Dictyopteryx (D. alpina) Taeniopteryx, Nemura, Epitheca (E. arctica, E. alpestris) nemekből; továbbá az igen elterjedt nagyfejű fátyolka (Perla cephalotes) és az éjszaki szitakötő (Aeschna borealis).

Ezekhez csatlakoznak a reczésszárnyúak (Neuroptera; 248 faj, melyek között 152 a tegez-szitakötőkre – Phryganida – jut) az Altvater-en élő Peltostomis sudetica-val, az Acrophylax cerberus (Altvater), Phryganea obsoleta nevű fajokkal és másokkal. E rendből mintegy 28 faj lakik Tirol magas hegyein, de bennszülött alpesi fajnak csak a Drusus monticola tekintendő.

A félfedelűek (1.400 faj) közűl végre a következők tekinthetők tipikus hegyi lakóknak: Aradus crenaticollis, Strachia dominula var., rotundicollis, Alydus rupestris, Salda riparia; továbbá Psallus pinicola, Ps. Kolenatii, Plagiognathus alpinus, Psylla rhododendri.

A pókfélék (egészben 700 faj), miként már említettük, a hegyvidéki faunában is jól vannak képviselve; nevezetesen Tirolból 514 fajt ismerünk, melyek közűl az alpesi régióban és fölötte 191 faj jelenik meg s ezek közűl ismét 84 faj kizárólag a magas hegyek sajátja; alpesi tipusokként példaképen a következőket nevezhetjük meg; Epeira alpica, Zilla montana, Lyniphia alpina, Theridium Frivaldszkyi, Cryphoeca carpathica, Chiracanthium rupestre, Trochosa hungarica, több Erigone-faj (E. Helleri, E. alpigena stb.), Opilio glacialis, Rhyncholophus nivalis, Erythraeus glacialis és Rhyncholophus nivalis.

A százlábúak osztályát, melyek alakokban általában szegény (175 faj), az alpesi állatvilágban a Lithobius, Glomeris, Craspedosoma, Polydesmus nem néhány faja képviseli; így a Glomeris tyrolensis, Gl. carpathica, Craspedosoma carpathicum. A Polydesmus noricus Karinthiában 2.050 méter tenger fölötti magasságban él; egy hozzá közelálló faj, a P. tatranus a Tátrában honos.

A rákok közűl a folyami rák rendesen az alsó hegyi régióban marad, és az 1.150 méter tenger fölötti magasságot Svájczban sem lépi túl; közel rokonát, a szirti rákot (Astacus saxatilis), mely Svájczban legfeljebb 2.000 lábnyi (mintegy 667 méternyi) magasságban fordúl elő, eddig csak Isztriából, Dalmácziából és a Garda-tóból ismerjük. Ez osztály apró tagjainak nagyobb része, figyelmen kívül hagyva a halakon élősködőket, a melegebb völgyi tavak régiójában marad (így a Bosmina longirostris, Sida crystallina, Daphnia hyalina, Leptodora hyalina, Bythotrephes longimanus a Traun-tóban stb.); mások, mint a közönséges „vízi bolha” (Daphnia pulex), Polyphemus oculus, Gammarus pulex, egyes Lynceus- és Cyclops-fajok, valamint némely kagyló-rákok (Cypris) feljebb, részben az alpesi régióba is felmennek, mint Tirolban a Cyclops Gredleri (5.000 láb magasban) és a Candona brachyura (4.500 láb magasban). Így van ez a Cseherdő hegyi tavaival is; itt találták egyes tavakban az érdekes Holopedium gibberum nevű ágas szarvú rákocskát is.

A puhatestűek közűl mintegy 100 fajról bizonyos, hogy a hegyvidék magaslatain lakik. Jellemző hegyi alakokat szolgáltat a csigák közűl a Vitrina nem, melynek fajai részben a 2.300 méter tenger fölötti magasságon is túlmennek és egyes alakokban, mint a Vitrina pellucida, V. glacialis, V. nivalis és V. elongata az egész alpesi vidéken el vannak terjedve; mások ellenben, mint a V. membranacea, V. hiemalis és V. albina eddig csak az Ötz-völgyi jégárak párkánya mellékén voltak találhatók. A csigák közűl tipikus még a Helix alpestris, H. Preslii, H. glacialis, H. rudis (var.), H. alpicola (var.); Pupa gularis, P. arctica, P. claustralis, P. Gredleri, P. leontina; Clausilia alpicola (var.), Cl. septemtrionalis, Cl. alpestris (var.), Cl. asphaltina, Cl. badia; végre a csupasz vagy házatlan csigák közűl a különösen alpesi Arion nivalis, melyet az Ötz-völgy területén fedeztek fel; a Limax Bielzi, mely a Kárpátokból ismeretes, stb. Erdélyre nézve kiváló faunisztikai jelentőségük van a Baleoclausilid-knak, vagy, miként most nevezik, Alopid-knak, melyek ott kizárólag a juramészhegyek szikláin élnek. E nevezetes nemből mintegy 16 faj ismeretes, közöttük az Alopia pomatias, A. Haueri, A. Bielzi, melyek apró zuzmókkal táplálkoznak s házuk nyílásával a sziklára tapadva, a legégetőbb Nap hevében is ott maradnak. A Camphylaea Rossmässleri és a Vertigo tatrica a Tátrára és általában a Kárpátokra szorítkozik.

A szabadon élő férgeknek magasságban való elterjedéséről igen kevés adatunk van; a magasban is csak azok a fajok találhatók, melyek a síkságok sajátjai; így mindenek előtt a közönséges földi giliszta, mely egész a hóhatárig közeledik; gyérebben lép fel a hegyi régió mocsáros kis tavaiban a lónadály, mely Svájczban egész 4.500 láb tenger fölötti magasságig fölhatol, holott az orvosi nadály a neki megfelelő szabadabb, meleg mocsaros vizekben már nem található. Ezekhez sorolható még néhány sodró-féreg (Rotatoria) és övénylő-féreg (Turbellaria). Ez utóbbiak közűl példáúl a Planaria nigra var. sudetica nevű fajt az Altvater minden forrásvizében, s gyakran találták.

II. Az alföld állatvilága.

Az állatok vízszintes irányban való elterjedése.

Monarchiánkban a 446.009 négyzetkilométernyi hegyes vidékkel szemben 178.000 négyzetkilométer esik a síkföldre, melynek legnagyobb része alföld; tulajdonképi, földrajzi értelemben vehető fennsík csak kevés van. Vannak azonban a kettő közt átmenetek, melyek gyakran alig vehetők észre, s melyeket csak kevéssé méltattak figyelemre, habár az állat- és növényvilág eltérő kifejlődésére igen nagy jelentőségűek. Az osztrák-magyar monarchia síkságainak különböző jelleme, melyről röviden már a bevezetésben megemlékeztünk, e síkságoknak a főfolyam s annak legkiválóbb mellékfolyói mentén való elterűlése, továbbá az éjszak-keleti vidékeken a Szarmata-, a délieken a lombard-velenczei alfölddel való érintkezése okozza, hogy alföldi faunánk feltűnően gazdag s különösen, hogy idegen, részben meglehetős különszerű elemek találkoznak benne.

Alföldi emlősök: Földi kutya és ürgék. Bank Henriktől

A síkság emlősei.

A denevérek közűl mintegy 20 fajról mondhatjuk, hogy síkságainkon s a szomszédos alacsony dombvidéken lakik, megjegyezvén, hogy kevés azon fajok száma, melyek a lapályokra szorítkoznak, a mennyiben több faj időszakonként vándorol a hegyekről le az alföldre, vagy megfordítva, az alföldről a hegyekbe, sőt az éjszaki vidékekről a mélyen lent fekvő déli vidékekre is, miként ez az éjszaki Vesperugo Nilsonii-ról, a Vespertilio dasycneme és más fajokról ismeretes. A míg e vándorlásokat, melyek – sajnos – igen nehezen kisérhetők figyelemmel, pontosabban meg nem ismerjük, a denevérek földrajzi elterjedéséről nem alkothatunk igaz képet. A kis és nagy patkós-orrú denevéren (Rhinolophus hippocrepis és Rh. ferrum equinum), a hosszúfülű denevéren (Plecotus auritus), a korán röpködő denevéren (Vesperugo noctula), a későn röpködő denevéren (Vesperugo serotinus) és más elterjedt fajokon kívül több érdekes délvidéki fajt sorolhatunk fel monarchiánkból; ilyen a Rhinolophus clivosus (Morvaország, Dél-Magyarország [Baranya, az egykori Bánság], Dél-Tirol [Garda-tó], Isztria, Dalmáczia), a Rh. euryale (Dél-Magyarország, [Budapest jobbparti vidékén is], Garda-tó, Trieszt és délibb vidékek); továbbá a Miniopterus Schreibersii (Alsó-Ausztria, Dél-Magyarország, Erdély, Bukovina, Dél-Tirol, Isztria) és a Vesperugo Kuhlii (Dél-Tiroltól Horvátországig). A már említett Vesperugo Nilsonii fajon kívűl, melynek monarchiánkban való előjöveteléről legalább is azt mondhatjuk, hogy „egy kicsit ritka”, az éjszaki alakok faunánkban a következők: Vespertilio Bechstenii (Morvaország, Alsó-Ausztria, Magyarország, Galiczia), Vespertilio Nattereri (Éjszaki Tirol, Csehország, Morvaország, Alsó-Ausztria, Magyarország, Galiczia). A Vespertilio ciliatus-ról fauna-területűnkön még keveset tudunk: állítólag Alsó-Ausztriában is találták; a morvaországi barlangokban bizonyosan előfordúl. Rendkívűl érdekes az a bizonyos tény, hogy a jóval éjszakibb Vespertilio mystacinus Csehországon, Galiczián, Bukovinán, Morvaországon, Alsó-Ausztrián és Magyarországon kívűl Horvátországban és Dalmácziában is előfordúl. A Vespertilio Capacinii nevű fajt Tirolban, Morvaországban és Dél-Magyarországban (Horvátország) s a nálunk ritka Vespertilio dasycnemé-t, mely síkságra jellemző faj, Morvaországban és Dél-Magyarországon találták. A denevérek rendkívűl nagy számban vannak Magyarország déli részén, a Szerémségben; tavaszkor (április, május), valamint augusztus végén és szeptemberben nagy buzgalommal vadászva a rovarokra, seregesen röpködnek nemcsak a fasorokban és a házak körűl, hanem (mint a Vespertilio dasycneme és más fajok) a nádasok és mocsarak fölött is; az erdők vén, odvas fáiban is száz- meg százanként tartózkodnak e hasznos teremtmények.

A rovarevő emlősök 10 faja közűl csak két tipikus délvidéki alak említendő: az úgy nevezett „vak vakondok” (Talpa coeca) Dalmácziában s állítólag a Rajna völgyében, meg a kisded cziczkány (Crocidura suaveolens) Isztriában és Dalmácziában.

Figyelmen kívül hagyva a ragadozók rendjéből való házi alakokat, meg az újabb időben „faji méltóságra” emelt vadász-menyétet (Mustela furo), s leszámítva a hegyvidék faunájához sorolt fajokat (hiúz, medve), a ragadozók rendjéből 13 faj jut a síkságok és a dombvidékek régiójára. Ezek közűl két faj Európa keleti, egy pedig déli vidékeinek sajátja. A keleti fajok egyike, a nyércz (Foetorius lutreola), ez előtt tovább terjedt nyugot felé, mint földije, a tarka görény (Foetorius sarmaticus), melyet már 1840-ben Bukovina igen ritka lakójaként emlegettek. A nyércz otthonos volt Sziléziában, az éjszaki Kárpátokban, Cseh- és Morvaországban; Erdélyben, s különösen Felső-Magyarországban, hol még ma is otthonos s gyakran látható. – A déli fajt, a sakált (Canis aureus), melynek elterjedése éjszaki határáúl eddig Dalmácziát (nevezetesen Curzola szigetét) tekintették, újabb időben a magyar alföldön is találták. Az első bizonyító példányt 1879 november 7-én ejtették el az Al-duna nádas erdejében (Eszék mellett), melyet Rudolf trónörökös igazi sakálnak, a Balkán-félszigetről, Sziriából és Palesztinából származó példányokkal megegyezőnek ismert fel; egy másik példánynak, melyet ugyanakkor s ugyanott láttak, sajnos, sikerűlt elmenekűlnie. A második példány 1882 január 17-én esett zsákmányúl Hevesmegyében (Debrő határában) és a magyar nemzeti múzeum gyűjteményébe kerűlt. Azóta beható kutatások egészen bizonyossá tették, hogy a sakált a többek közt a Szerémségben „nádi farkas” néven ismerik és gyakran ejtik el.

A farkas még ma is igen nagy területen el van terjedve; Karinthia keleti részétől egész Krajnában, Déli Stiriában, Horvát-Szlavonországban, Boszniában, Magyarországnak kevésbbé déli, mint inkább keleti és éjszakkeleti részeiben, Erdélyben, Galicziában és Bukovinában helyenként és időnként igen gyakori, sőt közönséges jelenség. Csehországban az utolsó farkast 1850-ben ejtették el Leitomyšl mellett; Alsó-Ausztriában, a hol ez előtt Lilienfeld területén, az Ötscher és Schneeberg környékén különösen honos volt, itt-ott ejtenek el egy-egy példányt.

Nem tekintve a kétséges „nádi farkas” néven is említett Canis lupus minor nevű alakot, még a mindenütt előfordúló, és sokféle színváltozatban megjelenő rókát kell a kutyaféle ragadozók közűl fölemlítenünk. A borz mindenütt előfordúl, bár aránylag csekély számban; a hol a terület sajátságai megengedik, mint Magyarország déli részeinek őserdeiben, terjedelmes fő-lakásán kívűl ideiglenes nyári lakást is épít magának csekély mélységben a művelés alatt levő mezőkön. Hogy a hegyi és alföldi borz színében valami szembetűnő változás volna, nem ismeretes. A nyest, nyuszt, görény, hermelin és menyétke, egyes helyi körülményekhez kötött biologiai sajátságok kivételével, semmi különös érdeket nem költenek; elterjedésük a monarchia egész területére, a hegyek és a lapályok erdeire terjed ki; a nyestnek kevesbedését több helyen (Csehország, Tirol, Dél-Magyarország) észrevették.

A hiúz, miként láttuk, a monarchiának déli és éjszakkeleti részén csak néhány kevés hegyvonúlatra szorítkozik s ott is gyéren fordul elő; ellenben a macskaféle ragadozók másik képviselője, a vadmacska (Catus ferus), már úgy a hegyekben, mint a lapályokon is, nevezetesen a terjedelmes tölgyesekben és bükkesekben, az árterek fűzeseiben és nyárfa-erdeiben, valamint a nádasok sürűségeiben is honos. Úgy látszik, hogy a vadmacska Csehországból kipusztúlt, és Alsó-Ausztriában is csak egyenként fordúl elő; az Alpesek déli vidékein (Tiroltól Krajnáig és Stiria déli részéig) meg a Kárpátokban gyakoribb; Horvát-Szlavonországban, Boszniában mindenütt honos s a Közép-Duna nádasait nagy számban lakja. Igen nevezetes a vadmacska színének megváltozása tartózkodáshelyéhez való alkalmazkodás czéljából, mely természetesen csak az olyan területeken vehető észre, a melyeken mint állandó s gyakori vad tartózkodik. Hogy a vadmacska a házi macskával eredménnyel párosodik, kétségtelen; fehér-lábú, vagy egyáltalában fehérrel és szürkével tarkázott vadmacskák a Dráva-fok szigeti erdeiben nem tartoznak a nagy ritkaságok közé, bár az ilyen keverék-fajok könnyen összetéveszthetők az elvadúlt házi macskákkal is. A vadmacska jobban tudja magát a Dunának tavaszi nagy áradásai ellen oltalmazni és jobban megtartja területét, mint a róka. Egy-egy vén fa mindenütt akad, vízi-poczkokban, békákban és csigákban alig van hiány, és szükség esetén, mint ügyes úszó, megváltoztatja menedékhelyét is. Az emberre való veszélyes voltát többnyire igen túlozzák.

A síkság népe a mi faunánk területén is főképen a rágcsálóknak fajokban gazdag rendjéből toborzódik össze. E rendnek valamennyi európai csoportjából kerűlnek, ha nem is sajátlagos, de részben mégis jellemző alakok. Az úgy nevezett egéralkatú rágcsálók mindjárt első családja szolgáltat egy igen tipikus alakot a „földi kutyá”-ban (Spalax typhlus), melyet a Dunán-túl „herécz”-nek nevez a nép. A földi kutya ritkán jön a föld felszínére; inkább vakondok módjára a föld alatt él; különben az Alföld rónáin, „a könnyű, porhanyó, könnyen túrható talajban” a Duna és a Tisza közén, Pest-Pilis, Heves, Békés, Bács és Torontál megyékben fordúl elő; elég gyakori Szabolcsban is; de ritkább Magyarország nyugoti részén, bár „egész Sopronig el van terjedve”; Erdélyben a Mezőségen, a Szamos és Maros közt elterülő dombos vidéken Kolozsvártól egész Nagy-Szebenig előfordúl, de sehol sem nagy számban; leggyakoribb Mező-Madaras környékén.[17]*

A poczokfélék (Arvicolina) családját a lapályokon 5 faj képviseli; ezek közűl a földrajzi elterjedés szempontjából rendkívűl érekes és igen ritka „barna mezei poczok” (Arvicola campestris), melyet ezelőtt csak Braunschweig mellől az alsó Rajna vidékéről ismertek, 1866-ban Alsó-Ausztriából (Gloggnitz vidékéről) is ismertessé lett. Épen így fedezték föl először (1867-ben) Wilhelmsburg környékén Alsó-Ausztriában a rövidfülű poczkot (Arvicola subterraneus), melyet később Bécs környékén is (Dornbach, Hainbach) találtak s előfordúlását megerősítették. Azóta Budapest és a Bodeni tó vidékén is találták. A többi három faj: az erdei-, vízi-, és mezei poczok (Arvicola glareolus, Paludicola amphibius és Arvicola arvalis) az egész monachiában közönséges; mindamellett az erdei poczok sok helyen ritkább és csak kivételesen lép fel nagy számban, holott a másik kettő rendkívűl elszaporodik és nagy károkat okoz; sok ezernyi számban, valóságos áradatként, olykor nagy hirtelen s mérföldekre eláradva lepik el Magyarországnak mezeit és erdeit (egeres évek), azután nagy pusztítást téve a meglepett vidéken, épen olyan gyorsan s részben érthetetlen módon tűnnek el ismét, a mint megjelentek.

Az egerek családjából Magyarországon faunánkra nézve igen érdekes fajjal, a csíkos egérrel (Smirthus vagus) ismerkedünk meg, mely Európa keleti s Ázsia éjszaki vidékeinek lakosa. Elterjedéséről és élete viszonyairól még keveset tudunk. A magyar nemzeti múzeum gyűjteményében Budapesten hat magyarországi példány van, melyek közűl öt Felső- és Alsó-Besnyő vidékéről (Fehérmegye), egy pedig Oravkáról, Árvamegyéből való. Érdekes, hogy e nevezetes egérfaj, melyet általában síkföldi állatnak tartanak, itt 900–1200 méter magasban él és a hegyek napsütötte oldalán tartózkodik. Megemlítendő még, hogy a Nordmanntól Krimiában felfedezett Mus Nordmanni Keys. nevű egérfaj Bécs közelében (Neuwaldegg) is előfordúl. A többi hat faj közűl egy, a mezei egér (Mus agrarius), az Alpesek területéről teljesen hiányzik, holott a Kárpátok alacsonyabb völgyeiben elég gyakori; egy másik faj, az igazi házi patkány (Mus rattus) az éjszaki vidékeken majdnem kipusztúlt ugyan, de Alsó-Ausztriától dél felé (Stiria) nem tartozik még a ritkaságok közé; Tirolban már ritkább s a monarchia délkeleti részén, egyes helyeken aránylag ismét gyakran látják még. A hörcsög (Cricetus frumentarius) Csehország, Alsó-Ausztria és Magyarország termékeny rónaságain, valamint Erdélyben, Bukovinában stb. is majd mindenütt honos. Némely évben seregesen jelenik meg (hörcsögös évek) s ekkor különösen Baranya déli részén azt tapasztalták, hogy a görény is feltűnő gyakori jelenség.

A mókusalkatú rágcsálók közűl először is egy már-már történeti fajról, a hódról (Castor fiber) kell megemlékeznünk. A hód a Száva lapályain már a negyvenes években ritkaság volt s a Duna mellékén ez idő óta elejtett példányokat nem nehéz chronologiai sorrendbe foglalni. Alsó-Ausztria határán, Wittingau mellett, a Schwarzenberg-féle erdőségekben 1866-ban több élő hódot fogtak s Pozsony alatt még 1856-ban is észleltek egyet. Ujabb adatok a Duna környékén szabadon élő hódról, fájdalom, nem ismeretesek; annál érdekesebbek tehát ama legújabb adatok, melyek szerint a hód Boszniában egyenként előfordúl, nevezetesen, hogy a Száva egy mellékfolyójában, az Ukrinában él.

A pelék közűl első sorban a keletvidéki erdei pele (Myoxus dryas) érdekes faunisztikai szempontból, a melyet eddig Alsó-Ausztriában, Morvaországban, Sziléziában és Magyarországon (egész 1000 méternyi magasságban) találtak, de sehol sem gyakran. A mogyorós pele (Muscardinus avellanarius) és a „nagyalvó” pele (Myoxus glis) az egész monarchiának sík és hegyes vidékein el van terjedve; mindamellett az elsőt csak kivételesen találják nagyobb számban, holott az utóbbi Krajnában, Dél-Magyarországon és Csehországban is, stb., igen közönséges jelenség. Az átlag ritka kerti pele (M. quercinus), a mint mondják, Alsó-Ausztriában egészen hiányzik, holott Csehországban, az Alpesek egész vidékén, Magyarországon, Erdélyben, Bukovinában és Galicziában is előfordúl.

A bobak-marmotának (Arctomys bobac) monarchiánkban való előfordúlása, miként már említettük, nagyon kérdéses.

A marmotáknak legközelebbi rokonai, az ürgék, melyeket némely búvár a marmotáktól nem tekintetében el sem különít, igen jellemzők alföldjeinkre; a mi faunánkban újabban ismét két külön fajnak ismert alakjok képviseli őket; az egyik az úgy nevezett gyöngyös ürge (Spermophilus guttatus), mely, úgy látszik, csak Galicziára szorítkozik, és ott az állítólag hiányzó másik fajt, a közönséges ürgét (Spermophilus citullus) helyettesíti. Ez utóbbi el van terjedve Csehoszág közép-részén, Magyarországban, Sziléziában; gyakori Alsó-Ausztriában és Felső-Ausztria egy részében, Felső-Magyarországon a Fertő tavától éjszakra a „Nyulasok”-on, melyet a németek „Haideboden” néven neveznek és a Duna mentén lefelé; ritkább Baranyában, de igen gyakori a Tisza völgyében és végre Erdélyben; Boszniából hiányzik.

A közönséges mókus (Sciurus vulgaris) többféle, de két állandó színváltozatban (vörösbarna és fekete mezben) a hegyeken és síkságokon, a fenyvesekben és lombos erdőkben az egész monarchiában előfordúl; de, sajátságos, hogy minden kimutatható ok nélkül, majdnem teljesen hiányzik egyes olyan vidékeken, melyeken épen a legkedvezőbb életföltételeket találhatná meg. Így példáúl Baranya déli részén csak a Dráva-menti kisebb erdőkben észlelték, de soha nem látták a Duna-menti terjedelmes őserdőkben; egyszersmind kimutatták, hogy az ott gyakoribb fekete változat is, a széles Drávát átúszva, Szlavoniából jön át.

A nyúlféléket a síkságon a mezei és az „elvadúlt” tengeri nyúl képviseli. A mezei nyúl fehér (ritkábban – Csehországban – kékes vagy feketés) változatban is előfordúl. Az „elvadult” tengeri nyúl Csehországban, nevezetesen pedig Alsó-Ausztriában (Bécs környékén) él. Minthogy a tengeri nyúlat a nuszdorfi lőszben is megtalálták s a bronz-korszakban Morvaországban is élt, következtethető, hogy eredetileg nálunk is vadon lakott.

A párosujjú csülkösek közűl, ide nem számítva a hegyvidékekre jellemző alakokat, a vaddisznó, a szarvas és az őz jön tekintetbe. Az igazi, vagyis a „tisztavérű” vaddisznó mai napság csakis a Kárpátok egy részében (Zemplén, Ung, Bereg, Máramaros megyében, Erdélyben) honos; Boszniában is gyakori, a honnan egyszer-másszor Szlavoniának és Dél-Magyarországnak is jut igazi vaddisznó; ez utóbb említett területen ugyanis a vaddisznók többnyire a vad- és házi sertés keveredéséből való keverékfajok. Itt ugyanis a házi sertések az óriás mocsarakban, ingoványokban és nádasokban majdnem évről évre, félvad állapotban, a szél és vihar minden viszontagságának kitéve, nádkunyhókban tanyázó kondások kétes értékű őrizete alatt élnek s a vadkanok kiváló szeretettel csatlakoznak az ilyen nyájakhoz és keverékfajok keletkezésére adnak alkalmat.

A szarvas jelenlegi elterjedéséről, melyet minden művelt államban, a hol a vadászati törvények nemcsak a papiroson vannak meg, lehetőleg kimélnek és oltalmaznak, rövid vonásokban alig lehet megfelelő képet adni. Mindenekelőtt megjegyzésre méltó, hogy épen ott egyáltalában nem fordúl elő, a hol „vad állapotában” bizonyára legelőbb kellene gyanítanunk, t. i. Boszniában és Herczegovinában. 1879-ben, árvíz alkalmával Drepolje (Novibazár) mellett láttak egy úszó szarvast és egyet körűlbelűl 20 évvel ezelőtt ejtettek el a rogaticzai kerületben, mely azonban állítólag egy Belgrád-vidéki vadaskertből szökött meg és Zepa mellett úszott át a Drinán. A határos Szerémségről, illetőleg a Fruska Goráról már 1843-ban megjegyezte egy jeles állatbúvár, hogy „a szarvas és az őz, a mágnások vadászterületén kívűl, a ritkaságok közé tartozik”; s ha e vidéken most, 42 év múltán, mindamellett számos nemes vad van, az csak Chotek Ottó és Rudolf grófok fáradozásának köszönhető, a kik bizonyára keveset találtak ott. Kedvezőbbek az őseredeti állapotok a horvát felföldön s egyedűli a maga nemében a szomszédos Dráva-fok környéke, mely páratlan őserdőségeiben Közép-Európának valószinűleg legkiválóbb nemes-vadját rejti. Itt, a mocsarakkal és nádasokkal átszőtt vad erdőkben van hazájok „a jelenkor ős-szarvasainak”, melyek nagyszerűek testükben s egyedűliek hatalmas, arányosan szép szarvuk fejlődésében. Mint valami görcsös tölgyágak, olyanokká fejlődnek ezek ágas szarvai; 11,5 kilogramm súlyú szarvakat is találtak az utolsó 14 év alatt és olyan szarvasokat ejtettek el, melyek testsulyja a 300 kilogrammot jóval túlhaladta. A húszas bikák nem valami különös ritkaságok; s hatalmas kifejlődésök általában a Cervus megaceros-nak nevezett ősszarvasra emlékeztet, mely a történet előtti időkben élt Magyarországon! – A gazdag és változatos táplálék s a mérföldekre terjedő vidék változatossága megmagyarázza ugyan egy részt, hogy miként maradhatott meg épen itt ilyen kitűnő vad, de más részt nem szabad felejtenünk, hogy milyen rettenetes időjárásoknak vannak ezek kitéve épen ezen az árterületen. A pusztító árvizeken és a „jégkorszak” veszélyein kivűl a legveszedelmesebb idő rájok nézve a tavaszelő borzasztó nádégéseivel. „A nád, különösen a magas vízállású esztendőkben, megdűl és hasznavehetetlen; a füvet, mely buján, métermagasságra nő, sem legeltetni, sem lekaszálni nem lehet, és, mikor a víz leapad, összevissza kuszálódva száz- meg százezer métermázsára menő nád- és fűtömeg marad vissza, mely tavaszkor, a száraz szelek meg a kissé későn érkező árvíz idejében a legborzasztóbb tüzekhez szolgáltatja az anyagot”. A veszedelemnek ez idejében sokszor a lángtenger közepette menekül a szarvas; a vaddisznók, rókák és borzok megperzselt bandával esnek az embernek zsákmányúl és olyan jelenetek fejlődnek, a milyeneket csak a szavannák égése idézhet elő.

Szarvasok az égő náderdőben. Pausinger Ferencztől

Igen szépen tenyésznek, s különösen szarvuk fejlődésében kitűnőek a szarvasok állítólag a Kárpátok éjszakkeleti területén, továbbá a galicziai és bukovinai erdőségekben. Más mértéket kell azonban alkalmaznunk az osztrák területek vadaskertjeiben, tilosaiban oltalmazott hegyvidéki szarvasok megítélésében, melyeket eredetiségükben már alig ismerünk, a melyek húsukban hasonlíthatatlanul gyengébbek, kisebb termetűek s szarvuk fejlettségében minőségre és nagyságra nézve is jóval hátrább állanak a síkföldi erdők szarvasainál. Hasonló különbségek vannak a sokkal gyakoribb, még Boszniában is otthonos őzet illetőleg. Úgy látszik, hogy ennek a magasabb helyek általában jobban tetszenek. Így példáúl nagyobbak az őzek a Dráva-, mint a Duna-melléki rétségeken, s a Fruska-Gorán lakók ismét szebbek, mint a Dráva-mellékiek. Az őz-állomány, Tirol és Karinthia egy részének kivételével, aránylag a monarchiának még legtöbb tartományában elég jelentékeny.

Az alföld madárvilága.

A mennyire háttérbe szorúlnak a mocsári és vízi madarak a hegyek állatvilágában: annyira kiváló szerepök jut az alföldön, a folyamrendszereink lapályain levő állatéletben. Magyarország áldott déli vidékének madárvilágát egy jól ismert német madártudós néhány évvel ezelőtt éjszak sokat megcsudált madárvilágához, „sirályhegyeihez” hasonlította. És a hasonlat nem válhatott szégyenére a mi alföldi madárvilágunknak, minthogy mind itt, mind ott az egyedek olyan tömege ejti ámúlatba a szemlélőt, a melyet számmal kifejezni teljes lehetetlen. Habár a vízi madarak a lecsapolás, gátemelés és a földnek művelésre alkalmassá tétele miatt évről-évre szűkebb határok közé szorúlnak, a Duna déli folyása mentén mégis akad nehány nevezetes „madártanya”, melyekből, nem tekintve évenkénti, nem épen mindig tudományos czélokból történő megtizedelésöket, ezer meg ezer „mindennemű fiók” kerűl a monachia többi részébe és a szomszéd tartományokba. Tekintsünk meg egy kissé közelebbről egy ilyen tanyát, mely bizonyára még kevéssé ismeretes és kevéssé van kikutatva.

Mintegy fél négyzetmérföldnyi sárgás-zöld sík fekszik előttünk; hátterében szelíd hullámú dombsorok emelkednek; ritkás erdő köríti a tájképileg nem épen megragadó vidéket. Szélén, közel a göcsörtös mezei úthoz, mely bennünket ide vezetett, egy düledező török romladék, egykori vesztőhely van sánczczal és árokkal körűlvéve. A járatos vezetők egyike, a milyen nem sok van, egy lélekvesztőn visz bennünket az árkok és erek útvesztőjén át az első tekintetre élettelennek látszó sík felé. Alacsony fűzbokrok, sás, káka, nád, sárga és fehér vízi-liliomok, kalokány és más mocsári növények vesznek körűl. Mindenféle színű vízi békák, gőték, egy-egy örvös sikló, különféle vizi bogár, számtalan szitakötő, temérdek szúnyog stb. jelzi az életet. Sajátszerű mocsárszagot és fokozódott meleget érzünk. A víz mind kevesbedik; a keskeny csónak zajjal tör útat a sűrűvé váló náderdőn, melynek ezernyi karja össze-összefonódik fejünk fölött. Egy hirtelen lökődés, – felpattanunk helyünkről; egy száraz fűzfatuskó állta útunkat, melyet az evező révész nem vehetett előre észre. A meleg erősebbé s a levegő nyomasztóbbá válik; az akadályok a fűzbokrok szaporodtával sokasodnak; a csónak megáll; az evezés lehetetlen. Most a toló-rúd kezd szerepelni, de azzal is csak nehezen, lassan, egyet-egyet lökődve jutunk előre. A sűrű ágak neki feküsznek csolnakunknak, s ha széthajlítjuk őket felűl, új akadályok merűlnek fel alúl a sás és haraszt képezte zsombékokban, melyek mérhetetlen számban gyarapítják a sűrűséget. A vezető minden irányban néz, keresi a jobb útat, próbálgat; evez előre, evez hátra, oldalra; magunk is törjük, hajtogatjuk az ágakat és beléjök kapaszkodva igyekszünk vontatni, mégis alig haladunk. A csónak gyakran megfeneklik a ropogva, recsegve töredező ágakon és bozóton. A nap sugarai mind égetőbben sütnek az erőködéssel alkotott keskeny tisztáson; egyetlen szellőcske sem hoz hűsítő áramot s a mocsár meg a madárganéj szaga mind jobban-jobban érezhető. A gémtanyához végre mégis közelebb jutunk. A fölöttünk kezdetben egyesével elvonuló vagy előttünk felrepülő kócsagok, vakvarjúk, gémek mind számosabban jelennek meg s fölöttünk magasan, jellemző sorokban vonúlnak a „fekete ibiszek”; majd itt, majd ott látunk egy-egy fészket, s ama bokrok amott már sok családi otthont rejtenek; még egy mozdulat, még egy lökés és a gémtanya szélén vagyunk. Mintegy varázsütésre elevenedik meg a környezet egyszerre, s mi felállva csolnakunkban, ámulattal nézünk szerteszét. Már öt lépésnyire előttünk néhány bakcsó kászkálódik ki fészkéből; egy lövés, és a fűzeknek sűrű, az imént majdnem kihaltnak látszó tömegéből százával, ezrével, idegbódító zsivajjal és zűrzavarral repűlnek fel a mindenfelé gémek, kivált a kócsagok, bakcsók és hajas-gémek; azután a szürke és a vörös gém; az ibiszek, kanalas-gémek és kárókatonák százai felhővé kavarodva, a nap elé sűrű fátyolt vonnak, mely pompás színellentéteivel és váltakozó csillámlásával kezdetben rohamos, később fokozatosan lassúdó hullámokban kóvályog szemeink előtt. Szemünk végre megszokja a látványt, megkülönbözteti az alakokat és megtalálja köztük, persze csak kevés számban, a rég keresett nemes kócsagot, mely dísztollai miatt a divatnak esett áldozatúl s nálunk sehol sem gyakori. E tanyákon különben ezideig még elég biztosságban volt s gyakoribb is mint a Száva alvidéki mocsarain, az „Obedszka bará”-n stb., hol a nagy kormorán (Phalacrocorax carbo) helyett a törpe kormorán (Ph. pygmaeus) költ nagyobb számban. A búbos kormorán (Ph. graculus) ritkaság ezen a vidéken és csak kemény telek alkalmával jelenik meg a Dunán. Fészek fészek mellett fekszik itt is, ott is; gyakran valójában minden alkalmas ágvillán ott van egy-egy. Félig költött tojás van az egyikben, anyányi fiókok gubbaszkodnak a másikban, melyek nagyra tátott szájjal, folytonosan lihegve bámészkodnak ránk bohó mumus-fejökkel, s már nem is rosszúl czélozva vagdalnak kezünkre; mégis könnyen megkaparítjuk s egy pokrócz alá dugjuk őket a csónakban. Valamennyi nevezett fajt tuczatszámra gyűjthetnők rövid idő alatt, ha a nehezen szállítható népséget valami könnyen el tudnók tartani. Ritkábban vehető észre az ilyen fészektanyákon a kis gém (Ardetta minuta) és még ritkábban a dobos gém vagy bölömbika (Botaurus stellaris), mely az igazi zsombékokat és a Drávának meg a Dunának kákával benőtt, elgátolt lapályait határozottan jobban kedveli.

Az alföldi állatéletből: Egy „régi” Gémes-sziget tavaszkor. Pausinger Ferencztől

Az imént vázolt nagy gémtanyánál tájképileg szebbek a kisebb gém- és kormorán-tanyák az úgy nevezett „Gémes-szigetek”-en, melyek közűl egyesek még kevés évtizeddel ezelőtt is bizonyos nevezetességnek örvendettek, ma azonban, az ember terjeszkedésének engedve, hova-tovább pusztúlnak; maholnap már az utolsó is csak – néhai lesz. Ezen, olykor széles tisztásokkal, víztükrökkel és nádasokkal megszakgatott sziget-erdők belseje helyenként elmocsárosodik és pompás növényélet fejlődik rajta; a terebélyes nyárfák és a száraz üstökű vén fűzóriások minden esetre alkalmas és tágas helyek a kormoránok és a legkülönbözőbb fajú gémek fészkelésére, miként ezt a mellékelt képen a művész is oly szépen szemünk elé varázsolta.

Még pezsgőbb azonban itt az élet később, nyáron, különösen a sásas tavak tiszta tükrén, mikor a rövid ideig tartó árvíz után ismét szükség mutatkozik a halas tavakban és más vízi állatokkal népes pocsolyákban. Ekkor csakugyan igen tarka társaság sereglik itt össze mindenünnen és sűrű csoportokban élénkíti a gazdag táplálékot nyújtó mocsáros partokat. Nem csak gémek, kis és nagy kormoránok jelennek meg, hanem ibiszek, kis és nagy gojzerek, parti szalonkák, libuczok, lilék, sárszalonkák, csérek és sirályok is belekeverednek a nagy társaságba; s ezekhez szegődnek még a kacsák és különféle vízi tyúkok is. és a szükség ez idejében majdnem rendesen ott kering e szigetség fölött a halász sas meg a fehérfarkú sas is, hogy kényelmesen tehessen szert prédára; nevezetesen a fehérfarkú sas ott üldögél rendesen a vén fatuskókon, a tó szélén felhalmozódott száraz ágakon, a nélkül, hogy békés alakok nyugalmát megzavarná, habár olykor veszedelmes közelségben vannak is hozzá.

Mint igen érdekes délvidéki jövevényt, az afrikai réti gémet (Ardea bubulcus Sav.) kell megemlítenünk, melyet újabb időben nem messze a Száva torkolatától figyeltek meg. A többi gázlók közűl a fehér gólyán kivűl, melyet helyenként majd az erdő szélén, majd a falakban csaknem minden ház tetején vagy kéményén ott találunk, még a gyönyörű fekete gólyát (Ciconia nigra) kell megneveznünk, mely a magasabban fekvő erdőkben, valamint még Dél-Magyarország és Szlavonia mocsáros erdeiben is gyakran fészkel, holott különben, Galiczia kivételével, a hol a halmos vidékeken és a fenyvesekben költ, már mindenütt ritka jelenség.

Nagyobb folyóink lapos, részben agyagos, részben homokos partjain dúsan terített asztalt találnak az őszi és tavaszi vándorlásakor oda telepedő libuczok vagy fövényfutók (Tringa cinerea, T. alpina, T. subarquata, T. minuta stb.), a sárszalonkák (Limicola platyrhyncha), az ilyen vidékeken fészkelni is szokott bajnok-szalonkák (Machetes pugnax) meg a fajokban gazdag s a Duna vidékén is gyakori parti szalonkák és vizi csirkék (Actitis hypoleucus, Totanus achropus, T. glareola, T. stagnalis, T. glottis, T. calidris és a ritka T. fuscus). Mocsári és parti szalonkák, pólingok vagy gojzerek (Numenius), kardorrú szalonkák (Recurvirostra), gólyasneffek (Himantopus), lilék (Charadrius) és parlagi szalonkák (Oedicnemus), a fecskeszárnyú széki csér (Glareola torquata), a közönséges bibicz (Vanellus cristatus), a ritkább vízen-járó vagy szegett-újjú szalonkák (Phalaropus), csigász-szalonkák, és sok más egészíti ki a gázlók sorait, melyek közűl számos fészkel is nálunk; így a Numenius arquatus, Himantopus rufipes, Charadrius minor, Ch. cantianus és Ch. hiaticula, az Oedicnemus crepitans, a kardorrú Recurvirostra avocetta, a Glareola pratincola, valamint a lotyósneff (Limosa melanura) és mások; ellenben a Limosa rufa, a mornell-, az arany- és bíbicz-lile (Charadrius morinellus, pluvialis és varius), a homoki szalonka (Calidris arenaria), a kis gojzer (Numenius phaeopus), a kőforgató lile (Strepsilas interpres), a csigász-sneff (Haematopus ostralegus) és mások csak költözéskor, s részben elég ritkán jelennek meg.

A szürke darun (Grus cinereus) kivűl, mely Magyarországon és Galicziában is fészkel, ritkaságképen a délvidéki szűz-darut (Grus virgo) is látták.[18]*

A vízi-tyúkok közűl a szárcsa (Fulica atra) az, mely a terjedelmes nádasokat és tavakat nagy számával élénkíti, és ellentétben a zöldlábú vízi-tyúkkal (Gallinula chloropus), mely rejtőzködve a sűrűségben tanyáz, a tükröket, gyakran százezreivel népesíti. A legközelebbi rokon fajok, mint a vízi guvat (Rallus aquaticus), a haris (Crex pratensis), a pettyes, meg a kis vízi csibe (Gallinula porzana és parva) innen elmaradnak ugyan, de a még kevéssé megfigyelt s a legutóbb említett fajjal gyakran összetévesztett délvidéki Gallinula pygmaea kivételével, csekély megszakításokkal az egészterületen, fel egész a hegyekig el vannak terjedve.

Teljesen felbecsülhetetlen a kacsák serege a monarchia délibb mocsaraiban, az elöntött rétségeken és a Közép-Duna szigetségének nádasokkal, lápokkal átszőtt erdeiben; egész felhőkben gomolyognak fel a közeledő csónak előtt s egyre új meg új seregek törnek elő a buja nádasokból. A tőkés kacsa (Anas boschas), a kis csirke-kacsa (Anas crecca), a telelő kacsa (A. querquedula), a nagy czigány-kacsa (Fulix ferina), a kis czigány-kacsa (F. nyroca) igen elterjedt fajok faunánk területén; ezekhez csatlakoznak gyakran, nevezetesen Magyarországon, a kercze-kacsa (Anas strepera), a fecskefarkú kacsa (Anas acuta) és a kanálos kacsa (Spatula clypeata), ritkábban a sípos kacsa (Anas penelope), mely Csehországban és Alsó-Ausztriában is ismeretes, mint fészkelő; a csínos bársonykacsa (Oidemia fusca), mint fészkelő, már Galicziára szorítkozik. A keleti (éjszakkeleti) fajok közűl a kontyos kacsa (Fulix rufina) a pardubitzi tavakban költött; a kormos kacsáról (Fulix cristata) gyanítják, hogy Magyarországon és Galicziában is fészkel. Kivételesen letelepedhetett itt-ott még más jövevény is, mint a kis jeges-kacsa (Fulix clangula) Csehországban; az őszi és téli költözés alkalmával azonban, a mikor még a Fekete-tenger felől jövő kazarka (Tadorna rutila), a kékcsőrű kacsa (Erismatura leucocephala), sőt a sörényes kacsa (Anas falcata) is gazdagítja faunánkat, rendes e szép tollú kacsáknak a megjelenésök. A kékcsőrű kacsa különben rendes fészkelő madár a Mezőség tósorán; négyes–nyolczas csapatokban érkezik ide május első napjaiban a július első napjaiban vezeti ki fiait a tó tükrére (Mező-Záh); 1853-ban Budapest közelében is láttak egyet fiaival együtt. Az éjszak felé való főköltözés alkalmával ide kerűlnek még a nevezett fajokon kívűl az örvös és a jeges kacsa (Harelda histrionica és glacialis), a gyász- és a hegyi kacsa (Oidemia nigra és Fulix marila), a pehely-kacsa (Somateria mollissima és Stelleri). A keleti palearktikus régióban mindenütt elterjedt vöröscsőrű kacsán (Tadorna vulpanser) kívűl, mely nem épen ritkán a Dunát is meg-meglátogatja, többször ejtettek el amerikai menyasszony-kacsát (Aix sponsa) is olyan körülmények között, melyek azon föltevést, mintha az illető példányok valami állatkertből való szökevények lettek volna, legalább is nem teszik valószínűvé.

A kilencz lúdfaj közűl csak a szürke lúd (Anser cinereus) tekinthető rendes és gyakori fészkelő madárnak a magyarországi, szlavoniai, galicziai és a csehországi mocsarakban; a többiek, melyeket a szabadban megkülönböztetni nagyobb részt nehéz, őszszel és télen jelennek meg nagyobb számban; ezek: a vetési-, a fehérhomlokú-, a mezei- és a törpe lúd (Anser segetum, albifrons, arvalis, brevirostris); ritkább az örvös-, a vörösnyakú- és fehérarczú lúd (Bernicla brenta, ruficollis és leucopsis), s nagy ritkaság a sarki lúd (Anser hyprbroreus). Ezelőtt a Tisza vidékén, Szabolcsmegyében és a szomszédos vidékeken az éjszakvidéki hattyúk (Cygnus musicus s állítólag a C. olor is), valamint Bánságban s ritkábban a Szerémségben a délkeleti gődények (Pelecanus onocrotalus, s állítlag P. crispus) is fészkeltek; egyesével a kis gődényt (P. minor Rüppel), ezt a kiválóan egyiptomi madarat (a Mosorini mocsarakban – Bács megyében – fészkelve) is látták.

A halakban gazdag síkföldi beltavak és a nyáron át is megmaradó árvízalkotta pocsolyák káka, nád, sás és fűzesek képezte erdejökkel a lehető legkedvezőbb életfeltételeket nyújtják a búvároknak és sirályoknak. Legnagyobb számban vannak és igazi ékességét képezik a vizeknek a halászcsérek (Sterna), melyek nem kevesebb számban, s egyes fajok különös szeretettel is, a főfolyam vidékének apró fűzesekkel zöldelő homokszigeteit népesítik. A nálunk legközönségesebb czigány-cséren (Sterna nigra) kívűl, melyet elemétől távol, a szántóföldeken is ott találunk, a mint az eke után bogarászik, a helyi viszonyok szerint gyakoriságban egymást helyettesítve hozzájárúlnak még vizeink zsibongó életének elevenítéséhez a vízi csér (Sterna hirundo), a fehérarczú csér (St. leucopareia), a kis csér (St. minuta) és ritkábban a fehérszárnyú csér (St. leucoptera). Az angol csér (St. anglica) a Bódeni-tavon, Alsó-Ausztriában és Stiriában stb. egyesével, a Balaton taván és Magyarország egyes más vizein pedig gyakran előfordúl, ellenben a Közép-Duna vidékén ritkaság; a délkeleti káspi csér (St. caspica), valamint az éjszakvidéki kenti csér (St. cantiaca) pedig a mi faunánknak ezen a területén (ez ideig) ismeretlen. Az igazi sirályok közűl csak a nevető sirály (Larus ridibundus) fészkel rendesen a monarchia belsejében, bár a Tisza lapályain a délkeleti feketefejű sirályt (L. melanocephalus) is találták fészkével. A többi sirályfajok, mint a rabló sirályok (Lestris) is, csak átvonúló alakok, s csak tél idején látogatnak el hozzánk; különben később még beszélünk róluk. Az öt vöcsök-faj közűl a búbos-, a füles- és a kis vöcsök (Podiceps cristatus, auritus és minor) lakója az osztrák-magyar monarchiának, nevezetesen a Duna vidékének; Galicziában a vörösnyakú vöcsök (P. rubricollis) is igen közönséges. Késő őszszel és télen rendesen és nagy számban jelennek meg az éjszaki búvárok (Colymbus), melyeket azonban még kevéssé figyeltek meg s nehezen megkülönböztethető mezők miatt gyakran félreismertek. Leginkább a vöröstorkú- és a sarki búvár (Colymbus septentrionalis és arcticus), ritkán a jeges búvár (C. glacialis) látogat el hozzánk; mondják, hogy a vöröstorkú búvár Csehországban, a pardubitzi tavakon fészkével is találták. Végre még néhány jövevényről kell megemlékeznünk, melyek megjelenése monarchiánkban általában különös ritkaságnak tekintendő s csakis egyes példányokból ismeretes; ezekhez tartozik a sirályok közűl a Xema Sabinii Leach., melynek egy példányát 1875. deczember havában Losonczon ejtették el; továbbá a kis viharmadár, a Thalassidroma pelagica, az Uria Brünnichii, az Alca torda, melynek egy példányát nem rég trieszti öbölben ejtették el, a Mormon fratercula, a Sula bassana és Procellaria haesitata.

Jellemző síkföldi madár Magyarországon és Galicziában a nagy- és a reznek-túzok (Otis tarda és O. tetrax), melyek itt fészkelő és olykor állandó madarak; egy ázsiai rokonuk, a kontyos túzok (Eupodotis undulatus), csak mint érdekes jövevény jelenik meg a mi faunánkban.

A tyúkfélék közűl az alföldön nem mutatkozik új alak; de egyes fajoknak egyedekben való gazdagsága rendkívűli. Ezt mondhatjuk mindenek előtt a fürjről, melyet a magyar alföldnek még mocsáros déli vidékein is gyakran ott találunk; a magasabb helyeken a fogoly is mindenütt közönséges jelenség. 1863-ban, 1865-ben s későbben többször is, nevezetesen 1879-ben részint egyesével, részint nagyobb csoportokban jelent meg a monarchia különböző tartományaiban (Galicziában, Magyarországban, Csehországban, Morvaországban, Alsó-Ausztriában, Stiriában, Boszniában stb.) a kirgiz fogoly (Syrrhaptes paradoxus); s Galicziában meg Magyarországon állítólag a délkeleti homoki tyúkot (Pterocles arenarius) is konstatálták.

A galambok közűl legszembeötlőbb a vadgalamb (Columba oenas) és a vadgerlicze (Turtur auritus)[19]*; olyan alak, mely az alföldre jellemző volna, nincs a galambfélék között.

Madárélet a Kopácsi tavon (Baranya) augusztusban. Bank Henriktől

Annál több jellemző faj van a ragadozó madarak között, melyeknek főtanyájuk jelenleg a déli, az éjszakkeleti és délkeleti vidékeken van. Kedvezőbb hely valóban alig gondolható: egyrészt a mérföldekre terjedő, embertől alig lakott hegylánczok százados növésű erdői gazdag választékban szolgáltatnak fészkelő, leső és más nemű helyeket a keselyűknek, sasoknak, ölyveknek és kányáknak, másrészt a terjedelmes, félig művelt, félig rétszerű lapályok rendkívül gazdag zsákmánynyal kinálkoznak e rend bármily ízlésű alakjainak. A vizek halbősége, mely majdnem kimeríthetetlennek látszik, a kis emlősök, kivált a rágcsálók rendéből, melyek mindenfelé ezrével népesítik a rónát, továbbá a fészkelő tanyák lakói épen úgy szabad rendelkezésökre állanak, mint az elhullott lovaknak, szarvasmarháknak, disznóknak és más egyebeknek ősi szokás szerint az útszéleket ékesítő dögtetemei. A keselyűkön kívül (melyekről már a hegyvidék madárvilága tárgyalásakor beszéltünk) a szirti-, király- és törpe-sas (Aquila chrysaëtos, imperialis és pennata), a nagy elterjedésű, de mindenütt ritka kigyós-sas (Circaëtus gallicus), a halász-sas (Pandion haliaëtos) és az egyedek számára nézve a többit jóval felűlmúló fehérfarkú sas (Haliaëtus albicilla) azok a fajok, melyek a monarchia eme részének madárvilágára különösen jellemzők. Mint idegen elem hozzájok sorakozik a különösen Görögországban honos Spizaëtus Bonellii és az érdekes keletvidéki Aquila orientalis. Az elsőt nemcsak Csehországban ejtették el két ízben, hanem az is bebizonyúlt, hogy Boszniában fészkel, sőt valószinű, hogy Erdélyben is költ; az utóbbi is bizonyára gyakran előfordúl, bár a negyvenes évek óta feledékenységbe merűlt s faunánkba teljes joggal csak nem rég sorozták be újra. Igen közönséges az egerész ölyv (Buteo vulgaris) és a fekete kánya (Milvus ater); de ritkább a vörös kánya (Milvus regalis), mely azonban a fauna többi területén gyakoribb, mint a fekete. Ritka fészkelő madárnak kell tekintenünk itt és az ausztriai tartományok hegyes vidékein az éjszaki gatyás ölyvet (Archibuteo lagopus); ellenben az afrikai származású élősdi kányát (Milvus aegyptius) Dalmáczián kivűl bizonyossággal csak egyetlen egyszer ejtették el a monarchia belsejében; de ismét gyakrabban fordúl meg nálunk (Alsó-Ausztriában is) a keleti Buteo ferox és a pusztai Buteo desertorum. A nádi-, réti-, vagy hamvas- és a mezei örvöly (Circus rufus, cineraceus és cyaneus) gyakori fajok; hozzájok szegődik Erdélyben, a Nagy alföldön, Galicziában és Alsó-Ausztriában a délvidéki Circus pallidus, mely talán költ is nálunk; Alsó-Ausztriában Rudolf trónörökös nemcsak egyesével látta a Marchfelden, hanem a „Dunától délre, a Bécsi-erdő és a Lajta-hegység között elterűlő síkságon nagyobb számban is megfigyelte. Mondják, hogy Hunyadmegyében Benczencz mellett (1844-ben) afrikai feketeszárnyú kányát (Elanus melanopterus) is ejtettek el; kár, hogy a bizonyító példány nincs meg. A legarczátlanabb „szárnyas útonállók”, a héják (Astur) és karvalyok (Nisus) mindenütt ismeretesek és hírhedtek; mindamellett az utóbbiak az egyedek számára nézve a hegyekben, a síkságon, s a Duna völgyében helyenként észrevehetően ritkábbak. A sólymok (Falconinae) csinos csoportja már néhány faunisztikailag érdekes és kevésbbé megbélyegzett alakot szolgáltat, melyek közűl első sorban a Feldegg-től Dalmácziában „újra” fölfedezett s az ő tiszteletére Falco Feldeggi Schl. névre keresztelt sólyom érdemel említést, mely a magyar Duna szigetein és parti erdeiben telepedett le, mint fészkelő madár; ugyanilyen helyeken, gyakran a fehérfarkú sas elhagyott fészkében költ a (Csehországban, Alsó-Ausztriában s gyakran Galicziában is előforduló) kéklábú- vagy kerecsen-sólyom (Falco laniarius). Bár a magas éjszakról való törpe sólyom (Hypotriorchis aesalon) csak a téli költözés alkalmával (októbertől márcziusig, áprilisig) kerűl a síkságokra, mégis azt mondják, az Óriás-hegységben és a Kárpátok magyar országi részén nemcsak fészkel, hanem a dalmácziai hegyekben valóságos állandó madár[20]*. A sárgakörmű és a vöröslábú vércse (Tinnunculus cenchris és rufipes) 50–200 egyedből álló csapatokban leginkább tavaszkor érinti a déli síkságokat, bogarászva a szántóföldeken; különben Magyarországon mind a kettő fészkel; az utóbbi gyakran Galicziában és ritkán Csehországban is. A többi fajnak, legalább az átnézetes összeállításra, nincs különös jelentősége.

Az éjjel ragadozó madarak közűl 12 fajról van bebizonyítva, hogy monarchiánkban lakik; ezek közűl egynek, a magas éjszakról való gyönyörű fehér bagolynak (Nyctea nivea) van kiváló jelentősége, mely különböző tartományokból (Csehország, Morvaország, Alsó-Ausztria, Magyarország, Galiczia, Partvidék) ismeretes, de mindenütt csak különös ritkaságként és csekély számban fordúl elő. A gyakoribb és ugyancsak a magas éjszakról való hosszú farkú karvaly-bagoly (Surnia nisoria v. ulula), mely különben csak olykor-olykor s télen látogat el hozzánk, Sziléziában állítólag (elég nevezetes!) állandó madár. A gyász-kuvik (Nyctale funera), az urali bagoly (Syrnium uralense pall.) és a nádi fülesbagoly (Otus brachyotus) több helyről ismeretes, mint fészkelő-, s egyes területekről mint állandó madár. A többiek közűl megemlítjük még a nagy fülesbaglyot vagy uhut (Bubo maximus), mely mindenütt, de nagy számban aránylag kevés helyen fordúl elő; ott van a magas hegyekben és a lapályokon, sőt a mocsári erdőségekben is, a hol a nagyobb nappali ragadozóknak szabadon álló s messziről látható fészkét foglalja el, vagy a vén fűzek odúiban és a meredek partokban is fészkel. Az Alsó Dunának ilyetén helyein a többi madaraknak a különben rendkivűl gyűlölt „éjjeli rablóhoz” való viszonya lényegesen meg van változva; itt alig hederítenek rá.

Rendkívűl gazdagon van képviselve az „apró madarak” világa a dél-keleti meg a déli síkokon; de mégis gyérebben találjuk őket az összefüggő nagy erdőségekben, mint a vegyes növényzetű alacsony ligetekben; a „gémtanyákon” és a gémtanyák közelében – könnyen érthetőleg – egészen jelentéktelenek, bár a magas nádüstökökön itt is hallja az ember a fáradhatatlan nádi veréb (Acrocephalus turdoides) szavát, s rokonain kívűl ott találja a nádi sármányt (Emberiza schoeniclus), a barkós- és a függő czinkét (Panurus biarmicus és Aegithalus pendulinus) stb. Az éneklő madarak legnagyobb részének legkedvesebb helye tavaszkor egy-egy régibb keletű, száraz, csekély terjedelmű réti liget valamely majdnem álló víz közelében, csalitokkal, bokrokkal, különféle fákkal és maga növésű füvekkel, begyepesedett széltördelte tuskókkal és közbűl-közbűl szigetszerű nádasokkal. Ez a tökéletes kis őserdő illatos növényzetével igazi Eldorádójok a kedves apró dalosoknak! Az ilyen – nem épen gyakori – „énekes gyarmatok” párját képezik a már vázolt „gémtanyák”-nak. Az ilyen helyeken énekelnek, dalolnak, fütyölnek, csattognak a dalosok mindenféle hangokon; rövid pár percz alatt a fajok egész serege tűnik elénk s olyan élet, olyan mozgalom mutatkozik, mint valami óriás madárkalitkában! Mindenekelőtt ott vannak egyes ritkább nádi fülemülék, a Locustella Rayi, L. fluviatilis, a L. luscinioides (!) és talán a Szerémségben fészkelő Acrocephalus melanopogon is; ott vannak a közönséges fülemülék (köztük a Sylvia nisoria) is és poszáták, vagy fűzikék (Phyllopneuste), a barátka (Sylvia atricapilla), az éneklő és fekete rigó, a vörösfarkú-, kékbegyű- és bájosdalú fülemüle (Ruticilla phoenicura, Cyanecula suecica, Luscinia philomela), a légykapó, a sárga-rigó, a tövisszúró- és a kis gébics, az ökörszem, a kurta-kalapács, a fakúsz, a kék-, szén- és mocsári czinke, s nem ritkán a függő czinke is, a magas fűzfaágról lecsüngő mesteri fészkével; tovább keletre, ott találjuk a gyász-czinkét (Parus lugubris) is. Soha sem hiányzik a ligeti pipiske (Anthus arboreus), az arany-sármány és a nádi sármány, de már a sordély (Emberiza miliaria), a hont-madárral (Saxicola oenanthe) és a réti fülemülével (Pratincola rubetra), a barázda-billegetővel és a hegyi billegtetővel (Motacilla alba és sulphurea) a szabadabb térségeket részesítik elsőbbségben; ritkán látható a cia-sármány is. A mezei veréb, erdei pintyőke, tengelicze, zöldike (Fringilla chloris), a girlicz és a csíz (Serinus hortulanus és Fringilla spinus) épen oly kevéssé hiányzik, mint a seregély, mely nyáron ezrenként lakik a mezőkön, s a síkföldi erdőkben a legalkalmasabb helyeket találja fészke számára. A szarka, a mátyás, a vetési- és hamvas-varjú közönséges az egész síkságon; aránylag ritkább a csóka, mely a magasabb erdőkben is szeret fészkelni; többnyire egyesével, de az Al-Duna, a Dráva és a Száva vidékén mindenütt megtalálja az ember a holló fészkét is az erdőkben.

Az énekesek egy gyarmata a Drávafokon. Bank Henriktől

Az „apró madarak” ritka és részben idegen elemei közűl, melyek a mi vidékeinket érintik, egyeseket különösen is megemlíthetünk. Az éjszaki vendégek közűl való a rendkívűl ritka „szerencsétlen szajkó” (Garrulus infaustus), melyet ez ideig csak egyetlen egyszer ejtettek el Felső-Magyarországon; továbbá a selyemfarkú locska (Ampelis garrula), mely némely évben seregesen látogatja meg a síkságokat; a gyönyörű lazur-czinke (Parus cyanus), a szirti pipiske (Anthus obscurus), a lappföldi sármány (Plectrophanes lapponicus), a sokszor seregesen megjelenő havai sármány (Plectrophanes nivalis) és az északi csicsörke (Linaria alnorum) néhány legközelebbi rokonával. Keletről, illetőleg éjszakkeletről való a Naumann rigó (Turdus Naumanni), melyet Alsó-Ausztriában és Stiriában elejtettek; a feketetorkú rigó (Turdus atrigularis) Csehországban, Alsó-Ausztriában, Dél-Tirolban; a vöröstorkú pipiske (Anthus rufogularis) Alsó-Ausztriában, Stiriában, a fakó rigó (Turdus pallens), Csehországban; a szibériai pacsirta (Alauda sibirica,) Galicziában, Trentinónál, Erdélyben) és mások. Végre a déli vidékekről ellátogat hozzánk a fekete fejű pacsirta (Melanocorypha calandra), melyet már Stiriában is többször ejtettek el; a fekete torkú sármány (Emberiza cirlus), melyet Csehországban, Morvaországban és Stiriában is konstatáltak; a szirti veréb (Passer petronia) és a Feldegg-féle billegtető (Budytes cinereocapillus).

Madárfaunánknak alakokban való gazdagságáról megközelítő képet ad már ez az egyáltalában nem teljes sorozat is; arról, hogy a többi fajoknak monarchiánkbeli ismeretes elterjedését részletezzük, e helyen le kell mondanunk. A sziklakúszó, a kecskefejő és a nyaktekercs (Yunx torquilla) nem jellemző alakjai ugyan a sikságnak, de gyakori jelenségek rajta; a harkályok közűl csak a fehér hátú és a fekete harkály marad szívesebben a dombvidéken; ellenben a tarka harkály, különösen a kis tarka harkály igen-igen közönséges alakja az alvidéki pagonyoknak; megjegyzésre méltó, hogy a háromujjú harkály sem marad távol a lapályokról, bár itt mindenkor csak ritkaságnak kell tekinteni; a kalangya-varjú vagy kék csóka (Coracias garrula) meg a büdös-banka (Upupa epops) a lapályok némely részein majd mindennapos madár; sokkal ritkább a gyurgyalag (Merops apiaster), mely némely évben, minden kimutatható ok nélkül, egészen távol marad fészkelőhelyétől; a jégmadár (Alcedo ispida) határozottan sokkal gyakoribb az útvesztő módjára elágazó közép Duna területén, mint bárhol a hegyek között; a kakukot, miként már előbb említettük, bizonyos értelemben a dunavidéki őserdők jellemző madarának kell tekintenünk.

A faunisztikai szempontból érdekes honosító kisérleteket illetőleg meg lehet jegyeznünk, hogy a kolchiszi fáczán (Phasianus colchicus) kivételével, mely már a mult század óta honosúlt polgára az osztrák-magyar monarchiának, teljes elvadúlása egyetlen fáczán-fajnak sem sikerűlt nálunk. Igaz, hogy az ezüst-fáczán (Phasianus nycthemerus) Csehországban a vadászható madarak sorában lépett, de teljesen meghonosodottnak még sem tekinthető. Épen így áll a dolog az arany-fáczánnal (Phasianus pictus). Újabb időben különféle más fáczán-fajokkal tettek kisérleteket, nevezetesen Alsó-Ausztriában, Magyarországon, Morvaországban, Stiriában, stb., de maig kevésnek volt sikere. Alsó-Ausztriában a Duna egy szigetén sikerűlt a vadpulykát (Meleagris gallopavo L.) meghonosítani, annyira, hogy jelenleg több százra megy a számuk. A Phasianus mongolicus, torquatus, versicolor, Syrmaticus Reevesi, Euplocamus melanotus, Swinhoei és Crossoptilon auritum nevű fáczánokat mind sikerűlt már fogságban tenyészteni, de a honosítás tovább még nem jutott; csak a közel jövőben fog majd kiderűlni, vajjon e fáczán-fajok tenyésznek-e, és miképen tenyésznek a szabadban. Ha az egyes fajokból számos egyedet eresztenek szabadon, az eredmény mindenesetre kedvező lesz, a mennyiben a tapasztalat azt bizonyítja, hogy az említett fajok a mi éghajlatunk alatt a legkeményebb telet is jól kibírják. Végre legyen még megemlítve, hogy a kaliforniai bósás fűrjnek (Lophothrix californica) több helyen megkisérlett honosítása nem maradt egészen eredménytelen, a mennyiben Plau vidékén Csehországban annyira jutottak vele, hogy már vadászhatnak is rá.

A síkság csúszómászói és kétéltűi.

A csúszómászóknak és kétéltűeknek fajokban való szegénységét egyes alakoknak egyedekben való nagy száma pótolja faunánkban. Ha az örvös-sikló, a vízi- meg a gyepi-béka már a hegyes vidéken is közönséges, sőt mindennapos jelenség, számuk megezerszereződik a monarchiának mocsáros lapályain. Igen találó a „Békás-szigetek” elnevezés a déli vidéken a Duna ágai között fekvő rétségekre, melyeken valóban egy talpalatnyi föld sincs békák nélkül, s úgy látszik, „mintha lába kelne valamennyi rögnek”, mikor a békák megriadnak. Nem tekintve az említett két fajnak színezetében és rajzaiban mutatkozó sokféle eltérését, eddig még nem bizonyosodott be, vajjon e myriádnyi béka között ott van-e a Discoglossus pictus, ez az érdekes délvidéki alak, melyről néhány évvel ezelőtt gyanították, hogy a szerémségi mocsarakban, Jakova mellett is tartózkodik. A leveli béka (Hyla arborea) is rengeteg mennyiségben népesíti a déli mocsáros és szárazföldi erdőket, még pedig gyakran barnás vagy barnásszürke alapszínben. A vörös hasú unka (Bombinator igneus) kivételével, mely mindenütt igen közönséges, a monarchiában különben honos többi unka és varasbéka az egyedek számára nézve aránylag hátra marad, sőt egyesek teljesen hiányoznak is. A Bécs környékén elég gyakori fokhagymaszagú földi unka (Pelobates fuscus) egyes lapályos vidékeken, melyek bizonyára még nincsenek e tekintetben jól átkutatva, csak egyesével található; a nádi varasbékára (Bufo calamita) nézve pedig általában csak kevés lakóhely van ez ideig biztosan megállapítva, habár elterjedése igen széles körű. A lapályok némely, de épen nem valamennyi erdejében, elég gyakori a foltos szalamandra (Salamandra maculosa); sok pocsolyában honos a tarajos- meg a pettyes gőte (Triton cristatus és Tr. taeniatus), de egyikök sem jellemző alak. – Jobban képviselvék a csúszómászók, nevezetesen a gyíkok. Itt honos egy 10–11 centiméter hosszú, kiválóan délkeleti faj, a pannóniai gyík (Ablepharus pannonicus), mely különösen a budai hegyek lejtőin lép fel nagyobb számban s a Balaton vidékéről is ismeretes; a délmagyarországi dombos vidéken azonban eddig még nem találták. Az ugyancsak délkeleti „seltopusik” (Pseudopus Pallassii) szorosan véve nem tartozik ugyan a síkföldi faunához, mégis itt emlékezünk meg róla; monarchiánkban való elterjedésére nézve nem szorítkozik csupán Istriára, Dalmácziára, Boszniára sat., hanem előfordúl Bécs környékén (Purkersdorf), Déli-Stiriában a Pachern-hegységben, Bukovinában és valószinűleg Magyarországon is, de ez ideig nem méltatták kellő figyelemre. A törékeny gyík (Anguis fragilis) mindenütt honos. Az igazi gyíkokat a lapályokon, nevezetesen a Duna meredek lejtőin és a száraz erdőkben három igen elterjedt faj (Lacerta agilis, viridis és muralis) képviseli. Hogy a Lacerta muralis a Mura völgyének is sajátja, sőt helyenként gyakoribb, mint a Lacerta agilis, még kevéssé látszik ismeretesnek. – Az egész síkságon többféle változatban lakó örvös siklóhoz (Tropidonotus natrix), a síma-síklóhoz (Coronella austriaca) és a barna-siklóhoz (Coluber Aesculapii), melynek érdekes albino példányai is ismeretesek, és a koczkás siklóhoz (Tropidonotus tesselatus) hozzájárúl még a magyarországi, nevezetesen a szerémségi síkokon egy keleti alak, a harmadfél méter hosszúra növő káspi sikló (Coluber caspius), mely a zöldesbarna siklónak (Zamenis viridiflavus) fajváltozata. Föl kellene még említenünk az Elaphis cervone nevű kígyót, ha Mehádia környékén való előfordulása bebizonyosodna. A mérges kigyóknak csak egy képviselőjük van a síkságon: a keresztes vipera, mely azonban itt igen ritka.

Monarchiánk négy tekenősbéka-faja közűl a Duna, Dráva, Tisza és Száva vidékének majdnem valamennyi állóvizében megtaláljuk a mocsári teknősbékát (Emys europaea) sokszor elég nagy mennyiségben s két állandó változatban. Csehországban nem ismeretes; de meglehet, hogy a Morva és a Thaya mocsáros lapályain egyes példányokban előfordúl; az ausztriai tartományok déli részén, nevezetesen Zára vidékén és a Narenta mocsaraiban ismét gyakori. A Dalmácziában, Herczegovinában stb. ugyancsak gyakori koczkás teknősbéka (Testudo graeca) a Duna lapályaira Orsovánál és Mehádiánál az Allion tövében lép, a hol számos és jóval nagyobb példányokban található, melyeken, hátpánczéljok alakjában, némi eltérés is mutatkozik. Az Emys caspica a mi területünkön csak Dalmácziából ismeretes.

Az alföld hal-faunája.

A Duna folyamvidékének, nevezetesen a Száva, Tisza és Dráva fokának halakban való gazdagsága közmondásossá vált. Jó részben függ ez a számos víztartótól, tótól és a gyakran igen terjedelmes és mély belföldi tavaktól, melyek a vízállás szerint a főfolyóval többé-kevésbbé nyílt összeköttetésben állanak s részint „holt” ágaknak, részint a tavaszi áradásokkal az országba kerűlő vizek maradékainak bizonyúlnak. Ha leapad is a víz, náddal, sással, kákával, gyékénynyel benőtt sekély tócsák mindig maradnak belőle, melyeket némely halfaj igen szívesen használ fel ívásra, a fiatal nemzedék fölnevelésére és összegyülekezésre. Hogy e sásos tavak óriás halmennyiségéről fogalmat alkothassunk’, említsük fel, hogy a béllyei uradalomban (Baranyamegye) olyan eseteket jegyeztek fel, midőn a híres Kopácsi tóból 800 mázsánál több halat fogtak ki egy húzásra! Mindamellett, e nagy gazdagságot nem tekintve, a Duna óriás folyamvidékének még sincs egyetlen saját halfaja sem, bár egyes jellemző alakja van is. A potykafélék (Cyprinoidei) elterjedt családjából első sorban a dunai potyka (Cyprinus carpio) érdemel említést számos (a közéletben is megkülönböztetett) változatával, mely számra nézve a többit mind felűlmúlja; utána következnek a kárászok (Carassius), a czompók (Tinca), a keszegek (Abramis) és rokonaik. A rózsás márnán (Barbus fluviatilis) kívűl nevezetes faunisztikai szempontból a kárpáti folyókban, különösen a Marosban, Szamosban, Karasban sat. nagy számban élő „zsemlyehal” (Barbus Petényii)[21]*, meg a kiválóan keletvidéki bagoly-keszeg (Abramis Sapa). Az úgy nevezett „csabak” (Telestes Agassizii – Leuciscus muticellus) itt is csak a mellékfolyókban lakik, mint a Rajna folyamvidékén. A gébek (Gobius), a szivárványos ökle (Rhodeus amarus), a lapos keszeg (Abramis ballerus), a gárda- vagy vágó-hal (Pelecus cultratus), a szélhajtó küsz (Alburnus lucidus), a ragadozó őn (Aspius rapax), az ónos jász (Idus melanotus), a piros szemű kele (Scardinius erythrophthalmus), valamint a fejes domolykó (Squalius cephalus), a változékony nyúl-domolykó (Squalius leuciscus L.) és az Éva-keszeg (Abramis wimba) jól ismert, de nem jellemző alakok. A sügérfélék (Perciformes) közűl a csapó sügéren (Perca fluviatilis), mint főalakon, és a fogas süllőn (Lucioperca sandra) kívül az Aspro nemet kell kiválóan figyelembe vennünk, melyből két ritka faj sajátja a Dunának és mellékfolyóinak, t. i. a magyar buczó (Aspro Zingel) és a német buczó (Aspro vulgaris, „Streber”); ugyanezt mondhatjuk a közönséges durbincs legközelebbi rokonáról, a selymes durbincsról (Acerina Schraitzer L.) A pánczélos arczú halakat (Cataphracti) csak a botos kölönte (Cottus gobio) képviseli, a Scomber-félék (Scombridae) pedig egyáltalában nincsenek képviselve, a mennyiben a kérdés alá jövő tüskés pikó (Gasterosteus aculeatus) a Duna egész folyamvidékéről hiányzik. Úgy látszik, hogy ebben a sorsban osztoznak a heringfélék és az angolnák is, a mennyiben az Elbébe és a Garda-tóba feljutó vándor alózát (Alausa vulgaris) meg a monarchiának éjszaki és déli részén egyes helyeken igen gyakori síkos angolnát (Anguilla fluviatilis), a Duna vidékén egyesével való fellépésük miatt (Budapest, Drávafok – 1886 –, Mohács), csak „eltévedt jövevények”-nek lehet tekintenünk. Pótolja azonban ezeket a hazai galócza-félék legnagyobb faja, a dunai galócza (Salmo hucho), mely kizárólagos sajátja a Duna folyamvidékének. A csukának, harcsának és a menyhalnak, e külön-külön család képviselőinek, bár a két első számra és a nagyságra nézve ugyancsak kiváló, a Duna folyamvidékére faunisztikai szempontból épen annyira nincs különös jelentőségük, mint a három csík-fajnak (a csíkok családjának). A tokfélék hét faja közűl, melyek a Fekete-tengerből vándorolnak a Dunán fölfelé, a Duna felső folyásában csak a kecsege (Acipenser ruthenus) tekinthető rendes vendégnek; a többiek, általában ritka fajok, mind Magyarországon maradnak; ilyen a szín-tok (Acipensar glaber), a csillagos vagy sőreg-tok (Ac. stellatus), a tüskés vagy faj-tok (Ac. schypa), a termetes-tok (Ac. Güldenstaedtii), a viza (Ac. huso) és a Gmelin-tok (Acipenser Gmelini). Az Acipenser sturio faj hiányzik a területről, de gyakori az Adriában s azonkívül megjelenik az Elbében, az Oderában és a Visztulában. Négy tok-féle különösen a Po vidékének sajátja. Az orsó-halak vagy ingolák (Petromyzon) közűl az Elbében faunánk mindhárom faját (tengeri-, vak- és kis ingola – P. marinus, fluviatilis és Planeri) megtaláljuk; a tengeri ingola a Duna vidékéről hiányzik, de Dalmácziában ismét gyakori. Az Elbe és a Visztula a lengyel galóczával (Salmo salar) ajándékoz meg bennünket; a Dnyeszterből ismertük meg legelőször a süllőnek érdekes keleti fajváltozatát, a volgai süllőt (Lucioperca volgensis Pall.), melyet későbben a Tiszában (kő-süllő), a Duna holt ágában Tulln mellett és a Morvában is megtaláltak; ugyancsak a Dnyeszterben él a déloroszországi Percarina Demidoffii Nordm., a hosszú-orrú durbincs (Acerina rossica Cuv.) és a Gobius három faja, (G. melanostomus Pall., G. gymnotrachelus Kells., G. fluviatilis Pall.), melyek a Fekete-tengerből jutnak föl bele. Faunánk sajátja a czifra kölönte (Cattus poecilopus), melyet eddig csak a Kárpátok vizeiben (s állítólag a Pyrenaeusokban is) találtak; továbbá, Dél-Olaszországgal közösen, a lápi pócz (Umbra Krameri), melyet a Fertő és a Balaton turfás és mocsáros vidékén, a Moosbrunban Bécs mellett, az Ördög-malmi árokban Budapest mellett s más helyeken is megtaláltak. Egy éjszakkeleti, illetőleg oroszországi galócza, a Salar spectabilis (Salmo microlepis) Teschen mellett s állítólag Magyarországon (Pohorella) is előfordúl. Halfaunánkra nézve tipikus, illetőleg jellemző fajokat legnagyobb számban monarchiánknak déli részén, a Karsztban (Dalmácziában és Horvátországban) találunk. (Lásd a Karszt és a Partvidék állatvilága czímű fejezetet.) A Po, az Ecs és a Garda-tó nehány „olasz” fajjal[22]* gazdagítja halfaunánkat, a melyek közűl különben a Blennius cagnota Cuv., a Barbus blebejus Bp. és a Leuciscus alua Bp. Dalmácziában is előfordúl.

A síkság gerincztelen állatai.

Az alsóbbrendű állatvilág a síkságon rendkívül gazdagon van kifejlődve. Épen olyan változatos és sokféle a csoportosúlásuk, illetőleg az egyes osztályok és rendek képviselőinek együttélése, mint a létfeltételek maguk: a Duna lapályainak, a mocsári növényzetnek, a posványos területeknek, a nádasoknak, a mindig nedves erdőknek épen úgy megvan saját jellemző ízeltlábú és molluszkum-faunájok, mint a magasabban fekvő, szárazabb virágos réteknek, mezőknek és víztelen erdőknek. Ott a fátyolkák (Perla), szitakötők (Agrion, Aeschna, Calopterix, Libellula), a kérészek (Palingenia, Ehemera) és mindenekfölött a legyek meg a szúnyogok, itt pedig a lepkék, poloskák, fedeles- és hártyás-szárnyúak uralkodnak.

A mit a „Békás-szigetek”-ről mondottunk, azt megtaláljuk a csigákat és kagylókat illetőleg az évenként árvíz borította fűzesekben és nyárfaerdőkben is, melyek tisztásai az árvíz leapadása után olyanok, mintha valaki csigaházakkal meg kagylóhéjakkal hintette volna be őket. Igaz, az itt található fajokat már ismerjük máshonnan, de sokaságuk meglepő. A kagylók osztályából, mely különben 20 sajátos fajt szolgáltat faunánknak, mint tipikus alakokat itt találjuk az Anodonta és Unio fajait, nevezetesen a közönséges tavi kagylót (Anodonta mutabilis Cless.) számos változataival, a lapos tavi kagylót (Anodonta conplanata Ziegl.), a festék-kagylót (Unio pictorum), továbbá az Unio tumidus, batavus, crassus sat. fajokat. Legközelebbi rokonuknak, a folyóvizi gyöngykagylóknak (Margaritana margaritifera) elterjedésköre már szorosabban határolt; megvan példáúl a Wottawában, a Moldvában Csehországban, Alsó- és Felső-Ausztria, valamint Magyarország több patakjában. Ha kevés is a benne képződő szép gyöngyök száma, némelykor mindamellett sokra becsűlik azokat. Szintén gyakoriak a Pisidium és a Cyclas nem egyes fajai. A vízi tüdős-csigák közűl fajokban igen gazdagok a tányércsigák (Planorbis), meg a mocsári csigák (Limnaeus); utánuk következnek a Physa- és Ancylus-fajok s a Carychium minimum. Az alakokban való legnagyobb gazdagság azonban a szárazföldi csigák közt, nevezetesen a Helix-félék (Helicidae) családjában mutatkozik, mely egymaga 270 sajátlagos fajjal szaporítja az osztrák-magyar birodalom állatvilágát; a legelső helyet foglalja pedig el közöttük a számos alnemre oszló Helix nem, mely fajokban egyáltalán is a leggazdagabb a puhatestűek egész állatkörében. A legismeretesebb faj, az éti csiga (Helix pomatia) egyes tartományokban (Stiria, Felső-Ausztria) bizonyos nemzetgazdasági jelentőségre is vergődött, a mennyiben, ha igazi „csigahízlalás”-ról, a milyen példáúl Sváb-földön az arravaló „csigás-kertek”-ben van, nem beszélhetünk is, őszszel a befedelezett csigákat mégis összegyűjtik, zab között tartják, mint a tojást és eladják. A közönséges kerti, ligeti és berki csiga (Helix hortensis, arbustorum, nemoralis) szintén nagy területen otthonos; a kerti csiga nem lépi ugyan túl az Alpesek déli határát, de függőleges irányban elég magasra feljut. E csoport sajátlagos alakjai közűl csak a következőket említjük fel: Magyarországra nézve sajátlagos a Helix triaria és diodonta, Erdélyre a H. triadis, trinodis és transylvanica, Ausztriára, Csehországra, Morvaországra és Galicziára nézve a H. Clessini, Karinthiára és Krajnára a H. Schmidtii, Stiriára a H. (Arionta) styriaca sat. A Clausiliá-k számos alakja inkább a hegyeket kedveli ugyan, de nem hiányzanak a síkföldi ligetekből sem, mint pld. a Clausilia similis számos változatával, a Cl. plicata, bidens és pumila. Gyérebben vannak képviselve a Vitrina, Helicophanta, Bulimus, jobban a Pupa nem fajai. A házatlan csigák a mi faunánkban a Limax és Arion fő nemökben jelennek meg; az első nemből a Limax cinereoniger Wolf (maximus L.) és a L. agrestis, az Arion nemből pedig az Arion empiricorum, hortensis, subfuscus (Csehország) s több más is közönséges. A kopoltyús csigák közűl a Paludina, Valvata és a Neritina nem a legszembeötlőbb; ez utóbbi nemből jellemző s a Duna folyamvidékére nézve sajátlagos alak a Neritina danubialis és N. transversalis. A Neritinaprevostiana, és a Melanopsis-nemből a Melanopsis Audebertii a vöslaui kénes forrásban találtatnak stb.

A síkföldi állatfajok nagy többsége, miként már fel is említettük, a dombos vidéknek meg az alsó hegyi régiónak is sajátja. Tekintetbe véve a rovarok mérhetetlen számát, melyek a síkságon és ezen az átmeneti vidéken közösen laknak, itt csak azokat említhetjük fel, melyek tipikus síkonlakók. Ilyenek az egyenes szárnyúak rendjéből az Oedipoda variabilis, Onconotus Servillei, Stauronotus brevicollis, Gomphocerus antennatus, Platycleis affinis; a reczés-szárnyúak rendjéből az Acanthaclisis occitanica, Megistopus flavicornis, Creagris plumbeus és a Myrmeleon Erberi (Gödöllőről).

A félfedelűek rendje gazdag jellemző és feltűnő alakokban, még az édes vízi faunára nézve is (Vízenjáró-, hátonúszó-poloskák, vízi skorpiók.) A paizsos poloskák (Pentatomidae), Coreus-félék (Coreidae), bodobácsfélék (Lygaeidae), réti poloskák (Capsidae), reczés- és kéreg-poloskák (Tingidae és Aradidae) és rabló poloskák (Reduviidae) családjából való seregeken kívűl ott vannak e rendből a monarchia délibb vidékein az érdekes, más Anakreon-tól megénekelt kabóczák vagy czikádák, nevezetesen a manna-kabócza (Cicada orni), továbbá a C. plebeja és a C. argentata; ezekhez járúlnak legközelebbi rokonaik, a világító-, púpos- és apró-kabóczák (Fulgoridae, Membracidae, Cicadellidae). Mintegy 1.400 (34 sajátlagos) fajt ismerünk monarchiánkban e rovarrendből, a mely tetemes számban nem csekély részök van a „növénytetvek” káros alrendjében, számba se véve az emlősökön és madarakon élősködő állattetveket, a szőr- és tolltetveket. A növénytetvek közűl különösen a levéltetvek (Aphidae) számos faja tesz nagy károkat az erdőkben és kertekben; de valamennyi hazai fajunkon túltesz káros voltában egy idegen alak, a hirhedt „szőlőtetű” (Phylloxera vastatrix Pl.), mely 1863-ban kerűlt Európába. Ausztriában legelőször a klosterneuburgi szőlészeti és gyümölcsészeti intézet kisérleti telepén mutatkozott, és környékén 1882-ig 1958 ponton 611 hektár szőlőt tett tönkre. 1884 elejéig, a mennyire az ez irányban tett kutatásokból látszik, Alsó-Ausztriában 187.54 hektár, Stiriában 376.53 hektár s Isztriában 46.76 hektár volt fillokszérás. Magyarországon 1875-ben találták legelőször Pancsován. 1885 végeig az ország majdnem minden szőlővidékén, 35 megyében, 396 község szőlőjében, mintegy 28.000 hektárnyi területen volt kimutatva a szőlőtetű. – A félfedelűek között tipikus síkföldi lakókúl tekinthetők: az Odontoscelis dorsalis, Cryptodontus neglectus, Menaccarus arenicola, Spathocera obscura, Camptotelus lineolatus, Emblethis ciliatus. A sajátlagos fajok különösen Magyarországra és Dalmácziára esnek; egyesek Alsó-Ausztriára, Csehországra, Stiriára, Krajnára és Galicziára.

A monarchia déli, napsütötte mocsáros vidékein (nevezetesen a Duna környékén) az embernek és a felsőbbrendű állatoknak valóságos ostorai a kétszárnyúaknak egyes képviselői, a szúnyogok meg a kolumbácsi legyek (Simulia columbacensis). A kolumbácsi legyek tavaszkor (április–május) majd felhőszerű óriás csapatokban látogatják meg alsó folyómenti lapályainkat és temérdek négylábú állat pusztúl el csipésüktől, majd csak egyesével jelennek meg, a mikor veszedelmet nem okoznak. Kevésbbé veszedelmes, de eléggé érezhető a pöcskök (Tabanidae) számos fajának működése is, számba nem véve e 4000 (22 sajátlagos) fajjal képviselt rovarrend többi alkalmatlankodó tagjait. A síkságra nézve mindamellett csak kevés faj jellemző: ilyen a Laphistia sabulicola, a Stichopogon albofasciatus, a Dasypogon diadema és a Mochtherus flavipes.

A lepkék és bogarak között, melyek az osztrák-magyar monarchiában összevéve 10.950 fajban 164 sajátlagos fajjal vannak képviselve, csak kevés tipikus síkföldi alak van. A lepkék közűl ilyen a Colias Chrysotheme és három Agrotis-faj (Agrotis fimbriola, vestigialis és fugax); a bogarak közűl a Cicindela soluta, Glaresis Frivaldszkyi, Anoxia orientalis és pilosa, valamint a hólyaghúzó bogarak (Cantharidae) családjából való több Mylabris-faj. Említik még a Tentyria Frivaldszkyi és Platyscelis hungarica fajokat.

A mit az imént említett rendekről mondottunk, ugyanazt mondhatjuk a biologiai szempontból rendkívűl érdekes hártyás-szárnyúakról is, hogy t. i. mindamellett, hogy faunánkban rendkivűl számos (7.660, 39 sajátlagos) fajban vannak képviselve, igen kevés alak van közöttük, mely a tulajdonképeni síkságra szorítkoznék. Így néhány tőrös darázs (Scolia), egy nagy dongó-méh, a Bombus fragrans, egy nagyszarvú méh, az Eucera pannonica, egy földi méh, az Andrena scytha; továbbá a Camptopoeum frontale és a Phiarus abdominalis nevű fajok. A mézelő vagy házi méh Magyarország, Galiczia, Csehország stb. lapályain sok helyen igen jól érzi magát és tenyésztését némely helyen buzgósággal űzik. A gubacsdarázsok (Cynipida) közűl megemlítendő a Cynips calicis, melynek gubacsai „suska”, vagy „gubacs” (gubics) néven különösen Dél-Magyarországon jelentékeny kereskedelmi czikket képeznek.

Az alföld pók-faunájában, a mennyire ez ideig ki van kutatva, a Gnaphosa, Prosthesima, Nemesia, Prurolithus, Micaria sat. nemekből kerűlnek jellemző alakok; a sajátlagos alakok közűl példaképen a következő fajokat említhetjük fel: Tarentula solitaria, T. cronebergensis, T. nebulosa, Aelurops simplex, több farkas pók (Lycosa festinans, L. poecila, L. exornata) és egy ugró pók (Attus Brassayi).

A százlábúak közűl, az igen elterjedt alakokon kívül, nevezetes a Magyarország délkeleti részén honos Brachidesmus filiformis, valamint az Alsó-Ausztriára nézve bizonyos Eurypauropus ornatus és E. cycliger. A bennszülött fajok nagyobb száma a Karsztvidékre szorítkozik (Julus dalmatinus, J. cattarensis, Polydesmus falcifer sat.). Nevezetes a százlábúaknak időnként való vándorlása és óriás számban való megjelenése, mely különösen a Julus-fajokra nézve volt bővebben megfigyelhető. 1876-ban Torda megyében, 1878-ban márczius közepétől április közepeig a Magyar alföldön látták ilyen tömeges megjelenésöket; az utóbbi esetben a Julus unilineatus fajhoz tartozó százlábúak Szajol, Török-Szent-Miklós és Fegyvernek között olyan mennyiségben lepték el a vasútat, hogy a vonatokat a szó legszorosabb értelmében megállították.

A mennyire ez eddigi kutatásokból kiderűl, a rákok között is van néhány, mely a tágabb értelemben vett síkságnak kizárólagos sajátja; ilyen először is a keskenyollós rák (Astacus leptodactylus), mely a közönséges folyami ráknak legközelebbi rokona s Magyarország déli részén, nevezetesen a Tisza vidékén van elterjedve; azelőtt Baranyában (Mohács mellett) is ismerték, de a Drávafokon s általában a Közép-Duna vidékén nem rég (1878) dühöngő rákdögvész óta e megyében egy Astacus-fajt se találtak s azt hiszik, hogy ott mind a két faj kipusztúlt. Más érdekes, szintén a síkföld állatvilágához számítható két fajt találunk a monarchia déli részében; az egyiket, az Anchistia lacustris nevűt (mely már az Albanói tóból és éjszaki Olaszország egyes helyeiről ismeretes volt) a Narentába ömlő patakokban találták; a másikat, a Palaemon fluviatilis nevűt, mely ugyancsak a „kis tengeri rákok” (Carididae) képviselője, a Garda-tól lakójáúl mutatták ki.

Az alföld alsóbbrendű rákjai a levéllábúak (Phyllopoda), a kagylórákok (Ostracoda) és a sertelábúak (Copepoda) rendjéből valók. A gyűrűs-rákok (Arthrostraca) közűl az ugró-rákok (Amphipoda) és az egyenlő lábúak (Isopoda) rendje van képviselve. Számba nem véve az élősdi alakokat, a nevezett rendekből mintegy 100 fajt ismerünk közelebbről. A levéllábúak közűl fontos faunánkra nézve a Branchipus Grubei (Podebrad), a Br. carnuntanus (Bärndorf) és a Br. hungaricus; továbbá az Artemia nemből a Trieszt környéki és más vidéki (Szamosfalva Kolozsmegyében) sós mocsarakban élő Artemia salina; az Apus- és Estheria-fajok, nevezetesen az Estheria cycladoides (Magyarország) és az E. pestinensis (Bécs, Budapest). – Az ágascsápúak vagy vízibolhák (Cladocera) alrendjét a Sida, Lynceus, Daphnia, a ritka Macrothrix (M. laticornis Csehországban stb.), Bosmina, Byrhotrephes (B. longimanus a Bódeni tóban), Polyphemus (P. oculus, pediculus az ausztriai tavakban) nemek képviselik. A kagyló-rákok közűl csak a Cypris nemnek van nagyobb elterjedése; a Notodromus- és a csekély számú Candona-fajokat a monarchiának még több tartományában nem találták, illetőleg föl nem jegyezték. A szabadon élő sertelábúak (Eucopepoda) alrendjét a síkok és hegyek számos vizét népesítő Cyclops-fajok, a Canthocamptus és a Diaptomus-fajok (a D. castor és a Bécs környékén előjövő D. amblyodon fajjal) képviselik. – Az ugró-rákok rendje igen szegény fajokban, de annál nagyobb egyes fajok, nevezetesen a Gammarus pulex egyedeinek száma; a Roesel-féle G. fluviatilis-ról, valamint a kúti rákról (G. putaneus), melyet a többi közt Prága néhány kútjában is találtak, kevés adatunk van. Az egyenlő lábúak közűl az Asellus aquaticus, Armadillo officinarum, Ligidium agile, sok Porcellio-faj, a közönséges „pinczebogár” (Oniscus murarius), valamint az Armadillidium vulgare mindenütt közönséges jelenségek. A Platyarthrus Steinii és több rokonfaja a föld alatt él; a nevezett faj (Csehországban) a vörös hangya fészkében elég gyakori. Csehországban a Hoplophthalmus elegans, Trichomiscus violaceus és egyes más fajok is élnek.

A síkságnak kevéssé tanúlmányozott féreg faunájában az igen elterjedt örvénylő-férgek (Turbellaria) rendjéből a délmagyarországi mocsarakban a Polyscelis, Planaria, Mesostomum, Microstomum, Stenostomum stb. nemek vannak képviselve, minden kiválóan jellemző alakok nélkűl. Ugyanezt mondhatjuk a sodró-férgekről (Rotatoria). A nadályoknak a Magyarországból ismert Typhlobdella Kovátsii – úgy látszik – síkföldi jellemző képviselőjük; Stiriának van egy nevezetes szárazföldi nadálya, a Xerobdella Lecomtei, melyet 1868-ban írtak le. A gyérsertéjű férgek (Oligochaetae) közűl a közönséges földi gilisztákon kívűl a déli vidéken három faj nevezetes, különösen pedig a rendkivűli nagysága miatt feltűnő Lumbricus conplanatus. Végre megemlítendők még a Csehországból ismert Tubifex occineus, Psammoryctes umbellifer és a mély kútakban élő Phreatothrix Pragensis nevű fajok; Cherso szigetén a Vrana-tóban él a Saenuris barbata.

III. A Karszt és a Partvidék állatvilága.

A Karsztvidéknek az osztrák-magyar monarchia állatvilágára való jelentőségét röviden már a bevezetésben megemlítettük és sajátszerű talajalakulatáról, melynek állatvilága sajátosságát köszöni, az előbbi fejezetekben is megemlékeztünk. Déli részének (Dalmáczia) nagyon enyhe éghajlata gazdag növényzetet nevel, mely jellemére nézve alacsonyabb szélességi fokoknak felel meg és szembeötlő, határozott hatással van a szárazföld faunájára, a mi különösen a madarak és csúszó-mászók osztályában vehető észre. Az emlősök, a gazdagon képviselt (22 faj) denevérek kivételével, határozottan háttérbe szorúlnak; mindamellett, miként már említettük, ebből az osztályból is kerűlnek ki új alakok; így a faji önállóságára nézve kétséges Talpa coeca, a Leucodon micrurus, a Crocidura suaveolens, továbbá a Vesperugo ursula és mások.

A Karszt madárvilágában megtaláljuk a monarchiában élő ragadozó madarak nagy többségét, de egyetlen új faj sem járúl hozzájuk. A fakó- és a barna-keselyű, valamint a szirti sas állandó madarak; az egyiptomi keselyű valószínűleg költ is itt; a szomszédos Boszniában nem ritka király-sast a dalmácziai hegyekben többször, ellenben a szakálos-keselyűt csak itt-ott figyelték meg. A közönséges vércse és a vándor-sólyom (Falco peregrizus), valamint (nem tekintve Görögországban való előfordúlását) a kiválóan éjszakvidéki törpe-sólyom (Falco aesalon) állandó madarak Dalmácziában, és a vörös vércse (Tinnunculus cenchris), rendesen költ Bua és Solta szigetén. A Falco Eleonorae fajnak e vidéken való megjelenése épen úgy bebizonyításra vár, mint az afrikai Falco peregrinoides-é; ennek itt való előfordúlását olyan példányokból következtették, melyről még az is valószínűnek látszott, hogy Dalmácziában kelt ki a tojásból[23]*. A Feldegg-féle sólyomról már előbb megemlékeztünk. E rend többi alakja nem kelt új érdeket. Annál érdekesebb az éneklők rendje, melyből első sorban a sziklakúszók módjára szirteken és meredek falakon élő szirti kurtakalapácsot (Sitta syriaca) kell fölemlítenünk. A gyakoribb gébicsekkel egyidejűleg jelenik meg a ritka délvidéki Lanius meridionalis is. A Duna déli vidékéről már ismert gyász-czinke állandóan, a görögországi Hypolais olivetorum (olajfa-ligeti fülemüle) tavasztól őszig s gyakran tartózkodik itt; de már az Acrocephalus melanopogon (feketeszakállú- vagy tamariska-fülemüle) látszólag ritkábban vehető észre mint Magyarországon. A selymes nádi-fülemüle (Cettia sericea) a Narenta völgyében állandó madár; különös ritkaságként látható télen az Európa délnyugoti vidékéről való provencei fülemüle (Sylvia provincialis). A Karszt déli vidékén fészkelő fehérszakállú fülemüle (Pyrophthalma subalpina), a feketefejű fülemüle (P. melanocephala) és az orpheus-fülemüle (Sylvia orphea) Isztriában is megjelenik. Igen kevés adatunk van a Cisticola schoeniclus nevű nádi-fülemüléről, melyről azt mondják, hogy Dél-Tirolban is honos, sőt hogy fészkel is ott. A kék-rigó (Monticola cyanea) állandó madár a Partvidéken (részben az isztriai partokon is), miként Dél-Tirolban, hol 1.200 méter tenger fölötti magasságig honos. A Saxicola stapazina és S. aurita, valamint a Feldegg-féle szürkefejű billegtető (Budytes cinereocapillus), melyek Tirolban nyári vendégek, Dalmácziában költenek, és lehet, hogy vonúlás alkalmával megjelenik a Görögországban és Éjszak-Afrikában honos feketefejű billegtető (Budytes melanocaphalus) is. Be van ez bizonyítva a Tirolban, Csehországban, Magyarországon stb. ritkán észlelt vöröstorkú pipiskéről (Anthus cervinus) és a még ritkább éjszakvidéki szirti pipiskéről (Anthus obscurus), melyet azonban a többi közt egy erdélyi mocsáros vidéken is ott találtak. A feketefejű pacsirta (Melanocorypha calandra) állandó madár; és az utóbbi években pl. Stiriában is több ízben elejtett csonkaújjú pacsirta (Alauda brachydactyla) rendesen fészkel a Partvidéken. A feketefejű sármánynak (Emberiza melanocephala), melyet egy ízben Csehországban is megfigyeltek, rendes elterjedési köre Görzig terjed; idáig jut el a Dél-Tirolban, Magyarországon és a többi területen igen ritka Emberiza cirlus is, mely Dalmácziában fészkel.

A monarchia délvidéki állatvilágából: Hollók, egyiptomi, fakó és barna keselyűk. Bank Henriktől

A szirti galambot (Columba livia) a Karsztvidéken részben mint igen közönséges állandó madarat találja az ember; Krajnában mint „barlangi galamb” a róla nevezett Galamb-barlangban (Taubengrotte) lakik. Rendkivűli jelenség az afrikai sarkantyús szárnyú bíbicz (Hoplopterus spinosus) és a nem kevésbbé délvidéki európai futri-lile (Cursorius europaeus); különös ritkaság a biboros vízityúk (Porphyrio hyacinthinus), melyet különben Karinthiában és Csehországban is elejtettek már, és az Isztriában, illetőleg a Partvidéken észlelt flamingó (Phoenicopterus ruber) melyet mint jövevényt a Bódeni tónál s 1860-ban a Tisza mellett Kis-Kanizsánál is láttak. A más vidékekről említett pólingokhoz járúl a Karszt déli vidékén a vékonycsőrű póling (Numenius tenuirostris). Mint a Duna alsó vidékein, itt is, még pedig a Narenta torkolatánál nagy számban fészkel a göndörfejű gődény (Pelecanus crispus); a búbos kormorán (Phalacrocorax cristatus) állandóan ott van Dalmácziának középső és déli meredek partjain, és Isztriában költ is. A Puffinus Kuhlii és P. anglorum nevű viharmadarak az Adriának „a parttól távol eső szigeteit” népesítik. Nem számítva a rendellenes jelenségeket, a tenger madárvilágához tartoznak még a sirályok, nevezetesen a „minden évszakban igen közönséges” vész-sirály (Larus canus), a kevésbbé gyakori hering-sirály (L. fuscus), a déli ezüstös sirály (L. argentatus), a sötéthátú sirály (L. marinus), a keletről való törpe sirály (L. minutus), mely a fiumei kikötőben is megjelenik; az igen közönséges nevető sirály (L. ridibundus) és tavaszszal a feketefejű sirály (L. melanocephalus), mely Isztriában júliustól szeptemberig közönséges jelenség. Ritkán látható a három-újjú sirály (L. tridactylus) s igen gyérek az adatok a Földközi-tenger partjain és szigetein honos Larus Audouinii nevű sirály előfordúlásáról. Ugyanezt mondhatjuk az éjszakvidéki rabló sirályokról (Lestris), melyek a délmagyarországi mocsarakon és tavakon, különösen késő őszszel és télen, nem is ritkák, de többnyire megközelíthetetlen helyeken tanyáznak és így a fajnak biztos megállapítása nem mindig lehetséges. Itt leggyakoribb talán az élősdi sirály (Lestris parasiticus), Csehországban pedig a pomerániai rabló-sirályt (Lestris pomarina) figyelték meg gyakran. A halászkák vagy csérek közűl megjelenik költözéskor a káspi csér (Sterna caspica), és a kenti csér (St. cantiaca), mely utóbbi télen Isztriában is látható.

A kétéltűek és csúszó-mászók közűl 39 faj található a Karsztvidéken, melyek között egy kizárólag erre a territóriumra szorítkozik, nyolcz faj pedig, melyeket a monarchia más részein eddig nem találtak, bizonyos értelemben jellemző rá nézve; ezekhez csatlakozik végre még egy (tengeri) partvidéki alak. A vidék sajátlagos alakja a nevezetes barlangi gőte, a Proteus anguinus, melyet hét helyi fajváltozatban figyeltek meg. Elterjedése nem szorítkozik a krajnai Karszt-barlangokra (nevezetesen a Magdalenen- és Kleinhäuslergrotte stbre), hanem kiterjed az isztriai és dalmácziai barlangokra is.

Az említett jellemző kilencz faj között négy kigyófaj van, melyek közűl három, nevezetesen a Tachymenis vivax (Isztria, Dalmáczia), az Elaphis quaterradiatus Dum et Bibron (Dalmáczia) és a Zamenis Dahlii (Dalmáczia) a siklók (Colubridae) családjából való; a negyedik faj, a Coelopeltis lacertina a homoki kigyók (Psammophidae) családjának a tagja. Ezekhez járúl azután három gyíkfaj, nevezetesen a tapadó-újjú gyíkok (Ascalabotes) családjának egy képviselője, a Hemidactylus verruculatus (Dalmácziában) és két tipikus gyík, t. i. a hegyesfejű gyík (Lacerta oxycephala), meg a fekete pettyes gyík (Notophilus nigropunctata); az első Dalmácziára szorítkozik, a második pedig Illyriában, Isztriában és valószínűleg Dalmácziában is honos. A még hátralevő két csúszó-mászó az európai tengeri tekenősbéka vagy „kaouana” (Thalassochelys corticata) és a káspi tekenős-béka (Emys caspica). Az első kiválóan a Földközi-tenger sajátja, de az Adriában is otthon van egész Triesztig. A második Dalmácziában Ragusától kezdve honos s a lassan folyó vizekben, sőt a meleg források 32 Reaumur fokú pocsolyáiban is lakik. Rendkivűli ritkaság az Atlanti-tengerben honos óriás tekenős-békának (Chelonia midas) az Adria partjain való megjelenése.

A Karszt-vidéknek rendkivűl sajátszerű hal-faunáját már a bevezetésben említettük. Tizennégy halfaj van, melyek első sorban Dalmácziára, azután Horvátországra és Boszniára szorítkoznak és a galóczafélék (Salmonidae), potykafélék (Cyprinidae) meg a tengeri gébek (Gobiidae) családját képviselik. A galóczák családjából való a „narentai pisztráng” (Salar obtusirostris), mely csakis Dalmácziában fordúl elő, nem pedig Olaszországban is, a mint hitték; a gébek családjából a Gobius Knerii nevezetes. A többiek a potyka-félékhez tartoznak és öt nemben oszlanak meg: Aulopyge, A. Hügelii fajjal Dalmácziában és Boszniában; Leuciscus, L. adspersus Heck., L. illyricus Heck. et Kn. (az Isonzoban is), L. ukliva Heck., L. Turskyi és microlepis Heck. dalmácziai fajokkal, és a L. tenellus boszniai (Livno) alakkal. A csabakkal (Telestes Agassizii) rokon Telestes polylepis és a Paraphoxinus croaticus Horvátországban él; a P. alepidotus fajt Dalmácziában és Boszniában, a P. Pstrossiii fajt pedig ez ideig csak a Trebinsicza folyóban találták. Végre a Chondrostoma (paducz) nemet a Ch. Knerii (Dalmácziában) és a Ch. phoxinus (Boszniában is) fajok képviselik.

Egy természetbúvár Dalmácziát már évekkel ezelőtt a „Clausiliá-k hazájának” nevezte. Dalmácziát különben a Clausiliáknak nemcsak számos benszülött faja, nevezetesen a Medora és Agathylla al-nem fajai tűntetik ki, hanem nagyszámú sajátlagos Camphylaea fajai is. Körűlbelűl 300 csiga-faj szorítkozik többé-kevésbbé a Karszt-vidékre és mintegy 280 faj csakis itt található; barlangjai faunánkat a Zospeum nevezetes nemével gazdagítják, melynek fajai Krajnára, a Partvidékre és déli Horvátországra különösen jellemzők.

Nem csekély része van továbbá a Karszt-vidéknek az ízeltlábúak világának alakúlásában, melyeknek majdnem valamennyi felsőbb rendjéből vannak itt egyes feltűnő, föld alatt, illetőleg barlangokban élő[24]* alakok is. Meg szoktak különböztetni barlangkedvelő (troglophil) és barlanglakó (troglobion) fajokat; a barlangkedvelőket a barlangon kivűl is találja az ember, ellenben a barlanglakók kizárólag csak föld alatti üregekben tanyáznak. Ilyen barlanglakókat különösen a bogarak között találtak sokat; nevezetesen a futrinka-félék családjából a Sphodrus és Anophthalmus nemeket; az elsőt 3, a másodikat 9 szem nélkűli fajjal; a rövidszárnyúak (Staphylinidae) családját a vak Glyptomerus cavicola, a dögbogarakét (Silphidae) az Adelops nem 13 fajjal, a Leptoderus nem 4 fajjal, a Leptomastax és Pholeuon nem 1–1 s az Oryotus nem 2 fajjal képviseli; a törpe-bogarak (Pselaphidae) közűl a Machaerites nem két faját, a rojtos-szárnyúak közűl a Ptenidium coecum fajt s végre az orrjas bogarak (Curculionidae) közűl a Troglorhynchus anophthalmus és baldensis nevű két fajt nevezzük meg különösen. E bogarakon kívül vannak barlanglakó egyenes-szárnyúak (Troglophilus neglectus, Dolichopoda palpata stb.) és legyek, a Nicterebia nemből; van továbbá 14 pókfaj, 2 százlábú és több rák-faj, melyek a karszt-vidéki barlangokból ismeretesek.

IV. A tenger állatvilága.

Könnyen érthető, hogy az Adria állatvilága általában megegyezik a Földközi-tenger állatvilágával; mindamellett vannak „sajátlagos”, vagy legalább minden bizonynyal olyan alakjai is több állatcsoportból, melyeket ez ideig a Földközi-tengerben nem találtak. Maga az öböl, tekintve keleti és nyugoti partjának feltűnő különbségét, a fjord-szerűen bevagdalt, szigetekkel behintett sziklás isztro-dalmácziai és a lapos, egyöntetű (felső) olaszországi partvidéket: két fauna-területre választható, melyek különböző jellemvonása a puhatestűek és tüskebőrűek földrajzi elterjedésének tanúlmányozása alkalmával ötlik leginkább az ember szemébe, bár a különbségek a kérdés alá jövő többi állatra nézve sem nehéz kimutatni. A mi partjaink alakokban is gazdagok; a nyugoti partok ellenben jellemző fajokban szegények. Így példáúl az adriai puhatestűek közűl legfeljebb 6 olyan faj él a velenczei lagunákban, melyeket máig a mi sziklás partjainkon még nem találtak ellenbe „talán 200” olyan faj honos a mi partjainkon, melyeket a túlsón nem konstatáltak. Túl mennénk az osztrák-magyar monarchia összes állatvilága rövid ismertetésének határán, ha az adriai állatvilág jelenlegi elosztását az öböl physikai sajátságainak (hőmérséklet, sótartalom, áramlások) kapcsán, a mennyiben azok a szerves életre hatással vannak, akarnók megmagyarázni: itt meg kell elégednünk azzal, hogy az egyes osztályok és rendek legfeltűnőbb alakjairól nyujtsunk összefoglaló áttekintést.

A tengeri emlősök közűl ez ideig nyolcz fajt figyeltek meg az Adriában. Megfigyeltek két fókafélét: az adriai fókát vagy tengeri-barátot (Stenorhynchus albiventer Gray) és rendkivűli ritkaságként a borjú-fókát (Phoca vitulina L.). Megfigyeltek továbbá öt fogas czetet és egy szilás czetet (Balaenoptera musculus); az elsőkhöz tartozik a közönséges delfin (Delphinus delphis L.), a grönlandiak „nezarnak” nevű delfinje (Delphinus tursio Fabr.) és az esetleg megjelenő Risso-delfin (Delphinus Rissoanus Laur.). Érdekes „ide-tévedt” alakok az imént említetteken kívül a dalmát partokon 1862-ben látott szilás czetek és a fizéterek, nevezetesen a bus fejű fizéter (Catodon macrocephalus Lacep), mely ez ideig négy ízben jelent volt meg az Adriában; a turzio-fizéter (Physeter tursio L.) gyakoribbnak látszik. A „közönséges” delfinek, tengerünkben való gyakoriságukat tekintve, valóban megérdemlik jelzőjöket; seregesen, rajokban, vidám játékot űzve élénkítik a partmelléket és, a nép babonás hite megóván őket a nagyobb üldözéstől, nem csekély kárt tesznek a halakban. – A busa-fizéterből, mely kiválóan a déli félgömb tengereiben honos, e században csak egyszer, 1853 augusztus 15-ikén, ejtettek zsákmányúl hat példányt az isztriai parton, Citta nuovo mellett; Dalmát területen, Lastova közelében 1885 június havában találtak egy döglött példányt; egy másikat pedig Zára, Sebenico és Budua közelében különféle helyeken láttak, a mint majd itt, majd ott fölmerűlt.

„Fajokban gazdagnak, de halakban szegénynek” nevezte az Adriát egy férfiú, ki a halászat emelésében sok érdemet szerzett. Az idegen, ki a tenger partján először van halpiaczunkon, s száz meg száz lapos kosárban kiterítve látja a még mozgó, pompás ennivaló-halak sokaságát, s háromszor szemléli napjában a friss zsákmánynak csínos vitorlás bárkákon a part felé való szállítását, ezt alig tartja hihetőnek. Pedig ez a nyilatkozat mégis találó. A társasan élő ennivaló halfajok száma aránylag valóban csekély, habár a fajok száma általában igen jelentékeny. A Keleti-tengerből 109 halfajt ismerünk; mintegy 216 faj lakik az angol-, 180 a norvég partok mentén s körűlbelűl 300 faj honos az Adriában, melyek nagyobb része azonban kevésbbé érdekes nemzetgazdasági, mint tudományos szempontból. Nemzetgazdasági szempontból igen fontosak a Scomber-félék (nevezetesen a Scomber scomber és a tinhal Thynnus thynnus); továbbá a folyóvízi angolna, a Mugil-félék, Chrysophrys-fajok, Mullus-fajok, a Labrax lupus, a félszegúszók (Pleuronectidae) és a tőkehalak nehány képviselői, minta Merlangus vulgaris, Gadus merlucius, Gadus minutus, melyek közűl a két utolsó mint „lovo” és „pesce mollo” főzsákmánya a kecze hálóval való fenékhalászatnak; több tengeri géb (Gobius) és pánczélos hal, a zöldcsontú Belone rostrata és a tengeri angolna (Conger vulgaris) egészíti ki a mondott értelemben a sorozatot. A többi fajok nagy tömegéből, részint csodálatos alkatuk miatt, részint mint ritka alakok, egész sereg költi fel figyelmünket. A tüskésszárnyúak (Acanthopteri) rendjéből ilyenek: az erősen fegyverzett sárkányhalak (Scorpaena porcus és scrofa), a kardorrú hal (Xiphias gladius), a Szent Péter hala (Zeus faber), a ritka Capros aper és a Luvarus imperialis, melyet az olaszok „lizza bastardá”-nak neveznek, a csillagvizsgáló hal (Uranoscopus scaber), a tengeri ördög (Lophius piscatorius), a gályatartó hal (Echeneis remora), a hatalmasan pánczélozott Peristedion cataphractum („anzoletto de mar”) és közel rokona, a repűlő hal (Dactylopterus volitans), a Trigla lyra, Cepola rubescens, a „tengeri szalonka” (Centriscus scolopax), a Trachypterus taenia és a kevésre becsűlt, de gyönyörűen színezett Labrus-, Crenilabrus-, Julis- és Scarus-fajok, a nyálkás halak (Blennius) és sok más. A lágyszárnyúak közűl (Arthropteri) a már említett tőkehal-féléken és félszegúszókon (Rhombus, Pleuronectes, Solea) kívül nevezetesek a kigyóforma Ammodytes tobianus, Fierasfer acus és Ophidium barbatum, valamint a Scomberesox-félék, nevezetesen, a már említett Belone rostratá-n kívűl, az Exocetus exiliens nevű repűlő hal. A forrtállcsontúakat (Plectognathi) a „pesce luna” (Orthagoriscus mola), a ritka „pesce balla” (Orthagoriscus Planci) és a „pesce balestra” (Balistes capriscus), – a bojtkopoltyúsakat (Lophobranchii) a csikóhal (Hippocampus brevirostris Cuv.) és tűhalak (Syngnathus) fajai, – a vértes halakat (Ganoidei) a viza (Acipenser huso), a közönséges, a Nardo-féle és az „adriai” tok (Acipenser sturio, Nardoi) képviseli. A czápák és a ráják, a halászatnak nem valami különös javára, igen közönséges lakói tengerünknek. A czápák közűl leggyakoribb a Scyllium canicula, a Mustelus vulgaris és az Acanthias vulgaris, melyekhez, mint ritkább fajok, a következők csatlakoznak: Mustelus laevis, Scyllium stellare, Carcharias glaucus Galeus canis, Oxyrrhina Spallanzanii, Carcharodon Rondeletii, Zygaena malleus, Alopecias vulpes, Centrina Salviani és még mások is. A Squatina angelus képezi az átmenetet a rájákhoz, melyeket a következő legelterjedettebb és legismertebb fajok képviselnek: Raja miraletus, R. clavata, Laeviraja oxyrrhyncha, Trygon pastinaca, Myliobatis aquila, Torpedo narke és T. marmorata. A tengeri orsóhalon (Petromyzon marinus) kivűl megemlítendő még a híres Amphioxus lanceolatus, mely állítólag Lesina közelében mint „nagy ritkaság” fordúl elő.

Tengerünk gerincztelen állatai az utóbbi tizedekben több ízben képezték a beható búvárkodás tárgyát; új fajokat is találtak s a régieket tűzetesebben leírták, valamint a tengeri szervezeteknek a mélység szerint való elterjedésére nézve is beható megfigyeléseket tettek. Legalaposabb ismereteink vannak – könnyen érthető okokból – a Trieszti öböl és az elzártabb Quarnero állatvilágáról.

A legfelsőbb rangon álló gerincztelenek, a zsákállatok (Tunicata) tengeri faunánkban mintegy 90 jól jellemezhető fajban vannak képviselve: ezek közűl 39 az egyszerű aszczidiákra (Monascidiae) esik s ezek között ismét 7 olyan faj van, melyeket ez ideig csak (?) a mi partjainkon találtak (mint az Ascidia muricata, Ascidia aspera stb.). Igen nevezetes az érdekes Chevreulius callensis előfordúlása Lesina mellett. Közönségessek és elterjedtek az Ascidia mentula, Ascidia mammillata, Microcosmus vulgaris („ova di mar”) és más fajok. A társas aszczidiákat (Ascidiae sociales, Clavellinidae) a Clavellina nem (Clavellina Rissoana), és még kevéssé kutatott összetett aszczidiákat (Synascidiae) az Amaroecium, Leptoclinum, Didemnum, Botryllus stb. nemek képviselik. Partjaink összetett aszczidia-fajainak számát jelenleg még megközelítőleg is alig lehet megállapítani. 1884-ben magából a rovignói öbölből 49 fajt, köztük 29 újat jegyeztek fel. A szabadon úszó alakok, nevezetesen a gyönyörűen világító Pyrosomá-k, a sajátszerű Appendiculariá-k és az átlátszó Salpá-k kiválóan a Földközi-tengert népesítik; ez utóbbiak közűl azonban megjelenik az Adriában is a Salpa pinnata Forks., a S. democratica-mucronata Forsk. és a S. africanamaxima Forsk.

A puhatestűek közűl mintegy 600 fajról bizonyúlt be, hogy részt vesz partjaink faunájának alkotásában; ezek közűl 10 faj esik a lábasfejűek (Cephalopoda), 350 a csigák (Gasropoda) és 190–200 a kagylók (Lamellibranchiata) osztályára. (Az Adriában általában 16 faj lábasfejű és 400 faj csiga van megállapítva.)

A lábasfejűek, melyeket mint nagyra becsűlt ennivaló állatokat is értékesítenek, biologiai szempontból két csoportra különíthetők: parti-lakókra és inkább a sík tengeren élőkre. A parti-lakók szívesen keresik fel a sziklás helyeket, a hol eredménynyel vadászhatnak a rákokra, csigákra, kagylókra sat. és olykor kemény harczot vívnak a felsőbb rendű rákok jól fegyverzett fajaival; ezekhez tartozik a közönséges polip (Octopus vulgaris), az Eledone moschata, a Sepia officinalis. A sík tengert a Loligo-félék (Loligo vulgaris), a csinos kis Sepiola Rondeletii és a kiválóan érdekes Argonauta Argo válsztják lakó-helyűl, mely utóbbit azonban csak mint ritkaságot szabad az isztro-dalmácziai faunában felsorolni. Faunánkra sajátlagosnak tekinthető az Octopus Troscheli.

A csigák közűl 14 fajt ez ideig csak a mi partjainkon találtak. Az alakokban való gazdagságra nézve első helyen áll az elűlkopoltyúsak (Prosobranchiata) rendje 280 fajjal; utána következik a hátúlkopoltyúsak (Opistobranchiata) rendje mintegy 50 fajjal; a tüdős csigák (Pulmonata) közűl csak 4 faj ismeretes (Auricula Firminii, Melampus myosotis, Melampus bidentatus, Assiminia littorina); a csöves csigák (Scaphopoda), melyek a kagylókhoz képeznek átmenetet, a Dentalium nemből 8 fajjal vannak képviselve; alig jönnek tekintetbe az evező-csigák vagy tengeri pillangók (Pteropoda) a Cavolinia globulosa fajjal, és az éklábúak (Heteropoda), melyek inkább a Földközi-tengerben, a sík tükrön tartózkodnak.

Az elűlkopoltyús csigák közűl a Patella, Fissurella, Murex, Turbo, Trochus nemeket, a közönséges fülcsigát (Haliotis tuberculata), a Rostellaria pes pelecani és a Cassidaria echinophora („porcelletto”) fajokat nagy számban leginkább a sziklás partoknál fogják és onnan viszik a vásárra. A Fusus, Rhaphitoma, Nassa, Defrancia, Mitra, Columbella, Natica, Cerithium, Rissoa, Vermetus, Chiton és sok más nem fajai igen el vannak terjedve és mindenütt képviselvék. A hátúlkopoltyúsaknak fajokban való viszonylagos gazdagsága 22 nemre oszlik el, melyek között leggazdagabb a Doris, Pleurobranchus, Aplysia, Cylichna és Bulla-nem; a többiek legfeljebb 3 (Aeolis), vagy 2 (Tritonia, Tylodina) fajjal vannak képviselve. A Philine aperta (tengeri mandula), a Tethys leporina, valamint a Cherso mellett felfödözött Elysia splendida (bársonycsiga) és a Polycera quatuorlineata az isztriai partokon is honosak, ellenben a Gasteropteron Meckelii és az Umbrella mediterranea csak a dalmácziai partokon voltak eddig találhatók.

A kagylók az Adriának inkább nyugoti partjait népesítik, a hol, nevezetesen Grado közelében, nagyobb osztriga- és fésűkagyló-padok is vannak; mindamellett egyes nemek, mint Arca, Mytilus, Spondylus s különösen a Lithodomus kivételt képeznek, a mennyiben jobban kedvelik a köves keleti partokat. Mint ennivaló állatok az osztrigán kivűl leginkább tekintetbe jönnek a következők: a „pedocchio”-nak nevezett Mytilus edulis, a Pecten-fajok (Pecten jacobaeus, opercularis, sulcatus, varius és mások), melyeket olaszúl „capasanta”-nak, „canestrello”-nak neveznek, a Cardium-fajok (Cardium edele, rusticum stb.) és az „ostrichetta del duro”-nak nevezett Chama gryphoides; a Pinna-fajok (P. squamosa) kevésbbé fontosak. Kevesebbre becsülik azután a többi között a Spondylus-fajokat (S. aculeatus, gaederopus), továbbá a kikötőkben is ezrével élő Modiola-fajokat (M. barbata, galloprovincialis), a Pectunculus-fajokat (P. pilosus, P. glycimeris), a Venus-fajokat (V. verrucosa, V. gallina, V. decussata sat.), a Mactra stultorum-ot, sőt a Solen-fajokat (Solen vagina, ensis, siliqua), valamint a többi közt a közönséges fúró-kagylót (Pholas dactylus) is. A kagylók közűl három faj sajátlagos alakja faunaterületünknek s mind a hármat „kiválóan osztrák helyi-fajnak kell tekintenünk”; e három faj a következő: Tellina Daniliana (Brevilaquaból), Pecten proteus (Novegradi, Karin, Almissa?), Pecten dalmaticus (Ragusa mellől).

A ritka Brachiopodák hét fajban csak a dalmácziai partokon lépnek fel, melyek közűl felemlítendő a Terebratulina caput serpentis, az Argiope decollata, az A. neapolitana (Cherso mellett is) és a korállon élő Crania turbinata.

A moh-állatok (Bryozoa) az osztrák-magyar monarchiában mintegy 150 fajjal vannak képviselve, melyek közűl öt faj az édesvizekre, a többi pedig a tengerre esik. Midőn az állatoknak ez alakokban gazdag csoportját 1867-ben tanúlmányozták, kitűnt, hogy egyrészt számos délvidéki tengerekben lakó faj, mint a Lepralia alata, mely csak a Horn-foknál fordúl elő, azután a Lepralia galeata, melyet a Falkland szigetek környékén találtak, és a Diachoris magellanica, mely a Magellan-szorosban és Új-Zéland partjain él, az Adria faunájának is sajátja; más részt pedig, hogy az Adriában lakó fajoknak „több mint a fele” Nagy-Britannia partjain is feltalálható.

Az adriai rákok közűl legtüzetesebben vannak tanúlmányozva a nyelesszemű pánczélos rákok (Thoracostraca podophthalmata), melyek a fauna szempontjából legelső sorban jönnek tekintetbe. E rákok 116 fajban élnek tengerünkben, melyek közűl 5 fajt úgy tekinthetünk, hogy csak az Adriának, különösen a mi faunánknak sajátjai; ezek a fajok: az Ebalia Costae (Pirano), Virbius gracilis (Lesina, Cephalonai), Calliaxis adriatica (Trieszt, Zara), Mysis truncata (Lissa) és Pontonia flavomaculata (Dalmáczia). A rövidfarkú rákok közűl, melyeket a lakosság (nagyobb részt) eledelűl használ, az egész part mentén gyakoriak a „tengeri pókok” (Maja squinado, és a sokkal kisebb Maja verrucosa), – a kerek rákok (Cyclometopa), nevezetesen az Eriphia és Cancer nemek, a Carcinus maenas, – a négyszögű rákok (Dromina vulgaris, olaszúl „facchino”), a Porcellana platycheles és sok más. Vannak a lágyfarkú rákoknak, az úgy nevezett remeterákoknak (Pagurina) is képviselőik. A hosszúfarkú rákokat különösen a következők képviselik: Scyllarus, Palinurus (Palinurus vulgaris, olaszúl „grillo di mar”) Homarus („astice”), Crangon, Palaemon, Nephrops (Nephrops norvegicus „scampo” sat.), továbbá a Squilla, „goger” (Squilla mantis, olaszúl „canocchia”, Squilla Desmaresti sat.). A gyűrűs-rákok (Arthrostraca) – mintegy 100 fajjal, melyek között 34 nem rég megállapított új faj van faunánkból – alakokban a leggazdagabbaknak mutatkoznak; gazdagok nevezetesen a Nicea, Lysianasa, Anonyx, Maera, Amphithoe, Caprella nemek és mások; gazdagok továbbá az egyenlőlábúak egyes nemei, mint az Idothea, Cymothoa, Sphaeroma, Bopyrus, Ligia és mások. Számos, az Adriában igen ritka fajon kívűl, mint az Idothea prismatica és a Tylos Latreillei, 1866-ban még két új alakot jegyeztek fel, a Limnoria uncinata és Sphaeroma Rissoi fajokat; mindkettőt Lesinából. A Nebalia-nemből, mely egyedűli élő képviselője a vékonyhéjú rákok (Leptostraca) rendjének, a Nebalia Geoffroyi nevű faj van meg tengerünkben. Az alsóbbrendű rákok (Entomostraca) közűl mintegy 90 fajt ismerünk az isztrodalmácziai tengerpartról. Számba nem véve ez alosztály élősdi alakjait: a kagyló-rákok (Ostracoda) közűl a Cypridina mediterranea és a Cypridina oblonga (Cherso) fajokat, az evező-lábúak (Copepoda) közűl pedig a Mesochroa adriatica, Laophonte pilosa és a Thalestris pectimana fajokat kell kiemelnünk, mely utóbbiakat ez ideig csakis az Adriában találták. A kacslábú rákok (Cirripedia) közűl a közönséges Lepas anatifera, a ritkább Scalpellum vulgare és a sziklákon „az egész part mentén” gyakori Chthalamus stellatus gazdagítja tengeri faunánkat. A feljebb említett tengeri teknősbéka (Thalassochelys corticata) hátára tapadva él a Balanus tintinnabulum és a Chelonobia testudinaria, a nagy tengeri pókon (Maja squinado) pedig a Conchoderma gracile.

A férgek köréből a tengeri sertelábúak (Chaetopoda) voltak azok, melyek a búvárok figyelmét és érdeklődését leginkább felköltötték. Alakokban való gazdagságuk, karöltve morphologiai és biologiai sajátságaikkal, dús anyagot szolgáltatott a feldolgozásra mind az anatomusoknak, mind a systematikusoknak. Ehhez járul vízszintes és függőleges irányban való nagy elterjedésök, úgy, hogy a part sekély vizében majd minden kő alatt rejtőzködik egyik vagy másik csínos alakjok és gazdag zsákmányt szolgáltat belőlök a tengerfenék lágy iszapja, a jelentékeny mélységek, valamint részben a tenger felszíne is. Ez magyarázza meg, miért vagyunk a férgeknek épen erről a csoportjáról jobban és tüzetesebben tájékozódva, mint valamennyi más csoportjáról, melyeket több-kevesebb eredménynyel csak egyes specialisták kutattak. A sertelábú férgek csoportjából 98 nemből mintegy 186 faj lakik területünkön, melyek közűl ez ideig (1884) 48 fajt mondhatunk sajátlagosnak; kétségen kívül áll azonban, hogy ez utóbbiak száma nem sokára csökkeni fog, a mennyiben a mediterrán faunában más helyeken is meg fogják őket állapítani.

A gyér-sertéjű gyűrűs-férgek (Oligachaeta) közűl ez ideig csak egy jellemző fajunk van, az Enchytraeus adriaticus, melyet Trieszt mellett találtak. A szabadon élő dús-sertéjűek (Polychaeta) már tekintélyes számban lépnek fel; 114 fajban ismerjük őket, melyek között 26 (27) „sajátlagos”; ilyen például a Spinther miniaceus (Trieszt), Orseis pulla (Quarnero), Phyllodoce albovittata (Martinsicza), Eulalia punctifera (Cherso, Lussin piccolo) és az úgy nevezett csupaszlábúak (Gymnocopa) közűl a Tomopteris vitrina. Fajokban leggazdagabbak a Polynoe, Eunice, Lumbriconereis, Nereis, Syllis, Froceraea, Phyllodoce, Eulalia nemek, de gazdagok mások is. A tarka színekben gyönyörűen csillogó Aphrodite nemet csak az Aphrodite aculeata s a közönséges Hermione nemet a Hermione hystrix képviseli.

E rabló-férgekhez csatlakoznak a csőben-lakók (Tubicolae), melyek békés, többnyire növényi anyagokból táplálkozó állatok s a kövér iszapban vagy a kövek közt keresik primitiv rejtekhelyöket, rendesen azonban igazi lakást építenek maguknak. E lakások majd kocsonya-neműek, mint az átlátszó Siphonostomum diplochaitos-é, majd pergamenszerűek, mint a ritkább Chaetopterus pergamentaceus lakása; a Serpula-fajok kemény mészcsöveket építenek, melyek szarunemű fedővel el is zárhatók; a Terebella nem számos faja igen különböző, homokszemekből, kagylótöredékekből s hasonló anyagokból összetákolt vékony csöveket épít. Faunánkban e csőben lakó férgek közűl 71 faj él, melyek között 21 faj sajátlagos; ezekhez tartoznak a többi közt: Clymene digitata (Quarnero), Leiochone leiopygos (Cherso), Phyllochaetopterus gracilis (Crivizza), Melinna adriatica (Zaole), hét Sabella-faj és mások. Szélesebb elterjedésök van a következőknek: Dasybranchus caducus, Polyophthalmus pictus, Arenicola marina, Sternaspis scutata, Lagis Koreni (Zaole), négy Amphitrite-fajnak, a Polymnia nebulosa-nak (mely igen közönséges), a csinos Spirographis Spallanzanii, Myxicola infundibulum, Serpula Philippii, Protula protula (intestinum) fajoknak.

Állatélet a tengerfenéken a Quarneróban. Ransonnet Jenő bárótól

A pókfélékhez és a férgekhez is sorolt Myzostomum-nemből két fajunk van: a Myzostomum glabrum és a M. cirriferum, melyek a csillag-állatokon (Antedon rosacca) élnek, mint kül-élősdiek.

A sugaras alkatú csillagférgek (Gephyrea) 9 fajban élnek tengerünkben, melyek közűl a Thalassema nemet ez ideig csak Trieszt mellett találták; a Bonellia viridis, Phascolosoma vulgare, Aspidosiphon Mülleri sat. igen elterjedt fajok; a Sipunculus nudus és a Phoronis hippocrepia fajt területünkön csak a Pontobdella muricata és Pontobdella oligothela nevű fajokra szorítkozik. – A szabadon élő hengeres férgek (Namathelminthes) közűl 3 fonalféreg (Nematodes) jön tekintetbe: a Portoré mellett talált Enchelidium obtusum, az Enoplus tridentatus és a még kérdéses Enoplus quadridentatus (Trieszt). Tekinteten kívűl hagyva a lapos-férgek (Platyelminthes) dél-élősdi fajait, egy mételyfélét (Trematoda), a Cercaria setifera fajt (Trieszt), az örvénylő-férgek (Turbellaria) közűl mintegy 23 nemben 36 fajt és a zsinór-férgek (Nemertina) közűl 13 fajt kellene fölemlítenünk: az örvénylők közűl ez ideig csak a mi tengerünkben találták a következőket: Cyrtomorpha subtilis (Capo d’Istria), Stenostoma Sieboldii (Trieszt), Plagiostoma sulphureum (Trieszt), Plagiostoma siphonophorum (Trieszt, Lesina).

A tüskebőrűek (Echinodermata) közűl a Földközi-tenger faunájában mintegy 100 faj él; ennek több mint fele (59 faj) honos az osztrák-magyar partok mentén is, a honnan azonkívűl a Holothurid-k osztályából egyelőre 5 sajátlagos fajt is ismerünk. Legnagyobb számban vannak az Asteroideá-k (25 fajjal) azután a Holothurid-k (22 fajjal) és az Echinoideá-k (11 fajjal); a Crinoideá-k közűl csak egyetlen faj, a csinos és gyönyörű színezetű Camatula mediterranea él tengerünkben. A csillagkarúak közűl 9, illetőleg 10 fajunk van olyan, melyek egész a trieszti öbölig előfordúlnak, és 2 fajunk olyan, melyeket csak a délibb vidékeken figyeltek meg t. i. a Pentagonaster placenta (Lissa, Ragusa) és a csinos Luidia ciliaris (Spalato). Az Astropecten öt faján s a sziklás fenéken élő Asteracanthion glaciale fajon kívűl ott él még a többi közt Rovigno sziklaszigetétől kezdve a vérpiros Echinaster sepositus és 10–12 fonalnyi mélységben a görgeteg-padokon a papirvékonyságú Palmipes membranaceus. A kigyókarúaknak (Ophiura) Ophiotrix alopecurus, Ophiotrix echinata, Amphiura squamata, Ophioglypha texturata, Ophioglypha albida közönséges fajai széles körben vannak elterjedve. Az Ophiopsila aranea és az Ophiomyxa pentagona az éjszaki részen ritka fajok; az Ophiocornis Forbesii csak a Quarneróban lép fel; az Ophioglypha affinis és az Amphiura Chiajei fajt Muggia mellett is megfigyelték ugyan, mindamellett úgy látszik, hogy a dalmácziai partokon gyakoribbak. Az Ophiothrix fragilis hiányzik a trieszti öbölből, de a Quarneroból említik; különben újabb időben kételkedtek, hogy e faj csakugyan előfordúl az Adriában. A Holothuriák (tengeri ugorkák) közűl 14 faj már Trieszt környékén, illetőleg az isztriai parton található; 5 faj közülök a Holothuria, s 5 a Cucumaria nemből való; továbbá honos a Stichopus regalis, a Thyone fusus, valamint a Synapta néhány faja, melyeket az öböl iszapjában lehet legnagyobb számban találni. Ez említett fajok közűl, melyeket a mi tengeri faunánkban fedeztek fel először, a Cucumaria tergestina majdnem az egész területen el van terjedve, ellenben a Cucumaria Kirchsbergii, a Thyone inermis, a Thyonidium Ehlersii, valamint a Synapta hispida fajokat csak Lesina mellett figyelték meg. Az Echinoideák („rizzi di mare” – tengeri sün-félék) végre, melyek az Adriának ennivaló állatai közé is tartoznak, néhány (6) fajban (mint Strongylocentrotus lividus, Echinus microtuberculatus, Spatangus purpureus, Schizaster canaliferus sat.) az egész területen el vannak terjedve; mások, mint az Arbacia pustulosa, az Echinus acutus és az Echinus melo csak a Quarneróban, a hosszú-tövisű Dorocidaris papillata pedig csak Dalmáczia (Lissa, Lesina) partjain lép fel.

A tengeri állatok földrajzi elterjedésének törvényei ez idő szerint még majdnem egyáltalában ismeretlenek; mindamellett bizonyos, hogy a vándorlás és költözés időnkénti jelenségei, kivált a tüskebőrűeket illetőleg, sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint eddig sejtettük.

A több sejtű állatok (Metazoa) legalsó törzsének (űrbelűek – Coelenterata) a maga két altipusában, a csalányszervesek (Cnidaria) és szivacsok (Spongiae) csoportjában, ellentétben a tisztán tengeri tüskebőrűekkel, van egy-egy édesvízi képviselője is; az elsőhöz tartoznak az „édesvízi polypok” (Hydra viridis, H. fusca), az utóbbihoz az édesvízi kovaszivacsok (Spongilla fluviatilis, lacustris stb.), melyeket a magyarok „vízigyöngy” néven ismernek s zsírral pörkölve szakgatás ellen kenőcsűl használnak. A többi űrbelűek, kivéve nehány félig sósvízi alakot, melyek a mi faunánkból hiányzanak, a szó teljes értelmében tipikus tengeri állatok s külső megjelenésökben nem épen legcsekélyebb részök hasonlít inkább növényekhez, mint állatokhoz. És épen ezeknek van a legkiválóbb jelentőségök az ember háztartásában is; a tenger legfontosabb hasznos állatai közűl kettő ebből az állattörzsből való: a fürdő-szivacs meg a nemes korall; s mind a kettó sajátja a mi faunánknak is. A fürdő-szivacsnak, nevezetesen a „finom szivacs”, „dalmácziai szivacs” (Euspongia officinalis var. adriatica) néven ismert fajának halászata nem csekély keresetforrása, a halász népnek az egész isztro-dalmácziai part mentén. E faj legközelebbi rokona, az Euspongia zimocca és a Hippospongia általában hiányzik az Adriából. A nemes korallt (Corallium rubrum) tengerünknek csak déli részén, a dalmácziai partokon találjuk, a hol, többnyire nagy mélységben, egyes kis padokat képez. Eme fontos fajokon kívűl csak a mindenütt közönséges zöld tengeri anemónét (Anemonia sulcata) – „madrona”) említhatjük, mint hasznos állatot, melyet a szegényebb lakosság eledelűl használ.

Az űrbelűek egyes osztályainak és rendjeinek faunánkban való képviseletét illetőleg a következőket jegyezhetjük meg: A csalányszervesek (Cnidaria) altipusából mintegy 180 fajt sorolhatunk fel, melyek között 24 (esetleg 26) fajt ez ideig csak a mi partjainkon találtak. Pontosabban kifejezve, a Hydromedusá-k (Polypomedusák) osztályára esik 115 faj, mely számban a Hydroideá-k rendje 100, a Siphonophorá-ké 6, s az Acalephá-ké 9 fajjal vesz részt. Mind a három rend ez ideig sajátlagosnak ismert alakokkal is gazdagítja faunánkat: A Hydroideák (fátyolos medúzák) 17 (esetleg 19) fajjal; ilyen a Lafoëa parasitica (Trieszt), Sertularia bicuspidata (Lesina), Aglaophenia octodonta (Pirano), Plumularia bifrons (Lesina), Octorchis campanulatus (Trieszt, Lesina) sat.; a Siphonophorák (hólyagos medúzák) közűl a Diphyes Kochii a trieszti faunára jellemző és egész éven át nem ritka faj; az Acalephák (korongos medúzák) közűl, úgy látszik, a Drymonema dalmatinum és a Discomedusa lobata kiválóan a mi tengerünkre szorítkozik; nevezetes, hogy a Lucernaria campanulata, mely a Földközi-tengerben is ritka, Trieszt környékén előfordúl; az Adria legnagyobb korongos medúzája, a Rhizostoma Cuvieri, különösen tavaszkor jelen meg nagy számban. A bordás medúzákat (Ctenophora) 5, talán 6 faj képviseli, melyek közűl leggyakoribb az Eucharis multicornis; a nevezetes „Venus öve” (Cestus Veneris) csak a délibb vidékeken mondható kevésbbé ritka jelenségnek.

Igen gazdag alakokban a virágállatok (Anthozoa) osztálya (58 fajjal), nevezetesen az aktiniák vagy tengeri rózsák (Actiniaria, lágykorallok, Zoantharia malacodermata) alrendje, melyből az Actinia, Bunodes, Adamsia, Cerianthus s más nemek igen elterjedt fajain kívűl, a 29 képviselő közűl külön említésre méltó a Halcampa medusophila, melyet eddig csak tengeri aquariumokban figyeltek meg, a Lussin szigete mellett talált Edwardsia Grubii és a Quarneróban élő Polythoa univittata. A szaru-korallok (Antipatharia) közűl csak két fajunk van, az Antipathes subpinnata és a Leiopathes Lamarckii, melyek az Adria éjszaki részén nincsenek meg; mind a kettőt Lagostá-nál találták. – A csillagos korállok (Madreporaria) 9 nemben 14 fajjal vannak képviselve, az Astrocoenia pharensis nevű fajjal, melyet ez ideig csak Lesina mellett figyeltek meg; a közönséges Cladocora nemből 3 faj ismeretes, de a Cladocora stellaria hiányzik a trieszti öbölből; a Balanophyllia nemből is 3 faj él tengerünkben, de a Quarnerotól éjszakra csak a Balanophyllia Bairdiana fajt találták. – Az ágas korallok (Alcyonaria) rendje (11 nem 13 fajban) 4 fajjal terjed egész Triesztig, nevezetesen a Rhizoxenia rosea, Cornularia cornucopiae, Alcyonium palmatum és Veretillum cynomorium nevű fajokkal; délibb vidéken maradnak a kérges korallok (Gorgonidae) nevezetesen a Gorgonia, három fajjal, a nemes korall és a tengeri tollak (Pennatulidae) egyes fajai, mint a Pennatula phosphorea és a Funiculina quadrangularis; a Virgularia multiflora csak a Quarneróban fordúl elő.

Szivacs-faunánkat mintegy 150 faj képezi, melyek közűl 45 faj a trieszti öbölben is él. A fajok legnagyobb része a szaru-szivacsok (Ceraospongiae) és a Monactinellidá-k meg a Tetractinellidá-k rendjében oszlik meg. A szaru-szivacsok rendjéről, melynek a fürdő-szivacs egyik nevezetes faja, már megemlkeztünk; de e fajon kívűl ebbe a rendbe tartoznak még a Cacospongia és a Spongelia nem egyes fajai; ez utóbbiak közűl a Spongelia pallescens nevű fajt ez ideig csak a mi partjainkon és Nápoly mellett találták. A Monactinellidák a Chondrosia, Hircinia, Aplysina, Aplysilla (az Aplysilla sulphurea és rosea „adriai” fajokkal), a Reniera (Reniera incrustans-fajjal), a Vioa, Myxilla és más nemekben is vannak képviselve. A Tetractinellidák rendjéből a Geodia, Tethya (tengeri narancs), Caminus, Steletta, Ancorina, Plakina (Plakina monolopha és dilopha) nemekben lépnek fel. A váznélküli szivacsokat (Myxospongiae) a Halisarca nem (Halisarca lobularis), a mész-szivacsokat (Calcispongiae) a Grantia és Sycon nem képviseli, melyek fajokban szegények.

Az itt közlött összeállítás ez ideig az első kisérlet az osztrák-magyar monarchia állatvilágának a földrajzi elterjedés szempontjából való rövid összefoglalására. Fenntartva magamnak, hogy e tárgyat saját adataimnak és következtetéseimnek a – sajnos – nagyon elszórt idevágó irodalomból vett bizonyítékok támogatásával bővebben más helyen dolgozzam ki, a közleményem végén kedves kötelességet teljesítek, midőn szíves köszönetemet fejezem ki mindazoknak az uraknak, a kik a még közzé nem tett faunisztikai adataikat rendelkezésemre bocsátották; kár, hogy ez adatoknak csak egy csekély részét lehetett e helyen értékesítenem.

A puhatestűek, illetőleg rovarok, pókok és százlábúak „sajátlagos” fajaira vonatkozó lajstromot kaptam Brusina Spiridion tanártól és Rogenhofer Alajos múzeumi őrtől; továbbá Becher E. dr. és Kohl F. uraktól. Egyes ritkább alakok előfordúlásáról, valamint a honosított állatokról a következő urak adtak felvilágosításokat: Frivaldszky János múzeumi igazgató-őr, Madarász Gyula dr., Maldeghem Edmund gróf, Paszlavszky József tanár, v. Pelzeln August múzeumi őr, Schilling báró, Schröer Róbert lapszerkesztő, Sedlnitzky F. báró, Tschusi zu Schmidhoffen Viktor lovag, Warosch T. és Washington István báró.



[10] Dalmácziát külön állatprovincziának is tekintették.

[11] Mondják, hogy az alpesi denevér Dalmácziában is előfordúl.

[12] Trencsénmegyében 1876 novemberében egy 300, s ugyanazon évben Szepesmegyében egy 200 kilogram sulyú medvét ejtettek el.

[13] Olykor a hegységtől távol (Galicziának terjedelmes nagy erdeiben) is láttak egyes példányokat; így 1878-ban Stryj mellett.

[14] A pintyfélék közönséges fajai, mint a csíz, tengelicz, kenderike, zöld kenderike, nem lépik át a hegyi régiót; a házi veréb elterjedésének felső határa körülbelűl 1500 méter magasságban van, de ritkán megy fel odáig.

[15] A halak népies magyar neveit legnagyobb részt Herman Ottónak „A magyar halászat könyve” czímű sajtó alatt levő munkájából vettem át, szerzője megengedvén, hogy kéziratát használhassam. – A fordító.

[16] A Traun-tóban (1.284 láb tenger fölötti magasságban) körülbelűl 25, az Atter-tóban (1.434 láb magasan) körűlbelűl 23, a Hallstadti tóban (1.557 láb magasan) körülbelűl 11, a Lambath-tóban (2.018 és 2.213 láb magasan) körülbelűl 4 faj hal van.

[17] Egy földi kutyát Csernovicz környékén is fogtak; vajjon Galicziában éle-e ez az állat, kérdéses.

[18] 1858. június 20-ikán Szeged mellett; 1871. deczemberben Igló mellett; egy példányt Dalmácziában.

[19] Az örvös galamb néhol gyakoribb fészkelő, mint a vadgalamb.

[20] 1851-ben Hartberg vidékén, Stiriában, fészkelve találták.

[21] Horvátországban a Dobra folyóban is megtalálták és a Barbus meridionalis fajváltozatának állították.

[22] Gobius fluviatilis Bonelli (Garda-tó), Alburnus alborella H. et Kn., Chondrostoma Genei (Éjszaki-Olaszország és a Rhőne), Chondrostoma soëtta Bp. (az Alpesektől délre eső folyamvidékeken a Ch. nasus helyettesítője), Fario carpio, „Carpione” (Garda-tó) és mások.

[23] Újabban azt mondják e példányról, hogy nem más, mint a vándor-sólyom fiatal hímje.

[24] Ide nem számítva a barlangba véletlenűl kerűlt állatokat és azokat, melyek a barlangokban csak épen jó búvóhelyet találnak.