Ugrás a tartalomhoz

MAGYAR ORVOSÉLETRAJZI LEXIKON

KAPRONCZAY KÁROLY

Mundus Kiadó

1. fejezet - Előszó

1. fejezet - Előszó

Az orvostudomány múltja, a neves orvosok életműve iránti érdeklődés szinte az ókortól kezdve nyomon követhető. A természettudományos gondolkodás meghonosodása a hagyományos, a tapasztalati alapokon nyugvó medicinát „fokozatosan” orvostudománnyá formálta át, és ez az új szemléletű orvostudomány elindítójává vált az orvostörténelem művelésének is. Az orvostörténeti kutatások célja kezdetben a régi orvosi ismeretek maradandó részeinek a kiemelésére, a múlt orvosi gyakorlatának feltárására és elemzésére, az összefüggések megállapítására terjedt ki. Az ilyen jellegű kutatások a 18. században kezdődtek el, születtek meg az első forráskiadványok, kézikönyvek és kritikai kiadások. A kutatások ösztönzői általában az egyetemek voltak, ahol értékes könyvtárak és irattárak, valamint a 19. század közepétől tanszékek és formálódó egyetemi múzeumok álltak az új szaktudomány művelőinek rendelkezésére.

A középkor érdeklődése elsősorban a neves orvosok életművére és munkásságuk feltárására korlátozódott, hiszen orvosi ismereteiket az ókori szerzők műveiből nyerték, vagy azok kiegészítései álltak tanulmányaik középpontjában. Ilyen munka volt például Ibn Abu Oseibia 13. századi kódexe, amelyben a szerző az ó- és középkori görög-római, hindu, arab és keresztény orvosok életútját, munkásságát és kézirataikat ismertette. Hasonló jellegű Giovanni Tortelli genovai orvosnak a munkája is a 15. század közepéről. Az első nyomtatásban megjelent orvostörténeti jellegű orvoséletrajzi lexikon Symporien Champier (1472–1535) Liber de medicinae claris scriptoribus című munkája, amelyben a szerző nemzetenként csoportosítva ismerteti a neves orvosok életútját és munkásságát. Az előbbiektől lényegesen eltérnek Anton van der Linden (1609–1664) De scriptis medicis libri duo (1637), illetve Manuductio in medicinam (1639) című könyvei, hiszen ezekben a munkákban a szerző – az életrajzi adatok mellett – az orvosi gondolkodás fejlődését is figyelemmel kíséri.

Az orvostörténeti szakirodalom Daniel Le Clerc (1652–1728) francia orvost tekinti az orvostörténelem mint új szaktudomány megalapozójának. A Genfben működő Le Clerc 1704-ben jelentette meg nyomtatásban Historie de la medicine című alapvető munkáját, amelyben az orvostudomány fejlődését koronként és vallásonként tárgyalja, összefüggéseket keresve az orvosi és a politikai történelem területén. Elsősorban az európai medicina fejlődését követi nyomon, felfedve a kapcsolatokat az ókori népek gyógyító kultúrája, az arab és a keresztény orvostudomány között. Le Clerc hatására sorra jelentek meg a különböző feldolgozások, mi több, megindult az egyetemi orvosképzés történetének a kutatása is. Bár az első „orvostörténészek” még izoláltan fejtették ki tevékenységüket, munkálataik középpontjában már az egyes híres orvosok életútjának feltárása, hatásaik felderítése állt, és ezt az egyes életrajzok és munkásságok adatainak felsorolásában is kifejezésre juttatták.

A régebbi korok jeles orvosainak életrajzait tehát már ezekben a feldolgozásokban is megtaláljuk. A 18. század végére kialakultak az orvostörténelem művelésének első „központjai”, elsősorban a német és francia egyetemi városokban. Itt kell említenünk Albrecht Haller Artis medicinae princeps (Losannae, 1772) című munkáját, amelyben a kiváló orvos saját koráig veszi számba azokat az orvosokat, akik a legtöbbet tette a medicina fejlődéséért. Az új szaktudomány megerősödését jelentette, hogy 1795-ben a párizsi egyetem orvosi karán kötelezővé tették az orvostörténelem hallgatását, igaz, tanszéket csak 1819-ben állítottak fel. De addigra már Európa több egyetemén is – főleg a német nyelvterületen – siker koronázta az orvostörténelem oktatásáért és a tanszékek megszervezéséért indított törekvéseket.

A 19. században a francia, az olasz és a német orvostörténeti iskola gyakorolt hatást az európai orvostörténelmi kutatásokra. A francia és az olasz iskola főleg az ókori és a keresztény medicina ismeretanyagát és hatásait vizsgálta, jelentetett meg kritikai kiadásokat. Összefoglaló munkákat – lásd mindenekelőtt Emil Littre (1801–1881), Charles Victor Dahrenberg (1817–1872) munkásságát – csak a már feltárt korokról adtak ki.

A magyar és általában a kelet-európai orvostörténetírásra leginkább a német orvostörténeti kutatások gyakoroltak hatást. A módszeres és minden adatot külön mérlegelő kutatási stílus a göttingeni egyetemről indult ki. Eugen Baldinger és Friedrich Osiander hatására már a 18-19. század fordulóján majdnem minden német egyetemen foglalkoztak orvostörténelemmel. A német iskolára a pragmatikus feltárási módszer, a történelmi, a didaktikus és a pedagógiai elvek együttes érvényesítése a legjellemzőbb. Lényeges szempont volt az egyetemi anyakönyvek feltárása. Részletes életrajzi és bibliográfiai jegyzéket készítettek, pontosan dokumentálták az egyetemek szellemi kisugárzását, személyi vonatkozásokban is részletes adatgyűjtést végeztek. 1821-ben jelent meg az első egyetemes jellegű német összefoglalás: a hallei Kurt Sprengel (1795–1833) öt kötetben – Versuch einer pragmatischen Geschichten der Arzneykunde – vázolta fel az orvostörténelem fejlődését, amelyhez kiváló dokumentum- és életrajzi lexikon-jellegű gyűjteményt mellékelt.

Német területen Halle, Berlin, Jéna és Lipcse váltak az orvostörténelem kutatásának központjaivá, elsősorban Karl Hecker (1796–1861), August Hirsch (18?–1872), Ludwig Choulant (1791–1861), Karl August Wunderlich (1801–1878) és Heinrich Haeser (1811–1884) jóvoltából, akik részben összefoglaló munkák megírásával, részben forráskiadásokkal, adattárak közlésével, életrajzi lexikonok összeállításával és az oktatás pedagógiai módszereinek kidolgozásával vetették meg véglegesen az orvostörténelem alapjait hazá­jukban. Ez pedig jelentős hatást tett a bécsi egyetem orvosi karán körvonalazódó orvos­történelmi kutatásokra és azon keresztül pedig a Monarchia többi orvosi karára is.

A magyar orvosoknak a saját szakterületük múltja iránti érdeklődése az előbbiekhez hasonló módon fejlődött: a korai orvostörténeti jellegű munkák életrajzi adatokat, járványok leírását, uralkodók vagy kiemelkedő személyek betegségének és halálának körülményeit ismertetik. Az első magyar orvostörténeti feldolgozásnak Zsamboky János Icones veterum et aliquot recentiorum medicorum et philosophorum című, 1574-ben Antwerpenben megjelent munkáját kell tekintenünk, amelyben több orvos és filozófus életére és munkásságára találunk adatokat.

Az egyetemmel nem rendelkező magyar királyság és Erdély területén jóval később születtek orvostörténeti feldolgozások, jelentkezett az ilyen irányú kutatás igénye, bár a külhonban végzett magyar medikusok disszertációjuk témájául gyakran választottak orvostörténeti témát. Ezek többsége inkább ó- és középkori mesterek munkásságát dolgozta fel, a hivatkozott szakirodalomban pedig többnyire az előbb említett francia és német orvostörténeti feldolgozásokat jelölték meg. Azonban ezek az orvostörténeti munkák – sok esetben folytatással nem rendelkező próbálgatások – eltörpülnek Weszprémi István (1723–1799) Succinta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia című négykötetes életrajzi munkája mellett, amely az európai orvostörténetírás szempontjából is kiemelkedő alkotásnak bizonyul, egyben betölti a magyar orvostörténeti kutatás megalapo­zásának feladatát.

A protestáns egyetemeken tanuló, Európa legkiemelkedőbb universitasain megforduló, majd Debrecenben városi orvosi állást vállaló Weszprémi hatalmas „vállalkozásának” jelentőségét emeli, hogy a Magyarországon és Erdélyben egykor működő orvosok életútjának adatait részben távoli egyetemek könyvtáraival és kortársi kutatókkal való levelezés útján gyűjtötte egybe, részben kiváló kollégiumi könyvtárak könyveiből állította össze. Kiemelkedő a négy kötet jegyzetanyaga, amelyben hatalmas hivatkozott szakirodalom, orvostudományi, történelemtudományi, művészeti, nyelvészeti adatok „halmozódnak”. Weszprémi István ezenkívül kutatásokat végzett a bécsi és a főúri levéltárakban, könyvtárakban is. Hatalmas életműve kétséget kizáróan irányt mutatott a következő két évszázad magyar orvostörténeti kutatóinak, vizsgálódásaikhoz nélkülözhetetlen segédletet nyújtott. Hatása alól még a 19-20. század magyar orvostörténészei sem vonhatták ki magukat, hiszen többen Weszprémi munkájának folytatásában látták a magyar orvostörténeti kutatás legfőbb célját.

A 19. század első felében már jól kimutatható a német pragmatikus orvostörténetírás hatása a megjelent – igaz, gyér számú – hazai orvostörténeti munkákban. A hazai orvosképzésben jelentős szerepet játszó Trnka Vencel (1739–1791) a 18. század végén már több orvostörténeti feldolgozást írt, könyveiben és előadásaiban szívesen hivatkozott orvostörténeti példákra és könyvekre.

Az első olyan javaslat, amely a magyar orvosi karon e tantárgy bevezetését célozta, 1803-ban hangzott el. Az oktatás reformját előkészítő regnicolaris bizottság ugyanis 1803. május 17-én a következőket foglalta jegyzőkönyvbe:

„...A pesti egyetemről kikerült orvosok nincsenek megfelelően kiképezve, így az ötesztendős kiképzési idő nem elegendő.”

Ennek során a képzési időt hat évre kívánták felemelni, az első és az utolsó év tananyagába viszont az orvosi enciklopédiát, valamint az orvostan bölcséleti története (suc­cinta historia medicinae philosophica) című tantárgyakat kívánták beiktatni. A javaslatot elvetették, bár azután sem került le a napirendről. 1827-ben – az 1827. évi VIII. tc. végrehajtásának időszakában – Lenhossék Mihály karigazgató 70 oldalas tervezetében rendes tanárral és tanszékkel javasolta az orvostörténelem (historia pragmatica cum lite­ratura medica) bevezetését, ami sem akkor, sem 1843-ban nem valósult meg.

A lassú „ügyintézés” ellenére – kompromisszumos megoldással – megvalósult az or­vostörténelem oktatása a pesti orvosi karon: 1835 júliusában Schöpf-Mérei Ágoston díjazás nélkül és rendkívüli tanári címmel kérte e tárgy előadási lehetőségét, amit 1835. de­cember 12-én meg is kapott. Annak ellenére, hogy a következő évben a gyermek- és a női betegségek című tantárgy rendkívüli előadási jogát is kérte, 1843-ig az orvostörténelem tanára maradt. Ekkor végleg megvált e tárgytól, és a gyermekgyógyászatot adta elő. Működését sikertelennek ítélte meg: tanszéki háttér nélkül évente 8-10 hallgató iratkozott fel előadásaira. Bár tanítása időszakában az orvostörténelem tárgyköréből többen is írtak disszertációt. Ezek főleg külhoni orvostörténeti összefoglalások nyomán születtek.

Schöpf-Mérei munkáját Stockinger Tamás folytatta, elődjéhez hasonló eredménytelenséggel. Igaz, az egyetemtől független Peterka József (1768–1825) 1810-ben latin nyelven kiemelkedő orvosokról adott ki könyvet, amiben Weszprémi munkáját kívánta folytatni, az egyetemi disszertációkban és a különböző folyóiratokban (Orvosi Tár, Történelmi Tár, Ország Tükre stb.) napvilágot látó orvostörténeti feldolgozásokhoz azonban mindinkább szükségessé vált az orvosi múlt forrásainak a feltárása. Hiszen Weszprémi munkáján kívül alig támaszkodhattak másra, jóllehet e források ismerete nélkül összefoglaló jellegű munkát aligha lehetett volna megírni.

Az egyetemi oktatás kérdésében lényeges változás nem történt, bár 1848 tavaszán ismét napirendre került az önálló orvostörténeti tanszék kérdése, rendezésére azonban a szabadságharc ideje alatt nem kerülhetett sor. Az önkényuralom idején még azok is felhagytak próbálkozásaikkal, akik addig írásaikkal, vagy a Budapesti Királyi Orvosegyesü­letben tartott előadásaikkal ápolták a hazai orvostörténelem ügyét. Viszont 1851 és 1861 között napvilágot látott Linzbauer Ferenc (1807–1888) Codex sanitario-medicinalis Hungariae című háromrészes, valójában hétkötetes alapműve, amelyben a pesti egyetem tanára egybegyűjtötte a hazai egészségügy forrásait és orvosi törvényeit felbecsülhetetlen értékű forrásanyagot adva a kutatók kezébe. E forráskiadvány valóban ösztönző hatást gyakorolt az orvostörténelem iránt érdeklődőkre, sőt, a nagy jelentőségű lexikális munka nyomán egy egész nemzedék vállalta az egyébként nagyobb sikereket nem ígérő nehéz feladatot. Közülük is ki kell emelnünk Maizner János (1825–1892), Kátai Gábor (1831–1878), Hamary Dániel (1826–1892), Molnár István (1827–1887) nevét, akik egy-egy terület anyagát dolgozták fel (például járványtörténetet írtak meg, orvosi bibliográfiát készítettek, jeles hazai orvos-személyek munkásságát állították össze, de kísérletet tettek összefoglaló hazai orvostörténelem megírására is). Munkáik során pedig újabb és újabb adatokkal gazdagították a magyar orvosok életútjainak feltárását.

Purjesz Zsigmond (1845–1896), a pesti egyetem magántanára végül 1877-ben elkezdte – három évtizedes szünet után – az orvostörténelem oktatását, bár előadásait a szabadon választott tárgyak között tarthatta csak meg. A hatására jelentkező orvostörténészek, így Rózsay (Rosenfeld) József, Tihanyi (Tiegermann) Mór, Schachter Miksa stb. inkább egy-egy nagyobb korszak (például az ókori görög-római vagy a középkori medicina, Hippokratész, Galenos, Avicenna, illetve a zsidó orvosi ismeretek stb.) feldolgozására vállalkoztak, igaz, orvostörténészi tevékenységük csak „szabad idejükben művelt” munkálkodás volt, mindennapi tevékenységük az orvosi gyakorlat legkülönbözőbb területeire esett.

Az egyre szélesedő orvostörténeti szakirodalom újból igényelte az összefoglaló jellegű magyar orvostörténelem megírását, ami nemcsak a hazai orvostársadalomnak és a külföldieknek mutatta volna be a magyar fejlődés vonalát, hanem az egyre inkább igényelt egyetemi orvostörténeti oktatás tankönyvévé is válhatott volna. Ezt az igényt indokolta az is, hogy a hazai orvostudomány hatalmas fejlődésen ment keresztül, hiszen a hazai orvosképzés már nemcsak hogy két helyen, Pesten és Kolozsváron folyt, hanem megsokszorozódott a magyar orvostársadalom. A magyar medicina európai szintre emelkedett, kiemelkedő egyéniségeinek tevékenysége európai hírnévnek örvendett, rohamosan fejlődött a betegellátás és gyógyítás intézményes rendszere, az orvos – működjék bárhol is a társadalomban – megbecsült személlyé vált.

Nem véletlen, hogy a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1878. évi vándorgyűlésén Poór Imre 100 arannyal díjazható pályadíjat ajánlott fel annak, aki megírja „az orvostudomány magyarhonbeli fejlődésének történetét a legrégebbi időktől a mai napig” című munkát. Igaz, a pályadíj odaítélése még váratott magára, hiszen azt csak 1896-ban kapta meg Demkó Kálmán középiskolai tanár A magyar orvosi rend története című könyvének elkészítéséért. Tény viszont, hogy a pályázatok során hiába próbálkozott a korabeli magyar orvostörténészi „gárda” majd mindegyik tagja, összefoglaló munkáik nem nyerték el a bírálók elismerését.

A 20. század elején jelentkező ifjabb orvostörténész nemzedék magántanári előadások során ismerkedik meg az orvostörténelemmel, és főleg egy-egy szakterület fejlődését dolgozza fel. E nemzedék tagjai kísérletet tesznek ugyan egy újabb összefoglaló orvostörté­nelem megírására, de leginkább a speciális magyar vonatkozások, elsősorban az akkori orvosi közelmúlt kérdéseinek feltárására koncentrálnak. Közülük két jelentős egyéniség emelkedik ki: Győry Tibor (1869–1938) Semmelweis-kutató, az orvostörténelem első hazai nyilvános és rendes egyetemi tanára, egyidőben a Népjóléti Minisztérium államtitkára, valamint Magyary-Kossa Gyula (1864–1944), az orvostörténelem tárgyköréből a Magyar Tudományos Akadémia tagja, akinek 1929 és 1940 között megjelent négykötetes Magyar orvosi emlékek című munkája az egyik legfontosabb forrásgyűjteménye a hazai szakirodalomnak.

Győry elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar orvosképzés feldolgozása területén, de az orvostörténelem majdnem minden problémájával foglalkozott. Tanítványaiból kerültek ki a két világháború közötti időszak kiemelkedő tudású orvostörténészei, akik számára az Orvosi Hetilap 1921-től jelentkező orvostörténeti rovata biztosított publikálási lehetőséget. Ez a gyakorlat született újjá, amikor a „Horus” rovat újra elindult, és a kéthetente jelentkező mellékletben rövid témák, életutak kerültek publikálásra. Ugyanakkor majdnem mindegyik orvosi szaklap biztosított helyet orvostörténelmi tárgyú írások közlésére, gazdagodott az ilyen tárgyú könyvek kiadása is.

A második világháborúval a hazai orvostörténelem művelésének igen jelentős korszaka zárult le, amelynek erényei és alapvetései hatással voltak a következő fél évszázad orvostörténeti kutatásaira. A második világháború után már más alapon kezdődött meg az orvostörténelem kutatása, új gyűjteményi rendszerek teremtődtek.

1945 után mind a négy orvosi karon megszüntették az orvostörténelem magántanári rendszerét, az uralkodóvá váló új ideológia mentén szervezett orvosképzésben nem találtak helyet az orvostörténelemnek. Igaz, 1951-nem megalakult az Országos Orvostörténeti Könyvtár, amelyből 1964-ben „kiformálódott” a Semmelweis szülőházában létesített Orvostörténeti Múzeum, majd a kettő egyesítéséből 1968-ban megalakult az intézeti rendszerű, három gyűjteményt (múzeum, könyvtár és levéltár) egyesítő intézmény. Az Orvos­történeti Könyvtárban rendszeresített tudományos előadások lehetőséget nyújtottak arra, hogy a hazai orvostörténelem iránt érdeklődő kutatók ismét egymásra találhassanak. Belőlük formálódott ki előbb az egykori társasági életet szervező szakosztály, majd 1966-ban a Magyar Orvostörténelmi Társaság. Az Orvostörténeti Közlemények a szakterület számára tudományos publikációs lehetőségét biztosított, míg az Orvosi Hetilap „Horus” rovata továbbra is a tudományos ismeretterjesztés fóruma maradt. Ez utóbbit, amelynek jelentős részét az „évfordulós” közlések adták, és amelyet ugyan lehet „lebecsülni”, viszont igen nagy jelentőséggel rendelkezett és rendelkezik a hazai orvosi múlt, a kiemelkedő és jeles személyiségek életútjának, szakmai tevékenységének bemutatása terén. Ez jellemzi a többi orvosi szaklap orvostörténeti mellékleteit is, hiszen a fő feladat az, hogy az adott orvosi szakterület nagyságainak emléket állítsanak, illetve a közölt adatok útján segítséget nyújtsanak ahhoz, hogy egy-egy szakterület fejlődésképe világosabbá válhasson.

Mindent összegezve megállapíthatjuk, hogy a hazai orvostörténetírásnak és orvosi társadalomkutatásnak már régóta nagy adóssága egy olyan lexikon megszerkesztése, amely önálló kötet keretében tűzi ki célul a jeles hazai vagy magyar földön működött orvosok szakmai tevékenységének rögzítését, életútjuk végigkísérését, legfontosabb irodalmi mun­káiknak a felsorolását. Hadd tegyük azonnal hozzá, ilyen természetű munka esetében figyelmünket értelemszerűen ki kell terjeszteni a magyar határokon túl működött honfitársainkra, az egyetemes orvostudományt idegen földön gyarapító magyar orvosokra is.

Orvoséletrajzi lexikon megszerkesztésére – mint azt említettük – volt már kezdeményezés, bár e tervek egyike sem valósult meg, viszont a 20. században napvilágra került életrajzi lexikonokban, általános lexikonok esetében szép számban szerepeltek (szerepel­nek) orvosok. Az általános lexikonok esetében a kiválasztásnál felállított „mérce” azonban mindig más, mint a szakmai lexikonoknál, hiszen azokban egyszerre több szakterület kiválóságainak kell helyet biztosítani. Így azonban a legkiemelkedőbbek mellett gyakran nem „kapnak helyet” olyanok, akik tevékenysége esetleg nagyobb elismertséget kap szakmai körökben, mint általánosan. E gondolat segítette ennek az orvosi életrajzi lexikonnak az előkészítését, amelybe a „bekerülésnek” kissé tágabb kereteket biztosítottunk.

Helyet kaptak azok is, akik szakmai munkákat adtak ki, jelentős szerepet játszottak az orvostársadalomban, az orvosképzésben, nevükhöz felismerések tapadnak stb. De olyanok is, akik a hazai vagy külföldi orvosképzésben, betegellátásban játszottak szerepet, illetve más területen értek el eredményeket (szépirodalom, képzőművészet, sport, közigazgatás, politika stb.)

A kötetben közel kétezer név szerepel, a gyűjtés a középkortól indul, és az ezredfordulóval záródik. Figyelme kiterjed a határokon kívülre is, az előbbi szempontokat figyelembe véve. Általában használja a lexikonok rövidítési rendszerét, a szócikkeknél előbb a tanulmányokat, a szakmai életút állomásait, tudományos és általános vonatkozásokat mutatja be, majd szakmai értékelést ad. Végül az adott személy kiemelkedő munkásságának bibliográfiáját rögzíti, illetve a rá vonatkozó irodalmat nevezi meg. Természetesen az egyes életrajzok eltérnek terjedelmükben, hiszen az adott személy tevékenységének a jelentősége szerint változhatnak a keretek, illetve számszerűségükben az irodalmi hivatkozások.

Ilyen jellegű munka magyar nyelven eddig még nem jelent meg. Ebből fakadnak erényei és hibái is. Legfőbb erényét abban látjuk, hogy úttörő vállalkozásként először próbálja összegyűjteni a hazai orvostudomány és orvoslás minden jelentős személyiségének az életrajzát, széleskörű forrásanyagra támaszkodva, a szakmai eredmények lehetőleg minél részletesebb ismertetésével, adatgazdagon, egységes szerkezetű szócikkekben.

A tudományos publikációk közül elsősorban a könyv alakban megjelent mono­gráfikus munkákat igyekeztünk felvenni, néhány esetben azonban jelentősebbek vélt folyóiratcikkek címeit is beillesztettük a szócikkek anyagába, kerültük azonban az esetismertetéseket.

Ugyanakkor szerepelnek anyagában a rokon területek kiválóságai is, akik sokszor orvosok voltak, de nem kimondottan „emberorvosok”-ként működtek (állatorvosok, orvosi biológusok, gyógyszerkutatók, gyógyszerészek stb.). Megjegyezzük, hogy az egyes életrajzi cikkek megírásánál, különösen ami a korábbi századokat illeti, a szerző jelentős mértékben levéltári forrásokra is támaszkodott.

Ami a hibákat illeti, az vélhetően e kötet „elsőszülött” jellegéből fakad, hiszen mint „kezdeti próbálkozás” egész egyszerűen a „megkezdést” terhelő akadályok okán nem lehet sem véglegesen kiérlelt és kiegyenlített, sem anyagában teljes. Azonban közreadásával egyrészt végre megtörhet a jég, kézbe vehető immár a magyar orvostörténet alapjául szolgáló lexikonszempontú adatbázis. Másrészt ez az „első kiadás” a műfaj természetéből fakadóan lehetővé teszi az újabb javított kiadások sorának megkezdését, a kimaradt életrajzok beiktatását, a szócikkek anyagának a kiegészítését, a bibliográfiák teljessé tételét.

Budapest, 2003. január

Kapronczay Károly