Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

21. fejezet - R

21. fejezet - R

Rábaköz: a Rába, a → Hanság és a → Nagyerdő közé eső, a történeti Sopron megyéhez tartozó, mély fekvésű, vízjárta terület történeti és élő népi tájneve. A honfoglaláskor megszállt magyarlakta táj. Települési kontinuitását a török harcok viszonylag kevéssé zavarták meg. Paraszti gazdálkodásának, fejlődésének a 16. sz.-tól megerősődő, majorsági gazdálkodást folytató uradalmak szabtak kereteket. A nyerstáji állapotok és a vízrendezés utáni természeti viszonyok egyaránt lehetővé tették, hogy a szántóművelés térnyerése mellett az állattenyésztés súlya megmaradjon. Korlátozott, de korán kifejlődött paraszti polgárosulása sajátos táji vonásokat eredményezett, pl. mezővárosi közösségei is fenntartották a 20. sz. derekáig viseletüket, nevezetessé váltak hímzéseik (rábaközi keresztszemes és → höveji hímzés). Nevezetes központi települései: Kapuvár és Csorna . – Irod. Bátky Zsigmond: Rábaközi hímzések (Bp., 1924); Hajós Elemér: A rábaközi népviselet (Soproni Szle, 1941); Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. közl, 1972).

Lakóház tornáca (Kapuvár, Győr-Sopron m., 19. sz. vége)

Filep Antal

rábaközi hímzés: összefoglaló megnevezése a vidék → régi dunántúli hímzések stíluscsoportjába tartozó vászonhímzéseinek. Korai emlékeit – túlnyomóan lepedővégeken – színes szőrfonallal vagy piros pamuttal dolgozták, nagyobbrészt lenvászon alapon. Későbbi emlékeit, a nagyszámú 19. sz.-i párnavéghímzést kendervászonra varrták, szintén piros pamuttal, kivételes esetekben szőrrel. A lepedőszélek fő motívuma az öt-, hétágú rozettás-tulipános-gránátalmás, rendesen virágtartóból eredő virágtő. Gyakori motívum a kétfejű sas, mely majd a magyar nyelvterület másik, keleti peremén újból szép számmal jelentkezik a hímzéseken. Ezek a szabadrajzú virágtöves, kétfejű sasos stb. lepedővégek általában szakaszos elrendezésűek, nemegyszer alsó és felső perem keretezi őket. Többségükben szabadrajz után varrták őket, lapos-, hamis lapos- és száröltéssel. – Akad a szabadrajzú virágtöves mintáknak szálszámolás után készült párja is, piros pamutfonallal varrva. Az ezeknél újabb keletű párnavéghímzések kendervászon alapon készültek, szálszámolás után, szálánvarrott, keresztöltéses és gépöltéses technikával. Ezeken a darabokon is a párnahéjaknak egyik keskeny végét varrták ki, egyes esetekben azonban, ezen felül, a párnaszár egyik szélére is került hímzés, arra, amelyik a mennyezetes ágyon felvetve kívülre esett. Ezeken a hímzett párnavégeken a középhím igénytelen keskeny sáv, rendszerint mértani díszítménnyel, a főminta ennek két oldalán, a peremeken található. Motívumkincsük igen változatos: alapjuk ezeknek is a virágtő, esetleg már a virágaira szétesve, de elmértaniasítva. Ezekből a mértanias vagy már mértani motívumokból szinte megszámlálhatatlan változatot készítettek. Ezeken a minta szerkezete sok esetben egymás mellé, szakaszosan elhelyezett virágtő vagy egyes virág, amely fölött – egyedül ezen a vidéken – össze nem fűzött, eltérő jellegű mintasorok is lehetnek; tehát a gránátalmasor fölé rozettasor kerülhet. Ezekről a párnavéghímzésekről Bátky Zsigmond azt írta, hogy a múlt század harmincas évei óta nem készültek már. A szabadrajzú lepedők még korábban készülhettek, azok helyét szőttes lepedők foglalták el a szálánvarrott párnák mellett. – Irod. Bátky Zsigmond: Rábaközi hímzések (Bp., 1924); Ferenc Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Jámbor Kálmánné: Rábaközi hímzések (Bp., 1978).

Párnavég, makkos-virágos rozettákkal hímezve (Csorna, Győr-Sopron m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég, szíves-makkos rozettával, szálánvarrott és Holbein-öltéssel (Rábaköz, Győr-Sopron m., 19. sz. első fele) Bp., Néprajzi Múzeum

Párnavég részlete, gránátalmák sorával (Veszprém m., 18–19. sz. fordulója) Bp. Néprajzi Múzeum

Halottas lepedővég részlete, ismétlődő virágtöves-pávás motívummal, fekete gyapjú fonállal kivarrva (Nemeskér, Győr-Sopron m., 18. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnahéj részlete pávás mintával, szálánvarrott hímzéssel (Rábaköz, Győr-Sopron m., 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

rábaközi viselet: → kapuvári viselet

rabének, rabnóta: lírai-epikus helyzetdal, szabadságától megfosztott személy fogságáról, szenvedéseiről szóló panaszos ének. Műfajilag is eltér a politikai → börtöndaltól és a háborús → hadifogolyénektől. A rabének az utóbbi évszázadok irodalmi és népköltészeti műfaja, esetenként átmeneti típus is akad (18. sz.: – Tavasz, tavasz, gyenge tavasz…). Korábbi rétege régies vonásokat őrzött meg (pl. – Hallottad-e hírét?… kezdőformula) és műfaji rokonságban van egyes klasszikus balladá kkal (A fogoly katona, Szilágyi és Hajmási), valamint → bujdosóénekekkel és → történeti énekekkel is. Erdélyi és moldvai rabénekek megőrizték az idegen (tatár, török, német) fogság emlékét (– Madarka, madarka, Ne zavard a vizet! – Véremmel írattam E kis cédulácskám; – Vidd el, madár, vidd el, levelemet vidd el!…), egyébként a legtöbb a hatóságokkal történt összeütközésről (betyárság, szökés a katonaságtól, bűntett) szól, ezeket viszont nem mindig lehet elválasztani a → betyárdaloktól és a → betyárballadáktól (– Pej lovam viszik Gyulára, Magamat vason utána. – Ne hajts, kutya, olyan nagyon, Úgy túl soká leszek vason!). A rabénekek esetleg átveszik a betyárballadák néhány helyét, de még kevesebb bennük a cselekményesség és jóval több a líraiság; pl. a természeti kezdőkép (– Nem arrul hajnallik, amerrül hajnallott; – Orosházárú fúj a szél), a madárral küldött üzenet (– Készülj, édes fecském, Vidd el levelecském!…); ritkábban a kedves otthonának megszépítése (– Ónos az ablaka, Üveg az ajtaja; Az ablak alatt van Egy édes almafa…), általában az érzelmi reflexió a jellemzője. A rabénekek majdnem mind első személyben szólnak, ez a dalok keletkezésére is utal; a legtöbb és legszebb darabot a D-Alföldön gyűjtötte Kálmány Lajos, ahol Ráday Gedeon (1829–1901) vésztörvényszéke is működött (1868–1871). E látszólag személyes jellegű rabénekek néhány típusra korlátozódnak, mint a → keservesek is, tele vándorversszakkal, költői közhellyel és → formulával. A lírai „hős”-ről úgyszólván semmit nem tudunk meg, elítéltetésének okára pl. csak nagynéha történik utalás (– Ülöm a tömlöcöt hat szilaj tinóért , Zörgetem a vasat nyerges paripákért… ), hasonlóan kerülik az elfogatás, ítélet stb. részletezését, legfeljebb a tárgyalásról szól mindig ugyanaz a formula (– Látom az urakat: Huszonnégyen vannak, Mind a huszonnégyen Rólam törvényt szabnak…). Annál részletezőbb, költőibb a sokféle panasz: a börtön ridegsége (– Az én égő gyertyám: kígyók, békák szeme; Takaródzó párnám: tömlöcöm teteje; – Bóthajtásos az én szobám, Még a hódvilág se süt rám…), a kegyetlen bánásmód (– Nehéz vasban vagyon a kezem, a lábam; – Úgy néznek ránk, mint hóhér láncon tartott ebre…), a silány rabkoszt (– Más jóllakott, én koplaltam; – Megsárgított a vármegye kenyere…) stb. E panaszok formuláinak jó részével a → katonadalokban is találkozunk. Jellemző tartalmi-szerkezeti elem még az üzenet (– Ha kérdi, hogy vagyok? Mondd meg, hogy rab vagyok!…), a szabadulás reménye (– Fölszállott a páva vármegyeházára; – Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok…), valamint a kettős magatartás: ígéret a javulásra (– Megjobbítom életemet…) vagy a bosszúra (– Ha kiszabadulok nyárba, Tudom, sok ember megbánja!…). Női rabénekkel csak újabban találkozunk; ezek még közelebbi típusrokonai egymásnak, mint a többiek. – A régies rabénekek között még van strófátlan és bokorrímes is, egyébként általános a 4 sorból álló, páros rímű versszak, a sorok rendszerint 8 szótagosak. A rabénekek 4–5–6–7 versszakosak, tehát hosszabbak a lírai dalok átlagánál. – Irod. Ecsedi István–Bodnár Lajos: Hortobágyi pásztor- és betyár-nóták (Debrecen, 1927); Kálmány Lajos: Alföldi népballadák (K. L. hagyatéka II., sajtó alá rendezte Ortutay Gyula, Bp., 1954); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).

Katona Imre

rablómese: a → novellamesék egy csoportja (AaTh 950–969). Ezen a szűk helyen a nemzetközi népmesekatalógus 47 mesetípust és -altípust tart nyilván. A magyar népmesekincsben mindössze 7, legfeljebb 8 rablómesénk van, s ezek közül egy sincs olyan, amelynek nagyszámú nemzetközi változata ne lenne. A magyar rablómesék nem alkotnak tematikus egységet. Az alapszituáció (egyetlen ravasz ember vagy fiatal lány bátorságával és jó ötlettel ártalmatlanná tesz 12 [40] rablót, akik közül csak a kapitánynak vannak emberi vonásai, a legények sematikus figurák) csak a típusok egy részére jellemző: A → rablóvőlegény: AaTh 955 és a → molnár leánya: AaTh 956B típusokon kívül legfeljebb „A király és a katona” (AaTh 952) sorolható ide, amely nálunk → Mátyás-meseként is ismert: A kisemmizett, néhány krajcár zsolddal elbocsátott obsitos egy álruhás fiatalemberrel, a királlyal találkozik, s vele együtt rablók hatalmába kerül. Úgy szabadítja meg magát és útitársát, hogy italukba csípős paprikát szór, sorbaállítja és szembeönti őket. Bátor tettéért jutalomképpen illő elégtételben részesül. E csoporton kívül kapott helyet a „ Szezám, nyílj ki! ” (Ali baba és a negyven rabló): AaTh 676 típus. Csupán a mese más típusösszetételekben is előforduló második része, a „Rablók az olajoshordóban” (AaTh 954) került ide. Ez a motívum nálunk az ismert Ezeregyéjszaka-mese mellett kapcsolódik még „A molnár leánya” típushoz is. Az → affinitás oka itt nyilvánvalóan a hősnő jellemének azonossága. A → Rampsinitus: AaTh 950 és „A kis gyertya”: AaTh 951A típusok a leleményes tolvajról szólnak, s a → mestertolvajt: AaTh 1525 és számos altípusát asszociálják. A „Rampsinitus” típus eredetét tekintve ókori, feltehetően egyiptomi, több mitológiai és történeti személyhez is kapcsolt → történeti monda. „A kis gyertya” típus – amely nálunk Mátyás-meseként is előfordul – a Rampsinitus-mese ellentett párja a becsületes, királyhű tolvajról, a király egyik katonájáról, aki csak annyit lop, amennyire szüksége van, mert a kincstárt úgyis elegen fosztogatják. A benne előforduló mágikus tárgy, a kis gyertya révén (ha gazdája meggyújtja, rajta kívül mindenki elalszik) a → tűzszerszám (AaTh 562) típussal hozható kapcsolatba. A másik mágikus tárgy a katona birtokában a → vasfű, ill. a neveletlen gyerek kisujja, amely minden zárat kinyit, már valószínűleg az élő néphitből került a mesébe. A harmadik idetartozó – nálunk valószínűleg könyv eredetű – mesecsoport ( „A nap mindent kiderít” AaTh 960, ill. az Ibikus darvai AaTh 960A típusok) azt a felfogást igazolják, hogy a bűntény nem marad titokban. A gyilkosságot a nap, a hold vagy a madarak napfényre hozzák. A három típuscsoport, s azon belül is az egyes típusok együvé tartozását az a tekintélyes, folklórkutatókból álló bizottság állapította meg, amely a 20. sz. elején az Aarne-féle nemzetközi népmesekatalógust létrehozta. Ma már az egyes típusokról sokkal többet tudunk ugyan, de még ma sem tudjuk őket teljes határozottsággal egy-egy meghatározott történelmi korszakhoz, társadalmi formációhoz kötni. Mindaddig, amíg ezzel adósok vagyunk, a megszületésekor is ideiglenesnek érzett típuscsoportosítást elfogadjuk és fenntartjuk. – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).

Kovács Ágnes

rablótörténet: véres bűnügynek helyi hagyományként továbbélő epikus emléke. A rablótörténetek élesen elválnak a → betyármondáktól, minthogy a rablótörténet szereplőinek cselekedeteit népünk gaztetteknek minősíti, szenvedő hőseinek sorsát megrendüléssel, részvéttel kíséri. Számos indítékot kap a → rablómese motívumaitól. A műfaj az egykori históriás énekek késő változataként a vásári → históriások által megénekelt, előadott, sőt ki is nyomtatott → históriák prózai változatának tekinthető. Terjesztésében ponyvanyomtatványok, népszerű, sokszor képes újságok, főként az egykori Kis Újság részletező közleményei is jelentős szerepet kaptak. A rablótörténet hagyományozódása azonban ritkán haladja meg a fél évszázadnál hosszabb időt. – Irod. Takács Lajos: Históriások, históriák (Bp., 1958).

Sándor István

rablóvőlegény: → novellamese, → rablótörténet. Cselekménye: egy leányt (királykisasszonyt) fényes öltözetű úrfi kér feleségül. Többször hívja, hogy látogassa meg őt erdei kastélyában. A leány az úrfi (vőlegénye) tudta nélkül odamegy. Gazdagon berendezett palotát talál, a lépcsőfordulóban kismadár figyelmezteti a közelgő veszélyre. Egy távoli szobában szép női ruhákat, a következőben női holttesteket lát, az utolsóban egy tőkét bárddal. (Vö. „Kékszakáll”: AaTh 311–312). Elrejtőzik, kisvártatva megérkezik az úrfi 11 társával: a rablóvezér és legényei. Egy leánypajtását hurcolják magukkal. Megfosztják ékszereitől, ruháitól, majd levágják a fejét. Egyik gyűrűjét nem tudják lehúzni, ujjával együtt levágják. A gyűrűs ujj a leány rejtekhelye közelébe gurul. Nem találják. Távozásuk után a leány a gyűrűs ujjal megszökik. Másnap udvarlója szemrehányást tesz, hogy még mindig nem látogatta meg. A leány mint álmát beszéli el a tapasztaltakat. Vőlegénye rájön, hogy ott járt a rablókastélyban. A rablóvezér menekülni próbál, de a házat körülvevő katonaság elfogja (AaTh 955). Gyakran beékelődik a mesébe még egy epizód: a leányt észreveszik a rablók, s üldözőbe veszik. a) Az erdőben egy fára mászik. A lombok közé lőnek, el is találják, de ugyanakkor egy madárka is leesik, erre azt hiszik, hogy annak a vérét látták. b) Nyersbőrárus vagy teknőárus kocsiján, annak áruja alá rejtőzve menekül meg (AaTh 956B; részlet). A két mesét a téma hasonlósága és gyakori keveredése miatt, és mert az Aarne-féle nemzetközi népmesekatalógusból a 956B típus még hiányzott, Honti János és Berze Nagy János egyazon típusnak tartotta. A feljegyzett változatok jelentékeny gyarapodása és az AaTh 956B típusnak a Thompson által való világos körülhatárolása, s a katalógus 1928-as kiadásába való beiktatása következtében a két típus a magyar népmeseanyagban is jól meghatározhatóvá és elkülöníthetővé vált (→ molnár leánya, a). A rablóvőlegény típusnak tiszta és kevert formában 15 magyar változatát ismerjük. Ezek között két igen szép → történeti monda jellegű szöveget jegyzett fel Dobay Sándor és Ortutay Gyula az 1920-as–30-as években a Győr megyei Fenyőfalun, ill. a Szabolcs megyei Balsán. A romantikus, könyvízű mesének írott, nyomtatott előképével nem találkoztunk. Egész Európában ismert, Európán kívül eljutott É-Amerika franciául és angolul beszélő lakóihoz is. – Irod. Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Krzyzanowski, J.: Polska bajka ludowa (I., Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1962); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4., Bp., 1968); Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi (III., UMNGy, XIII–XV., Bp., 1968).

Kovács Ágnes

rabmunka: börtönben készült aprólékos munka, többnyire → fafaragás. Régen, amikor a rabokat nem foglalkoztatták rendszeresen, a börtönökben a rabság rettentő unalmát sokan aprólékos pepecselő munkákkal kergették el, kenyérbélből parányi szobrokat, szilvamagba vésett domború arcképeket, egy darab fából faragott óraláncokat, → türelemüvegeket, lószőrfonatokat s egyéb kínos aprólékosságú rabmunkát készítettek. Erre utalva használatos a Tiszántúlon a rabmunka kifejezés a különlegesen finom, aprólékos munka megnevezésére, függetlenül attól, hogy készítője „időt tőtött” vagy nem. A börtönöknek szerepe lehetett a fafaragás egyes technikáinak és motívumainak elterjesztésében (pl. Ny-Dunántúlon a borotvatokokra, álló tükrökre karcolt „vadász temetése” ábrázolások), nem egy tárgyon felirat tanúsítja, hogy börtönben készült. A rabokhoz hasonlóan a hadifoglyok is készítettek sok türelmet igénylő munkát, fafaragást, részben hadifogoly idejük emlékéül. A hadifogolytáboroknak az I. világháború idején a börtönökhöz hasonlítható szerepe volt, a jobbára már polgárias díszítmények és fából faragott tárgyféleségek (képkeretek, szelencék, sétabotok, egy darab fából kifaragott láncok, sok darabból összerakott keresztek stb.) elterjesztésében. – Irod. Viski Károly: A magyarság néprajza (II., Bp., 1941–43).

Fűszertartó. Oldalán felirat: „Török János tsináto rabságábo’ 1840” (Újkér, Győr-Sopron m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Hofer Tamás

rabnóta: → rabének

ráböjtölés: → böjt fogadásának (fogadott böjt) egy különleges formája, a → rontás egy fajtája. A ráböjtölés során a böjtöt fogadó személy a szokásos böjti napokon kívül a hétnek még egy napját (rendszerint a szombatot) megtartotta böjtnek, hogy ezáltal halálos betegségbe döntse azt a személyt, akire a böjtöt fogadta. Böjtöt fogadott például a megesett leány a legényre, ha az nem vette el; a feleség a hűtlen férjére; anyós a menyére. A ráböjtölés a vétkesnek tartott személy haláláig tartott. Ha azonban igazságtalanul fogadtak böjtöt valakire, akkor az betegedett meg, aki böjtölt, „visszaszállt rá az átok”. – A ráböjtölés különböző formái széles körben ismertek a világ legkülönfélébb népeinél, s ezek a párhuzamok azt mutatják, hogy a szokás eredete a magyarságnál is a kereszténység előtti időben gyökerezik.

Hoppál Mihály

rabszabadító: → találós mese. A rabot szabadon engedik, ha ő vagy hozzátartozója olyan → találós kérdést tud feltenni, amelyet fogvatartói nem tudnak megfejteni (AaTh 927). A rejtvények: a) „Fán (kövön) állok, fán (kövön) átallátok, egy holtban hét elevent látok.” Megfejtése: halálraítélt az akasztófa előtt állva felnéz, s a gerenda (malomkő) lyukán keresztül egy akasztott ember koponyájában madárfészket, s abban hét verébfiat lát (vö. Thompson, Motif-Index H793); b) „Kinek voltam lánya, annak vagyok anyja, Sirat engem az én fiam, édesanyám ura.” Ennek megfejtése: kőfal közé zárt apát leánya az emlőjéből táplál. Anyja férje ezáltal fiává lett (Thompson, Motif-Index H806, R81); MNK, 927c*: „Ág ül ágon, ág iszik ágból, ág eszik ágat, ág ád ágnak világosságot.” Megfejtése: Egy ember fiát megölte, csontjából és bőréből széket, koponyájából kupát, zsírjából mécsest készített vagy húsát megette (vö. Thompson, Motif-Index H805); MNK 927d*: „Én vagyok az, akit nem szültek, ülök azon, akit nem ellettek, fogom az anyja bőrét és keresem azt, akit nem ismerek.” Értelme: Az anya nem tudta megszülni gyermekét, ezért felvágták a hasát, úgy vették el tőle, a kanca nem tudott megcsikózni, attól is hasa felvágásával vették el a csikót. Bőréből lószerszámot készítettek. Az apát a gyermek megszületésekor bebörtönözték. A fiú, akit tehéntejen felneveltek, útnak indul a csikón, amelyet más ló szoptatott, hogy kiszabadítsa apját, akit sohasem látott (Thompson, Motif-Index H792); MNK 927e*: „Öttem főttet, nem világralöttet, főd alatt, fa tetejibe. Apám, anyám zsebömbe, mögyök lelköt váltani.” Megfejtése: a fiú, hogy rab szüleit találóskérdésével kiválthassa, különleges körülményeket teremt: hasas tehénből kivágja a borjút, húsát megfőzi, zsebébe aranyakat, kalapjába földet tesz, felmászik egy ágra, s úgy eszi meg; MNK 927f*: „Tizenkettő, mér hat a? Egész a nyúl, mér fél a? Alul lyukas, fölül pecsét (Felül pecsét, alul lyuk), Mért van a? (Mért van úgy?)” Megfejtés: Rabnak, katonának ennivalót küldenek: 12 pogácsát, egy sült nyulat és egy lepecsételt kulacs bort. A küldönc vagy a foglár 6 pogácsát és egy fél nyulat megeszik, a kulacsot kifúrja, és a bort megissza. A rab (katona) a tapasztaltakból találós kérdést szerkeszt. A bírák (föllebbvalók) nem tudják megfejteni, szabadon engedik; MNK 927g*: „Úton mén Daru, lábán van saru, abban van tizenkét falu.” Daru nevű embert bocskorában 12 falu árával elfognak a betyárok. Azt mondják, ha olyan mesét mond, amit nem tudnak megfejteni, szabadon engedik. A fenti rabszabadítót nem tudták megfejteni, s el is engedték. A mese 7 redakciója 30 (2, 9, 4, 5, 5, 3, 2) változattal ismert az egész magyar nyelvterületen. A feltehetően irodalmi forrásból származó mese változatait szomszédaink nem ismerik, Spanyolo.-ban, Hollandiában, Angliában, Németo.-ban, É-Európában és a balti államokban viszont népszerű s jól ismert Angol- és Spanyol-Amerikában is. – Irod. Kálmány Lajos: Szeged népe (I–II., Szeged, 1881–1882); Kálmány Lajos: Hagyományok (II., Szeged, 1914); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Baughman, E. W.: Type and Motif Index of the Folktales of England and North America (Bloomington, 1966).

Kovács Ágnes

rabvágás: farsangi és lakodalmi alakoskodó (→ alakoskodás) → dramatikus játék főleg a keleti palócok körében. Húshagyókedden két férfit rabnak öltöztetnek: rossz ruhát húznak rájuk, derekukra láncot kötnek s így vezetik őket végig a falun. A falu főterén szalmára térdepeltetik, fejükre cserépfazekat húznak. Két férfi a hóhér szerepét alakítja. Kezükben egy-egy tiloló csapóját tartják. Egy ember a bíró szerepében a két „bűnös” bűncselekményeit olvassa fel: mindazokat a lopásokat, eseteket, amelyek a faluban az előző évben történtek a két rabnak tulajdonítja, s ezért halálra ítéli őket. A két hévér (hóhér) a tiloló ütőjével mint karddal, szétüti a rabok fejére helyezett cserépfazekat. Ezzel a rabokat „kivégezték”. Azok azonban „életre kelnek”, a kocsmába futnak, ahol azután a legények és házas emberek együtt mulatnak. A nógrádi palóc férfiak a lakodalom harmadik napján egy „elítéltet” választanak maguk közül. Becsavarják szalmakötéllel. Kezét, derekát kerékkötőlánccal kötik meg, fejére sisak formájú zsúpcsomót tesznek s úgy viszik a kivégzésre. Hóhér és vasvillás őr fogja közre. Kíséri a felesége, férfiak gereblyékkel, kaszákkal, favillákkal, valamint cigánybanda, leányok, legények és gyerekek. A falu központjában az elítélt fejére hamuval teli fazekat tesznek, letérdepeltetik és a hóhér lefejezi, azaz leüti a tiloló nyelével a fejéről a hamuval teli fazekat. A „halottat” saroglyára teszik, a kocsmába viszik, és halotti torát megülik. A rabvágás a → népi színjátszásnak Európában széles körben ismeretes, bírói ítélkezést utánzó hagyománykörébe tartozik. A palóc rabvágás a szlovák néphagyomány hasonló szokásaival mutat rokonságot, kapcsolatot. – Irod. Ujváry Zoltán: Egy farsangi játék funkciójának kérdéséhez (Ethn., 1957).

Ujváry Zoltán

rác dobóháló, rác pendelháló, rokolyaháló: szabályosan kör alakú, körben ólom súlyozású → vetőhalászati eszköz. A → karikás dobóhálóval azonos módon használják, formailag viszont különbözik tőle. Középpontjában nincs karika, összehúzó inai sincsenek; a vezérkötel et a háló csúcsához erősítik. A körbefutó ólmos ín rövid zsinegekkel (rákláb, spékli) több helyütt fel van kötve a hálóhoz, ezáltal a hálón belül körben zacskó képződik, amiben a felhúzáskor a hal fogva marad. A rác dobóhálót Herman Ottó elszigetelt etnográfiai jelenségként Erdélyből (Olt vidéke) közölte (rokolyaháló) és „keleti típus”-nak tekintette. Ezt a véleményt – ha részletkérdésekben vitatkozott is Hermannal – Jankó János is megerősítette, ezt a típust tekintvén a Fekete-tenger mellékén a görögöktől megismert eszközünknek, a karikás dobóhálót pedig nyugaton kialakult eszköztípusnak, nálunk német eredetűnek. Az újabb kutatások a rác dobóhálónak a reliktum-területnek tekinthető peremvidéken megőrződött „ősi” voltát megkérdőjelezik. A rác dobóhálót mind a Duna, mind a Tisza vízvidékén (a karikás dobóháló mellett) napjainkig széles körben használják. Sajátos funkciómegoszlás, kistáji elhatárolódás figyelhető meg a két eszköztípus elterjedésében; a rác dobóháló sóderes, sima altalajú mederben, a karikás dobóháló egyenetlenebb altalajon alkalmasabb. – A rác dobóháló „rác” jelzője – melyre következetesen hivatkoznak a halászok, ha a két típust meg akarják különböztetni – újabbkori déli szláv átvételről tanúskodhat. A Balkánon – csakúgy, mint Ny-Európában – mindkét típust ismerik ugyan, mégsem zárható ki a délről kiinduló, újkori terjedés (esetleg ismételt átvétel) lehetősége. Erdélyben szintén ismert mindkét típus: a rác dobóhálót a hegyvidéki folyószakaszokon, a karikás dobóhálót a síkvidéki tavakon használják; a magyar halászathoz hasonló funkciómegoszlás figyelhető tehát meg. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Èurèiæ, V.: Die volkstümliche Fischerei in Bosnien und der Herzegowina (Wissenschaftliche Mitteilungen aus Bosnien und der Herzegowina, Wien, 1912); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

rácháló: → sleppzsák

racka: → juh

rác vejsze: két szárnylészás → vejsze-típus, melynél a V alakban elhelyezett lészák egy irányból terelik a halakat a vese alakú kürtő be. Rendszerint több rác vejszét kapcsolnak egybe: a vizet teljes szélességében zegzugosan felállított fallal rekesztik el, s a csúcsokba egy-egy kürtőt állítanak; két szomszédos kürtő lészája tehát azonos. Az ilyen felállításnál a kürtők bejárata ellentett állású, így a vejszesor mindkét irányból érkező halak fogására alkalmas. A rác vejsze típusjelölést Herman Ottó alkalmazta; Mo. szerb és román lakta területeit mondotta elterjedési területének. A rác vejsze altípusa a Herman által önálló típusnak jellemzett beregi vejsze , amelynek két szárnylészája nem V alakban, hanem a kürtő szimmetriatengelyére merőlegesen, egyenes irányban helyezkedik el. Ha a kürtőket megsokszorozzák, nem a lészát törik meg zegzugosan, hanem a kürtő bejáratát fordítják más irányba. Mind a rác vejszéről, mind a beregi vejszének nevezett altípusról kevés újabb adattal rendelkezünk. Csak további kutatások dönthetik el, hogy a rác vejsze a szlávokhoz kapcsolható-e, mint azt Herman Ottó gyűjtési tapasztalatok alapján hangoztatta. Az ugor kori „eredet” – melyet Jankó János valószínűsített – nem lehet helytálló, hiszen ilyen egyszerű vejszeformák mindenütt, ahol a vejszés halászat ismert, előfordulnak. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Szabó Kálmán: A kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937).

Szilágyi Miklós

Radákovics József: → Vas Gereben

Ráduly János (Korond, 1937–): néprajzkutató, tanár. Tanári oklevelet a kolozsvári Babeº-Bolyai Tudományegy.-en szerzett 1966-ban. 1962-től Kibéden (v. Maros-Torda m.) tanít. Kutatási területe a népköltészet, különös tekintettel a népmesékre és balladákra. Cikkei és tanulmányai romániai lapokban és folyóiratokban, ill. az Ethnographiában jelennek meg. – F. m. Nagyapó mesefája (Bukarest, 1973); Kibédi népballadák (Bukarest, 1975); Elindultam hosszú útra. A kibédi Majlát Józsefné, Ötvös Sára népballadái (gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta R. J., Bukarest, 1979).

ráf: → sín

ráfosháló: → takaróháló

ragadványnév: → névadás

ráhúzás, kontrafaktum: új szöveg alkalmazása valamely szöveges dallamra, a népzenében főleg az alkalomhoz nem kötött dallamok terén közismert jelenség, hogy a kedvelt dallamtípust többféle szöveggel éneklik; a népi „dalkompozíció” általában új szöveg szerkesztését jelenti (ilyen értelemben valóban beszélhetünk egyéni alkotásról). A ráhúzás zenetörténetileg főként a világi dallamok vallásos szöveggel való előadását vagy ennek fordítottját jelenti. A 16–17. sz.-i „ad notam”-jelzések irodalmunkban is fontos adatokat szolgáltattak. A népzenei eljárásban és az írásos forrásokban egyaránt változhat a ráhúzás alkalmával a sorok szótagszáma, akár egyes hangok aprózása, akár összevonása által.

Rajeczky Benjamin

raj: → rokonság

Rajczy Mihály (Mezőcsát, 1817–? 1869): fazekasmester. Mezőcsáton és az egész alföldi kerámiában az egyik legerőteljesebb alkotó egyéniség. Hasáb alakú pálinkás → butellákon, → miskakancsókon, tálakon, új, egyéni stílust bontakoztatott ki, amely a helyi fazekasok későbbi generációt is erősen befolyásolta és voltaképp megadta a → mezőcsáti kerámia stílusjellegét. Különösen emlékezetesek tálakra, butellákra írt, karcolt, csőrükben virágot tartó, kitárt szárnnyal visszaforduló madáralakjai. – Irod. Domanovszky György: Mezőcsáti kerámia (Bp., 1953).

Butella, karcolt és írókázott díszítéssel. Rajczy Mihály műve (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1843) Bp. Néprajzi Múzeum

Rajczy Mihály Tál hátranéző madárral. Rajczy Mihály műve (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1843) Bp. Néprajzi Múzeum

Hofer Tamás

Rajeczky Benjamin (Eger, 1901–): népzenekutató, zenetörténész, Erkel Ferenc-díjas (1978). Tanulmányait az innsbrucki egy.-en végezte (1926). Ciszterci rendi gimnáziumi (1926–), majd főiskolai tanár Bp.-en (1945–). Muzeológus, tudományos kutató a bp.-i Néprajzi Múz.-nál (1950–), az MTA Népzenei Kutatócsoportjának tudományos osztályvezetője (1960–70) nyugalomba vonulásáig. Szűkebb kutatási szakterülete a magyar népzene és zenetörténet. Számos cikke, tanulmánya jelent meg a zenetudományi szakfolyóiratokban. – F. m. Kis zenetörténet (Bp., 1948); Melodiarium Hungariae Medii Aevi (Bp., 1956); A csángó népzene (Domokos Pál Péterrel, I–II., Bp., 1956, 1961); Rajeczky Benjamin Írásai (műjegyzékkel, válogatta és szerk. Ferenczi Ilona, Bp., 1976); XVI–XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben (társszerzőkkel, I–II., Bp., 1979).

rajthúzli, gombos nadrág (Kecskemét): hosszú, szűk szárú, oldalt lapos rézgombos, a szár alján esetleg bőrrel borított kék posztónadrág. Oldalát a gombolás mentén piros alátét, esetleg zsinórozás szegte. – A francia napóleoni háborúk idején a katonaság közvetítésével jutott Mo.-ra, és itt a pandúrok és csendbiztosok egyenruhájaként a 19. sz. derekáig szerepelt. – Előbb az alföldi mezővárosi mesterek és gazdák, majd járandóságként cselédek, béresek ruhatárában is megjelent. A múlt század végén elszigetelten a D-dunántúli pásztoröltözet darabjaként is ismert volt, szűrposztóból, ill. bőrből készített változatban is. (→ még: nadrág)

Juhászgazda rajthuzliban (Nagyiván, Szolnok m., 1890-es évek)

Flórián Mária

Rákóczi Ferenc: → kuruc mondák

Rákóczi-induló, Rákóczi-mars: a kuruc szabadságharc (1704–1711) vezérének, II. Rákóczi Ferencnek nevéhez fűződő 18–19. sz.-i közismert és közkedvelt nemzeti induló. Két fő típusa közül a korábbit → Rákóczi-nóta néven is emlegették. E népszerű Rákóczi-induló eredete nem teljesen tisztázott; annyi bizonyos, hogy korábbi változatának szerzője nem Ruzitska Ignác. 1809–20 között Bihari János már játszotta. Berlioz 1846-ban dolgozta fel. E feldolgozás szövegei viszont a múlt század végéről valók. Így a Rákóczi-induló egy évszázados költészeti-zenei hagyomány fejlődésének végső foglalata: megtalálhatók benne a kuruc tábori zene bizonyos motívumai, a verbunkos zene egyes fordulatai és a → kuruc énekek néhány helye is. A nép körében a korábbi és a Berlioz-féle változat egyaránt ismert volt. Az 1840-es években Szegeden, amikor ezt játszotta a cigány, a vendégek felálltak, hogy „mennek Bécs alá”; a gyors résznél a fiatalok némán koccintottak és kezet fogtak egymással. Itt később paraszt-zenekarok játszották a Berlioz-féle változatot, pl. amikor a násznép elindult a menyasszonyért. Többhelyt is a mulatságokat a Rákóczi-indulóval fejezték be. Az Arad megyei Magyarpécskán Rákóczi árjá ja (valószínűleg a Rákóczi-induló) hangjai mellett ülték meg a → halott lakodalmát: a temetés befejezése után először a temetőkapuban, majd a „lakodalmas” (halottas) háznál táncoltak rá. (→ még: Rákóczi kesergője) – Irod. Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952); Bálint Sándor: Régi szegedvidéki néphagyományok Rákóczi halhatatlanságáról és a Rákóczi-nótáról (Ethn., 1953); Magyar költészet Bocskaitól Rákócziig (sajtó alá rendezte: Esze Tamás–Kiss József–Klaniczay Tibor, Bp., 1953); Dávid Gyula–Tordai Zádor: A kuruckor költészete (I–II., Bukarest, 1957).

Katona Imre

Rákóczi kesergője: a kuruc szabadságharc (1704–1711) vezére, II. Rákóczi Ferenc és híveinek panaszos hangú, párbeszédes búcsúéneke. (A kesergő a hallgató nótához hasonló szerkezetű, hangszeres zenemű a 18. sz. elejéről, szövegét tekintve pedig panaszos hangú → történeti ének, főként Rákóczi korából; népi megfelelője a magánélettel kapcsolatos → keserves.) Rákóczi kesergője a vele rokon → Rákóczi-nótával együtt valószínűleg közvetlenül a kuruc szabadságharc után keletkezett, e kettő keveredett egymással, maga a Rákóczi kesergője több változatban maradt fenn a szájhagyományban. A legépebb változatot Nagyszalontán és Nagyecseden jegyezték le: az egyik szöveget Arany János rögzítette és küldte közlésre Thaly Kálmánnak, a másikhoz Kodály Zoltán gyűjtötte a dallamot. Néhány töredéket nem számítva, a teljesebb változatok kevéssé térnek el egymástól: a versszakok sorrendje nem azonos ugyan, de az első általában megmarad (– Hallgassátok meg, magyarok, amit beszélek!…), hasonlóképpen a hívek tanácsa, Rákóczi búcsúja és a németek dúlásai miatti panasz; ugyanakkor több változatból hiányzik az árulók megfenyegetése (– Megfizeti még az árát az árulásnak!…) s még egy vagy két záróversszak. (→ még: kuruc énekek, → Rákóczi-induló)

Katona Imre

Rákóczi kis úrfi ballada: → eladott lány

Rákóczi-mars: → Rákóczi-induló

Rákóczi-nóta: a kuruc szabadságharc (1704–1711) bukását, a magyarság sorsát sirató, a német elnyomás ellen tiltakozó, a vezérekhez, főként II. Rákóczi Ferenchez forduló panaszos ének. Valószínűleg a 18. sz. 30-as éveiben keletkezett. (Rákóczi kedves udvari hegedűsének, Barna Mihálynak szerzősége nem bizonyítható.) Egy tőről sarjadt → Rákóczi kesergőjével, néhány szakaszuk közös is lehet. A 18. sz. legnépszerűbb → történeti éneke volt, szinte első nemzeti himnuszunk, népszerűsége csak a → Rákóczi-induló 19. sz.-i elterjedésével csökkent. A kései kuruc költészet egyik legszebb darabja, mondanivalója sokáig időszerű maradt és e kuruc hagyomány a Habsburg-ellenes küzdelmeket szolgálta főként az 1790-es és az 1840-es években. Többek között ismerte Csokonai és Kazinczy, megihlette Kölcseyt és Petőfit is. Eddig 20 változatát jegyezték le, melyek eléggé eltérnek egymástól; a Rákóczi-nóta vegyülékenységére jellemző, hogy Thaly Kálmán 1862-ben a 48-as Tüzéri temetés sel kontaminálódott változatát is lejegyezte egy → énekes koldustól. A Rákóczi-nóta kétféle kezdősorral ismert (– Jaj, régi szép magyar nép; – Hej, Rákóczi, Bercsényi…), ezek is többféle változatban éltek; maradandóbbnak bizonyult néhány panaszos versszak (– Rajtunk tenger a fegyver; – Jaj, országunk, jószágunk!…), de a részletezőbb (– Országunknak, magunknak…) és a vallásos fohászt tartalmazó (– Nézz reánk, Úr, a mennyből!…) szakaszok általában kihullottak. A Rákóczi-nóta sok félnépi, műköltői utánzatot hívott életre. (→ még: kuruc énekek)

Katona Imre

rakodó, lóger: 1. közös birtoklású, város, ill. falu széli, épületek nélküli gazdasági telephely. Ilyen a → szérűskert, szénáskert is. Használata sokirányú, rendeltetése tájanként más. Olyan helységekben, ahol nincs szálláskert, a rakodóra hordják be a szálasgabonát, és itt nyomtatják, ill. cséplik ki. Van ahol csak a szegényebb réteg csépel közös rakodón. A gabonaszemnyerés mellett a rakodók leggyakoribb hasznosítási formája a takarmány- és tüzelőtárolás. A gazdák itt tartják szalmájukat, törekjüket, szénájukat, kukoricaszárukat, sőt nádkészletüket is. Innen viszik haza házukba időnként a szükséges mennyiséget e termékekből. Mivel a rakodó közterület, nincsenek rajta örökös helyek. A gazdák általában érkezési sorrendben rakodnak. A rakodók a 19. sz. második felében terjedtek el országszerte. Gyakorivá válásukat serkentette az 1850-es évek agrárkonjunktúrája, amely megnövelte a tárolandó és védendő mezőgazdasági termények mennyiségét. A rakodók kialakulásában nagy szerepe volt annak is, hogy erre az időre a legtöbb helyen megszűntek az egyéni birtoklású szálláskertek, tűzrendészeti okokból azonban továbbra is megengedhetetlen volt a termények beltelken való tárolása. (→ még: megosztott település) – Irod. Györffy István: Gazdálkodás (II., A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963). – 2. Szénatároló építmény a Hernádtól nyugatra, főként a volt Abaúj, Torna, Gömör és Borsod m. területén. A → csűrtől kisebb, rendszerint egyosztatú, gyakran fal nélküli, lábakon álló épület, szilárd nyereg- vagy sátortetővel. A rakodót túlnyomórészt a gazdasági udvaron, ill. az ahhoz csatlakozó kertben helyezik el. A Sajó völgyében Pelsőctől északra a réteken szétszórtan állnak a deszkafalú rakodók, amelyek északabbi szlovák területeken a táj jellegzetes arculatához tartoznak. A régi palóc csűr két csűrág át gyakran nevezték rakodónak. A rakodó szó az Alföld egyes részein a széna, szalma rakomány elhelyezésére szolgáló szabad teret jelenti. – Irod. Gunda Béla: Népi mezőgazdálkodás a Boldva völgyében (Népr. Ért., 1937); Vajkai Wagenhuber Aurél: Adatok a pajtavázak felállításának és kész pajták költöztetésének mechanikájához (Népr. Ért., 1937).

Szénarakodó a réten (Szalóc, v. Gömör m., 1960-as évek)

Rakodó (Nagyida, v. Abaúj-Torna m., 1968)

Rakodó (Lévárt, v. Gömör m., 1968)

Bárth János Paládi-Kovács Attila

rakodómunkás: különféle szállítóeszközökkel (uszály, vasúti kocsi, teherkocsi, tehergépkocsi stb.) fuvarozott áruk és anyagok ki- és berakását végző alkalmi bérmunkás. Ismertebb köztük a → zsákoló. Úgyszólván csak az uszálynál dolgozó rakodómunkásról tudunk bővebbet, holott több tucat specializált foglalkozási ág alakult ki. A hajózási rakodómunkások egy része a gépesítés, lovas vontatás miatt átszakosodott → hajóvontatókból lett. Egyébként is igen változatos és egyben változékony összetételű munkásréteg volt. A századforduló idejére nagyobb kikötőkben (Szeged, Szolnok stb.) e rakodómunkán belül is megfigyelhető a továbbszakosodás folyamata. Az oda-vissza, ill. a félútra történő fuvartól függően a rakodómunkások elutaztak a hajóval vagy a kikötőben várták meg a szállítmányt. A búzát általában helybeli zsákolók rakták ki és be, az ömlesztett szállítmányt (pl. homokot) pedig → kubikosok. (A zsákolók külön napszámosokat is fogadhattak a hajóba beszivárgó víz kiszivattyúzására, a kubikosok pedig ún. homokos → csikókat a talicska vontatására.) A rakodómunkák zöme eleinte napszámban (→ napszámosmunka), később inkább szakmányban (→ szakmánymunka) (súly, űrtartalom stb. szerint) történt. Tömeges teheráru ki- és berakását kitűnően szervezett → bandákban végezték, ezeken belül ésszerű munkamegosztást és váltott pihenést biztosítottak maguknak. Hasonló munkamegosztással dolgoztak a kikotrott iszapot szállító sárhajó rendszerint kubikosokból álló rakodómunkásai is. A mező- és erdőgazdaságokban, továbbá bányákban, gyártelepeken és a nagyobb földmunkákon is többféle keskeny vágányú vasutat használtak; az ilyen csillés - és lórés (lowry) munká kon rendszerint kubikosok dolgoztak. Munkamódszereik nagyjából megegyeztek a → kordérakókéval. A rakodómunkásokat megtaláljuk a téglagyári és a fatelepi munkások között is, bár őket éppúgy számíthatjuk → építőmunkásoknak, mint → erdőmunkásoknak. Az erdei fakitermelés szakosodása során is kialakult az anyagmozgatás munkaköre, ez is azonban inkább szállító , mint rakodómunka . A malmi zsákolók on kívül nem ismerjük eléggé az egyéb rakodómunkások életét és munkáját. A hagyományos mezőgazdasági munkákon (aratás, cséplés stb.) belül pedig a rakodómunkák általában nem váltak hivatásos jellegűekké. (→ még: hordár) – Irod. Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. II., Szerk. Szabó István, Bp., 1965).

Katona Imre

rakonca: az a fa, amit a → simelybe vagy vánkos ba és a fürgettyű be (→ fügető) állítanak, hogy a → szekéroldalak se oldalra, se előre-hátra ne csúszhassanak. Az esetben, ha a → szekér vagy a → kocsi lőcstelen, a szekéroldalak támasztását is a rakoncák látják el. Különösen a székelyeknél és a Dunántúlon vannak olyan szekerek, amelyek 2 vagy 4 rakoncával készülnek. A → szánoknál is rakoncák segítik a rakodást, a szán felszerelését különféle feladatok elvégzésére.

K. Kovács László

rakott guba: szövés közben a → bárányfürtös gubához hasonlóan, idősebb juh sima, egyenes gyapját szőtték a gubavászonba, szőnyegszövésre emlékeztető technikával. A hozzá való gyapjút már a mosás után, a fonás előtt festették. A rakott gubát kétszer kallot ták, s a két kallás között még nedvesen fésülték a körömpő vel. Mint a bárányfürtös gubánál, úgy a rakott gubánál is figyelemmel kellett lenni arra, hogy a gubának melyik részét szövik. A vállrészen itt is sűrűbben kellett rakni a fürtöket, mert a rakott gubának ott kellett legmelegebbnek lennie, és ott is használódott el leginkább. (→ még: guba) – Irod. Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); N. Bartha Károly: A debreceni gubacsapó céh (Debrecen, 1939); Marková, E.: Vyroba gub na Slovensku (Slovenký Národopis, XII., 1964).

Gáborján Alice

rakszekér, stráf-szekér: lapos rakfelületű, rendszerint rugókra szerelt, a városi fuvarozásban, teherszállításban szereplő jármű. Fogatolásra hidegvérű lovakat használnak, amelyek → kumet-szerszámmal húznak.

K. Kovács László

rámás tükör: → falitükör

Rampsinitus: → novellamese, → rablómese. Cselekménye: a kőművesmester a király kincsesházának építésénél rést hagy a falon, hogy fiaival később rájárhasson a kincsekre. A király észreveszi, hogy fogy a kincs, s csapdát állít fel, melybe az apa (az idősebb testvér) beleesik. Kérésére a (fiatalabb) fiú levágja a fejét, ruháival együtt magával viszi és eltemeti. Másnap a fejetlen holttestet körülhordozzák a városban, hogy a másik tolvajt is kézre kerítsék. Anyja (felesége) hangos szóval siratni kezdi, mire a fiú elvágja kezét (lábát), s a betérő poroszlóknak azt hazudja, hogy az asszony azért sír. A király szabad bemenetelt hirdet lányához a tolvaj kézrekerítésére. A fiatalabbik tolvaj ekkor valóban el is árulja magát, de bocsánatot nyer, s a királyleányt feleségül kapja (AaTh 950). A mesének 5 magyar változata ismert, 3 a Székelyföldről, egynek származási helyét nem ismerjük (Gaál György gyűjtése), 1 pedig egy ponyvafüzet: Meneus egyiptomi király kincses tornyot építtet vagy: Hogyan szedte őt rá építőmestere, s hogyan nyerte meg ennek Seliman fia a királyleány kezét. Igen szép történet az őskorból, 8 szép képpel. Nyomtatja és kiadja Rózsa Kálmán és neje (ezelőtt Bucsánszky, Bp., 1885; OSZK 25/25; a → ponyvafüzetnek még két kiadását ismerjük 1837-ből és 1897-ből). Egyike legrégebbi meséinknek. Az első ismert szöveg az i. e. 5. sz.-ból még csupán annyit mond el, hogy két görög kőműves, apa és fiú, Agamédesz és Trofoniosz, rendszeresen fosztogatják Augiász király kincseskamráját, amelyet ők építettek, s amelyen egy építőkövet elmozdíthatóvá tettek. Dedálosz tanácsára a király csapdát állíttat fel, mely az apát meg is fogja. A fiú levágja apja fejét és elmenekül. Teljesebb ennél Hérodotosz szövege, amely – némi eltéréssel – már a mese második felét is tartalmazza, s amely Rampsinitus egyiptomi király kincseskamrájáról szól. Innen a típus neve is. A Rampsinitus meséje korán elterjedt Indiában is. Tartalmazza a Pancsatantra és a Kathâsaritsâgara, valamint a szanszkritból kínaira fordított Tripitaka is. A görög vagy az ind hagyományból került a szöveg a Hét bölcs mester c. Európa-szerte közkedvelt gyűjteménybe. (Nálunk valószínűleg a → Ponciánus históriájából terjedt el.) Kapcsolatot mutat a mese egyfelől a → Szezám, nyílj ki! (Ali baba és a negyven rabló), másfelől a → mesetolvaj típusokkal. – Irod. György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Ősz János: A csudatáska. Eredeti székely népmesék (Kolozsvár, 1941); Kelemen Zoltán: Tolna megyei székely népmesék (Szekszárd, 1964); Petrapoulos, D. A.: Das Rampsinitos – Märchen in der neugriechischen Überlieferung (IV. International Congress for Folk-Narrative Research in Athens; Athen, 1965); Tubach, F. C.: Index exemplorum (Helsinki, 1969; FFC 204).

Kovács Ágnes

ráncos ködmön: → ködmön

rántás: zsiradékban pirított liszt, ami folyadéktartalmú főtt ételek (leves, főzelék, mártás) sűrítésére szolgál. Az ilyen rántás a magyar konyhán viszonylag új, a liszttel való sűrítés régi módja a → habarás. A rántás alkalmazását szakácskönyvek (Sárospataki, Simai) a 18. sz. második felétől jelzik. Korábban úri konyhákon igen gyakori volt – nálunk és Európa-szerte – a leveknek kenyérrel való sűrítése. Innen származik a már elavult leveskenyér szóösszetétel. A régi nyelvben a ránt , rántás szó sütési műveletet jelentett, a legkülönbözőbb élelmiszereknek – köztük vöröshagymának is – zsiradékban való megsütését, pirítását. Századunkra a szócsalád köznyelvi jelentésköre a népnyelvinél jobban beszűkült. Ezért önmagukban az ételnevek megtéveszthetnek a készítésmód tekintetében. A parasztételekbe kerülő rántás gyakran zsíron pirított hagyma liszt nélkül, amíg pl. az erdélyi rántott pityóka nem berántott főzelék, hanem zsírban, hagymás zsírban megforgatott főtt krumpli.

Kisbán Eszter

rántócska, ostoros, sudarazás: → mozdulatutánzó játék. Egymás mellett elhelyezkedő játszótársak kézfogással „láncot” alkotnak. A lánc egyik vége a „rántó”, a másik vége a „csombék”. Futásnak erednek együtt, majd a rántó erős, kanyarító mozdulattal az egész láncot („ostort”) meghúzza, mire az gyorsan bekanyarodik. A kanyarodás a rántóhoz közelebb eső tagoknak könnyebb, a távoliaknak nehezebb. Legnehezebb szerepe van a „csombék”-nak, aki nagy, gyors léptekkel iparkodik a többivel lépést tartani. Nagy ívben kanyarodik be. Nagyon kell ügyelnie, különben elesik és felgurul. – Irod. Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Lajos Árpád

ráolvasás: mágikus célra használt, hagyományos formában élő szöveg. Egyének adják elő, az egyéni élet befolyásolása céljából. Keletkezésének és fennmaradásának alapja a kimondott szó hatékonyságába vetett hit (szómágia), amely igen régi, és a → mágikus eljárásoknak világszerte egyik alapját képezi. Európa → népi hitvilágában – a magyarságnál is – még a 20. sz.-ban is elevenen élt a ráolvasások sok fajtája. A paraszti mindennapi élet szinte minden területén helyet kapott. A magyar nyelvterületen a közelmúltban elsősorban → gyógyító, kisebb mértékben rontó (→ rontás), szerelmi varázsló (→ szerelmi varázslás) és féregűző (→ féregűzés) funkcióban volt ismert, de szórványos múltbéli adatok sok egyéb célú használatára is utalnak. – Általában vers vagy ritmikus próza. Megkülönböztethetők egyrészt az értelmes, valamilyen célt kifejező, valamint a magyar nyelvterületen viszonylag kis számban ismert értelmetlen szövegek, amelyek a hit szerint éppen érthetetlenségüknél fogva érik el a kívánt hatást. Ezek többnyire idegen nyelvű (gyakran héber, görög) szövegek töredékeinek vagy idegen szavaknak eltorzított keverékei (pl. egy 17. sz.-i, epilepszia elleni szöveg: „Elim, melim, relim”). A célt kifejező szövegekben a kívánság közlése tartalmilag és formailag igen változatos módon történik. Egy részük pusztán a szövegmondó személy óhaját fejezi ki, tehát a teljesülés pusztán az ő akaratának függvénye (pl. → szemölcs gyógyítására: „Sömölcs, sömölcs, múlj el!”), más esetekben nála hatalmasabb erőre hivatkozik, ill. annak segítségét kéri (pl. „Oszlassa el az Atya, oszlassa el a Fiú!…” vagy „Atyaisten gyógyítsd meg, Fiúisten mulaszd el!…”). A kívánság közlése történhet a betegséghez, a rontóhoz, a betegség feltételezett okozójához stb. intézett felszólítás formájában is. Ilyen alapon szövegtípusok egész sora különül el. Ilyenek pl. betegség fenyegetése (pl. „Szaladj árpa, learatlak”); a betegség fenyegetése határidő kiszabásával (szintén árpára: „Ha holnap reggel itt érlek, akkor leszarlak”); a betegség vagy más baj elküldése (pl. „jég zápor, fenye üdő, távozjál el a határainkról, kőszikláról kősziklára”), ill. visszaküldése az okozóhoz (→ szemverés). Az elküldés gyakran egyúttal valamilyen → természetfeletti lénynek vagy megszemélyesített természeti jelenségnek való átadást jelent. Utóbbi motívumot tartalmazó szövegtípusok közül legelterjedtebbek a bőrbetegségeket a → holdnak elküldő szövegek. A megszemélyesített természeti jelenségekhez intézett kívánságok sajátos csoportját képezik a földibodza vagy csalán fenyegetését tartalmazó szövegek (pl. „Én téged bodza beáristomollak addig, míg Sós István ártánysertésének a füléről a féreg mind ki nem esik”). – Mind az egyszerű, mind a valakihez intézett kívánságokat gyakran bizonyos stilisztikai tényezők nyomatékosítják. Az ellentétes kívánság általában a baj elmúltát és valami jó bekövetkezését fejezi ki (pl. „Gyüjjön rád a jó egészség, hagyjon el a nyavalyád”). Az effajta kívánságok legjellegzetesebb csoportját a hold növekedését a betegség elmúltával ellentétpárba állító szövegek jelentik. Nyomatékosítható a kívánság a betegség letagadásával, meghazudtolásával is (→ árpa), leggyakoribb azonban a hasonlat szerepeltetése. Ez lehet elvont (pl. „Annyi teje legyen a tehénnek, mint a kútban amennyi víz van”), de általában a ráolvasást kísérő cselekmény valamelyik elemével kapcsolatos (pl. „Úgy égjen a te szíved értem, ahogy elolvad ez a viaszk itten”). A → számláló ráolvasások egy csökkenő számsor elmondása révén eredetileg ugyanazt a hatást kívánják elérni, mint a hasonlat. Az → epikus ráolvasások szintén felfoghatók hasonlatként, amennyiben egy gyógyulástörténet elmondásával kívánnak hasonló gyógyulást elérni –, gyakran hozzá is fűzve e kívánságot (pl. „így gyógyulj meg te is”). – A ráolvasások vagy egy összefüggő mágikus eljárás részei (pl. a szemverést gyógyító fürdetés vagy füstölés meghatározott mozzanatánál mondják el), vagy legalábbis bizonyos mágikus kísérő cselekmények járulnak hozzájuk (pl. → köpés, keresztezés, → bekerítés). Bizonyos szövegtípusok nem is létezhetnek önállóan, kísérő cselekmény nélkül, mert mintegy az eljárás szöveges kifejeződései, magyarázatai. Ilyenek pl. az árpát gyógyító arató kézmozdulat kísérőjeként használt szövegek („Árpát aratok”, „Árpát kaszálok”), vagy a szemverés gyógyítására használt, okozók felsorolását tartalmazó szövegtípus. Mint a ráolvasások nyomatékosító kísérői nagy szerepet kapnak bizonyos alkalmi fohászok és a hivatalos egyházi → imák egyaránt (pl. a ráolvasás után még három üdvözlégyet is el kell mondani). A hatást fokozza a szövegek többszöri vagy meghatározott időben való elmondása is. A gyógyító ráolvasások egy része a gyógyítók – gyakran titokban tartott, meghatározott módon öröklődő – ismeretanyagához tartozott, más része közismert volt, alkalomszerűen mindenki használta. Általános volt az a hit, hogy a szöveg elveszti hatását, ha elárulják valakinek. – A ráolvasások egy része – európai és magyar viszonylatban egyaránt – szerves része a paraszti hitvilágnak. Eredetük azonban nem köthető egy-egy néphez. A magyar szövegek is gyakran tartalmaznak a magyar néphittől idegen elemeket (pl. bizonyos természetfeletti lények, természeti jelenségek, amelyek a betegséget okozzák vagy amelyeknek a betegséget átadják – pl. földanya, hold, rózsafa), amelyeket maguk a szövegek terjesztettek el Európa-szerte, és ma már sok esetben eldönthetetlen, hogy eredetileg mely nép hitvilágának tartozékai voltak. A szövegek más része egyházi eredetű: a középkori egyháznak a mindennapi élet minden területére kiterjedő exorcizmus- (ördögűző) gyakorlatából sarjad, és mint ilyen, meglehetősen egyöntetű Európa-szerte. Az epikus ráolvasások jelentős része bibliai történetekre, ill. apokrif legendákra vezethető vissza, más része nyomon követhető a keresztény középkoron és az ókori görög-római kultúrán át a közel-keleti magaskultúrák hitvilágáig, ill. rítusgyakorlatáig. – Az első magyar nyelvű ráolvasás-feljegyzés a 15. sz. végéről maradt ránk (→ Bagonyai ráolvasások), majd a 16. sz.-i Peer-kódex tartalmaz több ráolvasásnak minősíthető egyházi jellegű szöveget. Bornemisza Péter 1578-ban nyolc szöveget írt le, melyeket közlőjük egy paptól tanult. A feljegyzések nagyobb számban a 18. sz.-ban tűntek fel – ezek nagy része főúri körökben használatos szöveg. E régi szövegek zöme a jelenkori paraszti gyakorlatból is ismert. (→ még: átok, → szelestei-ráolvasás, → második merseburgi ráolvasás, → varázsszó) – Irod. Bolgár Ágnes: Magyar bájoló imádságok a XV–XVI. századból (Bp., 1934); Szendrey Zsigmond: A varázslatok eszközei (Ethn., 1937); Hampp, I.: Beschwörung, Segen, Gebet (Stuttgart, 1961); Cs. Pócs Éva: A magyar ráolvasások műfaji és rendszerezési problémái (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1968).

Pócs Éva

Rapsonné vára: Rapsonné régi erdélyi mondák tündér-boszorkányféle alakja. A Kis-Küküllő vidékén, Parajd közelében, magas hegy csúcsán mutogatják várának kincseket rejtő maradványait. Mesélik, hogy a → Firtos és Tartód várát építő tündérasszonyok is testvérei voltak és a három várban esténként egyszerre gyújtották meg a gyertyát. A várához szükséges építőanyagot két ördöngös segítőtársa, egy koldus és egy macska segítségével hordatta fel a hegyre. A → tudós kocsis, táltos lovaival olyan gyorsan vágtatott, hogy mikor Tordán – más változat szerint Kolozsváron – elsőt harangoztak, ő még várában volt, beharangozáskor már Tordán. Máskor kocsisa lehajlanék a leejtett kalapjáért, de mire felvenné öt óra járásnyira vannak tőle. Furfangos feje az ördög eszén is túljárt: utat építtetett vele Tordáról – más változat szerint Kolozsvárról – a várához, s az ostoba ördög egy hegy aranyért, egy völgy ezüstért vállalta a munkát; Rapsonné aztán ujja hegyére egy aranyat, tenyere mélyébe egy ezüst tallért tett– ez volt a fizetség; az ördög bosszúból szét is rombolta az utat. Más földtöltéseket, árkokat is neveznek ezen a tájon Rapsonné útjának, amelyek talán a Kakas-borozdá val, Óriások árká val, Tündérek útjá val, Ördög útjá val együtt útrendszert alkotnak, a Görgényi havasokhoz vezetnek s a → Csörsz-árkához hasonló ősi művelődéstörténeti emlékek. (→ még: ostoba ördög meséje, → tündér) – Irod . Kőváry László: Száz történelmi rege (Kolozsvár, 1957); Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I., V., Pest, Bp., 1868–1870); Szendrey Zsigmond: Magyar népmondatípusok és tipikus motívumok (Ethn., 1922).

Sándor István

rátét, applikáció, metélés: a bőr és vászon-, posztófélék díszítésének az a módja, amelynél csík alakban vagy mintásan kivágott anyagot illesztenek egy másik anyag fölé, esetleg alá. Gyakori a bőr-, ill. irharátét a férfi és női bőrruhákon (→ ködmön, → suba, → melles), bőrtarisznyákon. A posztórátét gyakori a → szűrökön, → condrákon. Varrtak gyolcsot pamutvászonra (Buzsák, Martos), selymet gyolcsra (Martos és vidéke) és batisztot batiszt alá vagy fölé (Martos és vidéke, Nagyszombat és vidéke), kendőkre, ingekre, lepedőkre. Az irhát és a posztót előre kiszabják és díszöltéssel rögzítik helyére, a gyolcson a rátétet vagy az alátétet a rögzítés közben formálják a varrótűvel, behajtogatva a széleit levarrás előtt. Feltehetően igen régi díszítésmód a magyaroknál, amelynek az anyagot erősítő szerepe is lehetett. A bőrruhákra kerülő irharátétnél (a szűcsök irházás nak nevezték. → szűcshímzés, tardi és D-dunántúli, sárközi ködmönök, kalotaszegi mellesek), a szűrökre kerülő posztórátéten is (régi dunántúli szűrök) a régebbi rátéthez másodlagosan csatlakozik a hímzés. A tiszántúli, bihari szűrökön viszont az 1870-es évektől a varrógép elterjedésével a hímzést (→ szűrhímzés) váltotta föl az aprólékos rátét. Ez mindig virágmotívum, posztóvirágozás neve is virágeredetére mutat. A géppel felvarrott rátétet a bihari szűrszabók a hosszadalmas és fáradságos hímzés pótlására vezették be, s az így díszített szűr olcsóbb is lett. Nagyváradi és más bihari szűrszabók Kolozsváron is meghonosították, amikor Biharban már nem volt olyan kelendő a cifraszűr. Kolozsvárról Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megye felé is tovább terjedt. Régebben színes posztót használtak a rátéthez, az 1930-as évektől inkább színes nemezt, mert a posztó kirojtosodott. Sablonnal rajzolták ki a bokorvirág (→ virágtő) körvonalait, mint egy dohánylevelet, ezen belül helyezték el a virágok formáit, majd géppel letűzték őket. A felföldi szűrnek egyáltalán nincsen rátétdíszítménye. Állati díszítőelemeket, mint madár, fecske, bárány, pillangó stb. csak a dunántúli szűrök rátétjein alkalmaztak. – A rátét különböző formái megtalálhatók szomszédainknál is, pl. horvát, szász, román szűcs- és szűrszabó munkákon, a szlovák fejkendőkön. Megtalálható továbbá Európa-szerte, különösen gazdag az Ibér-félsziget emlékanyaga, de Ázsiában is, így a belső-ázsiai nomádoknál. – Irod. Bossert, H. Th.: Volkskunst in Europa (Berlin, 1938); Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961).

Ingujj részlete, halálra való ing kézelője. A mintát előrajzolás nélkül vágják ki (Martos, v. Komárom m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Ingujj részlete, halálra való női ing kézelője (Martos, v. Komárom m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Fejkendők. Jellemzőjük a kendő visszáján alkalmazott alátét (Komárom m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Díszlepedő részlete, szőttes csík két oldalán piros rátéttel (Buzsák, Somogy m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

rátótiáda: → falucsúfoló

ravatal: a maga házában siratásra és búcsúvételre kiterített halott „hidegágya”. A háznak mindig főhelyén, az asztal helyébe állítják, lábbal az ajtónak. Vidékenként eltérően, istállói dikóra, mosószékekre, ravatalozó padra stb. építik. Magassága a siratás módjával függ össze: ahol körülvéve siratják a halottat – mint a legtöbb helyen –, ott alacsony, 70–80 cm magas, ahol azonban állva siratnak, így a keleti magyar népcsoportoknál, olyan magas, hogy még kis padra is fel kell lépnie annak, aki látni akarja a halottat. A ravatalnak vannak állandó elemei és olyanok, amelyek vidékek s a halott neme, kora, társadalmi helyzete szerint változnak. A halott alatt szalma van ponyvában vagy keskeny szalmazsákban. Ezen egy sima lepedő. Fejtől erre terítenek mindkét oldalt egy földig érő hosszú kendőt (→ fejkendő) (Erdély), vagy díszes párnatakarót (alföldi ref.-ok). Elejére és két oldalára ezután → halottas lepedőket, abroszokat terítenek, egy-egy oldalra hármat-négyet is úgy, hogy egymás alól kicsüngjenek, s változó szőttes vagy hímzett díszeik érvényesüljenek. Ezekre jön a → halottas párna a halott feje alá vagy sorjában 3–5–7–9–11 párna végig a halott alá, úgy elrendezve, hogy a halott feje magasabban legyen, „végig lásson magán”. Kiegészítésül, különösen fiatal halott köré a ravatalra kendőket, szalagokat tűznek. Kalotaszegen a lány és fiatalasszony ravatalát színes kötényekkel aggatják körül, a fiatal férj ravatalára rátűzik a feleségtől legénykorában kapott zsebkendőket, néha 45-öt is. A halott életkorát jelzi a ravatal lepedőin, párnáin, kendőin a szőttes és hímzett dísz színe, ami fiataloknál túlnyomóan piros, öregeknél sötétkék vagy fekete (Erdély) vagy sárga (Csököly), középkorúaknál kevert. Sóváradon és környékén fiatal vagy javakorú házasok ágyékára egy átlósan összehajtott díszes fejkendőt terítenek. Egy hosszúkendő kerül a halott dereka alá Kalotaszegen és a Mezőségen, amelyet aztán a koporsóba is beletesznek oly módon, hogy két díszes vége kicsüngjön. Ahol különösen élő a viselet és fiatal, jómódú, leánygyermek nélküli nő a halott, ráterítik legszebb ruháit, pl. Martoson váltogatva egy szoknyát, egy kötényt. Az Alföldön s a polgárosultabb vidékeken, feltehetően a temetkezési vállalatok hatására, e sok ruhadarabból összerakott ravatalok helyett egyetlen hosszú, keskeny, alján fekete vagy fehér varrással díszített „ravatalozó ruhát” vezetnek körül a hidegágy három oldalán. Egyes helyeken erre is kerülnek gyászos színű női gyári selyemkendők. Néhol, pl. Csökölyben már a ravatalon fölterítik a szemfödelet, amit épp ezért különös gonddal díszítenek. Azokban a községekben, amelyekben differenciált a szövő- és hímzőgyakorlat, a viselet, ott a lakodalom és a kelengye bemutatása mellett a ravatal elkészítése és a halottas ház kiállítása volt a legfőbb alkalom annak nyilvános bemutatására, milyen ruhaneműkkel rendelkezik egy-egy család. Csökölyben férjhezmenetele után a fiatalasszony rövidesen hozzáfogott fiatalos halottas készületeinek megszövéséhez, de mire tízévi munka után elkészült vele, már készíthette az idősebb korhoz illő színekben a másik készletet. A becsvágyra, amellyel a ravatal összeállítására fölkészültek, példa egy mezőségi asszony, aki zárt ajtók mögött dolgozott saját halottas lepedőin, hogy majd felterítve meglepetésként hathassanak. Ezeken a vidékeken a ravatal elemeinek kiválasztása-összeállítása, díszítményei a személyes körülmények, érzelmek igen finom árnyalatait képesek kifejezni (kitől, mely alkalommal kapott kendő van elöl stb.). Egy gyermekeit elveszített özvegyasszony saját temetésére olyan abroszt szőtt, amelyből az idős korhoz illő egyszerűbb szedettes hím is hiányzott, hogy az egyszerű sávos szövés kifejezze: halálában is gyászolni kívánja elveszített szeretteit. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszegi kelengye (Népr. Ért., 1970).

Gyermekravatal (Kapuvár, Győr-Sopron m., 1919)

Ravatal (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 1970-es évek)

Fél Edit

ravatalozás: a temetésre előkészített, felöltöztetett halott közszemlére tétele a koporsó lezárásáig, ill. a temetésig (tehát általában három napra); egyúttal lehetőség a halott utolsó meglátogatására, a siratásra stb. Országszerte általános szokás szerint a halottat csak közvetlenül a temetés előtt vitték el a háztól, tehát a ravatalozás mindig a háznál történt, általában az első szobában. A koporsóban ravatalozás csak a 20. sz.-ban lett szórványos szokás; régen koporsó nélkül fektették a halottat ritkábban ágyra, gyakrabban székekre vagy bakokra helyezett deszkákra, ill. padra (→ ravatal). – Gyakori szokás volt az egész nyelvterületen a kiterített halott alá egy dézsába vagy más edénybe vizet helyezni. Az ehhez fűződő leggyakoribb magyarázat: a halott fel ne fúvódjék. A vastárgy (leggyakrabban sarló vagy patkó, de sok helyen kés, fejsze, ásó, kapa) halott testére helyezése általánosan elterjedt volt. Ezt a régészeti leletek tanúsága szerint gyakran el is temették a halottal. A szokás Európa sok helyén ismert és valószínűleg igen régi gyökerű, de értelme nem világos, bár sokféle magyarázat fűződik hozzá. Legvalószínűbb, hogy elsősorban a halott „visszajárását” megakadályozó szerepe volt. – A halott jelenléte okozta rendkívüli állapot következtében a ravatalozás idejére a házra és lakóira többé-kevésbé kötelező rendszabályok voltak érvényben, amelyekben részint a halott tisztátalanságától való félelem, részint a halottat tisztelő magatartás nyilvánul meg. A nyelvterület keleti részén sok helyütt tilos volt a halottas ház ban tüzet gyújtani, főzni; többféle indokolással (elűzné a halott lelkét, felfúvódna a halott stb.). Országszerte általános hit volt, hogy a szobából minden ételféleséget ki kell vinni, nehogy megromoljék. Szintén általános volt a seprés vagy kifelé seprés, valamint a szemét kivitelének tilalma; a szemetet ez idő alatt a halott alá seperték (→ takarítás). A halottas ház tól nem kértek semmit kölcsön, továbbá óvakodtak ablakán benézni, mert mindkét esetben – általánosan elterjedt hit szerint – → sárgaságot kapnának. (→ még: halál, → halotti szokások) – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944).

Pócs Éva

rázott: takarmányféle, amelyet széna és szalma elegyítésével nyernek. Neve a Duna–Tisza között vegyített, kevert takarmány, a magyar nyelvterület túlnyomó részén rázott. A 18. sz.-ban már elterjedt módja volt a zab, árpa, búza, ritkábban a rozs szalma takarmányként való hasznosításának. Az egymásra terített széna- és szalmarétegeket villával rázták össze. Sok helyütt kazalba rakás előtt készítették a rázottat, hogy „összeéredjen” a kétfajta eleség. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Pais Sándor: A becsvölgyi gazdálkodás (Népr. Közl., 1964).

Paládi-Kovács Attila

reális mese, realisztikus mese: meseműfaj, mely formáját tekintve mese, de az idetartozó típusokból az ún. „csodás elem” hiányzik. A nemzetközi mesekutatás a tréfás mese (Schwank, joke) terminussal él, ami német, ill. angol vonatkozásban helyes is, mert mindkét kifejezés műfajt jelöl. A magyar elnevezés azonban a jellegre utal. Ennek alapján idesorolható lenne az állatmesék, legendamesék, novellamesék, rátótiádák, hazugságmesék, formulamesék jó része, sőt egyes valódi meseváltozatok is, másrészt az AaTh 1350–1874 csoportba tartozó típusok egy része kirekesztődne, mivel csöppet sem tréfásak. A → trufa kifejezés szintén szűk is meg tág is egyszerre, hiszen a fenti típuscsoportnak nem valamennyi meséje tekinthető trufának, trufa viszont → Mátyás-meséink jó része. A nemzetközi katalógus ide sorolta az → anekdotákat is, s egyelőre a magyar katalógusok is ezt tették, valószínűnek látszik azonban, hogy idővel kénytelenek leszünk mi is a román gyakorlathoz hasonlóan önálló anekdota- és → vicckatalógust létrehozni, mert az idetartozó rövid, csattanós epikumok hallatlanul nagy száma messze túllépi a rendelkezésre álló kereteket. A jelenleg érvényben levő műfajfelosztás szerint ide kerülnek a házaspárokról (AaTh 1350–1379), a bolond asszonyról és férjéről (AaTh 1380–1404), a bolond emberről és feleségéről (AaTh 1405–1429), a bolond házaspárról (AaTh 1430–1439) szóló reális mesék, lányokról (asszonyokról) (AaTh 1440–1449), háztűznézőről (AaTh 1450–1474), az öreg lányokról (AaTh 1475–1499) és egyéb asszonyokról szóló (AaTh 1500–1524) mesék, férfiakról szóló tréfás reális mesék: az ügyes fickóról (AaTh 1525–1639), szerencsés véletlenekről (AaTh 1640–1674), az ostoba emberről (AaTh 1675–1724), a papokról és egyéb egyházi személyekről (AaTh 1725–1874). A legnépszerűbb magyar típusok: → Csalóka Péter, a → mestertolvaj, → Prücsök, „A vitéz szőcs”: AaTh 1640 és a különböző asszonyokon és papokon gúnyolódó mesék: a lusta, fecsegő, italban és szerelemben mértéket nem ismerő nőkről és egyházi személyekről. Az idetartozó szövegek nagy részében valóban dominál a tréfás elem, végső konklúziójuk azonban nemegyszer döbbenetesen reális és keserű (→ asszonyi munkát végző ember, az, → cserfába oltott alma, a, → efezusi özvegy, az, → hűtlen asszony, a, → Kelemenke ködmönkéje, → Lúdas Matyi stb.), különösen áll ez a paraszti mesemondóktól feljegyzett, gyűjtői, szerkesztői simításoktól mentes, gyakran közölhetetlen változatokra. Az idetartozó mesék számaránya a valódi mesék hez (→ mitikus mese) képest igen magas. Nyomdafestéket nehezen tűrő, gyakran drasztikus hangvételük következtében azonban kevéssé kerültek feljegyzésre s még kevésbé közlésre.

Tréfás mese ponyvakiadásának címlapja (1888)

Kovács Ágnes

realisztikus történet: A tradicionális folklór műfajokhoz tartozó szövegeken kívül egy-egy közösségben sokfajta egyéb, kevéssé megformált elbeszélő anyag is található. Ezt a jelenséget az eddigi kategorizálások is figyelembe veszik, pl. C. W. von Sydow, A. Jolles, A. Wesselski. A realisztikus történet – attól függően, hogy a folklorizáció milyen fokán áll – két csoportba osztható: a) élménytörténet; b) → „igaz” történet. – Irod. Jolles, A.: Einfache Formen (Halle, 1930); Wesselski, A.: Die Formen des volkstümlichen Erzählguts (Spamer, A.: Die deutsche Volkskunde, Leipzig, 1934); von Sydow, C. W.: Kategorien der Prosa-Volksdichtung (Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948).

Népszerű mesei elbeszélés olcsó kiadásának címlapja

Dobos Ilona

realizmus: a művészi módszer történetileg kialakult típusainak egyike. Folklórbeli jelentésének kérdése rendkívül vitatott, megnyugtató megoldásával máig sem találkozunk a szakirodalomban. Abban a kutatók többsége egyetért, hogy az osztálytársadalmak polgári fejlődési szakaszát megelőzően a népi tömegek esztétikai objektivációi nem lehetnek a realizmus módszerével alkotottak. A polgári fejlődés szakaszában viszont, egyes szerzők véleménye szerint a folklórban is megjelenik a realizmus, ha nem is mint tipológiailag szükségszerű jelenség, hanem mint potenciális lehetőség. Ezzel kapcsolatban – hangsúlyozván a művészi módszerrel kapcsolatos kérdések nagyfokú tisztázatlanságát, ebből eredően a pontos definíciók lehetetlenségét – arra kell rámutatnunk, hogy amennyiben kollektív-szinkrétikus művészet, módszerei fejlődésének egyetlen szakaszán sem lehetnek azonosak a hivatásos művészetek módszereivel: ennélfogva a realizmus fogalom is, ha egyáltalán használhatjuk a folklórra nézve, semmiképpen sem azonos tartalmú az irodalmi, képzőművészeti stb. fogalmával. – Irod. Bogatirev, P. G.: Hudozsesztvennie metodi folklora i tvorcseszkaja individualnoszty noszityelej i tvorcov narodnoj poezii (Hudozsesztvennij metod i tvorcseszkaja individualnoszty piszatyelja. Moszkva, 1964); Guszev. V. J.: Esztyetyika folklora (Leningrád, 1967); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Istvánovits Márton

rece: cérnából kötött háló, melyet a halászhálóéhoz hasonló, speciális tű segítségével készítenek. A megkötött és rámára feszített hálónak tömő- és huroköltésekkel való mintás kitöltése útján áll elő a rececsipke. Rececsipkéből készülhettek főkötők (Sárköz, Kalotaszeg, Alföld, Kisalföld), párna- és lepedővégek, ritkábban ing ujjába (Kalotaszeg), köténybe (Debrecen, Kecskemét) és lepedőbe (Felföld, Kalotaszeg) való keskenyebb betétcsíkok. Alkalmazható a rece szegőcsipkéül is, Mo.-on így csak a sokácok használták. Az alapháló rendesen fehér, csak a sárközi főkötőké lehet fekete; a mintázás is nagy általánosságban fehér, a Sárközben krémszínű, sarkai lepedőszéleken s a kalotaszegi főkötőkön tarka gyapjúfonálból való. Nincs speciális recemintakincs: a régi stílusú hímzések és szőttesek motívumait vitték át a recére is. Kivételt jelent 1–2 egyházi vonatkozású figurális ábrázolás (Ábrahám–Izsák). Rece az egész magyar nyelvterületen készült, jobbára mégis kisnemesi községekben és mezővárosokban. Debrecenből 17. sz.-i adatok szólnak rece előkötőkről, 1680-ban egy kecskeméti asszonynak négy „előkötőjéből kettő volt recés”. – Irod. Malonyai Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1963–64. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1965).

Lepedővég részlete figurális motívummal (Érsekvadkert, Nógrád m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedőbetét részlete (Serke, v. Gömör m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavégbe való rececsipke, „gabóca” (Sárköz, Tolna m., 19. sz. második fele)

Lepedővég részlete (Serke, v. Gömör m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

rececsipke: → rece

recitatív, recitatívo: a „zene és beszéd határán” álló jelenség (Kodály). Amennyiben már zene (rendezett hangmagasságon történik), olyan zene tehát, melyet a szöveg s a nyelvi oldal befolyásol. Ilyen befolyás dalszerű vagy ritmikus motívumsoroló darabokat (→ gyermekdal) is érinthet, és meghatározhat különböző terjedelmű szakaszokat. Teljes értelemben azonban recitatívnak csak az a darab nevezhető, melynek egészére jellemző a szövegi és nyelvi oldal hatása. Itt a formát a szöveg értelem és forma szerinti tagolása szabja meg, a ritmikát a szöveg és a beszéd ritmusa alakítja (parlando), a dallam pedig kevéssel megelégszik; csak egy-egy hangból áll vagy pedig egy-egy dallamformula kibontására, ill. sorolására szorítkozik. A nyelv lejtése részleteket illetően még a dallam menetét is befolyásolja. Bár a magyar népzenén belül a recitatívok számban viszonylag szerény helyet foglalnak el, mégis több fajtájuk különböztethető meg. 1. A dallam egyetlen, tágabb értelemben „tubá” -nak (tenor) nevezhető hangból, annak alsó-felső váltóhangjaiból, körülírásából, ill. két egymás mellett lévő, egyenértékű hangból áll. Az ambitus kicsi, a záróhang vagy a tuba, vagy az alatta levő hang. A hangmagasság-változásokat a szöveg igényei irányítják. A zenei tagolás a prózai szöveg interpunkcióit követi, annál szabályosabb tehát a zenei forma, minél stilizáltabb a szöveg. A ritmus tökéletes parlando, a tempó azonban szituációtól függően a természetes beszédnél lassúbb vagy gyorsabb is lehet. A nép terminológiája szerint ez a fajta recitatív nem ének, hanem csak „mondás”, „fennhangon mondás”, adott esetben „imádkozás”. Az ide tartozó darabok vagy a közös, ill. egyéni tanulás és imádkozás területéről származnak, s néha erősen improvizatív jellegűek vagy – már stabilabb alakban – népszokásokhoz illeszkednek. (1. példa.) – 2. A dallam lényege egyetlen mereven tartott, váltóhangokkal rendszerint nem is gazdagított tuba, melyet a szakaszok végén mélybe hajló zárlat követ. A zárlatban fokozati különbségek vannak: lehet ugrás mérhető hangközben vagy ugrás, mely beszédhangon végződik, lehet glisszandót is tartalmazó csúszás vagy dallamos, formulaszerű motívum. A lefelé hajló zárlat a kvint terjedelmet általában nem haladja meg (legtöbbször kvart vagy kis terc), ennek megfelelő a recitatív-fajta hangkészlete. A formát a prózai szöveg struktúrája határozza meg: az eredmény itt rövid, egymondatos alakulatok keletkezése, ill. ezek sorolása. Az ide tartozó darabok nagy része népi terminológia szerint szintén nem számít éneknek: ez „kiáltás”, „kikiáltás”, „elkiáltás”, hosszabb szöveg esetén „hirdetés” (régebbi: „süvöltés”, „üvöltés”). Az árus, koldus, éjjeliőr, kisbíró kikiáltói, valamint egyéb foglalkozásbeli hirdetők tartoznak ide. Stilizáltabb formában a népszokások is tartalmaznak ilyenfajta recitatívot (pl. angyali ébresztő és Gloria-kiáltás a → betlehemesben [2. példa]). – 3. Stagnáló dallamvonal, de azon belül zenei logika érvényesülése, egy motívumnak következetes ismétlése jellemző. A központi hang váltóhangokkal való körülírása formulaszerű, s nem a nyelv lejtése alakítja. Az improvizáció lehetősége az eddigieknél kisebb. A darabok egy része lefelé ugró zárlattal, a többi magán a főhangon végződik. A szöveg verses, gyakran régi iskolai hatást mutat (ilyen a dallam esetében is föltételezhető). Az időarányok szövegből fakadó rendezettsége és szimmetriája hajlamossá teszi a ritmust, hogy ütemessé alakuljon. Gyermekelőadásban a tempó a természetes beszédnél gyorsabb, a szövegmondás pedig elnagyolt, hadaró lesz. E recitatív kerete mindig valamely népszokás (betlehemes, pünkösdölő), önállóan az adventi ostyahordáskor szerepel (3. példa). – 4. Az erdélyi betlehemesek recitatívja (prológus, epilógus, szent szereplők beszéde, vőfély recitálása a cigándi lakodalomban) mind a 2., mind a 3. csoport darabjaival mutat rokonságot. A verses szövegből fakadó formai sajátságok, valamint különösen a Csík vm.-i változatok dallamvezetése a 3. csoport felé utalnak, a hangvétel, az előadásmód egyes vonásai azonban, valamint főleg a Bukovinából települtek darabjaiban megmaradt dallamformulák, a 2. csoporthoz is kapcsolódnak, bár az ott szereplő anyagnál stilizáltabbak. Társulati, énekesrendi, ill. iskolai hagyomány hatása érvényesül bennük (4. példa). – 5. Bár a → siratóénekek között is előfordul egyszerű tenor-recitatívo, azok nagy többsége mégis különbözik az eddigi típusoktól azáltal, hogy több fontos, tubaként, kadenciaként szereplő vázhangot tartalmaz, s ezek kibontakoztatásában az ereszkedő meneteknek a stagnáló dallamvonalnál nagyobb szerep jut. Ugyancsak nagyobb tér marad az improvizáció számára, magában a szövegben is, s ennek következtében a dallamok nem alakulnak zárt egésszé, formájuk nyitott marad. Az előadás módja a többi recitatívo fajtákénál expresszívebb, s a dallammenet ezzel összefüggően mozgékonyabb. Népi terminológiában a siratóra sincs zenei megjelölés. Az elnevezések: sirat, jajgat, számlálgat, sorol, beszélget, kiabál stb. – 6. Rövid recitatívo szakaszok váltakoznak szabályos ütemű, legtöbbször ütempáros szerkezetű refréndallammal a lucázásban (→ kántálás), egy-egy köszöntőben és → katekizmusi énekben, szabadabb refrénnel a → Szent Iván-napi tűzgyújtás egyik dallamában (Ki lovai). A lucázásban a recitatívo szakasz ráéneklésszerű, gyors hadarás, mely a szavak érthetőségét már nem szolgálja (5. példa). – E felsorolt típusokban népzenei és műzenei származású elemek elválaszthatatlanul összefonódnak. A műzenei hatásra valló formulák asszimilálódnak. Szerepelnek azonban a nép repertoárjában olyan „felülről származó” recitatívok is, melyek egyéni darabok lévén elkülönülnek (liturgikus anyag: passió, lamentáció, Te-Deum-dallam; gregorián paródiák, melyek gyakran szigorúan hozzák a hivatalos dallamot, hogy annak így a szöveggel való ellentéte érvényesüljön). – A recitatívo típusok a dallamfordulatok révén állnak más műfajokkal rokonságban. Így a recitatívóban jellemző kadenciaformulák megtalálhatók akár a → gyermekdalok (szó-lá-szó-mi-zárlat), akár a strófás dallamok között („psalmodizáló” típus), szintén kadenciaként, csak más összefüggésbe rendezve. – A mo.-ihoz hasonló recitatívo-típusok Európában és Ázsiában egyaránt általánosan elterjedtek, kutatásuk azonban legtöbb helyen még kezdetleges stádiumban van. Általában hiányoznak a munkát megalapozó gyűjtések. E téren még a hazai kutatásnak is van feladata. Az anyag történeti háttere gazdag: recitálásra vonatkozó leírások és utalások (árus, koldus-kiáltás, énekelve tanulás, szónoki beszéd, epikus ének, sirató) már az antik római íróknál (különösen: Cicero, Quintilianus, Boethius), nem kevésbé a keletieknél nagy számban találhatók; ugyanezekhez az alkalmakhoz recitatívo-fajták kapcsolódtak a középkori Európában is; a gyakorlat folytonossága egyes műfajoknál és vidékeken megvan a későbbi századokban is, s tart napjainkig. Nagy mennyiségű, különböző fejlődési fokokon álló, dallammal is rögzített recitatívo anyagot őriztek meg a különböző liturgiák, sokat tartottak fenn pl. a dráma keretei. A szájhagyományban és a történeti forrásokban fennmaradt anyag sok típusa között mutatható ki lényeges zenei egyezés, egyes esetekben konkrét kapcsolat. A kétféle hagyománynak a zeneéletre vonatkozó történeti adatok segítségével való összemérése azonban még a jövő kutatási feladata. – Irod. Maerker, B.: Gregorianischer Gesang und deutsches Volkslied (Jahrbuch für Volksliedforschung, 1941); Jammers, E.: Zum Rezitativ im Volkslied und Choral (Jahrbuch für Volksliedforschung, 1951); Rajeczky Benjamin: A székely betlehemes recitativók stílusához (Népr. Közl., 1959); Corbin, S.: La cantillation des rituels chrétiens (Revue de musicologie, 1961); Rajeczky Benjamin: Gregorián, népének, népdal (Magy. Zenetörténeti Tanulm., II., 1969).

Szendrei Janka

redakció <(lat. ’szerkesztés’>: egy típus változatainak egymással szorosabban összefüggő, szerkezetében és tartalmában azonosnak tekinthető csoportja, általában társadalmi vagy történeti okokkal magyarázható egysége. Az elterjedés során az egyes alkotások helyi vagy nemzeti redakciókba csoportosíthatók, aszerint, hogy az összefüggő változatokat lokális vagy etnikai csoportosításban adják. Voltaképpen a pozitivista szövegfilológia kategóriája, amelyet átvett a földrajz-történeti folklorisztikai iskola is. Ma leginkább a típusmonográfiákban használják, a magyar kutatás is ilyen értelemben él vele. Esztétikai értékelését a változat és az egyedi alkotás, ill. a típus esztétikumáról szólván mind a nemzetközi, mind a magyar folklorisztika éppen csak érintette. – Textológiai értelemben kéziratok egymással összefüggő csoportja. Ezt az elnevezést vették át azok a folkloristák, akik a redakció fogalmát az irodalmi változatok csoportjainak megnevezésére használják. (→ még: altípus, → normálforma, → oikotípus, → típus, → változat, → verzió) – Irod. Thompson, St.: Fassung (Handwörterbuch des deutschen Märchens, II., Berlin–Leipzig. 1934); Kiss Gabriella: A 301-es mesetípus magyar redakciói. (Csonkatehénfia) (Ethn., 1959); Anyikin, V. P.: A szóbeli költői alkotás a variáns és a verzió a folklór kollektivitás elméletének megvilágításában (Ethn., 1964); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

réf: → rőf

reformátusok: a reformáció svájci irányzatát, főként Kálvin tanításait követő prot. egyház tagjai. A ref. vallás az 1550-es évek végén kezdett Mo.-on terjedni. Egyházzá szerveződését attól számítják, hogy 1567-ben a debreceni zsinaton a reformátusok elfogadták a Második Helvét Hitvallást, amely a svájci ref. egyház hitelveit tartalmazza és a Heidelbergi Kátéval együtt máig a mo.-i ref. egyházban alapvető hitszabályozó irat. A reformátusok a zsinat-presbiteri egyházkormányzat sajátos változatát honosították meg. Az egyházközségeket a gyülekezeti tagok által közvetlenül választott egyháztanács, a → presbitérium kormányozza, a világi gondnok (→ kurátor) és a lelkész vezetik. Több egyházközség alkotja az → egyházmegyét, amelyet az esperes és az egyházmegyei főgondnok vezet; több egyházmegyéből tevődik össze az → egyházkerület, amelynek élén az ugyancsak választott püspök (régebben szuperintendens) és az egyházkerületi főgondnok áll. A kerületek választott képviselőiből és vezetőiből tevődik össze a ref. egyház legfőbb vezető testülete, a zsinat, amelynek az egyik főgondnoka világi, az egyik püspök a lelkészi elnöke. – A mo.-i reformátusok 1734-ben az addig széttagolt egyházkormányzati állapotból négy egyházkerületbe egyesültek, melyek négy nagy táj nevét vették föl (→ Dunántúl, → Dunamellék, → Tiszántúl, → Tiszáninnen). Az erdélyi ref. egyházkerület sokáig külön fejlődött, csak 1880-ban vette föl a szervezeti kapcsolatot a másik négy egyházkerülettel. 1920 után az új országhatároknak megfelelően új egyházkormányzati beosztás keletkezett. A ref. vallás tömeges felvételét elősegítette az egyház feudális kötöttségeit elvető szelleme és polgári kormányzati berendezkedése. A 16. sz. végén becslések szerint a magyarságnak kb. kétharmada volt ref. A 17. sz. folyamán az ellenreformáció a Habsburg kormányzás alatt lévő királyi Mo.-on a kisnemesi falvak és szabadalmas városok kivételével a reformátusokat majdnem teljes számban visszatérítette a r. k. hitre. Reformátusok a török hódoltság területén, az Alföldön és Erdélyben maradtak nagy tömegben. A Dunántúl ref. jellegű vidékei: az → Őrség, → Belső-Somogy, → Ormánság, → Sárköz, valamint a → Balaton-felvidéken és a → Bakonyban egykori kisnemesi falvak. A Felföldön a → Csallóköz, → Mátyusföld és a Garam-mente egy része, Gömör déli része, Abaúj megye ref. jellegű. A Tiszántúl a Kárpát-medence leginkább ref. része, ezen belül a Bereg-Szatmári síkság, → Hajdúság, → Nagykunság, → Sárrét, → Szilágyság, → Körösköz, általában az alföldi mezővárosok, a Duna–Tisza közén a → Kiskunság és a Duna mente. Erdélyben a Székelyföldön → Háromszék és → Marosszék nagyobb része, → Udvarhelyszék középső vidéke, a → Mezőség, → Kalotaszeg, Nagyenyed vidéke és a Szamos mente a ref. vidékek. A reformátusok a Kárpát-medencében néhány ezer német, szlovák és horvát ref.-on kívül mind magyar nemzetiségűek, ezért vegyes nemzetiségű vidékeken (különösen Erdélyben) a ref. vallást magyar vallás nak is nevezik. A kálvini reformátori irányzat követéséért a reformátusokat kálvinisták nak („kálomista”) is hívják. (→ még: eklézsiakövetés, → konfirmáció, → legátus, → szupplikálás, → úrvacsoraosztás)

Bibliát olvasó idős ref. parasztemberek (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 20. sz. eleje)

Kósa László

refrén <fr. refrain ’visszacsengés’>: kötött formájú, több részre tagolt alkotás sorainak vagy szakaszainak végén szó szerint ismétlődő szövegrészlet (szótag, szó, szólam, sor, szakasz). Rövid s főként értelmetlen (pl. csuhaj, ihajla stb.) típusát réjá nak is nevezik. A refrén voltaképpen több szempontból is szabályozott → ismétlés; esetenként pótolhatja a rímet (– Hát én immár kit válasszak? Virágom, virágom . Te engemet, én tégedet! Virágom, virágom ) és alkothat ún. toldott rím et is (– Három szabólegé nyek, mek, mek, mek , Egy kocsmába betér tek, mek, mek, mek …). – A refrént a kutatók többsége nem tekinti az alkotás szerves részének; azonos típusai rendszerint tartalmilag merőben eltérő szövegekhez is kapcsolódhatnak, mindenesetre fejlettebb, terjedelmesebb formái általában egyediek. Elhelyezkedése sok esetben a cselekménnyel (pl. a játékdal ban), vándorlása viszont dallamcserével függhet össze. Az értelmetlen indulatszónak, különféle játékos és hangutánzó kifejezéseknek inkább formai, hangulati, míg a jelentéssel bíró válfajnak inkább a mondanivaló lényegét hangsúlyozó és a szövegrészeket összefűző szerepe a fontosabb. – A refrén jóval gyakoribb a lírában, mint az epikában; de sehol nem általános: a rítusénekekben (→ népszokások költészete, → regölés, → villőzés stb.) és a cselekménnyel, tánccal és zenével összefüggő műfajokban (→ bordal, → mulatónóta, → táncdal), valamint a könnyedébb fajsúlyú dalcsoportokban (→ csúfolók, → tréfás dalok) találkozunk vele. A régi stílusú → balladákban inkább ismétlés pótolja, míg a dalszerűbb új stílusúakban az ismert formák bukkannak fel (→ refrénes ballada). – A refrént tartalmi vagy formai meggondolásból többen idegen eredetűnek tartják a magyarban. Valóban, bőven van eltorzult idegen eredetű szöveg (– de hó, reme, róma…) és szemünk láttára is folyik kölcsönzés (pl. a moldvaiak fordítás nélkül egész sorokat vesznek át a románból), de lehetnek mágikus eredetű (– haj, regö, rejtem; – kice, vice, villő…), zenei (– diadalom; – zimezum…) és sok játékos, hangutánzó (– bim, bam, bum; – dil, dul, dalala; – dudujnám, dudujnám; – hoppodári, hopp, hopp, hopp!… stb.), tehát belső képződésű refrének is. (A jelentéssel bírók eredet szempontjából maguktól értetődnek.) A magyar versszerkesztés és verselés sem zárja ki a refrén jelentkezését és használatát. – A refrén egy-egy alkotáson belül különbözőképpen és más-más gyakorisággal helyezkedhet el. Ritka a minden sor után újra megismétlődő refrén, ez inkább cselekményes játékdalokban (– Mit keressz, szarka, a szemétben? Balla, léla, léla ) és litániaszerű énekekben (a régi típusú → búcsúsének új szövegrészeit pl. az → előénekes olykor soronként intonálta és a kórus által visszhangzott refrén néha 50 versszakon át is tartott) fordul elő. A refrén általában jóval kevesebb a változó szövegrésznél és legtöbbször szabályosan (páros vagy páratlan sorok végén, versszakok utolsó soraként stb.) tér vissza. Terjedelmét tekintve gyakori a rövid réja (– ice te; – haja-ha stb.), mely többszöröződve fél sorrá (– csuha-ha-ha; – trallárom stb.) s még gyakrabban teljes sorrá (– ikkom-bikkom-lábikkom; – recefice-bum-bum-bum stb.) bővül. Hangsúlyos jelentésű egyetlen szó is gyakran alkot refrént (– angyalom; – galambom; – eszemadta), a refrének többsége azonban egysoros (– Dunáról fúj a szél; – Ez új esztendőben…), jóval kevesebb a kétsornyi (– Így jár, aki mindig bort iszik, Míg a temetőbe nem viszik!), a háromsoros pedig többnyire ismétlődés, aprózódás, eredménye (– Ej babám, ne mondd azt, Mert én jobban tudom azt, Tudom én azt! …). Előfordul másfél soros refrén is (– Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!). A versszaknyi terjedelem inkább a balladákban fordul elő. – A refrének jelentésüket tekintve lehetnek egyszerű felsorolások (– Ragyogó csillagom, galambom; – Kör, körtánc, kör, körtánc, Kikerekedik, bekerekedik…), ismétlődésükkel szolgálhatják a → fokozást (– Kicsinyke még, hadd nőjjön még! – Mindig innám, ha volna!), a legfontosabb fogalmakat felkiáltással emelik ki (– Ez ám a legény! – Nyalka kuruc!), utalhatnak egy állandóan ismétlődő cselekvésre (munkadalban: – Fejd, anya, fejd! – Húzd meg jó, nyomd meg jó, Hadd ropogjon a karó!); a legtöbb azonban csupán hangulati elem s épp ezért alakilag nagyon változatos is. A refrén a régi stílusú és a tragikus balladákban ritka, a románcokban és az új stílusúakban valamivel gyakoribb, de elmarad a dalokétól. Típusai különben egyeznek (– A megétetett János; – Az elkésett esküvő; – A kétféle menyasszony; – Anyámat is kérette; – Katát kérették; – Viszik már nénémet stb.). Nem refrén a vándorversszak, bár kivételesen azzá is válhat, ellenben az ún. strófaismétlő balladák között van több refrénes is (A gőgös feleség, A rossz feleség, A gyáva legény, A megcsalt férj; A hűség próbája; A révészek nótája stb.).

Katona Imre

refrénes ballada: minden egyes strófa végén vagy versszak közben, ritkábban a kezdősorokban ugyanazt a refrént használja. A refrén szimbolikus jelentéssel kapcsolódhat a szöveghez vagy teljesen független attól, esetleg jelentés nélkül dallamkísérő táncszókat ismétel. A magyar népköltészetben a refrénes ballada nem gyakori. Refrénszerűen ismétlődik a → rossz feleség balladában minden versszak második fele, amely dallamban is eltér az első résztől:

– Jöjjön haza, édesanyám, Mert beteg az édesapám! refrén: Várj lányom egy kicsit, Hadd táncoljak egy kicsit, Mindjárt otthon leszek, Egyet-kettőt fordulok, S mindjárt otthon leszek.

– Jöjjön haza, édesanyám, Dörgölje meg édesapám! refrén… (Kászonújfalu, Csík m.)

A refrén másik formája a szövegkörnyezethez kapcsolódik:

– Jó estét, jó estét Gazdag embör lánya, refrén: Haja rája tamborára, Gazdag embör lánya!

– Adjon Isten magának, Szegény csikós bujtárnak, refrén: Haja rája tamborára, Gazdag embör lánya! (Püspökszenterzsébet, Baranya m.)

A legendaballadák , népénekek is gyakorta élnek ezzel a formai lehetőséggel. A refrénes ballada jelentős az angol balladaköltészetben, ahol mindhárom válfaját megtaláljuk. Feltehetően a kórusos előadási stílus maradványa. – Irod. Schmidt, P. W.: Die Entwicklung der englischen-schottischen Volksballaden (Anglia, 57 Halle/Saale, 1938); Fowler, D. C.: Literary history of the popular ballad (Durham, 1968).

Kriza Ildikó

rege: a 19. sz.-ban igen kedvelt műfaji megjelölés, amely jelenthet prózai vagy verses elbeszélést, népköltészeti vagy műköltőtől származó alkotást is. – Bár a rege szó „régi mese” értelemben régebben is ismert, a nyelvújítók élesztették fel, s meghatározására több kísérlet történt, hol a → népmesét, hol a → mondát nevezték regének. Toldy Ferenc meghatározása szerint pl. a monda történeti alapon nyugvó elbeszélés, a rege költött elbeszélés. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a rege ősi, szájhagyományban élő, mesés, csodás, gyakran mitikus történet, elbeszélés: 1 . A népköltészet egyik elbeszélő műfaja. – 2 . Műköltőtől származó hasonló (verses) elbeszélés. – Klasszikus költőink, pl. Arany János, szívesen nevezték történeti elbeszéléseiket regének. – Irod. Ferenczi Imre: Mondaterminológiák és műfaji kritériumok (Néprajzi dolgozatok. Szeged, 1966).

Dömötör Tekla

regelő hétfő: a → vízkereszt utáni első hétfő régi neve. A 16–17. sz.-i csíziókban, kalendáriumokban fordul elő. E napon Erdély s a Partium néhány városában sokadalmat tartottak. Szerepel továbbá 17–18. sz.-i erdélyi céhartikulusokban is. Regelő hétfőn tartotta pl. a kolozsvári fazekascéh 1720-ban a választásokat. Megfelelője az erdélyi szászoknál a geschworener Montag , amely fontos jeles nap volt, a 15. sz.-ban ez volt a céhek munkaszüneti napja. Erdélyben feltehetően az ún. szászok és flamandok honosították meg e napot; ismerik a moseli frankok, a Rajna és Lahn folyó mentén, Hollandiában és a flamandoknál is; a vallonoknál neve egyebek közt lundi perdu (’elveszett hétfő’). E naphoz fűződhet törvénykezés, céhes ünnep, a tisztviselők munkába lépése. Angliában is fontos jeles nap a vízkereszt utáni hétfő, melyet eke-hétfőnek (Plough Monday) neveznek, ilyenkor a legények ekét húznak s házról házra járnak köszönteni, dramatikus jeleneteket, moreszkákat (Morris-dance) is adhatnak elő (→ ekehúzás, rituális ). – A regelő hétfő kapcsolatban áll a regelő hét tel, amelyről Heltai Gáspár emlékezett meg 1552-ben, ez szerinte mindjárt Jézus Krisztus születésnapja után következik, ilyenkor nagy ivás-evés, mulatozás van. (→ még: korhelyhétfő) – Irod. Pais Dezső: Reg. A régi magyarság szellemi életének kérdésköréből (Magy. Századok, 1948); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Dömötör Tekla

reggeli: → étkezések napi rendje

régi dunántúli hímzések: színes gyapjúszállal vagy piros pamutfonallal dolgozott régi stílusú nagyszámú vászonhímzés. A korábbi szakirodalom és a nagyközönség is „rábaközinek” ismerte, pedig emlékei, Sopron, Moson és Győr megye mellett előkerültek Vas, Zala, Komárom, Esztergom, Veszprém és Fejér megyéből, sőt Baranyából, Pécsről és Romonyáról is. Legkorábbi keltezésű emlékei az 1700 és 1772-es évszámmal ellátott lepedők, ill. lepedőszélek. Ismerünk azonban több évszám nélküli lepedőszél hímzést, melyeket anyaguk és stílusuk elemzése alapján korábbinak tarthatunk a keltezett példányoknál, annál is inkább, mert utóbbiak mintázata már a szétesés nyomait mutatja. 17. sz.-i meglétük jó okkal feltételezhető. A régi dunántúli hímzések nagyobb részét lenvászonra, kisebb részét kendervászonra varrták piros pamufonállal és színes szőrfonallal. A kék-piros pamutos hímzések ebben a csoportban ritkák, még ritkábbak a tiszta fehér hímzések. A fennmaradt lepedőszélek egyes példányai szokatlanul szélesek – ezek feltehetően antependiumok lehettek. Egyik-másik mintájuk – szívből kinövő kereszt, Mária monogramja – ezt látszik alátámasztani. Noha a színes szőrhímzés több hímzéstartományban a legkorábbi fennmaradt réteget képviseli, ma még nem dönthető el, hogy a régi dunántúli hímzések csoportjában a piros pamutfonalasak nem korábbiak-e a szőrhímzésnél vagy legalábbis nem egyidejűek-e vele. A régi dunántúli hímzéseknek kisebb része készült szálszámolás után szálánvarrottal, → keresztöltéssel és → előöltéssel, nagyobb részét szabadrajz után és → laposöltéssel, valamint → száröltéssel dolgozták. A díszítmények virágait és leveleit egymás mellé varrt, kissé ferde laposöltéssorokból alakították, a szomszédos sorokat egymással ellentétes irányban dolgozva. Felületkitöltésül sakktáblaszerűen elhelyezett laposöltés-csoportokat is varrtak. A virágszirmokat és a virágok közepét → soproni egyszerű kereszttel vagy soproni kettős kereszttel töltötték ki. Száröltéssel indákat, elválasztó vonalakat varrtak és kontúroztak. Akadnak egyes elszórt keresztek felületkitöltésül az ügyetlenebb munkákon. A régi dunántúli hímzések mintakincse igen változatos. Találunk egyébként az igen sok növényi díszítőelem és madárpár mellett – a magyar hímzéseken ritkán előforduló ember- és állatábrázolásokat. Az egész magyar hímzéskincs egyik legszebb darabja az a fehéren fehérrel hímzett szökellő szarvaspár, amely edényből kinyúló tulipános virágtő két oldalán van elhelyezve, szakaszos elrendezésben, mint a régi dunántúli hímzések legtöbbje. A madarak közt fellelhető papagájok, valamint a vadászjelenetben ábrázolt kürtös férfiak alakjai a magyar úrihímzésekre utalnak mint előképekre. A régi dunántúli hímzések legjellemzőbb díszítménye mégis a virágtő, amely korsóból, edényből, szívből nyúlik ki, 3–5–7 ágú és mindig szimmetrikus. A kétféle hímzőfonállal azonos mintakincset dolgoztak fel, nincs eltérés az egyszínű vörös pamut és a több színű gyapjúszálas hímzés mintái között sem, bár a szabadrajzú munkák levegősebbek a szálánvarrottakénál. Elrendezésük szakaszos. A rendesen két szél vászonból összeállított lepedők végein általában 2–2 nagy virágtő van elhelyezve, esetleg állat- és madárpárok a virágtő két oldalán. Alattuk laza, indázó gránátalmás, tulipános peremdísz. A korai lepedőszélhímzések közt olyanokat is találunk, amelyek ettől a közismert mintaszerkesztéstől eltérően hosszában vannak megtervezve és két szembefordított, a lepedőszél közepén találkozó, „sok emeletes” virágtőből állnak. A régi dunántúli hímzések legjelesebb példányai az 1700-as szombathelyi lepedőszél, a kámoni lepedőszél, a fehér szarvasos lepedőszél (valószínűleg Szombathelyről) és a piros pamutfonallal varrt gránátalmás-tulipános szegélyű kisabrosz az egész magyar hímzésanyagból kiemelkednek. A tervezés és a technikai kivitelezés legmagasabb szintjén álló darabok mellett azonban akadnak elnagyoltak, szinte együgyűek, jelezve, hogy az előbbieket gyakorlott, talán hivatásos kéz készítette, az utóbbiakat gyakorlatlan. – A hasonló mintakincs és technika mellett is elkülönülnek egyes lokális csoportok: a → rábaközi hímzések, a → vasi–zalai hímzések, külön a → halápi hímzések, a veszprém–komáromi csoport emlékei. Ide tartoznak továbbá a → pécsi hímzések, a → sárközi halottas párnák, a régi → sárközi főkötők. A jellegzetes virágtöves hímzések mellett nem kevésbé régiek a Dunántúlon az országosan ismert geometrikus → szálvonásos, → vagdalásos-laposöltéses munkák sem. (→ még: zalai hímzések, → csökölyi hímzés). A nagyon változatos régi dunántúli hímzések sajátos hímzéscsoportot alkotnak a régi stílusú többi magyar hímzés között. Fő motívumuk a gondosan szerkesztett, szétterülő virágtő, amely igen gyakran edényből, korsóból nő ki, és a nemegyszer melléhelyezett madár- vagy más állatpárral együtt négyzetet, szakaszt alkot. Ez a szabályosan szerkesztett edényből kinövő virágtő más vidékek hímzésein csak szórványosan bukkan föl. Egyben azt is jelzik, hogy régi stílusú hímzéseink közül a dunántúliak állnak talán legközelebb az úrihímzésekben, ill. az európai történeti hímzésanyagban föllelhető előképeikhez. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1963–1964. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1965); Fél Edit–Hofer Tamás: A Textil Gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970).

Lepedővég részlete, szökellő szarvasos, virágtöves mintával (Szombathely vidéke, Vas m., 17. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Díszlepedővég pelikános, virágtöves mintával (Ny-Dunántúl, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Díszlepedővég részlete, színes gyapjúfonállal hímezve (Ny-Dunántúl, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Díszlepedővég részlete, változatos öltésformákkal (Veszprém m., 17–18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete (Veszprém m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Abrosz. Lenvászon, piros pamuttal hímezve (Veszprém m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete (Veszprém m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Régi dunántúli hímzés Díszlepedő betétjének részlete, gyapjúhímzéssel (Ny-Dunántúl, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Díszlepedő szőrhímzésű csíkjának részlete, vert csipke szegéllyel (Vas m., 18. sz.), Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

régies: → ritka legényes

régi felföldi hímzések: a → régi dunántúli hímzések és a → régi tiszántúli hímzések között helyezkednek el, mint azoknál számszerűségben és jelentőségben is sokkal kisebb csoport. Egyik része néhány szőrhímzéses párna- és lepedővéget foglal magába, nagyobbik része azonban → szálvonásos-vagdalásos munka. A szőrhímzéses darabok az egykori Gömör és Abaúj-Torna megyék területéről valók s igen közel állnak a régi tiszántúli hímzések csoportjához. Csupán ezeket nem árnyalásosan varrták, noha színesen s a → hamis laposöltés mellett a leöltögetett → laposöltés a fő öltésformájuk. Mintái között megjelennek a madáralakok, egy leegyszerűsített virágtő két oldalán, egymással szembefordulva. Akadnak lendületes rajzú indás-virágtöves kompozíciók is gránátalmákkal, tulipánokkal és rozettákkal. Az indák sajátsága, akárcsak a → torockói hímzéseken, hogy két-két laposöltéses vonalsorból formálták őket, közeikbe pedig pontsorokat helyeztek. Egynéhány piros pamuthímzéses darab is tartozik közéjük, ezeknek motívumai még régiesek, de a hímzések maguk újabbak a korábban felsoroltaknál. – Másik nagy múltú hímzése a vidéknek – főként kisnemesi községeinek – az a kis számú fehérvarrás, amely lenvászon lepedők szélein maradt fenn. Ezeknek rajza és technikai kivitelezése is igen közel áll az úrihímzéshez: nagy gránátalmás, virágtöves, → Isten bárányás és hullámindás mintáit igen sokféle öltéssel dolgozták, melyek között első helyen a szálvonásos-szálszorításos-laposöltéses technikák állnak. – Mégis a régi felföldi hímzések nem ezek alapján közismertek. Készültek igen nagy számmal szálvonásos-vagdalásos hátterű laposöltéses kakasos, kelyhes és rozettás hímzések, amelyeket halottas lepedők betétjeként alkalmaztak. Ezeket, mint az egykori bányavárosok készítményeit, tót vándorárusok vitték széjjel az országba. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy valamennyi ilyen technikájú és mintázatú lepedővég „idegen” kezek munkája lett volna. Számos magyar községben a falusiak maguk is varrták. Ezeken a munkákon a motívumokat rendesen zöld és drapp vagy fekete selyemmel varrták, de készítették őket rozsdavörös és kék színnel is. A háttér mindig egyszínű. – Évszámos hímzéseink erről a vidékről – az egy 1677-es keltezésű subrikált lepedővéget kivéve – nincsenek. Stílusa alapján azonban ez a hímzéscsoport is az egész koraiakhoz tartozik. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961).

Párnavég részlete, gyapjúfonállal hímezve (Feled, v. Gömör m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Halottas lepedő hímzésének részlete (Felföld, 18. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedő recebetétjének részlete (Serke, v. Gömör m., 18–19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Halottas lepedő vége. Szálvonásos-vagdalásos munka. A kakasok sárga, zöld és kék selyemfonállal készültek (Felföld, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

regina: → tükörháló

reginás tapogató: a → tapogatós halászatnak valószínűleg a 19. sz.-ban kialakult, hivatásos halászok által is használt, a mélyebb állóvizek halászatára alkalmas eszköze. Lényege – s elnevezésének alapja – a vessző- vagy vaspálcák alkotta kává ra erősített három- (vagy két-) rétegű háló (→ tükörháló). A belső, sűrű szemű, bő háló, ha a reginás tapogatóval leborított hal beleütközik, a külső, nagy szemű hálón kitüremkedve zacskót képez, amelyben fogva marad a hal. Herman Ottó újabban (tehát a 19. sz. második felében) kialakult eszközként mutatta be Szeged környékéről a reginás hálójú kávás tapogató t, mely az ugyanott használatos hálótapogató (→ borító) formáját követi, de magasabb annál („vállig ér”). Jankó János – orosz párhuzamokat felsorakoztatván – nem fogadta el a helyi kialakulás lehetőségét; honfoglalás előtti orosz hatás eredményének tekintette a reginás tapogatót. Az újabb kutatás kétségesnek ítéli az ilyen korai átvételt: a tükörháló ismeretében egymástól függetlenül is kialakulhatott a reginás tapogató. A későbbi gyűjtők az Alsó-Tisza vidékén (megközelítően Szolnokig) adatolták a reginás tapogatót ( reginás-, redemás-, nyelestapogató, toppincs, tápli néven), de (egy Kecskemét környéki adaton kívül) nem a Herman-közölte altípust. Ennél az altípusnál a három rétegű háló négy, kúposan összetartó s köpüben összefutó vaspálcák alkotta vázra van erősítve; formailag s használati módjában a (hálós) → zsákos tapogatóval rokon. (A 2–3 méteres függőleges nyél indokolta nyeles- jelző helyett, s a tulajdonképpeni → nyeles tapogatótól való megkülönböztetésül a fogantyús tapogató elnevezést is használja erre az altípusra a szakirodalom.) A két altípus történeti összefüggését nem ismerjük. Valószínű, hogy az utóbbi is a mélyvízi tapogatás megoldásának különböző kísérleteit hasznosító belső fejlődés eredménye. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: A borító halászszerszámok fejlődése Magyarországon (Ethn., 1957); Szilágyi Miklós: A magyarországi borítóhalászat fejlődésének néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány, 1961).

Szilágyi Miklós

regionális etnológia: az → etnológiának az az ága, amely összefüggő, nagy kulturális területek, rendszerint földrészek kultúráinak leíró és összehasonlító vizsgálatával foglalkozik. A regionális etnológia ennek megfelelően nem a világ minden kultúrájára vagy azok jelentős részére jellemző általános érvényű törvényszerűségek megállapítására, emberiségtörténeti folyamatok megismerésére törekszik, hanem az adott terület kultúrtörténetének feltárását tűzi ki céljául s általánosításai is elsősorban a szóban forgó térség kultúráira vonatkoznak. A regionális etnológia vizsgálatait komplex módon, más tudományok (főleg nyelvészet, fizikai embertan, régészet) eredményeinek felhasználásával végzi. Az ebből következő specializálódás vezetett az etnológia olyan részdiszciplínáinak kialakulásához, mint az afrikanisztika, amerikanisztika, mexikanisztika, európai etnológia stb. – Irod. Haberlandt, M.–Haberlandt, A.: Die Völker Europas und ihre volkstümliche Kultur (Stuttgart, 1928); Baumann, H.–Westermann, D.–Thurnwald, R.: Völkerkunde von Afrika (Essen, 1940); Levin, M. G.–Potapov, L. P.: Narodi Szibiri (Moszkva–Leningrád, 1956); Steward, H.: Handbook of South American Indians (Washington, 1963–64); Berndt, R. M.–C. H.: The World of the First Australians (London, 1964); A világ népei (Bp., 1965).

Bodrogi Tibor

régi stílus: a népművészet egyes ágaiban és műfajaiban nagyjából a 18. sz. előtt kialakult a több-kevesebb mértékben az utóbbi időkig fennmaradt műfaji, tartalmi-formai, ill. szerkezeti és előadásbeli sajátosságok összessége. Az utóbbi egy-két évszázadban fokozódó gyorsasággal váltja fel az → új stílus: a magyar nyelvterület középső részein (Alföld, Dunántúl) a régi stílus aránya mindössze 5–10, a széleken (Szlavónia, Moldva) viszont 30–40% maradt. A régi stílus és az új stílus együttélése rendszerint a szegényebb néprétegek, ill. az idősebb nemzedékek, korosztályok kedvelt stílusaként jelentkezik. (Esetenként az idősebb és fiatalabb nemzedék a maga stílusában énekelheti a másik stílusban kialakult darabokat is!) A régi stílus virágkorában ugyanúgy egységes és közösségi volt, mint a születő új, de háttérbe szorulása idején többé-kevésbé széttöredezett. Így a régi stílus tájibb, népcsoportokhoz kötöttebb, nyelvjárásiasabb az újnál. Elsősorban D- és K-Európa felé vannak kapcsolatai. – A → népköltészeten belül a → népdal, ill. Bartók Béla érdemeként főként a → népzene régi stílusa a legismertebb. A régi stílusú dalok az újaknál alkalomszerűbbek. Változatos stíluseszközöket használnak, a természetből és a társadalomból (lelki életből) vett képek olykor szervetlenül kerülnek egymás mellé; a → természeti kezdőkép még nem általános. A versszak már kialakult, de nem feltétlenül négy → verssoros; a sorok → szótagszáma kötött, rövidebbek (6–12) az új stílusúaknál. A páros → rím mellett még gyakori a csoport- vagy bokorrím. A régi lírai dalok nagyobb része → több szakaszos dal, némi elbeszélő jelleggel. A dallamsor is izometrikus, jellemzi a félhang nélküli ötfokúság (pentatónia); a dallamvonal ereszkedő: a második rész az elsőnek ismétlése 5 hanggal lentebb (kvintváltás). A dallamok többsége beszédszerűen szabad → ritmusú (parlando rubato) és gazdagon díszített. Általában ünnepélyes, érzelmileg árnyalt hangon kerülnek előadásra. – A régi stílusú népballadákat (→ ballada) a mezőségi, székely és csángó típusok képviselik. Ezek hosszabb terjedelműek az újaknál, nem feltétlenül versszakoltak; a szakaszok sem csak 4 sorból állanak, a rím sem kötelező, gyakori a csoportos. A történés színhelye Erdély és a történeti Mo. városai, várai; a szereplők közt főurak és mesteremberek is vannak. Az összeütközés végzetszerű, a büntetés középkori. – A régi stílusú néptánc a középkorig követhető. A táncfajok határai elmosódnak, a különböző szerepű formák és műfajok között nincs éles határvonal; jellemző továbbá a szerkezeti szabályozatlanság is. (Ugyanannak a táncnak egymás mellett él férfi–női–vegyes, ill. egyéni–páros–csoportos formája.) Egyéb népművészeti ágak és műfajok régi stílusáról ma még keveset tudunk. – Irod. Lükő Gábor: A magyar népdalszövegek régi stílusa (Népr. Ért., 1957); Vargyas Lajos: Kutatások a népballada középkori történetében (Ethn., 1960, 1962; I–II., IV.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Katona Imre

régi stílusú népművészet: a magyar tárgyakat formáló → népművészet stílusperiódusok szerinti áttekintésében az → új stílusú népművészet kibontakozása előtti korszak emlékanyaga, amely általában a 17–18. sz.-i emlékekből ismert. Abban a folyamatban, melyben a népművészet kiszakad egy korábbi, homogénebb össztársadalmi művészi gyakorlatból és egyre önállóbbá válik, a régi stílusú népművészet egy olyan szakaszt képvisel, amikor a parasztoknak még kevés díszes tárgyuk van, és ezeket még több hasonlóság fűzi a többi társadalmi réteg, főként a középnemesség, mezővárosi és városi polgárság emlékeihez. A 17–18. sz.-i tárgyakon megfigyelhetünk olyan elemi, geometrikus mintákat, tárgyformáló díszítő eljárásokat, amelyeknek a parasztság körében való meghonosodása századokkal korábban történhetett és, amelyek a későbbi korszakokban is, ha esetleg peremre szorulva is, de használatban maradtak. – A régi stílusú népművészetre azonban különösen jellemző a rozettás, tulipános, szegfűs, gránátalmás virágornamentika, mely a festett templomi mennyezeteken, ez időben még kis számú festett bútoron, cserépedényen, hímzéseken, az ugyancsak kis számú faragáson egyaránt uralkodó volt. A virágmotívumok mellett találunk még pávákat, pelikánokat, szarvasokat, Isten báránya alakokat, kétfejű sasokat. A motívumok elhelyezése általában valamennyi műfajban ritkás, levegős, a virágmotívumokat gyakran virágtövek, hullámindák, koszorúk kapcsolják össze. – A régi stílusú népművészet számos műfaját, emlékét kézművesek készítették, akik ebben az időben még egyaránt dolgoztak falusi és úri-városi megrendelésre, mint pl. a templomokat díszítő, úri megrendelésre is dolgozó asztalosok, akik esetenként parasztemberek számára is kifestettek egy-egy kelengyeládát. Maguknak a templomoknak festett díszítését is sok esetben falusi egyházak parasztemberekből álló elöljárósága rendelte meg; egy-egy szószék, szószékkorona, karzatmellvéd, templomi pad kifestetése egy-egy parasztember adománya lehetett. Amiképpen a ref.-ok az úrihímzések körébe tartozó úrasztali terítőket, úgy a r. k. egyházban antependiumokat adományoztak paraszti mecénások. Ezek a tárgyak, megbízatások egyben a tárgyaknak és motívumoknak különböző társadalmi rétegek közötti mozgására is példával szolgálnak. – Irod. Fél Edit: Ungarische Volksstrickerei (Bp., 1961); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); Hofer Tamás: Festett táblák 1526–1825 (Székesfehérvár, 1969); K. Csilléry Klára: A magyar népművészet története (Bp., 1978).

Párnahímzés részlete, piros szálánvarrott csillagokkal, szívekkel (K-Magyarország, 1674) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete, piros pamutfonállal varrva (Szombathely, Vas m., 1700) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

régi táncstílus: → tánctörténeti rétegek

régi tiszántúli hímzések: a Tiszától keletre elterülő sík vidék mezővárosainak és szabad kerületeinek korai vászonhímzései. Valamennyi szőrhímzés. Amennyire jellemzi a → régi dunántúli hímzéseket a piros pamutfonallal varrt szépszámú lepedőszél, legalább úgy a tiszántúliakat a színes szőrrel dolgozott párnavég. Az alapanyag nyugaton elsősorban lenvászon s csak utána következik a kender; itt többségben a kendervászon használatos, csak a → kunsági hímzéseket varrták lenvászonra. Mindkét nagy tájon készült egymás mellett egy időben szabadrajzú és szálánvarrott munka, mégis a sajátosat, a kiemelkedőt mindenütt a szabadrajzú munkákkal érték el. A Dunántúl régi hímzésanyaga igen gondos tervezésről tanúskodik – ugyanez mondható el a régi tiszántúli hímzésekről is, kiváltképp a nagykunsági párnavégekről, de egyes hódmezővásárhelyi és vásárhelykörnyéki darabokról is. Eltérések a motívumkincsben és a mintaszerkesztésben vannak inkább. – Míg a Dunántúlra a virágtövek jellemzők állat- vagy madárpárokkal, addig a Tiszántúlra különböző szerkesztési elvek szerint elhelyezett egyes vagy kettes-hármas-négyes csoportokba összefogott növényi díszítőelemek: rozetták, tulipánok, gránátalmák. A legszabatosabban megszerkesztett párnavégek – országosan is – a kunságiak. Ezzel szemben a vásárhelyi munkák egyrészt már sok esetben szétestek, másrészt zsúfoltak, tehát parasztosodtak. Úgy véljük, hogy a tiszántúli hímzés valamivel megelőzte a dunántúlit. Készülhettek egyes példányai a 17. sz.-ban is. Ezen a vidéken is készült, bár gyér számú, és korai vagdalásos-laposöltéses munka, főleg párnatakarókon. A régi tiszántúli hímzések csoportjába soroljuk a kunsági vagy kun hímzés t, a → hódmezővásárhelyi hímzést, az → orosházi hímzéseket. – Irod. Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961); T. Knotik Márta: Szabadrajzú szőrös párnavégek a Dél-Alföldön (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1970–71); T. Knotik Márta: Keresztszemes szőrhímzések a Dél-Alföldön (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1970–71).

Párnavég részlete, hamis és letűzött laposöltéssel varrva (Tiszántúl, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég részlete (Tiszafüred, Szolnok m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég, kék, drapp, fekete gyapjúfonállal varrva, letűzött, lapos- és száröltéssel (Serke, v. Gömör m., 18. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

„régi ülés”: → ősi telek

regölés: téli termékenységvarázsló (→ termékenységvarázslás) jellegű, → köszöntő népszokás. 1552-ben Heltai Gáspár „A reszegsegnec es tobzodásnak veszedelmes vóltáról valo Dialogus” c. művében említi a regelést és a regelő hetet. A századforduló körül D- és Ny-Dunántúlon ismerték, ma néhány dunántúli községben él. Fő időpontja dec. 26., István protomártír ünnepe, néhol újévig jártak regölni a legények, elsősorban lányos házakhoz. A szokás résztvevői a → regösök. A csoport tagjai → álarcot nem viseltek, az arc kormozása előfordult, néha bajuszt is ragasztottak. Régen kifordított bundát hordtak, kezükben láncos bot (→ csörgősbot), jellemző zajkeltő eszközük a → köcsögduda (szötyök) (→ alakoskodás). A legénycsoportok főleg lányos házakhoz jártak, elhangzott a → regösének, majd a regösök ajándékot kaptak cserébe a varázserejűnek tartott jókívánságokért. – Erdélyben, Udvarhely megyében, karácsony estéjén külön a legények s külön a férfiak csoportja megregélte az új házasokat. – Heves és Nógrád néhány községében a → lakodalom végén vagy a → farsang végén tartott mulatságra mondták, hogy „regélni” mennek. – Irod. Sebestyén Gyula: Regös-énekek (Bp., 1902); Rajeczky Benjamin: „Regélni” (Népr. Közl., 1959).

Regösök (Garabonc, Zala m., 1899)

Regösök (Újkér, Győr-Sopron m., 1969)

Dömötör Tekla

regös: énekmondó. A nyelvészek és a magyar őstörténet kutatóinak véleménye szerint a régi magyarok sámán jainak (→ samanizmus), varázslóinak, ráéneklőinek egyik elnevezése is lehetett. A magyar regus (olvasva regüs) szó a középkori oklevelekben mint foglalkozásnév (királyi, főnemesi udvarban tartózkodó hivatásos → énekmondó) fordul elő, továbbá földrajzi összetételekben. Egy 1346-ban kiadott és 1347-ben átírt ítéletlevélben pl. egy Regteluk nevű birtokot adományoznak, amely előbb a kihalt, közönségesen Regusnak mondott, királyi conditionarius combibatorok (királyi együttivók) birtoka volt. A 13. sz.-i oklevélben is említenek már Regust. Regösnek a népnyelv a 19–20. sz.-ban a → regölés résztvevőit nevezi, ők maguk is ezt az elnevezést használják a → regösénekben. (Látom az almárium tele van húszassal, fele a gazdáé, fele a regösöké. – Ajtó előtt nagy rőt ökör, annak fele regösöké stb.). – Irod. Sebestyén Gyula: A regösök (Bp., 1902); Balázs János: A magyar sámán révülete. Rejt, rejtëk, rejtëzik (Ethn., 1945); Pais Dezső: Reg. A régi magyarság szellemi életének kérdésköréből (Magy. Századok, 1948); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Dömötör Tekla

regösének: magyar rítusének (→ népszokások költészete); → regölés alkalmából éneklik a → regösök. 1. A dunántúli regösének szövegének állandó motívumai: a termékenységvarázsló rész, amelyben a gazdának és a háznépnek termékenységet, bőséget kívánnak, továbbá egy párosító rész, amelyben legényt regölnek össze leánnyal. Ezeket megelőzheti a bevezető rész, amelyben a regösök elmondják, hogy hosszú útról jönnek, cserfából nadrágjuk, bükkfából bocskoruk. Nem rablók, hanem Isten követei vagy Szent István szolgái. Szó esik arról is, hogy Isten s az angyalok látogatják meg a házat. Az epikus bevezetéshez tartozik a → csodaszarvasról szóló rész is. Tiszta folyóvíz keletkezik, rajta pázsit vagy sásos, s ezen csodafiúszarvas legelészik. Szarván a gyertyák gyújtatlan gyúlladnak, oltatlan alusznak, testén a napot, holdat hordozza. Néha kérik Szent Istvánt, ne lőjön rájuk. A Vas megyei, búcsúfalui regösénekben további vallásos-mitikus motívumok is előfordulnak, látomásszerűen megjelenik Mária a kis Jézussal s három szép madár: Isten és a szentek. Minden szakasz után felhangzik a refrén: „hej regö-rejtem”, ill. ennek változatai. Ezután adománykérés következik. Sebestyén Gyula Vas, Sopron, Veszprém, Zala, Somogy, Baranya megyében jegyzett fel regöséneket. – Bár a regölésről már a 16. sz.-ban hallunk, az első regöséneket csak 1838-ban közölték nyomtatásban, országos gyűjtésüket Sebestyén Gyula végezte. Ő jegyezte fel az Udvarhely megyei regöséneket is, itt a refrén „de hó reme róma”, a szöveg jókívánságokból s adománykérésből áll. A csodaszarvas motívum, a refrén, s a dallam sajátosságai alapján archaikus rítuséneknek tartják, mely a régi sámánénekekkel is összefügghet. – Irod. Sebestyén Gyula: Regösénekek (Bp., 1902); Kerényi György: A regösének magva (Emlékkönyv Kodály Zoltán 60. születésnapjára, 1953); Vargyas Lajos: Francia párhuzam regös-énekeinkhez (Népr. Közl., 1957, 1–2. sz.); Kardos Tibor: Adatok és szempontok a magyar dráma kezdeteihez (Fil. Közlöny, 1957); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964). – 2. Darabjai zenei szempontból egységes, és a magyar népzene egészén belül jól elkülönülő csoportot alkotnak. A nem strófás, soroló technikával építkező zenei műfajok közé tartoznak, s dallami sajátságaik egy része funkcióhoz kötött. Hangkészletük egy alcsoportot kivéve dúr hexachord, melyen belül azonban sajátosak a tonális viszonyok. Szerkezetük alkotóelemei különböző szótagszámú két-, ill. négyütemes egységek, ütempárok vagy sorok, melyek lazán, füzérszerűen vagy sorolással kapcsolódnak össze, a rögtönzésnek is teret hagyva. Kiválik az alkotóelemek közül az állandó szöveg- és dallammotívumokat tartalmazó refrén, mely az éneket szakaszokra tagolja, és biztosítja a forma egészének rendezettségét, rondószerű képleteket hozva létre. Ritmusuk a szöveghez nem alkalmazkodik, hanem merev giusto, tempójuk gyakran gyorsuló tendenciájú. Dallamuk viszonylag önálló és önmagukban zárt dallamfordulatok (motívumok) sorából illeszkedik össze. A motívumok közül kiemelkedik a kvint-ugrással végződő („regös kvint”), amely, bár szórványosan más anyagban is előfordul, mégis elsősorban a regösénekekben tipikus, azoknak zenei mottóját adja és dallami egységüket biztosítja. (A minden refrénben közös Haj regö rejtem szavak sok esetben még olyankor is megtartják e „regös kvintet”, ha különben már az egész regölés egyéb motívumokon zajlott le.) Az emelkedő kvintet nem tartalmazó ütempároknak is vannak a regösénekben közös vonásaik: legfeltűnőbb az emelkedő végű dallamfordulatok túlsúlya és ezek záró funkciója. A regösénekek előadásmódja nyers, a hangvétel kiabáló. A regöshangszerek (→ furulya, → kettős furulya, → köcsögduda, láncosbot [→ csörgősbot], regössíp [→ tárogató]) által nyújtott kíséret, mely eredetileg csak a refrén dallamához tartozott hozzá, lármássá fokozza a hatást. – A regösénekek zenei szempontból elkülönülő variánscsoportjai nagyjából egybevágnak a földrajzi- és szövegcsoportokkal. a) A szó-fá-mi-re-do-szó alapmotívum végig uralkodik a Göcsejben, s a vele összefüggő Zala és Vas megyei területeken előforduló, legtöbbször Kelj föl gazda, kelj föl kezdetű regösénekek dallamában. Ez a kezdőformula, a refrén, sőt ezen zajlik le a sorolás nagy része is. Az e vidékről származó klasszikus gyűjtésekben (Sebestyén Gyula, Vikár Béla) e főmotívumon kívül csak egyetlen másik fordul elő, amely azonban maga is a főmotívum variánsának tekinthető. Az énekeknek ebben a csoportjában a legarchaikusabbak a tonális viszonyok: a keretet adó kvint hangköz makacsul ismétlődő fölső hangja mutatkozik célhangnak, tonikának. Az egyes belső szakaszok, sőt gyakran az egész regölés avval zárul (1. példa). – A szó-lá-ti-do’ szó-lá motívum megjelenése jellemzi a Somogy és Zala megye határvidékéről származó, a beköszöntőben valamilyen formában Szent Istvánt említő (Nem vagyunk mi rablók, Ne fuss, ne fuss, ne fuss, Megjöttünk, megjöttünk) regösénekek dallamát. E motívum rendszerint csak kezdő jellegű. Néhányszor ismétlődik a szakaszok elején, majd a regölés az első csoportból ismert ütempárokkal, kvinttel mélyebb rétegben folytatódik tovább. A hangterjedelem tehát kibővül, s az oktávkeret kedvez egy modernebb tonális elrendezettség kialakulásának, melyben a legalsó hang válik tonikává. E csoportban a dallamok szinte kivétel nélkül a legalsó hangon zárnak (2. példa). – c) Szó-szó-szó-szó szó-lá/fá-mi-do-mi- ütempárok jellemzik a Kemenes-vidéki (Sopron, Vas, Veszprém m.), többnyire közvetlenül a szarvasénekkel (Amott keletkezik) kezdődő regösénekeket. Az indító jellegű motívum, melyben megvan a lehetőség, hogy kötetlen ritmusú → recitatív sorrá alakuljon, ismétlődni nem szokott. Közvetlen folytatása (fá-mi-do-mi) az az ütempár, amelyen a szövegek sorolása történik. E variáncsoport fordulatanyaga meglehetősen elüt az előző típusokétól. Új színt jelent benne a hexachord harmadik és hatodik hangjának szerepe, s hiányzik a felugró regös-kvint állandó ismételgetése. A felugró kvint e darabokban csak egy helyen maradt meg, a refrén Hej regü rejtëm szavaihoz kapcsolódóan (3. példa). A leírt három típus mellett előfordulnak a regölés zenei anyagában még kisebb variánscsoportok is: egy viszonylag önálló, Veszprém megyében szó-lá-szó-fá-mi-szó kezdettel, s kevésbé jellegzetesek Zala m.-ben do-re-mi-fá-szó-lá, szó-fá-mi-fá-szó-lá és szó-lá-szó-fá-mi-do kezdettel, ahol már sűrűbben fordulnak elő → gyermekdalokból kölcsönzött fordulatok is. A búcsúi „regös misztérium” motivikájában szorosan kapcsolódik a többi regösénekhez (kvint ugrás a refrénben, hangnemileg a Zala m.-i, kvinten végződő típussal tart), ugyanakkor azonban, elsősorban nagyszabású, megkomponált formája miatt azoktól mégis különválik. Az egyes szakaszok zeneileg is elhatárolódnak benne: előfordul, hogy új formai részben, rondó-közjátékszerűen, új dallamtéma jelenik meg (három madár). Ritmikája is mutat sajátos vonásokat. A következetes, merev giustót időnként, a szakaszok elején, szabad ritmusú recitatív sorok vezetik be. Az erdélyi regösének a dunántúli típusokhoz kapcsolódik dallamának főhangjai, hangkészlete, archaikus tonalitása, sőt ritmusképlete révén. Elválik azonban tőlük azáltal, hogy dallamában a sorvégi kvintemelkedés nem ugrással, hanem lépcsőzetes menettel valósul meg (a dunántúli anyagban is van ugyan az ugrás kitöltésére példa), s hogy csak egyetlen sor ismételgetéséből áll. (Sorismétlő szakaszok vannak a dunántúli regösénekekben is, azonban mindig lazább, ütempáros szerkezetű anyagba beillesztve.) Vele rokon dallamok találhatók a lakodalom szertartásos anyagában, a gyermekjátékok és a hangszeres táncdallamok között. A regösénekek származásának, rokonságának kérdése már a századforduló óta a népzenekutatás sokat vitatott témái közé tartozik. A vizsgálatok a regösének különböző, hol általános, hol speciálisabb tulajdonságait emelik ki és teszik összehasonlítás tárgyává, s más-más eredményre jutnak aszerint, hogy milyen vonást tartottak lényegesen jellemzőnek. 1 . Ütempáros szerkezetük, valamint hexachord hangkészletük alapján a regösénekek egy egész Európában és Ázsiában elterjedt dallamcsalád tagjai (gyermekdalok, szokásdalok). – 2 . Az emelkedő végű motívumok sorolása, ahol azonban az emelkedés hangköze még nem rögződött és nem is föltétlenül zenei hangokból áll, mágikus ráolvasó-énekeknél szokásos. – 3 . A motívumok végén emelkedő szekund és kvart-lépést hozó, ütempáros és sorszerkezetű anyag mutatható ki az északi rokonnépek zenéjében. – 4 . Ütempáros és egysoros, a zárlatban emelkedő kvintet tartalmazó s azt refrénszövegen megszólaltató anyag található elsősorban a DK-európai szokásanyagban (kolindák, koledák), s elszórtan szélesebb mediterrán vidéken (francia, spanyol, angol). – 5 . Kétsoros, 5–1 kadenciás, főleg vágáns-ritmusú dalok egész Európa területén otthonosak, s hangszeres tánczene felé is van kapcsolatuk. – 6 . A búcsúi regös-misztérium három madárról szóló énekének dallama nagy hagyományú, liturgikus zenében is ismert recitatív tónussal áll párhuzamban. – 7 . A balkáni szertartásos énekek kvintemelkedést tartalmazó refrénanyagának a bizánci liturgia egyik intonációs formulájában (echema) is van vetülete. – Irod. Petresco, J. D.: Les idiomèles et le canon de l’office de Noël (Paris, 1932); Jeles Napok (A Magyar Népzene Tára II. Bp., 1953); Vargyas Lajos: Les analogies hongroises avec les chants „Guillaneu” (Studia Musicologica, 1962); Szomjas-Schiffert György: Die finnisch-ugrische Abstammung der Regös-Gesänge und der Kalewala-Melodien (Musik des Ostens, 1963); Szendrei Janka: Zur Frage der Verbreitung der Regös-Melodien (Studia Musicologica, 1967).

Dömötör Tekla Szendrei Janka

regössíp: → tárogató

regruta, besorozott legény: alapkiképzésben levő, a katonai „vizitáción” már átesett és bevált, de még szolgálatba be nem vonult legény neve. A „regrutasor” a legényélet pár hónapig tartó szakasza, mely a kötelező katonai szolgálat bevezetésével iktatódott a legényélet szakaszai közé, mint annak tetőzése és befejezése; a katonai szolgálat eltelte után ugyanis már illő volt házasodni. A bevonulásra alkalmasnak talált regruták 4–6 hónapon át jelvényekkel különböztették meg magukat a többiektől. Ezek lehettek tollak (Köröstárkányon pl. hosszú fácántoll), bokréták (Mezőség) vagy szalagok (az ország nagy részében). Egyes vidékeken a regruta szalagjai vállig érnek, másutt – Kapuvár, Átány – a regruták bokáját veri. Számuk akár 30 pár is, amit keresztszülők, rokonok, barátok, lánypajtások ajándékoznak s a kalap köré kötött nemzeti színű szalagba aggatnak. Háború idején piros szalagot nem ajándékoznak, a mély gyászban levő legénynek feketét, ill. sötétkéket adnak, s aki nem jó szívből, csupán a konvenciónak engedve ajándékoz, az sárga szalagot vesz. Az a legény, aki nem vált be, egy szál rövid fehér szalagot viselhet. Bevonulás előtt utoljára táncol a regruta a szalagos kalapban, legszebb öltözetében, mulatság végén a szalagokat leszedi és elajándékozza leányrokonainak, kedvesének. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: A Néprajzi Múzeum 1965. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1966).

Fél Edit

regrutabál, katonabál: a szervezett → táncalkalmak egyik változata, amelyet a falu fiatalsága a sorozás és a bevonulás között tartott meg. A regrutabálra rendszerint csak a bevált legények és azok barátai mehettek el, a leányok közül a besorozottak szeretői, meghívottai vehettek részt. Egyes vidékeken már a sorozás után rendeztek táncos mulatságot. A regrutabált általában a bevonulás előtti napon (vasárnap) tartották meg. A falu tánchelyén vagy valamelyik bevonuló legény házában jöttek össze. Ilyenkor a legények szinte a tánc helyéről vonultak muzsikaszóval a vasúti állomásra. Az erdélyi Mezőségen, de másutt is sajátos katonakísérő dalokat énekeltek a legények végig a falun. Közben megálltak és egyet-egyet táncoltak is, amelyet még az állomáson is folytattak. – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Kallós Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban (Tánctud. Tanulm., 1963–1964, Bp., 1964).

Pesovár Ferenc

regrutanóta: → újoncnóta

Reguly Antal (Zirc, 1819–Buda, 1858): nyelvtudós, néprajzkutató, az MTA l. tagja (1843). A finnugor rokonság bebizonyítását tűzte ki életcéljául. Több évi előtanulmány után 1843-ban indult el Szentpétervárról. A déli és az északi vogulok (manysik), majd az osztjákok (hantik) között hatalmas népköltési anyagot is gyűjtött, 1846-ban tért vissza Szentpétervárra, ahol feldolgozta az Urál térképét. 1848-ban tért haza. 1857-ben hosszú tanulmányutat tett a palócok között, melynek során jelentős néprajzi és antropológiai anyagot gyűjtött. Korai halála megakadályozta a felbecsülhetetlen tudományos értéket képviselő gyűjtés feldolgozásában. Hatalmas hagyatékán többen dolgoztak: a vogulon Hunfalvy Pál és Munkácsi Bernát, a csuvason, cseremiszen stb. Budenz József, az osztják egy részén Pápay József. – F. m. Vogul népköltési gyűjtemény (I–IV., Saját gyűjtése és R. A. hagyatéka alapján közzétette Munkácsi Bernát, Bp., 1892–1921); Osztják népköltési gyűjtemény (Bp.–Leipzig, 1905); Osztják hősénekek (I–II., R. A. és Pápay József hagyatéka, Bp., 1944–1951); Osztják hősénekek (R. A., Pápay József és Zsirai Miklós hagyatéka, Bp., 1963); R. A. palóc jegyzetei 1857 (Sajtó alá rendezte Selmeczi Kovács Attila, Eger, 1975). – Irod. Balassa Iván: R. A. néprajzi gyűjteménye 1840–45 (Népr. Ért., 1954); Borbély Andor: R. A. térképének szerepe az Észak-Urál megismerésében (Földr. Közl., 1955); Kodolányi János: R. A. (Ethn., 1959).

Reguly Antal

Diószegi Vilmos

réjja: → táncszó

rejtekbe látó királykisasszony, a: mesehősnő és ennek férjhezmeneteléről szóló → varázsmese. Cselekménye: királykisasszony, akinek világot átlátó varázstükre van, csak olyan férfihoz hajlandó feleségül menni, aki előle úgy elbújik, hogy ő nem találja meg. Akinek nem sikerül az elrejtőzés, annak a feje karóba kerül. Már 99 emberfő van karóba húzva a kastély előtt. Egy legény jót tesz egy madárral, hallal, rózsabokorral; rókával, öregemberrel. Segítségükkel sikerül elrejtőznie a) a madár szárnya alatt, a nap (felhők) háta mögé (sziklák közé), b) a hal gyomrában a tenger fenekére a fövenybe befúródva, c) rózsává válik vagy kis bogár alakjában a rózsa szirmai közé bebújik. A rejtekbe látó királykisasszony a hajába tűzi s nem találja meg. Az egyszerű származású kérő elnyeri a rejtekbe látó királykisasszonyt feleségül (AaTh 329). – A mesének 10 magyar változata van a nyelvterület keleti feléből. (Az egyetlen dunántúli változat Benedek Elek mese származéka.) A változatok egymástól csekély eltérést mutatnak. Irodalmi előképük nem ismert. A mese DK-Európában népszerű, a Ny-európai változatok szórványosak, romlottak, irodalmi feldolgozás nyomait viselik magukon. A magyar változatokhoz a román, orosz és török változatok állnak legközelebb. – Irod. Bolte J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (III., Leipzig, 1918); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Kriza János: Székely népköltési gyűjtemény (Összesítő válogatás Gergely Pál és Kovács Ágnes gondozásában, II., Bp., 1956); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960; MNKF 1.).

Kovács Ágnes

rejtezés: → révülés

rejtvény: közösségi mulattató műfaj, jelenti a szó-, szám-, kép-, betűrejtvényt. A folklórban csak szó- és kevés számrejtvényt ismerünk, a többi rejtvény csak a városi lakosság körében terjedt el. A rejtvény hagyománya az ókori magaskultúrákból származik. A középkorban ismert és elterjedt Európában, de csak az írástudók körében. A 18. sz.-ban Angliában alakult ki és terjedt el világszerte a mai értelemben vett rejtvény, igazi virágkora az elmúlt 100 év. A Mo.-on is elterjedt rejtvény egyszerűbb formái középkori latin eredetűek, és inkább a játékok, mint a népköltészet világába tartoznak. (→ még: találós kérdés, → találós mese). – Irod. Hain, Mathilde: Rätsel (Stuttgart, 1966); Rauch, Karl: Rätsel aus aller Welt (Köln–Düsseldorf, 1966); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).

Szemerkényi Ágnes

rekesz: földből, kőből, összeácsolt gerendázatból vagy vesszőfonadékból épített halmegállító akadály, amelyet azzal a céllal állítanak a hal útjába, hogy a) meghatározott irányba tereljék (→ cége, → gereggye) vagy b) egy zárt medencében visszatartsák. A cége típusú rekesztéket mindig forgókészülékkel látják el, a halakat zárt medencében visszatartó rekesznek viszont nem szükségszerű tartozéka a fogókészülék. A fogókészülék nélküli rekeszt a nagyobb folyókból kiszakadó fok okon (’ér, csatorna’) építették, hogy az áradással e vízfolyásokon az árterületre jutott halakat visszatartsák, s a következő áradásig halászhassák a tavakat, vízállásokat. A rekeszt tehát az áradástól vagy apadástól függően nyitották és zárták. Mivel a fok oknak a vízgazdálkodásban játszott ilyen szerepe az ármentesítés után megszűnt, a fogókészülék nélküli rekeszről viszonylag kevés néprajzi adattal rendelkezünk. A lecsapolások után az áradás-apadás árterületi vízmozgását kihasználó, részben vesszőfonatú, részben háló rekeszek (a Csallóközben, a Szigetközben, a Sárközben s a mo.-i Duna déli szakaszán) valamilyen fogókészülékbe (→ vejsze, → varsa) terelik a halakat; azokat, amelyek az árterület tavaiban visszamaradnak, egyszeri → kerítőhálós halászattal fogják ki. A rekeszek ismeretében tudjuk értelmezni az Árpád-kor feltűnően nagyszámú (3000–4000-re becsült), halastóra (piscina) vonatkozó vízrajzi adatát. A piscina -adatok egy részét, ha -taua utótagú magyar földrajzi névvel együtt fordul elő, Herman Ottó – tévesen – tana ra korrigálta, s halászó → tanyának értelmezte. Pedig a többnyire folyók mellett fekvő halastavak ki- és bejárati ágairól, máskor rekesz eiről (clausura) is megemlékeznek az adománylevelek, a halászó szolgák kötelességévé tévén a rekesztést. A 16–17. sz.-i urbáriumokból és földesúri utasításokból, a 18–19. sz.-i peres iratokból és bérleti szerződésekből is egyértelműen következtethetünk az ilyen típusú halmegállító rekeszek kivételes jelentőségére. A magyar rekesz (csakúgy, mint a cége ) alapelve az ugor korig visszavezethető lehet. Az obiugor népek a neolitikum óta használnak különböző rekeszt; a magyar fal ’Wand’ eredeti finnugor jelentése ’halmegállító rekeszték’. – Irod. Csalog József. A tolna-megyei Sárköz népi halászata (Népr. Ért., 1940); Belényesy Márta: A halászat a XIV. században (Ethn., 1953); Andrásfalvy Bertalan: Névtudományi előadások (Bp., 1970); Szilágyi Miklós: A rekesz – Az áradások jelentősége a tiszai halászatban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1977).

Szilágyi Miklós

rekesztőhalászat: a halak rendszeres vonulását vagy esetleges mozgási irányát keresztező falazatra és az ezt kiegészítő (rendszerint csapda jellegű) fogókészülékre alapozott passzív halfogási mód. A földből, kőből, fagerendázatból, vesszőfonatból, nádból, hálóból épített falazat, kerítés megállítja a halat, és – mivel az folytatni igyekszik útját – meghatározott irányba terelve olyan fogókészülékbe vezeti, ahonnan nem találja meg a kiutat. A rekesztőhalászati szerszámok így „önműködően” fogják meg a halat; a halásznak időnként ki kell szednie a zsákmányt. A rekesztőhalászatnak három alapformája (ezen belül több szerszámtípusa) van a magyar halászatban: 1 . folyókon, gyors folyású patakokon épített, a víz folyására merőlegesen vagy a sodrásvonalat figyelembe véve V alakban elhelyezett gát vagy szilárd falazat (→ cége), amely varsaszerű fogókészülékbe tereli a halakat (→ bocskorvarsa, → szelep); – 2 . tavakban, árterületen vagy lassú folyású folyókban a fenékre rögzített, állandó jellegű, függőleges állású vessző- vagy nádszálakból fonott falazat és fogókészülék (→ vejsze); – 3 . mind a folyó-, mind az állóvízi halászatra alkalmas, vesszőfonatú vagy hálóból kötött, nem helyhez rögzített kasféle, melybe – a terelőfal által vezetve – a fokozatosan szűkülő nyíláson át betéved a hal, de kifelé már nem találja meg az utat (→ varsa). – A rekesztőhalászatnak olyan formái is vannak, amelyeknél a terelő fal és a fogókészülék egymást feltételező összetartozása nem szükségszerű. Rekesztő falazatot olyan céllal is állíthatnak, hogy a vizet más mederbe tereljék (→ dugászás); a halat vonulásában megállítsák, egy zárt medencében visszatartsák (→ rekesz); megakadályozzák a hal menekülését (→ őrháló, → előzőre halászat, → tiszaverés); halászóhely felé tereljék (→ gereggye, cége bizonyos formái). Ezek a rekesztőhalászati módok az aktív és passzív halfogás kombinációi. A „rekesztés” elvét speciális módon használja fel az → állítóhalászat. A rekesztőhalászat alapformái a neolitikumban alakultak ki s az egész világon széles körben elterjedtek. A magyarság – nyelvi bizonyítékok szerint – a finnugor együttélés korában már ismerte a rekesztés elvét, talán alapformáit is. Az írásos forrásokból az Árpád-kortól adatolható a rekesztőhalászat, mely termelékenységben valószínűleg sokkal jelentősebb volt, mint egyéb halászati módok. – Irod. Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Sirelius, U. T.: Über die Sperrfischerei bei den finnisch-ugrischen Völkern (Helsingfors, 1906); Belényesy Márta: A halászat a XIV. században (Ethn., 1953); Vasziljev, V. I.: Szibirszkij Etnograficseszkij Szbornyik (1962).

Szilágyi Miklós

rékli: → csecsemőöltözet, → ujjas (női)

rekonstrukció: valamely objektum emlékezeti, írásbeli vagy képi adatok alapján történő helyreállítása. A rekonstrukció lehet teljes, de adott esetben történhet részlegesen, az eredeti részletek felhasználásával is. Pl. vasalások alapján rekonstruálni lehet fatárgyakat, fémveretek és csatok segítségével az elpusztult bőr szíjazatokat stb. A néprajzi kutatás gyakran él a rekonstrukció sajátos formájával, amikor a múzeumi megörökítés vagy a technikai folyamatok rögzítésének céljából a használatból kiment tárgyakat, eszközöket egykori mestereikkel újracsináltat. Ezáltal alkalom nyílik az így előállított készítmények hagyományos használatának rögzítésére is. Az utóbbi években az Európa-szerte gyorsuló urbanizáció megnövelte a néprajzi rekonstrukció jelentőségét. A → szabadtéri néprajzi múzeumok létesítése, népi műemléki helyreállítások során a tudományos hitelű rekonstrukció számos sajátos módozatát veszik igénybe. A néprajzi kutatás élhet a rekonstrukció átvittebb, szélesebb értelmezésével is, amikor nemcsak egy-egy tárgy, szerszám, eszköz rekonstruálását végzi vagy végezteti el, hanem pl. megkísérel szokásokat is ilyen módon vizsgálni. A néprajzi rekonstrukció módszereit a régészet archeo-agrobotanika kutatói is alkalmazzák, amikor pl. a régészeti leletek alapján is újrakészített szerszámokkal termelési kísérleteket végeztetnek. Természetesen a tudományos kutatás élesen megkülönbözteti, elkülöníti a rekonstrukció során tett megfigyeléseit a recens jelenségek vizsgálati eredményeitől. A rekonstrukció során nyert tapasztalatok csak nagyon megalapozott kritikával használhatók fel.

Filep Antal

reliktum: a magyar néprajzi csoportok történeti elemzésénél speciális jelentéstartalommal használt szakkifejezés, azokat a csoportokat jelöli, amelyek a török hódoltság és az azt követő nagy népességmozgások, valamint a pusztulás ellenére a közösségi, kulturális folytonosságukat fenntartották, menedékévé váltak szűkebb és tágabb környezetüknek, később az újjátelepülés idején gazdasági, társadalmi, kulturális központjaivá váltak a benépesülő tájnak. Nagyságrendileg, történeti, funkcionális jelentőségüket tekintve kis reliktumokat, ill. nagy reliktumokat különböztethetünk meg. A nagy reliktumokban mint a → Háromvárosban (Cegléden, Kecskeméten, Nagykőrösön) vagy Debrecenben (→ Debrecen népe), Szegeden (→ Szeged népe) vagy Hódmezővásárhelyen (→ Hódmezővásárhely népe) nagy táji, több megyényi vidék menekülői egészítették ki a városok eredeti, időnként kisebb-nagyobb veszteségeket szenvedő közösségeit. A 15–16. sz.-ig visszanyúló oktatási és kulturális intézményeik máig hatóan nagytáji szerepet játszanak, vagy nagy régióban érvényesült az utóbbi három évszázad alatt is gazdasági, társadalmi szerepkörük. Hódmezővásárhely példája mutatja, hogy nem is mindig tudott egy-egy reliktum közössége a lakóhelyén maradni. A vásárhelyiek több mint tíz évig laktak Kiskunhalason a török hódoltság alatt, a Rákóczi-szabadságharc idején pedig Tokaj mellé kellett áttelepülniük. Közben azonban maga a közösség nem bomlott fel, nem esett szét. Kisebb-nagyobb töredékek leszakadhattak róluk, mások csatlakozhattak hozzájuk, de a lakosság törzse visszatért a megpróbáltatások után. Így, noha a város bizonyos időkben lakatlan volt a népesség kontinuitása fennmaradt. Hódmezővásárhely, de különösen Debrecen példázza, hogy a kedvező adottságok miatt magukat fenntartani képes településekbe pusztuló környékük népessége behúzódott. A békésebb időszak beköszöntével az ilyen nagyobb települések fogadták be elsőként a távolabbi vidékekről érkezőket, akik segítettek a néptelenné vált vidékek intenzívebb hasznosításában. Sőt maguk a nagy reliktumok nemcsak befogadtak telepeseket, hanem népes rajokat is kibocsátottak. Erre különösen szemléletes példát nyújt Szeged városa, amelynek szegény, kertészkedő lakossága a → Délvidék, a → Bánság benépesítésében tevékenyen részt vett. – A reliktumok lakossága tartotta fenn és ismertette meg a helyi viszonyoknak megfelelő termelési eljárásokat, tapasztalatokat. Az új települések sok esetben példaképként tekintettek a reliktum telepekre, városokra fejlődésük későbbi fázisában is. A kis reliktumokban négy-öt falunyi, kis mezővárosnyi népesség keresett menedéket. Gyakran a folyamatosságát megőrző település határába olvadt be az elpusztult közösség birtoka. A túlélők a kis reliktumból kijárva művelték, hasznosították a korábbi lakóhelyeket vagy annak megművelésébe a reliktum szélesebb népessége is bekapcsolódott. A tolnai → Sárköz kis reliktum falvai (Decs, Öcsény stb.) rendszeres művelésben tartották az ártéren kívüli, magasabb, löszös, szomszédos vidéket, ahol a Belgrád–Buda közötti hadiút környezetében felszámolták a települések java részét. Hasonlóan volt birtokuk a → Szentendrei-sziget reliktumainak a Visegrád–Szentendre közötti oldalon. A → Csepel-sziget némely települése, pl. Szigetszentmiklós, Makád kis reliktumok. Ez utóbbi népe mintegy 5 elpusztult falu népét gyűjtötte össze, fogadta magába. A kis reliktumok között sajátos típust jelentett az olyan településeké, mint Szentes város, amelynek határa 8–10 falu, 1–2 mezőváros pusztulása révén alakult ki, de viszonylag kis számú népességet őrizhetett meg, akikhez később Veszprémtől Szilágyságig, Erdélyig 8–10 rajban érkeztek betelepülők. Ezek társadalmi, gazdasági, kulturális egységesítése oly mértékig fellendítette a város életét, hogy a 18. sz. folyamán az ország 10 legnépesebb, leggyorsabban gyarapodó települése között volt. Jellemző, hogy a század elején tett nyelvészeti megfigyelések alkalmával még nem találták kiegyenlítettnek az egykori nyelvjárási különbségeket. Bár részletesebb kutatások egyelőre az Alföldről, Dunántúlról és D-Dunántúlról állnak rendelkezésünkre, a reliktum, a kis reliktum és nagy reliktum kategóriáit az erdélyi, É-mo.-i néprajzi folyamatok esetében is haszonnal lehet alkalmazni. – Irod. Tálasi István: Parasztok és pásztorok (Népr. Ért., 1970).

Filep Antal

reliktumterület: olyan földrajzilag zárt, gazdaságilag elmaradt vidék, ahol különböző archaikus vagy archaikus jellegű műveltségi elemek, életformák maradtak fenn. A reliktumterületen a műveltségi javakat, az emberi tevékenység formáit és normáit jelentősen befolyásolja a földrajzi környezet, kidomborodik az ökológiai viszonyok műveltségalakító hatása. Különösen a mocsaras területek, sztyeppék és sivatagok, a magas hegyvidékek a jellegzetes reliktumterületek. A 20. sz. elejéig reliktumterületnek tarthattuk Mo.-on az Ormánságot, az Ecsedi láp, a Kis- és Nagy-Sárrét vidékét, a gyimesi csángók által lakott völgyeket. Európában bizonyos fokig még ma is reliktumterület a Kaukázus, a Balkán, a Kárpátok néhány vidéke, a Pireneusok, Korzika, Izland, a Pripjaty mocsarak és nálunk a Hortobágy. A bányák, ipartelepek, a modern erdőgazdálkodás, az idegenforgalom révén a reliktumterületek műveltsége gyorsan megváltozik. Reliktumterületnek foghatók fel a nagyobb kulturális területek peremvidékei, ahol a fejlődő központhoz vagy központokhoz viszonyítva a népi műveltség archaikusabb vagy hagyományosabb jellegű.

Gunda Béla

remélés: → ivó

reménylő: → tyúkverő

remete és angyal, a: → legendamese. Cselekménye: a sorsa (az isteni igazságszolgáltatás) ellen zúgolódó ember világgá megy. Egy ember útitársul szegődik melléje, aki útjuk során igazságtalan cselekedetek sorozatát követi el: szíves házigazdájától ellopja aranypoharát, odaajándékozza a rosszlelkű szállásadónak, a harmadik vendégszerető házigazda fiát (szolgáját) megöli. Az útitárs felfedi kilétét: ő Isten angyala (vagy más rendkívüli lény) s megmagyarázza tetteit: az aranypoharat azért hozta el, hogy a gazdája le ne részegedjék, a fukarnak azért adta, hogy igya el minden vagyonát, a fiút (szolgát) azért ölte meg, mert éppen rossz útra indult, gazember vált volna belőle. Az ember leszűri a tanulságot, belenyugszik sorsába (AaTh 759, BN 759). – Egyike a legnépszerűbb középkori eredetű példáknak: az isteni igazságszolgáltatásba való belenyugvás eszméjének tanítására olykor még napjainkban is elhangzik a szószékről. Számos rokon típusa van: ezek valamennyien Isten (Jézus Krisztus) paradox, meghökkentő tetteit magyarázzák és az összefüggések felfedésével érthetővé, sőt igazságossá teszik. (Vö. rest legény, dolgos lány; BN 769*; Krisztus és a feláldozott gyermek; BN 753 1* stb.) A mese eredete keleti, zsidó és arab legendákig nyúlik vissza. A középkor nevezetesebb példagyűjteményeiben (Jacques de Vitry, Scala coeli, Speculum exemplorum, Vitae Patrum, Gesta Romanorum stb.) is megtalálható. Innen a prédikátorok útján Európa minden népéhez eljutott, nagyjából egységes formában: változatosság csupán az angyal tetteiben van. Nálunk Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát példagyűjteményeiben, a Debreceni- és Érsekújvári-kódexben is olvasható. Haller János Gesta-fordítása vetette meg alapját népszerűségének, bár a kutatások kimutatták, hogy a népi változatok nem egyenesen innen erednek. Első népmesei változata 1882-ből való, máig tizenkét szöveg került elő. – Irod. Orbán Balázs–Benedek Elek–Sebesi Jób: Székelyföldi gyűjtés (MNGy, III., Bp., 1882); Binder Jenő: A zarándok és Isten angyala (Ethn., 1893); Katona Lajos: A remete és angyal (Ethn., 1900); Turóczi-Trostler József: Históriák és mesés fabulák (Gyoma, 1939); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (UMNGy, VIII., Bp., 1955); Schwartzbaum, H.: The Jewish and Moslem Versions of Some Theodicy Legende (Fabula, 1969).

Nagy Ilona

Rendcsillag: → Kaszáscsillag

rengő pad: 1 . általánosságban: az Alföldön, a Felföldön és az Ormánságban az ágy elé állított → pad, amelyre éjjelre a teknőbölcső t vagy az egészen alacsony, talpas bölcsőt helyezték, amelyet rengő- vagy ringóbölcső nek is neveztek, innen a rengő pad neve. Tájnyelvi változatai: karosrengő, rengő, rengőszék, ringó, ringő . Többnyire minden ilyen pad rengő padnak számított, akár a → kanapé is, bár volt, ahol egy bizonyos típusra ruházódott a rengő pad név. Így a palóc rengő vagy hosszúszék deszkalapból és 4 becsapolt lábból áll s támla nélküli. Az ormánsági ringő vagy kula rövid pad, mely egyedül kisbölcső tartására való, ülésre magas volta miatt nem alkalmas. – 2 . A magyar néprajzi szakirodalomban: olyan ágy előtti, becsapolt lábú pad, amelynek támlája csuklós karfa segítségével előrefordítható (csuklós támlájú pad) . – Németalföldön alakították ki 1400 körül, hogy a kandalló előtti nehéz támláspadot ne kelljen fordítgatni, ha hol háttal, hol arccal fordultak a tűznek. Innen több hullámban Európa jelentős részén elterjedt, északon Skandináviáig és keletre Oroszo.-ig. A zárt tüzelőberendezést alkalmazó országokban a rengő padot az asztal mellé állították, s kialakult könnyedebb formája is. Néhol, mint Dániában, alkalmi gyermekágy, fal mellé téve. – Mo.-ra a becsapolt lábú, deszkatámlás → karosszéket követően, feltehetőleg a 18. sz. első felében érkezett, Lengyelo.-on át. Népi példányai a 18. sz. végétől maradtak fenn. Az ágy elé való padállítás elterjedésének területén honosodott meg, egyrészt bölcső tartására, másrészt az ágy kibővítésére, gyermek fekvőhelye céljából. Többnyire → virágozás díszíti; a palóc faragó pásztorok áttört , jelenetes rengő padokat is készítettek (→ palóc áttört bútor, → emberábrázolás, huszár ). A rengő pad neve az Alföld egyes részein, így Kalocsa környékén: rengő pad, a palócoknál: karos lóca , az Ormánságban: vetélő pad . – Irod. Uebe, R.: Deutsche Bauernmöbel (Berlin, 1924); Dornyay Béla: Lapújtői csuklós támlájú pad (Népr. Ért., 1927); Cs. Sebestyén Károly: A magyar parasztház padja (Népünk és Nyelvünk, 1937); Domanovszky György: Népi bútorok (Bp., 1964); Steensberg, A.: Danske Bondemøbler (København, 1964); K. Csilléry Klára: Egy németalföldi eredetű magyar népi bútor: a csuklós támlájú pad (Népr. Ért., 1975).

Csuklós támlájú pad, „ringő”, és ugyanez éjszakára ráhelyezett bölcsővel (Szakmár, Bács-Kiskun m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Csuklós támlájú pad, „ringő” és csuklós karfája (Szakmár, Bács-Kiskun m., 1880-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

renyhe ménes: → ménes

répa (lat. Beta vulgaris): zöldségféle, ipari és takarmánynövény. Vetése kézzel sorhúzó után vagy barázdanyomon, újabban vetőgéppel történik. A kikelt növényt egyelik és kétszer-háromszor megkapálják. Nyári friss, zöld levelét összevágva, korpával vegyítve baromfinak és sertésnek adják. Kiszedését októberben puszta kézzel, ásóval vagy kiszántással végzik. A kiásott répagyökeret késsel leveleitől és a földtől megtisztítják. Főzve vagy nyersen sertés- vagy marhatakarmány. Télire szalmával és földdel letakarva a burgonyához hasonlóan vermelik (→ vermelés). – Őshazája Elő-Ázsia. A nyugati mediterrán vidékeken az ókorban vették művelésbe. Levelét és gyökerét egyaránt táplálékul használták. A római hódítás terjesztette el az egykori Germániában, onnan került más európai tájakra. A középkori Európában veteményes kertekben termesztett és rendszeresen fogyasztott zöldségnövény volt. Takarmányozásra csak a 17. sz. végétől a Rajna mellékén kezdték termeszteni, de a takarmányrépa csupán egy évszázaddal később terjedt el nagyobb mértékben előbb Németo.-ban, majd más európai országokban is. – Hazánkban 1790 körül Tessedik Sámuel vetette először. Az általa behozott fajta, a ma is legnépszerűbb burgundi volt, amely a franciao.-i Bourgogne tartományról kapta nevét. A mo.-i takarmányrépa-termesztés a 19. sz.-ban a belterjes mezőgazdaság szószólóinak népszerűsítő munkája nyomán széles körben elterjedt. – A répában található cukrot a berlini tudományos akadémia ig.-ja, Marggraf fedezte föl 1747-ben. Nyomában F. K. Achard berlini vegyész fogott nagyobb cukortartalmú fajtákra törekvő nemesítésbe. Munkáját a nádcukor behozatalát megszüntető napóleoni kontinentális zárlat sürgette. 1802-ben megalapította az első répacukorgyárat, de anyagi nehézségei miatt elképzeléseit nem tudta maradéktalanul megvalósítani. Eredményei azonban nem vesztek kárba, munkásságának folytatói kinemesítették a nagy cukortartalmú cukorrépát (lat. Beta vulgaris var. saccharifera). Mo.-on Tessedik Sámuel foglalkozott először nagyobb cukortartalmú répafélék meghonosításával is. Az első répacukorfőzdét 1802-ben Eperjesen létesítették, az első cukorgyárat 1831-ben a Pozsony megyei Nagyfödémesen alapították. 1848-ig már 63 répacukorgyár működött hazánkban hosszabb-rövidebb ideig. A Bach-korszakban, majd a kiegyezés idején egész sor nagy teljesítményű cukorgyár alakult. Nyersanyagszükségletüket elsősorban uradalmakból szerezték be, paraszti termelőktől kisebb mértékben vásároltak. A cukorrépa-termesztés jelentős idénymunkalehetőséget biztosított a szegényparasztságnak és az agrárproletariátusnak (→ summás). A cukorrépa művelése megegyezik a takarmányrépáéval. – Az emberi táplálékul szolgáló répafajták fogyasztása hazánkban az utolsó 150–200 évben megszűnt. Kivételt képez a cékla (lat. Beta vulgaris ssp. esculenta), amelynek azonban mo.-i termesztése korábban sem volt és ma sem jelentős. – A sárgarépa (lat. Dauscuscarota) (Erdélyben murok a népi neve), amelyet ételízesítőnek és főzeléknek fogyasztanak, nem tartozik a répafélék rokonságába, csak hasonló alakja miatt kapta a répa nevet. Viszonylag későn, a 10. sz.-ban a perzsák vették kultúrába. Nagy A- és C-vitamin-tartalma, jól eltarthatósága miatt hamar elterjedt mind nyugat, mind kelet felé. Hazánkban a leggyakoribb kerti zöldségnövények közé tartozik. Paraszti szántóföldi termesztése Bp., Győr, Makó környékén és a Nyírség némely vidékén jelentősebb. – Irod. Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Bp., 1963); Mándy György–Horváth Alajos: A répa és rokonai (Bp., 1964); Benkő Samu: Murokország (Bukarest, 1972).

Kósa László

répavágó: a lovak és szarvasmarhák takarmányozására használt, marharépa (→ répa) felaprítására szolgáló kisüzemi eszköz, amelynek több formai változata ismeretes. Az Alföldön a répavágónak két formája terjedt el: nyéllel ellátott fabunkó, amelybe éles vaslemezeket erősítenek + alakban, ill. ásóforma, amelynek éle S alakú. – Irod. Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906).

1. Hajtós répavágó (Átány, Heves m., 1950-es évek) 2. Répavágó (Alföld, 20. sz. eleje) 3. Répaásó (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Paládi-Kovács Attila

repce (lat. Brassica napus L. ssp. oleifera [Mtzg.] Sinks.): olajnövény. Hazája a Mediterraneum. Nagyarányú művelése azonban csak a 18. sz. végén kezdődött Németalföldről kiindulva. Olaja, mint a legolcsóbb világítóanyag, a városi közvilágítás fejlődésének hatására igen keresetté vált Ny- és Közép-Európában. A 19. sz. elején Mo.-on csupán a legfejlettebb allódiumok és az Alföld közepén a nagyobb parasztgazdaságok foglalkoztak termesztésével. A jobbágyfelszabadítás után a kisparasztok tömegei is bekapcsolódtak a repcetermesztésbe, de miután 1880 körül a repceolaj konjunktúrája megszűnt, többnyire felhagytak vele. A következő évtizedekben a repce a nagyüzemek jellegzetes növénye, parasztok korlátozott mértékben és nem önellátásra termesztették. – Művelésében korán jelentkeztek a nagyüzemi módszerek: soros vetés, gépi kapálás. Betakarítása azonban a gabonafélék aratásához hasonlóan kaszával történt. – Irod. Selmeczi Kovács Attila: A repcetermesztés alakulása a XIX. században Magyarországon (A Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl., 1973–1974, Bp., 1975); Selmeczi Kovács Attila: Repcetermesztés az alföldi tanyás gazdaságokban (Ethn., 1975).

Kósa László

repedtsarkú: züllött, durva lány vagy asszony, aki közönséges szavakkal pletykál mások viselt dolgairól; ill. a nemi erkölcs normáit és szokásait megsértő, kicsapongó lány vagy asszony. Káromkodásokban, szidásokban használt, egy árnyalattal finomabb kifejezés a → kurvánál.

Németh Imre

repertoár: kiemelkedő mesemondók, énekesek, táncosok tudásának az összessége, amelyet életük során elsajátítottak, elmondani szoktak, s amelyet saját szellemi tulajdonuknak tekintenek. A fogalmat a folklórkutatásba a magyar népmesekutató iskola vezette be, amely céljául tűzte ki egy-egy kiváló mesefa teljes tudásának számbavételét, az elmondás rendjében történő rögzítését és vizsgálatát. A mesemondók általában sokoldalú emberek, nemcsak mesélni, hanem dalolni, énekelni, táncolni is tudnak, násznagyos emberek stb. Meserepertoárjuk mellett van (világi) dal-, (egyházi) ének-, tánc- és vőfélyversrepertoárjuk is. Gáspár S. Antalnak pl. Bosnyák Sándor rögzítette a mese-, Domokos Pál Péter az ének- és dalrepertoárját; Büszke Kocsis Miklós meserepertoárja mellett Jagamas János feljegyezte az ének-, dal-, Györgyi Erzsébet a vőfélyvers- és lakodalmi rigmusrepertoárját is; Daskó Andrásnak magnetofonszalagra vették a mese-, filmszalagra a táncrepertoárját stb. Két vagy több nyelvű vidéken megkülönböztetünk anyanyelvi és elsajátított nyelvi repertoárt, pl. Vasile Gurzãu esetében román és magyar meserepertoárt. Lehet repertoárja egy családnak vagy egy falunak, ill. egy falun belül egy-egy mesemondó-közösségnek is, amely három-négy jó mesemondó köré tömörül. – Irod. Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy, I., Bp., 1940); Kovács Ágnes: A kalotaszegi Ketesd mesekincse (Erdélyi Múzeum, 1944); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X., Bp., 1962); Dégh Linda: Märchen, Erzähler und Erzählgemeinschaft. Dargestellt an der ungarischen Volksüberlieferung (Berlin, 1962); Faragó József: Story-tellers with Rich Repertoirs (Acta Ethn., 1971).

Kovács Ágnes

Réső Ensel Sándor (Pest, 1833–Bp., 1899): ügyvéd, jogtudományi író, etnográfus. Pesten végezte a jogot, Miskolcon és Kocson kezdte bírósági szolgálatát, 1863-tól Pest megye tiszti ügyésze. Az 1860-as években a Nefelejts c. folyóiratban sorozatosan közölt szokásleírásait más gyűjtők, főleg Májer István hasonló tanulmányaival kiegészítve értékes gyűjteménnyel alapozta meg a magyar népszokáskutatást. Helytörténeti kérdések, helynévmagyarázatok, helyi mondák gyűjtésével is érdemes munkát végzett. – F. m. A helynevek magyarázója (1–4. füzet, Pest, 1861–93); Magyarországi népszokások (Pest, 1866). – Irod. Sebestyén Gyula: R. E. előkészülete a Népszokások II. kötetéhez (Ethn., 1906).

Réső Ensel Sándor könyvének címlapja

Sándor István

restaurálás: műtárgyak, tudományos, néprajzi, történeti stb. értékkel bíró objektumok helyreállítási folyamata abból a célból, hogy az állagbiztosító → konzerválás elvégzése után eredeti állapotukat, jellegüket visszakapják vagy eredeti megjelenésüket érzékeltethessék. A restaurálás folyamán a mai hazai gyakorlatban minden változtatást, beavatkozást dokumentálnak, az esetleges kiegészítéseket úgy végzik el, hogy az eredeti részletektől könnyen megkülönböztethetők legyenek az új elemek. A restaurálás elmélete és gyakorlata szerteágazó tudományos, művészi, műszaki, természettudományos felkészülést és nagyfokú manuális technikai képességet igényel. Művészeti értékű tárgyak restaurálását a Képzőművészeti Főiskolán önálló tanszékként tanítják.

Filep Antal

rest fonóleány, a: → tündérmese. Cselekménye: egy fonásra rest leányt anyja kiver a házból. Az arra kocsizó királynak azt mondja, azért üti, mert olyan szorgalmas, hogy még a kerítésre kivetett pozdorját is felfonja. A kapzsi király magával viszi, s arra kényszeríti, hogy képtelen mennyiségű szöszt (csepűből aranyszálat) fonjon. Természetfeletti lény (→ bakarasznyi ember) vállalja, hogy elvégzi helyette a munkát, de viszonzásul oda kell adnia elsőszülött gyermekét (hozzá kell mennie feleségül), ha nem tudja meg másnap reggelig a nevét. Véletlenül kitudódik a név: Tánci Vargaluska. Panicmanci vagy hasonló, a rest fonóleány kimondja, s a segítő eltűnik (szurokká változik) (AaTh 500). – Három különös öregasszony jelenik meg: egyiknek az ajaka, másiknak a szemhéja veri a térdét, a harmadiknak olyan széles az ülepe, hogy alig fér be az ajtón (púpos). Ezek elvégzik a rest fonóleány helyett a munkát, azzal a feltétellel, hogy meghívja őket a lakodalmára. Meg is jelennek, s előadják, hogy a sok fonástól, fonalmosástól és szövéstől formátlanodtak el annyire. A férj megtiltja feleségének, hogy kendermunkával foglalkozzék (AaTh 501). A két, egymással nemegyszer kontaminálódó mese különösen a magyar nyelvterület keleti felében jól ismert, a kevert változatokat is mind itt jegyezték fel, a Dunántúlról csupán három (2 + 1) változatot ismerünk, azok közül is az egyik Grimm-származék. A két típusról több monográfia is készült, szerzőik majd Skandináviát, majd a Rajna völgyét, majd a Brit szigeteket jelölik meg a mese származási helyeként. Annyi kétségtelen, hogy Tánci Marci meséje (AaTh 500) Ny-Európában általánosan ismert, tőlünk keletre viszont csak újabban, a Grimm gyűjtemény közismertté válása óta, annak nyilvánvaló származékaként jegyezték fel. „A három fonóasszony” (AaTh 501) meséje viszont K-Európában is ismert és kedvelt. Nálunk, bár az ismert ponyvanyomtatványok kétségtelenül a két Grimm mese fordításai (Nr. 55, 14.) s „Tánci Marci” meséje 7 ismert változata közül a két újabban lejegyzett ezek származéka, az 5 „Három fonóasszony” és az 5 kevert változat ezektől független. A Benedek Elek által feldolgozott két változat is nyomot hagyott a 20. sz.-ban följegyzett szövegeinken. A két rokon típus magyar változatainak nagy része azonban minden valószínűség szerint a szájhagyományból származik. – Irod. Kriza János: Székely népköltési gyűjtemény (II., Bp., 1956); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (Miskolc, 1963); Delarue, P.–Tenèze, M. L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964).

Kovács Ágnes

rest macska, a: tréfás mese (→ reális mese) egy → lusta asszonyról. Cselekménye: szegény legény feleségül vesz egy dologtalan gazdag leányt, s megfogadja az anyjának, hogy soha nem dolgoztatja s nem veri meg. A leány asszonyfejjel sem hajlandó semmit dolgozni. Az ember végül elveszti a béketűrését, s minthogy az asszonynak nem parancsolhat, a macskának hagyja meg, hogy takarítson ki, főzzön meg stb., mert ha nem, megveri. A macska természetesen nem teljesíti a kapott parancsokat, s az asszony sem végzi el tannivalóit, erre az ember a macskát az asszony hátára kötözi, s ott veri meg. Ez így megy két alkalommal, harmadszor az asszony mindent elvégez „a macska helyett” (AaTh 1370). Kriza János híres meséje, ill. annak Benedek Elek-féle feldolgozása a mesét az egész magyar nyelvterületen elterjesztette. A három újabban feljegyzett változat közül kettő ennek a szövegnek a származéka, a Bodnár Bálint által gyűjtött gégényi mese azonban arra mutat, hogy a rest macska meséje ismeretes nálunk a Kriza-féle változattól függetlenül is. Szomszédaink, a románok, szerbek, szlovének, oroszok a mesét jól ismerik, de ismeretes a mese É- és Ny-Európában, a finneknél, észteknél, svédeknél, dánoknál, németeknél és angoloknál is. – Irod. Kriza János: Vadrózsák (Kolozsvár, 1863); Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (Helsinki, 1928; FFC, 78.); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., UMNGy, IX., Bp., 1960); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (MNKF, 1., Bp., 1960); Bosnyák Sándor: A mohácsi hajósok, komposok és gátmunkások meséiből (Janus Pannonius Múz. Évkve, 1967).

Kovács Ágnes

Rest Miska, a fiú, akinek minden kívánsága teljesül: → varázsmese, ill. annak hőse. Cselekménye: szegény özvegyasszony egyetlen fia nagyon lusta, egész nap hammat őröl a suton (→ Hamupipőke királyfi); anyja megsokallja, s elküldi két vederrel a folyóra. Vízmerítés közben halacskát fog ki, az megígéri, hogy ha visszadobja, megtanítja egy varázsigé re, melynek következtében minden kívánsága teljesül („A csuka parancsára és az én kívánságomra…”). Először egy tál kását kíván, másodszor azt, hogy a vedrek maguktól menjenek haza tele vízzel, harmadszor, hogy a királykisasszony terhesedjék meg tőle. A királykisasszony gyermeket szül. A király tanácsosai szavára hallgatva egy virágszálat ad a gyermek kezébe, mely apja előtt meghajlik. Rest Miskát, a királykisasszonyt és a gyereket egy hordóba fenekelik, és a tengerbe vetik. Rest Miska varázsigéje segítségével étellel, itallal látja el őket, majd a partra vezényeli, és csodálatos kastélyt építtet mindnyájuk számára. A kastélyt és a királyi palotát aranyhíd köti össze. A király meglátogatja leányát és vejét, megszégyenül vagy elpusztul, Rest Miska lesz a király (AaTh 675). – Az egész magyar nyelvterületről 12 változatát tartjuk számon, különösen a nyelvterület keleti felében népszerű. A változatok egységes felépítésűek, mégsem valószínű, hogy a legújabban feljegyzettek kivételével irodalmi forrásból származnának. Egyike azoknak a kevés, Európa-szerte ismert típusoknak, amelyek a Grimm gyűjteményből hiányoznak, megtalálható viszont mind Straparola, mind Basile gyűjteményében. Közép-ázsiai, afrikai néger és amerikai indián változatai is vannak. A görög változatok egy részének hőse a félember (ennek megfelelője egy kalotaszegi cigány mesében is előkerült), ez nem annyira anekdotikus, mint inkább mágikus-mitikus összefüggésekre enged következtetni, talán a samanisztikus kapcsolatok sem kizártak. Ilyen vonatkozásban a típus → hősmese paródiának is felfogható. – Irod. Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen (FFC, 78., Helsinki, 1928); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy., X., Bp., 1962); Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi (II., UMNGy., XIV., Bp., 1968).

Kovács Ágnes

részarányosság: → arányosság

részegség csúfoló: a reformáció korában virágzó → didaktikus költészet egyik oldalhajtása. A prédikációs stílusú, intő- és oktató hangú, részegség, mulatozás, tánc és egyéb erkölcstelenségek ellen írt énekek a mulattató énekmondók előadásában és a népköltészetben a csúfolódás, a komikum irányába tolódtak el (vö. Tinódi: Sokféle részögösről, 1548); még ha a közösség elítélő véleményét tartalmazzák is:

Az a Bagdi annyit iszik, Hogy haza is mások viszik. Nincs mit vögyön a hátára, Addig járt a korcsomára. Nincs födele a házának; Köszönje a nagy torkának. (MNGy. XI. 81.)

A józan prédikátorok megbotránkozott hangú, agitatív intései (Heltai Gáspár: A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus, 1552) a 17. sz.-i kéziratos költészet részegség ellen írt énekeiben is mulattatássá szelídültek. Az egyik szörnyülködő kipellengérezésnek álcázott kéziratos ének (RMKT, 3, 259 sz.) pompás életképekkel a különböző típusú részegesek magaviseletén csúfolódik, a másik 17. sz.-i részegség csúfolónak kizárólag csak a részeges asszonyokról, azok veszedelmes szokásairól szól (RMKT, 3. 101. sz.). A két kéziratos éneket méltán tekinthetjük részegség- és részeges asszonycsúfoló népdalaink ősének, oly sok bennük a tartalmi, képi, hangulati egyezés. Népdalaink között viszonylag kevés a részegség csúfoló, ezekben is sokkal gyakrabban gúnyolják a részeges leányokat, asszonyokat, mint a férfiakat.

A leányok azt állítják Bort, pálinkát nem ihatják. De ha a kontyot felcsapták, Bort, pálinkát elegy isszák. Akkor nem kell orsó, Csak a pálinkás korsó. (Marosszék, Nyárádmente, Kriza: I. 389. sz.)

Küllős Imola

részelés: → szénadézsmálás

részesarató: → aratómunkás

részes juhászat: → felesjuhászat

részesmunka: a bérmunka régibb formája, amelyet a részes (konvenciós, szegényparaszt) a betakarított termés, a kitermelt élelem vagy anyag bizonyos hányadáért végzett. A részesmunka voltaképpen már → szakmánymunka, de a fejletlenebb viszonyoknak megfelelően nem készpénzben fizetik. A terményből vagy a fogásból kapott hányadot azonban szokásjog szabályozta, a „haszonkulcs” mégis eléggé hű mutatója volt a kereslet-kínálat, ill. termés- és időjárási viszonyok pillanatnyi alakulásának. Alacsony terményárak idején a munkások arra törekedtek, hogy minél kevesebb részesmunka és minél több → napszámosmunka legyen, drágaság idején viszont éppen fordítva. A részesmunka nem mindig jelentkezett tiszta formában, haszonrészesedéssel járó nagyhálós halászatnál pl. a beadott szerszámok után külön illetményrész is járt; egyéb munkákon az élelmezés (szállás) biztosítása módosíthatta a részesedés hányadát. (Az élelmezés és egyéb juttatások éppen a részesmunkákon voltak a leggyakoribbak.) Egy-egy → bandán belül pedig a nők és a kiskorúak részesedési kulcsa tért el a teljes értékű felnőtt férfimunkásokétól. – A hagyományos mezőgazdasági munká k zömét részért végezték, elsősorban az aratás t és a cséplés t. Aratást rossz termés esetén néha napszám ban, bizonytalan eredménye miatt pedig átaljában is végezhették, de századok óta a részesmunka a legáltalánosabb. (Az → aratóbandák tagjainak is az aratórészes [→ aratómunkás] vagy részesarató elnevezése a legismertebb.) Az aratórész huzamos időn át lényegében változatlan, de már századok viszonylatában csökkenése a terméseredmények javulását éppúgy kifejezi, mint a munkáskezekben való túlkínálatot: a 18. sz.-tól a 20. sz.-ig 3–4–5–6–7–10–12-ed részért arattak leggyakrabban. A 18–19. sz.-ban az élelmet a munkásrésztől függetlenül adták ki, sőt a zsellérek egy része csupán élelem fejében aratott (a telkes jobbágy télen kosztolta), az utóbbi évszázadok gyakorlata szerint az élelmezési különbözetet a részből levonták (a századfordulón élelem nélkül 10–12, élelmezéssel 12–15-öd részért arattak) vagy az aratók saját kosztjukon éltek. A segédmunkásnak vehető marokverő k dolgozhattak a munkaadó alkalmazottjaiként a főmunkás kaszásokénál kevesebb terményrészért, de maguk a kaszások is alkalmazhatták őket napszámban. (A családtagok együtt részeltek.) E két esetben is dolgozhattak saját vagy a felfogadójuk kosztján. Az aratók a terményrészt megkaphatták gazul (csépeletlenül) vagy szemül (kicsépelve); ez utóbbiért külön ledolgozással is tartoztak, ill. sok esetben cséplést is vállaltak ugyanott. Az aratóbandá k tagjai a közös kereseten az említett elvek alapján személy szerint osztoztak: a fő munkát végzők egész , a többiek (attól függően, kosztolódtak-e, hány munkásnak segítettek stb.) 3/4, 2/3 vagy 1/2 részt kaptak. A cséplőrész t hasonlóképpen számolták. Ha a munkások mindkét feladatot elvégezték, egyszerre kapták ki részüket. Gyakoribb eset volt, hogy a gépes cséplést külön vállalták az összmennyiség bizonyos részéért vagy százalékáért (3–3,5%), melyen a → cséplőbanda tagjai munkájuk, ill. munkaidejük szerint osztozkodtak. Külön haszonkulcs szerint részelt a gépész, fűtő, zsákos stb. – Viszonylag elterjedt volt a → harmados kukoricakapálás s egyéb munkák: gallyazást 1/2, 1/3 rőzséért; a tápaiak a gyékényvágást 2/5, 3/5, ritkábban feléért vállalták. (→ még: átaljás munka, → kommenció, → summásmunka, → szőlőmunkás) – Irod. Milhoffer Sándor: A mezei munkásviszonyok hazánkban (Bp., 1898); Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Veres Péter: Szolgaság (Bp., 1950); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961); Szabó László: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX–XX. században (Szolnok, 1968).

Katona Imre Morvay Judit

részes szőlő: a termés bizonyos előre megállapított részéért, pl. feléért, harmadáért megművelt szőlő. Árutermelő vidékeken a feudalizmus korábbi századaiban megjelent a bérleti viszony. Kialakulásának feltétele egyfelől egy olyan birtokos réteg megléte volt, amely valamilyen ok miatt a bérbeadásra rá volt kényszerítve. Másfelől szükséges volt hozzá olyan nincstelen réteg is, amelynek ez a bérleti viszony kifizetődőbb volt, mint a napszámosmunka. Ez a két feltétel csak minőségi bort termelő, jó felvevő piacokkal rendelkező borvidék esetén lehetett együtt: pl. feles- és harmados bérletek már a 17. sz.-ban voltak a Hegyalján. Elsősorban a felvidéki városok → extraneus birtokosai folyamodtak a munkaerő biztosításának ehhez a formájához. Önellátó vagy kistáji szükségletre termelő borvidékeken a részes szőlő nem volt kifizetődő. Munkára tehetetlen öregek, özvegyek, iparosok, valamint az alföldi cívisparasztok távol eső szőlőiket adták ki feles művelésre. A szőlő minden munkáját a szürettel együtt a feles (munkavállaló) végezte saját munkaeszközeivel. A termésen fele-fele arányban osztoztak. A feles a saját részét legtöbbször átadta forgalmi áron a tulajdonosnak, mert nem volt fölszerelése a borkészítéshez és pincéje a tároláshoz. A bérleti viszony általában egy esztendőre szólt, de a gyakorlatban mindaddig ugyanannak a bérlőnek a kezén volt a szőlő, amíg munkája ellen kifogás nem merült fel. A részes szőlő az Alföldön különösen a múlt század utolsó harmadában, a → filoxéravész után megszaporodó homokszőlőkkel terjedt el. A szőlő feles bérlőjét az Alföldön éves kapásnak nevezték. (→ még: vincellér) – Irod. Orosz István: A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században, különös tekintettel a szőlőbirtok hatásaira (Agrártört. Tanulm., Bp., 1960); Sápi Vilmos: A mezőgazdasági bérmunkásság jogviszonyai Magyarországon a XVI. századtól 1848-ig (Bp., 1967).

Égető Melinda

résztelek: az egész → jobbágytelek fél (→ félhely), negyed (→ fertály) stb. hányada. A résztelek után járó földesúri szolgáltatások is ezt az arányt követik.

Török Katalin

réteg: → társadalmi struktúra

rétégetés: a réteken és vizes kaszálókon őszre megnőtt és elszáradt fű, nád, sás tervszerű fölgyújtása. A rétégetés egyik célja a terméketlen, vizes területek művelt területté alakítása, a rétfeltörést megelőző tisztítás. A magas avas gaz és nád ugyanis akadályozza a kaszálást előkészítő terepegyengető munkát, a → zsombékolást. A száraz füvet vagy lábon gyújtják meg, vagy rendes méretű, ritkán bozótvágó kaszával lekaszálják égetés előtt. – A rendszeresen használt kaszáló réteket is égetik, különösen akkor, ha abban az évben valamilyen okból nem tudták lekaszálni. Ilyenkor a rétégetés a talajjavítás egyedüli módja. A visszamaradó hamut az esők bemossák a földbe, amitől a következő évben a rét terméshozama jelentősen megjavul. A hamu lúgos hatása ugyanis termékenyíti az elsavanyodott, kiélt rétet. A tűz a sovány szőrfüvet is kipusztítja. – A rétégetés ideje általában az ősz, mert ilyenkor a legszárazabb a rét, de gyakori a rétégetés tavasszal is. Az égetést nagy vigyázattal kell végezni, mert a kiszáradt határban távoli területekre is gyorsan tovaterjed a tűz. Különösen veszélyes lehet a réteket körülvevő száraz lápokra és frissen föltört lápi földekre, mert a tűz a föld alá húzódhat és a vékony termőtalaj alatt hónapokig égeti a tőzeges földet, a kotu t (→ földismeret). – A rétégetés Európa északi felén a közelmúltig általános módja volt a rétfeltörésnek és gondozásnak. Legelőtrágyázó hatását ismerik a nagy ázsiai pusztákon is. Mo.-on a múlt század első felében a gyakori tiltások ellenére még országszerte szokás volt. Akkor szorult vissza, amikor elfogytak a feltörni való vizes területek és terjedni kezdett a rétek trágyázása. A 20. sz. közepén már csak alkalmilag és szórványosan égettek réteket néhány megmaradt vizes-rétes területen (Kis-Balaton, Ecsedi-láp, Körösök mente). – Irod. Szabó Mátyás: A Körös és a Berettyó alsófolyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Takács Lajos: Lápi gazdálkodás és irtás a Kisbalatonon (Népr. Ért., 1966); Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság rétgazdálkodása (Bp., 1979).

Kósa László

rétes: a parasztkonyha ünnepi tésztája. A legjobb minőségű búzalisztből, zsírral, tojással, sóval, vízzel gyúrt, jól kidolgozott tésztából készül, amelyet asztalon, kézzel, hártya vékonyra kinyújtanak. Tölteléke főként kása, túró, mák, helyenként káposzta, tarlórépa, a Sopron környéki németeknél fehér bab. A hosszú rúdba felcsavart rétest a századforduló körül még általában kerek → tepsiben sütötték. Csigavonalban összetekerve tették bele. (Innen az újévi réteshez kapcsolt bőségvarázsló magyarázat: a szerencse is befelé csavarodjék, mint a rétes.) Általában kemencében sütötték, a Ny-i Kisalföldön azonban következetesen nyílt tűzhelyen. A tepsit vasháromlábra állították, alája parazsat húztak. Vagy fedő került rá, s arra is parázs (ez a 17. sz.-i úri szakácskönyvekből jól ismert sütésmód, a pinnata ), vagy fedetlenül sült, de akkor a rétest egyszer megfordították, hogy mindkét oldala megpiruljon. Máig sütnek így rétest zománcos lábosban, takaréktűzhelyen. Sopron–Moson vidékén lábas rétessütő cseréptepsit is használtak. A parasztrétest sütés előtt általában bőven locsolják tejfellel. A cél az, hogy puha, leveles és ne száraz, pergőn leveles legyen. A rétessütés fő alkalmai szilveszter–újév, lakodalom, gyermekágyas ellátása (komarétes) . Lakodalomba sokfelé a vendégek vitték. A századfordulón a Kisalföldön a rétes egy részét öntött táskaként fogyasztották el: a megsült, feldarabolt rétest tejlevesbe rakva tálalták. Az ünnepi étrendek tanúsága szerint a rétes elsősorban a dunántúli és alföldi parasztkonyhákon otthonos. A hártyavékony tésztából rétes módjára töltött, csiga alakban, később rudakban sütött tészta neve általában rétes , viszont e szó sokszor másféle tésztát is jelent (a burgenlandi magyaroknál pl. mákos, diós kalácsot). A rétesként készült, kinyújtott tésztát szokás más módon is megsütni. Így a rétes megjelölés önmagában nem jelzi pontosan, hogy milyen tésztáról van szó. (→ még: gyúrt tészta: táska)

Kisbán Eszter

Réthei Prikkel Marián (Csém, 1871–Balatonfüred, 1925): bencés szerzetes, tanár, nyelvész és etnográfus. Pannonhalmán és Bp.-en tanult, 1896-tól tanított Sopronban, Pápán, Kőszegen, Esztergomban és Győrött. Néptáncaink széles körű gyűjtésével, tanulmányozásával jeles munkát végzett. Tudományos tánckutatásunk úttörője és népi táncmozgalmunk egyik megalapozója volt. Nyelvhagyományaink, népköltészetünk kérdései is foglalkoztatták. – F. m. A magyar táncnyelv (Bp., 1906); Csuzy Zsigmond szavai (Bp., 1909); A magyarság táncai (Bp., 1924). – Irod. Major Ervin: Két bírálat (Századok, 1925); Gálos Rezső: R. P. M. (Egyet. Phil. Közl., 1926).

Réthei Prikkel Marián

Sándor István

Réthy László (Szarvas, 1851–Arad, 1914): tanár, történész, numizmatikus. 1880-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett numizmatikából. 1881-ben az MNM Érem- és Régiségosztályára került gyakornoknak, 1885-ben múzeumi segédőr, 1893-ban múzeumi őr, 1901-ben ig. 1892-ben az MTA l. tagja, 1900-ban a bp.-i egy.-en magántanár, 1902-ben a Numizmatikai Társulat elnöke. Sokirányú munkásságából kiemelkedik numizmatikai tevékenysége, de jelentősek történelmi és irodalmi vonatkozású cikkei. Lőwy Árpád álnéven költeményeket is írt. Részt vett a György Endre vezette balkáni expedícióban (1895). Egyik alapító tagja volt a Néprajzi Társaságnak, ő szerk. az Ethnographia első évfolyamát. – F. m. Az oláh nyelv és nemzet megalakulása (Bp., 1887); Corpus Nummorum Hungariae (I–II., Bp., 1899–1907). – Irod. Harsányi Pál: R. L. emlékezete (Numizmatikai Közl., 1915).

Réthy László

Szemerkényi Ágnes

réti állattartás: szarvasmarhák, lovak, sertések és juhok nyári és téli legeltetése mocsarak, lápok, árterületek arra alkalmas részein. A folyóvölgyek szabályozása, a gátak megépítése, az állandó és időszakos vízjárta területekről a víz levezetése előtt a Nagy- és a Kisalföldnek csak egyharmad része volt állandóan vízmentes. A földművelésre nem használható területeket jórészt állattenyésztéssel hasznosították. Nyáron a vízből kiemelkedő magaslat okon, hát akon, sziget eken, porong okon, folyók kanyarulatainak kiemelkedő részein, zúg okban és szeg eken legeltettek. Tavasszal és ősszel gyakran úsztatva vagy nádból, rőzséből és földből összehányt gátakon hajtották ki az állatállományt. Télen gyakran ugyanitt tartották jószágaikat (→ telelő, → külterjes állattenyésztés), ahol vagy a természetes vegetáció, a magasra nőtt nád szélenyhében (→ természetes enyhely) vagy egyszerű építményekben (→ akol, → karám, → szárnyék) éjjeleztették az állatokat. Télen a magasra nőtt és lábon megszáradt füvet (→ avar) a nád, sás, fák és bokrok fiatal hajtásait is lelegeltették. A réten gyűjtött szénát is a téli szállások mellett raktározták, az ínséges hetekben ebből is takarmányoztak. Réti állattartás gyakorlatban mindenütt volt, ahol azt a táji adottságok megengedték (Bodrogköz, Taktaköz, Rétköz, Ecsedi-láp , Nagy- és Kis- Sárrét, Rétköz, Sárköz, Rábaköz, Szigetköz, Hanság ), valamint a folyók szétterülő árterén. – A rét elsődleges, eredeti jelentése ’vizenyős terület, Ried’ volt, a ’kaszáló, Wiese’ jelentése csak később alakult ki. A folyók völgyében, árterében, tavak és mocsarak mellékén több sztyeppi nomád, pl. szkéták, kirgizek, kalmükök stb. (→ nomadizmus), valamint szibériai rénszarvastenyésztő népek (pl. a korjákok) azonos módon teleltették állataikat. Ismeretes ez az eljárás több transzhumáló juhtenyésztéssel foglalkozó (→ transhumance) népnél. A Keleti-, még inkább a Déli-Kárpátok havasain nyaraltató román juhászok téli legelői a Szeret, jobbára az Alduna és a Duna-delta árterületein voltak. Hasonló eljárás előfordul a Mediterráneum más népeinek a transzhumanszában is. A réti állattartás az állattenyésztő népeknél széles körben ismert ősi tartási mód. A magyarságnál a történeti adatok szerint visszanyúlik a honfoglalás előtti századokra, s a víz menti téli szállások kiválasztását nem a téli halászat, hanem az állattenyésztés, a természetes védelem és a takarmány biztosítása tette szükségessé. – Irod. Györffy István: A szilaj pásztorok (Karcag, 1928); Esztena und Esztena-Genossenschaft bei den Szeklern (Viehtzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Bp., 1961); Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és a XIX. században (Pécs, 1965); Szabadfalvi József: Nomád teleltetési rendszer az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966); Szabadfalvi József: Nomadic Wintering System on the Great-Hungarian Plain (Acta Ethn., 1968).

Szabadfalvi József

réti hadnagy: a községi és köztulajdonú rétek, kaszálók felügyeletével megbízott, a közösség alkalmazásában álló személy neve a Körös–Tisza vidékén a 19. sz.-ig. A réti hadnagy megfelelője volt Mohács környékén a rétpásztor , a Székelyföldön és Szabolcsban a szénabíró, Háromszékben a fűbíró . Brassó városa már a 16. sz.-ban is alkalmazott szénaőr öket, akik kaszálás idején lóháton járták a határt. A réti hadnagynak részben megfelelő, elterjedtebb elnevezése a kaszálócsősz . – Irod. Dorner Béla: Az erdélyi szászok mezőgazdasága (Brassó, 1910); Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Andrásfalvy Bertalan: A mohácsiak állattartása 1686-tól 1848-ig (II., Bp., 1970).

Paládi-Kovács Attila

réti harmatkása: → harmatkása

réti szállás, szénaállás, szénáskert : ártéri területeken a nagyjószág határbeli teleltetőhelye. A → tartozéktelepülés egyik formája. Legkezdetlegesebb változatánál (szénáskert) a kaszálón termelt szénát egy emelkedettebb pontra összehordták, majd körülkerítették, nehogy a → rétszabadulás után szabadon járó jószág kárt tegyen benne. Az így megvédett takarmányt télen helyben feletették az állatokkal, elsősorban a szarvasmarhákkal. Egy-egy gazdának általában több kaszálója is volt. Ezek között nehezen lehetett közlekedni, különösen terhet szállítani. Így legtöbb kaszálón volt szénáskert, és ha az egyik helyen elfogyott a takarmány, továbbhajtották az állatokat. Voltak természetesen szénáskert nélküli kaszálók is. Ezekről a jelentősebb és állandóbb teleltetőhelyekre, a tulajdonképpeni igazi réti szállásokra vitték a szénát. Az állandóbb réti szállás magja is a kerítéssel védett szénaállás, szénáskert volt. Mellette állt a prostya-akó vagy akókert , amelybe az állatokat rekesztették. Legtöbb szálláson volt kút, és az állatokat gondozó emberek számára kerek gunyhó vagy csücskös gunyhó . A jelentősebb szállásokon fészert is készítettek. Amikor leesett a hó, az állatokat berekesztették az akólba. A szénáskertből nagyobb kendővel, „lepüdővel, abrosszal” vagy kötéllel hordták a takarmányt, amit azután az akólban álló kerekjászol ba tettek. Amelyik akólban nem volt kerekjászol, ott a földről evett a jószág. A réti szállások egymástól nem nagy távolságra, láncszerűen helyezkedtek el. Általában vízfolyások, folyók kanyarulatait követték. A tartozéktelepülés e formájának különösen a Duna mo.-i déli szakaszának árterületein volt nagy jelentősége. A réti szállás e vidékről a 17–19. sz.-ból ismert. Hasonló réti állatteleltető helyek voltak a Tisza ártereiben is. Ezek azonban egyelőre kevésbé feltártak, mint a Duna mellékiek. – Irod. Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. sz.-ban (Pécs, 1965); Andrásfalvy Bertalan: A mohácsiak állattartása 1686-tól 1848-ig (klny., Bp., 1970); Tápé története és néprajza (szerk. Juhász Antal, Tápé, 1971).

A decsi (Tolna m.) szénáskertek és szállások a József császár-kori katonai térképen (1780-as évek)

Bárth János

Rétköz: Szabolcs megye É-i részén a Tisza és a → Nyírség homokbuckái között alacsonyabban fekvő terület. Eredetileg a Tisza ártere volt és a Nyírség csapadékvizei is a Rétközbe folytak. A mintegy 140 ezer kh-ra terjedő mocsár és rétes-erdős legelő 28–30 község határában feküdt. A községek lakossága elsősorban állattartásból és halászatból élt, ill. a lápból kiemelkedő homokszigeteket művelte. A Rétközt a múlt század 80-as éveiben csapolták le, vizét a Lónyay-csatorna vezette el. A környék lakossága ekkor tért át az intenzívebb gabona-, dohány-, káposzta- és burgonyatermelésre. A Rétköz helyi neve Rétség volt, amin elsősorban a Tisza közelében fekvő leginkább mocsaras területet értették. Jellegzetes községei: Dombrád, Nagyhalász, Paszab. – Irod. Kiss Lajos: Földművelés a Rétközön (Debrecen, 1929); Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Kiss Lajos: A régi Rétköz (Bp., 1961).

Kósa László

rétpásztor: → réti hadnagy

rétszabadulás: a nyomásos rendszer ben a rétek közös legeltetése, ill. annak megkezdése. Fűkaszálás után kötelező érvénnyel mindenki rétparcellája a falu közös legelőjévé vált, azaz „felszabadultak” a rétek a legelő állat számára. A rétszabadulás a → nyomáskényszer része volt. (→ még: tarlószabadulás) – Irod . Wellmann Imre: Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században (Agrártört. Szle, 1961).

Török Katalin

rettegés: → ijedtség

retyerutya: pejoratív kifejezés a → rokonságra. Elsősorban az Alföldön használatos.

rév: vízparti pont, ahová az utak befutnak, hogy folytatódjanak a túlparton. Vannak folyami, tavi, sőt tengeri révek. Hazánkban a feudalizmusban a réveket, a révjog ot, helyi, községi, földesúri és országos törvények szabályozták. A réveken való átkelésért révpénz t, révvám ot vagy kompdíj at kellett és kell fizetni. Nagy forgalmú országutakon ez tekintélyes bevételt jelentett, kivált ha a révnek vámszedési és árumegállító joga is volt. Ezért az ilyen révek kincstári kezelésben voltak. A nagy forgalmú réveket olykor királyi adományként bírták földesurak vagy egyházak, káptalanok stb., néha bérbe is adta azokat a kincstár. A kisebb forgalmú révek a községek tulajdonai voltak, azok is tartották fenn azokat, ellátták révház zal és → révészekkel, mindenekelőtt pedig → komppal.

K. Kovács László

révbíró: → révész

reverzális: → obligáció

révész, révbíró : az a személy, aki a → révben közlekedő → kompot kezeli, üzemben tartja. Kisebb forgalmú révben elegendő egy személy is, azonban forgalmasabb révekben 2–3–4 révészt is alkalmaztak, akik közül egy volt a felelős személy, ezért révbíró nak is nevezték. A révészek bérért szolgáltak; a községek és uradalmak révjeiben szegődött bér ért vagy kommencióért, vagyis alkudott bérért. A kommenció nagy részét természetben, élelmiszerekben, tüzelőben, sóban stb. fizették az alkalmazók és csak kisebb részben készpénzben. A bérhez rendszerint hozzátartozott a szabad halászat és méhtartás is. – A révészek munkáját különösen nehézzé tették a hajók, mert ha ezek jelt adtak a → hajódudával vagy vízidudá val, nyomban le kellett ereszteni a kompkötelet, utána pedig nagy fáradsággal újra felcsöllézni . Gyakran még a → tutajok is kérték a nagyon alacsonyan lógó kötél leeresztését, nehogy beleakadjon a tutaj. Télen sem pihentek a révészek, mert akkor meg a jeget kellett hizlalniuk (→ szalmahíd). A révészek feladata volt a révlejáró k vagy révvágás ok, révásás ok elkészítése és áradások után az iszaptól való kitisztítása is.

K. Kovács László

révhajó: → komp

révi kerámia: Rév község a Sebes-Körös völgyében fekvő helység, ahol mázatlan kerámiát készítettek, főleg → fazekat, → korsót és → kancsót. A 20. sz.-ban az egész magyar nyelvterületet tekintve a legegyszerűbb és legarchaikusabb kerámia. A múlt század végén több mint 50 fazekasa volt, az 1970-es években is dolgozott még néhány. Legismertebbek azok a mázatlan korsói és kantái, amelyeknek felületét barna → földfestékes, egyszerű vonalas elemekkel díszítették. Korongoltak edényeket is. Az edények mázolását 1910 után kezdték el. A révi kerámia legnagyobb felvásárlója az Alföld lakossága (Nagyszalonta és Margitta vidéke) volt, de a Bihar-hegység románsága is vásárolta termékeit. – Irod. Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához (Ethn., 1960); Kresz Mária: Magyar népi cserépedények kiállítása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961); Mózes Teréz: A körösrévi és báródi fazekasságról (Népismereti Dolgozatok, 1., Bukarest, 1976).

Révi korsó, maga felületén vöröses barna festéssel (lelőhely: Gáborján, v. Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

revival: valamely már funkcióját vesztett vagy csak emléknek számító kulturális jelenség (→ survival) újjáéledése, újbóli funkcionálása. A revivalra akkor kerül sor, ha a szóban forgó jelenség kialakulási körülményeihez hasonló olyan állapot jön létre, amely a kifejezésre alkalmas, egyszer már megtalált és ismert formát új élettel tölti meg és ezzel újból érvényessé teszi. – Irod. Marót Károly: Survival és revival (Ethn., 1945).

Bodrogi Tibor

révülés: a néphit szerint a természetfeletti lényekkel, a jó vagy gonosz szellemekkel való érintkezés, amit a → samanizmus szerint a sámán bizonyos eszközök (pl. bódító ital ivása, dob verése) segítségével akkor idézhetett elő, amikor erre a közösség kívánságára vagy a maga óhajára szüksége volt. A szellemekkel közvetlenül érintkezett: vagy azok szállták meg, költöztek a testébe vagy a sámán lelke hagyta el testét és bizonyos időre a szellemek birodalmába ment. A révülést ismerte a pogány magyarok hitvilága (→ ősvallás) is, magát a finnugor eredetű révülés szót más hangtani változatban (elrejtezés) a → halottlátó hiedelemkör őrzi. – Irod. Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958).

Diószegi Vilmos

rezálás, rezá : a szentlászlói (Szlavónia) böjti leánykörtánc neve. Az egyik rezá-nóta szövegében (Haj rezálom, rezálom, a faromat rezálom…) riszálás (derékforgatás) értelemben fordul elő. (→ még: karikázó) – Irod. Kiss Lajos: A szlavóniai magyar népsziget népzenéje (MTA I. Oszt. Közl., Bp., 1959); Berkes Eszter: A szlavóniai magyar népsziget tánchagyományai (Tánctud. Tanulm., 1967–68. Bp., 1969).

Martin György

Rézalja, Rézvidék : a bihari Réz-hegység É-i és Ny-i lejtőin fekvő dombság, Margitta, Telegd, Élesd környéke, ma Romániához tartozik. A Rézalját a magyarság közvetlenül a honfoglalás után benépesítette. A 10–11. sz.-ban Telegd környékén székelyek éltek, akik az Erdélybe vivő utat őrizték. A középkorban a Rézalját Középkalotá nak nevezték. A Rézalja magyar lakossága a 16–17. sz. háborúiban fontos hadiút közelében feküdvén megritkult, ma a középkor végén feltűnt románokkal vegyesen lakik. A 18. sz.-ban a Réz-hegység fennsíkján létesített üveghuták munkásaiként szlovákokat telepítettek, akik ma is ott élnek. A Nagyvárad és a Réz-hegység közé eső tájat → Hegyköznek hívják. A Réz-hegységtől délre eső vidék neve → Báródság. – Irod. Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt (Bp., 1940).

Kósa László

rézdudások: → rezesbanda

rezeda (lat. Reseda odorata): É-afrikai eredetű, illatos dísznövény. A 18. sz.-ban került Európába, a párizsi királyi növénykertbe, ahonnan az egész földrészen elterjedt. A 19. sz.-ban a polgári kertek egyik legkedveltebb virága volt. Nálunk a múlt század második felétől parasztkertekbe és cserepes virágként szívesen ültetik.

Kósa László

rezesbanda: zömben rézfúvó hangszereket, kisebb részben fafúvókat és dobot-cintányért használó hangszeres együttes. Egyéb elnevezése: rézbanda, rézdudások, trottyosbanda . A magyar paraszt rezesbandák átlagban 6–8 tagúak. Hangszerösszeállításuk 8 tag esetén, kedvező körülmények közt, a következő: 2 esz-klarinét, 2 b-szárnykürt, 1 esz-trombita, 1 b-basszusszárnykürt, 1 f-helikon (ritkábban b-helikon), 1 nagydob, rászerelt réztányérral. Ritkábban egyéb hangszerek is szerepelnek a rezesbandában: b-klarinét, fuvola vagy piccolo, kisdob. A felsorolt 8 hangszerből elmaradhat egy szárnykürt és egy klarinét, az esz-trombitát helyettesítheti b-szárnykürt. Hat tagon alul már csonka az összeállítás. Az együttest rendszerint az egyik szárnykürtös, ritkábban az egyik klarinétos vezeti. – Rezesbandában játszó klarinétosok általában kevés figurációt, kevés díszítőhangot használnak. A klarinétokon kívül dallamot játszik még 1 vagy 2 szárnykürt (a használt hangterjedelem hangzó b-es ”) és a basszusszárnykürt (használt hangterjedelem B-es ). A dallam tehát párhuzamosan három oktávban szól. A rézfúvó hangszerek csak a dallamot játsszák, dallamdíszítés és figuráció nélkül. A kíséretben 1 vagy 2 trombita, ill. szárnykürt „kontrázik”. Ha csak egy kontrás van, az lehetőleg esz-trombitát használ; két kontrás esetén a másik b-trombitát vagy szárnykürtöt fúj. Mindkettő csak az alaphangon (es és b) , a cigányzenekari kontrások → esztamjához hasonló formulát játszik. A helikon – hasonlóan a cigányzenekari nagybőgő esztam- kíséretbeli szerepéhez – negyed egységekben mozog: az Es-B -t, ill. B-F- et váltogatja. A nagydobot és cintányért a dobos egyszerre szólaltatja meg: negyedenként. – A rezesbanda repertoárja népdalokból, magyar nótákból (főleg csárdásfélékből), a parasztság körében is ismert régebbi nemzetközi táncok (keringő, polka, tangó, fox) dallamaiból és egy-két indulóból áll. – A rezesbandák a múlt század vége óta honosodtak meg a magyar falvakban és váltak országos divattá. A meghonosításban bizonyára nagy része volt a mo.-i sváboknak is, akik valamivel korábban és – úgy látszik – tartósabban fogadták be a rezesbandákat. Ünnepi felvonulásokon – beleértve a lakodalmi, sőt temetési menetet is –, szabadtéri táncok alkalmával, de sok helyen még a teljes lakodalomhoz is előnyben részesítették a magyar falvak lakói is a rezesbandát a cigányzenekarral szemben. Emellett ügyesebb parasztegyüttesek vonós hangszereken is játszanak: a lakodalmi menetet fúvós hangszerekkel kísérik, de a lakodalmas háznál a kevésbé zajos vonós hangszereket veszik elő (→ hangszeres együttes). A paraszt rezesbandákat és „kétéltű” parasztbandákat, mint mellékfoglalkozású együtteseket, bálok és lakodalmak alkalmával ugyanúgy megfizetik, mint a cigányegyütteseket. Mégis úgy látszik, nem lesz hosszú életű a rezesbandák országos divatja. Falun elsősorban nem a cigányzenészek, hanem a nehézkes, viszonylag nagy létszámú (tehát költséges), emellett meglehetősen primitív rezesbandák rovására terjed a modern tánczenei együttesek fellépése. – Irod. Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Sárosi Bálint

rezgő csárdás: → csárdás

rézkarc: → nyomat

rézkonty: → kontykarika

rézműves: a réznek hidegen való megmunkálásával foglalkozó mesterember. Régebben üstgyártó nak is nevezték. Nagyobb városokban űzte a mesterségét. Készített különféle pálinkafőző és sörfőző fazekakat, rézserpenyőket és edényeket, házfedésre és csatornának való lemezeket. Újabb időkben fürdőszobai vízmelegítőket is csinál, javít. Rézművességgel a cigányok is foglalkoztak (→ csengőöntő); lekvárfőző üstöket, pálinkafőző edényeket stb. készítettek. Régi foglalkozásuk családnévként ma is él. A réz hideg megmunkálását a Közép-Tisza-vidéki román cigányoktól ismerjük, akik kalapáccsal és reszelővel csigacsináló penderítőket és pipaszurkálókat készítettek. A rézműves munkájához a kovács és lakatosmesterséghez hasonló szerszámokat használ; kalapácsokat, üllőket, fogókat, fakalapácsokat. Az üstöket több művelettel, kalapálással készíti. – Irod. Frecskay János: Rézműves és rézöntő mesterség (Mesterségek könyvtára, III., Bp., 1884).

Bodgál Ferenc

rézöntő, sárgarézműves : a réz öntésével foglalkozó mester. A rézöntés lényege a megolvasztott réznek vagy ötvözetének különféle formák után homokban való megformálása és leöntése. Rézöntéssel hazánkban pásztorok, parasztok és cigányok is foglalkoztak (→ csengőöntő). Múlt századi limitációk szerint kisebb-nagyobb téglázó vas akat, különféle gyertyatartókat, kengyelvasakat, lószerszámokat készítettek. Nagyobb városokban a bádogosokkal, esztergályosokkal tartoztak közös céhbe. Hazánk egyes tájain igen szép tarisznya, ruha, csengő és lószerszám csatokat találunk, melyek sajátos népi ízlést tükröznek. Különféle réztárgyak (kampók, fokosok, csengők, csatok) öntésével ma az edelényi kovácsmester foglalkozik. – Irod. Zsák Viktor: A formaöntés lényege és története (Bp., 1960).

Bodgál Ferenc

rezsina: → tükörháló

rézveret: pásztoraink a balta- és ostornyeleket díszítették ezzel a technikával. Rézlemezből vagy más fémből keskeny szalagokat vágtak, ill. rézdrótból kalapáltak, s azoknak egyik oldalát élesre reszelték. Majd ezekből a szalagokból hullámvonalakat, csillagokat, virágokat, betűket, évszámot formáltak, s miután a formák helyét bevésték, a megformált szalagokat élükkel kalapáccsal beverték (→ beverés) a fába. Ezután a bevert rézszalagok kiálló részeit lereszelték, majd csiszolópapíral lesimították. A rézveretet leginkább a szilvafából faragott balta- és ostornyeleken alkalmazták. E díszítő technika nyomaira rátalálunk az ország különböző vidékein. Az utóbbi évtizedekben már csak egy-két nógrádi és hevesi pásztor alkalmazta. Régebbi előfordulását határainkon túl északra, keletre és délre egyformán nyomon követhetjük. – Irod. Haberlandt, M.–Haberlandt, A.: Die Völker Europas (Stuttgart, 1928); Václavik, A.: Slovenské palice (Bratislava, 1938); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).

Manga János

Rézvidék: → Rézalja

ribiszke, ribizli (lat. Ribes rubrum): Eurázsia mérsékelt égövében honos gyümölcscserje. Kerti gyümölcsként valószínűleg a 15. sz.-ban Hollandiában, Dániában és a Baltikumban kezdték termelni. Nálunk a 17. sz.-ban tűnt föl. A házikertek és a szőlők közismert növénye. A Duna-kanyar községeiben, valamint Esztergom, Gyöngyös, Sopron és Kőszeg határában a parasztgazdaságok egyik leginkább jövedelmező gyümölcse.

Kósa László

Richter M. István (Mátyás) (Németpróna, 1865–Bp., 194?): ciszterci rendi tanár. A bp.-i egy.-en bölcsészhallgató, 1888-ban fejezte be a teológiát. 1888-tól Baján, 1891-től Egerben, majd Székesfehérváron gimn. tanár. Néprajzi érdeklődése a Ny-felvidéki (Krikeháj) németségre, bányavárosok szokáséletére, valamint a felvidéki céhekre terjedt ki. Tanulmányai az Ethnographiában jelentek meg. – F. m. Köszöntések és jókívánatok Prónán és vidékén (Eger, 1898).

Szemerkényi Ágnes

rideg állattenyésztés: → külterjes állattenyésztés

rideg pásztor, szilaj pásztor : nőtlen, magános, szabad, házzal nem rendelkező, más házánál élő pásztor. 1581-től a nyelvtörténeti adatok is ezt igazolják. 1639-ből: „Eggyes és ridegh személy, kinek sem fia sem leánya nincsen.” 1677-től: „Pandur Mihály… ridegül lakott Tóth Mihálynál.” A népnyelvben, pl. Göcsejben, Somogyban, az Őrségben és Szegeden a rideg pásztor nőtlen pásztort, a rédeg Kemenesalján magánosat, az Ormánságban pedig férj és gyermek nélküli menyecskét jelent. Az asszonya nélkül, magányosan élő rideg pásztorról Móricz Zsigmond Komor ló címmel kisregényt írt. A rideg szót – hasonlóképpen, mint a szilaj t (→ szilaj állat) – a 18. sz.-tól állatokra is alkalmazták. Jelentése a következő: meddő (állat és nyáj), herélt, tenyésztésből kizárt, sovány, néhol (pl. Veszprém, Bács-Kiskun, Hajdú m.) így nevezik a munkába nem tört állatot is. – A szó valószínűleg a nőtlen, egyedülálló, hajadon, szabad jelentésű német ledig ből származik, amelyet elsősorban emberre, de részben állatra is alkalmaznak. A rideg pásztor – hasonlóképpen, mint a szilaj – Herman Ottó és Györffy István irodalmi munkássága nyomán a külterjesen tenyésztett állatok pásztora: állatok esetében extenzíven tenyésztett jelentésűvé vált (→ külterjes állattenyésztés). – Irod. Szabadfalvi József: A magyar állattenyésztés tipológiai és terminológiai problémáihoz (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Rideg pásztor, 18. sz. végi ábrázolása (Kunság)

Szabadfalvi József

ridike: → oldaltarisznya

rigászó: → lépezés

rigmus: rövid, néhány szavas, olykor pár soros alkalmi verses szöveg, amelyet általában dallam nélkül, recitálva mondanak el, hangsúlyozásában van némi zeneiség. Különböző alkalmakhoz kapcsolódva hangzanak el, pl. húsvéti locsolkodáskor, lakodalomban. Közel áll hozzá a → röpdal, a → jelszó. A rigmus általában vidám hangvételű, rövid, tömör, csattanós. Ismeretes, hogy vannak rigmusmondó emberek, akik híresek arról, hogy jó rigmust tudnak faragni. A rigmust alkalmak szerint csoportosíthatjuk: névnapi, jelesnapi stb. Ismert és elterjedt az egész magyar nyelvterületen, főleg szóhagyományban él, de egyes fajtái, így a vőfélyrigmusok a → vőfélykönyvekben is megtalálhatók. Pl. Gyenge borjúhús ez, mit hozok tormával | Csak harminc tavasszal járt ez az anyjával. (→ még: lakodalom költészete, → vőfélyvers) – Irod. Katona Imre–Simon Zoltán–Varga Imre: A rigmusköltészet (Bp., 1955); Kovács Kálmán: Rigmus a népköltészetben (Bp., 1952); N. Bartha Károly: Húsvéti rigmusok (Debrecen, 1939); N. Bartha Károly: Névrecsúfoló gyermekversek (Ethn., 1941).

Szemerkényi Ágnes

rigolírozás, rigolozás : → fordítás

rikótozás, rikongatás : → táncszó

rím: ritmikai szakaszok határpontján álló azonos vagy hasonló hangok ismétlődéséből adódó összecsengés. A → vers legáltalánosabb ritmikai szakasza a → verssor (sorfél, sorrész), a rím ennek elején, közepén s leggyakrabban a végén helyezkedik el, részben jelzi az adott szakasz végét, részben pedig kisebb-nagyobb egységekbe (sorpár, versszak) össze is foglalja. A rím nem a szemnek, hanem a fülnek szól: a vers vagy a → dal szövegének zenei hatását fokozza. Régibb formája a ritmusképző alliteráció (betűrím, előrím), amelyet a dallam és a szöveg elválásával párhuzamosan a végrím (sorvégi rím) szorított ki. Míg a → ritmus mindenfajta verselés nélkülözhetetlen kelléke, a rím újkori vívmány és elterjedése után sem vált kizárólagossá. Az irodalomban nagyobb a szerepe, változatosabbak a típusai, mint a dallamra énekelt népköltészeti szövegekben. Egyes népek (pl. déli és keleti szlávok) népköltészete a legutóbbi időkig inkább rímtelen, mint rímes volt, de ahol a rím befogadást nyert, ott sem kizárólagos [pl. nálunk a régi stílusú népballadák (→ ballada) között szép számmal találunk rímtelen vagy csak kevéssé rímes változatokat]. A rím újkori elterjedése előtt is voltak már bizonyos kezdemények, valószínűleg a → gondolatritmusban alakult ki a sorzárlatok összecsengésének igénye, eleinte az → ismétlés elvén alapulva (– Kit délelőtt raktak, délután megomlott , Kit délután raktak, az éjjel megomlott …), majd más kifejezéssel élve, de azonos nyelvtani alak segítségével (– Amit raktak délig, leomlott estére , Amit estig raktak, leomlott reggelre …); nem valószínű, hogy párhuzamos ságon (párhuzamos szerkezeten) kívül rím a középkor előtt kialakult volna. A versszakokra, sorokra tagolt, végrímes forma nagyjából a 12. sz.-tól jelentkezett Ny-Európában és terjedt szét a latin nyelv segítségével. A legtöbb népköltészet befogadta, a mienk is; fejlettebb formáinak kialakulásában számolnunk kell nyugati mű- és népköltészeti hatásokkal. – A rímeket többféleképpen osztályozzák. Az elég bizonytalan mércét jelentő hangzósság szerint van → asszonánc és tiszta (teljes, szabatos) rím; az előzőben jobbára csak a magánhangzók, az utóbbiban már a mássalhangzók is összecsengenek (– Gyertyavilág ellobban ; Ölelj engem még jobban! ). Különösen kellemes tiszta rímek azok, melyekben az első, ún. hívó és a második, az ún. válaszoló más-más nyelvtani kategóriába tartozik (– Elindulnak, mennek-mennek , Hosszú útnak, rengetegnek …). Nyelvünk jellegéből következik az ún. rag- és képzőrím ek túlsúlya, ritka esetben tudják kiküszöbölni (– Ne félj, rózsám, ne rettegj , Mert itt vagyok melletted! ). A tiszta rím szélső, egyben régies formája is az önrím , népköltészetünkben eléggé elterjedt, de közmondásos egyhangúságát a dallam, a tartalmi fokozatosság (– Kocsmárosné, ide halat hozzon kend, Amellé meg citromos bort adjon kend! , – Ha én ezt így tudtam volna , Dehogy megölettem volna : Fiamnak fogadtam volna …) és a különféle összetételek (– Halljátok meg szómat, két magyar úrfiak , Atyám tömlecéből szabadult ifiak!… ) is sokban enyhítik. A magyar népi verselésre is a vegyes (asszonáncos, tiszta stb.) rímelés a jellemző. – A rímszavak terjedelmét a → szótagok számával mérjük. Ritka és nem a legjobb rím az egyszótagos (– Nem szólhatok fiam, mert a kőfal szor ít , Magos kövek között vagyok berakva itt ; – Jaj, de sáros, jaj, de hosszú ez az út , Amelyiken kilenc betyár elind ult! ); a legtöbb rím két és három szótagra terjed (– Mennek, mendegélnek Déva vára felé , sem hintót, sem lovat semmi baj nem lelé ; – Ha visszafordulok, hajtok egy tehenet , Kiér a mészáros bánkót ád eleget… ) A négy- és ötszótagos, valamint a még hosszabb rím nagyon ritka, esetleg több szóra is kiterjedő ún. összerakó vagy mozaikrím formájában fordul elő, ezeket nem is mindig lehet elválasztani a kínrím től, rímjáték tól és a népköltészetben a → refrén (réja) alakját is felölthetik (egy példa: – Három szabó legények, mek-mek-mek , Egy kocsmába betértek, mek-mek-mek… ). – A ritmikai szakaszban elfoglalt helye szerint a rím lehet: előrím (alliteráció), középrím (– Arany-ezüst ért , cifra ruhá ért , Leányt el ne végy koszorújá ért! …), a legtöbb a végrím vagy sorvégi rím. – A hívórím és a válaszrím egymástól való távolságát is mérhetjük, így vannak szomszédos (páros, csoportos vagy bokorrímek, továbbá halmazrímek vagy rímhalmazok) és távoli rímek (félrím, visszatérő rím, keresztrím, ölelkező rím stb.). Mindezeket rím képlet segítségével fejezzük ki, melyet az ábécé első kisbetűiből (aa, bb, cc stb.) alkotunk, az ún. rímtelen vaksor pedig az x jelet kapja. A magyar népköltészetben a páros rím a leggyakoribb, különösen kedvelik az új stílusú, 7, 8 és 11 szótagos sorú dalok (aa-bb: – Szeretem a kék iboly át ; Özvegyasszony barna fi át. Ha én aztat nem ölelem , Gyötör engem a szerelem. ); a balladákban ritkább (– Készítsd a hintómat , Fogd bé hat lovamat… ). A hármas rím ritkább, eredhet ismétlésből (– Beteg az én rózsám, szegény, talán meg is hal ; Ha meg nem hal, kínokat lát, az is nekem baj ; Ha meg nem hal, kínokat lát, az is nekem baj …), vagy rímtelen sorral társul (xaaa: – Eresszen el ingem Erdőbe jácod ni , Mezőbe nyargal ni , Virágokat szed ni! ). A négyes, ötös és hatos rím bokor- vagy csoportrímnek tekinthető, tulajdonképpen a páros rím többszöröződése és azzal majd mindig vegyesen fordul is elő (aaaa: – Hallod-e te, jámbor gazda ; Van-e jó bor a faluba? Ha van jó bor a faluba , Hozz egy kupát vacsorá ra! ). Mindezek az egymás melletti, közeli rímek egymással és a rímtelen vaksorokkal nagyon sokféle változatban elvegyülhetnek. – Az ún. távoli rímek képlete kötöttebb, ezek ritkábbak is a magyar népköltészetben, így pl. a visszatérő (aaxa) rím elvétve fordul elő, a hat szótagos sorokban azért gyakoribb, mert elképzelhető, hogy középrímes tizenkettesekből lettek (– Szerelem, szerelem , Átkozott gyötrelem , Mért nem termettél meg Minden fa tetején? Minden fa tetején, Diófa levelén , Hogy szakasztott volna Minden szegény legény? …). Ugyancsak a hat szótagos sorokban fordul elő a félrím is, egyéb sorfajtákban ritka (– A konyhán forgódtam, Cserefát égettem ; Cserefának füstje Húzta ki a könnyem …). A keresztrím (abab) párhuzamos szerkezetekben, főként a balladákban fordul elő (– Neveljük fel ott őt Gyenge bárány hússal , Ne töltsük be mez őt Ártatlan sírá ssal!; – Itt es kerekedik Egy kerek dombocska , Rajta nevelkedik Egy édes almafa… ), a dalokban ritka (– Lehajtom fejemet Rózsám a válladra , Hullatom könnyemet Hószínű nyakadra .). Egyéb rímfajták népköltészeti előfordulása jelentéktelen. – Irod. Lükő Gábor: A magyar népdalszövegek régi stílusa (Népr. Ért., 1957); Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat (Bp., 1961).

Katona Imre

rimaszombati bútor: → asztalosbútor, az 1770-es évektől a 19. sz. derekáig két eltérő stílusát ismerjük. Az első stílus az e korbeli gömöri–borsodi templomberendezések en dívó színes márványozást alkalmazza a bútorfestésben, némi indadísszel párosítva. A 19. sz.-ban fellépő második stílusra jellemző a kék, esetleg vörös alapon szétterülő egyetlen hatalmas virágbokor, nagy fehér, piros, sárga virágokkal. A rimaszombati bútor néhány példánya a Mátra és Bükk környéki falvakba is eljutott. Az első stílus márványozott felületdíszítésének hatása a gömöri áruk keleti piacának megfelelően, egész Hajdú és Bihar megyéig érvényesült, másrészt a virágozásban a → miskolci bútor részéről némi viszonthatásra is következtetni lehet. – Irod. K. Csilléry Klára: A Bútor- és Világítóeszköz-gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Menyasszonyi láda, tetejének belső lapján a tulajdonos nevével (Rimaszombat, v. Gömör m., 1788) Bp. Néprajzi Múzeum

Menyasszonyi láda márványozott díszítéssel, rimaszombati műhelyből (Csetnek, v. Gömör m, 1783) Bp. Néprajzi Múzeum

„Rózsaláda” rimaszombati műhelyből (Mátraderecske, Heves m., 1847) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

rímpótlék: → asszonánc

rina: → futóháló

ringetőfa: → mezei bölcső

ringli: kis rézkarikák, amelyekkel az ünnepi női papucsok, cipők fejét, ill. a csizmák kérgét szokták díszesen kiverni. – Irod. Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956).

ritka cigánytánc: a középerdélyi Mezőségben a lassú párostánc (→ páros táncok) egyik elnevezése, nem azonos a cigányok általános táncával (cigánytánc) . Más elnevezése még: akasztós, lassú . A ritka cigánytánc megjelölést elsősorban az igen lassú tempójú (

= 40–80) rubato hatású, aszimmetrikus ritmusú 5+5/8 párostáncra használják, amely csak lassú lépésekből és páros forgásból áll. Éppúgy jelöli azonban a már gyorsabb, páros ritmusú 4/4-es lassú csárdásszerű táncot is a Mezőségen, ugyanis a csárdás elnevezés itt újabb keletű (→ cigánycsárdás). A ritka cigánytáncot főként 11 szótagos, vokális változatban is élő régi stílusú dallamok kísérik. Az erdélyi románoknál Þiganeºte, Þiganeasca, Þiganeºte rar, Purtata néven él. Bartók a román változatok kapcsán utalt e dallamok verbunkos jellegére. – Irod. Bartók Béla: Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (Bp., 1934); Lajtha László: Széki gyűjtés (Bp., 1954); Bartók Béla: Rumanian Folk Music (I–III., Hague, 1967); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Martin György

ritka csárdás: a lassú → csárdás sajátos mezőségi elnevezése. A ritka jelző a lassú tempóra utal. Románoknál: ceardaº rar . (→ még: ritka legényes) – Irod. Kallós Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban (Tánctud. Tanulm., 1963–64., Bp., 1964); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Martin György

ritka legényes: az erdélyi → legényes férfitánc típus lassú (= ritka) tempójú rokona. Egyéb elnevezései: lassú legényes, magyar tánc, magyarul ritkán, régies, ritka fogásolás, ritka magyar, ritka magyar tánc, ritka pontozó, ritka tempó, ritkázó, szegényes . A Mezőség nyugati felén, a Kis-Szamos- és a Borsa-völgyében általános, de előfordul Kalotaszeg volt kisnemesi falvaiban és a Maros mentén (v. Alsó-Fehér m.) is. A ritka legényes és a legényes gyakran táncpárként kapcsolódik (Kis-Szamos völgye, Szék: sűrű- és ritka tempó ). Két altípusát különböztetjük meg: a) a legényesnél 1/3-dal lassúbb (Mm.

= 80–90) tempójú és
-os táncmetrumú ritka legényest hangszeres → kanásztánc
(ardeleana, kolomejka) dallamok kísérik. A legényes formakincse a ritka legényesben gazdagabb ritmikával jelenik meg hasonló → pontszerkezetekben; b) a Mm.
= 126–160 tempójú
-es táncmetrumú ritka legényest augmentált, pontozott ritmusú, hangszeres → verbunkszerű dallamok kísérik. A legényes motivikája itt amorfabb formában jelenik meg és zenei tekintetben a legényes és verbunk közötti átmenet egymást követő két fokozata. A ritka legényes többféle néven
(de ponturi, fecioreºte rar, româneºte de sãrit, ungureºte rar, haidãu, de bota) és változatban (botos, páros, kötött szerkezetű) a középerdélyi románság körében is gyakori. Sokszor kifejezetten etnikus jellegű, ugyanis a vegyes falvakban a románok a ritka legényest, a magyarok pedig a sűrű legényest tartják magukénak (Kalotaszeg v. Alsó-Fehér m.). (→ még: pontozó, → táncrend) – Irod. Costea, C.: Jocuri fecioreºti din Ardeal (Bukarest, 1961); Kallós Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban (Tánctud. Tanulm., 1963–64, Bp., 1964); Martin György: Der siebenbürgische Haiduckentanz (Studia Musicologica, 1969); Martin György: Mezőségi férfitáncok (Táncműv. Ért., 1970); Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).

A ritka legényes táncírása (Feketelak, v. Szolnok-Doboka m.)

Martin György

ritka magyar: → lassú magyar, → ritka legényes

ritmus <gör. rhütmosz ’folyás’>: érzékszerveinkkel észlelhető természetes vagy általunk létrehozott látható (pl. díszítmény), hallható (pl. hangok) jelenségek rendszeres ismétlődése; ritmikusak tehát az észlelhetően formában mozgó jelenségek. Megkülönböztetünk természetes és művészi ritmus t, korábbi elméletek e kettő között közvetlen leszármazást tételeztek fel. Ha a ritmus rendszert alkot, neve ritmika (ugyane névvel jelölik a ritmus tudományát is). A ritmus művészeti áganként, műfajonként és alkotásonként eltérő módon nyilvánul meg, de mindezek feletti közös vonásai rendszerbe foglalhatók. Így pl. a képző- és díszítőművészet ben az elemek nagyságának és elrendezésének ritmikája a színek milyenségének és intenzitásának ritmikájával társulhat; a tánc a térben és időben tagolt mozdulatok ritmikájára épül; a zené ben az egymást követő hangok egymáshoz viszonyított időtartamának szabályszerű váltakozásából keletkezik ritmus; legbonyolultabb a költészet ritmusa, a népköltészet é pedig jobbára kidolgozatlan. – A művészi (költészeti) ritmus eredeztetésében úgyszólván minden ritmikus jelenség helyet kapott: a természet mozgása, változásai (L. Lévy-Bruhl, J. Frazer), az emberi test élettani jelenségei, legmindennapibb tevékenysége, továbbá a munka (K. Bücher), azon alapulólag a mágia (Lukács György), maga a tánc (Solymossy Sándor), a zene és legutóbb a beszéd, a nyelv (Vargyas Lajos). Minél ritmusosabb egy mozgásforma, annál kisebb fizikai-szellemi erőkifejtést igényel (S. Freud), az ismételhetőség és könnyedség mindenkiben örömérzetet kelt (Arisztotelész) és egyesek szerint a ritmus kiélése a költészet elsőrendű célja (Marót Károly). Mindenesetre a szabályozott (kötött) ritmus hosszú fejlődés eredménye, mely korszakonként, népenként (és nyelvenként), valamint művészeti ágak, műfajok és alkotások szerint is másként alakulhatott. Különösen bonyolult a helyzet a népköltészet esetében, mivel itt mozgás–zene–szöveg együtt jelentkezhet, kölcsönhatásban, de inkább alkalmi, mint állandó társulásban egymással; az ösztönös ritmust mindjobban felváltja ugyan a tudatos, mégsem alakul ki az irodalmihoz mérhető állandó ritmus-képlet , ill. mindvégig megmarad változékonynak, alkalmazkodónak. – E szempontból a fejlődés elejére tehető a → siratóének. A ritmikai szabályozódás többféleképpen történhetett: az ütemes mozgástól elszakadt vagy azt eleve nélkülöző szöveg–dallam együttes eleinte litánia típusú formát alakított ki, amelyben még nem volt kötött szótagszámú → ütem, hanem ezt közvetlenül megelőző, szabadabb tag , ennek következtében a → verssor hosszúsága-rövidsége → szótagszám szempontjából még ingadozóbb volt, mint az ütem kialakulása után. E fejlődési fok képviselője az obi-ugor népek epikája, melyben természetesen nincs versszak, ütem- és szótagszám szempontjából a sor még ingatag, bár szomszédos sorok ritmusegységekbe tömörülhetnek, sőt bizonyos fejlődő szabályozódást (szívesen társul 7–8, ill. 6–7 szótag, soronként 4–4 nyomatékos, hangsúlyos szótagot, ún. lüktető t találunk stb.) észlelhetünk, amely talán a kedvelt és sokáig fennmaradt gondolatritmus következménye. A mozgással összekötött alkotások ritmusa talán gyorsabban alakult kötötté, mindenesetre a természeti népek, gyermekek dalait, sokszor a munkadalokat stb. is ritmikai (és harmóniabeli) bizonytalanság jellemzi; a csoportos tevékenység dalai azonban mindig ritmikusabbak! A kezdeti kötetlen ütemismételgetés még nem eredményezett sort vagy versszakot. Mindkét fejlődési vonal arra utal, hogy szabályos sor nélkül már van ritmus és később versszak nélkül is keletkezhetett → vers. Az igazán kötött versformákban mindezek adva vannak, sőt a korábbi → alliteráció is elveszti ritmusképző szerepét, átadja helyét a végpontokhoz kötött, fejlettebb → rímnek; ez utóbbi is játszhat egy ideig ritmusalakító szerepet, de ez már csak járulékos, másodlagos. – A kötött ritmus mérhető, rendszerbe, képletbe, szabályokba foglalható. Legkisebb önálló egység az 1–4 szótagból álló ütem, melyen belül hangsúlyos (esetleg fő- és mellékhangsúlyos), hangsúlytalan szótag ok helyezkednek el. Az ütemek, ütemcsoportok határán szünet, ún. metszet (cezúra) van. Megszabott számú ütemekből (és azon belül megszabott számú szótagokból) tevődnek össze a sorok: előbb az ütemek, majd a szótagok száma kötődik meg; átmeneti típus a magyarban a → kanásztánc-nóta. – Magát a ritmusélményt az adja, hogy e szabályos időegységeken belül a hosszú-rövid, ill. a hangsúlyos-hangsúlytalan szótagok egyenlő időközökben váltakoznak. Ez alapon különböztetjük meg a verselés két fő típusát: az időmértékes t (ókori görög-latin, továbbá az arab, indiai stb.), valamint a hangsúlyos at (régi germán, szláv, finnugor és magyar). Újabb vizsgálatok kimutatták, hogy a kettő közötti határ korántsem oly merev, mint előzőleg gondoltuk és vannak vegyes típusok is. (A magyar nyelv mindenféle verselésmódra alkalmas, mivel elöl hangsúlyos ugyan, de a magánhangzók hosszúsága-rövidsége is értékesíthető a ritmus szempontjából.) A hanglejtésnek (főként dallam társulása esetén), továbbá az egyes hangok jellegének (magas–mély, erős–gyenge stb.) is szerepe van a ritmus kialakításában, de e tekintetben – különösen ami a népköltészetet illeti – még nagyon keveset tudunk. – A magyar ritmus kérdései lezáratlanok, népköltészetünk ritmikája különösen vitatott. Annyi valószínűnek látszik, hogy legalábbis a kötött formák felé való elindulás óta a magyar vers ritmusának inkább a beszéd, a nyelv az alapja, mint a dallam, a zene; hosszú korszakok óta ugyanis a dallam jobban alkalmazkodik a szöveghez, mint fordítva, bár kölcsönös alkalmazkodásuk kétségtelen. Általánosságban is a zene hangsúlyai nem mindig esnek egybe a szöveghangsúlyokkal, tehát már az egyszólamú zenének is megvan a maga külön ritmikája, amely csak nagyjából követi a szövegét. Ettől függetlenül mind a zenében, mind pedig a szövegben ütemes a hangzás, az ütemek nagyjából egyenletesek, élükre értelmileg is kiemelkedő ritmusrész kerül, bár értelmi és ütemhangsúly nem feltétlenül fedi egymást: az értelmileg összetartozó részek sem esnek szükségszerűen egybe az ütemmel. E többszörös „szabálysértés” miatt a magyar népköltészeti szövegek ritmizálása nemegyszer vitatható, a szabályostól eltérő (pl. az ütemhatár átvágja a szavakat: – Édesanyám | megátkozott Mikor a vi|lágra hozott; a zenei és értelmi hangsúly nem mindig esik egybe: – Hazamennék | de nem tudok, ill. – Hazamennék | de nem tudok; két szomszédos sor ritmizálása hat egymásra: – Szakajtottam | rózsát, | pirosat. Tartottam sze|retőt, | csinosat); gyakran még a legkötöttebbnek tűnő (pl. 4–4 ütemű sorok) egységek, periódusok ritmizálása is többféleképpen értelmezhető (pl. egyik lehetséges mód: – Ez a | kislány | úgy éli vi|lágát: Míg aluszik | az anyja, | süti a po|gácsát… stb.). Minden félig kötöttsége mellett is a népi verselés ritmusa hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozásából áll, ereszkedő jellegű, tehát a (fő) hangsúlyos ütemet, ill. szótagot követi a hangsúlytalan. Mindez megfelel a nyelv természetének. Vargyas Lajos szerint beszédünkben (és verselésünkben is) érvényesül az ún. kiegyenlítődés törvénye, vagyis amikor ugyanazt a hangot hosszabb szóban rövidebben ejtjük (pl. á g, á gas, á gasok, á gaskodik szóban az á hang mind rövidebben hangzik), ezáltal bizonyos időegyenlőség (érzete) érhető el (ún. tagoló vers). Ezen alapulnak az ütemek, amelyek viszont a sorokon belül lehetőleg a több szótagsorról a kevesebb felé haladnak (pl. – Két fa közül | kisötött a | holdvilág…); eszerint a hangsúly nem alapja, csak kísérőjelensége a ritmusnak. E törvényszerűségek különösen az újabb korokban jelentkeznek egyre határozottabb érvénnyel. – A magyar népi verselést csak kevés Ny-európai hatás érte, hiányzik pl. az időmértékes ritmus, legfeljebb a dallam nélkül kiáltozott → táncszókban lehet valami távoli hasonlóságot felfedezni. De hiányoznak népköltészetünkből más, az irodalomból jól ismert ritmusformák (pl. a jambus) is. – A versforma (benne a ritmus is) a hangulati tartalomközlés egyik legfontosabb és leghasználtabb eszköze: a ritmus lejtése, dallama, a rím és az alliteráció zenéje a mű tartalmát a fogalmi közléssel párhuzamosan (vagy kiegészítve) zenei-érzelmi közléssel is kifejezi. Újabban hangsúlyozzák, hogy a ritmus mint folyamat nemcsak tagolt, hanem strukturált is, vagyis az elemek alá- és fölérendeltségi viszonyban vannak egymással. A ritmus az ún. külső formá hoz sorolt jelenség ugyan, de tartozéka lehet a belső formá nak is: lényeges mozzanatokat kiemel, mellékeseket pedig háttérbe szorít. Mindezekről népköltészeti viszonylatban ma még keveset tudunk. – A népzené ben a ritmus a → dallam lényeges alkotórésze; tényezői a tartam és a súly. Kötött ritmus ról beszélünk (giusto) , ha a mozgásformák szabályosan váltják egymást; szabad a ritmus, ha a váltás nem szabályos. Ez parlando nevet kap, ha a szöveg hosszú és rövid, hangsúlyos és hangsúlytalan elemei és szünetei szabják meg a mozgásformát; a kötöttből rubato lesz, ha a mozgásforma felismerhetően szabályosan vált, de az előadás szabad tendenciája miatt folytonosan kisebb-nagyobb tempómódosulásokkal. Szimmetrikus a kötött ritmus, amikor a mozgásforma idő- vagy súlyfaktora alapján egyenlő részekre osztható, aszimmetrikus , ha ezek a részek egyenlőtlenek. Ez utóbbi főként DK-Európa zenéjében gyakori (valószínűleg antik görög hagyomány); Bartók bolgár ritmus nak nevezte; általánosabb a török aksak (= sántító) elnevezés. A magyar népzenében sem ismeretlen, elsősorban Erdélyben. A szöveggel szorosabban összefüggő kötött ritmusra utal az alkalmazkodó ritmus kifejezés: a dallam a szövegszótagok hosszúsága és rövidsége szerint dallamsoronként változik. Az egyes táncokra jellemző ritmusok a tánc nevét kapják, mint pl. a kanásztánc ritmus (vagy a kárpáti rutének gyors tánca után a kolomejkaritmus ). Egyes hangszerek jellegzetes dallamai is lehetnek névadók, pl. a dudanótá k (→ duda) egyenletes 4-es lüktetését monduk dudaritmus nak. Egy bizonyos mozgástípust divatosan hordozó csoportról kapta nevét a vágáns ritmus: ez a 12. sz. óta feltűnő clerici vagantes tréfás vagy bor- és szerelmi dalainak emelkedő 7-es és ereszkedő 6-osból összetett hosszú soraira jellemző. (→ még: népdal, → próza) – Irod. Gábor Ignác: A magyar ősi ritmus (Bp., 1908); Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Bp., 1951); Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa (Bp., 1952); Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat (Bp., 1961); Arany János: A magyar verselésről (Összes Művei, Bp., 1962); Dürr, W.–Gerstenberg, W.: Rhytmus, Metrum, Takt (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, XI., Kassel, 1963).

Katona Imre Rajeczky Benjamin

rituális futás: → futás, rituális

rituális királygyilkosság: → Álmos

rituális táncok: a családi és társadalmi élet egyes szokásaihoz, mozzanataihoz kapcsolódó táncok, amelyek a feltehető, elhomályosult mágikus képzetek mellett ma már elsősorban az esemény ünnepélyes külsőségeit és látványosságát szolgálják. Ilyen jellegű szertartásos funkciója van a lakodalomban a → Bene Vendel táncának, a → gazdasszonyok táncának, a menyasszonyfektető → gyertyás táncnak, a → hajnaltűztáncnak, a → menyasszonytáncnak, valamint a → mozsártáncnak és a → söprűtánc phallikus változatának. Néhány táncos szokás a lakodalmi rítus középpontjában álló gyertyás tánchoz kapcsolódva vált szertartásos jellegűvé, mint pl. az → osztótánc, vagy a Palócvidéken a párválasztós → párnás tánc. A tavaszi ünnepkor termékenységi rítusainak emlékét őrzik a böjti leánytáncok (→ karikázó), továbbá a kiszehajtás hoz kapcsolódó énekes-táncos játékok. Ugyanilyen szerepe volt a → pünkösdölés alkalmával járt táncnak, továbbá a → boricának és a májusfa körültáncolásának, ill. a → májusfa-kitáncolásának. Avató táncok emlékét őrzi a borica mellett a táncos → verbuválás, valamint a rábaközi legényszervezetek → körverbunkja. A rituális táncok körébe sorolhatjuk még általában a → halottas táncot és a → maszkos táncokat is. – Irod. Sachs, C.: Eine Weltgeschichte des Tanzes (Berlin, 1933); Szendrey Zsigmond–Szendrey Ákos: Szokások (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); Lajtha László–Gönyey Sándor: Tánc (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966).

Pesovár Ernő

rítus <lat. vallási intézkedés, szokás, szertartás>: a helyesnek tartott viselkedés társadalmilag szabályozott lefolyása; az előírt mód, ahogyan egy vallásos vagy mágikus cselekményt végre kell hajtani, szokáscselekmény. A rítusok összessége vallási rendszerekben a → kultusz, a népi kultúrában a → szokások (pl. → avatás). A rítus kifejezést a vallás köréből vette át a néprajztudomány és használata nem következetes, van aki csak a vallásos-mágikus szokáscselekményt nevezi rítusnak, mások mindenféle társadalmilag megszabott hagyományos szokáscselekményt rítusnak neveznek, így pl. a katonaság, a politikai élet, a jog stb. rítusairól beszélnek. – A vallásos rítusok kialakításának egyik társadalmi oka a biztonságkeresés, az ok és okozat összefüggésébe vetett helytelen hit: az az elképzelés, hogy a szabályszerűen elvégzett rítusra a természetfelettinek is hasonló szabályszerűséggel kell reagálnia. Azonban mindenféle illemet, a közösség tapjainak egymáshoz való viszonyát is megszabhatja a rituális viselkedés módja. A ritualizált viselkedésmódnak a különböző társadalmakban nem egyformán nagy a szerepe. Van a rítusoknak biológiai összetevőjük is: bizonyos impulzusokra az emberek mozdulatokkal, cselekvéssel reagálnak; az érzelmeknek is van ösztönös → gesztussora; ha ezek tudatosan ismételt, kulturálisan hagyományozott cselekvés- és viselkedésmóddá válnak, akkor beszélhetünk rítusról. A közönségesen rítusnak nevezett cselekmények társadalmilag kialakult jelrendszert képeznek, amelyeknek többnyire csak egy kultúrán belül, egy közösségben van egyértelmű jelentése, s más kultúrában értelmezésük eltérő is lehet. Így például a rituális → tűzgyújtást értelmezhetik örömtűznek, lehet gyógyító rítus, tisztító rítus vagy az analógiás mágia alapján működő, a fény növekedését elősegítő tűz. A rituális → vesszőzés jelképesen kifejezheti a gonosz elűzését, a tisztítást, a termékenyítést, lehet fenyítőeszköz is: értelmezése közmegegyezés kérdése. (→ még: zajkeltés, → füstölés, → körüljárás, → fürdés, → ekehúzás, rituális → ugrás, rituális → futás, → katartikus rítusok, → gonoszűzés) – Lehetséges továbbá a rítusokon belül még kisebb egységeket, pl. funkcióelemeket, rituális szimbólumokat is megkülönböztetni. – A rítusok csoportosítására sok kísérlet történt, hazánkban Szendrey Zsigmond és Ákos csoportosította a magyar népszokások rítusait. A csoportosítás kiindulhat az alkalomból, amelyhez fűződnek, a rituális cselekmény formájából, funkciójából stb. Megkülönböztetik továbbá a szimbolikus és az utánzó, ábrázoló vagyis mimetikus rítusokat; az egyénileg végzett vagy a közösség által együttesen végzett rítusokat. Leggyakoribb azonban a cél és funkció szerinti csoportosítás. – Nagy irodalma van a rítus és a → mítosz összefüggésének is. Az ún. „ritualista iskola” képviselői szerint a rítus, vagyis a cselekmény megelőzi a hozzá fűződő szóbeli kifejezést, a mítoszt. A rítus és a mítosz összefüggése és aránya azonban a különböző kultúrákban nem egyforma és nem igazolható az a feltevés, hogy a rituális cselekmény mindig megelőzi a hozzá fűződő mítoszt. Vannak kultúrák, ahol gazdag mítoszanyaghoz csak kevés rítus járul, máshol pedig gondosan kidolgozott rítusrendszer szabályozza a vallási és társadalmi életet, míg a mítoszok száma viszonylag alacsony. A rítus és a mítosz összefüggésének kérdését a szemiotika, a cselekmény és a szó jelrendszerének általános összefüggésébe ágyazva vizsgálja. (→ még: átmeneti rítusok) – Irod. Marót Károly: Rítus és ünnep (Ethn., 1940); Szendrey Ákos: A magyar néphit kutatása (Bp., 1948); Raglan Lord: Myth and Ritual (Journal of American Folklore, 1955); Heiler, F.: Erscheinungsformen und Wesen der Religion (Stuttgart, 1961); Ujváry Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban (Műveltség és Hagyomány, 1969).

Dömötör Tekla

rítusének: → népszokások költészete

rizs (lat. Oryza sativa): az emberiség csaknem felének fő tápláléka, kiváló tulajdonságú, nagy tápértékű növény. A rizs mocsári növény, termesztése különleges feladatokat ró termelőire (palántázás, gyomlálás, árasztás). Aratása aug. végén, szept. elején igen gondos munkát igényel, mert a nálunk ismert fajták magja igen könnyen lepereg a bugákról. Ezért a rizsaratás az Alföld középső és déli területein egy ott már feledésbe merülő arató eszközzel, a sarlóval történt. Az egyik legrégebben termesztett tápláléknövény. Őshazája DK-Ázsia. Indiából perzsa és arab közvetítéssel jutott el Spanyolo.-ba (7. sz.) és Olaszo.-ba (15. sz.), majd az oszmán-törökökkel a Balkánra (16. sz.). Hazánkban is valószínűleg a török hódoltság alatt kezdték termeszteni. Rákóczi Ferenc is kísérletet tett meghonosítására. Pontos adatok azonban csak 1724-től tanúskodnak a mo.-i rizstermesztésről. Ebben az évben költözött a Temesvár melletti Dettára néhány olasz család, akik a Béga és a Temes szabályozásával egy időben rizstelepeket is létesítettek. A század második felében újabb olasz családok telepedtek meg más bánsági falvakban (Omor, Kis- és Nagygattája stb.) és több ezer holdon termesztettek rizst. Az adókedvezmény megvonása, valamint munkaerőhiány miatt – a Detta melletti Topolyát kivéve – a napóleoni háborúk végére a rizstermesztés megszűnt. A következő majdnem száz éven át a Timáry család kezén lévő évi 100–200 hold volt egyedüli rizstermő területe Mo.-nak. 1880-tól állami birtokokon (Békés, Bács, Csongrád, Pest és Szolnok megye) kezdtek el foglalkozni a rizs honosításával és termesztésével. Mérsékelt eredmények után az 1930-as években szegedi kutatóintézetekben sikerült megfelelő tájfajtát előállítani, ami gyorsan elterjedt és fellendítette a termesztést. Különösen 1948-tól vett nagy lendületet a mo.-i rizstermesztés, úgyhogy hazánk néhány év alatt rizsimportáló országból rizsexportáló országgá lépett elő. A jó terméseredményeket szinte kizárólag kisüzemi körülmények között érték el. Az 1960-as évekre a fajták leromlása, az új növényi betegségek, a telepek elgyomosodása, valamint a kedvezőtlen árpolitika következtében a rizs vetésterülete az előbbinek töredékére esett vissza. A mo.-i rizstermesztés rekonstrukciója korszerű nagyüzemi módszerekkel napjainkban folyik. – A Szolnok és Békés megyei termelőszövetkezetek és állami gazdaságok még az 1960-as évek elején is csapatostul szerződtettek aratómunkásokat olyan területekről, ahol a sarlós aratás élő hagyomány volt (Bereg, Szabolcs, Szatmár megyék). – Irod. Somorjai Ferenc–Járányi György: Rizstermesztés (Bp., 1954).

Kósa László

robot: a jobbágynak a földesúr majorsági földjén teljesített munkaszolgáltatása. A középkori századokban csupán alkalmi igénybevétel volt. Werbőczy törvénykönyve rendelte el (1514), és csupán a 17. sz.-tól növekedett fokozatosan. A vidékenként más-más robotkövetelményt a Mária Terézia által kiadott urbáriális rendelkezés (1767) szabályozta országosan. Az egész telkes jobbágyot heti egynapi igás vagy kétnapi gyalogrobotra (évi 52 nap igás vagy 104 nap gyalogos) kötelezte. A házas zselléreknek évi 18, a házatlanoknak évi 6 nap robotot kellett teljesíteniük. A töredéktelkek művelőinek robotszolgáltatása arányosan alakult. Erdélyben – ahol a Mária Terézia-féle urbárium nem volt érvényes –, a robotterhek súlyosabbak voltak, mint a korabeli Mo.-on. A robot napkeltétől napnyugtáig tartott. A munkahelyre való odamenetel és a visszajövetel is beleszámított. Egynegyedét télen kellett igénybe vennie a földesúrnak, a fennmaradt részt követelhette más évszakokban, nagy munkaidőben. Ezt a rendelkezést azonban sok helyen nem tartották, amiből számos visszaélés, vita származott. A taxás községek és mezővárosok a robotot pénzben megválthatták. A robot gyakran szerepelt az országgyűlések napirendjén és vitáján. Utoljára az 1832–36. évi pozsonyi országgyűlés foglalkozott részletes szabályozásával. 1848-ban a jobbágyfelszabadítás eltörölte a robotot, de a néphagyományban még századunk közepén is élt az emléke (→ jobbágyvilág emlékei). – Irod. Kiss József: A robotvilág és az 1848-as szabadságharc a somogyi nép emlékezetében (Népr. Közl., 1957).

Balogh István

robotjegy: a jobbágyot terhelő munkaszolgáltatás teljesítésének elismeréséről a földesúr által rendszeresített elszámolójegy. Elismerése úgy történt, hogy a földesúr megbízottja a munkára hívó papírlapon (ún. cédula, paléta, poleta, palita stb.) igazolta a teljesítés megtörténtét. A 18. sz. végétől azonban sok földesúr a munka fajtájához és időtartamához igazodó, előre gyártott elismervényeket hozott forgalomba, amelyeket a jobbágy sokszor zsinegre fűzött és az év végén számolt el velük annak igazolásaként, hogy a rá hárult munkát elvégezte. – Irod. Gohl Ödön: Magyar robotjegyek (Bp., 1913).

Tárkány Szücs Ernő

rocska: → fejőedény

Rohan-Csermák Géza, Csermák (Bp., 1926–Kanada ?1976): néprajzkutató, antropológus. Tanulmányait a bp.-i egy.-en végezte (1945–50). Egy.-i gyakornok, majd tanársegéd (1948–1950), a bp.-i Néprajzi Múz. (1951–56), a Musée de l’Homme (Paris) munkatársa (1957–65), a párizsi r. k. egy. kulturális és szociális antropológiai tanszékének előadója (1966–69), meghívott tanár az Eastern Illinois University Charleston (USA) (1969–70), ill. a Laval University Quebec (Canada) (1970–73) tanszékein. 1972-től haláláig a kanadai nemzeti múz. (Ottawa) munkatársaként dolgozott. Fő kutatási területei az etnológiai elmélet története, az etnikai csoportok, jogi és gazdasági antropológia (különös tekintettel a halászatra és a pásztorkodásra) voltak. Európai és euro-amerikai kultúrákkal foglalkozott. Vizsgálta a kanadai magyarok életmódját is. – F. m. A magyar hajózás múltjából (Bp., 1956); Sturgeon hooks of Eurasia (Chicago, 1963); Technologie traditionelle du paturage des Pyrenées Centrales (Paris, 1966).

Róheim Géza (Bp., 1891–New York, 1953): néprajzkutató, pszichoanalitikus. A lipcsei, berlini és bp.-i egy.-en tanult, Bp.-en doktorált földrajzból. Az MNM Néprajzi osztályán dolgozott. 1921-ben Freud-díjjal tüntették ki. 1928–31 között néprajzi terepmunkát végzett Francia-Szomáliában, Közép-Ausztráliában, Melanéziában és a juma indiánok között (Arizona). Kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol 1938–39-ben a worcesteri állami kórházban vállalt állást. 1939-től pszichiátriai magánpraxist folytatott New Yorkban. 1947-ben a navaho indiánok közt végzett terepmunkát. A magyar néphit mindmáig legátfogóbb vizsgálatát végezte el. A történeti, etnikus rétegek különválasztásán túlmenően kísérletet tett a magyar néphit, majd az osztály nélküli társadalmak vallásos jelenségeinek pszichoanalitikus magyarázatára. A pszichoanalitikus etnológia nemzetközileg kiemelkedő alakja. – F. m. A varázserő fogalmának eredete (Bp., 1917); Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Australian Totemism (London, 1925); Mondmythologie und Mondreligion (Leipzig–Wien–Zürich, 1927); Animism, Magic and the Divine King (London, 1930); A csurunga népe (Bp., 1932); Psychoanalysis and Anthropology (New York, 1950); Hungarian and Vogul Mythology (New York, 1954). – Irod. Devereux, G.: G. R. 1891–1953 (American Anthropologist, 1953); Verebélyi Kincső: R. G. (Ethn., 1977).

Róheim Géza

Sárkány Mihály

rojtkötés, rostkötés, macramé munka : a rojtok, anyagszélvégek művészi befonása, összecsomózása által keletkezett csipke. Változó mintái abból adódnak, hogy a párhuzamos szálakat, ill. szélkötegeket milyen módon és irányban csomózzák össze. Készítése sok vidéken ismert, a Tolna megyei Sárközben pl. külön kis rostkötőszéket szerkesztettek hozzá. Kendők és kötények szélére itt készültek a legpompásabb rojtkötések. A matyók, a palócok és több más magyar népcsoport tagjai kisebb részben vászon kendők és kötények, nagyobbrészt selyemkendők szélére kötötték. Maga a technika igen nagy múltú, visszavezethető az ókorig. – Irod. Dreger, M.: Entwicklungs-Geschichte der Spitze (Wien, 1910); Cs. Sebestyén Károly: Opreg és katrinca (Népr. Ért., 1914); Palotay Gertrúd: Sárközi „rostkötés”-ek (Népr. Ért., 1936).

Rojtkötés. Minta (Sárköz, 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Rojtkötés. Minta (Sárköz, 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Rojtkötés. Minta (Sárköz, 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Rojt kendőről (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Rojt kendőről (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

róka és a holló, a: → példázat, → ezópusi mese. A holló sajtot tart a csőrében. A róka hízeleg neki, hogy énekeljen. A holló elejti a sajtot, s a róka felkapja (AaTh 57). A magyarban a mesét Heltai Gáspár Ezópusából és más ezópusi mesegyűjteményekből ismerjük. A szájhagyományból nem került elő. Európában általánosan ismert. Szerepel Phaedrus meséi között (i. sz. 1. sz.), Babrios (i. sz. 2. sz.) és Jacques de Vitry (i. sz. 13. sz.) példázatgyűjteményében, La Fontaine is feldolgozta (17. sz.). Kiválóan példázza a hiúságánál fogva lépre csalt és megkárosított embert. – Irod. Imre Lajos: Heltai Gáspár ezópusi meséi (RMKT, 4., Bp., 1897); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958); Wienert, W.: Die Typen der griechisch-romanischen Fabel (FFC, 56, Helsinki, 1925); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Tubach, F. C.: Index Exemplorum (FFC, 204, Helsinki, 1969).

Kovács Ágnes

róka és a szőlő, a (variációi: a nyúl és a kékkáposzta, a macska és a kolbász stb.): → ezópusi mese, nálunk főként szólásmagyarázó mese, a „savanyú a szőlő”, ill. „macskának kötél a kolbász, ha el nem éri” kifejezés, szólásmondás magyarázatául szolgál. A róka elmegy szőlőt enni, de mivel a fürtök magasan vannak, azt mondja róluk, hogy még savanyúak, éretlenek (a körtéről, hogy fojtós; a macska a kolbászt kötélnek mondja, mivel elérni nem tudja stb.) (AaTh 58; MAT 66*). A magyar változatok Heltai Gáspár gyűjteményén kívül elsősorban szólásgyűjteményeinkben találhatók. A szájhagyományból eddig mindössze Ruszkovics István meséi között került feljegyzésre. A mesének svéd, litván, spanyol és indiai szóbeli változatairól tudunk. Megtalálható már Phaedrus (i. sz. 1. sz.), Babrios (i. sz. 2. sz.) és jóval később La Fontaine (17. sz.) fabulái között, valamint Halm és Jacobs Aesopusában. A szőlővel és a rókával kapcsolatos szólásmondás egész Európában ismert. – Irod. Wienert, W.: Die Typen der griechisch-römischen Fabel (FFC, 56, Helsinki, 1925); Kovács Ágnes: Magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968).

Kovács Ágnes

rókafarkú köles (lat. Setaria italica): takarmánynövény, kiveszőben lévő gabonaféle. Elnevezései még: mohar, muhar, olasz köles, vörösköles . Kézzel szórva vagy sorhúzó után vetik. Kézzel vagy gyomlálóvassal gaztalanítják, majd kétszer megkapálják. Késsel aratják és kévébe kötik. A kévék talpra állítgatva, kupacokba borítgatva egy-két hétig a tarlón száradnak. Cséplése padhoz vagy székhez veréssel történik. Ma már inkább baromfitáplálék, régebben kásás ételeket is főztek belőle. Őshazája Közép-Ázsia, Mo.-ra a Földközi-tenger mellékéről került, de csak a DNy-i határvidéken (Vas, Zala és Somogy megyékben) termesztették nagyobb mértékben. Jellegzetes irtásnövény. Eredetileg erdei irtásokba vetették, mert viszonylag kevés talajmunkát igényel, de az irtásokból adódó gazdag talajt bőségesen meghálálja. Ma kertekbe vagy tavaszi vetésű növények mellé a szántóföldre kerül. – Irod. Takács Lajos: A „rókafarkú köles” termesztése (Agrártört. Szle, 1967).

Kósa László

rókamálas mente: → mente

rókatánc: 1 . századunk első felében még széleskörűen ismert, s különösen az alföldi cigánytelepüléseken elterjedt férfi szólótánc. Fennmaradását nagyban szolgálta, hogy koldulás-kéregetés alkalmával a cigánygyerekek ellenszolgáltatásként járták az adakozó előtt. Állatutánzó mozgás tkp. nincs benne: a táncos egyetlen, 2/4-es vagy 4/4-es csapásolós (→ csapásolás) motívumot ismételget, s ehhez a kíséretet a saját maga által skandált, ritmikus obszcén szöveg adja. (Országosan ismert kezdőformulája: Róka, rókatánc, | A p…ban ránc, | Jobb a p…, mint a lencse, | Mert a p… jószerencse…) A szöveg befejeztével a táncos coitust utánzó mozdulattal a földre veti magát. – 2 . Archaikusabb, 18–20. sz.-i adatokból megrajzolható változata valóban állatutánzó jellegű (→ állatutánzó táncok); gyakran négykézláb járják, jobbra-balra földre vetődve. Néhol a vadászó róka lopakodását, zsákmányra ugrását, s az elejtett zsákmánnyal való játékát utánozzák vele, ez a verzió azonban többnyire mégis az erotikus-phallikus táncok közé tartozik, s elmaradhatatlan mozzanata a megtermékenyítés utánzása. Emléke ismert férfi szólótánc („Nem kell nő hozzá, csak egy földbe ásott lyuk, amelyet körültáncol a legény. Szerelmi csalódás után szokás táncolni.” – Krúdy Gyula), parasztlegények seprűvel járt páros, phallikus játéka, cigányok férfi-női párosa, amelyben a rókák üzekedését utánozzák (→ cigánytánc). A parasztság és a putrilakó cigányság mellett egyes formáit a kisnemesség és a városi, asszimilálódó zenész-cigányság is ismerte. Funkciójukat tekintve az egyes formaváltozatok egyaránt utalhatnak a vadászmágia-, még inkább egy felderítetlen agrárrítus („a föld megtermékenyítése”) elhalványult emlékeire. Feltehető, hogy a jelenleg élő, mondókával kísért első rókatáncváltozat is, amely tudatosan apellál a néző obszcenitásigényére, az állatutánzó forma módosulása, bemutató táncként való kommercializálódása. (→ még: mozsártánc, → söprűtánc, → dramatikus táncok) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B, Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Krúdy Gyula: Miért járják a rókatáncot? (Pesten lakott egy fuvolás…, Bp., 1971).

Maácz László

rokka: lábmeghajtásos szerkezet, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és tekeri fel a kész fonalat a csévére (→ fonás). A rokka tkp. a kézi → orsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes → guzsalyra vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcá ra kötik fel. A rokkának a századfordulón – a hajtókerék és az orsó egymáshoz viszonyított elhelyezése szerint – három fő típusa volt használatos: a Dunántúl ÉNy-i felén, valamint a Kisalföldön a fekvő és kisebb mértékben az álló rokka, a Dunántúl DK-i felén és az Alföldön a ferde rokka. Századunk negyvenes éveire a magyar nyelvterület többi részén is feltűnik a rokka. Jobbára azonban álló típusa terjed el. A rokka gyakoribb nevei: a Dunántúlon rokka , ettől északra és keletre ropka, rofka , a magyar nyelvterület déli részén pörgő, pörgőrokka , a Tiszántúlon kerekesrokka , a Felföldön a Tarnától keletre egész Erdély ÉNy-i részéig kerekesguzsaly , Erdély többi részén fonókerék; a ferde rokkát itt-ott kecskerokká nak, az állót a Sajó völgyében kutyaguzsaly nak nevezik. A rokka → fonókerékből történő kialakulása idején kézi meghajtású volt. Akkor vált rokkává, amikor kétzsinóros áttétellel az orsó és a cséve különböző sebességű meghajtást kapott, s így egyidejűleg sodorta és csévélte (feltekerte) a fonalat. Ez az eljárás a selyem cérnázásánál az É-itáliai filatoriumokban már a 13. sz. óta ismeretes, de a gyapjú és rostanyag fonására szerkesztett kézi rokka csak a 15. sz. óta használatos. Feltalálási helye valószínűleg É-Itália. A lábbal való meghajtás bevezetése legkorábban a 17. sz. elején következett be. A fekvő és a ferde rokka még a kézi rokkából való átmenetet mutatja, s a 17. sz. második felében terjedt el Olaszo.-ban, Franciao.-ban, Hollandiában, míg Németo.-ban már az alaptípust jelentő fekvő rokka formaváltozata, az álló rokka hódít. Mo.-on a 18. sz.-tól kezdett a rokka terjedni, főleg ipari (manufaktúrás) alkalmazásban, de terjedését az ipari forradalom megszakította, s csak paraszti házi használatban terjedt tovább, főleg a 19. sz.-ban. Mo.-on gyakoriak a festett példányok és akadnak tarkán virágozottak is. A rokkapálca különösen Baranyában kapott figyelemre méltó faragott és gazdagon, aprólékosan kivitelezett karcolt díszítést. A Balkánra, D-Olaszo.-ba, a Pireneusi-félszigetre nem is jutott el a rokka, É-Skandináviába is alig. – Irod. Endrei Walter: Tévhitek a rokka keletkezésével és elterjedésével kapcsolatban (Népr. Ért., 1962).

A szösz letűzésére szolgáló, áttört díszű rokkaszeg (Bogyiszló, Tolna m., 1910) Bp. Néprajzi Múzeum

Rokka (Tahitótfalu, Pest m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Rokka (Vértesacsa, Fejér m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Kecskerokka, virágos festéssel (Békés m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Rokkavásár (Oroszló, Baranya m., 1926)

Szolnoky Lajos

rokolya, rokolla : leginkább finom házi vagy bolti vászonból készült szoknya neve a magyarság lakta területek keleti, déli és nyugati részén. Színe legtöbbször fehér volt. Divatja legtovább a Székelyföldön, Torockón tartott. Hétfaluban mellénnyel egybevarrott, ún. hámos rokolyá t viseltek, a lányok fehéret, a menyecskék feketét. A sárközi rokolya a 19–20. sz. fordulóján fehér, de azelőtt piros, zöld vagy kék rása nevű posztóból készült. A rokolya szó német eredetű, első előfordulása 1348-ból való. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest, 1868–Bp., 1873); Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907).

Gáborján Alice

rokolyaháló: → rác dobóháló

rokonság: az az emberi csoport, amelynek összetartozása vér szerinti leszármazás vagy/és házassági kapcsolat folytán jött létre. A rokonság fogalmát nem lehet elhatárolni, kiterjedése tudatilag és gyakorlatilag, időben és térben változó. A rokonságnak mint aktív társadalmi tényezőnek a 19. sz. közepéig, a feudális életformában élő paraszti társadalmakban jelentős szerepe volt, ezért a rokonság számontartása, levezetése gyakorlatilag is fontos, a rokonságot az utódokban tudatosították. Némely ún. archaikus vidéken a rokonsági tudat erőssége az idős generációnál még ma is tapasztalható, pl. a bukovinai székelyeknél egy öreg ember felsorolta 273 rokonát, ugyanakkor általánosan a rokonság ismerete a felmenők felé a nagyszülőkkel bezárul, s a rokonságot az első unokatestvérig tartják. – A rokonság fogalmába az egyén számára mind az apai, mind az anyai felmenők, mindkét oldalági rokonok s azok utódai beleszámítanak. A magyar parasztságnál hangsúlyosabb az apaági rokonság, ennek oka a férficentrikus társadalmi szemléletmód, vagyis az apaági leszármazás, a patriarchális családforma, valamint a férfiakra előnyös öröklési rend és vagyonjogi helyzet. – A nemes családoknál mind az apaági, mind az anyaági leszármazás egyforma fontossággal számon tartott, a paraszti életformában élő kisnemeseknél is. – A rokonságba a vér és a házassági rokonság mellett azok is beletartoznak, akik befogadás útján kerültek hozzá. A rokonság leszármazási rendjébe tartozó fogalom az ág, → ágazat, amely egy férfiágon számolt leszármazási sor. Ez a sor az oldalági rokoni kapcsolatok figyelembevétele szerint változó számú, több párhuzamos ágazattal bővíthető. Az ágazatok összessége, a házaspárok feltüntetésével együtt maga a szűkebb rokonság. – Az ágazat íz ekre osztható, az íz időben jelöli a leszármazás távolságát, a számítás kiindulását adó őstől, s egyúttal egy generáción belül a távolságát is jelöli. Pl. a bibliai hetedíziglen való büntetés azt jelenti, hogy a büntetés 7 generáción keresztül érvényesül, „meghívtuk a rokonokat a lakodalomba harmad ízig”, pedig azt, hogy a harmadunokatestvérig bezárólag hívták a rokonokat a lakodalomba. Az íz és ágazat kifejezéseket éppen jelentésük folytán felváltva is használhatják, pl. a „harmadik ágazat” is harmadfokú unokatestvért jelent. Hasonló értelemben használják a „rend” kifejezést is. – A rokonság fogalma elsősorban tudati formákban jelentkezik. A rokonság értékelhető: beszélnek nagy-, gazdag-, szegény-, koldusrokonságról. A házasodásnál, amely tulajdonképpen a rokoni kapcsolatok továbbfejlesztésének, átrendeződésének legáltalánosabb formája – az értékelő tényezők nagy szerepet játszanak. (Hagyományőrző vidéken a rokonság megítélése nem azonos, ill. nem mindig azonos a két házasságra lépő fiatal családjának konkrét anyagi és társadalmi megítélésével.) Bár a rokonság presztízsét, hagyományőrző vidékeken nagy száma döntően emelte, mégis a rokonság gyakorlati tevékenysége mindig összekeveredett a szomszédok, műrokonok, barátok tevékenységével, vagyis nincs olyan egyházi vagy családi ünnep, közös munkaalkalom, amelyben kizárólagosan a rokonság vesz részt. – A rokonság kifejezésnek a magyar nyelvben számos általánosan használt és táji analógiája van, amely vagy teljesen megfelel a rokonság szó fogalmának vagy árnyaltabb, pozitív vagy negatív értékelést is hordoz. – Rokonsági értelemben használják az egész nyelvterületen a nemzet, nemzetség, atyafiság , család, → família kifejezéseket. Általánosan emlegetik a rokonokat, többesszámba tett családnevükön is, pl. Vargák vagy Vargáék. Lekicsinylő, pejoratív kifejezések a pereputty, retye-rutya , banda, brancs. Használják még alkalomszerűen az „ egy vér ből valók”, „vérág”, „ivadékok”, „fiak”, „ija-fia”, „törzs”, „nem”, „testvérség” kifejezéseket is a rokoni együttesre. A rokoni értelemben használt → had kifejezés Erdélyben nincs meg, a → lendét Baranyában, a „ nyám” -ot Moldvában, a „ sereg et” a szlavóniai magyar falvakban, a „ raj ”-t Székelyföldön mondják a rokonság megnevezésére. – A differenciált paraszti társadalomban a rokoni kapcsolatok háttérbe szorultak. A jómódúak lenézték a szegény rokonságot, kötelességeiket ezekkel szemben nem teljesítették. A kapcsolat elsorvadt: „felmondták a rokonságot”. A rokon egyének egymás megszólítására külön megkülönböztető szólítási módot használnak (→ rokonsági terminológia), amely pontosan vagy egy rokonsági kategóriába besorolva jelöli a rokoni kapcsolatot. – A szakirodalom a rokonságot mint vizsgálandó tárgyat, különböző szempontok szerint osztályozza, így a leszármazás számontartása, a rokoni kapcsolat létrejötte és a rokoni kapcsolat minősége szerint. A leszármazás számontartása lehet pl. csak az egyik szülő (→ unilaterális leszármazás) vagy mind a két szülő ágáról számítható (→ bilaterális leszármazás), ezen belül az apa- vagy az anyaági leszármazás dominál (→ anyaági vagy matrilineáris leszármazás , ill. → apaági vagy patrilineáris leszármazás ). A rokoni kapcsolat létrejötte szerint beszélünk → vérrokonságról vagy → házassági rokonságról. A rokoni kapcsolat minősége szerint pedig beszélünk oldalági rokonság ról, ill. → egyenesági rokonságról (→ még: após, → anyós, → ángy, → sógor, → sógornő, → unoka, → unokatestvér). – Irod. Fél Edit: Adatok a bukovinai székelyek rokonsági intézményeiről (Népr. Közl., 1958); Bodrogi Tibor: A magyar rokonsági terminológia vizsgálatának néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány, 1961); Morvay Judit: A had és nemzetség fogalmának körülhatárolása (Ethn., 1966).

Morvay Judit

rokonsági csoport: az egyenesági rokonság viszonylatában a közvetlen felmenők sorába nem tartozók, de ezek tagjaival konszangvinikus rokonságban (→ vérrokonság) állók. Pl. ide tartoznak a nagyszülők testvérei, a szülők testvérei, az ego testvérének gyermekei és ezek leszármazottai. – Irod. Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).

Morvay Judit

rokonsági terminológia: a rokonsági elnevezések együttese. Az egyes rokonok, → rokonsági relációk megnevezésére az ún. rokonsági terminusok szolgálnak, ezeknek több típusát különböztetjük meg, mint pl. a hivatkozó vagy a megszólító terminust. A feleség apja megnevezésére férje részéről hivatkozó terminusként az após kifejezés használatos, megszólítóként pedig az „apám” vagy „keresztnév + bátyám (bácsi)” kifejezés. – A rokonsági terminológiák osztályozásával elsőként az amerikai L. H. Morgan (1818–81) foglalkozott, és két nagy csoportot különböztetett meg. A leíró rokonsági terminológiá knál egy-egy rokonsági kifejezés (terminus) egy-egy meghatározott rokonsági viszonyt jelent és különválasztja az egyenesági és az oldalági rokonokat. A legtisztább típusoknál (pl. az észt) csak az egyenesági rokonokat nevezik meg önálló kifejezéssel, az összes többi rokonsági viszonyt csak körülírva, összetétellel lehet megjelölni. Pl. külön terminus van az „apa” megnevezésére, a „nagybácsi”-t pedig „apám fivére” kifejezéssel illetik. Ehhez a típushoz tartoznak egyebek között a fejlett kultúrájú népek rokonsági terminológiái, így a magyar rokonsági terminológia is. Az osztályozó rokonsági terminológiá k az egyenesági és az oldalági rokonokat együtt csoportosítják, tehát több rokonsági viszonyt jelölnek egyetlen rokonsági terminussal. – A magyar rokonsági terminológia a leíró terminológiák csoportjába tartozik, nagyszámú egyenesági rokonsági viszonyokat jelentő önálló terminológiával rendelkezik. A magyar rokonsági terminológia szigorúan különválasztja a → házassági rokonságot (affiniális rokonság), a → vérrokonságot (konszangvinikus rokonság) és a → műrokonságot, legfeljebb a megszólításnál tesz kivételt (az anyós, após terminus csak leíró, de nem megszólító kifejezés, helyette apa-anya és változatai használatosabbak), és a többi ugor nyelvhez hasonlóan ügyel a korkülönbségek terminológiai jelzésére (bács, öcs, néne, húg stb.), amit a többi európai nép legfeljebb körülírással tud kifejezni (pl. német: mein jüngerer Bruder = öcsém). – A magyaroknál nincs egységes rokonsági terminológia, mert egymás mellett egy kiscsaládi viszonyokat tükröző városi és egy, a megszűnő nagycsaládi rendszernek megfelelő falusi különíthető el és a fejlődés a kiscsaládon alapuló gazdasági kisközösség uralkodóvá válására mutat. – Irod. Bodrogi Tibor: A magyar rokonsági terminológia vizsgálatának néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány, 1961); Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).

Morvay Judit

római katolikusok: az egykori Ny-római Birodalom területén, ill. szomszédságában kifejlődött, egységes vezetésre törekvően hierarchikusan felépített keresztény egyházszervezet hívei. A római katolikusok egyházszervezetének élén a Rómában székelő pápa áll. A pápaság intézménye különböztette meg szervezetileg a r. k. egyházat a többi keresztény felekezettől. A r. k. vallás elkülönülő fejlődése ugyan még az egyházszakadás előtt megindult, de kifejezetté csak a 11. sz.-ban vált, ugyanis a K-római Birodalom tartományaiban szervezett egyházak, valamint az e területekről induló térítések nyomán egyenrangú nemzeti-területi egyházszervezetek jöttek létre. A r. k. egyház vált tulajdonképpen a D-, Ny-, Közép-, É- és K-Európa egy része feudalizációjának, feudalizmusának ideológiai szervező erejévé, irányította a világi műveltséget, iskolázást, nagy hatást gyakorolt a társadalmi szokásrendre, normarendszerre, igazságszolgáltatásra éppen úgy, mint a művészetekre. A r. k. egyház kulturális, társadalomszervező szerepét csak a megerősödő polgárságra támaszkodó reformáció támadta meg több-kevesebb eredménnyel a 16. sz. első felében, amikor kialakultak a különféle prot. egyházak. A 16–17. sz. folyamán újjászervezett r. k. egyház az ellenreformáció kibontakoztatásával sok helyütt visszaszerezte, megerősítette helyzetét. Napjainkig jelentékeny társadalmi, kulturális tényező maradt. A 16. sz. folyamán meginduló tengerentúli, gyarmati telepítésekkel a r. k. misszió is megindult és jelentős amerikai, afrikai, ázsiai tömegeket kapcsolt befolyása alá. A r. k. egyház, miután a feudális hatalom támaszává vált, birtokokat kapott, így a legutóbbi időkig működési területén jelentős gazdasági (mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi, pénzügyi) tevékenységet is folytatott. A hivő néptömegek világképét, gondolkodását, szokásait a mindennapok gyakorlatában is szorosan szervezte, irányította az egyház. Az egyházi hagyományok közvetve, közvetlenül is befolyásolták a paraszti tömegek kultúráját, folklórját, szokásait. – A r. k. egyházszervezet papjai az ún. világi papok vagy valamilyen szerzetesrend tagjai. A plébániák, egyházközségek élén a parochus, a plébános áll. A kisebb regionális egységek – a középkori Mo.-on egy-egy vármegyét felölelően is – az esperességek voltak, ezekből alakult a püspökség vagy más szóval egyházmegye. Több egyházmegye fölött az érsekek, mint a főegyházmegyék elöljárói gyakoroltak felügyeletet. Ha egy-egy országban több érsek működött (mint pl. Mo.-on), közülük az egyiket kormányzati, igazságszolgáltatási tekintetben mint prímást, a társai fölé rendelték. Hazánkban az esztergomi érsekek töltötték be a prímási tisztet. Az egyházszervezet belső regionális, de egyben hierarchikus struktúrája rendkívül nagy hatással volt Európa-szerte a népi kultúra táji tagolódására is, az egyes egyházmegyék művelődési, kultusz-mozgalmi fejlődésében sok helyi sajátosság, tradíció érvényesült, ami a kisvárosok, falvak népének életmódját, szokásait sok évszázadon át befolyásolta. – A római katolikusok folklórját egyházuk világképe, dogmatikája, mártirológiája közvetlenül erősen befolyásolta. A kereszténység vagy szűkebben a r. k. egyház legendái, mondái széles körben folklorizálódtak, bizonyos liturgiai szokáselemek pedig ma már csakis a folklorizált változatukban élnek, mivel időközben megszűnt a hivatalos használatuk. – A magyarság a r. k. kereszténységgel a honfoglalás idején került érintkezésbe. Noha a korai feudális magyar állam sokáig kapcsolatot tartott fenn a bizánci kereszténységgel, Géza fejedelem és I. István király a latin-római egyházszervezethez kapcsolta a hazai keresztény egyház megszervezését. A püspökségek területi elhelyezkedése, határai az évszázadok során hozzájárultak a népi kultúra területi differenciálódásához vagy integrálódásához. A reformációig az ország magyarsága – kevés kivételtől eltekintve – a németekkel, szlovákokkal, horvátokkal, szlovénekkel együtt r. k. volt. A szerb, román, ukrán (ruszin) lakosság ortodox egyházszervezetét többé-kevésbé megtűrte a középkori magyar állam. A 16–17. sz. fordulójára az országban élő római katolikusok döntő többsége protestánssá lett. A rekatolizáció a 16. sz. végétől indult meg. Jelentős eredményeket azonban csak a 17. sz. második felében ért el, döntő győzelmet pedig csak a 18. sz.-ban aratott, de sikerei ellenére sem tudta a r. k. egyház korábbi egyeduralmát visszaállítani sem a magyarság, sem a nemzetiségek körében. A rekatolizáció a 17–18. sz. folyamán nagy belső migrációs tényezővé vált. Sok tízezres tömeg cserélte fel lakóhelyét szabad vallásgyakorlata biztosítására. De némely homogén prot. közösség, körzet fellazítására gyakran történtek tudatosan telepítések is. D-Mo. több pontján a római katolikusok a reformációtól alig érintve megmaradtak zárt közösségekben (Szeged, Tápé maradvány népessége stb.). Ezek körében fennmaradtak az ellenreformációt megelőző vallási hagyományok csakúgy, mint Csíkban és a nagyon elszigetelt helyzetben élő moldvai csángó magyarság körében is. A római katolikusok népi műveltségének sajátos kutatási területe az egyházi vagy vallási néprajz, amely a népi világkép, vallásosság, tudat, szakrális szokások és életmód, valamint a vallási organizációval foglalkozik. (→ még: Isten, → Jézus, → Mária, → advent, → karácsony, → karácsonyi ünnepkör, → vízkereszt, → nagyböjt, → virágvasárnap, → nagyhét, → nagypéntek, → nagyszombat, → húsvét, → húsvéti ünnepkör, → pünkösd, → úrnapja, → böjt, → ostya, → olvasó, → ima, → mise, → kereszt, → búcsú, → búcsújáróhely, → templom, → kegykép, → szentek ünnepei) – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza (kiadta Bálint Sándor, Bp., 1942); Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943); Manga János: Katolikus népélet képekben (Bp., 1948).

Filep Antal

románc: 1 . A spanyol történeti ballada vagy rövid epikus verse lírai alkotás neve. – 2 . Középkori verses epikus alkotás valamely lovagi hős kalandjairól, laza szerkezetbe ágyazva. – 3 . Folklór terminusként a → balladával rokon műfajt jelöl, de annál líraibb, elégikus hangvételű, rövid, epikus alkotás. A múlt században minden igényesebb esztétikai mű elválasztja a balladától a románcot. Századunkban elterjedtebb a „ lírai ballada ” terminus románc értelemben. – Irod. Zolnai Béla: A ballada és a románc szó történetéhez (Magy. Nyelv. 1954).

Kriza Ildikó

romániai magyarok: az 1920-ban Mo.-tól Romániához csatolt területen az 1910. évi magyar népszámlálás 1 660 488 magyar anyanyelvű személyt talált. Az 1920. évi román népszámlálás 1 326 000, az 1930. évi 1 553 000 magyar anyanyelvűt írt össze Nagyrománia területén. A csökkenés elsősorban a korábban magát számításból magyarnak valló más nemzetiségűek kiválásából és az 1918–1924 között Mo.-ra költözött 197 035 személyből adódott. Az 1944-es háborús események során újabb kb. 125 000 magyar hagyta el Romániát. Ezért az 1956. évi román népszámlálás 1 559 000, az 1966. évi 1 597 000 magyarról tud. Tekintetbe véve a természetes szaporulatot, a népszámlálásokból adódó eltolódásokat, valamint a tévedéseket, a romániai magyarok száma 1970-ben 1 900 000–2 000 000-ra becsülhető. A romániai magyarok legnagyobb tömegben a → Székelyföldön, É-Erdély városaiban, Arad és Szatmárnémeti között az Alföld peremterületein élnek. Kisebb-nagyobb csoportban megtalálhatók a → Bánságban, Erdély minden városában, a → Mezőségen, → Kalotaszegen, a Kis-Küküllő menté n (→ Küküllő mente), a → Szamos mentén, Nagyenyed környékén. Szórványokban és nyelvszigetekben élnek D-Erdélyben (→ dél-erdélyi magyarok, → Hunyad megyei magyarok, → hétfalusi csángók), Moldvában (→ moldvai magyarok) és Órománia nagyvárosaiban, valamint iparvidékein (→ Havaselve). – Irod. Dávid Zoltán: A magyarul beszélők száma (Magy. Nyelvőr, 1970); Dávid Zoltán: A magyar nemzetiségi statisztika múltja és jelene (Valóság, 1980. 8. sz.).

Kósa László

románok: neolatin nyelvet beszélő nép, a magyarság DK-i szomszédai. A román nyelv ma négy fő ágra oszlik. A mai Románia és a Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaság területén az északi román t, Macedónia, Albánia és Görögo. határvidékén az aromán t (aromun, macedoromán, → cincárok), ennek elkülönült ágát, a megleno román t Szaloniki környékén, végül az Isztriai-félszigeten, a Monte Maggiore tájékán az isztroromán t beszélik. Az északi román nyelvet beszélők alkotják a románok túlnyomó többségét, a másik három ágat ma már töredék népcsoportok képviselik. A románok ősei, a romanizált trák lakosok a Balkán-félsziget közepén, Macedóniában laktak, amikor a 6–7. sz.-ban a román nyelv kialakult. Az ősromán egység kb. a 9–10. sz.-ban bomlott föl. Megelőzően erős szláv hatás érte a románokat. A Balkánra beköltöző szlávok és a pásztorkodó életmód siettette szétköltözésüket. A Havasalföldön és Moldvában az ott lakó kunokkal, besenyőkkel és más török etnikumú népcsoportokkal összeolvadva, a 12–13. sz.-ban alakult ki a román etnikum. Erdélyben a románok a 12. sz. végén bukkantak föl. Legkorábbi szállásterületük Hunyad és Fogaras vidékén, valamint a Bihari hegyekben volt. A 14–15. sz.-tól az oszmán-törökök balkáni előrenyomulásával párhuzamosan egyre sűrűbb rajokban vándoroltak be Erdélybe a transhumance pásztorkodást folytató románok, és telepedtek le a viszonylag ritkábban lakott déli és más hegyvidéki területeken. A 16. sz.-ban az Alföld keleti peremén is megjelentek. Ebben az időben költöztek be nagyobb tömegeik Besszarábiába is. A 17–18. sz. folyamán népesítették be sűrűbben az Alföld keleti részén és Erdély középső vidékein a török hódoltság és a korabeli háborúk következtében megritkult lakosságú területeket. A magyarság az elmúlt fél évezred során szomszédai közül legnagyobb kulturális és nyelvi felületen a románokkal érintkezett. A mo.-i románok száma 1910-ben 2 799 479 volt. Az ország legnagyobb nem magyar nemzetiségét, a lakosság 14,5%-át alkották. A mo.-i románok túlnyomó többsége a trianoni békeszerződés következtében 1920-ban Nagyromániához került. A mai Mo. néhány községében élnek románok a román határ közelében Csongrád, Békés és Hajdú-Bihar megyében. Az 1960. évi népszámláláskor 15 787 fő vallotta magát román anyanyelvűnek. A Magyarországi Románok Demokratikus Szövetségének becslése szerint számuk 20–25 000-re tehető. – Irod. Gáldi László–Makai László: A románok története (Bp., é. n.); I. Tóth Zoltán: A románok története (Bp., 1955).

Kósa László

romonyai hímzés: sajátos baranyai hímzéscsoport, amely két formában ismert. Az egyiket széles hosszú kendő k végeire varrták fehér vagy kék-piros pamufonallal, → kockaöltéssel. A magyar népi hímzések közt egyedül itt van fő díszítményalkotó szerepe a kockaöltésnek, amit Holbein-öltés nek is mondanak. A romonyai hímzés másik formája szálhúzásos (→ szálhúzás) → laposöltéses és → keresztöltéses technikával sárga vagy vörös-zöld selyemszállal készült és ingujjakat, gatyaszárakat díszített rendkívül aprólékos mintákkal. A vászon alapon szálhúzásos csíkokat varrtak, a szálakat fehérrel átcsavarták, az így nyert alapot színes selyemszállal, tömőöltéssel töltötték ki. Némelyik ingujjon a szálhúzásos csík két oldalára szerény keresztöltéses mintát varrtak. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Fél Edit: Hímzésminták Baranyából és Bács megyéből (Bp., 1965).

Ingujj hímzésének részlete (Romonya, Baranya m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Szálhúzással és színes selyemhímzéssel díszített gatyaszár részlete (Romonya, Baranya m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Hosszú kendő hímzésének részlete, kék-vörös színben, kockaöltéssel varrva (Romonya, Baranya m. 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

rongyguba: → guba

rongypokróc: tarka rongycsíkokból szőtt – elvétve, az Alföldön horgolt – pokróc, színes gyári kelmével szegve. Egyéb elnevezései: rongyvászon-takaró, ínségpokróc vagy ínség , Erdélyben: durga . A szövéshez általában kender (csepű) fonalat használnak, régebben gyapjút is. A magyar parasztságnál leginkább az ágynemű kiegészítésére alkalmazták, elsősorban szegényebb viszonyok között: → szalmatakarónak, a → lepedőt védő felső lepedő nek, szobabeli pótágyon vagy istállóban lepedőnek és takaróként. Használatos volt lócatakaró (→ padtakaró) szerepben is és kocsitakaró nak, lópokróc nak. A rongyszövést a gyári eredetű textíliák elterjedését követően, a tönkrement ruhanemű hasznosítására találták ki. 1838 körül Angliában merült fel elsőként a használatból kikerült öreg textíliák újraszövésének a gondolata. Rongypokrócra az első ismert magyar adat 1872-ből az erdélyi Udvarhelyszékből való, de a 19. sz. második felében szoknya és kötény is készült rongyszőttesből. Idővel, de nagyobb tételben csak a 20. sz.-ban eladásra is készült rongypokróc, amit kispolgári lakásokba főként szőnyegpótlónak vettek. Ennek nyomán honosodott meg a századfordulón, elsősorban lepadlózott parasztházakban a rongyszőnyeg (Erdélyben fancsikaszőnyeg, házföldszőnyeg ). – A korábbi rongypokrócokon csupán a színek váltakozására ügyeltek, a sávok szabálytalanok. Majd általánossá vált a sávok arányosítása és a színek ritmikus ismétlése. A 20. sz.-ban jött divatba egyes készítőhelyeken a szövött szőnyegek nyomán kialakított csillagos és egyéb mintázás. Az erőteljesebb színhatás érdekében lépett fel ezzel párhuzamosan a felhasznált rongy festése. – Irod. Sándor István: Otthon és summásság a mezőkövesdi matyók életében (Népr. Ért., 1956); Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet (Bukarest, 1978).

Szobabelső, a vetett ágy előtt rongypokróccal (Gyimesközéplok, v. Csík m., 1911)

K. Csilléry Klára

rontás: a magyar → népi hitvilág egyik legfontosabb → mágikus eljárása. Egyéb elnevezései: tétemény (D-Alföld), csinálmány (Erdély), megcsinálás, bántás, vesztés . Bármilyen ártó célú cselekvést jelenthet: módja, eszközei, ideje, helye, a végző személy és a célok rendkívül változatosak. Ismert volt az egész nyelvterületen a → boszorkányperekből megismerhető múltban és még a 20. sz.-ban is. A rá vonatkozó adatok legnagyobb része a rontás eredményének tulajdonított bajokra, betegségekre és ezek megelőzésére, ill. orvoslására vonatkozik (→ rontás elhárítása); tehát elsősorban a rá vonatkozó hiedelmek re (→ hiedelem) és sokkal kevésbé a ténylegesen gyakorolt rontó cselekményekre. – A rontás képességét általában különböző → természetfeletti erejű személyeknek vagy → természetfeletti lényeknek tulajdonították; legáltalánosabban a → boszorkánynak. Utóbbi a hit szerint leggyakrabban a → tehénnek ártott, ezenkívül főleg az ő specialitása az éjjeli nyomás , a → kötés, láb bénává tétele csont kiszedésével, a száj széthúzása , más személy megevése ; de mindezeken kívül mindenfajta célú és módszerű rontást elsősorban neki tulajdonítottak. Rontó hatalmat tulajdonítottak még a → szépasszonynak, → bábának, → tudós kocsisnak, → tudós pásztornak, → veszettorvosnak. Ezzel szemben bárki megszerezhette – a hit szerint – más → tej- vagy → tojáshasznát, akárki gyakorolhatta a szerelmi rontást (→ szerelmi varázslás, → megétetés, → kapcafőzés) és a → szemverést. A túlzó dicséret még véletlenül is árthatott bárki szájából. – A ténylegesen véghezvitt rontó cselekmények közül legintenzívebben a szerelmi varázslás sokféle eljárásmódját gyakorolták; de ilyen volt a → ráböjtölés is, betegség vagy halál okozása céljából. Az → átok különböző fajtái az utóbbi időkben már sokkal inkább sztereotip beszédfordulatként, mint tudatos rontó szándékkal voltak használatosak. A rontás hite nem minden esetben kötődött konkrét (valóságos vagy elképzelt) lényekhez, hanem mindig élt egy általánosabb rontásfogalom, amely az idők folyamán valószínűleg egyre nagyobb teret kapott. Ennek megfelelően sokszor nem a boszorkánytól, hanem csak általában a rontás eredményének tulajdonítják. Gyakran testesíti meg ezt az általános rontást a keresztény egyház → ördöge. – A rontás eredményének tulajdonított bajok leggyakrabban emberi és állati betegségek (leginkább a hirtelen fellépő tünetekkel járók), ezenkívül a tej- és tojáshozam csökkenése, a növények rossz terméshozama, a házimunkák (kenyérsütés, köpülés, fonaltisztítás stb.) sikertelensége, szerelmesek elhidegülése stb. – A rontó eljárások , ill. az ezekre vonatkozó hiedelmek néhány leglényegesebb alapeleme a következő: Illetéktelen jelenlét valamilyen kockázatos kimenetelű eseménynél vagy műveletnél (borjazás, köpülés stb.). Rontás nézéssel (szemverés), szöveggel (dicséret, átok, → ráolvasás). Rontás a megrontandó személy tartozékának megszerzésével, őrzésével, elrejtésével [ haj (→ hajápolás), → köröm, lábnyom, árnyék, ruhadarab stb.]. A tulajdonos bántalmazása utóbbiak elpusztításával, ütésével, szúrásával, elégetésével. Rontó tárgy elhelyezése valakinek a közelébe (küszöbe alá, ágyába, ruhájába, jászolba, szántóföldre, gyümölcsfára). Rontó tárgy megétetése valakivel. A sajátosan rontásra használt → mágikus tárgyak nagy számából gyakoriságánál fogva kiemelkedik a → gatyamadzag, haj, köröm, széklet, vizelet, márciusi hólé, koporsószög, farkas Achilles-ina, szentgyörgynapi zöld béka csontja, pénzérme, bab, kása. A rontó célra készített tárgyak közül legfontosabbak a kötés ek, bizonyos meghatározott céllal megkötött csomó k és a rontó bábu . Vannak bizonyos időszakok, időpontok, amelyek a hit szerint rontásra különösen alkalmasak: → Szent György napja, → Luca napja, → éjszaka, napkelte előtt, napnyugta után; gyerekszülés és tehénellés ideje (→ nevezetes időpontok). – A rontásra alkalmas színhelyek közül a néphit elsősorban a → keresztutat tartja számon. A rontás hite és gyakorlata általánosan elterjedt volt egész Európa parasztságánál; a népi hitvilágnak mindenütt egyik legalapvetőbb rétegét képezte. – Irod. Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Cs. Pócs Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964).

Pócs Éva

rontás elhárítása: a → rontás és a rontó lények elleni → mágikus eljárások gyűjtőfogalma. Ezek a magyar → népi hitvilág legalapvetőbb eljárásai közé tartoznak; az egész nyelvterületen ismertek voltak a → boszorkányperek idején éppúgy, mint még a 20. sz.-ban is. Céljuk a rontás megelőzése, a megjelenő rontó elküldése (esetleg bántalmazása, megbüntetése), valamint a bekövetkezett rontás helyrehozatala. A háromféle cél a gyakorlatban nem válik el élesen; az eljárások és ezek eszközei is gyakran azonosak. Megfelelően a rontás részint általános, részint konkrét fogalmának, a rontás vagy általánosságban rontás ellen irányul vagy meghatározott rontó személyek (→ boszorkány, → lidérc, → ördög stb.) ellen. Az eszközök, eljárások általában nem kizárólag rontás elhárítására használatosak, hanem mindenfajta mágikus és gyógyító eljárás részei is lehetnek, gyakran megtartva bizonyos „elűző” jelleget is: pl. → vihar elhárítása, → féregűzés, → tűzvész elhárítása vagy a → népi gyógyászatban a betegség „kiűzése” a betegből. A megelőző jellegű eljárások elsősorban „veszélyes” helyzetekhez, időpontokhoz, időszakokhoz kapcsolódnak. Ilyenek: kockázatos kimenetelű folyamatok vagy műveletek (pl. → esküvő, → szülés, → tehénellés, → kenyérsütés, köpülés stb.); olyan időszakok, amikor gyenge, védtelen lény (→ újszülött, gyermekágyas anya, fiatal állat) van a háznál; a hagyományosan veszélyesnek, a rontó lények tevékenységi idejének tartott időpontok, időszakok (→ éjszaka, → Luca napja, → Szent György napja; kevésbé → karácsony és → pünkösd éjjele); valamint a halott házban tartózkodásának ideje és az az időszak, amikor a hit szerint a halott még visszajárhat (→ halál, → lélek). Kezdő alkalmakkor egy eljövendő naptári szakaszt vagy életszakaszt kívántak rontás ellen biztosítani (születés, házasság idején; a téli ünnepkör évkezdő alkalmain – elsősorban karácsonykor és újévkor –; új ház építésekor, új házba költözés alkalmával). Veszélyesnek tartott helyekhez is kapcsolódhatott a rontás; ilyenek elsősorban a → keresztút és a → temető. – Az elűző jellegű eljárások aktuális veszély esetén léptek életbe: ha a rontó megjelenik vagy ha valamilyen észlelt bajt rontás következményének tartanak. A rontó észlelése többféleképpen történhet: a rontónak vélt személy jelenik meg; megjelenő állatot a rontó állatalakjának hiszik; éjjel az alvók zajokat, mellükre nehezedő nyomást észlelnek stb. A rontás következményének tartott bajok közös jellemzői a hirtelen fellépő tünetek és az ok racionális magyarázatának hiánya. Az eszközök és eljárások csak nagyjából különülnek el a fentiek szerint: 1 . Inkább megelőző jellegű eljárások: → zajkeltés, → füstölés, → bekerítés, → fürdés, rituális → köpés, a féltett objektum bezárása (általában jelképesen: pl. seprű az ajtóba támasztva, fokhagyma az ablakba, vastárgyak a küszöbön, kilincs bekötése gatyamadzaggal stb.), különböző rontáselhárító szerek tartása a veszélyeztetett helyen vagy személynél. – 2 . Inkább elhárító jellegű eljárások: a rontónak vélt személy bántalmazása (pl. verése, fenyegetése). A rontó állatalakjának bántalmazása (verése, megfogása, megkötözése, megsebesítése, megpatkolása), a hit szerint a rontónak vélt személyen utólag láthatók a bántalmazás nyomai, pl. a patkószegek véres sebhelyei a kezén. A rontó jelképes bántalmazása a rontó tartozékainak vagy más tárgyaknak a füstölésével, égetésével, verésével, szurkálásával stb. (pl. tehénrontás esetén a gazda saját ködmönét veri vagy a tejet tüzes vassal szurkálja – mindez a rontónak fáj és a baj helyrehozatalára lehet kényszeríteni). – 3. Rontás következményének tartott baj esetén használatos eljárások: legtöbbnyire analógiás elhárító, elküldő gesztusok, amelyek nem a rontót, hanem magát a rontást küldik el: eldobás (pl. jelképesen, valamilyen tárgy hátrahajításával vagy hajító kézmozdulattal), a baj átadása (pl. fának, szélnek, földnek stb.), elveszítés (pl. a beteg valamilyen tartozékának földbe ásása) stb. A rontás minden fajtájának gyakori kísérő elemei bizonyos, mindenfajta mágikus eljárás kísérőiként szereplő, eredeti mágikus tartalmukat általában elveszített, már csak hatásfokozó szerepet betöltő elemek. Ilyenek: meztelenség, → szótlanság, az eljárások visszafelé, bal kézzel, visszakézből végzése, meghatározott számban való megismétlése (→ számok), bizonyos tárgyak felborítása, kifordítása stb. – Az alkalomhoz kötött, megelőző jellegű eljárások közül a naptári és családi ünnepekhez kapcsolódók már majdnem minden esetben csak hiedelemháttér nélküli részei a hagyományos szokáscselekménynek (mivel általában magához az alkalomhoz sem fűződik már tudatosan a rontás lehetőségének hite), ill. sokszor másodlagos funkcióban szerepelnek [pl. zajkeltés, → lakodalomkor, → keresztelőn, kongózás különböző jeles napokon, mint vénlánycsúfoló szokás (→ vénlánycsúfolás); ünnepi körmenetek, falu megkerülése stb.]. – A rontásra használt eszközök általában nem különülnek el a fentiek szerint. Legjellemzőbb csoportjukat az → amulettek képezik, ezek szerepe azonban a magyar nyelvterületen a jelenben már igen csekély. Változatos sora ismert azonban a természetből, ill. a mindennapi életből vett, hogyományosan rontásra felhasznált eszközöknek, → mágikus tárgyaknak: fémtárgyak (→ vas), ill. éles, hegyes tárgyak; zöld ág (→ fák), különösen a → nyírfa és a → vadrózsa ága; → fokhagyma, → mák, → kása, → mennykő, → gatyamadzag, → só, seprű, → szentelmények, ill. egyházi és templomi eredetű szerek (pl. olvasó). E tárgyakat a veszélyeztetett helyen vagy személynél helyezik el (újszülött bölcsőjében, gyermekágyas ágyában, a jászolban stb.) vagy pedig különböző eljárások eszközeiként szerepelnek. A rontásra használt szövegek egy része veszély esetén használt bajelhárító formula. Közismertek voltak a → szemverés veszélye esetén mondott szövegek; de szintén országszerte elterjedtek a boszorkány vélt megjelenésekor mondott versikék, amelyek általában drasztikus átkokat tartalmaznak, és emellett a rontás bizonyos eszközeit sorolják fel, pl.: „Te rontó lélek, a szent kereszt törjön meg! Mennykő, kaszakő vágjon a fenekedbe!” A rontás céljából mondott → ráolvasások több típusa ismeretes. Egyik legelterjedtebb a lehetetlenségi formulák tágabb körébe tartozó, a rontónak lehetetlen feladatot adó szövegtípus, amely egyben egy közismert rontáselhárító eljáráshoz kapcsolódik. Az istálló vagy ház kásával körülszórása közben mondják: „Addig ezen a kapun senki be ne gyöjjik, míg ezt a kását össze nem szedi.” – A rontás hitét és gyakorlatát részint fenntartotta, részint átalakította az egyházi tanítás az → ördög szerepével kapcsolatban, ill. az egyház által gyakorolt gonoszűző eljárásokkal. – A rontás hite és gyakorlata Európa-szerte a népi hitvilág egyik alappillérét képezte. A magyar nyelvterületen ismert eljárások és eszközök nagy része tekintélyes múltú és általánosan elterjedt. A rontás a 20. sz.-ban is elevenen élő → hiedelemmondák egyik kedvelt témája. Ezekben gyakran összekapcsolódik a rontásnak a valóságban külön-külön élő két vetülete: a rontó jelképes bántalmazása és a rontónak hitt személy ebből származó baja. (→ még: gonoszűzés) – Irod. Szendrey Zsigmond: Népszokásaink lélektani alapjai (Ethn., 1939); Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei (Bp., 1940).

Lókoponya az istálló mellett, védekezésül a tehenek megrontása ellen (Égerhát, v. Szilágy m., 1940-es évek)

Védekezés rontás ellen: ajtónak támasztott söprűvel, lapáttal és villával (Tunyogmatolcs, Szabolcs-Szatmár m., 1939)

Pócs Éva

rontás másra hárítása: a → rontás eredményének tulajdonított bajok közül főleg a bőrbetegségek (leginkább lábon lévő fekélyek, sebek) egyik, még a 20. sz.-ban is országszerte általánosan elterjedt gyógymódja volt. Leggyakoribb formája: különböző gyógyhatásúnak tartott szerekkel készült fürdő ben (→ fürdés) lemosták a beteg testrészt; majd a főzetet a → keresztútra vagy más olyan helyre öntötték, ahol valaki beleléphetett. Leginkább különböző → hüvelyeseket főztek össze, de előfordult köles, búza, árpa, gyógyfüvek, széna stb. főzete is. A kiöntött főzet neve általában rontás , ezenkívül öntés (Dunántúl), tétemény (D-Alföld), csinálmány (Erdély). Gyakori volt e célra alkalmasnak ismert tárgyakkal a beteg bőrfelület megérintése, megdörzsölése, megkerekítése , majd a tárgy keresztút ra vagy más olyan helyre dobása, ahol valaki hozzáérhetett, felvehette. E célra használt eszközök: alma, pénz, ruhadarab, szalag, fésű stb.; továbbá a → rontó bábu. A hit szerint a rontás arra hárul át, aki a kiöntött folyadékkal, eldobott tárgyakkal legelőször érintkezésbe kerül. Ennek megfelelően elterjedt volt a hit, amely szerint óvakodni kell a – főleg a keresztúton – talált tárgyak megérintésétől. A nyelvterület D-i részén a tétemény kiöntését természetfeletti lények, a → szépasszonynak is tulajdonították; ennek megfelelően átvitt értelemben is használták a „szépasszonyok táljába lépett” kifejezést, bármilyen baj, de főleg a láb bőrfelületén keletkezett bajok esetén. – Irod. Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940).

Pócs Éva

rontó bábu: kicsi (6–8 cm hosszúságú), baba alakra összecsavart rongydarab vagy ronggyal egyik végén bekötött ágacska. A → rontás és egyben a gyógyítás (→ népi gyógyászat) egyik közismert segédeszköze. Leggyakrabban a szájbetegségek (→ zsébre) gyógyításakor használták. A beteg szájában egyenként megforgatják a rontó bábukat, majd összekötve (vagy egyenként) eldobják a → keresztúton, hogy az arra járó jószágra, emberre ragadjon a betegség. A rontó bábuk száma általában 3, 7 vagy 9. Néha mindegyiknek külön nevet adtak. A gyógyítás lényege a betegség, → rontás másra hárítása. – Irod. H. Gabnai Ferenc: A rontó-bábu (Népr. Ért., 1901); Arnhold Nándor: A rontó báburól (Népr. Ért., 1902); Munkácsi Bernát: Adalékok a rontó bábuval való varázsláshoz (Ethn., 1907); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956).

Rontóbábuk (1960-as évek) Szolnok, Damjanich Múzeum

Hoppál Mihály

Roska Márton (Magyarköblös, 1880–Bp., 1961): régész, egy.-i tanár, a történelemtudományok kandidátusa (1957). A kolozsvári tudományegy.-et végezte el. 1913-ban egy.-i magántanárrá képesítették. 1901-től az Erdélyi Nemzeti Múz. Érem- és Régiségtárában volt gyakornok, majd ig. Később az Erdélyi Kárpátegyesület Néprajzi Múz.-a ig.-i tisztét töltötte be 1937-ig. 1938-ban Debrecenben az egy. Régészeti Intézetének ig.-ja. 1945–50 között a szegedi tudományegy. nyilvános rendes tanára volt. Szerteágazó tudományos tevékenységet fejtett ki. Számos kisebb néprajzi cikket írt. Elsősorban őskori kutató, azonban fő kutatási területén, Erdélyben többször foglalkozott honfoglalás kori ásatással, Árpádkori temetők feltárásával és értékelésével; kimutatta, hogy már a honfoglaló magyarság megjelent és letelepedett Erdélyben. – F. m. Néprajzi feladatok Erdélyben (Kolozsvár, 1930); Erdély őskora, Erdély és a népvándorlás kora. A honfoglalás és Erdély (A történeti Erdély, szerk. Asztalos M., Bp., 1936); Erdély régészeti repertoriuma. I. Őskor (Kolozsvár, 1942). – Irod. Korek József: R. M. (Arch. Ért., 1962).

Filep Antal

rossz feleség: klasszikus → ballada. Témája: a táncolni szerető asszonyt hiába hívja haza lánya a férj betegágyához, tovább táncol. A hívás többször megismétlődik, míg az eseménymondás a temetésig nem jut el. Kodály Zoltán Székelyfonó jában feldolgozott erdélyi változatban a ballada utolsó soraiban csúcsosodik ki, amikor az asszony nem a meghalt férjet, hanem az elvesztett lepedőjét siratja. Más változatok szerint a lány azért hívja haza az anyját, mert kérők érkeztek a házhoz. A rossz feleség ballada az egész nyelvterületen ismert. Minden változat sajátosan kétféle ritmusú részből tevődik össze. Az első rész lassú, szabad ritmusú, a harmadik sortól kezdődően feszes táncdal ritmust követ. Fonóbeli előadáskor ülve, a táncritmusú részt lábmozgással kísérték. Balladánkhoz közelálló változatokat osztrák, bajor, cseh nyelvterületen jegyeztek föl.

Kriza Ildikó

rosta: 1. → szitakötés. – 2. A magyar → népi hitvilágban különféle → mágikus eljárásokra volt alkalmas. Legfontosabb szerepe a → tűzvész elhárításában volt, de felhasználták jóslásra, ill. a tolvaj kilétének megtudakolására is (→ babvetés, → rostaforgatás). A gyógyászatban elsősorban az → öntés segédeszközéül használták; elterjedt hit volt, hogy farkasvakság gyógyítása céljából a hazatérő csordát rostán át kell nézni. Bizonyos tilalmak (→ tilalom) is kapcsolódnak a rostához. Pl. Csíki hiedelem szerint nem jó keresztülköpni rajta, mert víz vagy jég pusztítja el a vetést. Általános hit szerint a → boszorkány rosta alakjában is megjelenhetett. Egyéb rostával kapcsolatos hiedelmek is ismertek, így pl. göcseji hit szerint a → karácsonyi asztalra helyezett búzavágó rosta megakadályozta a búza megcsörmölyösödését. Hegyháti szokás szerint a haldokló fejére kézi gabona rostát borítottak, hogy az elszálló lélek azon át megtisztuljon.

„Drótrosta” (Átány, Heves m., 1950-es évek)

„Törek rosta” (Bálványos, Somogy m.)

Diószegi Vilmos

rostaforgatás: a sorsra bízott nyomozási, ill. bizonyítási eszköz, → jóslás céljából is alkalmazták. Gyakori nevei: rostavetés, kulcsforgatás . Ha pl. azt kívánták megtudni, hogy az ellopott jószág hova került, a rosta kérgébe egy olló kinyitott hegyeit szúrták és a nyomozók jobb kezeik kisujjait az olló füle alatt tartván, a rostát ingadoztatták (miután a káva aljára esetleg különféle dolgokat, pl. pénzt, búzát, forgácsot stb. tettek). Eközben az egyik azt állította, hogy a jószág „falun van”, a másik pedig azt, hogy „erdőn van”. Amelyik állításnál a rosta megbillent, az egyensúlyát elveszítette, azt tartották igaznak és arra irányították a nyomozást. Más alkalommal a gyanúsított személy mellett vagy ellene bizonyított a rosta. Ilyenkor a károsult és a gyanúsított tartották kisujjaikat az ollón, és a nyomozást végző hangosan megkérdezte: „Szentpéter, Szentpál, te szencségös szent neved, mon meg néköm, a Király Bálintné tyúkját Bosnyákné vitte el?” Ha erre a rosta megfordult, a gyanú igaznak számított. Rosta helyett alkalmazhattak imakönyvet, ilyenkor olló helyett kulcsot dugtak a lapjai közé. Hasonlóképpen alkalmazták jósló céllal (Pl.: …mikor megy a Julis férjhez? Egy év múlva? Fordulj, fordulj. Két év múlva? Fordulj, fordulj”). Egyszerűbb formája a rostavetés ; ennél a számításba jöhető gyanúsítottakat körbe állították és a rostát a kör közepén megforgatták. Aki elé a rosta gurult, felfogásuk szerint az volt a bűnös. Ismert volt a rostaforgatásnak olyan módja is, hogy a megpörgetett rostát maguk elé gurítva, a gurulás irányából tudták meg, hogy merre van a tolvaj. Országszerte elterjedt volt. Európa-szerte régóta ismerték, már a régi görögök és a zsidók is alkalmazták. A rostaforgató rendszerint asszony volt. (→ még: istenítélet) – Irod. Dömötör Sándor: Rostafordítás és rostaforgatás (Ethn., 1929); Szendrey Zsigmond: Rostaforgatás és rostavetés (Magy. Nyelv, 1939).

Rostaforgatás (Beregújfalu, v. Bereg m., 1940)

Rostaforgatás (Beregújfalu, v. Bereg m., 1940)

Diószegi Vilmos Tárkány Szücs Ernő

rostakészítés: → szitakötés

rostapénz, menyasszonytánc-pénz : az a pénzösszeg, melyet a lakodalomban rendszerint az új asszony felkontyolása után kikiáltott ún. → menyasszonytánc alkalmával a menyasszonnyal táncolók egy rostába vagy tálba hajítottak. Tkp. a → nászajándék része. A tánc befejeztével a pénzt a násznagy vagy vőfély az új asszony kötényébe helyezte (→ női különvagyon), de úgy, hogy a tányér közben eltörjön. A pénzen az új pár – főleg a szegényebb családoknál – rendszerint borjút vagy malacot vásárolt, hogy ezzel megindítsák az önálló gazdálkodást. A pénz egyes helyi szokások szerint kizárólag a menyasszonyt illette (pl. Átány); újabb jogunk ezt, a szokások ellenére is, közös vagyonnak (→ közszerzemény) tekinti, kivéve, ha nem kifejezetten valamelyik házastárs részére ajándékozták. – Irod. Waldmann József: Tápai lagzi (A szegedi Móra Ferenc Múz. Évkve, 1957).

Tárkány Szücs Ernő

rostatánc: → menyasszonytánc

rostavetés: → rostaforgatás

rostecset: disznósörtéből készült, kefe formájú eszköz, amelyet a → héhelen már simára fésült legjobb minőségű szálak fésülésére használnak, hogy az éles sörték egészen vékonyra hasogassák azokat. Régebbi változatánál az összefogott sörték egyik végén összekötötték, majd fenyőgyantába, esetleg szurokba mártották, megkeményedés után vászondarabbal szorosan körültekerték. Másik végén a sörtéket kefeszerűen szétnyitották és hogy így is maradjon, kevés gyantát öntöttek a sörteszálak közé is. Az újabbakat kefekötő technikával nyeles fakorongba ágyazzák. – A rostecset használata a recens kultúrában csak a magyar nyelvterület keleti részén található: Kolozsban, Szilágyságban és a moldvai csángóknál. Ecset nek, ecselő nek, ill. pác nak, pácoló nak nevezik. A magyar nyelvterület ÉK-i peremén a héhelnek egy kisebb tájon (Borsod, Abaúj, Bereg, Szatmár) ecset, ecsellő, vasecset elnevezései is általánosak. Arra lehet gondolni, hogy a sörtéből készült rostecset korábban ott is használatban volt, ahol ma a később fellépő és minden valószínűség szerint a rostecsetet kiszorító héhelt nevezték így. A Székelyföldön a héhelt pácoló nak is hívják. Az ukrán keleti-szláv területről érkező hatásként a rostecset egykor Hont m.-től a magyar nyelvterület északi és keleti peremén egészen a Székelyföldig használatos lehetett. – Irod. Szolnoky Lajos: A rostfésűk (Népr. Ért., 1966).

Rostecsetek (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 20. sz. első fele)

Szolnoky Lajos

rostfésülés: az apró pozdorjaszilánkoktól megtisztított kender- vagy lenrost kifésülése. A rostfésülés művelete a szélesebb rostszalagokat vékonyabb szálakra hasogatja, és a legjava hosszú szálú rostokat a → fonásra alkalmasabban párhuzamosra rendezi. A rostfésülésre három eszközt használnak: a → gerebent, a → héhelt és a → rostecsetet. Mindhárom külön eszköztípust képvisel, bár a héhel típusú rostfésülőt ma mind a köznyelvben, mind pedig a népnyelvben igen elterjedten gereben nek nevezik. E keveredésnek történeti oka van. A gereben egykori nevével együtt a korai időktől általánosan elterjedt eszköze volt a rostfésülésnek a Kárpát-medencében. A nagyobb felületen fésülő és így termelékenyebb héhel később került e vidékre, s terjedése során a vele azonos célt szolgáló gerebent fokozatosan kiszorította a használatból, magára vette azonban elődjének nevét. Az eszközváltás során először csak a gerebent használták, ez a gyakorlat a magyar népcsoportnál máig már nem maradt fenn. Később a gerebennel és a héhellel párhuzamosan dolgoztak, és kialakult a kéteszközös rostfésülő rendszer (máig megmaradt Erdélyben). Majd a két különböző típusú eszközt felváltotta a héhelnek sűrű és ritka fogúra differenciálódott változata (így konzerválódott napjainkig a Tiszántúl és Felső-Mo.-on). Végül a héhel sűrű és ritka fogú változata egy közepesen sűrű héhelre egyszerűsödött (amint e tendencia jelentkezését a Duna–Tisza közén, megvalósulását a Dunántúlon tapasztaljuk). – Irod. Szolnoky Lajos: A rostfésűk (Népr. Ért., 1966).

Szolnoky Lajos

rostkötés: → rojtkötés

rostminőségek: a kender és len kikészített rostjainak minőségi osztályai, amelyeket a → rostfésülés során különítettek szét. Minél nagyobb egy-egy vidéken a paraszti kender-, ill. lenmunka intenzitása, annál differenciáltabb minőségi csoportokba osztályozzák a rostanyagot, hogy különböző finomságú fonalakat fonhassanak, és így az előállított vászonminőség választéka nagyobb legyen. Dunántúlon általában két minőségi csoportba osztályoznak, innen keletre általánosan három, egyes felföldi és tiszántúli vidéken a négy, ÉK-Mo.-on ritkán az öt, míg Erdélyben előfordul a hat, sőt hét minőségi csoportba való rostszétválasztás is. A legjobb rost neve a magyar nyelvterület nyugati harmadán és Erdélyben a szála , középső harmadán a feje , míg elszórtan Vas m.-től Moldváig sok helyen a kender. A legrosszabb minőséget Dunántúl nagyobb nyugati felén (a Kisalföld kivételével) és a honti, nógrádi, É-pesti vidéken a szlávból kölcsönzött kóc , míg a többi területen a honfoglalás előtti török eredetű csepű szóval jelölik. A közepes rostminőségek jelölésére általános a (valószínűleg török közvetítésű, finnugor eredetű) szösz elnevezés, amely viszont csak azon a dunántúli területen nem használatos, ahol a csepű terminusa is hiányzik. Ezenkívül gyakori kisebb-nagyobb vidékeken alkalmazott elnevezések a közepes rostminőségek jelölésére: a tincs (Heves, Borsod), a makóca (a Sajó és Hernád között), a kocs, koccsa (a Tiszántúlon), valamint a pác (Székelyföld és Bukovina, Moldva magyar telepei), ill. a pác + szösz összetételből eredő pátyosz (honti, É-pesti vidék, Abaúj, Máramaros, Kalotaszeg). A fentieken kívül csupán szórványos előfordulásban ismert még rostminőségek jelölésére: a hegye, töve, másodja, anya, nyira, palánt, kihánt, pelyhe, csonkó elnevezések. Ezek a kocs és koccsá val, ill. a legjobb minőség neveként használt szála terminussal együtt azt mutatják, hogy az egyes rostfajták elnevezéséhez – amikor ez nem idegen hatásra történt – az azokhoz alapul szolgáló növényrészek neveit használta fel leginkább a magyar névadási gyakorlat. – Irod. Nagy Jenő: A népi kendermunka műszókincse Magyarvalkón. Kalotaszeg (Debrecen, 1938); Szolnoky Lajos: Minőségi csoportok, mennyiségi egységek és a fonalrendezés számolási rendje a kenderfeldolgozásban (Ethn., 1950); Szolnoky Lajos: A rostfésűk (Népr. Ért., 1966).

Szolnoky Lajos

rovás: 1. rovott, számokat jelentő jelekkel ellátott bot vagy deszka; a számvitel régies eszköze, amely általánosabb használat után legtovább a pásztoroknál maradt meg. Nem azonos a rovásírással. A rovott jelek nagyban-egészében a római számokéhoz hasonlóak. Többféle jelsor volt használatban, a legnagyobb változatosságot Erdélyben találták a századfordulón a kutatók. Leginkább az | = 1, ^ = 5, X = 10; az 50 és 100 jele variálódott. Ismeretes a folyamatos számrovás, amelynek az összeszámlálását elölről kell kezdeni; az összegező rovás, amelynél a mindenkori összeg az utolsó nagyobb számtól leolvasható. A számrovást jobbról balra vezetik. A rovás eszköze a kés, ez nagyobb számú rovás készítéséhez fogazott élű, fűrészszerű. – Az egyszerű rovásbot hengeres volt, olykor a fa kérgét is rajta hagyták. Gyakrabban szögletesre faragott; rendszerint négy, olykor hat- vagy nyolcoldalúra. A páros rovás két, hosszában pontosan egymáshoz illeszkedő darabból áll; a rovásokat rajta összeillesztett állapotban rótták, majd egyik fele egyik, másik fele másik érdekeltnél maradt; tehát az egyik botfél a mai ellenőrző másolat, nyugta szerepét töltötte be. A rováspálcának rendszerint feje is van: a bot egyik vége, amelyre nem kerül rovás, s amelyet faragáskor fognak. Épp ezért a fejet a rovás nyelének is nevezték. – A igénknek finnugor szókészlethez tartozásából s még inkább a rovásírás meglétéből arra következtethetünk, hogy a honfoglaló magyarok már használtak számrovást is. A középkorban a rovásnak széles körű alkalmazása sokoldalúan bizonyított, különösen az adószedésben, a közigazgatási számvitelben. Az állami adószedők ugyan már az Anjou-korban írott lajstromokkal és levelekkel vették számba és nyugtatták a beszedett adót, alacsonyabb közigazgatási szinteken azonban, a nép írástudatlansága miatt, a népi rovásokat is vezetni kellett. Még a 15. sz.-ban is királyi dekrétum írta elő, hogy a falusi bírák a rovásnyeleket ( capita dicarum ; a páros rovások közül a fejes rész) minden vármegyében háromévenként, írásos lajstrommal kísérve, megyei összesítésre benyújtani kötelesek. A rovásnak az adószedésben való korábbi általános alkalmazására utal, hogy az egész középkorban a rovás adót, a megrovás sal együtt adószedést, a rovó adószedőt jelentett. A rovás Árpádkori elterjedtségére közvetve mutató tény: az egyházi tizedkerületek neve → kés (latin megfelelője: cultellus ’késecske’) volt; nyilván a rovásnál használt eszközről (13. sz.-i adatok). Valószínűleg a magyar állami és egyházi közigazgatási szókincsből terjedt el a szó a nemzetiségeknél, ill. szomszéd népeknél (kárpát-ukrán, román, szerb-horvát, bolgár). – A Székelyföldön a közös → esztena számadó juhásza a gazdák juhai számáról és azok tejhozamáról készített rovást. A négyszögletes rovásbot egyik lapjára a fejősjuhok, a másikra a meddők, a harmadikra a tejhozamok, a negyedikre a gazdák tulajdonjegyei kerültek felrovása. Egy-egy gazda adatait keresztbe metszett rovat választotta el. – Irod. Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás (Bp., 1909); Lükő Gábor: A debreceni pásztorrovás (A debreceni Déri Múz. Évkve, 1938). – 2 . → ékrovás

Pásztorrovások (Alföld, Erdély, 19. sz. vége–20. sz. eleje)

Földes László

rovásadó, királyi adó, portális adó : a 14. sz. közepe óta a nem nemes népességtől szedett állami (királyi) egyenes adó egyik elnevezése, amely az adóbeszedési eljárásból vette a nevét. Rovásokra, dicakra (innen: dicalis összeírás), azaz négyszögletes fadarabokra rótták fel a portán ként beszedett adót. A rovásadót eredetileg porták, azaz minden olyan kapu (innen: kapuadó ) után szedték, amelyen egy szénával megrakott szekér keresztül tudott menni. A 17. sz. elejétől az adóbeszedésnek ez a módja már túlhaladottá vált, mert a lakosság szaporodásával, a jobbágytelke k aprózódásával egy portán (telken, aminek eredetileg egy kapu felelt meg) már több család élt, így a kapuk alapján kivetett adó már nem fedte a tényleges jobbágygazdaságok számát. Ettől kezdve a királyi adózás alapja egy eszmei porta-fogalom lett, amely alatt 4 jobbágygazdaságot, ill. 12 zsellér gazdaságot kellett érteni, majd a 18. sz.-i adókivetésnél már számba vették egy-egy parasztgazdaság összes adóköteles „vagyonát”. Az állami adó beszedését összeírások előzték meg ( portális, → dicalis összeírás). A 17–18. sz.-tól az állami adó → porció néven ismert. – Irod. Juhász Lajos: A porta története 1526–1648. Jobbágygazdálkodásunk egysége és az adóegység (Bp., 1936); Bakács István: A dicalis összeírások (A történeti statisztika forrásai, Bp., 1957).

Török Katalin

rovásírás, székely rovásírás : az Erdély délkeleti részében élő székelyek körében fennmaradt türk típusú írásrendszer, melynek eredete feltehetőleg a magyar honfoglalás előtti időkbe nyúlik vissza. Általában fába vésték, rótták (innen az elnevezés), az írás iránya a sémi ábécékben szokásos módon jobbról balra haladt. A türk rovásírás az egész türk birodalom területén elterjedt s a jenyiszeji és talaszi feliratok variánsai képezik ennek az ismert és megfejtett írásnak alapját. Kétségkívül a türk írással rokon az az írásrendszer, melynek emlékei kizárólag az egykori Kazária területéről kerültek elő, de az írás maga még megfejtetlen. A türk írással rokon a nagyszentmiklósi kincs feliratainak írása is. A türk, a kazáriai, a nagyszentmiklósi és a székely rovásírás rendszer nincs egymással egyértelmű genetikai kapcsolatban, de bizonyára ez az a kulturális háttér, amelyből a székely rovásírás kisarjadt. Létrehozója vagy létrehozói a türk rovásírás valamilyen helyi változatát vehették alapul, s azt új jelekkel kiegészítve, módosították. Bizonyos grafikai rendbe állították őket, melyet a székely rovásírás formája mutat. Öt betű biztosan türk eredetű, további 10–11 egyezése valószínűsíthető, hrom görög és kettő glagolita eredetű. Az egyes betűk eredetének vizsgálatában a belső fejlődést is figyelembe kell vennünk, hiszen a székely írás első datált emlékei a 15. sz.-ból valók, így az írás létrejötte és első emlékei között több mint félezer év időkülönbség van. Belső fejlődéssel magyarázható a székely rovásírásra jellegzetes ligatúrák, azaz betűösszevonások rendszere, melyet ilyen széleskörűen alkalmazva a türk írásokban nem ismerünk. A székely rovásírást kezdettől fogva magyar szövegek lejegyzésére használták, így a székely-magyar vagy magyar rovásírás elnevezés is helytálló lehet, jóllehet a székelységen kívül más magyar néprajzi csoport ezt az írást eddigi ismereteink szerint nem használta. A 13. sz.-i krónikás Kézai Simon első híradásától kezdve évszázadokon át feljegyezték, hogy a székelyeknek a latintól eltérő írásuk van. A székelyek származástudatával összekapcsolva egészen a 19. sz.-ig hun vagy szkíta (szittya) írásnak nevezték. A rovásírás a középkor folyamán funkcióját vesztette, ismerete fokozatosan gyengült, a latin írásbeliség természetszerűleg egyre kisebb területre zsugorította használatát. Mikor Telegdi János 1598-ban rövid tanulmányt írt a székely rovásírásról (Rudimenta priscae Hunnorum linguae) , ábécével és mutatványokkal ellátva, néhány betűnek már torzított, hagyománytól eltérő alakját rögzítette, ami világosan mutatja, hogy az írás élő ismerete kihalóban volt. Nagyrészt a középkori érdektelenségnek köszönhető, hogy a székely rovásírásnak feltehetőleg sok feliratos (kőbe, fába vésett) emléke ment veszendőbe, s a 19–20. sz.-ban szinte újra fel kellett fedezni. Ebben a mentő s publikáló munkában oroszlánrésze volt az etnográfus Sebestyén Gyulának. – A székely rovásírás jelentősebb emlékei: a székelyderzsi rovásírásos tégla, a bögözi templom felirata, a nikolsburgi rovásábécé. Marsigli rovásírásos naptára, a konstantinápolyi felirat, az énlakai felirat. Az utóbbi harminc évben is kerültek elő újabb kisebb feliratos emlékek a Székelyföldön, és még újabb epigráfiai emlékek felbukkanása a jövőben is várható. – Irod. Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás (Bp., 1909); Sebestyén Gyula: A magyar rovásírás hiteles emlékei (Bp., 1915); Németh Gyula: A magyar rovásírás (Bp., 1934); Vásáry István: A magyar rovásírás kutatás (Keletkutatás, 1974).

A nikolsburgi rovásábécé (15. sz.)

A csíkszentmihályi rovásírásos felirat (1501. 18. sz.-i másolat)

Rovásírás Rovásírásos kazetta unitárius templom mennyezetén (Énlaka, v. Udvarhely m., 1668)

Vásáry István

rozetta: → rózsa

rozmaring (lat. Rosmarinus officinalis): mediterrán eredetű, örökzöld, illatos, ágas cserje, régóta kedvelt dísz- és gyógynövény. Az ókorban a keleti eredetű illatszerek (tömjén, mirha, balzsam) mellett és bizonyos fokig ezek pótlásaként kezdték ültetni. Közép- és É-Európában a virágcserép megjelenésével terjedt el (15–16. sz.). Magyar források a 16. sz. második feléből említik először. Előbb füstölőszer, majd főzött illatszer („víz”) készült belőle, ami a 17. sz.-ban „aqua reginae Hungariae” (’magyar királyné vize) néven Európa-szerte használt előkelő illatszer volt. Jóllehet e név pontos eredete ismeretlen, a múlt századi magyar romantika ennek alapján jelölt ki központi helyet a rozmaringnak a nemzeti virágkultuszban. A 17. sz.-ban fűszerként is használták. A középkor végén a tisztaság és szűziesség jelképe és a menyasszonyi koszorú legfontosabb virága volt. Jelentősége és tekintélye a 18. sz. végétől hanyatlott. Visszaszorult a parasztkertekbe és a parasztházak ablakaiba. Némely vidéken leszakított rozmaringgal a kezükben mennek az asszonyok és a leányok a templomba, s azt istentisztelet alatt szagolgatják. Másutt a lakodalmas fiatalság dísze, a legények tűzik a kalapjuk mellé, leányok a mellükre. A npi díszítőművészetben az ország nyugati és középső területén minden halszálkaszerű mintát rozmaringnak neveznek. A dunántúli pásztorművészetben a 19. sz. második felében több olyan ábrázolás ismert, amelyen leány rozmaringot nyújt a legénynek, ezek olyan tárgyakon szerepelnek, amelyek valószínűleg esküvői ajándéknak készültek, mint pl. a → borotválkozó tükör. (→ még: lakodalmi díszek és jelvények) – Irod. Rapaics Raymund: A magyarság virágai (Bp., 1932); Kresz Mária: Virág és népművészet (Bp., 1976).

Kósa László

rozs (lat. Secale cereale): fontos gabonanövény. Vad állapotban a búza gyomnövénye volt. Kultúrnövénnyé formálódásának helye a K.-Anatóliától Iránig húzódó vidék. A rozs a neolitikus kultúrájú népekkel vándorolva a búzával együtt jutott el i. e. 4000 körül Európába, és a Rajnától keletre eső területen – ahol az időjárási viszonyok inkább kedveztek termesztésének, mint a búzának – új elterjedési központja keletkezett. Az ott élő népek művelésében zajlott le kezdetleges „nemesítése”, majd a vaskorban a keltáknak, később a germánoknak és a szlávoknak kedvelt gabonaneműjük lett. A régészeti feltárások bizonysága szerint Mo. területén – feltehetőleg Ny-ra vándorlása idején – már a bronzkorban feltűnt a rozs, de csak jóval később, a római kori leletekben bukkant föl ismét. A magyarok a Kárpát-medencében a honfoglalás idején ismerkedtek meg a rozzsal. Általánosan elterjedt, de elsősorban a gyengébb homoktalajokon (Duna–Tisza-köze, Nyírség) és a hűvösebb dombvidékeken, ahol a búza már nem bizonyult elég eredményesnek, termesztik. A rozs a búza mellett a magyarságnak évszázadok óta legfontosabb gabonanövénye. (A Duna–Tisza-közén sok helyen búza a nyelvjárási neve a tiszta búzá val szemben. A nyelvterület keleti felének egy részén pedig gaboná nak hívják.) A múlt század második feléig az ország sok vidékén a búzával keverten vetették, ez volt a → kétszeres (elegybúza, abajdóc) . A 19. sz. folyamán valószínűleg a búzakonjunktúrák hatására visszaesés következett be a termesztésében, de ma is fontos gabonanövény. Lisztjéből tisztán vagy búzával vegyítve kenyeret sütnek. Szalmáját takarmánynak, alomnak, ill. zsúpfedélnek használják. A zsúpszalmaszükséglet sok vidéken a rozstermesztéssel kapcsolatosan tartotta fenn a sarlós aratást és a kézi cséplést néhány évtizeddel tovább a többi gabonaneműnél. – Irod. Nyárády Mihály: Az őszi rozs termelése Ramocsaházán (Népr. Ért., 1930).

Kósa László

rózsa (lat. Rosa): 1. termesztett kerti dísznövény. Változatos alakja és virágszíne, kellemes illata és sokféle felhasználhatósága miatt évezredek óta ismerik, már az emberiség legkorábbi írásos feljegyzései megemlékeznek róla. Az ókori Közel-Kelet birodalmai, az egyiptomiak, görögök és rómaiak egyaránt igen kedvelték. A kereszténység első századaiban pogány kultusza miatt termesztését tiltották. A rózsakultusz második nagy felvirágzása az arabok európai hódítása nyomán következett be. Sok ázsiai eredetű rózsafaj került Európába és a rózsa hamarosan a kolostorkertek kedvelt virága, gyógynövény, egyházi szimbólum, majd világi jelvény (heraldikai rózsa), legendák tárgya (pl. Árpád-házi Szent Erzsébet legendája) lett. Népszerűsége a középkor vége felé újra visszaesett, majd a reneszánsz virágszeretete ismét fölújította. A 18. sz.-ban a kínai rózsafajták európai megjelenése adott újabb nagy lendületet a rózsatermesztésnek. – Mo.-on a középkor óta jól ismert, a kolostorkertek és a várkertek nagy becsben tartott virága volt. Közkedveltségéhez hozzájárul az oszmán-török hódítás rózsakultusza (a rózsa az iszlám szent növénye), ennek emléke a budai Rózsadomb is. A rózsa évszázadok óta a szerelem szimbolikus virága. Nagy népszerűségét valószínűleg ennek is köszönhette. A magyar népköltészetben a leggyakoribb szerelmi jelkép, a szerelmes legény vagy leány kedvelt megszólítása. – Irod. Rapaics Raymund: A magyarság virágai (Bp., 1932); Márk Gergely: A rózsa (Bp., 1959). – 2. A rózsa a népművészeti → növényi ornamentika legáltalánosabb díszítőeleme, a parasztság a → mértanias díszítés kerek elemeit is rózsának értelmezi, sőt helyenként a négyzeteseket is. Formájára nézve a rózsa lehet felülnézetes virág, azaz rozetta vagy keresztmetszetes, kerekded virág, gyakran a → gránátalma sokféleképpen továbbalakított variánsait is rózsaként kezelik. A rózsa általában erősen stilizált motívum, természethűségre törekvő változatok lényegében csak a századfordulótól jutnak egyes területeken és műfajokban erősebben uralomra. Az egyes rózsamotívumokat az alkotók különféle jelzőkkel különböztetik meg, amelyek néha az eredetre is utalnak, mint a matyóknál a szűcsös rózsa, szűcsrózsa, szűrrózsa . – Irod. Cséhely Adolf: A rózsa a magyar ornamentikában (Művészi Ipar, 1890); Dajaszászyné Dietz Vilma: Mezőkövesdi hímzésminták (Bp., 1953); Soproni Olivér: Bizánci hatások a felsőtiszai kerámiában (Népr. Ért., 1959); Kresz Mária: Virág és népművészet (Bp., 1976).

Vésett rozetta kürt oldaláról (v. Zemplén m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Pruszlik részlete, polgári előkép nyomán kialakított rózsamotívummal (Sióagárd, Tolna m., 20. sz. közepe) Bp. Néprajzi Múzeum

Református templom mennyezetének részlete nagy rozettával (Szentgyörgyvölgy, Zala m., Festette Patkó András, 1829)

Szék támlája két faragott rozettával díszítve (Hövej, Győr-Sopron m., 1795) Bp. Néprajzi Múzeum

Templomi mennyezet táblája. Felülnézetes virág módjára alakított rozettával (Magyarókereke, v. Kolozs m., 1746) Bp. Néprajzi Múzeum

Kósa László K. Csilléry Klára

Rózsa Sándor (Szeged, 1813–Szamosújvár, 1878): alföldi betyár. A rabló életet fiatal korában kezdte. Alig 23 évesen egy nem bizonyított váddal került a szegedi börtönbe. Szökése után futóbetyárrá lett és a véres, hírhedt betyárkalandok sokasága kapcsolódott nevéhez. 1848-ban a Honvédelmi Bizottmány mentelmével csatlakozott a szabadságharchoz, de a Délvidéken harcoló szabadcsapatát fegyelmezetlenség miatt hamarosan feloszlatták. A forradalom leverése után folytatta bujkáló, rabló életmódját. 1856-ban ismét elfogták, életfogytiglani fegyházra ítélték, de 1867-ben kegyelmet kapott. Mivel korábbi életmódját újra folytatta, újra hajtóvadászat indult ellene, elfogták és 1878-ban halt meg a szamosújvári fegyházban. – Már életében legendás mondai alakká nőtt. Egy pandúrszázados kém jelentése is idealizált hőssé avatja. Irodalmi és ponyvafeldolgozások már életében valótlan események egész sorát neki tulajdonítják; így pl. Fekete Miklós: Híres alföldi betyár Rózsa Sándor viselt dolgai (Pest, 1859); Rózsa Sándor élete és borzalmas rablásai c. ponyva (Pest, 1871); R. L.: Rózsa Sándor a híres alföldi haramiavezér Élete és vakmerő kalandjai (Bp., é. n.). – Irodalmi igényű feldolgozások (Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond) mindegyike felhasználja a szájhagyományban és a → ponyvákról ismert kalandokat. Híre oly messzire jutott, hogy német ponyván is megjelent: „R. S. ’s, der Rauberköniges von Ungarn (Glück und Ende, 1868); R. S. – Schilderung seines Lebens und verbrecherischen Wirkens und Treibens von der Wiege bis in sein Greisenalter (Volksbuch, Wien, 1868), – amelyek a német rablóregények mintájára készültek. Rózsa Sándor alakjához kötődnek más betyárok által elkövetett tettek is. – Rózsa Sándor nép balladai hősként való megjelenése másodlagos. Századunkban a legkülönbözőbb balladákat énekelték nevével, de egyet sem lehet konkrétan Rózsa Sándor kalandjával azonosítani. A legközismertebb „Bakony erdő gyászban van, Rózsa Sándor halva van…” kezdetű, amelyet korábban különböző betyárok nevével énekeltek. Közönséges kocsmai verekedés áldozatáról szól. A D-Alföldön, elsősorban Szeged környékén gazdag a Rózsa Sándorral kapcsolatos balladaköltészet. A hetyke, magabiztos hangulatot tükröző betyárballadát az ő nevével adják elő:

Aki betyár akar lenni, Nem kell annak megijedni…

Vitézi katonaéletet megszólaltató, lelkesítő hangú → katonaballada egy-egy változatában ugyancsak ő szerepel:

Ruzsa Sándor beállott katonának Jaj, de szépen fölőtözött huszárnak…

Más alkotások a betyárbujdosásra utaló epizódnál említik Rózsa Sándort:

Ruzsa Sándor nem katonának való Gyenge testyit feltöri a szilaj ló, Dupla fényes fegyver kiláccik a subából Ruzsa Sándor nem fil harminc zsandártól…

A róla szóló → mondákban gyakori motívum a szabadságharcban betöltött szerepe; valamint Kossuthtal és Petőfivel való találkozása. Nemzetközi vándormotívumok is fűződtek alakjához: nem fogja a golyó; utolsó kívánsága révén kimenekül az ellenség gyűrűjéből (karikás ostorát kéri, azzal vág utat magának). – Irod. Dömötör Sándor: A betyárromantika (Ethn., 1930); Kálmány Lajos: Alföldi népballadák (K. L. hagyatéka, Bp., 1954); Bálint Sándor: A szegedi betyárvilág (Szeged, 1965); Békés István: Magyar ponyva Pitaval (Bp., 1966).

Rózsa Sándornak a szegedi várbörtönben készült fényképe (1860-as évek)

Rózsa Sándorról szóló történetek ponyvakiadásban (1867, 1871)

Német–magyar–román nyelvű körözvény Rózsa Sándor ellen (1853)

Dobos Ilona Kriza Ildikó

Rózsa és Ibolya, Rózsa és Viola : → varázsmese. Egy ember (király) szolgálattétel fejében elígéri az ördögnek, amiről otthon nem tud: születendő gyermekét. Az ördög egy bizonyos idő múlva elmegy a fiúért és hazaviszi magával. Otthon lehetetlen feladatokkal bízza meg: egyetlen éjszaka vágjon ki egy erdőt, szántsa fel, vesse be, arassa le, csépelje ki, őrölje meg és süssön kenyeret, ültessen szőlőt, szüretelje le és készítsen bort belőle stb. Az ördög legkisebb lánya segítségével a fiú megoldja a feladatokat. Végül a lány számára is teljesíthetetlen feladatokat kap (vagy életére törnek), erre három köpést (vércseppet) hátrahagyva menekülnek. A lánynak feltett kérdésekre a köpések válaszolnak (vércseppek, köpések, tárgyak, amelyek a hősnő helyett válaszolnak). Végül észreveszik szökésüket, az ördög vagy felesége üldözőbe veszi őket. Átváltozás okkal menekülnek (kápolna–barát, szőlő–csősz, tó–réce stb.). → Mágikus tárgyakat dobnak a hátuk mögé, ezek átváltozva (fésűből hegy, keféből erdő, sajtból kőszikla stb.) akadályozzák az üldözőt, aki átkot mond: Rózsa felejtse el Ibolyát, ha valakit megcsókol. Ez meg is történik. Egy ideig egymástól elszakítva élnek, Ibolya azonban a kellő pillanatban Rózsa emlékezetébe idézi magát, aki felismeri, feleségül veszi (AaTh, 313, BN 313). Meglehetősen bonyolult mese, ezért igen sokféleképpen variálódik. Bizonyos motívumai alapján más mesetípusokkal is kontaminálódhat (pl. → hattyúleányok). Bár igen régi, általánosan ismert mesemotívumokat tartalmaz (vö.: Jason és Médeia mítosz) és ezért szerte a világon elterjedt, egységes formában csak Európára jellemző. Az AaTh mesekatalógus A–B–C altípusokra bontja. A leggyakoribb kombinációk: természetfeletti feleség + vőnek adott feladatok + menekülés (313 A); tiltott szoba (313 B); elfelejtett menyasszony (313 C). A magyar változatokra az A és az A + C kombináció jellemző. A nyelvterület minden részén ismert és kedvelt mese, negyvennél több változata van. Ponyvakiadásai is voltak. Irodalmi feldolgozásai közül a legismertebb Arany János költeménye. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (II., Leipzig, 1913); Arany László: Magyar népmesék (Bp., 1919); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).

Nagy Ilona

rózsafüzér: → olvasó

rózsavíz: illatszer. Első előállítói i. e. a 4. sz.-ban a perzsák voltak, akik fölfedezték a lepárlás (desztilláció) műveletét. Vizet öntöttek a rózsaszirmokra, főzték és a pára magával ragadta a rózsa illóolaját, majd lehűlve illatos rózsavízzé csapódott le. A rózsavíz készítését Európában a hódító arabok honosították meg a 10. sz. táján. Mo.-on már a Schlägli-szójegyzékben előfordult (1410 körül). Ma is kedvelt illatszer, amelyet elsősorban a húsvéti locsolkodáskor használnak, többnyire azonban hamisított formában.

Kósa László

rozsnyakazás: búzavetésbe keveredett rozs zöld kalászának a búza tisztaságáért történő, sarlóval vagy kaszakéssel való levágása. Hegyezés nek, fejezés nek is nevezik.

rőf, réf : a kar hosszúságát, ill. a kifeszített kar hosszát a mell közepétől a hüvelykujj hegyéig alapul vevő hosszmérték . Elsősorban szövetek, posztók, szalagok, kötelek, textilanyagok mérésére használták. Szinte egész Európában elterjedt. Nagysága országonként és vidékenként is más volt; általában 60–78 cm között ingadozott. A rőf nagysága az idők folyamán is változott. A régi magyar rőf vagy más néven → sing 63,2 cm volt. A Mo.-on is használt osztrák rőf 78 cm; ill. egyes helyeken 77,8; a bajor rőf 83,3; a porosz rőf 66,7; a svájci rőf 60; a dán rőf 62,8; a svéd rőf 59,4; a norvég rőf 62,75 cm; a széles körben elterjedt brabanti rőf pedig 69 cm volt. A rőf a népmesékben leggyakrabban szereplő hosszmérték, hosszúságjelző. – A magyar nyelvbe a középfelnémetből átvett szó.

Dankó Imre

rögtönzés: → improvizálás

Römer Béla (Szeged, 1912–): tanár, néprajzkutató, Vegyész-tanári, majd etnológiai képesítést szerzett a zágrábi egy.-en. 1963-ban elnyerte a magiszteri fokozatot etnológiából (Zágráb). 1974-ben bölcsészdoktori vizsgát tett néprajzból (Debrecen). 1941–70 között középiskolai tanár, 1970–73 között főiskolai tanár Zágrábban, közben a zágrábi egy. magyar lektora (1964–68). Kutatási területe a népi táplálkozás, népi gyógyítás. Terepmunkát végzett a közép-ausztráliai bennszülöttek között. Jugoszláviai folyóiratokban rendszeresen ismerteti a mo.-i néprajzi publikációkat. Tanulmányai jugoszláviai, mo.-i, svédo.-i. É-amerikai kiadványokban jelennek meg.

rönkjegy: → fajegy

rönkszekér: → pőreszekér

röpdal: több sorból, olykor több szakaszból álló, dallammal énekelt alkalmi vers. Politikai jellegű, társadalmi problémákról szól, közéleti személyiségeket támogat vagy éppen kicsúfol, de mindenképpen állásfoglalásra buzdít. Feltehetően a 19. sz.-ban alakult ki. Nemzetközileg ismert és elterjedt, legismertebb külföldi párhuzama az orosz csasztuska. A röpdalnál a kész szöveget általában ismert, kedvelt, főleg új stílusú népdal dallamával párosítják. A röpdal szövegét verselő emberek írják. Mo.-on nem vált a népköltészet részévé. Funkciója, szerepe a társadalmi harcokban jelentős, az agitáció egyik fő eszköze lehet. Az 1940-es évek végéről származik ez a röpdal: Itt van az új próbatétel | Nem akárkire szavaztok | Veres Péter pályamunkás | Tudja róla minden munkás | Talpforgató, sínszerelő | Legyen ő a képviselő stb. A röpdalból olykor egy-egy tömör, csattanós, jól megfogalmazott mondat kiválik és jelszóként önálló életet él. (→ még: jelszó, → rigmus) – Irod. Szokolov, J. M.: Ruszszkij folklor (Moszkva, 1941); Dégh Linda: Csasztuska és rigmus (Bp., 1952); Svedova, L.: A folklorisztika egyes problémáiról (Szovjet Néprajztudomány. 1954); Katona Imre–Simon Zoltán–Varga Imre: A rigmusköltészet (Bp., 1955); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).

Szemerkényi Ágnes

röpike: női → ujjas (blúz).

röpke szó: → szállóige

röplap: időszerű, közérdekű eseményt tárgyaló, kis terjedelmű nyomtatvány. Elsődleges célja a hírközlés. A röplapon epikus vagy lírai szöveg egyaránt található, gyakran képpel illusztrálva. Terjedelmük 1–2 lapostól a 15–20 laposig változó. A könyvnyomtatás megjelenésével szinte együtt jelentkezik a röplap. Először német, majd olasz területeken terjedt el, hamarosan egész Európában ismertté vált, a reformáció fontos propagandaeszközéül használta fel. Mo.-on az 1700-as évek előtt csak szórványosan jelent meg. A 18. sz. végén, a 19. sz. elején nagyobb lendületet vett a nyomtatott, verses hírterjesztés, amely főleg röplapon terjedt. A röplapok szerzői különböző társadalmi rétegekből kerültek ki (nyomdász, vándor versfaragó, kereskedő, olykor a szóbeliségből is közölnek közvetlenül adatokat). A röplapot a nyomdászok, könyvkötők, vándorárusok terjesztették. Terjesztési helye főleg a vásár és a kocsma, ahol sok ember megfordult. A 18. sz.-ban a parasztsághoz csak közvetve jutottak el a röplapok, énekmondók, képmutogatók előadásával. Elsősorban a polgárosult osztályok számára készültek a röplapok. Martinovicsék halála utáni szigorú cenzúra útját állta a röplapok fejlődésének, a parasztság csak 1848 után olvasott ilyen átmeneti formájú újságot, addig csak a polgári rétegekhez jutott el. Hazai újságjaink nem ezekből a röplapszerű átmeneti újságokból fejlődtek ki, hanem a nyugati, már kialakult újságformákból. A röplapok tartalma különbözik aszerint, hogy ki volt a kiadójuk és melyik társadalmi osztály számára készült. Általánosságban közös vonásként emelhetjük ki az objektivitást, az események adatszerű közlését. Hírforrásuk rendszerint az esemény színhelyéről érkezett levél vagy szemtanú elbeszélése, esetleg már máshol kiadott újságlap volt. Általában impresszum nélkül adták ki. Kezdetben bizonytalan időközökben jelentek meg, később főként valamilyen társadalmi vagy politikai esemény alkalmával. – Irod. Roth, P.: Die neuen Zeitungen in Deutschland im 15. und 16. Jahrhundert (Leipzig, 1914); Dezsényi Béla: A magyar hírlapi irodalom első százada (1705–1807) (Bp., 1941); Benda Kálmán: A török kor német újságirodalma (Bp., 1942); Hubay Ilona: Magyar és magyar vonatkozású röplapok, újságlapok, röpiratok az Országos Széchényi Könyvtárban 1480–1718 (Bp., 1948); Takácsa Lajos: Népi verselők, hírversírók (Ethn., 1951).

Szemerkényi Ágnes

röptetők: → játékszer

rőt: → puttony

rövid kasza: → kasza

rőzsehordó: → bazárka

rubato: → ritmus

rúd: 1. tárolóbútor; a mennyezetgerendákhoz erősített két tartódeszka (fül, kallantyú, lyukasfa, rúdtartó) kivágásába illeszkedik. A középkor korábbi századaiban Európa-szerte általános volt. A 14–15. sz.-ig előkelő otthonokban is a hálószoba felszereléséhez tartozott, erre dobták a levetett ruhát. A tárolóhelyiségben rúdon tartották az öltözetet, s a lakásdíszítő kárpitot is rúdra függesztették. Nyilván ezek hatására terítették a parasztházakban is rúdra a mintás szőtteseket, amint egy 1490-ből való horváto.-i ábrázolás mutatja. – Mo.-on 1476-ból ismert a ruhatartó rúd első képe (Jánosréti oltár). A 17. sz.-ban is még a jómód kifejezője a ruhával telt rúd. A parasztságnál a rúd alkalmazása országosan elterjedt. A szobai ruhásrúd, ruharúd vagy gúnyatartó rúd részben a tüzelő közelében függött (szárasztórúd, ruhaszárasztó) . A lakásdíszítést szolgáló rúd helye általában a → vetett ágy fölött volt, díszkendővel, → rúdravalóval rakva. – A szobaival azonos megoldású a kamrabeli zsáktartórúd és az eresz alatti, ill. tornácbeli kukoricatartó rúd (málészárasztó rúd) . – A szobabeli rúdtartókon szokásos volt a többnyire csipkés szélkiképzéses díszítés. Színes festésű rúd Kalocsa környékéről ismert. – Irod. Gunda Béla: Adatok a rúdravaló tárgyi ismeretéhez (Magy. Nyelvőr, 1938); Fél Edit: A Néprajzi Múzeum (Országos Magyar Történeti Múzeum Néprajzi Tára) új szerzeményei (Népr. Ért., 1938); Erixon, Sigurd: Folkig möbelkultur i svenska bygder (Stockholm, 1938); Viski Károly: Bútorzat (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941). – 2. → szekérrúd – 3 . → vontatólánc

Szobabelső, a pad fölötti rúdon szőttes rúdravalóval (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 1938)

K. Csilléry Klára

rudas: közepes méretű mezei szénaboglya vagy gabonacsomó, amelyet két személy két rúdon elvihet. A Tarna–Tisza vonaltól keletre a történeti Erdély határáig elterjedt a rudas terminus fenti jelentése. 10–12 rudas tett ki egy „kocsisboglyát”. A rudas vagy „rudas boglya” a 17. sz. elejétől adatolható. A szó maga a rudas szállításához használt eszköz nevének, az ismeretlen eredetű „rúd” szónak a származéka. A rudas szó ebben a jelentésben a szomszéd nyelvekbe is átkerült. (→ még: bukó, → fiók, → petrence, → villahegy) – Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Rudas hordás a Vásárhelyipusztán (Orosháza, Békés m., 1950-es évek)

Paládi-Kovács Attila

rudasfa, rudashordó rúd : → petrencerúd

rudasló: a szekérbe, kocsiba vagy szánba fogott lovak közül az a ló, amelyik a → szekérrúdtól jobbra esik (ez a 2. számú ló) és jobban húz; szántáskor ez a ló jár a barázdában, ezért néha barázdásló nak is mondják (→ lófogatolás).

K. Kovács László

rudaspányva, botospányva : szarvasmarhák és lovak nyájból történő kifogására használatos eszköz. Néhány m hosszú rúd, amelyre a pásztor a kezében fogott pányvakötelet néhányszor lazán ráhajtja, a végén kiképzett hurkot pedig a rúd végén levő V elágazásra akasztja, vagy annak kihegyezett végére szúrja. A rudaspányvával biztosabban helyezhették a kötelet a nagyszarvú fehér szarvasmarhára vagy lóhátról a legelőn élő szilajcsikó (→ szilaj állat) nyakára, mint az egyszerűbb eszközt, a karikára szedett kötelet, az → árkányt. Az utóbbi ugyan szélesebb körben volt ismert, néhány adat a rudaspányva előfordulását is igazolja. Használták Szatmár m.-ben és a szomszédos területeken, pl. Petneházán, Nyírbátorban (salló), Nyírgelsén, Ibrányban (Szabolcs m.). Az utóbbi helyen uradalomban alkalmazták. – A 4–7 m-es rúd vége ki volt hegyezve, erre akasztották a hurkos árkányt. Verőce környékén urdalmakban Somogy és Baranya m.-ből származó cselédség lovat és szarvasmarhát fogott ki V alakban végződő rudaspányvával. – A rudaspányva ismeretes a hajdani szkítáknál, egyes ázsiai sztyeppei nomád népnél, pl. a mongoloknál, kirgizeknél, a baskíroknál és egyes kaukázusi népeknél. A lovon ülő sztyeppei pásztor jobb kézben tartott vagy hóna alá fogott rúddal közelíti meg a kifogandó állatot, nyakába veti a kötelet, majd azt visszarántva, az állat nyakára szorítja. A mongolok használják lovas farkasvadászatnál is. Fellelhető Afrikában, itt valószínűleg Ázsiából terjedt el. – A rudaspányva és az árkány formailag és funkció tekintetében kapcsolatos lehet a török eredetű hurok (pl. altáji uruq ) szóval. A tuvai uruk jelentése hurokkal ellátott bot vagy szíj a ló megfogására. A rudaspányva, valamint a vadász- és halászhurkok is valószínűleg kapcsolatban állnak egymással. A rudaspányvát vagy honfoglaló őseink hozták magukkal, vagy a kunok és a besenyők honosították meg. – Irod. Moravcsik Gyula: A hunok taktikájához (Körösi Csoma Archívum, I., Bp., 1921–1925); Garay Ákos: Tinófogás rudas pányvakötéllel (Népr. Ért., 1935); Luby Margit: Fogyó legelőkön (Bp., 1942); Hasan, Eren: Hateh. Rusnya. Boszmán Alma (Magy. Nyelv, 1944, 1. sz.); Róna Tas András: Nomádok nyomában (Bp., 1961).

Szabadfalvi József

rúdfej: a fogatolt járművek rúdjának, a → szekérrúdnak az eleje. A lószekerek esetében a rúdfejet ellátják egy borító vaslemezzel és a rúdfejbe csavarozzák az ún pipaszeg et, amely a tartólánc ot vagy nyaklólánc ot akasztja és a ragasztószeg et, amelyre négyes fogat esetén a → kisefát ragasztják. Ökörszekereknél a rúdfejet a járomfő vagy körpő, körpölyü alkotja; ragasztószeg ilyenkor is van, amelyre négyes fogat esetén az elöl haladó pár → tézslája ragasztódik.

Rúd- és tézslafej formák (Hajdúság, 1950-es évek)

K. Kovács László

Rudolf, Ludolf, Ludó (1858–1889): Habsburg trónörökös, Ferenc József egyetlen fia. Titokzatos körülmények között halt meg Mayerlingben, kedvesével, Vecsera Máriával. Romantikus szerelméről és haláláról az egész Monarchia területén mende-mondák keringtek. A magyar nyelvterületen nevéhez máig is számos monda fűződik, különösen az Alföldön és a Tiszántúlon. Rudolf a → halhatatlan hősök sorába tartozik: halála után évtizedekkel is visszavárták. A mondakör leggyakoribb motívumai: Rudolf egy bálban összeveszett Rotschild fiával, mert az egy bankjegyre – Ferenc József képére – lépett, lelövette a fiút, amiért apja halálra ítélte. Egy viaszbábut temettek el helyette. D-Amerikában él – többfelé látták álruhában. Más változatok szerint magyarbarátsága miatt került szembe apjával. E mondakör népszerűsége az I. világháború idején érte el a csúcspontját és a hazatért katonák terjesztették el országszerte. – Irod. Herrmann Antal: Rudolf királyfi a mondában (Ethn., 1916).

Dobos Ilona

rúdravaló: lakásdíszítés céljából a szobában függő → rúdra kiterített, lepelformájú textília. Nagyobb összefüggő területen Erdélyből ismert, de a századfordulón még használatos volt a Duna–Tisza-köze és a Dunántúl egyes részein is. Néhol csak ünnepi alkalomra terítettek díszesen szőtt vagy hímzett lepelfélét a rúdra, pl. Zala m.-ben karácsonykor, másutt állandóan fenn volt a rúdravaló, pl. korábban Kalocsa környékén. A rúdravalót tartó rudat többnyire a → vetett ágy fölé függesztették, esetleg a hálóágy fölé is, ritkán az → asztal mögötti falrészre vagy a tüzelőberendezés mellé. Kalotaszegen a századfordulón ünnepen legalább egy felöltöztetett rúd lógott az ágy fölött, de módos helyen a szoba teljes hosszában és széltében ott húzódott a rakott rúd . A rúdravaló elsősorban kendő volt (rudi kendő) . – Már 1490-ben így ábrázolja a rudat egy horváto.-i freskó (Hrastovje) a paradicsomból kiűzött, paraszti munkát végző első emberpár lakásában, három szorosan egymás mellé felterített, különbözőképp mintázott, hosszú, szőttes vagy hímzett csíkos kendővel. Nem lehetetlen, hogy az e korbeli mo.-i forrásokban szereplő, parasztházbeli díszített → törülköző kendők egy része is rúdravalóként ékesítette a lakást. A levéltári adatok szerint a 18. sz.-ban még városokban, így Debrecenben, Hódmezővásárhelyen is használtak rúdravalót. A 19. sz.-ban a déli Duna-mente egyes községeiben s ugyanígy a Kisalföldön, különösen módos családoknál volt szokásban egyező nagyságú, nemegyszer azonos mintázatú rúdravaló kendő felterítése. Az ilyen rúdravaló száma néhol kötött (2–6), másutt a tehetősségtől függően akár 20 is lehetett. A speciálisan erre a célra készült rúdravaló kendőn kívül Székelyföldön gyakran hímes lepedőt terítettek fel (rudi lepedő) . Meglehetősen általános volt felteríteni megfelelően hajtogatott → abroszt, → ágyfűtől valót, → derékaljat, → párnahéjat, vőfélykendő t, szinte mindennemű díszes lepelfélét, de ha mindez nem lett volna elég, új zsákot is. Erdélyben rúdravaló céljára hosszú, akár 8–9 m-t is elérő 40–80 cm széles leplek is készültek, amelyeken a dísz rendszerint hosszában futott, csík alakban, de lehetett ez a rúdravaló keresztcsíkozásos is. Készülhetett a díszítés szaggatottan, sima felületekkel váltakozva, ezekre az előbbi csíkdíszre merőlegesen futó díszítésű kis rúdravaló kendőt volt szokás felfektetni. A dévai csángóknál az ágy feletti rúdra festékes t terítettek, arra → széllepedőket, rúdi kendőket, ezek fölé pedig az ágyra felállított tömött párnákat támasztottak. – Irod. Szabó Imre: A dévai csángó-székely telepesek lakása és lakásberendezése (Népr. Ért., 1903); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963); Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszentkirályi kelengye I. (Népr. Ért., 1970).

Szálánvarrott öltéssel varrt rúdravaló részlete (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Szobabelső kemence melletti részlete. A nappali pihenésre szolgáló „ágyszékkel”, fölötte a rúdravaló kendő széle látszik (Szakmár, Bács-Kiskun m., 1965)

K. Csilléry Klára

rúdszárnya: → szekérágas

rugdalógereblye: → gereblye

rúgott barát: → vad barát

ruha: 1. általában (felső) öltözet, – a fejrevaló és lábbeli kivételével; – 2. négyzet vagy téglalap alakú (rendszerint mosható) textildarab, mely lehet lakberendezési, háztartási célú és öltözetelem is; – 3. → kötény; – 4. a ruházkodáshoz fűződő hiedelmek (→ hiedelem) alapja az az elképzelés, hogy ha valamely tárgy közvetlen kapcsolatban állt valakivel, akkor az szimbolizálja magát az egyént is, ezért bármi történik a testi ruhával, az visszahat viselőjére is (→ mágia), ezért nagyon vigyáztak arra, hogy idegen ne jusson a ruha egyetlen darabjához se, mert általa meg lehet rontani a ruha tulajdonosát (vö. pl. azt a mondást, hogy „főzik a kapcáját”). A ruhát ezért sok → előírás és → tilalom kísérte. Pl. fontosnak tartották, hogy a reggeli öltözésnél mindig bal kézre, bal lábra kerüljön föl először a ruha, ez szerencsét hoz (Sárrétudvari). Pénteken nem jó tiszta ruhát felvenni, mert az ember teste kisebesedik. Új ruhában először templomba mentek. Pénteken mosott ruhát nem szabad a gyerekre adni, mert belecsap a villám – tartották a régiek, a szombaton mosott ruháról viszont azt, hogy az megszárad a gyereken. – A halott ruháján nem volt szabad megkötni semmit, mert akkor nem tud menni a másvilágon. A halottat nem szabad másnak a ruhájában eltemetni, mert a ruha tulajdonosának minden ereje elszáll. Idegen ruhát nem szabad a bölcsőre dobni, mert álmatlanságot okoz, az anya ruhája viszont megvédi a kicsi gyermeket a → rontástól. Ezenkívül különösen az alsóruhákat felhasználták a különféle betegségek gyógyításánál, mint segédeszközt, pl. → kifordított ruha. (→ még: népviselet)

Hoppál Mihály

ruhajegy: → textiljegy

Rumy Károly György (Igló, 1780–Esztergom, 1847): tanár, polihisztor. 1800 és 1803-ban Wittenbergben és Göttingában tanult. 1803-tól 1808-ig Késmárkon, Teschenben, majd Iglón tanított, 1808-tól 1812-ig Szomolnokon volt ev. lelkész, 1813-tól 1816-ig a keszthelyi Georgikon gazdászattan tanára, 1816-tól 1823-ig tanár Karlócán, majd Pozsonyban. 1824-ben katolikus lett s Esztergomban kapott jogtanári állást. John Browning (1792–1872) Poetry of Magyars (London, 1830) c. gyűjteménye részére mintegy 80 magyar népdalt gyűjtött és küldött el eredetiben és német fordításban; további népdalszövegeit fia a Kisfaludy Társaság rendelkezésére adta, erről Erdélyi János Népdalok és mondák c. műve (III., Pest, 1848) tanúskodik. Hazai és külföldi folyóiratokban számos, nagyrészt németül írt, Mo.-ot ismertető közleménye jelent meg. – Irod. Szögi Ferenc: R. K. Gy., a magyar irodalom ismertetője (Bp., 1934).

Rumy Károly

Sándor István

ruszin, ruthén : → ukránok

Ruszkovics István (Gálocs, 1867–Baktalórántháza, 1958): mesemondó, csordás, gulyás, béres, majd kondás és juhász. Meséinek nagy részét ifjúkorában egy szomszédjuktól tanulta. Csak 19 éves koráig lakott szülőfalujában, később Szabolcs megyében cselédeskedett, meséiben gyermekkorának nyelvjárását haláláig megőrizte. Erkölcsi kötelességének tartotta a meséket „szóról szóra” úgy továbbadni, ahogy hallotta. A valóságban, mint ahogyan ezt két és fél éves időközzel ismételten hangszalagra vett szövegei tanúsítják – Ruszkovics István meséiben csak a cselekmény, a mesemondó és a hallgatók lelki szemei előtt megjelenő képsor, a mesealakok külseje és jelleme állandó, a szövegezés azonban nem. A mesemondó művészi képessége abban rejlik, hogy könnyen, gyorsan, úgyszólván gondolkodás nélkül fogalmazott meséit maga kialakította, de a szájhagyományhoz erősen kötődő stílusában. Hőseit szavaikkal és cselekedeteikkel jellemezte. Az erkölcsi tanulság levonását is hallgatóira bízta. Szépen kidolgozott meséi nyelvén egy népköltészeti szempontból kevéssé ismert Árpád-kori település, az Ung völgye meseanyagába nyújt jó betekintést. – Irod. Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4., Bp., 1968).

Kovács Ágnes

rücső: → kupa

rühzsírtartó: szaruból készült, alsó végén befenekelt, felső végén fadugóval ellátott, a szaru → sótartóhoz hasonló edényke. Újabb formája – a Hortobágyon a múlt század második felében elterjedt – a laposított szarusótartóhoz hasonló, fedelét azonban sarokpánt és rugós zár tartja. Fedelére még egy fémkarikához szíjat erősítettek és a juhász ezzel a szíjjal csatolta az övéhez, s a rühzsírtartó együtt lógott a késtokkal és a tűzszerszámmal. Díszítő technikája a karcolás , miként a sótartókon. Amíg a juhászok nemcsak őrizték, hanem gyógyították is a birkát, nélkülözhetetlen gyógyszerük volt a rühzsír, ill. rühkenőcs, továbbá a gálickő, amit a rüh ellen és a körömbetegségek gyógyítására használtak. Mind a rühzsírt, mind pedig a gálickövet leginkább szaruedénykében tartották. Amikor elterjedtek a korszerűbb gyógyszerek, mint pl. a kreolin, a danatol, a rühzsírtartók elvesztették szerepüket, s eltűntek a pásztoréletből. – Irod. Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).

Bőrből varrt rühportartó, emberalakos dugóval (Okány, Békés m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Karcolt díszítésű rühzsírtartó (Homokmégy, Bács-Kiskun m., századforduló)

Manga János