Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

12. fejezet - H

12. fejezet - H

Haáz Ferenc Rezső (Szepesbéla, 1883–Székelyudvarhely, 1958): etnográfus, tanár. Képzőművészeti főiskolát végzett Bp.-en. 1906-tól a székelyudvarhelyi ref. kollégiumban tanított. Diákjaiból szervezett csoportokkal néprajzi gyűjtést végzett Udvarhelyszékben. Az összegyűjtött tárgyi anyagból több alkalommal rendezett kiállítást és kialakította a székelyudvarhelyi múz. néprajzi gyűjteményét. Szakfolyóiratokban és lapokban megjelent cikkei elsősorban a népművészettel és a népi kisiparral foglalkoznak. – Irod. Ferenczi Géza: H. F. R., 1883–1958 (Ethn., 1958).

Kósa László

habán kerámia: A habánok (→ újkeresztények) magas szintű kerámiai ismerete szoros kapcsolatot mutat az itáliai Faenza majolikájával. A magyar népi kerámiát forma-, díszítménybeli és nem utolsósorban az általuk alkalmazott technikai újdonságokkal gazdagították. Ez utóbbi szempontból a legalapvetőbb, hogy edényeiket → ónmázzal fedték; díszítményeik színei az ún. izzótűz-színek: az antimonsárga (nápolyi sárga), kobaltkék, mangánlila és a türkizszínű réz-zöld. Bár nagyobbrészt díszkerámiát készítettek, vagy csak a főúri háztartások edényszükségletét elégítették ki, gyártottak használati ólommázas és mázatlan kerámiát, pl. kályhacsempéket is. A habán kerámia stíluskritikai szempontból a következő korszakokra osztható: 1. a 16–17. sz.-i habán fajansz beleilleszkedik a mo.-i reneszánsz virágos stílusába, majd a hollandiai delfti fajansz fehér-kék stílusa a jellemző rá. – 2. A 18. sz.-ban népiesedik, és a kínai „famille verte” (amelyben a zöld szín uralkodik) stílusa érvényesül, amelynek edényein a korábban kedvelt növényi motívumokkal szemben gyakoribb a figurális motívum. A 18. sz.-i felföldi habán munkát az erdélyi magyar fazekasok utánozták, de ólommázas technikával. – 3. Az előbbi stílus folytatódik még a 19. sz. elején, amikor azonban több szlovák fazekasközpont – Modor, Stomfa – átveszi a habánok fajansz technikáját. – A 18. sz.-ban sok késő habán tárgyat szállítottak az ország különböző területére, így Erdélybe is, ahol többek között „győri” edény néven ismerték. Az utóbbit több erdélyi magyar fazekasközpont utánozta, de → ólommázas kivitelben. Edényeik alapszíne általában fehér; a 17. sz. elején világoskék, majd sötétkék. A sárga alapszín ritka, főleg a szlovák területen fordul elő az ottani lakosság ízlésének megfelelően. – Legkedveltebb edényformájuk a tál és a tányér. A legkorábbi évszámos rácsos peremű tál 1598-ból való. A széles peremű, kis öblű tálak a 17–18. sz.-ból származnak. Olasz és delfti hatást mutatnak az ovális és a gerezdes tálak. Nagy mennyiségben készítettek korsókat is. Az első évszámos korsó 1599-ből való; az első mo.-i darab 1606-ból. Alakjuk tojásdad és gömbforma. A korábbiakat felnyíló ónfedővel látták el. Különlegesség a gerezdes testű korsó. A 17. sz. közepén jelent meg a körte idomú korsó. Jellegzetes formát képviselnek a négy-, hat- és nyolcszögletes oldalú palackok, amelyek a 17. sz.-ból valók. A legkorábbi 1609-ben készült. E tárgyakon jelenik meg először a szarvas mint díszítőmotívum. Ezen tárgyak jellegzetessége még az épületcsoportokat ábrázoló díszítmény. A habánok által készített edények között kis boros- és pálinkáshordók, valamint kézmosók és víztartók is találhatók. Patikaedényeik korábban hengeresek, később tojásdad testűek. Mesterjegy vagy monogram csak a 19. sz.-tól fedezhető fel edényeiken. – Irod. Szendrei János: A habánok története Magyarországon és a habán majolika (Művészi Ipar, 1889); Wartha Vince: Az agyagipar technológiája (Bp., 1892); Landsfeld, H.: Lidové hrnèíøstvi a džbánkárštvi (Praha, 1950); Krisztinkovich Béla: Haban Pottery (Bp., 1962); Kresz Mária: Illusztrációk az erdélyi kerámia történetéhez (Ethn., 1973); Bunta Magda: Az erdélyi habán kerámia (Bukarest, 1973); Katona Imre: A habán kerámia Magyarországon (Bp., 1974).

Hatszögű habán fajansz palack (1667)

István Erzsébet

habánok: → újkeresztények

habarás: a folyadéktartalmú főtt ételek (leves, főzelék, mártás) liszttel való sűrítésének egyszerű, régi módja. A parasztkonyhán máig is sokkal elterjedtebb a nála újabb → rántásnál. Habarásnál a liszt mindig nyersen kerül az ételbe. Hogy a forró lében ne csomósodjék össze, többnyire előzetesen elkeverik hideg folyadékban (tejben, tejfelben, vízben, ill. ezek és tojássárgája keverékében), majd ezt a csurgós pépet ( ereszték et) csorgatják állandó keverés közben az ételbe, amellyel összeforralják. A különböző nemű anyagok, ill. folyadékok összekeveréséhez korábban főúri háztartásokban is használatos habarófa nálunk legtovább a felföldi parasztháztartásokban maradt meg. Ágas fából vágott egyszerűbb változatát otthon is elkészítették, korongfejű formája szakmunka. Megfelelői Európában sokfelé máig használatos konyhaeszközök, archaikus paraszti és modern városi környezetben egyaránt. A nyelét két tenyér közt sodorgatva használják, innen van a pereszlen elnevezése. Magának a habar (’belekever’) igének jelentésszűkülése a köznyelvben előrehaladottabb, mint a népnyelvben. A parasztkonyha habart ételei nem mindig liszttel sűrítettek, a habarék sokszor csak tiszta tej, tejfel.

Habaró. Bp. Néprajzi Múzeum

Habaró (Nógrádmegyer, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kisbán Eszter

habda: → lábbőr

haboknya: két-három méter hosszú, a szájánál tölcsérformában hirtelen kibővülő, vörcsök nélküli vesszővarsa. A Bodrogközben a tiszai ártér szűk csatornáiba rakják le a tavaszi haljárás idején. Az ungi Tiszaháton a haboknya 18–20 méteres varsa, de ennek közelebbi formáját nem ismerjük. A bodrogközi haboknyához hasonló varsát Lengyelo.-ban is használnak. (→ még: trombitavarsa)

Haboknya (Bodrogköz)

Gunda Béla

háborús katonadal, háborús katonanóta : a → katonadal különálló csoportja, melyet háború idején időszerű szöveggel énekeltek. A legtöbb háborús katonadal békebeli katonadal átalakítása, tematikus csoportjaik is hasonlók, de bőven van új alkotás is. Szoros rokonság fűzi az előző időszak → csatadalaihoz, elsősorban az ütközetek leírásában (Galícia köröskörül füstölög; Szólnak ott az ágyúk, csattognak a kardok...). A Monarchia korábbi balkáni háborúinak dalai is felújulhattak (Boszniában hull a magyar rakásra...), sőt esetenként a → negyvennyolcas dalok (A csatában selyemzászlók lobognak...) és a → kuruc énekek (Jaj, Istenem, hol fogok én meghalni?...) is. A háborús katonadal lényegében az I. világháború katonadalait jelenti, a II. világháború daltermését nem ismerjük eléggé. A háborús katonadal többféle hatás eredője, széles körben volt elterjedve, és életfolyamata szinte lázasan felgyorsult: „a háborúnak, mint valami véres varázslónak egy intésére fölszabadultak a dalok; fölpattantak százados és évtizedes zárak... Nemcsak a katonák, a kisgyerekek, a lányok, mindenki dalol és dúdolja a nótákat; minduntalan és mindenütt megüti fülünket egy bakanótából kiszakított dallam- vagy szövegfoszlány” (Gömöri Jenő: A nagy háború katona nótái). Ez az állandó körforgás és változás az események függvénye ugyan, de a háborús katonadal nem háborús napló, hanem érzelmi visszhang. A változás legtöbbször nem is megy túl a nevek kicserélésén, és ugyanazok a szövegtípusok vissza is alakulhatnak békebeli katonanótává. A háborús katonadalok inkább csoportosíthatók tematikusan, mint időrendben, a kettő olykor egybe is eshet. Így pl. csak kevés dal szól a háború kitöréséről (Szerbiában megszólaltak az ágyúk; Montenegró fegyverben áll, megjött a háború...), legfeljebb ún. kincstári alkotások, melyek a többi uszító jellegű dallal együtt hamarosan ki is hullanak az idő rostáján. Némely esetben → történeti énekek (Életem áldozom a magyar hazáért; Veszélyben van a mi kedves, szép hazánk...) és népies → műdalok (El kell menni, mert szólít a haza; Már minálunk előre kell menni...) fejezik ki a háborúban való részvétel megokolását. Jóval népibbek a leplezetlenül bánatos hangulatú → búcsúdalok (Most akarnak a harctérre elvinni, Sajnálom a jó anyámat itthagyni...), nagyobb részük → sorozónótából van átalakítva (Sír az édesanyám, a szeretőm gyászol, Ellenséges ágyúgolyó választ el egymástól...), de még előképénél is jóval szomorúbb (Kis fegyverem búsan veszem kezembe, Hull a könnyem, mint a zápor a földre...). A harcoló katonák dalai is jórészt a békebeli → kaszárnyanóták átalakításai (Felmegyek a doberdói nagy hegyre; Sírhat-ríhat már az az édesanya, Kinek fia oda van a harcba...), olykor még a valóság vastörvényeit is áttörik (Barna kislány kiment a harctérre; Kedves édesanyám, ha fel akarsz keresni...). E háborús katonadalok szereplőinek száma sem több, mint egyébként (a katona, kedvese, anyja, bajtársai és feljebbvalói); a lírai hős, a harcoló katona legalább annyi szállal kötődik az otthonhoz, mint a helyszínhez (Írtam a babámnak szomorú tábori levelet; Nyugszok, anyám, nyugszok Galíciában; Siratják majd a pajtások, Hazahallik a sírásuk...). Magukról a harcokról alig tudunk meg valamit, annál gyakoribb a párbeszéd a katona és az ellenfél (Harmincnégyes, add ide a fegyvered!...), a közlegény és a feljebbvaló (Őrmester úr, mitől véres a lába?...), valamint a sebesült és az orvos között (Doktor uram, kérem szépen, Ne hagyja folyni a vérem!...). Minden a halál látomásába torkollik (Asztalos, készíts koporsót, Egy egész ezrednek valót!...), még a háború végét jelző dalok egy része is elsiratja a bajtársakat (Vége van a háborúnak, jönnek a katonák...), más részük a → szabadságos katonadal (Októberben jönnek haza a bakák...) átalakítása. A háborús katonadalok általában nem jutnak el a tiltakozásig. (→ még: békedal, → hadifogolyének, → hadirokkantvers) – Irod. Gömöri Jenő: A nagy háború katona nótái (Nagybecskerek, 1918); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952).

Katona Imre

háborús történet: az → élménytörténet leggyakoribb fajtája. A valóságos magot tartalmazó elbeszélések a többszöri elmondás után mindinkább csiszolódnak, folklorizálódnak, céljuk nem a tényközlés többé, hanem a szórakoztatás. A távoli országokban történt mesés kalandok elbeszélése mindenkor kedvelt lehetett a nép között, feljegyzésükre azonban nem került sor. A nagyot mondó katona alakját formálta meg Garay János Az obsitos főhősében, Háry Jánosban. A háborús történet jelentősége a szóhagyományban az utóbbi évtizedekben megnövekedett: a → realisztikus történetek és a betyártörténetek mindinkább háttérbe szorították a tündérmeséket és mitikus elemeket tartalmazó mondákat. Falvainkban máig is népszerűek az I. világháborús történetek. A katonai hőstettek elbeszélésén kívül az ismeretlen tájak, népek életének, szokásainak megismerése e környezetben az útleírások olvasásának élményét helyettesíti. A háborús történetek elbeszélésére férfitársaságban kerül sor, kocsmában vagy családi összejöveteleken. A háborús visszaemlékezések a történészek számára forrásanyagul is szolgálnak. (→ még: „igaz” történet, → história) – Irod. Szücs Sándor: Háry János bajtársai (Szolnok, 1956); Dobos Ilona: Az „igaz” történetek műfajának kérdéséről (Ethn., 1964).

Dobos Ilona

hácsku: → hágcsó

had: a köznyelvi hadsereg jelentés mellett a népnyelvben aktív rokoni-baráti csoportot jelölő kifejezés. Elsősorban a Zagyvától keletre eső területeken, az ún. palócoknál, a Jászságban, az Alföldön, szórványosan az Alföld peremterületén és a Dunántúlon használatos. Erdélyben és Ny-Dunántúlon ebben az értelmezésben ismeretlen. Az északi területeken hadnak mondják az együtt élő nagycsaládokat vagy rokon kiscsaládokat, a differenciált társadalmú Alföldön viszont rokon, szomszéd, jóbarát aktív, összetartó, egymást segítő csoportját jelenti. A 17. sz.-ban a török utáni idők újratelepülésének időszakában a hadak egy-egy falurészt szálltak meg, amelynek nyomai mind a mai napig megmaradtak, innen ered a „hadas település” szakkifejezés. Ebben az időben a megtelepült hadak gazdasági alapja a közös, egymás közelében fekvő külső és belső telek, a közös állatállomány, a csoportos település, valamint a rokonsági, baráti szervezésű gazdásági tevékenység volt. A 19. sz. végére a had közös gazdasági alapját elvesztve aktív rokoni, ill. rokoni-baráti csoportra szűkült le. – A 19. sz.-ban a had mindkét formájában a településen belül elsősorban közös érdekvédelmi csoport, amelyben nemcsak az apaági rokonság, de a családbeli asszonyok s ezek rokonsága is beletartozott, alkalomadtán csatlakoztak hozzájuk a szomszédok, barátok, cselédek s ezek családtagjai. Ilyen alkalmak voltak pl. a követválasztások, sérelemmegtorlások, házasítási akciók, munkaszervezetek kialakítása stb. Bár a had magja rokonsági szerveződésen alapult éppen aktivitásánál, társadalmi potenciájánál fogva, a nemzetséggel ellentétben nem volt jelentős tagjai számára a leszármazás kérdése, bár a hadon belüli tekintély sorrendjében figyelembe vették. Ugyancsak nem számították bele a hadba a meghalt ősöket sem. A had érdekei szerint az Alföldön rokonok, műrokonok, cselédek, elszegényedett rokonok, tulajdonképpen mindenki, akire számítani lehetett, hozzá csatlakozhatott, előnyeiből részesülhetett. Az É-i területeken a palócoknál a had erejét felnőtt férfitagjainak száma, a rokonság nagysága, tudata, továbbá a falu társadalmában elfoglalt helyzete határozta meg. Hogy a had legjellemzőbb és legszükségesebb tulajdonsága a tömeg, a sokaság volt, a egykori értéke is ebben rejlett, az a társadalom véleményében is tükröződött. Sok esetben tekintik a hadat félelmesnek, veszedelmesnek, akikkel kikezdeni nem volt tanácsos. – A népnyelvben is kiveszőben van a had rokonsági csoportként való használata, ill. elmarasztaló, csúfoló csengése lett. – Irod. Morvay Judit: A had és nemzetség fogalmának körülhatárolása (Ethn., 1966).

Morvay Judit

Hadak útja: → Tejút

hadi ének: → csatadal

hadifogolyének, hadifogolydal, hadifogolynóta : a háborús katonadal egyik csoportja, a hadműveletek során fogságba került katonák táborbeli életéről szóló dal. Az I. világháború idején gyűjtöttek néhányat, melyek korabeli → katonadalok (Korán reggel feltekintek a polcra; Szépen szól az egyes honvédbanda...), szomorú hangulatú → népdalok (Amerre én járok, még a fák is sírnak...) és népies → műdalok (Gondolatba messze-messze járok...) átalakításai. Kevesebb közük van viszont a → rabénekekhez és a → börtöndalokhoz (Minden jó családból kell fogolynak lenni!..), bár panaszos hangvételük és tematikájuk eléggé hasonló. A tábori életről szóló dalok elsősorban a kötött napirendet és a gyenge kosztot említik (Korán reggel jön az orosz naposa: Keljetek fel, hadifoglyok, csájára!; Itt van a dél, itt van a dél, hiába! Nem ízlik a komisz répa hajába...); még a → búcsúdalok is visszatérnek rá (Szibérjai fogságomból utazom, A kásától, káposztától búcsúzom...). A közös sors (A java legények mind foglyok, szegények...), távollét (Elfújták a takarodót régen, Árvaságom oly igazán érzem...) és némi humor (Szíjja el az orosz cár a mahorkát!...), valamint a szabadulás éltető reménye (Hazatérünk szép hazánkba; Lesz még szülőm, feleségem, göndörhajú szép babám) jellemzi az érzelmi fogantatású hadifogolyénekeket. A búcsúdalok mintegy összegezik a különféle megpróbáltatásokat (Isten, veled, Szibéria! Búcsút mondunk teneked! Itt hagyjuk az emberölő ötven fokos hideget...). Némely → mozgalmi dal is a hadifoglyok körében keletkezett, így pl. Kacsóh Pongrác egyik népies dallamára alkalmazott „Tedd kezembe, kérgeskezű Tovaris a kezedet!...” kezdetű ének; más, orosz eredetű dalok közvetítésében is tevékeny részt vállaltak. (→ még: békedal) – Irod. Volly István: Előre (Bp., 1943); Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal: A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968).

Katona Imre

hadifogolymunka: → rabmunka

hadigyerök: → zabigyerek

hadirokkantvers: a népi vers válfaja, sebesülés következtében munkaképtelenné vált férfiak sorsáról szóló, saját szerzésű költemény. A hadirokkantversek a múlt század 60-as évei óta jelentek meg → ponyván az ország nagyobb nyomdáiban (Bp., Debrecen, Gyoma, Orosháza, Veszprém stb.). E csaknem százéves termésből azonban keveset őriztek meg a közkönyvtárak. Az ún. szemérmes koldulás egyik módja volt e röplapok személyes árusítása, olykor élőszóbeli előadás (szavalat, ének) kíséretében; maguk a hadirokkantak vándoroltak kisebb-nagyobb körzetben, már a külsejük is elárulta kilétüket (katonasapka, kitüntetés viselése stb.). A legtöbb verselő kilépett a névtelenségből (pl. Bárány Pál rokkant, Fehér József sebesült katona, Máté Sándor nyomorgó munkanélküli), sőt a szerzői öntudat kezdeti jeleivel (pl. vándorköltő, versíró stb. kitételek) is találkozunk. Az egyes művek (pl. Alföldi versek, Magyarország népéhez, Rokkant panaszai stb.), valamint a versek címei (Fogsági élményeim, Sötét éjszakában, A hajnal már hasad, Szerelem és fájdalom stb.) általában hatáskeltőek. Fő téma a hazaszeretet, a háborús viszontagságok, sebesülés, otthon és család, szerelem, különféle panaszok és időszerű kérdések. A sebesülésről nem tudunk meg részleteket (Láng-tengerben jártam, Ott veszett a szárnyam...), gyakori a panasz (Amióta rokkant lettem, Csak fél ember lett belőlem...), hiányzik viszont a társadalmi általánosítás (Milliók meghaltak Meg elnyomorodtak, Mi haszon belőle?...). A múlt századi alkotásokban a kuruc (A nagymajtényi síkon letört a zászló...) és az 1848-as (Mi piroslik ott a síkon távolban?; Hozd el nagy március második idusát!), az újabb versekben a nacionalista szellem kap hangot. Őszintébb mondanivaló a társadalmi panasz (Koldustarisznya, vándorbot; Nem kívánok, földet, házat, De hogy állok, az gyalázat!...) és a szemérmes kérés (Ki mit ad, jó szívvel adja!...). E → panaszdalok többségéből is hiányzik a társadalmi általánosítás (Gyászos egy világ ez, boldogságot rabló!...). Panaszosak a családi vonatkozású versek is, a szerző kilétére vonatkozólag azonban ezekből sem sokat tudunk meg (Anyám, ha lát, bú tölti el lelkét; Szegény ember volt az apám, Szegénynek születtem én...). Tartalmi-formai szempontból a különféle társadalmi szatírák a legsikerültebbek (Behozták a luxusadót nálunk, Örömünkbe majd bukfencet hányunk...). Dallam híján a hadifogolyénekek prozódiája gyenge, a rímek sántítanak. A múlt századi költeményeken a népies műdalok, az újabbakon a városi slágerek és kuplék hatása érződik. (→ még: énekes koldus, → hírvers, → história, → históriás, → koldusének) – Irod. Kóthy Judit: Hadirokkant-versek (Kézirat, Bp., 1970).

Katona Imre

hadnagy: 1. a nemesi község elöljárója, vezetője, akit a közbirtokosság i közgyűlés (→ nemesi közbirtokosság) választott meg a nemesek közül (főnagy, felügyelő, princpális is volt a neve). A felmerülő igazgatási és igazságszolgáltatási ügyekben bírótársakkal (assessor) együtt ítélkezett, gazdasági (pl. közös erdő használata) kérdésekben egyedül vagy nagyobb jelentőségű ügyekben a közgyűlés meghallgatása, állásfoglalása után intézkedett. Hatáskörére, illetékességére, eljárására nagyjából ugyanazok a szabályok érvényesültek, mint a községi és a városi → bíróéra. Mezővárosokban, ahol nemesek is laktak, a bíró helyett a hadnagy volt illetékes velük kapcsolatban. – 2. szabad királyi városokban az utca, mint igazgatási egység élén a hadnagy állt, mezővárosokban pedig a bírónak nyújtott segítséget rendészeti kérdésekben. – 3. a Kiskunságban a 18. sz.-tól a kertek és a legeltető puszták közbiztonsági szolgálatát ellátó tisztség neve. A kerület szintjén a districtuális és a mezei komiszáros járt el. A városi hadnagy az utcahadnagyokkal, a tizedesekkel, dárdás okkal, botos és vasvillás strázsá kkal főleg az istállókra és kertekre felügyelt, az éjjeli csavargókat elfogta, a bitangoló embereket → fogdába vitte. A pusztázó hadnagy a közbiztonsági szolgálaton kívül a közigazgatási rendelkezések végrehajtója is volt. A → pusztabíró az engedetlen emberért a hadnagyot küldte, és ez a hadnagynak nyargalópénz t fizetett költsége fedezetére. (→ még: kuriális község, → parasztvármegye) – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Szeged, 1936); Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946).

Tárkány Szücs Ernő

hágatódeszka: a kézből való fedeztetésnél használt, oszlopok közé állított, 2 m hosszú és változtatható (130–180 cm) magasságú deszkakorlát. A kanca hágatásnál farral közvetlenül a korlát mögött áll, a hágó méntől a deszka választja el, hogyha hátra rúg, mert nem akarja felvenni a mént, azt a rugásával meg ne sértse.

Balogh István

hágcsó, hácsku, lépő : telket, kertet, szőlőt övező kerítéseken gyalogosok számára kemény tuskókból, pallókból, sövényből készített kezdetleges átjáró. Olyan helyre építik, ahol kapuállítással nem akarják megbontani a kerítést, de a bejárást lehetővé kívánják tenni. Korábban valószínűleg az egész ország területén elterjedt. A 20. sz.-ban leginkább a peremvidékeken (Ny-Dunántúl, Erdély) használták.

Hágcsó, a temető felé vezető úton (Tarpa, Szabolcs-Szatmár m.)

Hágcsók: 1. Csehi (Vas m.), 2. Gotorfölde, 3. Bak, 4. Becsvölgye, 5. Lispeszentadorján, 6. Bak, 7. Mikekarácsonyfa, 8–10. Lasztonya, 11. Pusztamagyaród (2–11. Zala m.)

Hágcsó (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)

Kósa László

hagyásfa: hasznos gyümölcsöt termő fa (vadalma, vadkörte, berkenye, som, szelíd gesztenye, mogyoró stb.), melyet erdőirtás alkalmával meghagynak, hogy a szántóföldeken, legelőkön, utak mentén, mezsgyéken tovább teremjen. A hagyásfákat a napfény jobban éri, más fák nem nyomják el őket, a lombjuk alatti földet a pihenő állat megtrágyázza, törzsüket simára dörzsöli, s így a kártevő rovarok elpusztulnak. Mindezek következtében a hagyásfa gyümölcse élvezhetőbb lesz, mint azoknak a vad fáknak a gyümölcse, amelyek a sűrű erdőben növekednek. A hagyásfa gyümölcsét rendszeresen összegyűjtik. A Dunántúlon, a palócoknál, a Zempléni-hegyekben és a Székelyföldön főleg a legelőkön nagy számban találunk ilyen hagyásfákat. Gyakran még a falusi kertekben is meghagynak egy-egy hagyásfát. A hasznos gyümölcsöt termő erdei fák kivágását a 17–18. sz.-ban a székely falutörvények tiltották. A hagyásfákhoz különböző jogszokások fűződnek. A Hargita-hegységben, aki bő termést hozó vadalma- vagy vadkörtefát talál, de a gyümölcs még éretlen, a fa törzsét ágakkal, szalma-, vagy szénakötéllel körülköti, a fa tövéhez kőhalmocskát rak s ezzel jelzi, hogy a termés le van foglalva. Idegen utasok, vándorjuhászok, borvizesek, fazekasok a szokásjog alapján azonban szabadon szedhetnek egy keveset a megjelölt fák gyümölcséből. A Kisalföldön a falu közös legelőjén álló vadkörtefákra ki-ki rávési a maga tulajdonjegyét, s ezzel jelzi, hogy igényt tart a fa gyümölcsére, de magát a fát nem vághatja ki. A hagyásfára tett tulajdonjegy csak a gyümölcs leszedéséig védi a fát, a következő évi termést bárki lefoglalhatja. Ha a hagyásfa a gazda szántóföldjén áll, akkor gyümölcse a föld tulajdonosáé, de az utas zavartalanul szedhet a termésből. A hagyásfák a Kárpátok szlovák, román, ukrán lakosai körében is ismeretesek. A Kaukázusban, Turkesztánban az erdőirtók egyes fákat szintén megkímélnek, helyben hagynak, s az ilyen hagyásfák a szántóföldön a települések közelében tovább teremnek, települések alakulnak ki körülöttük. A hagyásfa – a vad gyümölcsfákra tett tulajdonjegy tulajdonképpen a gyümölcstermesztés kezdetét jelzi – a mesterséges kiválogatás egyik formája. – Irod. Vavilov, N. I.: Wild Progenitors of the Fruit Trees of Turkestan and the Caucasus and the Problem of the Origin of Fruit Trees (Report and Proceeding of the IXth International Horticultural Congress, London, 1930); Rapaics Raymund: A magyar gyümölcs (Bp., 1940); Gunda Béla: Ancient hungarian survivals of land occupation (Acta Ethn., 1962); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni-hegység középső részén (Műveltség és Hagyomány, 1967).

Gunda Béla

hagyatkozás: a → kívánságversek egyik típusa, amely az énekes „végrendeletszerű” kívánságait tartalmazza. Önállóan, lírai formában ritkán, csak az új stílusú népdalokban, pl. katonadalainkban jelenik meg:

Amég élek, feketébe járok, /:Ha meghalok, sirassatok lányok!:/ Négy szép kislány vigye ki testemet /:Az ötödik az én körösztömet.:/

Tréfás → bordalaink között is találunk hagyatkozás tárgyút: a borissza férfi kéri, hogy kocsmában érje a halál és borpincébe (szőlőhegyen stb.) temessék el. Ez az ötlet először a középkori vágáns költészet kocsmadalaiban bukkant fel (vö. Archipoeta dala). Epikus népköltészetünkben (népballadáinkban) a hős hagyatkozása igen gyakori befejező mozzanata az alkotásoknak. Népballadáink egyik legtipikusabb formulája, ez:

Vérem a véreddel egy patakot mossék, Testem a testeddel egy sírban nyugodjék, Lelkem a lelkeddel egy istent imádjék!

Irod. Küllős Imola: Kísérlet a magyar népköltészet szerelmi dalainak tipologizálására (Népi Kultúra – Népi Társadalom, IV., Bp., 1970).

Küllős Imola

hagyma: → fokhagyma, → vöröshagyma

hagymakalendárium: a népi → időjóslás eszköze, segítségével előre megjósolják az esős és száraz hónapokat. Országosan ismert és általában → szilveszter napján készítik, de előfordul más év végi → naptári ünnepeken is, így pl. → Luca napján. Egy jókora fej vöröshagymát négyfelé vágtak és széjjelszedték ízekre. Kiválasztottak tizenkét egészséges lemezt és mindegyikbe egy csipetnyi sót szórtak. A hagymalemezeket sorban egy tányérba vagy tepsibe tették, megjegyezve, hogy melyik milyen hónapot jelöl, és az óév utolsó estéjén feltették a kemence tetejére. Újév reggelén megnézték, hogy melyik hónap lemezén olvadt el a só. Az a hónap esős lesz, s amelyikben száraz maradt, abban a hónapban nem lesz eső.

Hoppál Mihály

hagyomány: a közösségi magatartásformák és objektivációk nem örökletes programja, a kultúra invariáns-rendszere, a kultúra grammatikája. A hagyomány jelenléte emberi közösségek létének feltétele; az élők világában egyedül emberi közösségek sajátja, amennyiben ezek élettevékenységét a genetikai kódokban rögzített programokon túl olyan szimbolizált jelrendszerek irányítják (pl. a nyelv), amelyek a megtanulás-elsajátítás folyamatában válnak a különféle típusú (szociális, etnikus) közösségek tagjainak birtokává, szervezik ezek viselkedését (→ társadalmi szokás). A hagyomány nem egyéb tehát, mint e szimbolizált jelrendszerek összessége. Helytelen az a néprajzi irodalomban megtalálható gyakorlat, amely a hagyomány köznyelvi értelmét megszorítás nélkül elfogadja, az „ősi”-vel, „örökség”-gel, a tudományszak kutatási tárgyával azonosítja. – Irod. Ortutay Gyula: Két előadás (Bp., 1947); Gunda Béla: Műveltségi áramlatok és társadalmi tényezők (Ethn., 1958); Bogatirev, P.–Jakobson, R.: A folklór sajátos alkotásmódja (Hang – Jel – Vers, Bp., 1969); Kontinuität? Geschichtlichkeit und Dauer als volkskundlisches Problem (Kiadta: Bausinger, H.–Brückner, W., Berlin, 1969); Ortutay Gyula: Tradicionnoe i novoe v narodnoj kul’ture (Szovjetszkaja Etnografija, 1970); Bromlej, Ju. V.: Etnosz i etnografija (Moszkva, 1973).

Istvánovits Márton

Haider Edit (Debrecen, 1939–): etnográfus. A debreceni KLTE-n középiskolai tanári és etnográfusi képesítést szerzett (1962). Az MNM muzeológusa. A népi gyermekjátékok témakörével foglalkozik. – F. m. Bujj, bujj, zöldág... (Népi gyermekjátékgyűjtemény, Borsai Ilonával és Kovács Ágnessel, Bp., 1975); Kivirágzott a diófa (Népi gyermekjátékok) (Bp., 1977).

háj: az állatok testében a beleket fedő laza szerkezetű zsiradék. A sertésháj felhasználása változatos. Zsírrá való kiolvasztása a parasztságnál újabb szokás, századunk elejéig országszerte egy darabban tartósították. Ehhez disznóöléskor a hájat összegöngyölték, hártyájába bevarrták. A hússal, szalonnával együtt sózták. Az Alföld nagy részén a → szalonnával együtt füstöletlen maradt, máshol füstölték. Kócmadzagból, fahasítványból készült hájtartókban felakasztva tárolták. Tápláléknak készült, pirított kenyérre kenve ették. Orvosságként is használták. A megavasodott háj szekér-, bunda-, csizmakenésre szolgált. A hájas tészta a parasztkonyhán a 20. sz.-ban terjedt el.

Kisbán Eszter

hajaboka, hajabokázó, hajabuka : a zselicségi (Somogy m.) böjti párválasztó jellegű leánykörtánc ismeretlen eredetű elnevezése. Valamely gyermekjátékszerű kísérő dallam elhomályosult, torzult kezdőszavaiból, szövegrészletéből névátvitel útján keletkezhetett. (→ még: karikázó) – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954)

Martin György

hajadontartás, hajadonjog : a feudalizmus idején a hajadon leány (aki a férjes nőktől való megkölönböztetésből nem fedte be haját kendővel vagy mással) azon jogát jelentette, hogy amennyiben atyja vagyonából nem örökölt, lakást, nevelést, tartást, ruházatot és férjhezmenetele esetén kiházasítást követelhetett magának fiútestvéreitől. Ezek feltételeit és mértékét általában a helyi szokás szerint ítélték meg. – A leányt a lakás apja házában illette meg. Neveléséért az a fiúgyermek volt felelős, aki az apai házat örökölte. Tartása a gyermekek számától és a vagyon mennyiségétől függött; szőlőtermő vidéken az apa rendszerint e célra a szőlőföld hasznát rendelte. Ha férjhez ment, a kiházasítás ingóságokból (ruha, ágynemű stb.), pénzből, valamint az eljegyzés és lakodalom költségeinek a viseléséből állt, de erre az ősi vagyon t (→ ősiség) nem lehetett felhasználni, hanem csak a szerzemény it (→ szerzeményi javak). A tartási és kiházasítási költségek a fiúörökösöket egyetemlegesen terhelték, de részben az apa végrendelete vagy megállapodásuk, részben a helyi szokás alapján ettől eltérően is intézkedhettek (→ még: negyed). – Irod. Papp László: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Tárkány Szücs Ernő

hajakasztó: → fésű

hajápolás: – legáltalánosabb módja a zsírozás volt. A sertés-, kacsa-, libazsír, szalonna, háj, a tehénvaj (Erdély), a táblaolaj a férgek ellen védte a férfiak és a nők haját, de megakadályozta a kócosodást is. Zsírozással, később dióolajjal elérték az eszményinek tartott barna hajszínt is. Szokása a férfifejfedők tartósságát, vízhatlanságát szintén biztosította. A női ruha védelmére vállra terített ruhát, hátast (Ormánság), ill. hajra tekert pántlikát, → kontyruhát használtak. A zsírozás kb. a századforduló óta szűnt meg, azóta az asszonyok lúgkészítéskor azzal, néhol kukoricatorzsa főzetével (Boldog) mossák hajukat. – A hajat zilálódás, kócosodás megakadályozására a férfiak gomb ra kötötték, → fésűvel lefogták. A leányt anyja, az asszonyokat anyósa fésülte meg, később saját maguk készítették fel magukat. A sokszor bonyolult, hosszadalmas fésülködés miatt csak vasárnapra bontották ki hajukat, egyébként csak az előhajat igazították meg. Újabban a vasárnapi felkészítés a szombati mosással kezdődött. Az előhajat vékony fonatokban szárítva, újabban vassal hullámosítottak. Ahol a lesimított előhaj divatozott, lúgos, szappanos vízzel vagy a szájból fésűre köpködött vízzel tapasztották össze a hajat, Kalocsa vidékén pedig cukros vízzel formálták meg a fürtöket. A női hajat csak büntetésként, főleg erkölcsi vétségért vagy a néphitben gyökerező szokásból vágták le. A D-Dunántúlon az előhaj at, a Felföldön menyasszonykontyoláskor a hátihaj at csonkították meg, a → főkötő felerősítésének nehézségeivel – praktikus okokkal – magyarázva utólag a szokást. – A hajápolással kapcsolatos előírások részint illemszabály-jellegűek, részint a hosszú hajat kívánták biztosítani analógiás úton. Általánosan elterjedt volt a fésű asztalra helyezésének tilalma, továbbá az az előírás, hogy fésülködni az ajtó mögött kell. A → nagypénteki fésülködés (szomorúfűz alatt vagy folyó menti réten) a haj dús növését célozta; hasonló okból mosták a hajat szomorúfűzág főzetében. Hajat vágni növő hold idején vagy újhold péntekjen kellett, tilos volt viszont teliholdkor. A kislány első levágott haját szekérnyomba vagy ereszcsurgásba dobták, szintén hajnövesztő céllal. A harmatnak és a víznek is hajnövelő szerepet tulajdonítottak. A szentandrásiak a harmatot a fejükre rázták, a jászberényiek harmatban mosakodtak, hogy hosszú hajuk legyen. Országosan elterjedtek voltak a hajnövesztő gyermekmondókák, amelyeket a lányok az esőre kiállva mondtak. Racionális hajnövesztő szerek is ismeretesek voltak, így pl. gyermek haját tavasszal megvágott diófa levével kenték, a Somló-vidéken Mária-len teájával mosták. 17. sz.-i kézirat szerint vakond vérével és béka epéjével háromszor-hatszor be kellett a kopaszodó fejét kenni, hogy a haj megsűrűsödjék. A hajhullás megelőzésének céljából nem volt szabad talált hajtűt használni, holdfogytán fésülködni; aki dögöt látott, annak meg kellett húznia háromszor saját haját stb. A haj mint → gyógyító és → mágikus eljárások eszköze országszerte általános volt. Használata azon a régi gyökerű elképzelésen alapszik, hogy a kihullott vagy levágott haj tulajdonosát jelképezi, általa tulajdonosa is befolyásolható. Ennek megfelelően a beteget lehetett saját hajával vagy a rontó hajával füstölni (→ szemverés). Göcsejben az először nyírt gyermeket a maga hajával fejfájás ellen, Kisküküllő megyében a halottól félőt a halott hajával füstölték. A szerelemkeltő eljárásokban kapott nagy szerepe is ezen a nézeten alapszik (→ megétetés); ismert a bajai eljárás, amely szerint a halálát okozhatták valakinek azzal, hogy hajfürtjét kitűzték a kerítésre, hogy a szél elvigye. Országszerte általános hit volt, hogy a kihullott, kifésült hajat nem szabad elszórni, mert a → túlvilágon számot kell adni róla. Ezért vagy → tűzbe dobták vagy az egész életen át gyűjtött hajat a halott mellé tették a koporsóba. (→ még: hajviselet) – Irod. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942).

Flórián Mária Diószegi Vilmos

hajcsár: 1. a felvásárlás színhelyéről az átvételi helyre lábon hajtott jószágok alkalmi kísérője, akit a vevő fogad fel. Korábbi századok hajtóinak vagy hajdú inak újkori megfelelője, akinek mozgáskörzete azonban jóval kisebb és a kísért jószágok, az együttműködő személyek száma is kevesebb. A hajcsárokról keveset tudunk, a Viharsarokban élők valamelyest ismertebbek. Általában jószággal bánni tudó nincstelenek közül kerültek ki, némelyik pásztorként kezdte. A népes mezővárosok melletti kisebb városokban éltek nagyobb számban. A több megbízónak is dolgozó állandó hajcsár mellett sok volt az ún. szaladó (alkalmi) hajcsár is, akit a hivatásosak esetleg napszámban fogadtak maguk mellé kísérő knek. A hajcsárok összetartottak ugyan, de igyekeztek önállóan dolgozni. Nagyobb gazdák, mészárosok és állatkereskedők fogadták fel őket; a hajcsár- vagy hajtópénz t csak a vállalás teljesítése után kapták meg, előleget, borravalót, áldomást azonban rendszerint előre kaptak. A hajcsárok saját zsebükre fogadták a kísérőket, sokan csak addig tartottak igényt rájuk, míg a jószágok menet közben össze nem szoktak. Bizonyos mértékig állatfajták szerint szakosodtak: legelőkelőbb volt a lóvezető (lóhajcsár ), aki alkalmanként marhákat is hajtott; külön volt birka- és disznóhajcsár. A lovakat négyesével, a marhákat kettesével összekötve hajtották oszlopban, létszámuktól függően haladtak hátul és kétoldalt középütt, esetleg elöl is; a lóvezető úgy ült fel egy szélső, elöl haladó hátasra, hogy ostorával az egész oszlopot elérje. Még arra is volt gondjuk, hogy a jószágokat megismert természetük szerint osszák el. A hajcsárszervezettől függött, hány jószágot vállaltak; ezek száma elég szélsőséges határok között ingadozott: 5–12, kivételesen 32 lovat; 4–6, nagy csoportban 10–12 marhát, továbbá 100–200 juhot is elhajtottak fejenként, az utóbbi esetben már ott volt a puli is segítségükre. Néhány napi járóföldre hajtottak, lóval 50–80, marhával 25–40, birkával 25–30 km-t tettek meg naponta. Útközben kosztról, szállásról maguk gondoskodtak; legeltették, etették és itatták, szükség esetén gyógyították is a gondjaikra bízott állatokat. A hajtópénzt a jószágok száma és a megtett úthossz szerint kapták, esetleg napszámban, de akkor szépen és kényelmesen haladtak. Az utóbbi időkben már nem gyalogosan hajtottak, hanem csak vonaton kísérték a szállított jószágokat, de a tehergépkocsis fuvarozás ezt a foglalkozást is megszüntette. A hajcsárok általában mulatós emberek hírében állottak; közülük kevesen szereztek házat és földet. A hajcsárfoglalkozást meg kell különböztetnünk a → kupecétől, aki maga vette és adta el haszonnal a lovat vagy a marhát, továbbá az alkusz étól (cenzár, szenzál) is, aki csak közvetített az eladó és a vevő között (→ alku); ez utóbbinak semmiféle kockázata, nem volt. – Irod. Erdős Kamill: Lóvezetők, marhahajcsárok... (Kézirat az ELTE Bölcsészkara Tárgyi Néprajzi Tanszékén, Bp., 1960). – 2. → munkavezető.

Katona Imre

hajdina (lat. Fagopyrum vulgare): kásanövény. Hagyományos módon kézzel vetik. Egyenetlenül érő kalászait könnyen pergő magja miatt szakaszosan aratják. Korábban sarlóval takarították be, a század végétől takaróval ellátott kaszával vágják le, de nem kötik azonnal kévébe, hanem felállítgatott, egymásnak döntött markokban szárítják. Általában kézi cséppel csépelik. Takarmányozásra nyersen használják (baromfi, ló). Emberi táplálkozásra csak hántolás-koptatás után megfőzve (a Dunántúlon kövesztve ) alkalmas. Kultúrába vétele valószínűleg Közép-Ázsiában (Nepál és Kína határvidéke) történt. Előbb K-Ázsiában terjedt, csak a középkor végén ismerték meg Európában (15. sz.), ahol a mérsékelt égövben (Oroszo., Lengyelo., Németo., Németalföld, É-Franciao.) kezdték termeszteni. Közvetlen átadói DK-európai török-tatár népek lehettek. Erre utalnak magyar nevei: a hajdina (ném. Heidekorn = pogány gabona), pohánka (pogány gabona), haricska (görög gabona), tatárka, tönkő, kruppa. Az elnevezések megvető-lenéző értelműek is (pogánynak vagy tatárnak való gabona). Hazánkban a szomszédos német, lengyel, ukrán területekről a csapadékos, enyhébb éghajlatú dombvidékeken terjedt el termesztése. Legnagyobb területen Ny-Mo.-on (Sopron, Vas, Zala, Somogy, Baranya megyék), kisebb mértékben az északi és ÉK-i vidékeken és Erdély némely pontjain vetették. Leginkább kásaként, ritkábban tésztaételek formájában fogyasztották. A múlt század második felétől rohamosan visszaszorult ez a gabona fajta, elsősorban a burgonya, ill. a rizs foglalta el helyét a táplálkozásban. Ma Ny-Mo.-on kis területen, leginkább másodveteményként takarmánynak termesztik. – Irod. Bátky Zsigmond: Kivesző gabonaféléink (Földr. Közl., 1918); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálkozást szolgáltató növényeink története (Bp., 1934); Bödei János: A hajdina termelése és feldolgozása (Ethn., 1937).

Kósa László

hajdiván: két félkörös ívben meghajlított, vékony husángra kifeszített háló, amely kiterített állapotban kör vagy ellipszis alakú, összehajtva pedig 50–60 kg széna, szalma elszállítására alkalmas. Az ív átmérője elérheti a 2 m-t, általában 100–150 cm. Maguk a parasztok állítják elő házilag. A hajdiván elterjedtsége a magyar nyelvterületen igen sajátos: ismeretes a Dunántúl D-i, DNy-i részén egy széles összefüggő sávban a Mura–Dráva vonal mentén. Máshol – leszámítva néhány Börzsöny vidéki falut – teljesen ismeretlen. – A hajdiván magyar elnevezései közül a bőgő szó a legelterjedtebb (Baranya), bizonyára a tárgy nagy mérete szolgált a névadás alapjául. Kelepce néven ismeretes a Börzsöny hegységben, dobó néven a Drávaközben. Számos más neve közül említhető a kötröc, a petrence, a hajtovány (Drávaszög), a mindegy (vasi Őrség), a koppantó (Ormánság), a kecele (Göcsej), a merezsa (Szerémség). Egy-egy faluból ismert neve: terézsia, kaláta, tragacs, berhe . – A hajdiván szalmahordó eszközként megtalálható a drávaközi szerbek, ill. a D-bácskai szlovákok gazdaságában is krošòa néven. Jól ismert az Alpok számos vidékén, ahol a szénhordó hálók egyéb változatai is igen kedveltek. Svájci, német, osztrák és É-olasz elterjedtségén belül a legnagyobb összefüggő folt a Mura-vidéken, Stájero.-ban és Burgenland D-i területén található. Ezzel összefügg a szlovén, horvát és D-dunántúli magyar elerjedtsége. Erdélyben és az É-i-Kárpátok népeinél nyomát sem találni, viszont felbukkan a podoliai és a máramarosi huculoknál. A hajdiván másik európai centruma a Baltikum, ahonnan a szomszédos belorusz és lengyel területekre is eljutott lett és litván nevével együtt. Nemcsak szénát és szalmát, de learatott gabonakalászokat is szállítottak hajdivánnal. A hajdiván szórványosan kimutatható északnémet és skandináv területen is. Svédo.-ban a 19. sz. végén érte el maximális elterjedtségét, és története nem adatolható a 18. sz. előtt. A hajdiván nagy múltú eszköze az európai szénagazdagságnak. Használatos volt erdei lomb, avar szállítására, ill. a téli almozás munkájában is. Az évszázadok során hol szűkebb területre húzódott vissza, hol pedig terjedőben volt. – Irod. Gönyey Sándor: Szalmahordó hajdiván a Drávaszögben (Ethn., 1941); Schmidt, L.: Der Heubogen im südlichen Burgenland (Deutsches Jahrbuch für Volkskunde 1962); Bringéus, Nils-Arvid: Höbågen Relikt eller novation? (Rig, 47, 1964); Viires, A.: Der Heubogen in Osteuropa (Deutsches Jahrbuch für Volkskunde, 1964); Gunda Béla: Unkarilaisten talonpoikien kantovälineet (Kotiseutu, 1965, 5. sz.); Paládi-Kovács Attila: Einige Bemerkungen über die Traggeräte der ungarischen Bauernschaft (Műveltség és Hagyomány, 1971).

Hajdiván (Szalafő, Vas m.)

Paládi-Kovács Attila

hajdúhagyományok: a hajdú életforma egykori (16–18. sz.-i) katonai jellegét tükrözik. Az epikus hagyományok egy része emléktöredék, másik része mondává formálódott. A szabad hajdúk sajátos védelmi rendszert alakítottak ki: sáncok, földvárak és palánkok, templomvárak (pl. nagyszalontai csonkatorony), őrtornyok segítették a lakósságot a rátörő ellenséggel szemben. A mondák és emlékezések nagy része ezek romjaihoz vagy határrész-elnevezésekhez fűződik. Főbb csoportjai: 1. → Bocskai István és szabadságharcának emléke. – 2. Törökellenes küzdelmek. Ezek nagy részét Nagyszalonta, Sarkad és Gyula környékén tárta fel a kutatás. Többségük a török és magyar végváriak kisebb csatározásainak emlékét őrzi, szinte kivétel nélkül a hajdúk győzelméről, a törökök nyugtalanításáról, hadicselekről, tolvajlásokról szólnak. Hőseik valóságban élt hajdúkapitányok és merész tetteket végbevivő mondabeli katonák (Varga Mihály a „Csavarga”, Bakó János, Győri Jakab), – A szilveszter esti kolompolás szokását Hajdúszoboszlón a helybeli hajdúk törökökön aratott győzelmével magyarázzák. – 3. Rácellenes hagyományok. A hajdúhagyományok katonai jellegét a tánchagyományok is visszatükrözik (→ hajdútánc) . Bár a hajdúk utódai az ország különböző területein – így a Dunántúlon is – élnek, egységes hagyománykörről csupán a Hajdúságban és Biharban beszélhetünk. (→ még: betyárballada, → történeti monda) – Irod. Szendrey Zsigmond: Történelmi népmondák (Ethn., 1920); Dankó Imre: A hajdúnánási Testhalom mondája és a hajdúk eredete (Ethn., 1956); Ferenczi Imre: A török küzdelmek emléke Hajdú-Bihar mondahagyományában (Déri Múz. Évk.-ve, 1962–64, Debrecen, 1965).

A nagyszalontai (v. Bihar m.) csonkatorony a 19. sz. második felében

Dobos Ilona

hajdúk: magyar néprajzi csoport a Közép-Tiszántúlon. A hajdú szó a 16. sz. elején még ’barompásztor, tehénpásztor’ jelentésben élt. Fegyveres hajdúk védték a feudális magáncsapatoktól és a portyázó törököktől a 16. sz.-i Mo. fontos kiviteli cikkét, az osztrák, bajor és É-itáliai városok piacaira lábon hajtott szarvasmarhát. Többségük a D-mo.-i végvidékekről elmenekült és elüldözött magyarságból került ki, akikhez különféle délszláv népekből származók is csatlakoznak. Már a Dózsa-felkelés leverésekor törvényt hoztak a hajdúk ellen, de a török hódoltság előrehaladtával a század végére jelentős katonai erővé vált a hajdúság. Marhapásztorkodás helyett zsoldos katonai szolgálatot vállaltak királyi várakban, erdélyi fejedelmeknél, földesúri magánhadseregekben, és háborúk idején válogatás nélkül sarcolták-pusztították a lakosságot. Soraikat állandóan gyarapították a földönfutóvá lett jobbágyok és kisnemesek. Kialakult sajátos katonai szervezetük – elöljáróikat, kapitányaikat, hadnagyaikat és tizedeseiket maguk választották – és jellemző harcmodoruk, melynek lényege a portyázás és lesvetés volt. A hajdúk hivatásos katonai renddé alakulása a tizenöt éves háborúban (1591–1606) fejeződött be. Bocskai István nemcsak katonáivá fogadta, hanem le is telepítette őket (több mint 9000 vitézt) saját birtokaira: szerződésük szerint háború idején katonáskodtak, ennek fejében közösen nemesi szabadságot kaptak, és mentesültek mindennemű földesúri szolgáltatás alól. Az első hajdúkiváltságolásokat hamarosan újabbak követték. A hajdútelepek kiterjedtek a D-Bihartól a Sajó-Hernád torkolatáig húzódó félkör alakú vidékre, sőt a Dunántúlon és Erdélyben is akadtak hajdú jellegű települések a várak közelében. Az erdélyi fejedelmek és a tiszántúli földesurak számos községgel kötöttek hajdúszabadságot biztosító szerződést. Az utolsót II. Rákóczi Ferenc 1708-ban Tarpával. A hajdúk valóban jelentős támaszai voltak a 17. sz.-i függetlenségi harcoknak, és bár soraikat az 1660–90 közötti háborúk nagyon megritkították, a Rákóczi-szabadságharcnak is. A tömegben, nagy többségben magánjogilag kiváltsagolt hajdúk szabadságát sem az országgyűlések, sem a kamara nem ismerte el, s az valójában meg is szűnt az önálló erdélyi fejedelemség bukásával (1690). Mégis általában hajdújoggal éltek a 18. sz. elejéig, és csak a Rákóczi-szabadságharc bukásával süllyesztették őket jobbágysorba. Sokan nem nyugodtak bele, és pl. az Esterházyaknak adott bihari hajdú községek több mint száz évig pörösködtek szabadságukért (Nagyszalonta, Derecske stb.). Az egykori hajdúk egyes településeken belül is megtartották különállásukat, pl. Berettyóújfaluban ma is van külön Hajdúszer és külön Parasztszer városrész. Csupán a Bocskai telepítette hajdúk egy részének, a hat hajdúváros (ún. „öreg hajdúvárosok”) lakóinak sikerült többszöri birtokcserével megőriznie kiváltságait: Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Hajdúhadház és Vámospéres. 1791-től végleg különválván a vármegyei fennhatóságtól, önálló közigazgatási egységet, a Hajdúkerület et alkották, melyet az 1876. évi megyerendezés törölt el és szervezett Hajdú megyévé. A szabad paraszti állapot a szomszédos kun és jász kerületekhez, valamint a nagy alföldi mezővárosokhoz hasonlóan a hajdúvárosokban is sajátos mezővárosi helyzetet, önigazgatási autonómiát és a jobbágyparaszti területekénél jóval több művelődési lehetőséget biztosított, amelyből a 18–19. sz.-ban fejlettebb parasztpolgári kultúra sarjadt ki. A hajdúk történeti és népi kialakulása sok párhuzamot és hasonlóságot mutat a többi K-európai szabadalmas újkori katonai réteg vagy rend keletkezésével és történetével. Ilyenek voltak D-Oroszo.-ban a kozákok, a Balkánon a délszláv népeknél a hajdemákok, a hajdukok, morlákok, martalócok és haramiák. – Irod. Császár Edit: A hajdúság kialakulása és fejlődése (Debrecen, 1932); Szabó István: A hajdúság kialakulása (Debrecen, 1956); Béres András–Módy György: A Hajdúság történetének és néprajzának irodalma (Debrecen, 1956); Rácz István: A hajdúk a XVIII. században (Debrecen, 1969); Balogh István: Hajdúság (Bp., 1969).

Hajdú (Hegyesd, Veszprém m.) 17. sz.-i rézmetszet

Kósa László

hajdúkerület: → kerület

hajdúpalánk: → huszárvár

Hajdúság: történeti-néprajzi tája Tiszántúl középső részén. Eredetileg a hat szabadalmas hajdúváros (az ún. „öreg hajdúvárosok”): Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúhadház, Hajdúdorog és Vámospércs határa. Tágabb értelemben az 1876–1950 között fönnállott Hajdú megye területét, a hajdúvárosokat és Debrecen környékét értik rajta (→ még: hajdúk).

Löki-Balog-ház Hajdúböszörményben (1940, Hajdú-Bihar m.)

Egy hajdúsámsoni ház kapuja (Hajdú-Bihar m.)

Hajdúsámsoni házak (Hajdú-Bihar m.)

Hajdútánc, Kaproncavár (v. Belovár-Körös m.) előterében (17. sz.-i metszet)

Régi tornácos ház (Hajdúnánás, 1939. Hajdú-Bihar m.)

Kósa László

hajdúsági cifraszűr: → debreceni cifraszűr

hajdútánc, hajdótánc (1553-ban először említve): névadói a 16–17. sz.-i Mo. gazdasági és katonai életében fontos szerepet játszó → hajdúk . Ennek megfelelően elsősorban a hajdúk fegyveres pásztori-katonai táncát jelentette (→ fegyvertánc), de tágabb átvitt értelemben a korszak általános – a Kárpát-medence különböző népeit és vidékeit átfogó – népies táncstílusát is jelöli, ugyanis eszköz nélküli férfi-, valamint páros táncként is említik, sőt „jó hajdútáncos asszony”-ról is megemlékeznek. A néhány tucat említés, leírás, ábrázolás és dallamfeljegyzés csaknem két és fél évszázadot fog át Mátyás korától a Rákóczi-szabadságharcig. E korszak nevezetes történelmi személyiségeihez (Kinizsi, Dózsa, Balassi, Thurzó Imre, Zrínyi, Esterházy Pál, Kemény János) is kapcsolódó adatok a táncstílus egész társadalmat átszövő divatjáról tanúskodnak. A 18. sz. elejétől már ritkán említik a források, népszerűségét elvesztve szorul vissza, s válik újra periferiális jelentőségű, fegyveres jellegét egyre kopottabban őrző pásztortánccá. A hajdútánc két évszázados hazai divatját és európai hírét a török hódoltság körülményei magyarázzák. – A hajdútánc zenéjéről néhány említés, ábrázolás és dallamfeljegyzés tájékoztat: a kor népszerű hangszerei, a duda, a töröksíp és a dob kísérte. Német és lengyel orgona- és citeratabulatúrák a hajdútánc néhány stilizált dallamát is megőrizték (→ ungareszka). Ezek a → kanásztánc-ritmust és a dudazene jellemző motivikáját hordozó dallamok máig átszövik a Kárpát-medence népeinek tánczenéjét. – A történeti források a tánc többféle funkciójáról is hírt adnak: győzelmi torok és udvari mulatságok virtusos, bemutató táncaként járták, de még csata közbeni hajdútáncról is tesznek említést. A történeti emlékekből a hajdútánc formai sajátosságai is kirajzolódnak. A fegyver (kard, szekerce) virtuóz forgatásával együtt járó, többnyire kötetlen szerkezetű, harcszerű, vívó mozzanatokkal átszőtt férfitáncot magánosan vagy csoportosan, összefogódzott körben s alkalmanként még párosan nővel is járták. A források hangsúlyozzák a tánc szilaj, dobogós jellegét (toborzók), kiemelik szinte akrobatikus ugró és guggoló, földhöz lapuló figuráit, s a táncot kísérő karjátékról, valamint ritmikus kiáltásokról is tesznek említést. – A hajdútánc átalakult maradványait a Kárpát-medence népeinek eszközös pásztortánc ai őrzik. A magyar, cigány, szlovák, goral, ruszin és román folklórban több olyan tánc is feltűnik (a magyar → kanásztánc és → botoló; a szlovák, goral, ruszin, hajduch, odzemok, zbójnicki; az erdélyi román haidãu), amelyek formai és zenei vonásaikban, olykor névleg is kapcsolódnak e történetileg fontos s a Kárpát-medencei népek tánckincsének összefonódását tanúsító régi táncfajtához. E táncok a 16–17. sz.-i egymástól elszigetelődött, külön ágon fejlődött, regionális-etnikus színezetű elágazásai. A magyar változatokra a virtuóz, változatos eszközkezelés, a szlovák és goral anyagra a guggoló motívumok, a román haidãura pedig a botra támaszkodó gazdag, virtuóz figurázás jellemző. E táncok éppúgy nem csupán eszközös férfitáncok, mint a hajdútánc, hanem eszköz nélküli és páros, valamint csoportos formákban is élnek. A hajdútánc pásztortáncként tovább élő formáinak jelentős szerepe volt az újabb férfitánc, a → verbunk kialakulásában, s ezáltal az új magyar táncstílus kialakuláshoz is hozzájárult. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Viski Károly: Hungarian dances (Bp., 1937); Szabolcsi Bence: Népzene és történelem (Tanulmányok, Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Kresánek, J.: Hùdobnovedné študie (Bratislava, 1959); Martin György: East-European Relations of Hungarian Dance Types (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Martin György: Der siebenbürgische Haiduckentanz (Studia Musicologica, 1969).

Martin György

haj- és szakállnyírás: megszégyenítő büntetés volt, amelyet I. István ideje óta a 18. sz. végéig rendszeresen alkalmaztak, legutoljára a hajóvontató raboknál (szakáll) és a kétes erkölcsű nőknél (haj). A 19. sz. óta a haj- és szakállnyírást egészségügyi és biztonsági okokból (a szökés megakadályozására) rendelték el az elítélteknél. Népmesékben, népi írásokban, népdalokban gyakran történik utalás haj- és szakállnyírásra. – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907).

Tárkány Szücs Ernő

hajítófa: 1. mindkét végén kihegyezett, kb. 65 cm hosszú, 5 cm átmérőjű keményfa karó. Végeit esetleg tűzben megpörkölték, hogy tartósabb legyen. A kiskunsági pásztorok 5–6 hajítófát (cüvek, hajítófa, karó, nyárs) kötélhurokban hordtak a vállukon. Verekedésnél a hajítófát egyik végénél fogva egymásra hajították, egymást megcüvekelték, támadó ebekre, farkasokra vetették. A kis- és nagykunsági pásztorok a századfordulón még használták a hajítófát. A Nagy-Sárrét → pákászai hajítófával madarakat ejtettek el. A 16. sz.-ban Szatmárban említik. „Nem ér egy hajítófát” szólásunk talán ezzel a primitív vadász- és verekedőeszközzel függ össze. A nyelvi közlésekben említett hortobágyi hajítófa formáját közelebbről nem ismerjük. A hajítófa honfoglalás előtti török eredetű vadász- és verekedő (korábban harci?) eszközünk s a bumeráng primitív formája, amelynek variánsai – gyakran hajlított formában – Európában már a felső paleolitikumtól kezdve használatosak voltak. Bátky Zsigmond a régi germánoktól, poroszoktól, oroszoktól több hajítófa-típust említ. A magyar hajítófa analógiáját a természeti népek (Marshall-szigetek, Borneó, Maláj-félsziget) körében is megtaláljuk. A hajítófák közé sorolható a kereszt alakú, bádoggal megerősített libucütő, amelyet a felriasztott, → búgattyúval megzavart bibiccsapat közé dobnak (Balmazújváros). – Irod. Madarassy László: A hajítófa (Magy. Nyelv. 1908); Bátky Zsigmond: A hajítófához (Ethn., 1910); Franz, L.: Alteuropäische Wurfhölzer (kiadta W. Koppers, Festschrift P. W. Schmidt, Wien, 1928); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Gunda Béla: The Casting-Staff used by Hungarian Herdsmen and its Ethnological Significance (London, 1941). – 2. → játékeszköz

Hajítófa: libucütő (Balmazújváros, Hajdú-Bihar m.)

Kötegelt hajítófa (Bugac, Kecskemét vidéke, Bács-Kiskun m.)

Gunda Béla

hajlika, hajlikázás : a D-nyírségi (Érpatak, Geszteréd) – olykor aszimmetrikus ritmusú – böjti, párválasztó jellegű leánykörtáncok egyik dalszövegéből (Hajlik a meggyfa...) elvont táncnév. (→ még: karikázó) – Irod. Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Martin György

hajlított ház: → L alaprajzú ház

hajnalének, hajnali dal, provanszál alba, francia aube, aubade, német Tagelied : a középkori trubadúrköltészet kedvelt lírai daltípusa, a szerelmesek hajnali ébresztő dala. A lovagnak napfelkelte előtt el kell válnia kedvesétől, hogy megőrizze annak jó hírét. A szerelmeseket a lovag virrasztó apródja, jó barátja vagy valamilyen madár (általában pacsirta) dala figyelmezteti a hajnal közeledésére. Az alba műfaja valószínűleg az őr figyelmeztető kiáltásából fejlődött ki. Két változata ismeretes: az őr figyelmeztetése; a búcsúzó szerelmesek párbeszéde (→ búcsúdal). A hajnalének először a 12. sz. végén Provence-ban és Franciao.-ban jelent meg, majd egész Ny-Európában elterjedt, és a 16. sz.-ig virágzó műfaja volt a szerelmi lírának. A magyar népköltészetben csak töredékeit találjuk a hajnalének típusának, párosítókban és szerelmi dalokban. Népköltészetünk hajnalénekeinek legismertebb sorai ezek (ill. ezek variánsai): „Szól a húros madár / Talán megvirrad már / Fordulj felém rózsám / Magad maradsz mingyár”. A 16. sz.-tól lakodalmi szokásként ismert hajnalozás, (→ tyúkverő), hajnalköszöntés valószínűleg nincs összefüggésben a fenti lírai daltípussal. – Irod. Heinrich Gusztáv: A középkori „Hajnali-dal” (Alba) (Egy. Phil. Közl., 1885); Domokos Pál Péter: Hajnal, hajnalnóta, hajnalozás (Ethn., 1961).

Küllős Imola

hajnalfa: → májusfa

Hajnalkötöző királyfi: mitikus → mesehős, kalandjairól jellegzetesen formált → hősmese szól. Ennek cselekménye: egy király halálos ágyán meghagyja, hogy sírját három fia egy-egy éjjelen át őrizze. A fiúk tüzet raknak, úgy őrködnek. Minden éjjel egy-egy sárkány (vadkan, medve, saskeselyű stb.) jelenik meg, akik az elhalt király fejét (bőrét) akarják. A fiúk megvívnak velük, megvédelmezik apjuk holttestét (vagy csak a legkisebbnek sikerül a király végakaratának eleget tennie; → apjuk sírját őrző fiúk). A legkisebbnek kialszik a tüze. Magas fa tetejéről távolban nagy tüzet pillant meg. Útra kel. Útközben megkötözi az Estét, az Éjfélt és a Hajnalt, hogy addig meg ne virradjon, amíg ő vissza nem tér. A tűz körül 12 óriás (rabló) ül. Hajnalkötöző királyfi nyilával kilő egy tüzes üszköt. Elfogják, arra kényszerítik, hogy egy királyi palota ormán levő kakast (kutyát), melytől ők a királyt kirabolni nem tudták, lőjön le. A királyfi megteszi s bemegy a palotába. Sorra járja a szobákat, s a király, királyné és a királykisasszony(ok) szobájából valamit elhoz, égő gyertyájukat eloltja stb. Az óriások közben lyukat ásnak a vár falába. Hajnalkötöző királyfi sorra levágja a fejüket (→ molnár leánya, a), és eltűnik a palotából. Visszatér testvéreihez, útközben elengedi Hajnalt, Éjfélt és Estét. A király keresteti vára felszabadítóját. Fogadót építtet, melyben mindenki ingyen kap enni-inni, aki elmondja az élete történetét. A három királyfi is betér ide, Hajnalkötöző királyfit felismerik, a királykisasszony férje és az ország királya lesz (MNK, 304A* AaTh 304 + H 727*). A mesének gyakran kerete és folytatása az → állatsógorok mese (AaTh 552A). A redakciónak 24 magyar változata ismert az egész magyar nyelvterületről. A változatok közül Majláth János Pengő c. bonyolult szövege korán ponyvára került „Arasztos Tóbiás” címmel. Több népi szövegünk ennek a származéka. Kriza János „A vadász királyfiak” c. meséjének Benedek Elek feldolgozásában („A fekete havas”) szintén ismerjük utánamesélt változatát, változatainak nagyobb részének azonban írott-nyomtatott eredetije nem ismert. A középkori lovagregényekre emlékeztető magot: a királyfi kalandja az óriásokkal, a vár felszabadítása és a fogadó (AaTh 304) sajátos keretbe foglalják a samanisztikus és a szláv mitológiával kapcsolatot tartó motívumok („apjuk sírját őrző fiúk”: MNK 304A** „Hajnalkötözés”: H 727*). A redakciónak közeleső román változatairól tudunk, némi rokonságot mutatnak a török változatok is. A mag több-kevesebb eltéréssel egész Európában ismert. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I–V., Leipzig, 1913–31); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wielbaden, 1953); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., UMNGy VIII. Bp., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Kuntár Lajos: Az aranyrózsafa. Vasi népmesék (Szombathely, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).

Kovács Ágnes

hajnalozás: → tyúkverő

hajnaltűz: → lakodalmi tűz

hajnaltűztánc: különösen Heves és Borsod vidékén fennmaradt lakodalmi tánc (→ lakodalmi táncok). Hajnalban a násznép szalmából, kóróból tüzet rak a falu szélén vagy az utcán, udvaron, s énekelve, körtánccal vagy csárdással körültáncolja. A szokás gyakran azonos a menyasszonyporkolással (→ lakodalmi tűz), előfordul azonban az is, hogy a hajnaltűztáncban a menyasszony nem vesz részt. – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B. Bp., 1955–56).

Maácz László

hajó: → csónak, → fahajó

hajóduda, víziduda : két vagy több fenyődongából készült, 150–200 cm hosszú és 10–15 cm-re kiöblösödő végű cső. A dongákat egymástól tenyérnyi távolságra reáerősített mogyorófa abroncsok tartják össze. Voltak olyan hajódudák is, amelyeket egész hosszúságukban hársfahánccsal vagy nyírfakéreggel csavartak be. Síptőkéje nem volt, úgy szólaltatták meg, mint a trombitát. – Rendszerint a havasokban készítették a hajódudákat és a → tutajosok hozták le azokat; terményért, élelemért adták cserébe. A hajódudával a hajósok jelt adtak a vízimalmoknak, legkivált pedig a → révészeknek, hogy előlük minden akadályt hárítsanak el, ill. hogy a → kompkötelet idejekorán leeresszék. Némely helyen a folyók menti falvak, városok (pl. Szegeden is) ifjúsága is használta szórakozásaiban a hajódudát. A hajóduda igen messze hangzó, kellemetlen bőgő, sikongó hangot adott, különösen este, ha öblét a víz színéhez közel tartották. (→ még: kürt)

K. Kovács László

hajóhúzó: → hajóvontató

hajókormány: → timon

hajómalom: folyók, hajózható vizek áramlását hasznosító malomszerkezet, amelyet hajókra, úszó testekre helyeznek el, és a sodró víz erejének legjobb kihasználását lehetővé tevő folyószakaszon lehorgonyoznak vagy a parthoz kikötnek. A vízimalmok (→ vízimalom) között a hajómalom előnye volt, hogy a víz járásának megfelelően változtathatta helyzetét. Hátrányos tulajdonsága, hogy a téli időszakban jégzajlásmentes kikötőbe kellett vinni, vagy partra kellett vontatni. – A hajómalomra vonatkozó első adatok a kései ókorig nyúlnak vissza. Hazai elterjedésükkel a 13. sz.-tól lehet számolni. A 16–17. sz.-i hadsereg-élelmezési problémák megoldása érdekében több újítást igyekeztek bevezetni a mo.-i hajómalmok szerkezetében. Az egykori leírásokból, hajózási utasításokból tudunk a hajómalmok folyamatos elszaporodásáról. Mivel némely folyószakaszon tömegesen fordultak elő, akadályozták részben maguk a hajómalmok is, valamint kikötőberendezéseik, horgonyzó szerelvényeik a hajózást. A 18. sz.-i hatósági előírásokig rögzítésükhöz nem használtak vasmacskát és vasláncot. Ehelyett szegek et, cölöp öket vertek le a folyó fenekére, s ahhoz kötötték ki fűz vagy tölgy gúzzsal a hajómalmokat; ahol a cölöpverésre alkalmatlan volt a meder, ott kövekkel megterhelt kasokat süllyesztettek el, és ahhoz rögzítették a hajótesteket. A néprajzi irodalom a Dunán, Tiszán, Szamoson, Maroson, Körösön, Vágon, Murán, Dráván rögzítette a hajómalom használatát. De ismerünk adatokat pl. a Bodrogon s más kisebb folyónkon működött hajómalomokról is. A hajómalmok sok százas tömegéből századunk elejétől egyre több pusztult el. Pl. a Győr környéki, szigetközi hajómalmokat az 1945-ben visszavonuló német katonai alakulatok süllyesztették el, ill. gyújtották fel. 1950 után az ismétlődő dunai árvizek pusztították el az utolsó példányokat, úgyhogy az 1951-ben még üzemelő 10–12 hajómalomból ma már egyetlen egy áll műemléki védelem alatt, helyreállítva. Tudomásunk van még a közelmúltig a Murán, ill. a Szamoson működő néhány hajómalomról. A hazai hajómalmokat két hajótest összekapcsolásából állították össze. A nagyobbik volt a házhajó, nagybontó, a kisebbik a kishajó, kisbontó vagy tombác, de használták a tárhajó megjelölést is. Használják a tombácos malom kifejezést is a hajómalom megjelölésére. Ez a közelmúltig megszokott deszkaoldalú, gerendavázas hajó – a dereglye testekre épített hajókkal ellentétben – kivájt belsejű fatörzs gerendákra állított archaikusabb úszótestű malmokra utal. Utóbb csak a tárhajó vagy kishajó készült kivájt fatörzsből. A házhajót és a kishajót gerendákkal összekapcsolták. A hajómalom elején a kapcsoló gerendákon deszkahídlást helyeztek el. Ezen közlekedtek a ház- és kishajó között, de ez a rész foglalta magába a malom mozgását szabályozó tiltót, amely széles deszkatábla volt, s amellyel a két hajótest közé helyezett vízi kerekek mozgását állíthatták meg, ha ezt leeresztették, elzárta a víz útját a vizeskerék lapátjai előtt, megszüntette a víz áramlását. A vízi kereket nagyon erős, kerek vagy sokszögű keresztmetszetű gerendatengelyre szerelték fel. Voltak olyan vízi kerekek, amelyeken a hajtólapátok egy szakaszból álltak, két-három küllősorral s ráffal, de voltak olyanok is, amelyeken két külön szakaszban álltak a hajtólapátok. A vízikerék tengelyének mindkét végét vasalt vaskarikákkal fogták közre, a tengelygerenda közepébe pedig vas tengelyvégeket vertek be, ezeken forgott a vízi kerék a hajótestekre rögzített fémperselyekben. A házhajóban volt a vízi kerékre felszerelt nagy fogaskerék, amely a vízáramlás energiáját közvetlenül átadta a malomgépezetnek, ill. a forgássíkokat és forgássebességet átalakító fogaskerék áttételnek. A hajómalmokban egy-két kőpárral dolgoztak. A 19. sz. folyamán a hajómalmokat gondosan felszerelték szitagépezetekkel, hogy az őrlemények minőségét javítani tudják. A hengerszékes malomtechnika elterjedésével a hajómalmok kőpadjait is sok helyütt leszerelték, és ide őrlő hengereket építettek be. Az őrlő szerkezeteket általában teljesen zárt malomház foglalta magába. Ezek nem voltak lepadlásolva. Fedélszékükbe benyúltak az egyes gépszerkezetek. A Murán használt hajómalmok között azonban volt olyan, amelyik nyitott oldalú. A gépeket csak egyszerű nyeregtető védte. A Duna, Tisza, Vág, Szamos stb. folyóinkon dolgozó hajómalmaink azonban mind gondosan burkolt kivitelben készültek. Előfordult, hogy manzardszerűen magasított oldalhomlokzatú volt a fedélszék. Az általában kontyolt tetőket zsindellyel fedték. A hajómalmok vizeinken rendszerint csoportokban dolgoztak. Egy-egy körzet hajómalmai meghatározott helyeken és meghatározott rend szerint köthettek ki. Kapcsolataikat, kötelességeiket nemcsak a hatóságok, hanem a molnárok élő szokásjoga szabályozta. A munkában szorosan egymásra utalt hajómolnárok gazdag céhhagyományokat fejlesztettek ki, eleven szervezeti életet éltek, amit annál is inkább megtehettek, mivel egy-egy közepes városban, községben is nagy volt a számuk. A múlt századi pesti, óbudai, budai városképek, látképek is a hajómalmok tucatjait örökítették meg. Szolnok, Szeged, Csongrád, Szentes gazdasági életében is nagy szerepük volt a sok → szárazmalom és → szélmalom mellett is. Szegeden a lisztelő hajómalmokon kívül paprikaőrléssel foglalkozók is voltak. Működött szállásra berendezett hajómalom is. Miután a hajómalmok a vízálláshoz, sodráshoz alkalmazkodva gyakran változtatták helyüket, sokfelé az őrlendő gabonát, ill. a kész őrleményt a hajómolnárok szállították el, ill. vissza dereglyéiken, burcselláikon, kishajóikon. Ilyenkor adott helyen állandó kikötőhelyet tartottak fenn. Ha azonban lehetséges volt, olyan helyen horgonyozták le malmaikat, ahol tengelyen könnyen megközelíthették őket. A partközelben álló hajómalomra padlóhídon lehetett bejárni s a terhet be- és kirakodni. – Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Mendele Ferenc: Ráckevei hajómalom (Technikatörténeti Szle, 1962); Vargha László: Az uszódi hajómalom (Népr. Ért., 1965); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967); Czigány Béla: Adatok a Győr megyei hajósmolnárok életéhez (Arrabona, 1963–1970).

Hajómalmok Óbudánál (Rohbock Lajos metszete)

Hajómalom a Dunán (20. sz. eleje)

Hajómalom a Szamoson (Tomány, v. Szatmár m.)

Filep Antal

hajós: vízi szállítással foglalkozó munkásember vagy vállalkozó. Hajós szavunk oklevelesen 1395 óta ismert, de a rendszeres hazai hajózásról az Árpád-kor elejétől számos adalék vall. Különösen élénk hajózás volt a Dunán, Tiszán, Maroson, Dráván. Kisebb folyóink, pl. a Szamos, Körös forgalma sem elhanyagolható. Víz menti mezővárosok polgárai között nem voltak ritkák már a középkor végén sem a hajósok, gazdák, hajótulajdonos vállalkozók. A hajózás gazdasági térhódításával a középkor óta jelentős szerepe volt hajósainknak városaink fejlődésében (Szeged, Győr, Baja, Komárom stb.). A vasúthálózat kiépítéséig a tradicionális közösségeink keretei között élő hajósok jellegzetes társadalmi réteget alkottak. A tulajdonos vagy munkaadó hajósgazda tőkés viszonyok között fő- (→ vállalkozó) vagy → alvállalkozó; az állandó személyzetből legfőbb szakértő a kormányos, ő egyben a gazda helyettese is, s ennek megfelelően → hajóvontatókat is fogadhat fel. A gőzhajózás előtti típusokon külön ún. hetesek (hétszámos, hetibéres) látták el a hajón adódó teendőket, segítettek a fennakadt kötél kiszabadításában stb. Segédjük a mecsár (napos) rendszerint az egymást váltva pihenő munkásokból került ki. Kisegítő munkát végzett a serdülő vagy kiskorú inas. A személyzet és a szakosított munkamegosztás hajótípusonként változott (homok-, sóhajó, zöldséges kofahajó, kotró- és sárhajó, uszály, gőzhajó stb.), a gőzhajózás kifejlődésével képesítéshez kötött szakmunkává vált. A városokban fejlett céhszerű szervezeteik működtek. A hajósélet alkalmat adott a módosabb paraszti szinten vagy afölött való megélhetésre, lehetőséget kínált a gazdagodásra, polgári sorba való emelkedésre. A hajózás a falusi, városi szegény zsellér-réteg fölé emelkedést, biztonságosabb megélhetést jelentett. A 18. sz. végétől az első hazai gabonakonjunktúrákkal párhuzamosan a hajósok és a velük kapcsolatos alkalmazottak száma gyorsan növekedett. A hagyományos hajósélet a 19. sz. végére elvesztette jelentőségét, az utolsó hajósok századunk harmincas-negyvenes éveiben hagytak fel mesterségükkel. A hazai hajósok között külön speciális réteget képeztek a rácok (szerbek). Hajózásunk súlyára jellemző, hogy a dunai hajós nemzetközi érintkezésében mint közvetítő nyelvnek a magyarnak nagy szerepe volt a legutóbbi időkig. A hajósélet szépirodalmunk számos feledhetetlen alkotásában is megörökítést nyert. Ezek az írások sokszor ma már néprajzi, történeti forrásértékűek (Jókai Mór: Aranyember, Tömörkény István novellái, tárcái, pl. Vizenjárók és kétkezi munkások). – Irod. Tömörkény István: Szegedi vízenjárók (Népr. Ért., 1906); Kovács Sándor: A drávai hajósok és talpasok élete (Népünk hagyományaiból, Bp., 1956); Csermák Géza: A magyar hajózás múltjából (Bp., 1956); Betkovszki Jenő: Tiszai hajósélet (Szolnok, 1961); Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, II. szerk. Szabó István, Bp., 1965); Kuczy Károly: Vízi élet, népi hajózás Foktőn (Kalocsa, 1976).

Filep Antal Katona Imre

hajósdal, hajósnóta : népi líránk foglalkozáshoz kötött csoportja, gyalogos vagy lovas hajóvontatók életéről szóló dal. A gőzhajózás elterjedése a régi életformával együtt a dalok ismeretét is háttérbe szorította. Adataink hézagosak, nem ismerünk pl. az oroszhoz hasonló hajóhúzó nótát, erre legfeljebb egyes dalok → refrénjei (Ej-haj, fogd meg jól! Ej-haj, húzd meg jól!...) utalnak, sőt némileg a lovas vontatással is hasonló a helyzet (Hajló, hajló! A vontató ustora jaj de szépen szól!; Mennél jobban: haj, ló! haj, ló! Annál jobban mén a hajó...). Kevés a régi életformára utaló teljes szöveg, mindössze néhány típusra korlátozódik (Onnan alól jön egy hajó, Húzza aztat harminchat ló. Káromkodik a kormányos, Kinek neve Jéri János...). A hajósdalok többsége indulás, pihenő és megérkezés idején énekelt többnyire tréfás, nemegyszer kétértelmű → mulatónóta, melyet bizonyos szertartásossággal énekeltek. (Pl. a sorvégeket nyújtottan, az utolsó sort röviden énekelték a következő → bordalban: Mén a Tiszán a hajó, huja-hó; Húzza két kis girhes ló, huja-hó! Ha elszakad a kö tééé l, Hasra esnek a lovak. ..) A hajósok tréfából magukat is nevezhették „lovak”-nak dalaikban, a „húzás” (vontatás) kifejezést pedig átvitték az ivásra (Egyet-kettőt húzd meg!...) vagy a zenére (Húzd meg, húzd meg, szép csendesen, Hogy a szíve megrepedjen! Repedjen meg örömébe, bújába! Ott mulat egy hajóslegény magában...); → szerelmi dalaik is hasonlóan áttételesek (Most akadtam egy hajóra, Övedző nélkül valóra. Én vagyok az övedzője, Barna rózsám szeretője), → tréfás dalaik pedig rendszerint többértelműek; olykor eredetük ki is nyomozható (l. Fékom azt a terömtötte! Összetörött a deröglye; Káromkodik a kormányos, Kinek neve Jéri János. 2. Eszem-adta teremtette, Elódzódott a dereglye! Uccu, pajtás, üssünk karót, Kössük hozzá terhes hajót!...). A hajósdalok képei a víz mentén lakók különféle lírai dalaiba is bekerültek (Alulról jön egy öreg vontató, Azt kérdezi: van-e zab eladó? Árpa is van, mégis zabot mérnek. Jobb a lánynak, mint a menyecskének; Csütörtökön vërradóra Ültem a bánathajóra; Duna vize alig birgya, Mindön bánatomat hozza; Túr alatt foly a Berettyó. De szépen lebeg a hajó! Bánatos hajóra ültem, Jaj, de hamar elmerültem!...). Kevesebbet tudunk a gőzhajókon szolgáló legénység dalairól, a jelek szerint csak a bordalok hagyományát folytatták (Mén a hajó lefelé, Bodor füstje főfelé. Addig igyunk, jó testvérek, Még a hajó ideér!). (→ még: halászdal) – Irod. Népünk hagyományaiból (szerk. Igaz Mária–Morvay Péter–Simon Józsefné; Bp., 1956); Gráfik Imre: Szállítás és közlekedés Szentendre szigetén (Népr. Közl., 1971).

Katona Imre

hajósgazda: → hajóvontató banda

hajósünnep: → dángubálás

hajóvontatás: a → fahajóknak állati vagy emberi erővel, a folyó árja ellenében történt vontatása, húzása. Leginkább lovas fogatokkal végezték; öszvérfogatot ritkán, szamarat sohasem alkalmaztak hajóvontatásra, az ökörfogat lassúsága miatt nem volt kifizetődő. Az ökör azért sem jöhetett számításba, mert azzal nagyon nehéz lett volna az → átköltözést végrehajtani. A vontató fogatok épp úgy nem tartoztak a hajóhoz, mint a hajósnép sem. A vontató fogat ot, a cúg ot a hajóvontatásra társult → kocsisok vagy → fuvarosok lovai s maguk a kocsisok alkották. A → fogat vagy cúg nagysága mindig a hajó nagyságától, a folyó sebességétől, vízállásától, valamint attól függött, hogy teher alá (üresen) mentek-e, vagy terhelt hajót kellett vontatni. Bármilyen hajót csak a következő feltételek biztosítása után lehetett vontatni: mindenekelőtt szükség volt kormányos ra, aki lehetett maga a hajó tulajdonosa is, a kormányos volt a hajó felelős parancsnoka a hajóvontatás alatt; szükség volt továbbá hajósnép re, hajósokra is, a hajó nagysága szerint 6–8 vagy 12 férfira, akik kikelettől kifagyásig szerződtek a hajóra, és szükség volt a vontató fogatra vagy cúgra. Mindezekről a hajósgazda, a hajó tulajdonosa gondoskodott. A hajósnépet természetesen nem egyenként szedte össze, hanem megállapodott a kráncmajszter rel, aki aztán mint → bandagazda összeszedte az embereket. A kocsisokat, fuvaros okat, vagyis a vontató fogatot is a hajósgazda fogadta fel, vagy az ő képviseletében a kormányos, aki ezt úgy csinálta, hogy szólt egy vállalkozó kocsisnak: a kocsisgazdá nak, fuvarosgazdá nak, szekeresgazdának vagy más néven kaparás nak (Szeged), aki aztán összeállította a cúgot. Rendszerint 2, 3 vagy 5 kocsis állt cimborá ba a hajó nagysága szerinti lószámmal. A kocsisok, ellentétben a hajósokkal, mindig csak egyszeri vontatásra szegődtek a hajóhoz: az elindulás helyétől a célig vontatták a hajót. Igyekeztek minél gyorsabban célhoz érni, s minthogy szakmány ba, átalányba vállalták a munkát, nem örültek a → dángubálásnak. Miként a hajósok, a kocsisok is maguk gondoskodtak élelmezésükről és lovaik takarmányozásáról. Mivel lefelé nem kellett vontatni a hajót, a kocsisok a cél elérése után igyekeztek haza, hogy újabb fuvart vállaljanak. A hazafelé vivő utat szekéren tették meg, ezért szekereiket mindig magukkal vitték, azokat szétszedett állapotban a basaljá ban helyezték el, ugyanide rakták lovaik abrakját is, ha nem volt a hajón erre a célra külön ún. zabhombár. A takarmányt, ha kellett, mindig útközben szerezték be a falvakban, vagy a part menti csárdák gazdáinál, leginkább azonban azzal voltak, amit a lovak a pihenők alkalmával és éjjel legeltek. A vontató fogatnak jól összeszokottnak kellett lennie; szükség volt egy megbízható ügyes lóra, amelyik az élen haladt és betöltötte a vezérló, a preznyák szerepét. A preznyák feladata volt, hogy a vontatóláncot vagy rudat mindig kifeszítve tartsa. A preznyák rendszerint egyedül is elvezette a fogatot; mindig tudta, hogy hol kell haladnia, és diktálta a többieknek a tempót. Legtöbbször azonban az egyik kocsis irányította vezetve, esetleg fel is ült rá. Ezt a kocsist első kocsisnak, vagy pedig a ló után preznyák nak nevezték. A fogatban volt nyerges ló is, rendszerint a víz felőli utolsó ló. Nyeregből csak a magyar kocsisok hajtottak, de azok is csak akkor, ha sok volt a ló; a „rác”-ok földről hajtottak. Rendszerint két kocsis volt a fogat mellett. A jól összeszokott, begyakorlott fogatot vezényszavakkal is tudták kormányozni. Mindenre volt vezényszavuk; ha pl. átköltözés hez kellett a hajót felgyorsítani: „ ...hajló hééé!...” -t kiáltottak, ha meg kellett állni: „ ...hóha hóóó...”-t, amikor pedig azt akarták, hogy a fogat távolodjék a partkoroná tól, a víztől, ezt kiáltották: „ ...kijjebb hééé!...”, ha a víz felé kellett tartani: „ ...Dunáraaa” (még a Tiszán is gyakran ezt kiáltották!). Amíg két kocsis a fogat ot, a cúgot irányította, azalatt a többi zabló volt, azaz pihent. Pihenők idején a zablók kötelessége volt a lovak ellátása, legeltetése is, valamint az, hogy a főzéshez tüzelőről gondoskodjanak. Ha pedig bográcscimboraság ban voltak (együtt, egy közös edényben főztek), a főzés is az ő feladatuk volt. A kocsisok ha tehették, halásztak a maguk étkezésére, de leginkább a halászoktól vették a halat. Gondosan ügyeltek arra is, hogy a lovakat egyenletesen „hajtsák”; a legnehezebb feladata mindig a → turtujás lónak volt, azért azt napjában többször leváltották. Ez a feladat sorba járt a lovakon, kivételt csak a preznyák képezett, az mindig vezérló volt. – A jobbágyság fennállása idején a hajóvontatás gyakran robotmunka volt. A földesurak jobbágyaik kötelességévé tették, hogy hajóikat vontassák. A folyó menti falvak jobbágyai gyakorlatból ismerték a hajóvontatás minden részletét, ezért ha úgy hozta a szükség, mindig kisegítették a megszorult hajókat; ideiglenes munkára: → kukázás, → siftelés stb. is mindig készen állottak. Némely folyam menti község lakossága pedig egyenesen hajóvontatásból élt. Kivált a zsellérek igyekeztek lovakat szerezni, és mint fuvarosok jó módra tettek szert a hajóvontatásból; a jobbágyság idején ez a foglalkozás a szabadság, a viszonylagos függetlenség egyik módja volt. – A kocsisok, fuvarosok vagy szekeres gazdák a zordabb idők beálltával lovaikat nem éjszakáztatták a szabadban, hanem éjjelre mindig beszállottak velük a legközelebbi faluba, ahol istállót fogadtak lovaiknak és takarmányt vettek. A folyók mentén mindenütt kialakultak a vontatók szállásai; mindenütt ismerős helyre mentek, sokszor apáról fiúra szállottak az ismeretségek. Ezekbe a falusi szállásokba azonban mindig csak a soron levő zabló k vitték be a lovakat, a többi kocsis kint maradt a hajón és rendszerint a hombárban vagy a basaljában háltak. A hazavezető út is kialakult volt, itt is megvoltak a pihenő-, éjszakázóhelyek, sőt gyakran még fuvart is találtak; nem mentek üresen visszafelé. – A hajóvontatásban részt vettek a hajósok is. Az ő dolguk volt mindenekelőtt a lovaskötél (→ hajóvontató kötél), a vontatókötél kezelése; egy hajósnak pedig – rendszerint a legfiatalabbnak – állandóan a parton kellett gyalogolnia mint turtujás nak, hogy a suhán fennakadt lovaskötelet onnét lehányja, ezért kötélhányó nak is nevezték ezt a hajóst. Rendszerint a kötél után haladt, mindig a part felőli oldalon, és kézzel vagy egy kétágú, villaszerű rúddal szabadította fel az elakadt kötelet; ha pedig komolyabb növésű kisebb fa állta útját a kötélnek, a nála levő fejszével gyorsan kivágta, így nem kellett időt vesztegetni a váltás sal, vagyis a → vontatóláncot, a rudat nem kellett lecsatolni a lovaskötélről. Ha azonban valami miatt a fogatnak úgy kellett haladnia a cúgjáró n vagy pating on, hogy olyan fa került közbe, amit nem vághattak ki, akkor a lovakat meghajlózták: a hajót szaladóra vették, és amíg ez a lendület tartott, a turtujás gyorsan átváltotta a kötelet. Ha pedig → szaldomra került a sor, a lovaskötelet is segítette a turtujás a csónakba szedni és az → őrfán átváltva a túlsó partra juttatni; hajós társai ilyenkor horgonyt vetettek, és átkötötték az ellenkező oldalra a csarnokkötelek et, mert ezeknek mindig ellentétes oldalon kellett lenniük, mint a lovaskötelet tartó paránkás kötél nek. Ha pedig a hajó → kukázásra vagy egyéb módon való előbbre vontatásra szorult, minden munka a hajósoké volt. A kocsisok ilyenkor is a hajón tartózkodhattak, sőt ha az volt az előnyösebb, lovaikat is a hajó mellé kötött → lovas dereglyére szállították, hogy amint vége volt a kukázásnak, azonnal ráfoghassanak a hajóra. – Irod. Takáta Sándor: Kereskedelmi utak Magyarország és az örökös tartományok között a XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1900); Takáts Sándor: A dunai hajózás a XVI. és XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1903); Betkovszki Jenő: Adatok a szolnoki hajósok életéből (Ethn., 1954); Kovács Sándor: A drávai hajósok és talpasok életéből (Népünk hagyományaiból, 1956); Takács Lajos: A dunai hajóvontató út Tolna megyei szakasza (Népr. Közl., 1958); Juhász Antal: A deszki hajóvontatók (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1964–65, Szeged, 1966); Kecskés László: A komáromi szekeresgazdák (Irodalmi Szle, 1969).

Hajóvontató abranyicák (hosszuk 60-65 cm). A legalsó felszerelve (A gyalogos vontatás eszköze az abranyica)

a) Hám spógáttal és matakkal. 1. spógát – 2. matak; b) Hám hevederének vége természetes nagyságban

Lovas hajóvontatók a komáromi erődítmény előtt a komáromi kalendárium borítólapján (19. sz. első fele)

Hajóvontatás lovakkal (a 19. sz. második fele)

Hajóvontatók Komáromnál (Werner litográfiája, 1844)

K. Kovács László

hajóvontató, gyalogvontató, hajóhúzó : munkás, aki társaival → bandába állva elvállalta valamely hajónak a felvontatását. A hajóvontató bandáját mindig egy vállalkozó: a → bandagazda hozta össze. Ő alkudott meg a hajó tulajdonosával, és társai nevében elvállalta szakmány ban (átalányban) a vontatást, és attól függően, hogy mekkora hajót kellett vontatni, teher alá mentek-é, vagy terhes hajót kellett felvonni (ebből is kétféle volt: egész- és félterhes), verbuválta, összeszedte a hajóvontatókat. Egy 30 vagonos hajót, közepes vízálláskor, 12 ember bírt elvontatni (ez 6 ló munkája volt), de ha egész teher alatt volt a hajó, akkor már 24 emberre volt szükség. – A hajóvontatók maguk gondoskodtak élelmükről. A munkát többféleképpen vállalták: vagy csak a célig való vontatásra szegődtek, vagy vállalták a → kukázást, a támasztással való vontatást és a hajó megpakolását is, sőt nemegyszer azt is, hogy az ereszkedő hajón előadódó munkákban is részt vesznek, pl.: → siftelés, a lintá val való evezés, dalladzás (→ evező) stb. munkákban. – A → hajóvontatást → emberhámmal vagy abranyicá val végezték; rövid, lassú toporgó járás sal, huzamosan (egyenletes kötélfeszítéssel) vontatták a hajót. Így naponta 20–25 km-t tettek meg (lóval 30–35 km-t haladtak volna). A vontatás technikája ugyanaz volt, mint a lovas hajóvontatásnál; itt is mindig kellett preznyák, aki vezette a rudat, a többiek párosával csatoltak az alattság ra (→ hajóvontató kötél), míg hátul – a part felől – mindig magánosan húzott a turtujás vagy kurtulás. Vontatás közben, ha nagyobb akadály, pl. élőfa került a vontató kötél útjába, a hajóvontatók is váltottak: lecsatoltak a kötélről, hogy kikerüljék az akadályt, és a cúgjáró t (→ vontatók útja) követve, ők is gyakran átköltöztek egyik partról a másikra. – A hajóvontatók mind és mindig munkában voltak, nem úgy, mint lovas vontatáskor a kocsisok egy része; a hajóvontatónak csak → átköltözéskor és az étkezési szünetekben volt pihenőjük. Ennek ellenére sohasem örültek annak, ha a hajó szél miatt pihent; mert nekik az veszteséget jelentett, annyival is később értek célba, a veszteglés ideje alatt nem kerestek semmit, hiszen szakmányban vállalták a vontatást. A legnehezebb emberi munkák közé tartozó hajóvontatás korszakonként volt rabszolga-, rab- vagy kényszermunka. Nálunk 1848 előtt a földesúri robotszolgáltatások között is szerepelt, a víz menti, szállítóhajókkal rendelkező uradalmak pedig cselédeiket fogták be vontatni. Hagyományos alapokon a hajóvontató a tőkés vállalkozás időszakában vált hajómunkás sá, a lovas, majd a gépi erővel történő hajózás időszakában pedig átalakult szállító- és → rakodómunkássá. Korábbi századokban folyóink mentén bizonyos távolságokra hajózási központok és kikötők alakultak ki (Győr, Komárom, Baja, Tolna, Szolnok, Csongrád, Szeged stb.), s ezek mellett a falvak zsellérnépe valósággal a vontatásra specializálta magát (pl. Baja mellett Báta, Tolna mellett Bogyiszló, Szolnok mellett Tiszaföldvár stb.), habár e munka sehol nem jelentett egész évi elfoglaltságot. A hivatásos hajóvontatók napszámban vagy átaljában vállalták a húzást. (→ még: hajóvontató banda, → kaparás, → vándormunkás) – Irod. Tömörkény István: Vízenjárók és kétkezi munkások (Szeged, 1902); Tömörkény István: Szegedi vízenjárók (Népr. Ért., 1906); Betkovszki Jenő: Adatok a szolnoki hajósok életéből (Ethn., 1954); Takács Lajos: A dunai hajóvontató út Tolna megyei szakasza (1831) (Népr. Közl., 1958, 4. sz.); Juhász Antal: A deszki hajóvontatók (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1964–1965, Szeged, 1966).

Gyalogvontatók (a 19. sz. második felének eleje)

K. Kovács László Katona Imre

hajóvontató banda: a → banda egyik típusa, folyami hajó emberi erővel történő húzására szegődött bérmunkások együttműködő csoportja. A → hajóvontatók vagy hajóhúzó k a hajó nagyságától, a terheléstől, a vontatóúttól és az időjárási viszonyoktól függően bandát alakítottak, mert e munkát nem lehetett egyénileg végezni. A Szigetközben üres hajót 4–5, terheset 6–8 fő vontatott, Szolnokon a nagyobb hajókat 12, sőt szükség esetén 24 fő is. A munkahajszára jellemző, hogy a drávaiak 3–4, a szolnoki hajóhúzók pedig mindössze 2 ember erejével helyettesítettek 1 lovat! A munkások vezetője (régi nevén → kaparás , utóbb kráncmajszter) a hajósgazdá val vagy az → alvállalkozóként tevékenykedő kormányos sal alkudott meg oda-visszavontatásra vagy csak félútra, ritkábban be- és kirakodásra is, de erre nem mindig futotta erejükből, úgyhogy ezt szakosodott helybeli → rakodómunkások végezték. Ugyancsak külön ún. hetes ek (hétszámos, hetibéres) látták el a hajón adódó tennivalókat, míg az ún. mecsár ok (naposok) és az inas ok a pihenő munkások közül kerültek ki. A hajóvontató munkások az ún. vezérrudas után párosával haladtak a kötél két oldalán, a végén pedig a kurtulás (a vezérrudas kötélvégi párja) tartotta ki a kötelet. A szállás a hajón volt; általában saját koszton éltek és felváltva főztek, de ők is ismerték a → szakácspartit kompánia-kaszroj néven. Napszámban vagy átaljában vállalták a húzást; a bandagazda vette át a pénzt, melyen egyenlően osztoztak. Az időközben felvett különböző összegű előlegeket természetesen éppúgy egyénenként vonták le, mint a hiányzásokat. – A győri és a Dráva menti hajóvontatók otthon céhszerű szervezetekbe tömörültek. A hajóvontató bandák a közös keresetből juttattak köz- és jótékonysági célokra. (→ még: előmunkás)

Katona Imre

hajóvontató kötél: Két fajtája ismert. Az egyik az ún. lovas- vagy vontatókötél, melyet a → fahajók lóval való vontatásánál használtak. A partig érő, rendszerint háromsodratú (3 db. ujjnyi vastag kötél egybeveréséből készült) kenderkötél mintegy 150–200 m hosszú volt, a folyó mérete szerint változott, nem volt ritka a 300 m-es sem. Egy-egy hajón többet is tartottak belőle, hogy toldani is lehessen, ha a víz úgy kívánta, vagy ha kukázni (→ kukázás) kellett. – A hajóvontató kötél másik változata az alattság vagy gyalogkötél volt. Ezt általában akkor használták, ha a hajót üresen vagy a fahajót emberek vontatták. Ha a hajót mégis lovak továbbították, az effajta kötelet üres kötél nek is nevezték. Mindig a célnak megfelelően alkalmazták; ha nagyon ráeresztettek, mivel a zátonyok kerülgetése végett igen hosszú kötélre kellett fogni a hajót, akkor az részben a vízbe lógott, a víz sodra visszafelé nyomta, ami által sok erő veszett kárba.

K. Kovács László

hajóvontató út: → vontatók útja

hajrózsázás, hajrúzsázás : a somogyi böjti leánykörtáncok gyakori dalszövegéből (Haj rózsa, rózsa ékes vagy ...) elvont táncnév. (→ még: karikázó) – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954).

Martin György

Haj szénája, szénája, szinalázás : → énekes gyermekjáték, a → táncos körjáték párcserélő formája. Szövege: „Haj szénája, szénája, széna szakadékja, benne ül egy kerék asszony, kerék kis menyecske, öleld, öleld, akit szeretsz, szomszédodnak lányát, kedves Mariskáját... „ Változatai: „Hej széna... , „Hej szénára...”, „Hej szénárom...”, „Haj szénalja...”, „Haj szinalja...” stb. A játékosok körbe járnak, egy a középen a körrel ellentétes irányban sétál. Öleld öleld... résznél valakit elkap a körből és csárdáslépésben táncol vele. A különböző változatoknál a külső kör mozgása is más, pl. a körben állók is párosával összefogóznak, párosforgóznak. A tánc néhol gyorsul, dobbantással is színesedik. Rendkívül változékonyan, hosszan kapcsolódik tovább különböző szövegrészekkel, amelyek némelyike önállóan is ismert játék („Fürdik a csóka, fekete tóba” a → Kis kacsa fürdik változata), más részei viszont csak ebben az összefüggésben ismert töredékek (pl. „Nyújt, nyújt fonalát, a nyálával nyálazi...”, „Még azt mondják szajkó, fárad a mi Jankónk” stb.). Hasonló töredékek változatai más kezdetű szövegösszefüggésben is előfordulnak, szintén nehezen követhető értelemmel (pl. „Viviási Panna”, „Zöld fű”). Az egymás után játszott sorozatjátékok helyenként különböző kapcsolatokban maradtak fenn. A szövegben a lakodalom egyes mozzanatainak, pl. → megkérés, → menyasszonytánc maradványai ismerhetők fel; vagy pl. a „széna szakadékja” talán a szénából font útelzáró kötél, amelyet a vőlegény karddal vágott el, hogy a lakodalmas menet továbbhaladhasson (→ menyasszonyvitel) . Eredetileg a játék a nagyböjti játékok közé tartozik. Egy változatát húsvét és → pünkösd közötti vasárnapokon, de főként pünkösd vasárnapján úgy járják, hogy kézfogással hosszú sorban vonulnak az utcán, a sor végén két leány összefogott feltartott karja alatt átbújnak (→ kapus játék). (→ még: karikázó) – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára I., Bp., 1951); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGY, VII., Bp., 1953).

Haj szénája, szénája játék (Kazár, Nógrád m., 1938)

Igaz Mária

hajtásos lepedő: → díszlepedő

hajtatás: kertészeti eljárás, amely a növény fejlődési idejét és szakaszait a természeti viszonyokhoz képest megváltoztatja. Hazánkban a középkor óta ismeretes. Sokáig azonban csupán a főuri és kolostorkertben alkalmazták. Szelesebb körű elterjedésére, a paraszti gazdaságokban való megjelenésére a 19. sz. utolsó évtizedeitől a belterjes → zöldségtermesztés megnövekedése idején került sor (→ még: melegágy).

Kósa László

hajtka: → tácsi

hajtó: 1. fiúgyermek, aki – különösen szántáskor – ostorral a kezében, vezetéken hajtja a lovakat, esetleg az ökörfogatot; – 2. az a személy, aki → nyomtatáskor az ágyáson járatta a lovakat körbe-körbe.

K. Kovács László

hajtóhalászat: a halászat egyik alaptípusa. Hálói a → bokorháló, → bőcsőháló, → farkasháló, az Olt melléki → lesháló, a → tráglaháló és a balatoni → turbukháló. Lényeges kelléke valami hajtószerszám, amellyel a kövek, bokrok, vízbe dőlt tuskók vagy nádcsomók közül a halat a háló felé lehet riasztani. A hajtórudakat tipológiai és nyelvi alapon Jankó János négy csoportba osztja: 1–2. a gübülőrúd, ill. turbukoló fa, buklórúd hegyes végű döfögető szerszám, de az első bizonytalan, az utóbbi szláv eredetű szó; a – 3. zurboló rúd láncos és hangutánzó eredetű, míg a – 4. botló, bugyka, bugykázó, buffogató, bufoló és szinonímái orosz eredetűek és bőr-, fatalpasak vagy vájtfejűek. Jankó hangsúlyozza, hogy a hajtás más halászati módoknál is szerepet kap (→ keresőhalászat, → kerítőhalászat, → rekesztőhalászat), ezért az újabb felfogás nem is tartja önálló csoportnak. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Hajtóhalászathoz használt hajtórudak

Solymos Ede

hajtószár: → gyeplő

hajtóvadászat: a vadászat egyik alaptípusa. Az Alföldön századunk elejéig több hagyományos formáját gyakorolták. Az Ecsedi-lápon, a Nagy-Sárréten verzésük (vedlésük) idején a nehezen repülő vadlibákat, vadkacsákat botokkal verték agyon. A kora tavaszi és késő őszi ónos esők alkalmával az összefagyott szárnyú túzokokat csapatosan hajtották be a tanyaudvarra, karámba, akolba. Ezt a túzokfogást már 1781-ben leírták. Hajdúnánáson adoma is őrzi emlékét. Az ottaniak a városháza udvarába tereltek be egy csapat túzokot, s míg az áldomást itták, a madarak összefagyott szárnya kiengedett és elrepültek. A Hortobágyon és környékén a farkast, az összefagyott szárnyú túzokot, darut lóhátról üldözték és hurkos pányvával, ólomgombos karikás ostorral fogták el. Az ólomgombos karikás az üldözött farkas, madár nyakára csavarodott. A székelyeknél a közös farkasvadászatra az egész falu kivonult, s a fegyvereken kívül dorongokkal, fejszékkel üldözték a vadat. A Lápos-völgyi, a székely juhászok hosszú bot végére taplót, nyírkérget kötöttek, meggyújtották, e ezzel támadták meg a nyáj körül ólálkodó farkast, medvét. Hasonlóan cselekszenek a kárpáti ukránok és románok is. Kalotaszegen hegyes karókat vernek le a medve csapásába, megriasztják, s a menekülő állat a karókon átugrálva könnyen felnyársalódik. A vad útjába elhelyezett hegyes karókat ismerik a szlovákok, kárpáti ukránok, a lengyelek, a nagyoroszok, a lettek is. A kirgizek a nádasokban levágják a nád felső részét, hogy a hegyes nádszálakba a szökdelő antilopok belezuhanjanak, s halálra sebezzék magukat. Míg az ólmos esőben való túzokfogás az ökológiai tényezőkön alapszik, a hegyes karók alkalmazása történeti összefüggéseket sejtet. (→ még: szakasztás) – Irod. Hussty von Rassnya, Z. G.: Der ungarische Trappe (K. D. v. Windisch, Ungarisches Magasin, I. Pressburg, 1781); Andrásy Manó: Hazai vadászatok és sport Magyarországon (Pest, 1857); Szücs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Gunda Béla: Contributions a l’étude d’un type de piége en Europe Orientale (Acta Ethn., 1955).

Gunda Béla

hajtű, kontytű: a hajkonty rögzítésére szolgáló eszköz, amely készülhetett szaruból, rézből (Mezőkövesd), fából (Felvidék, Erdély), csontból (Erdély) és vasdrótból is. A 19. sz. dereka óta a → kontyfa és → kontyvas helyét elfoglalva, polgári hatásra terjed. (→ még: hajviselet)

Flórián Mária

hajviselet: a haj fésülési módja. Leírásánál előhaj és hátihaj szakkifejezések segítségével külön beszélünk a fejtető és a fejhát fésülési módjáról, amelynek különösen a leány- és asszony elkülönítésében van nagy szerepe. A → hajápolás a férfi- és női hajviseletben hasonló volt, sőt fésülési módjuk és egyes hajrögzítő eszközök, a madzag (→ fűző), → fésű használata is hasonló lehetett. – Míg a női hajviseletet kb. két évszázad távlatából, főleg állapotjelző szerepében ismerjük, a férfihajviseletben a honfoglalástól napjainkig nyomon követhetjük a történeti korok, események divathatását. – 1. Férfihajviselet: a honfoglalás korától nyomon követhető a pogány módra borotvált → tarfej és a kereszténység felvételével szokásossá vált → hosszú haj divatja. A 16. sz.-ban átmenetileg a tarkón borotvált lengyeles hajviselet is hódított, a franciás vállig érő fürtös haj és a törökös, lógó üstökű borotvált fej divatja azonban csak a 18. sz. végén, ill. a 19. sz. derekán adta át helyét egy újabb, de rövid életű hajviseletnek, a → körhajnak. Az asszonyok hajához hasonlóan kezelt hosszú hajat jórészt az 1848-as szabadságharcban katonáskodók hagyták el. A múlt század közepétől a köteles katonai szolgálat hatására már a → nyírott haj is terjedt. A női hajviselet kor- és állapotjelző lehetőségeivel szemben a férfi változásában a történeti korok és események hatása mérhető, és csupán annyiban korjelző, hogy a korábbi hajviseleteket mindig az idősebb nemzedék viselte tovább. – 2. Női hajviselet: a lányok és asszonyok kb. a századfordulóig országosan elterjedtnek mondható hajviseletét – a középen elválasztott előhaj és a hátul csüngő fonatban, ill. → kontyba igazított hátihaj divatját – biedermeier hajviseletből származtatják. Ez az alapformának vélhető hajviselet mégsem volt országosan egységes. Nem beszélve a helyi kezdeményezések szerepéről, amelyek kisebb falucsoportokban is hatottak, a nemesi és polgári divathullámok eredményezte változásokkal is számolnunk kell. Míg egyes hatások az alapforma megváltoztatása nélkül csak módosították a hajviseletet, mások elszigetelt jelenségként alapos formaváltozást eredményeztek. Így az előhajat a konty rovására hangsúlyozó sárközi hajviselet mind külső formájában, mind a hozzá fűződő szokásokkal idegenül hat az egységesnek tartott magyar hajviseletben. A polgárosodás hatása először a leányhajviseletben jelentkezett, az előhaj választék nélküli hátrafésülésével. Ugyancsak polgári hatásra terjedt az előhajat, majd a kontyot rögzítő fésű és a → hajtű, amelyek alkalmazása a hajviselet módosulásához is vezethetett. Mindemellett a → főkötővel, a → fejkendővel takart asszony-hajviselet, amely viselője számára állapotából eredően rangjelző is volt, szinte legtovább tartotta magát a polgári, városi divat → kivetkőzést parancsoló erejével szemben. – 3. Leány-hajviselet: a kisleányoknál legfontosabb szempont a növőfélben lévő haj összefogása volt, ezért Somogyban pl. választék nélkül körbe pödörték, általában a fülek mellett összefonták. Az eladósorba került leányok legfőbb ékességét, mindig fedetlen haját, egy hátul csüngő fonatba fogták. Ezt az országszerte egységes hajviseletet csak kismértékben módosították a helyi szokások. – Néhol a fültől fülig választott két hajmezőből az előhajat madzagon vagy egy homlok feletti fonatban hátrahajtották. Rendszerint azonban ezt is két részre osztották lesimítva, hullámosítva, fülig, fül alá vagy fül fölé sodorták, néha oly erősen, hogy karikát vetett, ill. fonva vezették hátra az előhajat. Ez a fonat leggyakrabban 3-ágú rozmaringos, tyúkos, csipkés foncsík volt, ritkábban 5–9, sőt Somogyban 20–25 ágú is lehetett. A választék nélkül hátrafésült előhajat korábban a moldvai csángók viselték, a múlt század derekától azonban, néhol körfésű vel leszorítva egyre terjedt. A hátihajat, a belevezetett előhajjal egy 3-ágú fonatba fogták össze. Az így készült hajcsap nak, krákó nak, brekocs nak nevezett fonat leginkább a Mezőségen, É-Mo.-on és Bp. környékén szintén lehetett 4–5 vagy 10–12 ágú is. A fonatlanul leeresztett haj ritka, ünnephez, pl. első áldozáshoz kötődő divat volt, a fejtetőn vagy tarkón megkötve is csak elvétve viselték. Kis darabon fonatlan, kb. válltól fonott pl. a martosi, mezőségi, Pest környéki leányok haja volt. Az asszonyok feltűzött hajához hasonlított a Ny-dunántúli és a Kalocsa környéki szállásokon a leányok koszorú ja, míg néhol az asszonyok hajviselete szerint konty ot (Hétfalu, újabban Kalocsán) vagy → kontykarikára tekert geccát (moldvai csángó) viseltek a leányok is. – A hajviselet munka- és ünnepnapok szerint csak néhol változott, különbséget a belefogott hajtekerő pántlikák minősége és száma mutatott. A korábban erősen zsírozott hajat szükségből, újabban csupán díszítésre széles pántlikákkal együtt fonták be, vagy utólag tekerték körül. A fonatot a tövére és a végére kötött egy-egy szalagcsokorral is díszítették. Pest környékén az egész fonatot szalagba tekerték. – 4. Asszonyhajviselet: az utoljára felékesített leányhajviseletet az asszony a lakodalom éjszakáján, kontyolás kor váltotta fel. Míg az előhaj formáját csak ritkán változtatták meg, a hátihajat kontyba tekerték. A felerősítés módjából adódóan különböző kontyformák alakultak ki. A hátihajat fonatlanul kontykarikába tűzték Erdélyben, → kontyruhába tekerve → kontyfára vagy → kontyvasra csavarták a Felvidéken. Általában azonban egy vagy két 3-ágú fonatba fogva egyszerűen kéregfőkötő alá gyűrték (Boldog, Dunántúl), fűző vel tarkóra „varrták” (Ormánság, Kiskomárom), kontyfa, kontyvas köré tekerték, fésűvel vagy hajtűvel felszúrták a hátihajat. Míg a moldvai csángóknál pl. a leány- és asszonyhajviselet teljesen megegyező volt, a Sárközben a menyecskék még az előhaj formáját sem tartották meg korábbi hajviseletükből. A homloktól nyakszirtig két részre osztott hajmezőből a két fül mellett tekertek kis konty ot. A hajviseletnek mindig nagy jelentőséget tulajdonítottak, és ezért a rászorulók póthaj segítségével is hangsúlyozták. A kontyot a visszahajtott előhajjal (→ dupét, Felföld) vagy saját kihullott, összegyűjtött hajukkal (Dunántúl), → kontyvánkos és kontyruhák segítségével növelték meg. Másutt a nagy hajat nem tartották illendőnek, a sárköziek előhajukat, másutt (Felföld) kontyukat ritkították meg. – Az azonos hajviseletű női csoportoknál a kontyolódás helye (tarkó, fejtető) a falubeli hovatartozást (Kalotaszeg), de az asszony korát is jelezhette. Ahogy öregedtek, a konty mindig hátrább került (Mezőség). A századfordulóig az asszonyhajviselet, amelyet mindig főkötő vagy fejkendő takart, csak kisebb módosulásokat szenvedett. A polgári, városi hajviselet a falusi mesterek asszonyainak hajviseletén keresztül terjedt el. Mint a paraszti viselet más rejtett elemeinek, az asszonyhajviselet elhagyását is a kivetkőzés fokmérőjének tekinthetjük. – Irod. Szendrei János: A magyar viselet történeti fejlődése (Bp., 1905); K. Kerékgyártó Adrienne: A magyar női haj és fejviselet (Bp., 1937); Fél Edit: A turai viselet (Népr. Ért., 1937); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956).

Kakasosan font haj hátulról (Diósad, v. Szilágy m.)

Hajfonat készítése (Désháza, v. Szilágy m.) – Koszorúba tűzött haj (Désháza v. Szilágy m.)

Dupéba font hej (Diósad, v. Szilágy m.) – Kakasosan font haj oldalról (Diósad, v. Szilágy m.)

Asszonyhajviselet kontyvassal (Rimóc, Nógrád m.) – Tyúkosan font haj (Diósad, v. Szilágy m.)

Régi férfihajviselet (Kalocsa, Tolna m.) – Öreg kondás becsavart hajjal (Hortobágy, 1930)

Flórián Mária

halacskázás: → mozdulatutánzó játék. Fiúk, leányok 4–8-an fürdés közben játsszák. Sekély vízben kézfogással kört alkotnak, majd a halacskát két szomszédos társa átcsúsztatja a szemben levők összefogott keze felett. Országosan elterjedt.

Haider Edit

haladó: a feudális jog szerint a halászóvíz tulajdonosának a jobbágyok (vagy városi polgárok) által a halászatért fizetett szolgáltatások összessége. Rendszerint a zsákmány meghatározott hányadának beszolgáltatását jelentette. A megkövetelt hányad koronként és vidékenként eltérő volt. A 14. sz. végi törvények igyekeztek egységesíteni a haladót, meghatározván, hogy a folyóvizekben fogott halnak harmada, a mocsarakban, holtágakban fogottnak fele illeti a földesurat. Ilyen magas hányadot azonban csak a legértékesebb halasok után, ill. abban az esetben követeltek, ha a halászeszközök is a földesúréi voltak. Esetenként a zsákmány negyedével, sőt tizedével is megelégedett a tulajdonos, ill. a zsákmányhányad helyett (máskor amellett) meghatározott napon (főképp pénteken) rendszeresen ebédhal szolgáltatására kötelezte jobbágyait. A szabad királyi városok polgárai a kamarának fizették a haladót; ilyen jellegű a hódoltság kori Szeged haladója is, mely csekély mennyisége miatt alig több jelképes ajándéknál. A mennyiségét mindenkor jelentősen befolyásolta a helyi szokásjog, így a jobbágyi szolgáltatásnak ezt a formáját nem tekinthetjük rendszeres és pontosan kodifikált adófajtának. A feudális bérleti formák elterjedésével különösen csökkent a haladó jelentősége. A bérleti összeg (még ha jobbágy vagy jobbágyközösség fizette is földesurának) már nem tekinthető haladónak. (→ még: halászati jog, → szabad halászat) – Irod. Degré Alajos: Magyar halászati jog a középkorban (Bp., 1939).

Szilágyi Miklós

halál: a halál beálltát megelőző és követő cselekmények mindegyikének hagyományos rendje alakult ki. E cselekmények részint a halottal kapcsolatos, többé-kevésbé a gyakorlati szükségszerűség megszabta teendők, részint a hozzátartozók viselkedésére és a halottas ház ra vonatkozó rendszabályok (→ előírás, → tilalom) megtartásai. Mindezek hátterét a halott al és a halállal kapcsolatos igen régi, Európa-szerte általánosan elterjedt hiedelmek adják. Ezek kialakulását és fennmaradását elősegítette részint a halál tényének megmagyarázhatatlansága még a 20. sz.-i paraszt szemében is, részint a eset által kiváltott rendkívüli pszichikai állapot a hozzátartozókban. Mind a hiedelmek, mind a hiedelem-hátterű cselekmények nagy része igen régi és tájilag – egész Európa viszonylatában is – igen kevéssé variált. A → halotti szokások hagyományos rendjébe tartozó cselekmények egy részének hiedelem-háttere ma már nem világos, nem tudatos, más részéhez másodlagosan fűződött hiedelem-jellegű magyarázat. Mégis kikövetkeztethetők azok az alapvető elképzelések, amelyeken a közelmúltból ismert, halállal és halottal kapcsolatos cselekmények és hiedelmek alapulnak: A halál nem hirtelen, hanem fokozatosan következik be; a holttest egy ideig az élő sajátságaival rendelkezik. A halott lelke egy darabig a testben vagy a test közelében tartózkodik, majd a → túlvilágra távozik, ill. maga a halott él tovább a sírban (→ lélek). A halott minden tartozéka tisztátalan. Mindezekkel összefüggésben a halottat tisztelet és félelem övezi (tehát el kell látni a neki járó dolgokkal, de visszajárását meg kell akadályozni; a halált meg kell könnyíteni és siettetni kell). A temetkezés mint társadalmi szokás elsősorban a tiszteletet tartja életben, a félelem már inkább csak értelmét vesztett gesztusokban nyilvánul meg. A magyar nyelvterületen a halálesettel kapcsolatban a következő eljárások és hiedelmek a legelterjedtebbek: Országszerte ismert hit, hogy tollas párnán, tollon nehéz meghalni. Ennek megfelelően szokás volt, hogy a párnát kivették a haldokló feje alól, vagy letették őt a földre. Szintén általános hit volt, hogy sem a haldoklót, sem az éppen elhunytat nem szabad sajnálni, siratni, mert nehezen halna meg; visszasír nák (újra feléledne és másodszor sokkal nehezebben halna meg). A halál megkönnyítése érdekében sok helyen szentelt gyertyát adtak a halott kezébe. Annak az elterjedt nézetnek megfelelően, hogy a halott az élőket magával viheti (azok utána halnak), előfordult, hogy a haldoklót vagy az éppen meghaltat kérték, hogy vigye magával özvegyét, árváit. Néhol a szopós gyereket a halott anya mellén megszoptatták, hogy utána haljon. Csecsemő halála esetén gyakori volt, hogy az anya arcába fejt egy kis tejet, hogy az elapadjon. – A halál beálltakor a legelső tennivalók közé tartozott az ablak kinyitása, az óra megállítása és a tükör letakarása. Az ablaknyitás célja még a 20. sz.-i hit szerint is az, hogy az eltávozó léleknek szabad útja legyen. A tükör letakarását (bármivel, újabban fekete kendővel) mai napig életben tartotta az iszonyat attól, hogy a tükörben is lássák a halottat. Szerepe volt annak a törekvésnek is, hogy a halott ne lássa meg saját magát – ez megnehezítené távozását. Ma e két motívum mellett sok egyéb indokolás is ismert (pl. ha valaki belenézne a tükörbe, sárgaságot kapna stb.). Az óra megállítása újabb keletű szokás; valószínűleg a kézenfekvő analógia (élet megszűnése – óra megállása) hozta létre. Mindhárom cselekmény hasonló formában és magyarázatokkal Európa-szerte elterjedt. A halottal kapcsolatos teendők nagy részét a gyakorlati szükség hívta létre. Az áll felkötése általános volt, hogy a halott rendes arckifejezése megmaradjon. Az állfelkötő kendő t leoldás után különböző mágikus célokra használták, pl. a → boszorkányperek tanúsága szerint elterjedt szerelmi varázsló eszköz volt. A lábak összekötése a normális testhelyzetben történő megmerevedést célozta. A szemlezárás általánosan elterjedt szokását (két hüvelykkel, gyakran pénzérmékkel; Kisküküllő megyében e célra készített cserepekkel) is részint ilyen törekvés tartotta életben, valamint a halott merev tekintetétől való iszonyodás. Országszerte – és Európa-szerte – elterjedt hit, hogyha a halott szeme nyitva marad, „vár valakit maga után”. A halott lemosása kötelező érvényű, általánosan elterjedt szokás volt. Általában nem családtag, hanem rokon vagy szomszédasszony végezte; néhol a férfi halottat férfiak mosdatták. Sok helyütt működött a lemosást különböző juttatásért végző → halottmosó asszony. A halott szakállát leborotválták; arcát gyakran ecetes ruhával „húzták le”, hogy szép színe legyen. A halottal érintkezésbe került valamennyi tárgyhoz tilalmak és előírások fűződtek. Azt a ruhát, amelyben meghalt, családtag nem használta tovább; általában a szegényeknek adták. A szalmát, gyékényt stb. elásták, elégették, a halottmosó vizet járatlan helyre öntötték; a szappant, fésűt eldobták vagy eltemették a halottal. A fésűtől a hit szerint a haj kihullana, a szappantól, halottmosó víztől sárgaságot kapnának stb. Az állfelkötő kendőt gyakran szintén eltemették a halottal; ugyanígy a szemlezáráshoz használt pénzt is. A halottnak és a földben talált maradványainak egyaránt mágikus erőt tulajdonítottak; ennek elsősorban a népi gyógyászatban van szerepe. Így pl. a → gugás vagy → golyvás betegnek a hit szerint háromszor meg kell érintenie a halott kezét, hogy meggyógyuljon; a reumás testrészt halottcsonttal kell dörzsölni; magtalanság ellen porrátört csontot kell enni. Az egész Alföldön általánosan használták a → koponyát ijedtség gyógyítására. – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944).

Pócs Éva

halál előjelei: az emberi élet hosszúságát vagy a halál bekövetkeztét jelzó → előjelek. Az emberi élet egyes jelenségeiből levont következtetések már a terhesség ideje alatt megkezdődnek. Pl. ha a terhes asszony lába dagad, a gyermek rövid életű lesz stb. Rövid életet jósolnak az újszülöttnek, ha pl. nevet; ha keresztelés alatt sír; ha hasra fekve vagy fürdetés közben elalszik stb. Házasságkötés utáni első éjszaka figyelik, ki alszik el előbb: az hal meg először. Munkavégzéssel kapcsolatos mozzanatok szintén jelezhetik a munkavégző vagy közvetlen hozzátartozó halálát. Pl. ha valaki szárítókötél alatt átbújik és nem bújik vissza, vagy lánykorában nem csinál nyüstöt s mint asszony készíti el, hamar meghal az ura. Halált jelent, ha a kenyérsütés közben megreped; kereszt alakban reped meg; a kenyér héja elválik; vagy a tészta kikel a szakajtóból stb. Bizonyos véletlen mozzanatokból is jósolnak: pl. ha az asszony fésülködés közben egy hajfürtöt kihagy, meghal valakije; ha ketten egyszerre mondanak valamit, egyszerre fognak meghalni. Egyes testrészek kel kapcsolatos jelenségek is jelenthetnek halált, ill. rövid életet: foggal születés, felülről jövő első fog; elsőnek növő szemfog; hosszú hajjal születés; nagy bajusz, piros fül; ujjhegyek sárgulása, valaki pénteken megvágja az ujját stb. – A közismert halált jelentó álmok közül leggyakoribbak: temetőben járni; gödröt ásni, halott rokonnak adni valamit, fésülködés, a fog kiesése, ha asszony lánynak álmodja magát, disznóval álmodni stb. – Halott al kapcsolatos jelenségekből is következtetnek halálra: pl. ha szeme felpattan: valakire vár a házból; ha feje félre billen, olyan irányban lakó falubeli hal meg legközelebb; ha fiatal halottnak öreges arca lett, öreg halott lesz a következő, és viszont stb. – Természeti jelenségek is jelzik a halottat; pl. csillaghullás vagy karácsonyi szél iránya. Déli szél karácsonykor sok asszony-halottat, északi szél sok férfi-halottat jelent. A háziállatok közül a → kutya, → macska viselkedésével jelzi a beteg közelgő halálát vagy valakinek a halálát a házban. Hasonlóképpen a baromfi; pl. a tyúk a ház tetejére megy; sárgája nélküli tojást tojik; kakas karácsonyi ebéd alatt kukorékol; fekete tyúk kukorékolása gyászt jelent stb. Ló és tehén viselkedéséből is következtetnek: pl. ha idegen fehér ló az udvarra szalad, a házigazda meghal nemsokára, hacsak nem köp háromszor a lóra; ha tehén, szarvasmarha bőg a temetésnél, hamar lesz új halott. Ha a disznó a kapu előtt túr, valakinek a sírját ássa, ezért sós vízzel kell leönteni. Bika bőgése a beteg háza előtt, vakond- vagy hangyatúrás a ház földjében vagy a ház táján mutatkozó görény halált jelez. A madarak közül elsősorban a denevér és a kuvik jelez halált (→ halálmadár). Ha valaki először hall kakukkot abban az évben, megszámolja hányat szól: annyi évet él még; ha a faluba téved a kakukk, halált jelent. Ha valaki fekete pillangót (halálpillangó) lát először elpusztulni tavasszal, meghal abban az évben; ha keresztespók leereszkedik a gerendáról, szintén halált jelent. – Tárgyakkal kapcsolatos szokatlan jelenségekből is jósolnak a halálra: szú rágja a bútort; a házban valami nagyot reccsen; tükör vagy pohár elpattan vagy eltörik; leválik a cipő talpa; valaki után kinyílik az ajtó; a ház fala kidől; ajtó elé zsindely vagy cserép esik; a szoba földje vagy a kemence behorpad; az óra megáll vagy harangozás közben üt; tányér összecsördül, elhasad; beteg gyertyája homályosan ég stb. (→ még: haláljóslás)

Diószegi Vilmos

haláljóslás: → jóslás a közeljövőben bekövetkező halálesetek megtudakolása céljából; általában a családban, a következő évben bekövetkező halálesetekre vonatkozik. Míg a → halál előjeleiként értelmezett történések időponthoz nem kötöttek, a jósló eljárásokat általában → naptári ünnepeken alkalmazták, mégpedig elsősorban az egyébként is évkezdő jellegű, a következő év más fontos eseményeinek megtudakolására is alkalmasnak tartott téli jeles napokon, főleg a → karácsonyi ünnepkörben. A haláljóslás országszerte elterjedt cselekményei közül legáltalánosabb volt a → karácsony esti, amelyet sok helyütt a karácsony esti szokások sztereotip részeként még a hit kihalása esetén is gyakoroltak. Különösen áll ez a → karácsonyi vacsorához, ill. az ekkor fogyasztott ételekhez fűződő haláljóslásra: pl. a vacsorára evett almát a családfő szétosztja minden családtag között; a magok elvágott vagy egészben maradt voltától függött hitük szerint, hogy melyik családtag lesz egészséges, beteg, ill. hal meg a jövő évben. Hasonló hit kísérte a dió szétosztását; akinek a karácsonyi vacsorán férges dió jutott, a következő évben meghalt. Szintén leginkább karácsony este gyakorolták a tűzifahasábok tűzhelyhez támasztását: akié ledőlt reggelre, a jövő évben meghalt. Ugyanekkor vízzel telt dióhéjak kemencére helyezése (minden családtag számára) a víz kiapadásával jelzett halált, a kemencébe készített „hamusírok” pedig a hamu behorpadásával. Nemcsak karácsonykor, hanem → szilveszterkor is általánosan gyakorolt jóslásmód volt a ház → körüljárása: háromszor körülmenve a házon, majd az ablakon betekintve megláthatták a jövő évben meghaló családtagot az asztalnál ülve; vagy a tükörbe nézve, koporsóban fekve; vagy ravatalon látják meg a következő év halottját. A haláljósló → tollaspogácsát leginkább → Luca napján, szilveszterkor és Pál-napon sütötték.

Pócs Éva

halálkihordás: → kiszehajtás

halálkoma, a: → hiedelemmese, → „igaz” történet jellegű mesetípus, amely a magyar anyagban meglehetős egyöntetűséget mutat: a szegény ember megkéri a Halált, hogy legyen komája, mivel igazságosabbnak tartja, mint az Istent (Jézust) vagy az ördögöt. A Halál megadja komájának vagy keresztfiának azt a képességet, hogy meglássa őt betegágyának lábánál vagy fejénél, s ebből megtudja, hogy meggyógyul-e vagy meghal. Híres orvos, gazdag ember lesz. Végül becsapja a Halált azzal, hogy nem fejezi be a Miatyánkot, melynek elmondására időt kapott, vagy azzal, hogy megfordítja az ágyat, mikor a Halál a beteg lábánál áll. A Halál megbosszulja magát vagy azzal, hogy csellel ráveszi az embert az „ámen” szó kimondására, vagy azzal, hogy eloltja élete gyertyáját (nem szaporítja meg mécsesének fogyó olaját), mikor komája (keresztfia) látogatást tesz barlangjában (AaTh 332). A mese az egész magyar nyelvterületen ismert – a látogatás a Halál barlangjában előfordul önálló meseként is, ilyenkor a szegény ember csapja be a Halált –; első ismert szövegünk egy 1854-ben kiadott ponyvafüzet. 11 feljegyzett magyar változatáról tudunk. Nemzetközi változatai is a magyarokhoz hasonlóak. Feltehetően középkori, európai szüzsével van dolgunk. Első alkalommal a 14. sz.-ban Izlandon jegyezték fel. Hans Sacha is feldolgozta, a 17. sz.-ban farsangi játék is készült belőle, a 17–18. sz.-ban pedig számos német író foglalkozott vele. Hozzánk hihetőleg német forrásból (forrásokból) került. – Irod. Christiansen: Gevatter Tod (Hdwb. des deutschen Márchens, II., 1934–40); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (Pécs, 1940); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (UMNGy VIII., Bp., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

halálmadár: A kuvik (lat. Athene noctua) megjelenése, ill. hangja országszerte általánosan elterjedt hit szerint szerencsétlenséget vagy halált jelent. Ennek megfelelően legelterjedtebb táji elnevezése a halálmadár vagy halál- bagoly (a dévai csángóknál táltosmadár). A baj a hit szerint általában abban a házban következik be, amelyikre a halálmadár rászáll: a házban levő beteg vagy bármelyik családtag, esetleg máshol lakó közeli hozzátartozó hamarosan meghal. Egyes helyeken csak három kuvikolás jelent halált. Ismert az a hit is, hogy aki nappal halálmadárat lát, vissza kell térnie útjáról, mert balszerencse fogja kísérni. A halálmadár álomban való megjelenése is jelenthet halált. – A hit hasonló formában szinte egész Európában ismert, és összefüggésben van a halott lelkének általánosan elterjedt, már az ókorban is ismert madáralakban való elképzelésével, valamint a halott lelkét a túlvilágra szállító madarak képzetkörével. A magyar halálmadár mindenesetre e tágabb körbe tartozik bele. Kérdéses azonban, hogy a hozzá fűződő haláljósló, szerencsétlenséget hozó hiten kívül volt-e szerepe a múltban mint a lelket a túlvilágra vivő madárnak, vagy pedig mint a lélek megjelenési formájának. (→ még: halál, → lélek, → halál előjelei) – Irod. Róheim Géza: A halálmadár (Ethn., 1913); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944).

Pócs Éva

halálnak halálával halsz (haljon) meg: állandó szóösszetétel, figura etimologica (→ mesei sztereotípia). Már a Halotti Beszédben is előfordul: „halalnec halalaal holz”, ismeri a Jordánszky-kódex: „halalnak halalawal hallyon”, használja bibliafordításában Károli Gáspár (Mózes I. 2. 17.); „halálnak halálával halsz meg”, s előfordul népmeséinkben is: „Jó estét, ides szülém. – Aggyon Isten neked is kedves fiam. Szerencséd, hogy így szólítottál, mer különben halálok halálávő hâsz meg. Hát mi járotba vagy?” másutt: „Jól jártál, hogy anyádnak fogadtál, mert ha ezer lelked van is, meg kellett volna halnod” (→ Szerencséd, hogy (öreg)anyádnak szólítottál!). Népmeséink ismerik a több lélek fogalmát. Emberfeletti lények természetfeletti ereje onnan származik, hogy egynél több lelkük van, a hős csak akkor tudja őket végérvényesen megsemmisíteni, ha valamennyi lelküket elpusztítja (→ testen kívül elrejtett erő, a: AaTh 302); vagy a hős és társai csak úgy tudnak a félelmetes csata után újabb kalandokra indulni, hogy az állat-anya három lelkével holtukból feltámasztja őket (csonka tehén fia: MNK 301B I*). Ennek a felfogásnak megfelelően a halál is lehet többszörös, vannak fokozatai. A hős és ellenfele küzdelmeik során egymást újra meg újra megölik, újra meg újra feltámadnak, s végül a gonosz ellenfelet (boszorkányt) megégetik, hamvát a széllel elfúvatják, hogy teljesen megsemmisítsék. – Irod. Berze Nagy János: Magyar szólásaink és a folklór (Ethn., 1929, 1932); Kiss Gabriella: A 301-es mesetípus magyar redakciói (Csonkatehénfia) (Ethn., 1959).

Kovács Ágnes

halálpillangó: → halál előjelei

halálra ítélt húga: → Fehér László

halálra táncoltatott lány, Sági bíró lánya : klasszikus → ballada. Témája: gazdag bírólányt szegény legény bálba kéret. A díszesen felöltözött leány megérkezésekor a legény felszólítja a zenészeket:

Huzd rá, cigány, huzd rá Hurod szakadtáig, kezed fáradtáig, Kezed fáradtáig, Szalai Rozinak halál órájáig.

A lány több ízben kéri, engedje el (cipője tele vérrel, ruhája testére tapadt, gyűrűje ujjába dagadt), de az nem engedi, mert ha hozzá nem adják, másé se legyen. A leány halála után a szülőket (vagy csak az anyát) megátkozza a ballada (→ átokdal). A változatok egy részében a legény is meghal. A ballada újabb variánsai a legényt állítják bírói ítélet elé. – A halálra táncoltatás középkori büntetésforma; balladabeli megjelenése nincs összefüggésben a haláltánccal. A lány ily módon való büntetésének oka legtöbb esetben a két fiatal közti társadalmi különbségből fakadó konfliktus. Egyes variánsokban szerelmi féltés az ok. Előfordul, hogy természetfeletti lény jelenik meg a leány kedvesének képében. A halálra táncoltatott lány egyike a poétikailag jól felépített, hatásos balladáinknak. A ballada dallama többnyire új stílusú, giusto. A halálra táncoltatás motívum ismert az angol népköltészetben (Child: English Scottish Popular Ballads, Boston, 1954. 73. sz.), ahol az egymástól elválasztott szeretők a halálba menekülnek; a francia (D’Harcourt 99. sz.), a dán, német, olasz stb. folklórban különböző tartalomba ágyazva. – Irod. Vargyas Lajos: Researches into Mediaeval History of Folk Ballads (Bp., 1967); Kriza Ildikó: Halálra táncoltatott lány (Bp., 1967).

Kriza Ildikó

halálra való, halálra való batyu : halál esetére összekészített, batyuba kötött öltözetdarabok. Idősödő vagy fiatal, de beteges személyeknek – férfiaknak és nőknek egyaránt – jó előre összekészítik azokat az öltözetdarabokat, amelyekbe majd halál esetén felöltöztetik őket. A férfiak batyujába rendesen jegyingüket és legszebb bőgatyájukat teszik, esetleg egy fekete posztó mellényt (a nadrágos vagy pantallós öltözetben való temetés az I., helyenként a II. világháború után jött szokásba). A nőknek halálra való inget, pendelyt, szoknyát, váll-, ill. fejkendőt készítenek. Egyes községekben külön vannak főkötők, mint pl. Mezőkövesden a „tuklyák”. Ahol nem mezítláb helyezik a halottat a koporsóba, ott egy-egy pár új harisnyát is készítenek. Szükséges a batyuba egy puha fehér ún. állakötő kendő. A batyuba kötnek még az elhalt kívánságának megfelelően kedves emléktárgyakat is, pl. fényképet elhalt gyermekről; vagy ha volna, saját levágott hajat stb. Beteg kislánynak egyes vidéken, pl. Mezőkövesden kis kötényt is varrnak, mert ő majd „abba szedi a virágot”. Végül a batyuba kerül a → szemfedél.

Fél Edit

halálra való ing, halottas ing, halotti ing : a halott felöltöztetéséhez rendesen előre elkészített ünneplő ing. Férfiaknak általában jegying ét őrzik meg erre a célra: lányra, fiatalasszonyra legdíszesebb, a korát megillető ünneplő ingét adják fel. Idősebb asszonyok külön készítenek maguknak rendesen régiesebb szabású, tehát divatjamúlt halálra való inget. Így Csökölyön és Martoson különleges sípujjú szabású inget varrnak. Martoson fekete taft vagy fehér batiszt rátéttel gazdagon díszítik. Minden esetben elengedhetetlen követelmény, hogy mosatlan legyen. – Irod. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942).

Fél Edit

halápi hímzés: a → zalai hímzések egy sajátos helyi csoportja. Két vagy három szélből összeállított lenvászon lepedők végeire varrták közvetlenül, a lepedővég kereteit subrikasorokkal és peremdíszekkel jelzik. A hímzőtechnika alapján két nagy csoportja van: a szálszámolásos munka és a szabadrajzú munka. Az elsőbe néhány tiszta fehér → vagdalásos, → laposöltéses hímzés tartozik nagy csillag-, mértaniasan szerkesztett leveles ágmintákkal. Hasonló technikával készültek tiszta sárga színű, valamint kék-piros, kék-piros-fehér változatok is. A szálvonásos-vagdalásos-laposöltéses munkák között jellegzetességüket az adja, hogy szálvonással, vagdalással mindig csak egy-egy elemet varrtak ki, tehát nem azt az egész vászonhátteret, amelyből azután a laposöltéses minták kiemelkednek. A fődísz a sima vászonfelületen érvényesülő vagdalás. Feltevések szerint egyes újabb példányokon csak a laposöltéses munkát tartották meg, amihez kevés keresztöltés is társul. A szabadrajzú hímzéscsoport lepedőinek fő mintája: alsó és felső peremdísz között edényből kinyúló hétágú virágtövek sora. Ezeket kék-piros pamutfonallal, lapos- és száröltéssel varrták. Sajátosságuk: egyes díszítőelemek sötétszínű kontúrozása, valamint a → régi dunántúli hímzések stíluscsoportjába tartozó virágtövek kötöttebb, tömöttebb, összefogottabb megtervezése, mint másutt. Vannak kék és drapp szőrfonallal dolgozott, feltehetően korai változatok is. Ez a hímzéscsoport jól példázza az országos hímzésalakulást, megtalálható benne annak legtöbb szakasza. Alakulására vonatkozó helyszíni kutatás azonban nem folyt, szép számú, gyűjteménybe került példánya mind a műkereskedők révén gyűlt össze. – Irod. Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Halápi hímzés lepedő széléről (Haláp, Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Halápi hímzés (Haláp, Veszprém m.)

Fél Edit

hálás halott, a: mesealak, természetfeletti segítőtárs, aki a hőshöz szegődik hálából, mert eltemettette vagy botütésektől váltotta meg azáltal, hogy adósságait kifizette. Alakjához egész típuscsoport kapcsolódik (AaTh 505–508), melynek alapsémája az, hogy a hálás halott a hőst felesége megszerzésében, jövendőbelije rablóktól, boszorkánymestertől, sárkánykígyótól való megszabadításában segíti. Ezen belül azonban az egyes típusok cselekménye, hiedelemtartalma és stílusa erősen különbözik. A számon tartott 7 magyar redakció forrásai között 18. sz.-i francia romantikus kalandregényt, 19. sz.-i ponyvafüzetet is találunk, de vannak olyan szerkezeteink is, melyek kétséget kizáróan a szájhagyományban gyökereznek, s erős szálakkal kapcsolódnak a samanisztikus világfelfogáshoz. Egyik Gaál György által gyűjtött szövegünket, melyet Erdély János is közölt, s a bukovinai székely mesemondó, Palkó Józsefné Benedek Elek feldolgozásában ismert meg, a mai, halottakkal kapcsolatos népi felfogásnak megfelelően → hiedelemmeseként mesélte tovább. Az AaTh 506B: Jean de Calais – redakció változatai közül a két ide tartozó, feltehetően közös irodalmi forrásból származó, Gaál-féle szöveg mellett a Kazinczy Gábor kéziratos gyűjteményében található bánfalusi mese érdemel figyelmet: egy gazdag kereskedő egyetlen fia világot látni indul. Távoli parton két szekér elé fogott leányt vált ki a rabságból. Ugyanezt teszi egy másik városban egy adóhátraléka miatt üldözött szegény emberrel, és egy harmadikban egy ugyanezért felakasztott és ütlegelt halottal. Midőn a két leánnyal, egy királykisasszonnyal és komornájával hazafelé tart, a hajó kapitánya tengerbe löki. A kapitány a királykisasszonyt kényszeríti, hogy őt vallja megszabadítójának. A hős ismeretlen szigetre kerül, innen fehér sas (a megaláztatástól megmentett halott lelke?) a királyleány atyjának városába viszi, ahol a királykisasszony éppen lakodalmát tartja a hajóskapitánnyal. A fiú mátkagyűrű segítségével felismerteti magát, s elfoglalja a hajóskapitány helyét (→ félgyűrű, félkendő , → sárkányölő vitéz). A redakció valamennyi ismert magyar változata francia kapcsolatokra enged következtetni. – Irodalmi vonatkozásai vannak „A szörnnyel társalkodó királykisasszony” redakciónak is (AaTh 507), melynek hőse – a halott megszabadítása és a vele való társulás után – egy „elkárhozott” boszorkánymesterrel, a gonosszal kapcsolatot tartó királykisasszonyt szabadít meg. A hálás halott a → civakodó ördögfiaktól megszerzett varázsköpeny, bocskor és pálca segítségével követi a királykisasszonyt kedveséhez (→ papucsszaggató királykisasszonyok, a), beszélgetésükből megtudja, hogy a) hová rejti el a keresett tárgyakat, b) hová rejtőzik el ő maga (→ rejtekbe látó királykisasszony, a) vagy c) mire fog gondolni másnap. Végül a boszorkánymester fejét is levágja. Cselekedetei jutalmaképpen a megszerzett kincs és a királyleány felét követeli: a leányt kettéhasítja, s belsejét a kígyóktól, békáktól megtisztítja. A mesének 1873-ban kiadott ponyvaszövegéről is tudunk („János útitársa vagy: Az elvarázsolt királykisasszony”. Nyomatja és kiadja Bucsánszky Alajos), Berze Nagy János egri és Béres András rozsályi változata ezzel minden valószínűség szerint – közvetve vagy közvetlenül – kapcsolatban van. Jellegzetes Nagy Olga széki változata, melyben a hálás halott az öt csodálatos útitárs (→ hatan a világ ellen) segítségével lesz úrrá a gonosz szellemmel társalkodó leány felett. A harmadik redakciónak („A férjét a nászéjszakán megölő leány”: AaTh 507C) csak moldvai székely változatáról tudunk: a tejjel előcsalja és megöli a királykisasszonyban lakozó sárkánykígyót. A papucsszaggató királykisasszonyok meséjével kapcsolatban viszont többször is találkozunk azzal a motívummal, hogy a hős vagy tanácsadója az „ördögökkel cimboráló” leányt kettéhasítja, belsejéből három fekete varjú repül ki, vagy „valami fényeset” húz ki belőle. A negyedik redakció: a hálás halott három zöld levél segítségével meggyógyítja a királykisasszonyt a vakságtól, majd kettéhasítja, és belsejét az ördögöktől, férgektől megtisztítja (MNK 507D*). A mesének Istvánffy Gyula parádi (?) változata mellett egy ramocsaházi cigány mesemondó asszonytól származó szövegét ismerjük Erdész Sándor feljegyzésében. (Cseh változatait idézi Tille.) Jól rávilágít a mesealakulás folyamatára Ruszkovics István változata, amely számos samanisztikus vonásával a szegény embert szolgáló ördög (→ Buli Jankó) mese pogány kori előzményével ismertet meg. A jellegzetes, a samanisztikus világelképzelésbe is jól beilleszkedő mesefigurához asszociálódó nemzetközi meseanyag nem kevésbé gazdag, de csak részben azonos a magyarral. A magyar nyelven feljegyzett redakciók nemzetközi párhuzamai – a francia-vallont és csehet kivéve – csak esetlegesen követhetők nyomon. (→ még: csizmás kandúr, a; hű szolga, a; → zsoltáréneklő madár, a) – Irod. Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (FFC 34. Porvoo, 1921); Lilieblad, S.: Die Tobiasgeschichte und andere Märchen mit toten Helfern (Lund, 1927); Dégh Linda: Adalékok a hálás halott epizód mesei és mondai formálódásához (Ethn., 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.–Tenèze, M.–L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy XII. Bp., 1967).

Kovács Ágnes

halászat: a magyarságnak már a honfoglalás előtt fontos foglalkozása. A vogulokkal és osztjákokkal való együttélés idején a magyarság ismerte a rekesztőhalászat (→ vejsze), a hálók (talán a → métháló), a horgok kezdetleges formáit. D-Oroszo.-ban török, kaukázusi népek, az óoroszok s a Fekete-tenger melléki görög telepesek révén a magyarság halászeszközkészlete varsákkal, szigonyokkal, különböző hálókkal gyarapodott. Így török népek révén ismerte meg a kétágú szigonyt, a húzóhálók egyik formáját (→ gyalom), amelynek használata már szervezett munkát igényelt. A magyarság D-Oroszo.-ban a folyók mellé húzódva rendszeres téli halászatot folytatott. A honfoglalás után a halászat fejlődéséhez hozzájárult hazánk halbősége, amelyet a középkorban (1300) Norvégia kivételével Európában a leggazdagabbnak tartottak. A középkori oklevelek gyakran említik az egyház, a királyi udvar szolgálatában álló halászokat, a mesterséges halastavakat. Az Árpád-korban jelentősek voltak a mansio nak nevezett halászközösségek. A jobbágyok gyakran csak meghatározott halfogó eszközzel dolgozhattak. Így 1360-ban a pannonhalmi apátság és az egyik falu nemesei között folytatott perben 12 szégyejobbágy ot (→ cége) említenek. Híresek voltak a szegedi halászok, akik a 16–17. sz.-ban a Tisza felső folyása, a Bodrog mentén is megjelentek, ahol nagyméretű hálókkal (→ kece, → piritty háló) dolgoztak. 1567-ben Sárospatakon két gyalomalja szegedi halászt említettek. A rétek, mocsarak, lápvidékek halászai vejszével, → varsával, tapogatóval, emelőhálókkal halásztak, s tevékenységük szoros kapcsolatban volt a csíkász- és pákászélettel. A 16. sz. végén egyes zempléni falvakban a jobbágyoknak száznál több vejszéjét, varsáját számolták össze, s egy vejsze egy borjas tehén árával ért fel. A múlt században a Tisza menti Tápén a halászoknak 54 vejszehelyét tartották számon. A nagyobb folyókon, tavakon húzóhálókkal, szégyé kkel fogták a halat, amelyek a földesúr tulajdonában voltak. Egyes helyeken (Kapuvár, 1527) csak a nemesek halászhattak hálóval, s a falu fonta meg a hálót (Sajókesznyéten, 1689). A jobbágyok a fogott hal egy részét a halászóvizek tulajdonosának szolgáltatták be. A megfelelő halászóhelyek tanya néven ismertek. A tanya a 14. sz-ban még a hálókivetés műveletét is jelentette. A magyar halászat jelentőségére utal a széles körű halkereskedelem. Már 1378-ban az esztergomi vámtarifában a viza, kecsege, csuka mellett az egyéb sózott, friss és élő halat is felsorolják. Szeged, Szentes vidékén még a múlt század végén a halat nagy mennyiségben felhasogatták, besózták, napon megszárították, s bálákba kötve a Bánságba, Szlavóniába vitték eladni. A halszárító helyeket az akkori térképek is feltüntetik. A szárított (szivatolt) hal korábban még nagyobb jelentőségű volt. 1570-ben a tokaji vár éléstárában ezernél több szárított halat számláltak össze. A 17–18. sz.-i szakácskönyveink szerint a magyar konyhán több mint kétszázféleképpen tudták a halat elkészíteni. Ennek ellenére 1759-ben holland halászokat akartak hozni Mo.-ra, hogy a halsózást megtanítsák. A múlt század elején született halászoknak emlegették a szolnokiakat. A szolnoki halászasszonyok a sült halat a Tisza partján árulták a tutajosok, az aratók, a kupeckodó állatkereskedők részére. A halászat jelentősége csak a múlt század második felében csökkent a folyószabályozások megindulásával, a mocsarak lecsapolásával. A jobbágyfelszabadítás megnyitotta az utat a feudális formákból a kapitalista halászat felé. A → céhes halászat (Balaton, Duna mente) felbomlott. A halászóvizek tulajdonosaitól bérlők vették át a halászatot, akik paraszthalászokkal dolgoztattak. A hagyományos halászat mindinkább a kisvizekre szorult vissza. (→ még: állítóhalászat, → emelőhalászat, → hajtóhalászat, → jég alatti halászat, → keresőhalászat, → kerítőhalászat, → rekesztőhalászat, → tapogatós halászat) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Szabó István: Tiszai halászat a XVIII. században (Népünk és Nyelvünk, 1930); Alapy Gyula: A csallóközi halászat története (Komárom, 1933); Degré Alajos: Magyar halászati jog a középkorban (Bp., 1939); Bonnerjea, B.: La pêche chez les peuples Finno-Ougriens (L’Anthropologie, 49., Paris, 1939–1940); Thomazi, A.: Histoire de la pêche, des âges de la pierre à nos jours (Paris, 1947); Clark, J. G. D.: The Development of Fishing in Prehistoric Europe (The Antiquaries Journal, XXVIII., 1948); Belényesy Márta: A halászat a XIV. században (Ethn., 1953); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965; Studien zur europäischen traditionellen Fischerei (szerk. Solymos Ede, Baja, 1976).

Öreg halász az 1880-as évekből (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Tiszai halászok (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Dunai halászok (Somorja, v. Pozsony m.)

Gunda Béla

halászat hiedelmei: Mint a paraszti életben fontos szerepet játszó, de többé-kevésbé bizonytalan kimenetelű munkát hiedelem jellegű → előírások és tilalmak (→ tilalom) is kísérték, amelyek a szerencsés halfogást voltak hivatva biztosítani. Ezek közül néhány magára a hálóra vonatkozik. Pl. általános hit volt, hogy a hálót holdtöltekor kell kötni, hogy jobban megteljék majd hallal. Néhol azt tartották, hogy a kötést → Luca napjától → karácsonyig kell elvégezni; továbbá a hálóba szerencsét hozó → mágikus tárgyakat kell bekötni (pl. pénzdarab, karácsonyi mákostészta, szentelt étel darabja, → Szent György napja előtt fogott pillangó vagy ugyanekkor fogott → kígyó ezüstpénzzel levágott feje stb.). Magával a halászattal kapcsolatban általános hit volt, hogy munkába induláskor marokba vagy a hálóba kell köpni. Első hal kifogásakor sok helyütt ezt mondták: „Apád-anyád ide jöjjön!” Egyéb, helyi jelentőségű adatok nagy számban ismertek (pl. nem jó déli tizenkét órakor tanyát vetni, a vízen nem jó káromkodni stb.). Szórványosan fellelhető – régen általánosabb lehetett – a halászat sikerének megronthatóságába vetett hit (pl. egyik halász a másik munkáját → szemveréssel eredménytelenné teheti). (→ még: halászmondák)

Pócs Éva

halászati jog: a halászatot szabályozó, közjogi és magánjogi természetű törvények, ill. jogszokások összessége. A halászati jog a társadalmi-gazdasági viszonyok függvénye. A magántulajdon kialakulása óta írott törvény (ennek híján vagy ezt kiegészítve a szokásjog) szabályozta a halászóvíz és a halászeszközök tulajdonjogát, a más tulajdonában levő vizek halászatának lehetőségét, a zsákmányból való részesedés arányát. A honfoglalás korának → szabad halászata már a 11. sz.-ban megszűnt: első királyaink halászóvizeket, halászó szolgákat adományoztak. Kálmán király – nyugati mintára – megkísérelte, hogy a halászatot királyi előjoggá tegye, de Mo.-on soha sem volt a halászat királyi haszonvétel (regale). A 13. sz.-tól egyértelműen földesúri magántulajdonba kerültek a halászóvizek, s kialakult annak tartozék jellege: a parti birtok függvényévé vált. Az egységes jobbágyosztály kialakulásával s az ezt kodifikáló jobbágytörvénnyel (1351) megszilárdult a halászat földesúri magántulajdon jellege: a jobbágy csak meghatározott szolgáltatások ellenében (→ haladó) halászhatott. A halászóvíz általában nem tartozott a jobbágytelekhez; a jobbágyközség szervezte meg a határában levő vizeken a halászatot. Az elsőrendű halászóhelyeket (a → cégéket, halastavakat) azonban a földesúr magának tartotta fenn, a maga eszközeivel halásztatta. A szabad királyi városok a királynak tartoztak szolgáltatásokkal; a halászcéh be (→ céhes halászat) tömörült halászok használták vizeiket. A 17–19. sz.-ban gyakran halászok vagy jobbágyközségek bérelték a földesúr halászóvizét, zsákmányhányad helyett készpénzfizetés ellenében. A → bérlő halászat azonban az általános kapitalizálódás eredménye. Az úrbéri perek lezajlása után megalkotott halászati törvény (1888) átmentette a feudális jogból a halászóvíznek a parti birtokhoz tartozását, s a kapitalista vállalkozásokat segítette azzal, hogy a szomszédos vizek közös hasznosítására létrejövő részvénytársaságok (halászati társulat) jogává tette a hasznosítást. A halászati törvény az ármentesítések miatt jelentősen csökkent halállomány fokozott védelmét is célozta, így megszabta az általános tilalmi idő t, az ívó hal fogásának tilalmát, eltiltotta bizonyos szerszámok használatát, s a csekély jelentőségű vizek korábban megengedett szabad halászatát is eltiltotta, szigorúan büntetve az engedély nélkül halászókat (orvhalász, loptoshalász). A felszabadulás után megalkotott törvények állami tulajdonná tették a halászóvizeket, s intézkedtek a halászszövetkezetek megalakításáról (→ szövetkezeti halász). – Irod. Degré Alajos: Magyar halászati jog a középkorban (Bp., 1939); Andrásfalvy Bertalan: A paraszti halászati jog a Duna mentén Tolna és Baranya megyében (Ethn., 1970).

Szilágyi Miklós

halászat munkaszervezete: kisebb hálók, horgok stb., az ún. kisszerszámok kezeléséhez egy ember, a kishalász is elengedő. A nagyszerszámok hoz 3–6–12 nagyhalász is szükséges, akik bokor, kötés stb. szervezetben dolgoztak. Bizonyos esetekben (céh, szabad társulások) a felszerelést közösen állították, máskor (jobbágy halászok, alkalmazott halászok) a földesúr vagy bérlő adta, míg a szövetkezetben közösségi tulajdon volt. Minden tagnak pontosan körülírt munkája van a közös halászatban, feladataik minden munkára kiterjedtek a hálójavítástól a főzésig. A legrészletesebben ismert Balaton melléki (Tihany) halászat munkaszervezetet a szerszámok közös tulajdona, a zsákmányból való azonos részesedés és a belső demokratizmus jellemezte. Az 1055. évi alapítólevél 10 halászt juttat a tihanyi apátságnak, amennyi a jég alatti halászathoz, az ún. öregháló kezeléséhez is kellett a 19. sz.-ban. A 16–17. sz. folyamán a nagy → cégekkel 6–8–12 ember dolgozott a Tiszán, már külön említik a vezetőt; ez időben 6–8 fő volt egy szigetközi halászat munkaszervezete is; a nagyhálókhoz átlagosan máig 6 fő szükséges. Tehát a halászat alapvető termelőeszközei és munkaszervezetei a gépek megjelenéséig belenőhettek fejlettebb termelőmódokba, gazdasági rendszerekbe is. A tihanyi szervezeti formát és az itt használatos elnevezéseket Herman Ottó a kerítőhálóval dolgozó munkacsoportokra általánosította, a magyar halászatot ősi eredetűnek, a nemzetséggel összekapcsolhatónak s már az Árpád-kortól a történeti forrásokban is megjelenő munkaszervezeti formának tartotta. Jankó János az orosz halászok hasonló társulásaiból (artel) eredeztette a magyar halászat munkaszervezetét. A halászat munkaszervezete „ősi” voltát, ill. szláv kapcsolatait nem vitatja a magyar kutatás, de a szükségszerűen csak közösségben végezhető nagyhálós halászat munkaszervezetével kapcsolatos problémák korántnem tekinthetők megoldottnak. Azokon a vidékeken, ahonnan azonos rangú egyének állandó akcióközösségének ismerjük a halászat munkaszervezetét, a → céhes halászat hatását nem szabad figyelmen kívül hagynunk. (Tényleges céhes kerettől függetlenül is meglehetnek a céhszervezet kellékei: írásos szabályzat, láda, korsó stb.) A Herman Ottó általánosításához alapot adó halászat munkaszervezete a történeti forrásokban s más vidékekről származó leírásokban nem körvonalazódik ennyire tisztán, nem több a szükségszerű munkakooperációnál, mely a paraszti társasmunkákkal mutat rokonságot. Még az autonóm és állandó halászcsapatok szervezeti rendjét is jellemzik bizonyos hierarchikus vonások. A halászgazda (vagy -mester) és legényei nem azonos rangúak; az utóbbiak vagy a mesterré válás szükségszerű iskolájának tekintik a legényi állapotot, vagy bérmunkás minőségben tartoznak a munkacsapathoz. De már a feudalizmus idején is gyakran a víz-, ill. a hálótulajdonos alkalmazottja a halászgazda maga is. Így a zsákmány arányos elosztásának elvét a tulajdonosi elvek erősen befolyásolták. – A → bérlő és → szövetkezeti halászat munkacsapatai (banda, brigád) méginkább a munkáltató alkalmazott viszonyával jellemezhetők. – Esetenként az egymástól független halászok vagy munkacsoportok társas halászat ot rendeztek. Elsősorban a → hajtóhalászatnál fordult elő, hogy több kishalász közösen meghajtott egy-egy mederszakaszt, nádast vagy zsombékost (pl. → tráglahálónál, → turbukhálónál vagy a → tükörhálónál). A társas halászat legismertebb formája volt a → tiszaverés és a dunai kecsegézés. Mindkét esetben több → laptolóháló és számtalan → kece a meder teljes szélességét átfogva több km hosszú szakaszt végighalászott, az elfekvő halakat felzavarták, egymás szerszámjába hajtották. Ilyenkor a zsákmányon egyenlően osztoztak. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede Szilágyi Miklós

halászbárka: → bárka

halászbíró: a város vagy község (falu) tisztségviselője, aki intézkedett a halászattal kapcsolatos ügyekben, felügyelt a halászatra, a halászokra, a halászóvizekre, a halászszerszámokra, továbbá arra, hogy a helység kellő mértékben el legyen látva hallal, főleg böjt idején. (→ még: bíró)

Tárkány Szücs Ernő

halászbokor: halászok nagy- vagy kerítő hálóhoz társult csoportja, amelynek belső életét és munkáját a minden tagra kiterjedő szokásjog szabályozza. A halászbokor a zsákmányon meghatározott kulcs szerint osztozott, és szállását, élelmezését is rendszerint közösen oldotta meg. Egyéb elnevezése: hálósbanda, hálósparti; bokor , felekezet, kompánia, kötés, parti. A → bokorgazda vezető szerepe és munkaköre valamivel jobban elkülönült, mint egyéb → bandákban, sőt a tagság is rendszerint mesterekre, legények re és inas okra oszlott. Az egy halászbokorhoz tartozó tagok száma vidékenként és az általuk kezelt szerszám méretétől függően változó: 4–12 ember alkothat egy halászbokort. A nagyhálós halászbokrokban volt gazda, halász (vagy legény ) és inas ; mindezek lehették önálló vállalkozók vagy egy bérlő alkalmazottai. A könnyebb, de nagyobb szakértelmet igénylő munkát végezték a mesterek, gazdák (kormányzás, hálóvetés, laptárosság, paraszedés stb.), a nehezebb vagy piszkosabb feladatokat (evezés, alinszedés, mosogatás) a legények és inasok. Az inas az élelmen, szálláson és egyéb alkalmi (a fogástól függő) összegen kívül állandó fizetést nem kapott, a legény a hetibérért és a kosztért, a halász pedig – míg nem volt saját szerszámja – a fogás (halzsákmány) bizonyos hányadáért dolgozott. A szövetkezeti halászok a lehetőséghez képest felváltva végezték a munkaköröket. – A halászbokor közös élelmét részben a gazda, részben a kifogott zsákmány szolgáltatta; ebédet együtt főztek; a halászlét az egyik legény készítette, a tésztát a mester (gazda) gyúrta hozzá; a levest közös tálból kanalazták. A tüzelőszerzés és a mosogatás az inas dolga volt. (→ még: szakácsparti) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Banda-bokor-brigád (Halászat, 1956); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961); Szilágyi Miklós: Halászati üzemformák a Tisza vidékén a XVIII–XX. században (Ethn., 1975).

Katona Imre Solymos Ede

halászbúcsú: Péter-Pál napján (jún. 29.) a halászat védőszentjére való emlékezéssel (halászmise), feldíszített koszorú vízbe dobásával és zenés-táncos mulatsággal ünnepeltek a Duna és a Balaton mellékének r. k. vallású halászai. Legtovább a Baja környékiek ünnepelték meg a halászbúcsút; korábban is a céhes hagyományokat megtartó halászközössegekben volt eseményekben gazdag ünnepnap. Helyenként (Vác, Bp., Baja) Nepomuki Szent János napját (május 16.) egyéb vízenjárókkal együtt a halászok is búcsúval ünnepelték. A tiszai halászok sikeres halászatok befejezéséül tartottak a halászbúcsúhoz hasonló mulatságot. – Irod. Szendrey Zsigmond: Halászszokások és hiedelmek (I–II., Népünk és Nyelvünk, 1932); Dankó Imre: A bajai Jánoska-eresztés (Ethn., 1958); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

halászdal, halásznóta : népi líránk hagyományos foglalkozáshoz kötött csoportja, halászok életéről szóló vagy szájukba adott dal. A halászat többnyire kiegészítő foglalkozás volt, jelentősége nagyot csökkent, így feltűnően kevés halászdalt ismerünk. Az életformához csak néhány daltípus kapcsolódik (Hej, halászok, halászok, Mit fogott a hálótok?...), egy részük gúnyos (Kimegyek a Dunára, Beülök a ladikba, Áztatom a hálómat, Tán valami ráakad...) vagy obszcén (Tisza szélin csónakázik a halász...), más részük szerelmi jellegű (De szeretnék aranyhallá válni, Sárpilistől Bátáig úszkálni! Rátalálnék babám hálójára, Csókot kérnék tőle utoljára; Réce, ruca közbe, Hal van a veizbe. Gyere, kis angyalkám, Fogjuk ki belőle!...). A közvélemény halászdalként tart számon néhány egyéb daltípust is (pl. Vót énneköm édösanyám, de mán nincs, Mer elvitte a szögedi nagy árvíz...). Viszonylag több a népies műdal (Én vagyok a halászlegény; Estét harangoznak a toronyba; Hullámzó Balaton tetején stb.), ezeket is halászdalokként éneklik. A → bordalok és → mulatónóták (Amott vagyon egy hal; Bús a gólya, le van a víz csapolva; Harcsa van a vízbe; Ó, be sok hal terem a nagy Balatonba!...), továbbá a → szerelmi dalok (Átalmennék én a Tiszán; Márványkőből van a Tisza feneke; Mély a Tiszának a széle; Széles a Balaton vize; Széles a Duna... stb.) jelentős része használja fel a vízi és halászélet képeit, egy részüket szintén halászdalnak tartják. Úgyszólván semmit nem tudunk a révész- és aranyászdal okról, melyekkel a halászdalok keverednek (→ hajósdal).

Halásztanya (Kopács, v. Baranya m.)

Halászkunyhó (Romantikus ábrázolás a múlt század második feléből)

Halászkunyhó (Duna-sziget Szekszárdnál, Tolna m.)

Halászkunyhó (Tisza mellett, 1920 körül)

Katona Imre

halászkunyhó: a halászok időszakos (főleg nyári) tartózkodásra alkalmas lakóhelye. A magánosan dolgozó halász vagy a → halászbokor halászkunyhót épített magának, ha hosszabban – esetleg tavasztól őszig – a faluban vagy városban levő állandó lakásától távoli vízen halászott. A halászkunyhó szerkezetileg és formailag azonos volt egyéb, alkalmi lakóhelyül szolgáló kunyhókkal (földre állított szelemenes nyeregtető vagy egyosztatú, fennálló falú, nyeregtetős épület vessző, nád, ritkábban vályog falazattal, lehetett kúp alakú is). Az árvíz által veszélyeztetett partszakaszon, ill. mocsaras területen földbe leásott cölöpökre építették a több évi használatra szánt halászkunyhókat. A halászok a halászkunyhó előtt szabad tűzön főztek maguknak, a szabadban javítgatták szerszámaikat, a közvetlen közelben szárították, tárolták az éppen nem használt eszközöket. Maga a kunyhó csak pihenésre, alvásra, eső elleni védelemül szolgált. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

halászmester: → bokorgazda

halászmondák: → hiedelemmondák. Nagyrészt → tabumondák: tiltott napon halászók megkísértéséről szólnak. A. Általános szövegtípus: „ Kössem vagy oldjam?” Cselekménye: halászok munkatilalmas napon (karácsony, pünkösd stb.), esetleg bármilyen éjszaka rendkívüli csukát fognak. A csuka pislog, kacag. Vesszővel verik, ráolvasnak (→ ráolvasás): „nem egy, nem kettő” stb. A csuka megszólal: „Kössek vagy oldjak?” Halászok válasza: „Se ne köss, se ne oldj!” Csuka: „Jól jártatok, hogy így tettetek!” Eltűnik a vízben. Változatok: éjszaka halászóhoz násznép érkezik, ők kérdezik: „Kössük vagy óggyuk?” Az oldást választja, egy pillanat alatt szétoldják a hálóját. Utána táncba hívják, partnere rossz hajódarabbá válik, amikor ellöki magától. (→ kísértetek vonulása, → tudós: révész) A kérdést feltehetik libák, kacsák, víz alatti hang stb. A válasz különböző. – B. Karácsonykor a kapzsi halász holttesteket fog, egyre nagyobbakat. Hullaszerű vízirém (→ vízilények) ijesztgeti, szörnyethal (Szeged). – C. Halászok „ holt ember” -t fognak. Látják, hogy pislog. Ütik és mondogatják: „egy, egy, egy”. Ti. amíg kettőt nem mondanak, nem futhat el. Változat: elkeseredett halász sóhajt: „Nem bánom, ha dögöt fogok is!” „Holt ember” megjelenik, isten nevére eltűnik. A halászmondák eddig K-Mo.-ról (főleg Bodrogköz), a Balaton mellől és az Alsó Tisza vidékéről ismertek. Az A., B., és C. típusok gyakran kontaminálódnak az A.-val jelzettel. – Irod. Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).

Nagy Ilona

halételek: a magyar vizekben fogható halak legtöbbjét felhasználják emberi táplálkozásra, miután sütéssel, főzéssel, fűszerek hozzáadásával fogyasztásra alkalmassá tették a halhúst, annak bizonyos részeit, ill. a halikrát. A halételek fogyasztásának a böjtök idején volt különösen nagy jelentősége. Erről tanúskodnak a késő középkori szakácskönyvek, valamint az a tény, hogy a más felekezetűeknél több böjtöt tartó gör. kel. vallásúak lényegesen több halat fogyasztanak (haltartósítás). Egy 1622-ben írott szakácskönyv pl. 30 halféléből elkészíthető 189 ételt sorolt fel. A 19–20. sz.-ban már a „szakácstudomány” is lényegesen kevesebb variációs lehetőséget tartott számon, a paraszti étrendben pedig mind alárendeltebb szerepet játszottak a halételek. Háttérbe szorulásukat – a halállomány csökkenése mellett – a reformáció térhódítása, a böjti tilalmak lazulása is elősegítette. A halételek elkészítése a parasztság körében inkább a férfiak feladata volt, leginkább maguk a halászok ismerték a hal sütésének, főzésének mesterségét. A halászok legjellegzetesebb halételeinek készítési módját a polgári konyha is átvette. E közül a legismertebb a halászlé, mely többféle halból, vöröshagyma, só, paprika hozzáadásával készül. Egyéb alkotóelemek alkalmazása (burgonya, tészta, paradicsom stb.) és a készítés technikája tekintetében vidékenként eltérések vannak. A halpaprikás „ rövidebb” lére eresztett hasonló ételféle. A halászok a halászlét is inkább halpaprikásként emlegetik. Közkedvelt halétel a tepsibe fektetett nádszálakon, ill. vasrostélyon egészben megsütött apró hal (főleg keszegféle); az ilyen sült halat a víz menti városok piacain széltében árusították a halsütő asszonyok. Általánosan elterjedt a nyárson való halsütés: vagy pikkelyestől, belestől sütötték, és sütés után belezték ki (mundéros hal), vagy megtisztítva és szeletekre vágva húzták nyársra. A sárba göngyölt hal parázsban való megsütéséről szintén országosan rendelkezünk adatokkal. A mocsaras területek (pl. a Sárrét) jellegzetes halétele volt a nagy tömegben fogott csíkból főzött csíkos káposzta. A hagyományos parasztkonyhán a halételek szerényebb mennyiségben fordultak elő. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Halsütés (Somorja, v. Pozsony m.)

Szilágyi Miklós

halfogás állatokkal: 1827-ből fennmaradt leírás szerint a Nagy-Sárréten a pákászok a fiatal halászsasokat (lat. Pandion haliaëtus) a fészekhez kötötték, hogy el ne repülhessenek. Az anyamadár éjjelente annyi halat hordott fiai táplálására, hogy azok nem győzték elfogyasztani. Reggel a pákászok a fészket felkeresték és a pontyokat, csukákat elrabolták. A hal megszerzésének ez a módja nem volt egyedi eset, mert Albertus Magnus (1193–1280) De animalibus... c. munkájában leírta a halzsákmányolásnak ezt a módját. A Magyar Simplicissimus (1683) szerint a Tisza mentén a gödényekre, a Rétközben a gémekre figyelt fel a halász, s ahol a madarak lakmároztak, ott látott hozzá a halfogáshoz. A Rétközben, a Hortobágyon a sekély, mocsaras vízbe beküldte a pásztor a kutyáját s halat fogatott vele. A kutyát a halfogásra betanították. Kutyákkal fogattak halat Skóciában, Iro.-ban, Walesben, az ainuknál Japánban. Japánban, Kínában az 5–6. sz. óta betanított kormoránokkal (lat. Phalacrocorax carbo) fogatták meg a halat. Jezsuita szerzetesek révén a halfogásnak ez a módja a 16. sz.-ban Ny-Európában is elterjedt. A bolgárok megcsonkított szárnyú kormoránokkal zavartatják a halat a vejszeszerű rekeszbe. Ismeretes a betanított vidrákkal (lat. Lutra utra) való halfogás is (Kína, India, Anglia, Svédo.) – Irod. Gunda Béla: Beziehungen zwischen den naturbedingten Faktoren und der Fischerei in Karpaten-Europa (Acta Ethnologica Slovaca, I. Bratislava, 1974).

Gunda Béla

halfogás kézzel: a Duna, Tisza mentén mozdulatlanul a vízben sütkérező csukát, a Székelyföldön a kövek alatt meghúzódó pisztrángot, a Körösök vidékén a ’halfészekben’ tömörülő nagyobb halakat az ügyes halász kézzel, legtöbbször a kopoltyújánál megragadva fogja meg. Göcsejben a vizet felzavarják, s a halászok egymással szemközt – a patakot keresztben elzárva – megfelelő távolságban leülnek a sekély vízbe s csúszva közelednek egymás felé. Közben a kezük ügyébe eső halakat kikapkodják a vízből. A kézzel való halfogáshoz sok tapasztalat szükséges, s a vizek járásának, a halak természetének megfelelően több változata van. Ez az egyszerű halfogási mód a Kárpátok területén általánosan ismert. Elterjedt a horvátoknál, fehéroroszoknál, ukránoknál, lappoknál, észteknél is. Ősiségére utal, hogy már a babilóniaiak is felzavarták a vizet, és a halakat kézzel fogták. – Irod. Gönczi Ferenc: Halászás, rákászás, és csikászás Göcsejben és Hetésben (Népr. Ért., 1911); Banner János: Halászat (Népünk és Nyelvünk, 1929); Nishimura, Asahitaro: Primitive Fishing Methods (Ryukyuan Culture and Society, Honolulu, 1964); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Gunda Béla

halfogó hurok: másfél-kétméteres nyélre kötött lószőr, vessző, inda, esetleg drót hurok, amelyet a vízben mozdulatlanul lebegő csukára ügyesen ráhúz a halász s a nyelet megrántva a hurokba szorult halat kiveti a partra. Alkalomadtán pontyot, süllőt is fognak vele. A Duna és Tisza mentén, a Sárközben, a Kalocsa környéki szállásokon ismerik. A halfogó hurok ismeretes a Száva menti horvátoknál, a lengyeleknél, cseheknél, oroszoknál, észteknél, letteknél, litvánoknál stb. A magyar dróthurok formájával megegyeznek a finn és svéd lazachurkok. A kárpáti ukránok, baskírok pisztrángfogásnál olyan eszközt használnak, amelynél a dróthurkot a villaszerűen szétágazó nyél egyik ágához kötik, s a másik ághoz nekitámasztják. Így a hurok szilárdabban áll. Említi a halfogó hurkot a középkori francia irodalom is. Ismerik a természeti népek (pl. az eszkimók halcsont szalagból készítik), akik nyélre erősített kézi hurokkal madarakat is fognak (naskapi, guarani indiánok, kamcsadálok). Három-négyméteres rúdra kötött dróthurokkal a Pilis hegységben mókust ejtenek el. Hasonló típusú hurok a török-mongol népek rudas pányvá ja. Jankó János a halfogó hurkot német eredetűnek tartotta, de széles körű elterjedése s hasonló hurkoknak a vadfogásnál való alkalmazása ellentmond elméletének. A halfogó hurok a magyar és az európai halászat ősi eleme. A halfogó hurok éppen olyan archaikus jelenség az európai halászatban, mint a kézzel való halfogás (→ halfogás kézzel). Feltűnő, hogy Közép- és K-Európában – a villás ágú hurkoktól eltekintve – a halfogó hurok elsősorban csukafogáshoz használatos, ami a különböző népek azonos megfigyelését, tapasztalatát bizonyítja. A halfogó hurokhoz hasonló primitív halkiemelő eszköz a halkapzsi, amely kengyelszerűen meghajlított fűzvessző. A lék mellé ülve halásznak vele olyan módon, hogy a kengyelbe úszott halat kivetik a jégre (Ecsedi-láp). Analógiáját más területről nem ismerjük. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Moszyñski, K.: Kultura ludowa s³owian (I., Kraków, 1929); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Gunda Béla: A magyarországi halászó hurkok eredete (Népr. Ért., 1938); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Halfogó hurok (Pinnyéd, 1950 óta: Győr)

Halfogó hurok (Kiskunság)

Halfogó hurok (Ecsedi-láp)

Gunda Béla

halfüstölés, halhasítás: → haltartósítás

halhatatlan hős: hiedelmen alapuló epikus motívum, mely a népköltészet különböző műfajaiban jelentkezik, főként a → történeti mondákban. A halhatatlan hős általában egy-egy közösség – nemzetség vagy egész nép – csodaváró reményét fejezi ki: a kiemelkedő egyénnek halála után is gondja van a közösségre, és visszatér, ha szükség lesz rá. E témakörön belül az európai népek folklórjában elterjedt az ún. → Kyffhäuser-mondatípus. Nálunk az „öröklétűség” képzete a történelem során legáltalánosabban a következő személyekhez fűződött: Csaba királyfi (→ Csaba-monda), → Mátyás király, Rákóczi Ferenc (→ kuruc mondák), → Kossuth Lajos, → Petőfi Sándor, → Rudolf. A több történelmi korszakon keresztülhúzódó azonos elképzelés mindig a kornak megfelelően nyer megfogalmazást, ahogyan a történelmi háttér is mindig változik, aktualizálódik. – Irod. Heller Bernát: A Brunhilda-mese magyar és perzsa változata (Ethn., 1918); Grafenauer, Ivan: Slovenske pripovedke o kral’ju Matježu (Ljubljana, 1951); Csisztov, K. V.: O szjuzsetnom szosztava ruszszkih narodnih predenij i legend (Isztorija., kultura, folklor i etnografija szlavjenszkih narodov, Moszkva, 1968).

Dobos Ilona

halhatatlanságra vágyó királyfi, a: → tündérmese, ill. annak hőse. Cselekménye: a halhatatlanságra vágyó királyfi olyan országot keres, ahol a halálnak nincs hatalma. Vándorútra kel. Útjában hosszú életre kárhoztatott királyokkal találkozik: a) egy sassal, melynek egy fát kell kitépnie a körmével, tövestől, b) egy kopasz királlyal, akinek egy kis kosárral egy hegyet kell elhordania, c) egy királykisasszonnyal, akinek egy szobára való tűt kell elkoptatnia. Egyiknél sem marad. Végül egy folyóhoz ér, mely fölött egy kastély lebeg: a halhatatlanság királynéjának vára. A királyfi nőül veszi a királynét. 1000 év múlva hazavágyik. A királyné útravalóul ellátja egy kulaccsal az élet és halál vizéből. Hazafelé menet feltámasztja a) a hímvarró királykisasszonyt, b) a kopasz királyt és c) a saskirályt. Hazatérve a királyi palota helyén kénköves tavat talál. A halál (az emberevő nővére: AaTh 313J*) űzőbe veszi. A saskirály, a kopasz király és a hímvarró királykisasszony minden ármádiáját felállítja akadályozására. A halhatatlanságra vágyó királyfi elér a halhatatlanság királynéjához, de csak az egyik lábát tudja betenni a várba, a másikat üldözője megragadja. Vitáznak, hogy kié legyen. Abban állapodnak meg, hogy a királyné felrúgja a hetedik égig, ha a vár falán belül esik, az övé lesz, ha kívül a halálé. Belül esik. A halált tüzes söprükkel kiseprűzik, a királyfi és a királyné ma is boldogan élnek (AaTh 470*, 470B). – A magyar anyagban ismeretes egy teljes és két töredékes változata (Kriza János, Ipolyi Arnold Nr. 19. és 127.), valamint két újonnan gyűjtött szöveg, ezek azonban Kriza meséjének, ill. Benedek Elek átdolgozásának a származékai. Meggyőzően mutat rá Honti János a típus kelta kapcsolataira. A mese az íren kívül a francia és a flamand szájhagyományban ismeretes, de tudunk szerb-horvát és lengyel változatairól is. A magyar változatok → mitikus mese jellegével szembeállítható a nyugatiak mítosz, → hősmonda, ill. → hiedelemmonda jellege (hármas fokozás, jó vég). Változataink kevésbé irodalmias jellegűek, mint a francia-flamand változatok egy része (Mme D’Aulnoy feldolgozása); bár a Gálffy Sándor által feljegyzett Kriza-szöveg sem egészen mentes a gyűjtői beavatkozástól. – Irod. Honti János: Mesék és mítoszok a halálról és a halhatatlanságról (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Honti János: Az ismeretlen népmese (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Krzyzanowski, M. J.: Polska bajka ludowa (I., Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1962); Istvánovits Márton: Egy folklórszüzsé kialakulása Eurázsiában (Ethn., 1964); Delarue, P.–Tenèze, M.-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Súilleabháin, Sean–Christiansen, Reidar, Th.: The Types of the Irish Folktale (FFC 188. Helsinki, 1967); Meyer, M. de: Le conte populaire flamand (FFC 203. Helsinki, 1968).

Kovács Ágnes

halhéj: → kéverakás

halkapzsi: → halfogó hurok

halkisasszony, a: → tündérmese. Cselekménye: szegény halászfiú a folyóból aranyhalat fog ki. Az szép leánnyá változik, és felesége lesz. Segítő szellemek (ördögök) segítségével aranyos palotát, fényes ruházatot, személyzetet teremt. Halász Józsi meghívja az uraságot (királyt) magukhoz ebédre. Az meglátja a szép asszonyt, beleszeret, s a férj elé elvégezhetetlen feladatokat tűz ki: a) építsen a király és saját palotája között ezüsthidat, b) vágasson ki egy erdőt, helyét vesse be gabonával (ültesse be szőlővel), reggelre a kenyér (bor) a király asztalán legyen (→ bűvös gyűrű, a: AaTh 560; → Rózsa és Ibolya: AaTh 313A és C); c) hívja meg az Úristent Szent Péterrel ebédre. Az első két feladatot a halkisasszony segítő szellemei hajtják végre, a harmadikat maga a férj: az asszony tanácsai nyomán rongyos csikóval az égbe repül. Az Isten csak különböző feltételek mellett hajlandó elmenni: egy szem árpát ad, abból kíván másnap kenyeret enni, s egy tehén „még ma folyassa meg magát”, annak a borja húsából készüljön másnap az ebéd. Mire Józsi hazaér, az árpa már „szépen málik”, s a tehén is „omlóban van”, tud hát ebédet készíteni az Isten kívánsága szerint. A földesúr (király) bezárja előle a kaput, az Úristen (Péter) büntetésből vízzel árasztja el a várát (városát), s Józsinál ebédel (AaTh 465C; egyes esetekben bev. az AaTh 402: „macskamenyasszony” típus „békamenyasszony” redakciója, s a harmadik feladat a pokoljárás feladatával bővül, olykor a változat befejezése az AaTh 400: „hattyúlányok” típus feleségkeresés motívuma). – A mese az egész magyar nyelvterületen 13 változatban ismert, elterjesztésében szerepe van Kriza János Halász Józsi c. meséjének, ill. a mese Benedek Elek által készített feldolgozásának ( Palkó Józsefné meséi). A mese Ny-Európában ismeretlen, K-Európában és a Baltikumon viszont közismert és közkedvelt. Tisztázatlanok a típus kapcsolatai az Ezeregyéjszaka gyűjteményével, a görög mitológiával, ill. a középkori keresztény felfogással és epikus anyaggal. (→ még: állatvőlegény, angyalbárányok, Árgirus) – Irod. Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (FFC 78. Helsinki 1928); Balys, J.: Motif-Index of Lithuanian Narrative Folk-Lore (Kaunas, 1936); Eberhard, W.-Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Ford. Mándoki László, MNKF 1. Bp., 1960); Krzyzanowski, J.: Polska bajka ludowa (I., Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1962); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).

Kovács Ágnes

hallgatónóta: lassú ütemű, bánatos hangulatú lírai dal. Eredetileg a verbunkos hallgatásra, nem táncra való lassú része volt, később jelentése kibővült. Nagyobb része → magyar nóta (pl. Szentirmay Elemér: Csak egy kislány van a világon...); népi megfelelője a → keserves. Témája szerelmi vagy más lelki bánat (csalódás, elválás, magány stb.), olykor időszerű panasz (pl. I. világháborús → katonadal: Amerre most magyar fiúk járnak...). Rendszerint társas összejöveteleken vagy mulatságokon ülve vagy fél karéjba állva énekelik, ill. húzatják a cigánnyal, és esetleg csak halkan dúdolják Az érzelmileg hangsúlyos részeket még külön is lassítják, ill. lassíttatják, az, ún. cigányos modor ilyenkor érvényesül legjobban. Pihenésképpen táncmulatságokon is sorra kerülhet, sőt csárdásokat is énekelhetnek, húzathatnak lassítva. (→ még: mulatónóta)

Katona Imre

halmazfalu, csoportos falu : olyan település, amelynek belsősége szabálytalan alaprajzú, és e települési szabálytalanság minden lényeges alaprajzi vonásra kiterjed. Tehát házai rendszertelen összevisszaságban állnak, telkei és telektömbjei szabálytalan alakúak, utcái, ha vannak, rövidek és zegzugosak. Halmazfalu többféleképpen keletkezhetett. Többek között → szórványtelepülésből besűrűsödés útján vagy pedig egyetlen magányos település terebélyesedésével. A magános település és a halmazfalu között sokféle átmeneti forma van, ilyen pl. a → törpefalu. A halmazfalu az egyik legrégebbi alaprajztípus, amely már a feudalizmus előtti időben is elterjedt volt. Feudális felsőbbségtől független megszállással, nemzetségi településként a feudalizmus korában is sok halmazfalu keletkezett. Előfordult, hogy utcás-soros falvak később halmazosodtak, de még több példa van egykori halmazfaluk szabályozására, utcássá rendezésére. A halmazfalu nemzetektől és népektől független településforma. Előfordul az egész világon. – A magyar néprajz- és történettudományban még vitatott kérdés, hogy a Kárpát-medence középkori települési képében milyen jelentősége volt a halmazfaluknak. Egyes kutatók régebben az alföldi halmazfaluk újkori nagy száma alapján feltételezték, hogy ez az alaprajzforma a középkorban uralkodó volt a Kárpát-medence síkságain, és utcás-soros települések csak a dombos és hegyes vidékeken alakultak. Az utóbbi évek történeti kutatásai nem igazolták e feltevést. Az írott források tanúsága szerint a középkori Kárpát-medencében az utcás-soros típusú települések voltak többségben, és halmazfaluk megléte csak kis számban bizonyítható. – Az újkori magyar alföldi kétbeltelkű (→ kétbeltelkes rendszer) óriás halmazfaluk az európai halmazfaluk sajátos regionális változatainak tekinthetők. E szálláskertes óriásfalvak (→ szálláskertes település) belsősége egykor két övre különült. Középütt terült el a lakóváros apró, rendszertelen, legtöbbször kerítetlen telkeivel és a lakóházakkal, ezen kívül pedig a → szálláskertek öve, nagyméretű, kerített telkekkel és a rajtuk álló gazdasági épületekkel. Az óriásfalu közepén levő térről tölcsérszerűen szélesedő utak haladtak kifelé. – Régebben több kutató feltételezte, hogy az alföldi halmazos, szálláskertes óriásfalu keleti hozadékunk, és a nomád téli szállásból keletkezett. Az újabb történeti kutatások ezt kétségbe vonják, mivel középkori megléte írásos forrásokkal nem igazolható. – Irod . Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).

Halmazfalu (Mezőtárkány, Heves m., 1869, Korompay György után)

Bárth János

Halmos István (Bp., 1929–): az irodalomtudományok kandidátusa (1960), az MTA Népzenekutató Csoportjának, ill. a Zenetudományi Intézet főmunkatársa (1962–). A bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán muzeológusi oklevelet szerzett (1952). Aspiráns (1952–56), muzeológus a nyíregyházi Jósa András Múz.-ban (1956–), a Jászberényi Múz ig.-ja (1957–), népzenei előadó a Népművészeti Intézetben (1958–). A magyar népzenével, a primitív zenével foglalkozik. Publikációi hazai, valamint külföldi folyóiratokban jelennek meg. – F. m. A zene Kérsemjénben (Bp., 1959).

halmozó mese: a → formulamese egyik válfaja. Egyszerűbb formában énekelt vagy → verses mese (→ fejőnóta, → katekizmusi ének, → kitrákotty-mese), bonyolultabb formában a → láncmesével kombinálva jellegzetes meseformákat alkot (→ átkozott pipöretyúk, az; → kakaska és a jércike, a; → kóró és a kismadár , a). Lényege, hogy a mese hőse vándorútja során minden állomásnál elismételi elejétől kezdve teljes mondókáját (megismétlődik a teljes párbeszéd, a vásárolt állatok beszéde stb.), s ennek következtében a szövegben újra meg újra ismétlődik egy verses, ritmikus kötött szövegrész oly módon, hogy az közben mindig egy-egy elemmel bővül. Pl. a kattrákotty-mese legkorábbi, 1848-ban feljegyzett Somogy megyei változata Erdélyi János kéziratos gyűjteményéből:

Elmentem a vásárra félpénzzel, Félpénzen vettem egy tikot, Most tikom mondja kotty, Jaj ne kotty édes tikom, Mégis van félpénzem. Félpénzen vettem én egy kokast, Kokas mondja kikeri, Tikom mondja kotty, Jaj ne kotty édes tikom, Mégis van félpénzem. Félpénzen vettem én egy récét, Récém mondja rikhajda, Kokas mondja kikeri, Tikom mondja kotty...

Az → ismétlés sajátos bővülő formájával van tehát dolgunk, minden állat a maga jellegzetes beszédével csatlakozik az előzőkhöz – a továbbiakban lúd – pulyka, macska – kutya, disznó – szamár, – a sor úgyszólván a végtelenségig növelhető. Az ismétlődő-bővülő szövegrészt nem ismétlődő – vagy csak részben ismétlődő –, a cselekményt előbbre vivő mondatok kötik össze, melyek a kumulatív részhez képest prózának hatnak, a rákövetkező „prózai” résszel azonban ismétlődő párhuzamos mondatszerkezetűek, s a kumulatív résszel láncszerűen kapcsolódnak, pl. a „Kakas és jércike” nagybecskereki változata:

A jérce elmegy a kútra, azt mondja: – Kút, adjál nekem vizet, Vizet adom pitykének, mert megfúl a kökintül. De a kút azt mondja: – Hozzál nekem ződ ágat! Szalad a jérce a fához. – Fa, adjál nekem ződ ágat, Ződ ágat adom kútnak, Kút ád nekem vizet, Vizet viszem pitykének, Mer megfúl a kökintül. Azt mondja a fa: – Hozzál nekem fődet a tövemre! Szalad a szip lánhoz: – Szip lány, aggyál nekem fődet, Fődet adom fának, Fa ád nekem ződ ágat...

Sajnos, a feljegyzett magyar halmozó mesék nagy része vázlatos vagy töredékes, így rajtuk ez a bonyolult, számos variációra lehetőséget adó epikus verselési mód csak a nemzetközi anyag bevonásával tanulmányozható. Egy részüket dallam kíséri. Az énekelt változatok feljegyzésse szintén töredékes és szórványos. Mai, tegnapi funkciójuk szerint egy részük lakodalmi vagy fonóbeli játék, esetleg → párosító, más részük gyermekvers (→ mondóka). – Irod . Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutató Csoport Adattárában); Haavio, M.: Kettenmärchenstudien (FFC 88. Helsinki, 1929); Perkel, J. R.: The dual nature of cumulative tales. A comparativ study (IV. International Congress for Folk-Narrative Research in Athens; Athen, 1965).

Kovács Ágnes

hal nyilazása: az íjat és nyilat ismerő természeti népek körében általánosan elterjedt halászati mód. A víz fénytörésének figyelembevételével a lesben álló halász a víz színéhez közelúszó halat (hasonlóan a → szigonnyal való szúráshoz) íjából kilőtt nyíllal felnyársalja. Recens magyar adatunk nincs a hal nyilazására. Herman Ottó idézett egy 1254-es okleveles adatot, s eszerint a halastó kis szigetéről nyíllal lőtték a halat; következtetése szerint nem lehet népi halfogási mód. Jankó János – erre az adatra s altáji török párhuzamokra hivatkozva – a magyar halászat török eredetű elemei közé sorolta a hal nyilazását. Az „átvétel” nem valószínű (bár újabb kutatások nem történtek), mert a hal nyilazása minden népnél egyidős az íj és a nyíl ismeretével: a neolitikum végén kialakult fegyvert (hasonlóan a neolitikus szigonyhoz) vadászatra, halászatra és harcászatra egyaránt használhatták. – Irod . Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II. Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900).

Szilágyi Miklós

halojtás: → bárka

hálókötés: a halászszerszámok elkészítésének munkafolyamata. A különböző halászszerszámok hálóanyagát összefoglalóan léhés nek nevezik; ennek kenderfonalból való megkötését rendszerint maguk a halászok és családtagjaik végzik a halfogásra kevéssé alkalmas téli hónapokban. A → céhes halászat hagyományai szerint a halász foglalkozás legfőbb kritériuma a hálókötés tudománya. Az intenzív hálóshalászat kísérő jelenségeként kialakult a csak hálókötésből élők foglalkozási csoportja; a 19. sz. végétől kendergyárak is kötöttek hálót. A hálókötés eszköze a bodzafából faragott hálókötő tű , melyre felszedik a fonalat, és a börcfa (a hálószem méretétől függően különböző szélességű deszkalapocska), melyre sorban ráhurkolják a hálószemeket. A magyar halászok körében kétféle hurkolási mód ismert. Az országosan elterjedt kétöltéses hurkoláskor (nyakkötés, parasztkötés) előbb áthúzzák a fonalat az előző szemen, azután kötik a hurkot. A céhes hagyományokat követő halászok a bonyolultabb, de gyorsabb egyöltéses necckötés t alkalmazzák. Ez utóbbi újabb, nyugatról terjedő hálókötési technika. A folyómederben, kvadrátban vagy zsákban megkötött hálót a célszerű szerszámmá alakítás érdekében fa vagy fém vázra, ill. kötél keretekre, inakra kell szerelni, úszókkal, súlyokkal kell ellátni ( szerszámállítás ). Ez a munka mindig a halász feladata, akkor is, ha a léhés t hálókötőktől készen vásárolta. A halászat közben elszakadt hálószemeket szintén maga a halász javítja ki ( foltozza, reperálja ) a hálókötő tűre szedett fonallal. – Irod . Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II. Bp., 1887–88); Szabó Kálmán: A Kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Hálókötés (Hortobágy)

Szilágyi Miklós

hálókötő tű: → hálókötés

hálólóca, hálópad : → pad

halom: a földfelszín kisebb természetes vagy mesterséges kiemelkedéseihez, sokszor történeti magyarázatok fűződnek, leggyakrabban háborús mondák. Erdélyben és az Alföldön számos Testhalom nevű dombot tartanak számon, amelyekről azt mesélik, hogy alattuk csaták elesettjei vagy a török (tatár) által lemészárolt lakosok nyugosznak. A magyar nyelvterületen a legismertebb ezek közül a hajdúsági Testhalom mondája, amely szerint a vidini rácok támadást készítettek elő a magyarok ellen. Egy öreg rác koldusaszony – akire egy magyar asszony rábizta bölcsőben ringó gyermekét – megsajnálta a magyarokat, és elárulta a tervet. A férfiak felkészültek a támadásra, és a rácokat mind egy szálig megölték. Néhol a halom nagy járványok emlékét őrzi. Kincsmondák is gyakran fűződnek halomhoz (→ kincs). Az egész népterületen elterjedt folklórmotívum, hogy a halmot sapkával hordták össze. A hős sírhelyét kívánták ezzel emelni, vagy a vezér sátra alá hordták össze a földet, hogy messzebbre láthasson. A kuruc hagyományban Rákóczi nevével kapcsolatban különösen gyakori az utóbbi motívum. A mesterséges halmokat az Alföld sok helyén kun halomnak nevezik, összefüggésben azzal, hogy ezeket sokáig kun sírhalmoknak vélték. Eredetük azonban a neolitikumig nyúlhat vissza; vannak köztük lakó- és temetkezőhelyek, őrhelyek stb. – Irod. Szendrey Zsigmond: Magyar népmondatípusok és tipikus motívumok (Ethn., 1922); Dankó Imre: A hajdúnánási Testhalom mondája és a hajdúk eredete (Ethn., 1956).

Dobos Ilona

hálósbanda, hálósparti : → halászbokor

hálósgazda: → bokorgazda

hálótanya: → szőlőőrzés

halott: → halál

halottak miséje: az éjjel miséző halottakkal kapcsolatos hit a → kísértet képzetkörébe tartozik. Az ország több helyén azt tartották, hogy karácsony éjjelén a halottak, ill. az üdvözült lelkek misét tartanak, esetleg barátköntösben; ezért éjféli misére a beharangozás előtt nem volt szabad bemenni, mert ilyenkor van a halottak miséje. E hit → hiedelemmondai megfogalmazása a nyelvterület egészén ismert. A monda ritkábban fűződik karácsony éjjeléhez; általában csak éjjeli misézésről szól. Szüzséje: Egy ember (halott lányát látni akaró asszony stb.) betér éjszaka a templomba. Éjfélkor gyülekeznek a halottak. (Bemegy a templomba a harangszót hallva, vagy a kivilágítást látva. Bent veszi észre, hogy a halottak miséznek.) Meghalt ismerőseit (lányát) felfedezi köztük. Látja, amint kihozzák az oltáriszentséget. Amikor észreveszik a halottak, letépik róla a ruhát (rémülten elfut, amikor észreveszi őket). Három nap múlva meghal, mert élőnek nem szabad a holtat látni. – Rokona a halottak mulatsága (azaz → boszorkánylakodalom halottakkal), a halottak éjszakai körmenete és a hálás halott-típus. Az egész magyar nyelvterületen élt. Ismert egész Ny-Európában (német, angol, francia, dán párhuzamairól tudunk). Német nyelvterületen hasonló mondatípus él a → csordásfarkasok gyülekezetéről. – Irod. Dégh Linda: Kakasdi népmesék (UMNGy, VIII., 1955); Kelemen Zoltán: Tolna megyei székely népmesék (Szekszárd, 1964); Pócs Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964); Müller, J.–Röhrich, L.: Deutscher Sagenkatalog. X. Der Tod und die Toten (Deutsches Jahrbuch für Völkskunde, 1967); Körner Tamás: Mutatvány a készülő magyar hiedelemmonda-katalógusból (Ethn., 1970).

Pócs Éva Nagy Ilona

halottak napja: → mindenszentek

halottas: → virrasztóének

halottas ember: így nevezik Hódmezővásárhelyen a temetkezési intézetek vagy koporsóárusok által fizetett temetésnél segédkezőket, szertartást intézőket. Gyászhuszár nak, testőrök nek, halottvivők nek, halottkísérők nek is nevezik őket. Ők viszik ki a koporsót az udvarra, ha háztól temetnek, elkészítik a ravatalt, felteszik a koporsót a halottaskocsira, szállítják a koszorúkat, sírba eresztik a koporsót. Csekély fizetésüket a gyászoló hozzátartozók borravalója egészíti ki. – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939).

Morvay Judit

halottas ing, halotti ing : → halálra való ing

halottas játék: temetést utánzó, halotti szertartárt parodizáló alakoskodó (→ alakoskodás) → dramatikus játék. A magyar nyelvterületen széles körben elterjedt szokás, amelynek több előfordulási alkalma ismeretes. Főleg a → lakodalom és a → farsang hagyomány körébe tartozik. 17. sz.-i feljegyzések szerint tényleges → temetés alkalmával is gyakorolták a szokást: tánccal, zenével kísérve játszották a halottas játékot egy magát halottnak tettető személy körül a halott házában, ill. a temetőkertben. A Nagyalföldön elsősorban lakodalom alkalmával, másutt inkább farsangkor fordul elő. A Nagyalföldön a temetést parodizáló játék igen kedvelt volt, és lakodalom aligha fejeződött be a halottas játék bemutatása nélkül. A szereplők férfiak voltak. A női szerepeket is férfiak alakították. A halottas játék szereplői a halottat alakító játékos, a pap, a kántor, a halott felesége és gyermekei. A „halottat” lócára, létrára, asztalra stb. fektetve vitték be a lakodalomba, amelynek résztvevői nagy érdeklődéssel fogadták és nézték végig a jelenetet. A halottas játék egyik legfontosabb részét a pap beszéde alkotta, amely a valóságos gyászbeszédek felépítésének, fordulatainak a mintájára készült, vaskos, obszcén kifejezésekkel megtűzdelve. Az obszcenitás a játék cselekményében is megmutatkozik. A pap beszéde közben a halott családtagjait alakítók jajgatnak, a feleség a halott penisét fogdossa. A phallost rendszerint kukoricacsővel, csutkával, botdarabbal, sárgarépával imitálják. A játék több variánsában a halott feltámasztására, életre keltésére történik kísérlet. Megjelenik a csodadoktor, aki napraforgószárból készített injekciós tűjével – amelyből lisztet fúj ki – éleszti a halottat. – A farsangi időszakban bemutatott halottas játékok rendkívül változatosak. Farsangkor a halottat nemcsak élő személlyel, hanem igen gyakran szalmabábbal, döglött állattal, a koporsót helyettesítő lefelé fordított tekenővel alakítják. A halott eltemetésének mozzanataiban is lényeges különbségek mutatkoznak. A halottas játékok egyes variánsai (farsangtemetés, bőgőtemetés) húshagyókedden fordulnak elő a farsangi felvonulásban. Ezekben a tél, a farsang eltemetésének, elmúlásának gondolata jut elsősorban kifejezésre. A játékhoz szöveg, halotti prédikáció ritkán kapcsolódik. A halottat alakító személyt, szalmabábot, tekenőt stb. végigviszik a falun, és a falu végén beletemetik a hóba, a szalmabábot elégetik vagy széttépik (→ téltemetés). K-Mo.-on, elsősorban a szatmári falvakban a halottas játékot a → fonókban mutatták be. A szatmári fonóbeli halottas játék fő vonásaiban a nagyalföldi lakodalmi halottas játékokkal egyezik meg. A Nagyalföldön és K-Mo.-on a halottas játéknak elsősorban a temetési szertartást parodizáló formái ismeretesek. A halottas játék párhuzamai Európa-szerte ismertek, különböző alkalmakkor (→ virrasztáskor, → karácsonykor, farsangkor, → pünkösdkor stb.) (→ még: rabvágás) – Irod. Ujváry Zoltán: Das Begräbnis parodierende Spiele in der ungarischen Volksüberlieferung (Österreichische Zeitschrift für Volkskunde, 1966); Ferenczi Imre–Ujvári Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek, népi színjátszás (Bp., 1964).

Halottas játék alakoskodói (Panyola, Szabolcs-Szatmár m.)

Halottas játék alakoskodói (Panyola, Szabolcs-Szatmár m.)

Ujváry Zoltán

halottaskocsi: a delizsansz okra, díszhintókra hasonlító zárt, fekete → hintó, amelyet két vagy négy ló vontatásával csak halottszállításra használnak. Ma kevés a jelentősége, csupán a ravataltól a sírig viszik rajta a koporsót. A múltban – még a múlt században is – a halottaskocsinak előírás szerint teljesen zártnak kellett lennie s ugyanígy benne a koporsónak is, különben az útba eső helységek babonás félelemből nem engedték volna át a szállítmányt a határukon. A halottszállítást lehetőleg éjjel és a lakott hely lehető elkerülésével kellett lebonyolítani. Ritka kivételt csak a nagyon jeles személyek holttestével tettek. (→ még: halott kivitele)

K. Kovács László

halottas lepedő: tulajdonképpen egy vagy több → díszlepedő, amely csupán a → ravatalra terítve lesz halottas lepedővé. Egyes vidékeken csak fekete hímű lehet, másutt a halott korához mérten választanak piros, kék vagy fekete híműt. Serkén színes rececsipkebetét díszíti, Mezőkövesden pedig a tarka selyem vagy gyapjúszállal varrott szélűeket mondják „halállepedőnek”. E lepedőket kelengyéjébe kapja a menyasszony, ezért egyben menyasszonyi lepedők is. Kedves, jómódú halott koporsóját terítik le a halottas lepedővel → szemfedél gyanánt, amelyet a halott fölött a szemfedélhez hasonlóan felhasítanak. Ilyenkor a halottas lepedő díszes vége, szélei kicsüngnek a lezárt koporsóból. Kalotaszeg egyes községeiben a felöltöztetett fiatal lányt a koporsóban tiszta fehér lepedővel tekerik be, Ketesden a fiatalasszonyt vagy a fiatal férjet feketével varrott halottas lepedőbe tekerik. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Halottas lepedő részlete (Csököly, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

halottas párna: hímzéssel, szőttes hímmel díszített párnahéj, melyet a → ravatalon a halott feje alá tett párnára húznak. Készülnek külön erre a célra való halottas párnák, amilyen pl. az egyik végén hímzett → sárközi halottas párna, vagy a két végén mintázott, középütt csukódó őrhalmi. Csökölyön is külön szövik a halottas párnat, fiatalnak pirossal, középkorúnak kékkel-rózsaszínnel, öregnek sárgával mintázva. Itt és az Alföldön a halottas párnak díszítő motívuma a pelikán. Gyakran azonban a rendes ágyból választanak ki a halott korát megillető színű piros, sötétkék vagy fekete mintás párnahéjakat, amelyekből – attól függően, hogy milyen a ravatal – egy párnára egyet húznak fel vagy kettőt, hogy „kétvégű” legyen. Szakmáron és Kalocsa környékén azt a párnát teszik a halott feje alá, amely a felvetett ágyban a kelengyéből való, és a sarkaiba angyalt varrtak.

Halottas párna részlete (Csököly, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Halottas párna részlete (Sárköz, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

halottas tánc: a D-dunántúli lakodalmakban egykor általános dramatikus tánc (→ dramatikus táncok) a → Bene Vendel tánca, valamint a halotti torban járt rituális tánc (→ rituális táncok). Ez utóbbit Karcagról ismerjük, ahol a halottat megszemélyesítő, földön fekvő férfit táncolták körül a torban jelenlevő idősebb férfiak báránybőr sapkájuk mellé tűzött, égő gyertyával. Mindkét változattal, így a lakodalomban és halotti toron járt halottas táncformával is rokon Simplicissimus 17. sz.-i leírása, amely szerint a temetésen látott (de lakodalomban és farsangkor is járt) halottas tánc a következő mozzanatokból állott: egy a halottat megszemélyesítő, földön fekvő férfit jártak körül énekelve és siránkozva, majd lassan felállították és táncoltak vele. A halottas táncok, melyek az európai tánchagyományban is csak szórványosan fordulnak elő, elütnek tehát a → halottas játékok drasztikus, parodikus karakterétől, s archaikus temetési rítusok nyomain túl a középkori haláltánc-kultusz jegyeit ismerhetjük fel bennük. – Irod. Böhme, F. M.: Geschichte des Tanzes in Deutschland (Leipzig, 1886); Röheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Sachs, C.: Eine Weltgeschichte des Tanzes (Berlin, 1933); Morvay Péter: A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a halottas játék népszokásához (Ethn., 1951); Pesovár Ernő: Két táncpantomim (Bene Vendel tánca és Savanyó-játék) (Táncműv. Ért., 1968. 1. sz.).

Pesovár Ernő

halottbejáró asszony: Hódmezővásárhelyen szegény özvegyasszony, aki a haláleset után a temetés dolgában eljárt az orvosnál, a hivatalokban, papnál, kántornál, harangozónál. Elintézte a sírásást a temetőcsősznél. Ha volt gyászjelentés, azt is ő vitte szét. Fáradozását a hozzátartozók fizették. – Irod. Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Morvay Judit

halott búcsúztatása: a → temetési szertartás része. A halott kivitelekor az udvaron az egyházi szertartás után általában a kántor búcsúztatta el a halottat, az általa költött énekkel. A halott nevében szólal meg egyes szám első személyben. Egyes halotti búcsúztató k végig a halott nevében szólnak; míg másokat általánosabb bevezető és befejező rész keretez. A halott életének egyes eseményeit, korának és nemének megfelelően a kántor a búcsúztatószövegek helyileg szokásos formái és formulái közé ékeli. Ékes rigmusokban, énekszóval búcsúztatja a halottat szüleitől, testvéreitől, rokonaitól, szomszédaitól stb. Dallama rendszerint nem egyéni alkotás (bár ilyen is előfordul), hanem ismert → népének, → virrasztóének vagy → búcsúsének. A halotti búcsúztató történeti emlékei arra engednek következtetni, hogy jó ideig főúri és városi temetési szertartásban szerepeltek. Pl. 1707-ben ezt írta Révay Erzsébet Radvánszky Jánosnak: „Ha Isten mostani terhemet elvenné, kérem ne hagyjon imitt-amott parasztul eltemettetni, hanem Isten parancsolatja szerint becsületes temetésem legyen, verseket mondasson betévén beléjük sok keserves sorsomat s gyermekségemtől való keserves bukdosásimat, uramért tett keserves nyomorúságimat... Krasnu Péter jól tudja csinálni magyar és tót verseket, kérem véle csináltassa tótul és magyarul, ki is nyomtassa mind a kettőt – maradt isten áldásából annyi pénzem – és osztassa el jóakaróimnak.” A halott búcsúztatásának énekes formái mellett vagy helyett ismeretesek verses vagy prózai formák is. Pl. Kalotaszegen nemcsak a kántor, hanem főként a rokonok vagy a köszöntőmondók (akik egyéb jeles alkalmakkor is szerepelnek) adták elő a búcsúztatót a behantolt sír felett. Kolozsvárott a → kalandos társaságok szintén a sírnál mondtak verses búcsúztatót. Ugyanitt korábban a háznál is búcsúztattak; ekkor került sor a nemzetséglevél felolvasására. Prot.-oknál a lelkész búcsúztatta a halottat (némely helyen, ahol templomból temettek), és olvasta fel a nemzetséglevelet. Ez a halott rövid életrajzi adatait tartalmazta, és felsorolta azoknak a nevét, akiktől a halott elbúcsúzik. Többnyire → virrasztás közben állították össze a rokonok és a család. Mivel az egyházi vezetés szorgalmazta elmaradását, az utóbbi évtizedekben már csak kisebb helységekben, a hagyományokhoz inkább ragaszkodó vidékeken gyakorolták. Szokásos volt a halotti búcsúztatószöveg szétosztása is a gyászolók közt. A halott búcsúztatásának tréfás változatai a → halottas játék és a → menyasszony búcsúztatása. (→ még: halál, halotti szokások) – Irod. Fludorovics Zsigmond: A matyókról (Népr. Ért., 1913); Nagy Jenő: Temetés, temető és halotti tor a kalotaszegi Magyarvalkón (Ethn., 1942); K. Kovács László: A kolozsvári hóstatiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Siratók (A Magyar Népzene Tára, V., 1966).

Halott búcsúsztatása (Diósviszló, Baranya m.)

Szendrei Janka Tátrai Zsuzsanna

halott etetése: a halott étellel való ellátása közvetlenül vagy jelképes formában. Eredetileg a halál utáni élet, ill. az élő holttest képzetében gyökerezik (→ lélek), amelynek értelmében a halott nemcsak életében használt tárgyaira tart igényt, hanem az élete továbbviteléhez szükséges dolgokra is, elsősorban ételre, italra és ruházatra. Egyben a halotti áldozat kezdeti formája (→ halottkultusz). Az eredeti hiedelemtartalom a halott etetésenek több mai formájában is világosan felismerhető; Közép-Európában – és a magyar nyelvterületen – az esetek többségében azonban már a lélek táplálásáról van szó, gyakran csak jelképes módon (pl. jelképes ételekkel: vagy a halottat megszemélyesítő gyerekek, → szegények etetésével). A magyar nyelvterületen a halott etetését elsősorban a r. k. és gör. keleti vallású lakosság gyakorolta. Csak szórványosan fordult elő a felravatalozott halottnak adott étel, és a halott etetése a virrasztóban (→ virrasztás), valamint az étel sírra helyezése vagy utólagos beásása a sírba. Tehát a halott etetésének mindazon formái, amelyek közvetlenül az élő holttest elképzeléséhez kapcsolódnak, jelentéktelen szerepet játszottak. A 20. sz.-ban viszonylag intenzíven élő formák mindegyike a visszajáró halott hitéhez fűződik. Legáltalánosabb volt a halott etetése a temetés utáni első éjszakán, amikor a halott „visszajön a szállást megköszönni”. Ilyenkor az asztalra vagy gyakrabban az ablakra tettek számára ételt. Ritkábban fordult elő a halott etetése a lélek végső távozásának vélt időpontjában (3 nappal, 1 héttel, 2–7 héttel stb. a haláleset után), amikor a hit szerint a halott még utoljára meglátogatja családját; továbbá alkalomszerűen olykor, amikor úgy vélték, hogy azért jár vissza, mert éhes (ezt pl. álmában közölte hozzátartozójával), vagy a → túlvilágon hiányzik neki az ennivaló (erről a → halottlátó tudósítja a családot). – A → halotti tor régen szokásos temetőben tartásában (a 20. sz.-ban már csak szórványosan fordult elő), feltehetően szerepet játszott a halottal való utolsó együttevés gondolata is. Még a háznál tartott torokon is előfordult, hogy a halott számára is terítettek. Halottak napján (→ mindenszentek), valamint szórványosan → húsvétkor, → pünkösdkor, még ritkábban disznótorban és → lakodalomban nem annyira egy bizonyos halottat, hanem általánosságban a család halottait etették. Ez többnyire jelképes módon, üres terítékkel történt, de ritkábban előfordult ételek asztalra, ablakba, esetleg tűzbe tétele a halott számára. A → karácsonyi vacsora asztalon hagyott maradékaihoz is fűződhettek ilyen elképzelések. A halottnak adott ételek az alkalom szerint változtak. Az üres teríték mellett egyformán gyakoriak voltak a „jelképes” ételek (só, víz, liszt, kenyér, cipó), valamint a tej, bor, pálinka; a család által éppen fogyasztott ételekből való juttatás vagy a halott kedvenc étele. A halott etetésének különböző változatai nem rendszerezhetők területileg. Európa-szerte ismert minden eljárás, bizonyos intenzitásbeli különbségekkel. Csak néhány sajátság tűnik a 20. sz.-ban egy-egy terület jellegzetességének. Így több szláv népnél, valamint a románoknál jellemző a sírra vitt étel haláleset után és a különböző halotti ünnepeken; ill. e területeken gyakran a legutóbbi időkig a temetőben tartották a tort. Mo.-on hiányzik az emléktorokkal együtt a halott emléktorokon való ellátása, amely szintén elsősorban DK- és K-európai jellegzetesség; valamint az Európa nagy részén fellelhető, húsvéthoz és pünkösdhöz kapcsolódó szokások. A karácsony is sokkal kevésbé halotti jellegű ünnep a magyarságnál, mint bármelyik szomszédos területen; ennek megfelelően a halott etetése karácsonykor csak igen szórványos. (→ még: halál, → halotti szokások) – Irod. Murko, M.: Das Grab als Tisch (Wörter und Sachen, 1910); Ranke, Kurt: Der dreissigste und vierzigste Tag im Totenkult der Indogermanen (FFC 140. Helsinki, 1951).

Pócs Éva

halottfogó ruha: 2 m hosszú, egy szél, rendesen simán körülszegett lenvászon lepedőféle. Határainkon belül csaknem általános kelléke a → halotti készületeknek. Arra szolgál, hogy vele emeljék a halottat az ágyról vagy a földről a → ravatalra, onnan pedig a koporsóba. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: A Textil Gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970).

Fél Edit

halotti ének: → virrasztóének

halotti főkötő: → főkötő

halotti készületek: azok a ruhadarabok, amelyeket haláleset alkalmával a halott, a → ravatal és a lakás öltöztetésére használnak. Egy részüket a halottal eltemetik (→ halálra való, → halálra való ing, → halotti köntös, → halotti papucs, → halotti ruha, → szemfedél), a többi marad, és más hasonló alkalommal újból használják, esetleg kölcsönbe adják őket (→ bakacsin, → halottas lepedő, → halottas párna, → halottfogó ruha, → koporsófedő ruha, → orcatakaró, → tükörlekötő ruha). Ha a halott fiatal leány vagy olyan fiatalasszony, akinek nem maradt leánygyermeke, eltemethetik vele még szép ünneplő öltözeteinek javát is, pl. Kalotaszegen, Csökölyben, Sárközben, Martoson. Csökölyben, ha a meghalt asszony „java kezemunkája” nem fért volna a koporsóba, külön ládában engedték a koporsó fölé a sírba. A Sárközben a tágas családi kriptákba fogasra akasztották be az öltözeteket. A ravatal kellékeit kiegészíti még a ház öltözetének a ravatal színeihez választott többi darabja, párnák, kendők, rúdravalók. A rúdravalók a halottas szobában vannak kiaggatva, míg a halott bent fekszik, amint azonban a gyászszertartásra kiviszik az udvarra, összekapkodják és a tornác alján rudakra vagy kötelekre ismét kiterítik. A halotti készületek közé tartoznak végül törülközőkendők is, a halott korának megfelelő díszítéssel, amelyekbe a temetésről a torra visszaérkezők kézmosás után kezüket megtörlik. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Fél Edit

halotti köntös: a rendes öltözettől eltérő szabású, bő ruhadarab, melyet koporsóban kiterített halottra adnak, rendes ruházata fölé. Két formaváltozatát ismerjük: egyik a rövid vagy hosszú, elöl csukható ujjatlan palást; a másik egyenes szabású, bő ujjú, hátul csukható köntös. A századfordulón már csak elvétve öltöztették bele a halottakat; a korábbi századokban azonban általános lehetett. A nagyszebeni szabócéh 17. sz.-i szabáskönyve közli egyik szabásmintáját; a 18. sz.-i váci szabók mesterremekei közé pedig a „megholt ember köntöse” is beletartozott. Az egri Rozália-kápolnában a 18. sz. végéről hátul csukódó formája került elő polgári sírokból. Régebben az úri osztály is alkalmazta azt, erre Európa-szerte számos utalás van. Erdély egyes községeiben a halotti köntös szerepét tölti be a lepedő, amelybe a koporsóban a felöltöztetett halottat beletekerik. – Irod. Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1963–1964. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1965); Ember Mária: XVI–XVII. századi ruhadarabok a sárospataki kriptákból (Folia Archaeologica, 1968).

Halotti köntös (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

halotti melléklet: Európa-szerte szokás volt még a 20. sz.-ban is a halott mellé a koporsóba különböző tárgyakat helyezni. A szokás, valamint hiedelemháttere alapvonásaiban egész Európában egyezik. Eredetileg a halálon túli életbe vetett hiten (kezdetben az élő holttest, később a továbbélő → lélek hite) alapszik. Az első régészetileg feltárt sírleletek (neolitikum) óta ismert a halotti melléklet. A jelenkori Európában különböző korú elemeket foglal magába. A magyar nyelvterületen a 20. sz.-ban már inkább csak a hagyományok fenntartotta szokás, amelyet a halott jogainak utolsó időkig fellelhető tisztelete nem enged megszegni; kevésbé volt már szerepe annak a hitnek, hogy a halottnak a → túlvilágon szüksége van a mellé adott tárgyakra. – A 20. sz.-i gyakorlat azt mutatja, hogy elengedhetetlennek elsősorban a halott felöltöztetését, tehát a ruházat veleadását tartották (→ halotti ruha). Előfordult, hogy a ráadott ruhán kívül másikat is tettek mellé: pl. az Ormánságban két rend fehérneműt, hogy „legyen vele száraz, ha átmegy a Jordánon”; Kalotaszegen lányhalott mellé sokszor egész kelengyéjét. Általános szokás szerint terhes anya mellé csecsemőkelengyét tettek, mert a hit szerint a koporsóban megszüli gyermekét. Az egész Európában elterjedt középkori gyakorlattal szemben (amikor a halottat a régészeti leletek tanúsága szerint bőségesen ellátták étellel-itallal) az ennivaló mint halotti melléklet az utóbbi időben meglehetősen szórványos volt Mo.-on éppúgy, mint másutt. (A magyar nyelvterületen a 20. sz.-ban néha előfordult pl. kenyér, kalács, gyümölcs.) Kivétel a bor, pálinka, amelyeket főleg iszákos emberek mellé a legutóbbi időkig tettek a koporsóba, sokszor szinte tréfás jelleggel; ugyanígy a dohányosoknak dohányzacskót, pipát. Az elmúlt századokban előforduló gabona és tojás mint halotti melléklet feltehetően nem vagy nemcsak a táplálékkal való ellátást célozta, hanem talán az újjászületés jelképeként került a sírba. Használati tárgyaknak, szerszámoknak a koporsóba tétele még a közelmúltban is ismert volt; de a túlvilági szükségletekre vonatkozó hit halványolására utal, hogy nem annyira hasznos, mint inkább a halottnak kedves tárgyakat tettek be (pl. gyermekjáték, köszörűkő, zsebkés, pipa, zsebkendő). A halott rendbetételéhez használt fésűt, borotvát, szappant, állfelkötőkendőt tisztátalan voltuk miatt helyezték a halott mellé. → Amulettek, rontáselhárító szerek sírba tétele Európa több helyén a mai napig szokásos. A magyar nyelvterületen – talán ezek helyettesítéseképpen is – általános volt a r. k.-oknál az olvasó, kisebb mértékben imakönyv, ref.-oknál zsoltároskönyv, Biblia koporsóba tétele. Az Árpád-kortól a 20. sz.-ig folyamatosan szokásos volt a pénz halott mellé helyezése (egész Európában hasonlóképpen). Régebben leggyakrabban a nyelv alá tették a pénzt, az utóbbi időkben a halott mellé, esetleg kezébe; néhol a szemére helyezték a szemlezáráshoz használt pénzt. A legáltalánosabb nézet szerint a halott ezzel fizeti meg a túlvilági vámot, hídpénzt; a → kereszteletlen gyerek pedig a túlvilági keresztelő díját. A pénz mint halotti melléklet már az ókori Európában, sőt Egyiptomban is ismert volt. Az életforma-változással függ össze a férfi halottak fegyvermellékletének megszűnése az Árpád-korban; ugyanígy a ló – lovasnépeknél szokásos – sírbatételének megszűnése a középkorban. – Az ittfelejtett tárgyak halott után küldése egész Európában gyakorolt szokás volt. A magyar nyelvterületen legáltalánosabban két formában történt: beásták a sírba, vagy a következő halott koporsójába tették be; szórványosan előfordult, hogy → tűzbe dobták. Néhol egyúttal üzentek is az új halottal a réginek (fülébe súgtak vagy a „feje lágyára kiáltottak”). Az ittfelejtett holmiért, be nem tett halotti mellékletért → visszajáró halottakról szóló hiedelemtörténetek országszerte ismertek, és részint – mint szórakoztató műfaj – komolytalanabbá tették a túlvilági szükségletekre vonatkozó hitet, részint ébren tartották azt. (→ még: halál, → halotti szokások) – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944).

Pócs Éva

halotti papucs: egy darab kendervászonból szabott és hátul kézzel összevarrott hosszú szárú lábbeli, melyet a halott lábára húznak. Eltérően a többi halottas ruhától, ezt nem előre, hanem csak a haláleset után szabják, varrják gyermeknek, felnőttnek egyező formára, csupán méretbeli eltéréssel. Mezőkeszün ma is készül, Orosházán emlékeznek arra, hogy régebben volt; az Alföld más vidékein az I. világháborúig a temetkezési vállalatok is készítettek hasonlót. Ismert a korábbi évszázadok úri emlékanyagából. – Irod. Fél Edit–Varga Marianne: Népviselet (Orosháza néprajza, Orosháza, 1965); Ember Mária: XVI–XVII. századi ruhadarabok a sárospataki kriptákból (Folia Archaeologica, 1968).

Halotti papucsok (Mezőkeszü, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

halotti pénzbeszedő: Hódmezővásárhelyen a halotti társaság havi díját szedte, haláleset alkalmával a társaság pénztárkönyvébe beírta a halott nevét, megállapította, hogy a tagdíjat rendesen fizették-e. A halotti pénzbeszedő családos, meglett férfi, becsületessége munkájának a feltétele. – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939).

Morvay Judit

halotti ruha: általában a helyi hagyományok szerinti, nemnek és kornak megfelelő ünneplő öltözet, ill. a halott életében legutolsóra hordott ünneplő ruha volt minden tartozékával (kendő, kalap, fejdísz, zsebkendő stb.). A lábbeli általában harisnya volt, csak néhol húztak csizmát, cipőt is a halott lábára. Göcseji hit szerint a szeget és a sarokvasat le kellett szedni a csizma talpáról, hogy a másvilágon ne legyen túl nehéz. Hasonló szokás másutt (pl. palócoknál) is ismert volt. Göcsej több helyén olyan gyerekekre is csizmát húztak, sőt új csizmát vettek, akik különben még soha nem jártak csizmában. Általában jellemző, hogy a gyerekeket többnyire színesebb, az idősebbeket sötétebb ruhában temették; de előfordult az idős asszonyok fehérben vagy világos színű ruhában való temetése is (Erdély több helyén, Ormánságban, Somogyban stb.). Általános volt a fiatal lányok, sőt sokszor fiatal asszonyok menyasszonyként való felöltöztetése (→ halott lakodalma). Idősebb asszonyok sokszor előre előkészítették vagy kijelölték halotti ruhájukat (→ halálra való). Általános nézet volt, hogy abban a ruhában, amelyben meghalt, nem lehet a halottat eltemetni; azért azt országszerte elterjedt szokásként temetés után a szegényeknek, koldusoknak ajándékozták. Kivételt képeztek azok, akik erőszakos halállal haltak meg, tehát megölték őket vagy öngyilkosok lettek. (→ még: halál, → halálra való ing, → halotti köntös, → halotti papucs, → halotti szokások) – Irod. K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944).

Pócs Éva

halotti szokások: olyan → rítusok, szertartások (→ kultusz) és szokásszerű cselekedetek, melyeket a halott környezetében élő emberekből a halál beállta kivált, s amelyek a haldoklástól a gyászidő leteltéig rendszeresen megjelennek. Tükrözik azokat a hiedelmeket, elgondolásokat, amelyek a halottra, a halál utáni „életre” vonatkoznak, ezért valamennyi szokás közül a legkonzervatívabbak, makacsul őrizvén olyan pogány képzetek kiváltotta, rítusokat is, amelyeket az egyházak tiltanak és elítélnek. (→ még: gyász, → halott etetése, → halotti tor, → halottkultusz, → halott lakodalma, → mindenszentek, → siratóének, → temetés, → virrasztóének, → visszajáró halott) – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Schram Ferenc: Temetési szokásaink (Bp., 1957).

Németh Imre

halotti tor: az ősök tiszteletére rendezett szertartásos → áldozati lakomák maradványa, amelyek a lélekhit és az ezzel összefüggő → őskultusz és → halottkultusz alapján fejlődhettek ki. Ez a képzetvilág meghatározta az élők viszonyát a halottakhoz, akiknek haragját igyekeztek megelőzni, jóindulatát pedig biztosítani. A szellemi háttér gyöngülésével az ismeretlentől való félelem – részben pedig maga a hagyomány – vált egyre inkább a szokás indítóokává. A megtartása a legutóbbi időkig kötelező erejű volt. – Az utóbbi száz-százötven évben leginkább a halottas háznál – általában estefelé – tartották, a temetés napján (nyáron az udvaron, télen a házban). Szórványosan előfordult, hogy a sírnál, ill. a temető kertben toroztak (pl. Bakonyalja; Kis-Küküllő és Arad vm.; Szeged környéki tanyák), ami a középkorban még valószínűleg általános volt. Vagy mindenki részt vett rajta, aki megjelent a temetésen, vagy csak a külön meghívottak. Néhol a temetőben kínálták meg a temetés körül segédkezőket, a szűkebb rokonságot és a komákat, jóbarátokat pedig a házhoz hívták meg (a papnak és a kántornak nem volt illő elfogadni a meghívást). Egyes vidékeken csak férfiak mentek el a halotti torra, vagy külön – esetleg egymás után – ettek férfiak és asszonyok. (Apor Péter leírása 1736-ból.) A meghívás egy közeli férfi rokon, a koma, a kántor vagy a szószóló dolga volt. Szövege hagyományozott, de sokszor tudálékos fordulatokkal tűzdelt; megköszöntek benne a végtisztességtételt, a halottnak nyugodalmat kívántak, a jelenlevőket pedig meghívták a szomorú ház hoz. – Az Ormánságban a halott közeli nőrokona hazamenet háromszor bekiáltott a házba: „Édösapám (édösanyám stb.) itthon van-é?”, mire az öltöztetőasszony mindannyiszor visszafelelte: „Nincs itthon!” Ezzel meggyőződtek, hogy a halott már nem akarja zavarni őket, nincs kielégítetlen kívánsága. – Szórványosan az egész nyelvterületről ismert a halotti tor előtti kézmosás, ami a megtisztulást jelképezte. (Országos hiedelem volt pl., hogy a halott sárgaságot okoz.) Korábban fontos szerepet játszottak a szegények és a koldusok, akik a halott(ak)at helyettesítették (→ halott etetése, → szegények etetése). Ezért mondták Hódmezővásárhelyen: „Adjatok a koldusnak, hogy haza ne járjon a lelke!” (ti. a halotté). A halotti tor rendesen imával kezdődött, esetleg újabb köszöntőt is mondtak. Irányítója – r. k.-oknál – az énekesasszony. Evés után halottas énekeket (egyházi népének) énekeltek, imádkoztak, beszélgettek, (szórványosan előfordult mesemondás és valamilyen játék is). Nem volt ritka a tánc sem. Keresztelő, lakodalom és halotti tor között – különösen fiatal halott esetében (→ halott lakodalma) – olykor szinte semmilyen különbség sem volt, amit a lélek kel kapcsolatos elképzelések is indokolnak. Többfelé külön terítettek a halottnak, amelyhez senkinek sem volt szabad nyúlnia (a részét félretették és később általában a koldusoknak adták a maradékkal együtt). Eredetileg a halotti toron fogyasztott ételeknek is jelentősége lehetett, ennek azonban századunkra már nem igen maradt nyoma. Mégis megfigyelhető bizonyos étkezési rend: leggyakoribb volt a kenyér, kalács (kelt-tészták), hozzá bor vagy pálinka; ezenkívül valamilyen húsétel (gulyás, paprikás, pörkölt) vagy sajt, túró és kásaféle. Az ételeket meghatározhatta a szórványosan meglevő tűzgyújtási tilalom is (pl. D-Alföld, Erdély egyes területei), amelynek többféle magyarázata lehetett (pl. a tűz elűzi a halott szellemét, vagy éppen elősegíti, hogy visszajárjon stb., valamint a keresztény tanítások). A középkorban még igen gyakori lehetett a halotti torhoz kapcsolódó tánc, amire több egyházi tilalomból következtethetünk (pl. 1092-ik évi szabolcsi, 1279-ik évi budai zsinat stb.); említik 17–18. sz.-i leírások – amelyek nagyrészt a főúri gyakorlatra vonatkoznak –, utal rá néhány zenei adalék is. Századunk elején még előfordult, elsősorban a halott lakodalmánál (pl. Arad vm., Nagykunság, Szeged és környéke). A tánc esetleg összekapcsolódott a → halottas játék valamilyen formájával; Karcagon 1930 táján egy halotti toron idősebb férfiak még járták a lassú csárdásra emlékeztető ún. gyertyástáncot a földön fekvő megszemélyesített halott körül. Ezek a táncok eredetileg nem a jókedv kifejezői voltak, hanem mágikus célt szolgáltak. Szórványosan zenész, esetleg banda is részt vett a halotti toron. Említésre méltó az a szokás, amelyet Szeged-Felsővároson még gyakoroltak a múlt század végén: az éneklő asszony a → kánai menyegzőt énekelve, fejére tett borosüveggel táncolt, a torozók is vele táncoltak (az ének az újszövetségi jelenet humoros előadása). Szintén Szegedről ismert a → Szent János áldásának éneklése (középkori eredetű: János az utazók oltalmazója, a halál pedig a lélek nagy útja), amely után az énekes végigkínálta a torozókat, különösen az odagyűlt szegényeket. – Nagyon valószínű, hogy a kereszténység felvétele előtt a halotti tor még nagyszabású szertartás volt, tehát a mögöttes → hiedelemvilág is eleven lehetett. A 11. sz. elejéig még élt a lóáldozat valamilyen formája, így az állat húsának halotti toron való fogyasztása is, amint erre régészeti, történeti és összehasonlító néprajzi adatokból következtethetünk. Egyes nyelvrokonaink – elsősorban török, kisebb részt finnugor népek – a 19. sz.-ban még gyakorolták ezt a szokást, ha többnyire csökevényes formában is. Ehhez kapcsolódhatott egyes belső szervek fogyasztási tilalma (pl. szív, máj, tüdő), amit a lélekhit magyaráz. A későbbi századokban az egyház üldözte, ill. megpróbálta átformálni a szokást. Az 1310-i trieri zsinat pl. kiközösítéssel fenyegette a torozókat; az 1562-i debreceni hitvallás megtiltotta a „holtakért való lakomákat”. A sok tilalom és rendszabály a szokás elevenségét és a régi – keresztény tanításokkal már erősen színezett – képzetvilág szívósságát tanúsítja. A halotti tor fontosságát, egyben társadalmi szerepét mutatják azok az adatok is, amelyeket végrendeletekben találunk elszórtan. A hódmezővásárhelyi Tolnay Erzsébet (vagyoni helyzete ismeretlen) pl. így rendelkezett 1757-ben: „Takarításomra hagyok tizenöt Rh. forintot... Az Üszőt Takarításomra a körülöttem forgolódóknak le vágják...” Tor – valamint koporsó és gyász – szavunk ótörök eredetű, vagyis szókincsünk honfoglalás előtti türk rétegéhez tartozik. A K-Európa-szerte ismert emléktor ok tartása nálunk szinte teljesen ismeretlen az utóbbi századokban, csak a román környezetben élő bukovinai és moldvai magyarok (székelyek) ismerték. A 14–15. sz.-ig előfordult (feljegyezték pl., hogy Károly Róbert halálának 30. napján országszerte nagy tort ültek); szórványosan a 17. sz.-ig is élhetett, mert Alvinczi Péter még kárhoztatta az „esztendőnként való torcsinálás ördögi találmányát”. Nyelvrokonainknál viszont még századunkban is gyakorolták ezt a szokást – a szomszédos szlávoknál és románoknál szintén –, amelynek oka és célja hasonló a halotti toréhoz. Néhol ténylegesen meghívták a halottakat, majd visszakísérték őket a temetőbe. A cseremiszek és a votjákok nemcsak családi, hanem nemzetségi emléktor okat is rendeztek. Az emléktorok dátumai nagyjából megegyeztek egész Eurázsiában. Leggyakrabban a halál utáni 3., 7., 9., 20. és 40. vagy 30. napon; majd fél év múlva és az évfordulón tartották. A magyarázat népenként és koronként eltérő volt. A finnugor népek egy részénél pl. a → lélek másvilági utazásának főbb állomásaihoz kapcsolódott; a 3., 7. és 30. nap esetében általában a keresztény tanítás vált uralkodóvá. A gyászmisék, a templomi megemlékezések és az emlékharangozás időpontjai az emléktorokkal lehetnek kapcsolatban. – Irod. Weichhart Gabriella: Keresztelő, házasság és temetés Magyarországon 1600–1630 (Bp., 1911); Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete (Bp., 1944); Bálint Sándor: A halálhoz és temetéshez fűződő szegedi néphagyományok (Az Alföldi Tudományos Intézet Évkve, 1944–45); Morvay Péter: A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás (Ethn., 1951); Ranke, Kurt: Der dreissigste und vierzigste Tag im Totenkult der Indogermanen (FFC 140. Helsinki, 1951); Roux, Jean-Paul: La mort chez les peuples altaïques anciens et médiévaux (Paris, 1963).

Halotti tor (Fornos, v. Bereg m.)

Károly S. László

halott kivitele: A halottnak a házból a temetőbe vitele több, hagyományos rend szerint kialakult mozzanatból tevődik össze. Ezek egy része az egyházi szertartásokat is magában foglaló, ill. azokhoz kapcsolódó hagyományos szokáscselekmény; más része inkább hiedelem jellegű, és nem kötelező érvényű, de a múltban meglehetősen elterjedt kísérő cselekmény. A fő mozzanatok országszerte nagyjából egyeznek. – A koporsó lezárását általában megelőzte a halott siratása (→ siratóének) és a családtagok halottól való búcsúvétele. Ezután a halottat letakarták → szemfedővel (régen fehér vászon, később gyári tüll), amelyet a koporsó lezárása előtt felhasítottak általában az arc fölött hosszirányban, de sok helyen a lábnál is. Néhol ehelyett lehúzták a szemfedőt az arcról. Az ehhez fűződő leggyakoribb magyarázat az, hogy ha nem tennék, a halott a → túlvilágon felébredve nem látna, megfulladna vagy nem tudna járni. Sok helyütt szokás volt ilyenkor a halott lábát összekötő kötelékeket is megoldani, sőt néhol a ruházat kötőit, gombjait is – eredetileg feltehetően azért, hogy ezek ne gátolják a halott mozgását a túlvilágon. A halottól való félelem ellen általános volt a koporsó lezárása előtt a lábujját megfogni. A leszögezés csak néhány szöggel történt, hogy a szemfedő körben kilógjon. Az udvarra lábbal előre vitték ki a koporsót (az udvarról az utcára hasonlóképpen) – általánosan elterjedt hit szerint ezzel a halott visszajárását előzték meg. Hasonló magyarázata ismert annak az országszerte elterjedt szokásnak, amely szerint a koporsót a házból való kivitel közben a küszöbhöz érintették (néhol ugyanez tiltott cselekmény volt). Általánosan elterjedt volt ugyanekkor az ablak kinyitása. Néhol él annak az emléke, hogy a halottat – szintén a visszajárást megelőzendő – nem az ajtón, hanem az ablakon vitték ki; ez azonban valószínűleg soha nem volt általános szokás. A 20. sz.-ban már csak szórványosan fordult elő a → zajkeltés a halott kivitelekor (pl. rossz köcsög földhöz verése), feltehetően a halott lelkét elriasztó, tehát szintén a visszajárást megakadályozó szándékkal. Hasonló célja lehetett a néhol szokásos → füstölésnek (ez történhetett a halott valamilyen tartozékával is: hajával, a szemfedő leszakított darabkájával), valamint a ravatalozó bakok, székek feldöntésének, amely a halott házból vagy udvarról való kivitelét kísérte sok helyen. Ha a gazda halt meg, az udvarról való kivitelkor szokás volt a szarvasmarhát kiengedni az istállóból, hogy ők is búcsúzzanak el gazdájuktól és ne sírjanak utána (gazdaasszony halálakor néhol a baromfit zavarták szét). – Az udvaron lefolytatott egyházi szertartást (→ halott búcsúztatása) régen még egy templomi szertartás is követte; ezután vitték a halottat a temetőbe. A ma általános → halottaskocsi helyett régen kézben (rudakon, ezek sokszor középen kiszélesedtek), ill. → Szent Mihály lován vagy sok helyen szekéren vitték a halottat. (Néhol csak akkor, ha sár volt.) A szekérre több helyen felültek a siratóasszonyok vagy a közeli hozzátartozók, vagy a női családtagok stb. A menet élén a halott előtt a pap, kántor, templomszolga és egyéb tisztségviselők haladtak (pl. matyóknál a kereszthordozó, valamint két legény a templomi lobogókkal, fáklyások égő gyertyával, a kolozsvári hóstátiaknál a → kalandos társaságok elöljárói); a koporsót követően elöl a férfiak, majd a nők (mindkét csoportban a rokonsági fok szerinti rendben). A fiatalok gyakran – néhol az asszonyok is – nem a menetben, hanem az út két oldalán mentek. Előfordult, hogy a férfiak a halott előtt, a nők a halott után vonultak. A halott hozzátartozója vagy néhol külön kereszthordozó vitte a menet élén a fejfát vagy keresztet. Fiatal lányok és legények temetése esetén a halottas menet sok egyéb mozzanatot is tartalmaz: díszek, jelvények vitele, zenekíséret stb. (→ még: halott lakodalma). – A halott kivitelének módja Európa-szerte nagymértékben egyezik. A hiedelem jellegű kisérő cselekmények régtől fogva megtalálhatók egész Európában; nyilvánvalóan a halotti szokások igen régi rétegébe tartoznak. (→ még: halál, → halotti szokások) – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944).

Temetésre induló székely lányok zászlókkal (Déva, v. Hunyad m., 1906)

Temetési menet (Pográny, v. Nyitra m., 1961)

Temetési menet útban a ref. temető felé (Őriszentpéter, Vas m., 1953)

Zászlós temetkezés 1972 (Felsőrákos, v. Udvarhely m.)

Leánytemetés. Vöfénynek öltözött legyének viszik a koporsót, zászlós lányok kísérik 1939 (Pusztafalu, v. Abaúj-Torna m.)

Zászlós lányok a temetésen (Rimóc, Nógrád m., 1970)

Pócs Éva

halottkultusz: az elhunyt hozzátartozók, rokonok, ismerősök, barátok emlékének rendszeres ápolása, a róluk való megemlékezés szokása. A halálra, temetésre és a halotti emlékszokásokra vonatkozó magyar történeti anyagban nem jelentkezik → kultuszként, bár egyes vonásai arra mutatnak, hogy annak maradványait is őrzi (pl. → halott etetése, → halotti tor, → mindenszentek). Szertartásai egyházi és nem egyházi (pogány) elemekből ötvöződnek. Az utóbbiak őrződtek meg a → halotti melléklet adásának szokásában és több olyan szokásban, amelyben a hazajáró halottól való félelem tükröződik (→ halál). Hiedelemtörténetekben is felismerjük a halottkultusz töredékeit (→ visszajáró halott). A halottkultusz nálunk nem öltött és nem hordoz kultikus módokat: a hagyomány megőrzésének köznapi megoldása, de egyházi és világi szervezetek egyaránt intézményesíthetik. (→ még: halotti szokások) – Irod. K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944).

Németh Imre

halott lakodalma: fiatal lány vagy legény halálakor (általában 14–28, 30 éves korig) az átlagostól eltérő szertartásos → szokások éltek, amelyek több mozzanatban is megegyeztek a lakodalmi szokásokkal (→ lakodalom). A halott lakodalmának megülése a halál utáni élet, ill. a visszajáró halott képzetköréből ered: általa mintegy megadják a halottnak, amire szüksége van és ami jár neki, egyben megóvják magukat esetleges ártó szándékától (→ halál, → lélek). A szokás nagyjából az egész magyar nyelvterületen egyformán ismert volt, legtovább és legépebben a K-i, és ÉK-i területeken maradt fenn. A lakodalmi jelleget a viselet őrizte meg legtovább. Az eladólány halottat → menyasszonynak öltöztetve – általában tiszta fehérben, ritkábban rózsaszínben, koszorúval és fátyollal – ravatalozták fel és tették koporsóba, kezébe jegykendőt adtak. A legény halottat ünneplő ruhába öltöztették – szórványosan vászoningbe és gatyába, fekete posztómellénybe –, kalapjához vagy melléhez virágot, esetleg vőlegénybokrétát tűztek. A fiatal halottnak (ha nem volt szeretője ) vőlegényt, ill. menyasszonyt választottak, koszorúspárokat állítottak, helyenként a halottat is megszemélyesítette valaki. A koporsót ilyen temetésen általában kézben – rúdon – vitték; lányét lányok, legényét legények, helyenként épp fordítva vagy párosan, ill. felváltva, de az azonos neműek vették fel először (többnyire három vagy négy, esetleg hat pár). Kifelé eső karjukra vőfély-, ill. jegykendőt kötöttek, amelyet néhol a sírba dobtak, általában azonban ajándékba kapták ugyanúgy, mint lakodalomban (→ lakodalmi díszek és jelvények). – Szórványosan az egész nyelvterületről ismert – elsősorban r. k.-oknál – a fiatal halott zászlós temetése: a koszorúslányok, esetleg párok vagy az azonos neműek rögtönzött, ill. templomi lobogókat vittek a koporsó előtt (az utóbbit néhol kendővel díszítették). A hétfalusi csángóknál (Brassó környéke) a fiatalok felöltöztettek egy fenyőágat kendőkkel, szalagokkal, tetején virággal – a neve tebe – és elmentek kikérni a halottat, mint lakodalomkor: „Én is vőlegény (menyasszony) vagyok / Már indulni akarok / Most jöjjön a nász népe / Szomorú menyegzőre...” (→ életfa). A rögtönzött, ill. alkalmilag díszített lobogónak lakodalmi párhuzamai is vannak más népeknél is (pl. altáji népeknél azonos funkcióban). Részben hasonló a románok halottas fenyő je (bradul murtului stb.), de más hiedelemháttérrel (ti. a halott párját jelképezi). Az ilyen lobogók használata talán valamilyen áldozati szertartás maradványa. A menet élén néhol szűzpárnát visznek, lány halottnál (Nagyalföld r. k. falvai). Néhány adat szerint zenész – olykor banda – is részt vett a fiatal halott temetésén és torán (főleg DK-Alföld, Erdély egyes részein). A századfordulón még többfelé előfordult, hogy a halottat kísérő fiatalság a sírnál, ill. a temetőkapuban és a → halotti toron táncolt, ami a halott lakodalmának szerves része lehetett korábban. Kálmány Lajos szerint az Arad megyei Magyarpécskán a → Rákóczi-induló hangjaira a legények vagy eladólányok temetése után, a múlt században és még a 20. sz. elején is táncoltak a falu legényei a temetőben. Valószínűleg hasonló funkciója volt annak a → halottas játékkal egybekötött táncnak is, amelyet egy felvidéki városban látott a Magyar Simplicissimus szerzője (1683). Utalnak a halott lakodalmára a → siratóénekekben és a búcsúztatókban (→ halott búcsúztatása) is, pl.: „Elmentél, itthagytál bennünket... Húsz éves korodba... Drága kedves menyasszonyunk...” (Bihar); „...drága kis lejányom... nézd meg milyen díszbe jöttek a lejányok a temetésedre! / Ezek visznek téged arra(j)a hosszú(j)útra” (Kolozs); „...Elhervadott mennyei vőlegény fijam...” (Nyitra). Az utóbbi szöveg utal a szokás középkori eredetű, keresztény magyarázatára: a halál menyegző Krisztussal, ill. a mennyországgal. Ilyen értelmű Mikes Kelemen erdélyi főúr kijelentése is, aki „az Üdvözítő Krisztusban” adta férjhez lányát, torát pedig reggelig tartó tánccal, lakodalomként ülte meg (1686). – A halott lakodalmának szokása egész K-Európában ismert; az utóbbi századokban leginkább a szláv népeknél, de megtaláljuk finnugor és altáji népeknél is. Nevezetes Marco Polo leírása a (közép-ázsiai) tatárokról: a fiatal legény és leány halottról képet készítettek, amelyet körülhordoztak, majd elégettek, hogy egybekeljenek a másvilágon; azután megülték lakodalmukat. Maszúdí a kazár sztyeppe népeiről írja (10. sz. eleje), hogy a legény halottnak feleséget adtak. Némely finnugor nép megszemélyesítette – vagy bábuval helyettesítette – a halottat, aminek nyomai a magyar népszokásban is fennmaradtak, a korábbi századokban pedig (a 18. sz. elejéig?) még elterjedt lehetett. – A halott lakodalmának irodalmi ábrázolását találjuk Arany János A varróleányok c. költeményében. (→ még: táncalkalmak) – Irod. Schrader, Otto: Totenhochzeit (Jena, 1904); Karjalainen, K. F.: Die Religion der Jugra-Völker (I–III. FFC 41, 44, 63. Helsinki, 1921, 1922, 1927); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Szendrey Ákos: A halott lakodalma (Ethn., 1941); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Morvay Péter: A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a halottas-játék népszokásához (Ethn., 1951); Kallós Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban (Tánctud. Tanulm., 1963–1964, Bp., 1964).

Halott lakodalma (Rimóc, Nógrád m., 1970)

Leánytemetés: a templom elé kitett koporsó a ráboruló gyászolókkal (Pusztafalu, v. Abaúj-Torna m. 1939)

Károly S. László

halottlátó: 1. a magyar → népi hitvilág olyan → természetfeletti erejű személye (férfi vagy nő), aki az elhunytakkal érintkezni tud, vagy felőlük hírt hoz, néha segítségükkel gyógyít, vagy az időben távoliakról is tájékoztat (pl. hol az eltűnt állat, mikor jön meg a messzi földön levő hozzátartozó). Egyéb elnevezése: beszélgetőasszony, látó, mondó, mondóasszony, néző. Egyes helyeken ellátó nak, tudósember nek, tudósasszony nak is nevezik. Tevékenységük gyakran → révüléses állapottal jár együtt. Néha a halottlátó → gyógyított vagy jósolt is. A magyar halottlátóval kapcsolatos legelterjedtebb hiedelmek: Tudománya lehet „Isten rendelése”, ami már a születéskor megmutatkozik, mert jellel (pl. foggal) születik. Serdülő korában „látomások gyötrik: természetfeletti lények jelennek meg és felszólítják, legyen halottlátó. A kiválasztott ellenáll, ezért betegeskedni kezd. Betegsége azzal végződik, hogy bizonyos időre „meghal”, tetszhalott lesz. Amikor így fekszik, akkor lelke elhagyja és a másvilágon jár. Lelkét ott valamilyen természetfeletti lény vezeti, az ágyon fekvő élettelen test ezalatt gyakran vért verítékezik. Hogy mi történt vele, amíg lelke a túlvilágon járt, nem árulhatja el. A rendszerint három napig tartó tetszhalottszerű állapot a legkiválóbb halottlátóknál még kétszer megismétlődik. Az így halottlátóvá lett személy emberfeletti képességekkel rendelkezik: szándékosan és közvetlenül érintkezik a természetfeletti lényekkel, éspedig rövidebb ideig (egy, másfél óra hosszat) eszméletlenül fekszik (elrejtőzik, leragadtatódik, ellesz), ezalatt a lelke vagy a túlvilágra megy, hogy ott kapcsolatba kerüljön a szellemekkel, vagy azok jelennek meg őnála. Szórványosan az egész magyar etnikum ismeri; sűrűbb előfordulású a Zagyva–Sajó között, továbbá a székelyek és a csángók körében. Egy-egy híresebb halottlátót messze földről is felkerestek, s tőlük elhunyt hozzátartozókról kérdezősködtek. A nevezetesebb halottlátókat lakóhelyükről nevezték el: novaji asszony, csépai ember, meggyesi jány. A halottlátó hiedelemkörének bizonyos vonásai egyeznek egyes → táltosra vonatkozó hiedelmekkel és a → samanizmus emlékeit őrzik. (→ még: halál) – Irod. Nyári Albert: A halottlátó (Ethn., 1908); Fekete József: Tudós asszonyok (Ethn., 1910); Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958). – 2. Halottlátó a mondában: Tipikus mondaszüzsék: 1. A tudományszerzéséről szóló mondák. a) Egy asszony templomba menet tükör helyett szentkép üvegébe nézve köti meg a kendőjét. Saját tükörképe helyett egy halálfejet lát, azóta tudománya van. b) Gyilkosság után egy asszonynak álmában megjelenik az áldozat, felfedi a gyilkost. Utána „lebetegszik”. Álmában jár a mennyországban. Azóta halottlátó. c) Egy halottlátó kijelenti, hogy X asszony örökli majd a tudományát a halála után. Az illető asszony sokat imádkozik. Karácsony éjszakáján fényjelenségek után sorra jelennek meg ismerős halottai. Azóta halottlátó. – 2. Útban a halottlátóhoz. A halottlátóhoz (javas hoz, tudós hoz stb.) tartó társaság egyik tagja szellent: „Ha nem tud segíteni, ez a fizetsége!” A halottlátó tőle nem fogad el fizetséget, mert már útközben megfizetett. Változat: A halottlátó tud arról, hogy amikor a fizetségbe hozott tyúkot otthon kiválasztották a számára, az asszony azt mondta, hogy a könnyebb is jó lesz. A halottlátóhoz fűződő mondák félúton vannak a → memorattól a → fabulat felé. – 3. Tudósításai a másvilágról. a) Egy napon meghalt hármas ikrek anyjának hírül adja: gyermekei a Szentháromság három karját töltik be. b) Szomszéd faluban történt halálesetről ad hírt. c) Tetszhalottról ad hírt. A sírt felásva a halottat valóban hasra fekve találják. d) Király (Ferenc József) meg akarja idéztetni egyik halottját. A halottlátó válasza: megteheti, de a király abban a pillanatban meghal. A király kéri, hogy éreztesse meg vele. Csoszogást hall, hideg kéz érintését érzi. A király Mária-szobrot állíttat a halottlátó udvarán. Ugyancsak Ferenc Józsefnek ugyanez a halottlátó elmondja, hogy felesége, Erzsébet milyen halotti ruhában nyugszik és megállapítja, hogy fia, Rudolf nincs a halottak közt. – 4. → Élménytörténetek a halottlátó tudósításairól: halott ruhájáról, kívánságáról (mise, ima, egyéb tanács, pl.: mindent mondhat a hozzátartozó, csak azt nem, hogy „csak még egyszer jöjj vissza” stb.), meggyilkolt tetemének hollétéről stb.

Diószegi Vilmos Nagy Ilona

halottmérő pálca: → koporsó

halottmosó asszony: a halottmosás mellékes jövedelme azoknak az idősebb napszámos vagy szegényparaszt asszonyoknak, akik vállalták a halott mosdatását, felöltöztetését. Halottmosó asszonyt csak jómódú családok hívtak, vagy azok, akik féltek a halottól. Van, ahol a bába egyúttal a halottmosó asszony is. Díjazása néhány forint volt, s részesedett a halott ruhájából, ágyneműjéből is. – Irod. Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Morvay Judit

halott testvér: → mágikus-mitikus ballada

halott vőlegény, Lenore : 1. → hiedelemmese. Cselekménye: egy leány kedvese elmegy a háborúba. Nagyon vágyakozik utána. Szomszéd tudós asszony tanácsára hoz a temetőből egy koponyát (három marék földet, fejfaszilánkot, a vőlegény kapcáját), s azt főzni kezdi. Egy idő múlva a legény, aki elesett volt, megjelenik fehér lovon, felülteti kedvesét is, s elnyargalnak. Háromszor felteszi a kérdést:

Jaj de szépen süt a hold, Megy egy élő, meg egy holt, Félsz-e angyalom?

A leány azonban mind a háromszor azt válaszolja: „Nem félek, amíg téged látlak!” Elérnek a temetőbe, s a legény magával akarja vinni a sírba. A leány darabonként ledobálja a ruháit, majd elmenekül, be a kápolnába, ahol egy másik halott van kiterítve, kisvártatva odaér a halott vőlegény, a bekopogtat: „Halott, add ki az élőt!” („Holt, holtnak nyiss ajtót!”), mire a halott a) megmozdul, b) felül, c) egyik lábát leteszi a földre. Mikor le akar szállni, megszólalnak a kakasok (tizenkettőt üt az óra), s mind a két halott porrá válik. A leány is meghal ijedtében (visszamegy a falujába, többé nem kívánja a szeretőjét látni) (AaTh 365). A mese hiedelemalapja napjainkig eleven: a halott, akit sokat siratnak, nem tud nyugodni a sírjában. A halott (kedves) hazafőzése a → szerelmi varázslás mágikus cselekménykörébe tartozik. Az egész magyar nyelvterületen közel 40 változatban számon tartott, kötött formájú, háromszor ismétlődő ritmikus, vers-, olykor dalbetéttel előadott mese, ismertek kötetlen formájú, → hiedelemmondaszerű változatai is. Más típusokkal ritkán keveredik. Egyes változatokban felbukkannak a rokon → ördögszerető egyes elemei. A mesetípus, melyet Bürger híres balladafeldolgozásának címével szoktunk jelölni, egész Európában ismert, különösen É- és K-Európában népszerű. Északon ismeretesek balladás változatai is. Benkő László feltevése szerint szláv területen alakult ki hiedelemelemekből a 6–7. sz. folyamán, vándorénekesek terjesztették és juttatták el hazánkba is. A magyar változatok menetükben – még vers-, ill. dalbetéteikben is – megegyeznek a nemzetközi variánsokkal (→ életre-halálra jó barátok). – Irod. Benkő László: A „halott vőlegény” története (Marosvásárhely, 1934); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Delarue, P.–Tenèze M.–L.: Le conte populaire français (I., Paris, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I–II., UMNGy VIII–IX. Bp., 1955, 1960); Liungman, W.: Die schwediachen Volksmärchen (Berlin, 1961); Krzyzanowski, J.: Polska bajka ludova (I., Wroclav–Warszawa–Kraków, 1962); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy XI. Bp., 1963). – 2. balladaszerű epikus ének. Tartalma mesei és hiedelemmondai motívummal rokon: a túlvilágról jövő halott vagy ördög vőlegény éjjel eljön kedveséért, aki nagyon szeretné viszontlátni őt; késleltetés, kifogások után magával ragadja. A hajnal közeledte vagy vallásos szavak használata váltja meg a lányt. A magyar folklórban kevés balladaszerű megfogalmazást ismerünk. Minden redakció jellegzetes formulája: „Szépen süt a holdvilág, félsz-e édes rózsám”. A → visszajáró halott hiedelemkör balladában való jelentkezését két típusban láthatjuk: a) a halott vőlegény a kedveséért tér vissza; b) a halott testvér pedig az idegenbe férjhez adott húgáért. Mindkettő párhuzamai ismertek az antik hagyományból, a környező és távoli népek folklórjából éppúgy, mint a dél-amerikai vagy afrikai népköltészetből. – Irod. Benkó László: Adalékok a halott vőlegény balladatípus történetéhez (Ethn., 1936); Peuckert, W. E.: Lenore (FFC 158. Helsinki, 1955); Vargyas Lajos: Zur Verbreitung deutscher Balladen und Erzähllieder in Ungarn (Jahrbuch für Volksliedforschung, 1964).

Kovács Ágnes Kriza Ildikó

halpecek: két végén kihegyezett keményfa pálcika, amely a közepére kötött zsinóron lóg. A horog őse. A felcsalizott halpeceket a hal hosszába nyeli el, de a legkisebb rántásra az keresztbe áll, megakad. Mo.-on nem tudunk használatáról, de Németo.-ban is csak gyermekek használták. Csontból készült változatai ismertek a paleolitból, recens anyagban Ázsiában, Amerikában fordul elő. (→ még: horgászat). – Irod. Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig 1900); Sirelius: Jagd und Fischerei in Finnland (Berlin, 1934); Banner János: Régészeti kutatások Békés vármegyében (Gyula, 1941).

Őskori halpecek csontból. Jobboldalt 19. sz.-i keményfából készült halpecek

Solymos Ede

halszárítás: → haltartósítás

haltaposás: apadó, holtmedrekben, sekély vizű tavakban, mocsarakban többen egyszerre belegázolva kavarják fel a vizet, lovakat úsztatnak, jártatnak meg benne. A víz eliszaposodik, a hal oxigénhez nem jut, elúszni nem képes, fulladozva vergődik a sár tetején s kézzel összeszedhető. A Hortobágy környékén, a Középső-Tisza mentén, a békési Sárréten századunk elején még ismeretes volt a halfogásnak ez a primitív módja. – Irod. Ecsedi István: Néhány érdekes halászmód (Ethn., 1923–1924); Banner János: Halászat (Népünk és Nyelvünk, 1929); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934).

Gunda Béla

haltartósítás, halhasítás, halszárítás, halfüstölés : a halászati főidényben – késő tavasztól kora őszig – nagy tömegben fogott zsákmány frissen értékesíthetetlen részének sózással, napon való szárítással, füstöléssel történt konzerválása abból a célból, hogy egész évben, különösen pedig a télvégi böjtös időszakban, olykor nagyobb távolságra is elszállítva, folyamatosan ki tudják elégíteni a haltáplálék iránti keresletet a halászok és a halkereskedők. A haltartósításnak ilyen módjai az egész világon elterjedtek; így tartalékolják a halat azok a természeti népek is, melyeknek a halászat a fő élelemszerző foglalkozásuk. A klasszikus ókor népei szintén ismerték a haltartósítást. A magyar középkorban a halászatért fizetendő szolgáltatások között (→ haladó), ill. kereskedelmi cikként gyakran említenek a források hordóban tárolt sós hal at, valamint szárított hal at (szíjalt hal, szivatolt hal, aszu, aszalt hal). A szárított halból készült ételfélék rendszeresen szerepeltek a főúri háztartások és kolostorok étrendjén. A haltartósítás, a sózással, füstöléssel, szárítással konzervált hal fogyasztása – szórványos adatokból következtetve –, az árvízlecsapolások előtt országosan elterjedt lehetett. A legnagyobb jelentőségű a napon történő szárítás volt. A halszárítás részletes néprajzi leírását az Alsó-Tisza vidékéről és Komárom környékéről ismerjük; a Balatonon szintén alsó-tiszai halászokat alkalmaztak a bérlők haltartósításra. A közvetlen értékesítésre nem alkalmas apróbb halakat a hasítótanyán dolgozó asszonyok, lányok széjjelhasították megtisztították, besózták, majd oszlopok közé kifeszített zsinegre akasztották, száradni. A szárító állványzatot „ zsidóutcá” -nak nevezték, utalván arra, hogy a halászati bérlők, halkereskedők gyakran zsidó származásúak voltak. A napon megszáradt halakat bálák ba (20–25 fontos csomókba) kötegelték, és román, ill. szerb lakta területekre szállították eladásra (Erdély, Bánát, Szerémség), ahol a több böjtöt tartó gör.kel.-ek körében nagy keletje volt. A Szeged–Csongrád környéki vizeken a 18–19. sz. fordulóján szerveződtek meg ezek a „nagyüzemi” haltartósítást végző hasító tanyák. A 19. sz. közepén Szeged–Csongrád között 37 hasító tanyáról tudunk; egy tanyán átlag 80 személy 5000 mázsa halat dolgozott fel évente. A haltartósításnak a „nagyüzemi” formáját a halállomány rohamos csökkenése szüntette meg. Az Al-Duna vidékén viszont a román és lipován halászok napjainkban is gyakorolják. A szárított fial korábbi forrásokban aszuhal, szivárított hal néven szerepel. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Bitó János: Az én kiskirályságom (Szeged, é.n.); Nyíri Antal: A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai (Szeged, 1948); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965); Szilágyi Miklós: A szárított hal. Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában (A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múz. Évke, 1977).

Szilágyi Miklós

haluska: → gyúrt tészta, → kifőtt tészta, → sztrapacska

hám: a ló igába fogására szolgáló szerszám, amely a ló szűgyére fekvő részével, a szügyellő vel vagy húzóval veszi át az állat erejét. Alkatrészei az említett szügyellő, a marszíj, a veseszíj vagy segédkötés, amely arra való, hogy a szügyellőt a kívánt helyen tartsa, amikor a ló „hámba dűl”, vagyis húz; és a két → istráng vagy hámideg. A fejlettebb – bőrből készült – hámoknak a fentieken kívül kiegészítő elemei is vannak: a vállszíj vagy nyakszíj, a szügyellőpárta, a haslószíj, a hátszíj a két hámtáskával, a → farhám, → farmatring, a különböző → sallangok , az izzasztó vagy hámpárna, a kápakarik ák a → gyeplő vezetésére és a szügyellőn elöl a tartókarikák arra az esetre, ha a ló nem nyaklóval irányítja a kocsi rúdját. Egyszerűbb szerkezetűek a pendelyhám vagy kancahám és a kenderhám. Az előbbinek csak szügyellője, marszíja, veseszíja és esetleg hámtáskája van. Csikóhám nak is nevezik, mivel csikók betanítására is használták, mert könnyű volt, nem nyomta annyi helyen az állatot, az hamarabb megszokta és kárt nem tehetett benne. A kenderhám szerkezetileg azonos a pendely- vagy kancahámmal, de nem bőrszíjakból, hanem kenderzsinegből szőtt hevederekből állították össze. Hevederei jó tenyérnyi szélesek, és szügyellőjét kétsorosan vett hevederéből készítették. Hasonló módon készült marszíja vagy kápája is, valamint a szügyellőt tartó kötőszalag vagy hámszegély is, csak ez utóbbi keskenyebb szalagból. A kenderhám olcsósága miatt nagyon elterjedt volt. A hámot általában erős tehénbőrből készítik a → szíjgyártók, de ismeretesek a házi cserzésű, ún. fehér sósbőrből készült kanca- vagy csikóhámok: a kenderhámot főként kötélverők (→ kötélgyártó) készítették, olykor maguk a gazdák is. – A hámok mind egy méretre készülnek egyazon vidék szükségletére, minthogy a lovak is nagyjából egyforma nagyok, a kisebb eltéréseket a hám alkatrészeinek a csatolgatásával lehet kiküszöbölni; beállítani a hámot. Nagyobb testű – pl. hidegvérű – lovakra váltába, azaz esetenként vett mérték után megrendelve készítettek hámot. – A hám a magyarságnál nagyon régi lószerszám. A ló igázására a magyarok mindig és kizárólagosan a szügyhám ot használták. (A vállhám: a → kumet nálunk újkori német eredetű, és csak nyugati városaink fuvarosai használják.) A szügyhám legszebb, legfejlettebb típusait a Kárpát-medencében találhatjuk. A környező népek É-on, D-en és Ny-on mind kumettal fogatolják lovaikat, noha a hám a 9. sz.-tól kezdve kimutatható Ny-Európa egyes vidékein is. – A hám első ábrázolása Kínából való, i.e. 150-ből, de hámhoz tartozó istrángot – ugyancsak Kínából – már i.e. a 3. sz.-ból ábrázolnak. Van olyan feltevés, amely szerint a hámot Közép-Ázsiában az altáji-törökök, esetleg a mongolok találták fel, és tőlük terjedt el Kínáig, Mandzsúriáig, Tibetig. Európába pedig – egyes vélemények szerint – a hunok hozták be, mások szerint az avarok, de az sincs kizárva, hogy a magyarok. A hám és annak neve Ny-Európában a 15–16. sz. folyamán – az akkor mutatkozó közlekedési racionalizálás során – a magyar → kocsival együtt terjedt el, ill. vált általánosabban ismertté. Az előkerült prehisztorikus leletek, rajzok, ábrázolások mindenhonnan hírül adják meglétét, ahonnan a legrégibb ökörf o gat okat és a kétrúdú → talyigákat ismerjük. Az ókori civilizációk a lovat egy sajátságos nyakigá val fogatolták, amelyben a lovak ún. kakasnyaktartás sal (magasra tartott fejjel) húztak. Legvalószínűbbnek látszik, hogy a kumet vagy vállhám az ókori civilizációk találmánya. Európában a rómaiak terjesztették el: D-Eurázsiába is alighanem a Mediterráneumból került el egészen Kínáig, Japánig, Ny-Európában és É-Eurázsiában pedig a germánok, ill. a szlávok révén vált ismeretessé. A kumet elterjedésének két nagy sávja között foglal helyet a szügyhámok elterjedésének sávja, amely a Kárpát-medencét is beleértve az eurázsiai füves puszták egész területét magában foglalja. Természetesen, mint minden nagyon régi eszköznél, a hámnál és a kumetnél is vannak átmeneti területek, beszüremkedések. (→ még: lófogatolás) – Irod. Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931); Lefebvre de Noettes, C.: L’Attelage le Cheval de Selle à travers les âges (I–II., Paris, 1931); Haundricourt, A.G.: Contribution à la Geographie et à l’Ethnologie de la voiture (La Revue de Géogr. Hum. et d’Ethnologie, No. I. Paris, 1948); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században. I. A ló és ökör igázása a XVIII–XIX. században (Ethn., 1965); Tarr László: A kocsi története (Bp., 1968).

Egyes hám: 1. kantár, 2. gyeplőszár, 3. szügyellő, 4. nyakló, nyakszíj, 5. rúdszíj, ill. tartólánc, 6 . marszíj, 7. hasló, 8. hátszíj, 9. tartószíj, 10. farhám, 11. húzószíj (Csernátfalu, v. Brassó m.)

Parádés lószerszám (Átány, Heves m.)

Kettős hám: 1. kantár, 2. gyeplőszár, 3. szügyellő, 4. nyakló, nyakszíj, 5. rúdszíj, ill. tartólánc, 6. marszíj, 7. hasló, 8. hátszíj, 9. tartószíj, 10. farhám, 11. hátszíj (Csernátfalu, v. Brassó m.)

Kancahám

Hám: 1. húzója, 2. vállkarika, 3. vállszíj, 4. csűrök, 5. istráng, 6. marszíj, 7. gyeplőkarika, 8. segédszíj, 9. hasló, 10. hátszíj, 11. hámtáska (Debrcen)

K. Kovács László

hambit, hambitus : → tornác

hámfa: kb. 80 cm hosszú fa a → bókonyon vagy a → fürhécre szerelve, amelyre a befogott ló → istrángját hurkolják.

hámideg: → istráng

hamis bor: nem kizárólag szőlőből készült, ún. csinált bor, a színbornál feltűnően savanyúbb vagy édesebb, sokszor zavaros, azonban valamelyik borfajtához hasonló ital. A hamis bor a lőrekészítésnél is nagyobb mennyiségű víz hozzáadásával készült; elnevezése változatos: calbál, calbáj (Baranya m.), csavirga (Heves m.), drapák (Felvidék), szolvaj (Alföld). – A színbor vizezése, a törköly és borseprő többszöri felhasználása ellenében a paraszti borászati gyakorlat helytelenítette a borok házasítás át, a különböző kész borok egymáshoz keverését a borkereskedők praktikájának tartotta. A bor alkoholtartalmának fokozására használt mézes ízesítést még nem, de a nád- és répacukor hozzáadását már hamisbor-készítésnek minősítették. A bor festését sáfránnyal, sárgagyömbérrel és bodzával, színtelenítését nyers cserfaforgáccsal végezték. A történeti borvidékek borait a 18. sz. elejétől bortörvényekkel igyekeztek védeni, és a múlt századi gazdasági társulatok és szőlőcéhek is igyekeztek a hamis bor terjedését megakadályozni. – Irod. Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970).

Kecskés Péter

hamis eskü: a múlt bírói joggyakorlata szerint perbeli hamis állításnak esküvel való bizonyítása. A hamis eskü mondai változata: határperben, helyszíni szemlén valaki esküvel tanúsítja, hogy a föld, amelyen áll, az ő falujához tartozik. A tanúskodó ilyenkor lábbelijébe hazai földet tesz. Egyes változatokban a hamis esküt tevő halála után nem nyughat, koporsóját a föld kiveti. A monda – amely Arany János A hamis tanú c. költeményének is alapja – szórványosan az egész magyar népterületen ismert. A néphit szerint az égő gyertya elalszik, ha valaki hamisan esküszik. – Irod. Szendrey Zsigmond: Magyar népmondatípusok és tipikus motívumok (Ethn., 1922); Györffy István: Erkölcstörténeti adatok a XVIIII. századból (Ethn., 1938).

Dobos Ilona

hamis laposöltés: a → laposöltés egyik változata. A rendes laposöltéstől eltérően – amikor az öltés teljes hosszában öltenek vissza az alapanyag visszáján – úgy készül, hogy a laposöltés leöltése helyén az alapanyag néhány szálát tűre veszik, visszafordulnak, és az öltés kezdőpontja mellett ugyancsak néhány szálat vesznek tűre. A hamis laposöltés alkalmazása a fonallal való takarékoskodást is szolgálja, mert az alapanyag visszáján csak nagyon kevés szükséges belőle. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Hamis laposöltés

Fél Edit

hammas: → hamvas

hammaspogácsa: → hamuban sült pogácsa

hámor: kohászati és kezdetleges vasfeldolgozási munkát végző üzem, manufaktúra. Hazánk vasércben, fában és vízi erőben gazdag területein már a 14. sz.-tól kezdve kialakultak a vízierővel működő hámorok. A hámor fából készült építmény, amelyhez ugyancsak fából készült vízduzzasztó, valamint egy szénkamra tartozik. A felduzzasztott patakvizet egy vályúval a lapátkerekekre eresztik, ez hozza működésbe áttételeken keresztül a lengőkalapácsot (farkkalapács), amellyel a készítményeket kovácsolják. A gyártáshoz szükséges rúdvasakat, szálvasakat a hámorban levő kohókban hevítik fel. A régi hámorokban készítették a feldolgozó iparnak, ill. a parasztság számára a különféle rúdvasak at, szálvasak at, szerszámok at, munkaeszközöket. A 18–19. sz.-ban jelentősebb hámorok voltak Borsod, Gömör és Szepes megyékben, Erdélyben, a Székelyföldön és Hunyadban. Diósgyőrben egy 18. sz.-i vasból alakult ki a mai nehézipar. Az egykori hámoripar emlékét őrzik a Lillafüred melletti Alsóhámor, Fesőhámor községnevek. A nagyobb hámorok a 19. sz. elejétől készítményeiket legtöbbször sajátos gyári jegyekkel (mesterjegyek kel) jelölték. Mivel a mo.-i hámorok a hazai keresletet nem tudták kielégíteni, ezért a 17. sz.-tól elsősorban a szomszédos ausztriai hámorokból igen sok mezőgazdasági eszköz került hazánkba (→ kapagyártó központ, → kaszagyártás). – Irod. Hlubucek, K.: Sbornik pro dìjiny pøirodnieh vìd a technicky (Praha, 1955); Bodgál Ferenc: Kovács-limitációk Magyarország északi területéről a XVII–XVIII. századból (Népr. Közl., 1964).

Az utolsó torockói verő (v. Torda-Aranyos m.) Vernes Zoltán kapaverőjének távlati képe. 1949-ben megvette és elszállíttatta a nagyszebeni Brukenthal Múzeum (v. Szeben m.)

Hagyományos torockói verő (részlet) (v. Torda-Aranyos m.)

Hagyományos torockói verő kettős fujtatója (v. Torda-Aranyos m.)

Torockói hámor (v. Torda-Aranyos m.) termékei: 1. 2. fokosok fa bélyegzésére, 3. szalagfejsze, 4. 5. ácsfúrók, 6. régi öntött ágyúgolyó, 7. háromágú fúró, amelyet a verő kovácsok hasznltak zsilipezésnél, 8. agyagszelő vas 1757-ből, 9–15. az ásó verőben való megmunkálásának fokai, 16–27. régi kapa-, ásó- és lapátsablonok bádogból (1870 tájáról Vernes Zoltán verőjében). 16. torockói kapa, 17. tordai hegyes vagy győri szőlőkapa, az utóbbi kétszeres súlyú, 18. kolozsvári kapa, 19. dési kapa, mint a torockói, csak a válla feláll, 20. bányászkapa, 21. oláhkapa, 22. szebeni kapa, 23–24. hagymakapa, 25. földásó, 26. kubikos ásó, 27. földhányó lapát, 28. hegyaljai (Egyed vidéki) szőlőkapa, 29. kukoricakapa, 30. szénavonó vasa, 31. kukoricakapa, 32. téglakapa (a föld összevágására), 33. kerti ásó, 34. oltványkiemelő ásó

Hagyományos torockói kapaverő belseje (v. Torda-Aranyos m.)

Torockói hámor (v. Torda-Aranyos m.) termékei: 1. 2. 3. a kétfülű vas és a váltóeke laposvasának kikovácsolása, 4. 5. az eke hosszúvasának kikovácsolása singvasból, 6. kerékpánt, 7–14. kapaverés megmunkálásának fokai, 7. singvas, 8. leszakítva, 9. csap elkészítve, 10. a fül kivéve, 11. a fül kilapítva, 12. a fül megformálva, 13. kivert kapa, 14. egy régi torockói kapa, 15. váltóeke laposvasa kétfülű vasból, 16. kerülőeke kikovácsolt laposvasa, 17. félkész félfülű vagy egyfülű vas, 18. gyökérkapa, 19. fejsze, 20. bárd, 21. vasvilla, 22. kalangyázó villa, melybe 3–4 m hosszú nyelet tettek

Kapaverő rendszerű hámor rajza a vaskohi járás (v. Bihar m.) pecsétjén 1745-ből

Hámor (Mecenzéf, v. Abaúj-Torna m., Pőhner Simon vasgyára, 1912)

Bodgál Ferenc

hámos rokolya: → hétfalusi csángó viselet, → rokolya

hámtáska: → hám

hamuban sült pogácsa, hammaspogácsa, turta : 1. közismert → meseelem . Ezzel tarisznyálja fel a szegény ember fiait, amikor azok útra kelnek szolgálatot keresni, szerencsét próbálni. Minősége az anya szeretetének fokát fejezi ki: a két nagyobbnak, az édes gyermeknek tiszta búzalisztből süti, a legkisebbnek, a mostohának csak korpából. Ezt osztja meg a hős – ellentétben a nagyobbakkal – az öreg koldussal, a rókával, kisegérrel, hangyákkal, vagyis mindazokkal a természetfeletti segítőkkel, akik nélkül a továbbiakban rendkívüli feladatait végre se tudná hajtani. → Borsszem Jankó arra kéri anyját, hogy cseppentsen bele a saját tejéből, ennek az ízéről fogják őt felismerni a sárkányok által még az ő születése előtt elrabolt nővérei. A lisztből, vízből, sóból gyúrt, kelesztetlen, forró hamuban megsütött tésztaféleség első említése Julianus és Gerhardus IV. Béla idején tett nagy útjával kapcsolatos: „Hat hónapig éltek Alániában, akkor végre néhány pogány társaságában útra keltek, és egy hatalmas pusztaságon át harminchét napig folyvást mentek. Ezalatt huszonkét hamu alatt sült kenyérrel éltek, olyan kicsinyekkel, hogy ha öt nap alatt megeszik, akkor sem laktak volna jól belőle.” – 2. A kovásztalan → lepénykenyér Európa-szerte általános volt a kelesztett kenyér megjelenése előtt, a magyar nyelvterületen úgyszólván napjainkig használatos, ma már inkább csak böjti eledelként vagy – Erdélyben – a vásárra menők útravalójaként. (→ még: pogácsa, sütés) – Irod. Beke Ödön: Hamuba sült pogácsa (Ethn., 1936); Kós Károly: Erdélyi adatok a pogácsa készítéséhez (Népr. Közl., 1959); Kisbán Eszter: A lepénykenyér a magyar népi táplálkozásban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1968).

Kovács Ágnes

Hamupipőke: → tündérmese. Népszerűségéhez nagymértékben hozzájárult a Grimm-gyűjteményből már a 19. sz. közepén átültetett változat, valamint az Erdélyi János Népdalok és mondák c. gyűjteményéből korán (1853) ponyvára került redakció. Cselekménye: özvegy ember egy szép kis leánnyal feleségül vesz egy özvegy asszonyt két csúnyácska idősebb leánnyal. Az asszony a maga két leányát kényezteti, a mostohát hamuban hálatja. Mikor apjuk vásárra megy, a két nagyobb cifra köntösöket, a kisebb egy ágat (három szem diót) kér, ami a kalapjában megakad. Hamupipőke a zöld ágat a temetőben anyja sírján elülteti, azon mindig egy fehér madár röpdös (Grimm). Az asszony a cifrán kiöltözött leányokkal bálba (Erdélyinél: templomba) megy. A kisleányt nem engedi. Lencsét és hamut (Erdélyinél: szemetes búzát) ad neki szétválogatni. Galambsereg végzi el helyette. A temetőben levő fáról a fehér madár lelök egy aranyruhát (Erdélyinél: az apja által hozott diók egyikéből vesz elő rézruhát), abban bálba (Erdélyinél: templomba) megy, a királyfi egész éjjel vele táncol (megpillantja), beleszeret. Hamupipőke a bál (mise) végeztével eltűnik („Köd előttem, köd utánnam!”, „Előttem világosság, hátam megett sötétség!” → mesei sztereotípia). Másodszor ezüst, harmadszor arany ruhában megy a templomba (a Grimm-mesében mind a három ízben arany ruhában; az Erdélyi-féle változatban: a mostoha és leányai otthon dicsekszenek, micsoda szép leányt láttak ők, Hamupipőke azt válaszolja, ő is látta 1. a lajtorján felmászott a kémény mellé, 2. felhágott a kérítésre, 3. onnan az eperfára. Testvérei elveszik a létrát, lerontják a kerítést, kivágják az eperfát). Harmadszor szurokkal keni be a királyfi a palota lépcsőjét, Hamupipőke félcipője odaragad (Erdélyinél: a királyfi szolgája arany rózsát szúr a kapu hasítékába, ahova betérni látta a szép leányt). Keresik az eltűnt tündérleányt, a mostoha édeslányainak levág a lábából, a királyfi el is viszi őket, de a temető mellett elhaladva, a fán repkedő madár elárulja (Hamupipőkét eltávolították a háztól, az aranyrózsa utánarepül). Lakodalom (Erdélyinél a folytatás AaTh 408) (AaTh 510A). A Grimm-féle változat előzményei Perrault, ill. Basile gyűjteményében találhatók, az Erdélyi-féle redakció a szláv változatanyaggal mutat rokonságot. Az előbbi származékai halványabbak, az utóbbié nagyobb számúak, jobban megkomponáltak, erőteljesebb nyelvezetűek. A Grimm-mese Benedek Elek és Halász Ignác átdolgozásában került a magyar szájhagyományba. Perrault meséje nyomán készült Walt Disney poétikus rajzfilmje. A Hamupipőke meséről számos típusmonográfia készült. Nyelvterületünkön a → tetűbőrbunda. (AaTh 510B) és „Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű” (AaTh 511) mesékkel való szoros kapcsolata nem szembeötlő. Mesénk a → nádlányok (AaTh 408) meséjén kívül a → gyöngyöt síró, rózsát nevető leány (AaTh 403A), valamint a „szorgalmas és a rest leány” (AaTh 480) meséjével kontaminálódott, s több közös motívuma van a → Hamupipőke királyfi (AaTh 530) és az „Aranyhajú kertészbojtár” (AaTh 314), ill. „Nemtudomka” (AaTh 532) meséjével. – Irod. Solymossy Sándor: Idegen mesék meghonosodása (Ethn., 1913); Rooth, A.B.: The Cinderella Cycle (Lund, 1951); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wienbaden, 1953); Ranke, K.: Schleswig-holsteinische Volksmärchen (II., Kiel, 1958); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.–Tenèze, M.–L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Faragó József: Kurcsi Minya havasi mesemondó (Bukarest, 1969).

Kovács Ágnes

Hamupipőke királyfi: → mesehős. A kalandjairól szóló → hősmese cselekménye: egy királynak (szegény embernek) három fia van, két okos és egy bolondforma, aki egész nap hammat őröl a suton. Kertjében szénaboglya, aranyalmafa, ezt, vagy kölesföldjét, szőlőjét minden éjjel ismeretlen lények dézsmálják. Fiai vállalkoznak a megőrzésére (→ Árgírus, → zsoltáréneklő madár, a). A két idősebb szívtelenül viselkedik egy egérkével, békával, öregasszonnyal stb., elalszanak, a legfiatalabb azonban enni ad neki, segítségével ébren marad, a három egymást követő éjszaka elfogja az arany-, ezüst- és rézszőrű páriát, amely a szénaboglyát dézsmálta. Ezek kantárjukat vagy egy-egy sípot hagynak nála azzal, hogy hívására bármikor megjelennek. Néhány változatban a fiúknak apjuk sírját kell őrizniük. A két nagyobb nem meri megtenni, a legfiatalabb három éjen át virraszt, e a kantárokat sírjából kikelő apjuktól kapja (→ apjuk sírját őrző fiúk). Egy király kihirdeti, hogy (három) üvegvárban lakó leányát ahhoz adja feleségül, aki egy fenyőszál hegyébe tűzött rozmaringot, koszorút, aranyalmát, gyűrűt, keszkenőt három egymást követő alkalommal lekap. A kérők nagy serege, köztük a két idősebb testvér hiába próbálkozik, Hamupipőke királyfi a réz-, ezüst- és aranyparipa segítségével réz, ezüst és arany vitézi öltözetben megállja a próbát, de kilétét nem fedi fel, elvágtat. A király és emberei keresésére indulnak. Házról házra járva megtalálják Hamupipőke királyfit a hamuban, amint az aranyalmával, gyűrűvel, keszkenővel játszik. A királykisasszony hozzámegy feleségül (AaTh 530; BN 530A, B.). Gyakran beékelődik változataiba, akárcsak a → Hamupipőke (AaTh 510A) mesénél, hogy otthon a két idősebb testvér dicsekszik a fényes ugratáson (vitézi tornán) látottakkal. Öccsük azt állítja, hogy ő is látott mindent a kerítés, szalmakazal, disznóól (vagy hasonlók) tetejéről. Bátyjai ezeket elpusztítják. Ha a mesében három királykisasszony szerepel, a két idősebbet a két idősebb testvér, a legfiatalabbat Hamupipőke királyfi veszi feleségül. – Népszerű mese, 23 teljes változata ismert az egész magyar nyelvterületen Moldvát sem kivéve, emellett még sok olyan összetett szövegünk van, melyben csak az → üveghegyre, toronyba, fenyőszálra (állványra) való felugratás szerepel (Thompson, Motif-Index H331.1.). Ebben a motívumban gyakran találunk helyi lakodalmi szokásokra utaló elemeket. Egy Borsod megyei kéziratos szövegben széles árok átugratása a feladat. Ez balkáni kapcsolatokra utal. Figyelemre méltó egy székelyföldi és egy rozsály (Szatmár m.) változat is, mely csak a mese első, bevezető motívumát, a király selyemrétjén levő boglya megőrzését tartalmazza, folytatása azonban nem az ugratás motívuma. Ez is világosan mutatja, hogy típusunk két önálló mesei motívum állandósult kapcsolatából alakult. Az összetétel nem magyar sajátság, egész Európában megtalálható. A típus első nyoma, egy a XX. dinasztia korából származó egyiptomi papírusz (i.e. 15. sz.) is csak az ugratás – itt „repülés” – motívumát tartalmazza → sorsmese (A megjövendőlt halálnem: AaTh 934A-E) keretében. Mai keretébe hihetőleg görög földön a hellenisztikus korban került. Az üveghegy-elem nem feltétlen tartozéka a típusnak. Hamupipőke királyfi a hőse olykor az → Égitestszabadító (MNK 319*) típus egyes változatainak is. – Irod. Solymossy Sándor: Népmesetanulmány (Ethn., 1918); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (MNKF 1. Bp., 1960); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).

Kovács Ágnes

hamuzsírfőzés: a káliumkarbonát (K2CO3), régi magyar nevén hamuzsír vagy szalajka előállítása. A hamuzsír a → szappanfőzés, az üveggyártás , → salétromfőzés nélkülözhetetlen vegyianyaga. Az → üveghuták mellett levő biztosította a zárt, nehezen értékesíthető erdőterületeink hasznosítását. A fahamut ún. hamuházak ban összegyűjtötték, majd a hamut kádakban kioldották, kilúgozták. A lúgot elpárologtatták, vasüstökben kifőzték. Az így nyert, besűrűsödött masszát végül az erre a célra készített kemencékben hevítették, kiégethették, ha teljesen száraz állapotban kívánták forgalomba hozni. A mo.-i hamuzsírfőzést Európa-szerte megbecsülték, mivel a hazai hevítő kemencék célszerű konstrukciójuk révén a hamuzsírt megóvták a szennyeződésektől, így az igényesebb vegyipari és textilipari felhasználásra alkalmas maradt. A hamuzsírfőzés hagyományos gyakorlása a forgalomtól távol fekvő hegységeinkben a 18. sz. folyamán irtástelepülések keletkezéséhez vezetett. Ugyanekkor lendült föl a Ny-Európa felé irányuló export, amelynek elsősorban az volt az oka, hogy ott már kiirtották az igénybe vehető erdőket, Mo.-on viszont még lehetőség volt az erdőirtásra. Ezért rendelte el 1755-ben Mária Terézia a hamuzsírfőzés exportjának tilalmát, majd 1761-ben korlátozását. Üveghutáink szomszédságában mindenütt folyt hamuzsírfőzés, legtovább ÉK-Mo.-on. A 19. sz.-ban híresek voltak a tevékenységükről Ung, Bereg, Máramaros és a határvidéki erdőségek hamuzsírfőzői. Emléke helyneveinkben él (pl. Hamuház, Potaház, Potácsház , Szalajkaház). Irod. Gergelyffi András: Technologia, vagyis a mesterségek és némely alkotmányok rövid leírása (Pozsony, 1809); Jakó Zsigmond: A magyarpataki és kalini hamuzsírhuta története (Bukarest, 1956); Szőkefalvi Nagy Zoltán: A XVIII. századi magyarországi hamuzsírfőzés technológiája (Technikatört. Szle, 1963); Takács Béla: Hamuzsírfőzés a zempléni hegységben (Technikatört Szle, 1964).

Filep Antal

hamvas, hammas : 1. bőrcserzésre használt fakád. – 2. kendervászon szőttes fehérítéséhez és mosásához használt, fahamulúgos vízzel töltött, alul csepegő csappal ellátott kád. – 3. batyuzó lepedő, kendervászonból varrott és szegett, kisebb-nagyobb méretű ponyva vagy lepedő, amelyet igen sok célra használnak (→ batyu). Nógrád, Heves, Borsod, Gömör megyékben a mezőn, két végén egy-egy karóhoz, a háznál az ámbitus két oszlopához függőágyszerűen kikötve gyermekbölcsőnek (→ mezei bölcső), esős időben felsőruhaként fejükre terítve, a halotton szemfedőnek használták. Ez utóbbi használatból a szó származtatása nem bizonyított. – Irod. Lázár István: A bőrcserzés Nagy-Enyeden (Népr. Ért., 1900); Nyáry Albert: Temetkezések a palócok földjén (Népr. Ért., 1906); Nyáry Albert: Piliny néprajzi vázlata (Népr. Ért., 1909); Herkely Károly: Bölcsőtípusok hazánkban (Népr. Ért., 1937)

Balogh István

hamvazószerda, böjtfogadó szerda, százazszerda : a → farsangot követő → nagyböjt kezdete; a kat. vallású lakosságnál szigorú → böjti nap volt. Neve onnan származik, hogy az őskeresztények vezeklésként hamut szórtak a fejükre, majd – egyházi szertartásként – a 12. sz.-tól általánossá vált a hamvazkodás.

Németh Imre

hancsik: rét, kaszáló, szántó → mezsgyéjén emelt néhány kapányi földrakás, egymásra rakott hant, zsombék, amellyel a tulajdon határát jelzik (hancsikolnak). A hancsik szó ebben a jelentésben csak a múlt század elején tűnt fel. A határjel, tilalomjel értelemben használt hancsik szó és tájnyelvi változatai: hancsuk, honcsuk , hamzsék, hamzsik főképpen a Felföldön és a Tiszántúlon ismeretes (→ még: cégér, → cuca, → csóva, → komp, → útjel).

Paládi-Kovács Attila

háncsmunka: a hársfa (lat. Tilia) kéreg részének feldolgozása. Már 16–17. sz.-i okleveleink gyakran emlegetik a vízvonó, rudaló hárskötelet, a hárshéjból font széket, nyoszolyát (→ dikó), a hárshéj ládácskákat. Ugyanekkor pedig az avatatlan személyeknek a hárs hántását tilalmazták. A múlt században a székely tutajosok még háncskötéllel erősítették össze a tutajgerendákat. A Balaton környéki pásztor a hárskéreg belső részéről a szijácsot, a háncsot lehúzogatta, s áztatás után kötözésre, kötél, ökörszájkosár készítésére használta fel. Nyűgöt, kötelet fontak a cserkéreg szalagból az Ormánságban. Borvidékeinken a hársháncs szőlőkötözésnél még a múlt században is nélkülözhetetlen volt. Hársháncsból készült kosarakat az Alföldön a század elején használtak, de ezek vándor szlovák kosarasok révén terjedtek el. A Zempléni-hegyekben a hárs belső háncsrétegét kétujjnyi széles szalagokra hasogatták, és bocskort fontak belőle. A Börzsöny hegységben az I. világháború idején orosz hadifoglyoktól tanulták meg az ilyen bocskor fonását. Valószínű, hogy a háncsszalagból font bocskor emlékét őrizte meg a regösénekek nyír-, hárs- és cserfakéreg bocskora is. A háncs hajdani kiterjedt felhasználására utal „addig kell a hársat hántani, míg hámlik” szólásunk, amely Heltai Gáspár krónikájában (Chronica az Magyaroknac dolgairól, 1575) előfordul. A hársháncs, nyírkéreg szalagokból font különböző edények, bocskorok az oroszoknál, a finnugor és a balti népeknél jelentősek. A századforduló táján a hársháncsot még hihetetlen nagy mennyiségben használták fel az akkori Oroszo.-ban. Húszmillió ember hordott hársháncs bocskort. A különböző háncsruhákat már említik az ókori írók. A hársháncs felhasználása nálunk is igen ősi a kéreglapokból készült különböző edényekkel együtt. (→ még: fakéreg, → kászu) – Irod. Takáts Sándor: Rajzok a török világból (I–III., Bp., 1915–17); Valonen, N.: Gef lechte und andere Arbeiten aus Birkenrindenstreifen unter besonderer Berücksichtigung finnischer Tradition (Kansatieteellinen Arkisto, IX., Helsinki, 1952); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica, (Bp., 1966); Gunda Béla: A kéregbocskor tárgyi hátteréhez (Magy. Nyelvőr, 1970).

Gunda Béla

hándur: → tulipán

hangadó játékszer: segítségével a gyermek valamilyen hangot tud létrehozni. Ezek többnyire zörejek, de megközelíthetik a zenei hangot is. Elkészítése sok ügyességet és természetismeretet kíván. Így a bégető, ha bürök vagy gyermekláncfű szárát megfújják, bégető hangot ad. Brekegtető: favesszőből, lószőrből, kis pecekből és dobozból áll, mely megforgatva brekegő hangot ad. Citera: gyufásdoboz tetejére kétoldalt alátámasztott, különböző megfeszítésű gumikat húznak, melyek megpendítve más-más hangot adnak. Dallam kijátszására is alkalmas lehet. Csengettyű: a fél dióhéjat átfogó madzag közepére egy kis gyufaszál vastagságú pálcikát erősítenek. A pálcika mozgatásra hozzáütődik a dióhéjhoz s csattogó hangot ad. Csörgő: a pásztortáska pajzs alakú termését száránál meglazítják, majd megrázzák: csörgő hangot ad. Fütyülő: a barackmag héját a csúszós résznél, téglán lereszelik, belét a keletkezett kis lyukon kiszedik, s máris fújhatják. Fűzfasíp: a közönséges → furulya Európa-szerte ismert, hangképző nyílás nélküli gyermekjáték-változata. Tavasszal fűzfa fiatal ágából készítik, mikor héja még könnyen ledúvasztható. Héját ütögetéssel megpuhítják, lehúzzák, s közben verses mondókát mondanak. Pl.: „Jöjj meg, jöjj meg tilinkó, Keselylábú kiscsikó, Télben, nyárban, Minden esztendőben...” A fűzfa bőrének egyik végén kis nyílást vágnak, majd elé egy kis ékszerű részt illesztenek. Másik végébe a belső fának egy részét visszatolják. Sípoló hangot ad. Készítését mondókával is kísérik: „Kele kele fűzfa, szóljon már a sípja”. Fűzfakürt, fűzfaoboa, fűzfabőgő: kettős nyelvű fúvós hangszer, gyermekjáték. Tavasszal a még mézgás vastagabb fűzfa bőrét csigavonalban bemetszik, s a bicska aláfeszítésével ügyesen lehúzzák. A lehúzott bőrt harmónikaszerűen összehúzzák, s tüskékkel rögzítik. Fűzfasíp vastagságú csövecskét illesztenek a vékonyabb részébe, és így fújják. Rekedt bőgő hangot ad. Kereplő: fából készített zajkeltő és ijesztő játékszer. Forgatás közben egy falemez a fogaskerékszerűen kifaragott kerekecskébe ütközik, s ez adja a kereplő hangot. Nádsíp: a nád szárába a fújó részhez közel kis faragott fácskát illesztenek, majd fújják. – Ahol a természetadta lehetőségek megvannak, a gyermekek a magyar nyelvterületen mindenütt készítik a hangadó játékszereket. (→ még: forgó játékszer, → nádi hegedű, → brúgattyú, → tollorgona) – Irod. N. Bartha Károly: Játék (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); József Dezső: A nyikómenti gyermek magakészítette játékszerei (Kolozsvár, 1943).

Gyufásdobozból készült citera (Debrecen és Szolnok m.), ill. cimbalom (Hajdú-Bihar m.)

Kereplő és bodzasíp (általános)

Dióhéjból készült csergettyű (általános)

Kereplő (Göcsej)

Haider Edit

hangnemváltozás: → dallamvariálás

hangrím: → asszonánc

hangszeres együttes: két vagy több hangszerrel együtt zenélő két vagy több személy. Előfordul, hogy egy hangszeren (pl. zongorán) ketten játszanak, vagy egy személy egyidejűleg több hangszert is működtet (pl. citera és levélsíp, hegedű és szájharmonika). Megkülönböztetünk alkalmi és állandó hangszeres együtteseket. – A magyar nép körében előforduló alkalmi együttesek legtöbbje kéttagú, és a → citera az alapvető hangszere. A citerához ritmuserősítés vagy dallamerősítés csatlakozik. Maga a ritmushangszer is többnyire alkalmi; a dörzsöléssel, ütéssel vagy a kettő kombinációjával keltett meghatározatlan magasságú ritmushang forrása valamilyen használati tárgy: asztaltető, szék ülőkéje, szekrényoldal, láda, edény, kanál. Bizonyos területekről (pl. Fejér vm.) a citera – köcsögduda kettősre is vannak adataink, ami hangzás szempontjából alig különbözik a citera és a dörzsölt fafelület együttes hangjától. Dallamhangszerként az alkalmi hangszeres együttesben a citera mellett leginkább → levélsíp szólal meg. Ritkábban hegedű, klarinét, furulya, gombos harmonika, sőt szájharmonika is társulhat hozzá. – Az alkalmi hangszeres együttesek játékából kiderül: 1. mi az, ami az állandó együttesek – a félhivatásos vagy hivatásos zenészek – játékából a nép, a fogyasztók számára a legfontosabb (mert annak az alkalmi együttes játékában is meg kell lennie); 2. mennyi az, amit a közönség a specialisták játékából annyira elsajátított, hogy reprodukálni is tudja. Hangszeres együttes közreműködését általában tánchoz igénylik. A tánczenében pedig – a természeti népeknél ugyanúgy, mint a legújabb nemzetközi táncdivatokban – nem az „esztétikai” szépség az elsődleges követelmény, hanem a gerjesztő, táncba vivő erő. A gerjesztő hatásnak egyik fontos eszköze a több hangszer, a több hang együttes megszólalása. Az együtthangzásra – főleg annak zenei tisztaságára – vonatkozólag a nép között nincsenek szigorú törvények. A magyar parasztciterások többségét pl. nem zavarja a citera kísérő húrjainak hangolatlansága; ez esetben még a zeneileg tiszta bordunhangzás sem fontos. Félhivatásos parasztegyüttesek ugyancsak kevés gondot fordítanak a kíséret zenei tisztaságára. A kíséret azzal, hogy megfelel a ritmus-követelményeknek, s regiszter dolgában nagyjából a dallamhangszerekhez alkalmazkodik, lényegében már eleget is tesz hagyományos ízlés szerinti hivatásának. – Az állandó hangszeres együttesek közé azokat soroljuk, amelyeknek hosszabb hagyományban és nagyobb területen kialakult egységes karaktere van; nagyjából meghatározott létszám, meghatározott hangszerek, valamint sajátos együttes játékstílus jellemzik; tagjai félhivatásos vagy hivatásos zenészek. Ilyenek a → hegedű (vagy → klarinét) és → duda; hegedű (vagy klarinét) és tekerő; a csíki hegedű és → gardon együttese; a fúvós és vonós parasztbanda és a cigánybanda. A felsorolás nagyjából a fejlődési (tehát bizonyos mértékig történeti) rendnek is megfelel. A cigánybanda közöttük a legfejlettebb, az egyetlen harmonizáló együttes. A többit – amennyiben azok nem a cigánybandát utánozzák (a vonós parasztbandák egy része), és nem követnek néphagyományon kívüli mintát (a kottából játszó → rezesbandák) – → bordun-együttesként jelölhetjük meg. Ez utóbbiak egy része és az alkalmi együttesek között zenei teljesítőképességben nincs éles határ. – A 17. sz.-ban még a legmagasabb társadalmi körökben is oly jellemző hegedűduda kettős, századunk elején már a nép között is kipusztuló ritkaságként fordult elő a palócföldön és Szeged környékén. Az ezzel lényegében azonos értékű és funkciójú klarinét-tekerő kettősről Tiszaújfalun még magnetofonfelvételt is sikerült készítenünk. A játékosok – félhivatásos parasztzenészként – utoljára a II. világháború utáni években játszottak pénzért, ill. természetbeni javadalmakért. Ma már pénzzel fizetett rangosabb mulatási alkalmakra (lakodalom, bál) nem hívják őket. Korábban a hegedű-(vagy klarinét-) duda, ill. klarinét-hegedű kettősének ugyanolyan tekintélye volt a nép között, mint még ma is a cigánybandának. – Valószínűnek látszik, hogy a hegedű-gardon együttes gyökerei a 17. sz.-i magyar főurak között kedvelt, a Balkánon ma is használt töröksíp (→ tárogató) és dob kettőséig nyúlnak vissza. A töröksíp dallamjátszó szerepét a hegedű, a dobét a gardon vette át. Ez utóbbinak a meghatározatlan hangolású dobbal szemben javára írhatjuk, hogy nemcsak ritmus-, hanem egyben bordun hangszer is, amennyiben húrjait meghatározott magasságra hangolják. A hegedű-gardon együttest túlnyomó részben szintén cigányok alkotják, többnyire családon belül: a férj hegedül, az asszony gardonozik. A század első harmadában a csíki lakodalmak és falusi bálok többségén még ez az együttes szólt. – A parasztbanda szó vonatkozhat rezesbandára ugyanúgy, mint vonós-cimbalmos együttesre. Sőt a legjellegzetesebb parasztbandák „kétéltűek”: ugyanaz az öt-nyolctagú együttes felváltva játszik fúvós és vonós hangszereken. A résztvevők műkedvelő vagy legfeljebb félhivatásos parasztzenészek, akik emiatt kevésbé alkalmazkodnak múló divatokhoz, hagyományosabban játszanak, mint a cigányzenészek, ezért falusi lakodalmakban a cigánybandákkal szemben kitűnően állják a versenyt, noha a cigányzenekaroktól játéktechnikában elmaradnak, és harmonizálás helyett egyhangú bordunszerű, sokszor disszonáns kíséretet játszanak. – A rezesbanda fél-háromnegyedszázados magyar paraszti múltja és országos népszerűsége ellenére is múló divatnak, idegen képződménynek látszik népünk zenei életében (nincs jellegzetes magyar rezesbanda-stílus). A vonós hangszereken játszó parasztbandák pedig lehetőleg a cigányzenekarokhoz igazodnak. – A harmonizáló cigánybandák között különösen kétfélét kell világosan megkülönböztetnünk: egyik a mezőségi magyarok és románok között ismert háromtagú (Lajtha László „Széki gyűjtés”-e nyomán széki típusnak is nevezett) együttes, a másik a közönséges cigánybanda vagy cigányzenekar, amelynek legkisebb kötelező létszáma 4 tag. A mezőségi együttes hangszertagjai: hegedű, brácsa, cselló. A hegedű dallamot, a brácsa harmóniát, a cselló pedig basszust játszik. A mezőségi brácsán három húr egy síkban van (ezek alatt a láb teteje nem domború, hanem vízszintesre van lefaragva), ezáltal lehetővé válik, hogy a brácsás mindig hármasfogásokkal, egyenletesen hangzó hármashangzatokkal kísérje a dallamot. A csellónak kizárólag basszushangszerként, bőgőként való alkalmazása régebben máshol is gyakori volt a cigányzenészek között. Sőt, úgy látszik, a nagybőgő csak később, a múlt század második felétől kezdve lett általánossá a cigányzenekarokban. – A közönséges (4 tagú) cigánybandák (→ még cigányzene) játékstílusa, repertoárja is nagyban függ attól, hogy milyen vidéken, milyen közönségnek látszanak. Amit a hagyományos körülmények között élő nép számára, annak kívánsága szerint játszanak – ha nem mindet egyforma mértékkel mérve is –, népzenének kell tekintenünk. – Megemlítendő, hogy a múlt század végétől kezdve D-Mo. egyes helyein, különösen Baja és Szeged környékén nemcsak délszlávok, hanem magyarok között is alakultak – leginkább a vonós cigánybandák mintájára – ún. tamburabandák (→ még: tambura). – Irod. Hoerburger, F.: Musica vulgaris (Erlangen, 1966); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Sárosi Bálint

hangszeres népzene: szűkebb értelemben olyan hangszeren játszott népzene, amelynek nincs szövege, hanem kizárólag hangszeres előadásra való. A hangszeres népzene alaposabb kutatása világszerte csak az utóbbi évtizedekben indult meg; a vele kapcsolatos általános elvi kérdések sokkal kevésbé tisztázottak, mint a vokális népzene kérdései. Nagy részben mások a formái, mások a funkciói, mások a művelői is, mint a vokális népzenéé. Ezek következtében mások a törvényei is. Fokozottan érvényes ez a hivatásos (vagy félhivatásos) zenészek által művelt hangszeres népzenére, amely nemcsak századunkban, hanem a korábbi évszázadokban is (már csak a nyelvi korlátok hiánya miatt is) jobban ki volt téve műzenei hatásoknak, más népek zenéjével való keveredésnek, a vokális zenéénél gyorsabb változásnak. Annak meghatározásában tehát, hogy a hangszeres népzenében mi a nemzeti és mi a népi, tágabb mércét kell használnunk, mint amit a vokális népzenére alkalmazunk. – A magyar hangszeres népzenének abban az állapotában, ahogy azt századunkban megfigyelhettük, két nagy rétegét lehet világosan megkülönböztetni. Egyik rétegnek amatőr vagy legfeljebb félhivatásos parasztok a művelői, a másik rétegé túlnyomó részben félhivatásos vagy hivatásos cigányzenészek. A parasztzenészek (a pásztorokat is közéjük sorolva) általában a régebbi hagyomány képviselői, ők a szorosabb értelemben vett népi hangszerek – a → citera, → duda, → furulya, → tekerő stb. – művelői. Zenei fejlettség dolgában szorosan lépést tartanak a vokális népzenét hordozó paraszti tömegekkel: játéktechnikában, repertoárban nem törekszenek tudatosan többre, mint amiről környezetük átlaga is tud. Harmóniai igényük nem több, mint az egy szólamban gondolkodó (legfeljebb a borduntechnikát ismerő) tömegeké. – A népi hangszereken hagyományosan játszó parasztok száma erősen megfogyatkozott; ilyenek többnyire már csak önmaguknak és legszűkebb környezetüknek zenélnek. – A hangszeres hagyomány aktív őrzői és művelői ma – nagy általánosságban szólva – a cigányzenészek. Ők a hagyomány keretei közt a kiöregedett paraszti hangszeres zene mellett az időszerűt, az általában rangosnak elfogadott hangszeres népzenét képviselik. – A hivatásos szórakoztatást – így a hivatásos szórakoztató zenélést is –, mint tisztességes emberhez méltatlan foglalkozást, Európa-szerte, de nálunk különösen, századunkig lenézték. Nem kis mértékben ez az oka annak, hogy a hangszeres népzene hivatásszerű művelése nálunk a cigányzenészeknek jutott; ezzel együtt ők váltak legfőbb örököseivé és hordozóivá a hajdani sokszínű magyar népi hangszeres hagyománynak is. A falusi cigányzenészek zenélése tehát része a magyar népzenei hagyománynak. A századforduló tája óta nagy számban keletkezett vonós parasztbandák általában már a cigányokat tekintik követendő mintának. (→ még: cigányzene, → hangszeres együttes) – Irod. Hoerburger, F.: Musica vulgaria (Erlangen, 1966).

Ritmuskíséret kanállal, „kanalazás” (Somogy m.)

Sárosi Bálint

hangutánzó: lehet puszta szóismétlés, ikerítés, állandó szókapcsolat vagy természetmagyarázó, a nyelvhez szorosan kapcsolódó, didaktikus tartalmú → formulamese, mely az állatok hangját, harangok szavát, hangszerek hangját, a malom zakatolását és a kocsikerekek (talicska) nyikorgását (vonat zakatolását) magyarázza. A puszta szóismétlés csupán arra szorítkozik, hogy a különböző állathangokat vagy a harangszót hasonló hangzású magyar szavakként hallja (pl. a varjú mondja: kár, kár; a harang így szól: bim-bam, bim-bam stb.). Az állandó szókapcsolat a különféle helyzetekben, évszakokban különböző módon hangzó állathangokat a helyzetnek megfelelő módon értelmezi. (A kakas mikor elhessentik, így háborog: „A fene egye meg a kezedet!”, mikor leszáll a tyúkról, azt kotyogja: „Ugye Kata, jó volt!”, a sárgarigó tavasszal így szól a kertben: „Kell-e dió, fiú?” stb.). A sztereotip helyzetekben elhangzó sztereotip szavak, mondatok párhuzamos-ellentétes vagy hármas-fokozó összeállítása eredményeképpen jönnek létre a kis, gyakran igen szellemes, hasonló emberi helyzetekre utaló (sokszor „illetlen”) hangutánzó mesé k (pl. → Ég a karám!; → ludak a tarlón stb.). Valamivel terjedelmesebbek azok az állathangok értelmezésére épülő kis mesék, amelyek valamely természeti jelenség eredetét magyarázzák (→ vadgalamb és a szarka, a); vagy azok a csúfoló mesék, melyeknek „hőse” az állatok hangját isten szavának gondolja (→ Gémes Gál), vagy azt komolyan veszi és rajta megsértődik (→ csizmadia és a disznó). A hangutánzó szavak, sztereotip szókapcsolatok, mesék az egész magyar nyelvterületen ismertek. Nemzetközi vonatkozásban hangutánzó meséket Európa északi részéből, főként a finnektől és az észtektől, a kanadai franciáktól, szomszédaink közül elsősorban a horvátoktól és szlovénektől ismerünk. Ismereteink hézagosak Európa többi népeivel kapcsolatban, minden valószínűség szerint nem az anyag, hanem az anyaggyűjtés, s még inkább az anyag-rendszerezés és a nemzetközi publikációk hiánya miatt. Sűrün közöltek állatbeszélgetéseket a Magyar Nyelvőr és az Ethnographia régebbi évfolyamai Herman Ottó, Benkóczy Emil és mások gyűjtéséből. – Irod. Dähnhardt, O.: Natursagen (I–IV., Leipzig–Berlin, 1907–12); Aarne, A.: Variantenverzeichnis der finnischen Deutungen von Tierstimmen und anderen Naturlauten (FFC 9. Helsinki, 1912); Laugaste, E.: Die estnischen Vogelstimmendeutungen (FFC 97. Helsinki, 1931); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport Adattárában).

Kovács Ágnes

hangutánzó mese: → hangutánzó

Hanság: a → Fertő-vidék, a → Rábaköz, a → Tóköz, valamint a Mosoni-síkság között elterülő, mély fekvésű, vizenyős, lápos, mocsaras terület. A történeti megyerendszerben Sopron, Győr, Moson megyékhez tartozott. ÉNy-i részét a trianoni békeszerződés Ausztriához csatolta. A Hanság neve a népnyelvben ma is élő, de okleveleinkben már a 11. sz.-ban előforduló, urali eredetű „mocsár, láp, mocsaras, ingoványos terület” jelentésű hany szavunkból származik. A környezet magyar lakossága ma is Hany nak nevezi a lápot. A Hanság területén jelentősebb népesség nem telepedett meg sohasem, azonban a Hanság szélén elhelyezkedő falvak, mezővárosok népének életében jelentős szerepet játszott nádasaival, réti kaszálóival, legelőivel, erdeivel, halászóvizeivel stb. A Hanság nyerstáji képének átalakításával, vízgazdálkodásának szabályozásával a nagy uradalmak és az érdekelt megyék már a 18. sz.-ban foglalkoztak, azonban még a mai technikai feltételek mellett is jelentős áldozatokat követel a kultúrtáj fenntartása. A helyi mondavilágnak → Hany Istók jellegzetes alakja. – Irod. Ürmössyné Nagy Júlia: Régi utazások Magyarországon (Népünk és Nyelvünk, 1929); Kövér Fidél: A Hanság földrajza (Föld és Ember, 1930).

Filep Antal

hant: → göröngy

hántolás: táplálékul szolgáló gabona- és egyéb növényi magvak előkészítő feldolgozása, melynek során eltávolítják a pelyva, ill. héjrészeket. Az újkori hazai néptáplálkozásban a hántolt köles, árpa, hajdina, tönkölybúza és közönséges búza vidékenként megoszlóan fontos szerepet játszott. A korábbi századokban → harmatkása hántolása is előfordult. A parasztgazdaságok hántolandó terményüket vagy a háztartásban hántolták, vagy hántolóműhelybe, malomba vitték. A hántolás háztartási eszközei: a fából készült nagy → mozsarak, ill. a → lépőkölyű, a DNy-Dunántúlon a csak e célt szolgáló fakorongos → kézimalom. Búzából, kukoricából azonnali fogyasztásra szánt kisebb mennyiséget vegyi úton is hántoltak (Szatmár, Erdély). Ehhez a szemeket fahamu lángján főzték, majd tiszta vízben való alapos kimosás közben eltávolították a héját úgy, hogy két tenyér közt, ill. a patakba merített vesszőkosár fenekéhez dörzsölték. Az így héjalt szemeket váltott vízben azonnal puhára főzték ételnek. Malomban a hántolandó magvakat kőpár között koptatták, vagy zúzómalom rúdkalapácsos berendezésével üttették. Hántoló zúzómalmok a magyar nyelvterület ÉK-i, K-i részén voltak gyakoriak, a legújabb korra egy sem maradt fenn hazánkban. A nyelvjárásokban velük kapcsolatban is használatos a kölyü elnevezés és alakváltozatai. Kövön hántolást vízi-, száraz- és szélmalmok, gőzmalmok egyaránt végeztek. A hengerszéken hántolt kása elsősorban kereskedelmi forgalomba került. A hántoló műhelyek többnyire lépőkölyűkkel felszerelt paraszti tulajdonú kisüzemek voltak, amelyek nem tartoztak a malomtartási földesúri jog hatályába.

Kisbán Eszter

hanttörő: hosszú fanyélre erősített fa- vagy vasbunkó, kalapács formájú eszköz. Eredetileg valószínűleg a kapás földművelés rögtörő, talajporhanyító szerszáma volt. Az ekés művelés mellett a faekével való tökéletlenebb szántás kísérőjeként egészen a 20. sz.-ig megmaradt. Vetés előtt a szántás összeragadt → göröngyeit, nagyobb rögeit verték szét vele. Magyar parasztok kezén az utóbbi évtizedekben már csak szórványosan a → fogas és a → henger kiegészítő szerszámaként fordult elő. Hasonló munkára fejszét, kapafokát és csákányt is használtak. – Irod. Takács Lajos: Hanttörő (Népr. Ért., 1962).

Hanttörő (Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Kósa László

Hany Istók: 1749-ben a kapuvári anyakönyvbe bejegyezték, hogy két halász a Hanság mocsarában egy tízéves fiúgyermeket talált, aki meztelen volt, beszélni nem tudott, csak nyers ételt evett. Egy évig az Esterházy-kastélyban tartották, majd megszökött. Alakja köre a Hanságban máig gazdag → mondakör fűződik. A hagyomány szerint ujjai között úszóhártya nőtt, testét pikkelyek borították. Beleszeretett egy Juliska nevű leányba, ás amikor az férjhez ment, visszaszökött a mocsárba. A mondakört Jókai Mór Névtelen vár c. regényében dolgozta fel. – Irod. Zupák Antal: Hany Istók (Vasárnapi Újság, 1855); Museuray-Krúg Lajos: Hany Istók, a rábaközi regék hőse (Sopron, 1944).

Dobos Ilona

háramlás: → magszakadás

harang: az állattartásban a szarvasmarhára, lóra alkalmazható legnagyobb méretű (200–400 dkg-os) → kolompféleség. (Gyakori nevei még: delleng, dellengő, nagyharang, ladang, gulyaharang.) A harang szó valószínűleg török eredetű, a török–magyar érintkezések legkorábbi szakaszából. Tárgyi emléke a 18. sz.-nál korábbról nálunk nem maradt. Általánosan ismert, de formájában, nagyságában tájanként némi eltérések vannak. Legszebb példányai az Alföldről kerültek elő. A legelőn herélt lóra vagy idős kancára tették. Alkalmazták ökörre, tehénre, kisebb példányát ürü juhra, kivételesen kos ra. A haranggal felszerelt állat a falkában vezető szerepet töltött be (vezető harangos, vezérürü), mert a harang hangja összetartotta az állatokat. Néha kószáló, bitangoló természetű állatra is tették, hogy ennek mozgását jobban megfigyelhessék. A harangot céhes vagy céhen kívüli mesterek, kovácsok, kolompár ok készítették acéllemezből hajlítással, domborítással, melyet rézzel forrasztottak és futtattak. Ha elkopott, hangját elvesztette. Ekkor az Alföldön ütőjét kivéve, fület ragasztva hozzá → ivóharangot csináltak belőle. A harang felerősítése a jószág nyakára díszes rézcsattal ellátott szíjjal történt. A harang köznyelvi jelentése: templomharang. – Irod. Szabó Kálmán: A jószág jegye és billege Kecskeméten (Népr. Ért., 1932); Márkus Mihály: A jolsvai kolomposok (Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára. Szerk. Gunda Béla, Bp., 1943); Ligeti Lajos: A harang mint csörgő, csengettyű és kolomp (Magy. Nyelv, 1968).

Varga Gyula

harangláb: a templomi harang elhelyezésére szolgáló egyszerű oszlop, gerendaszerkezet, amelyet legfeljebb az időjárás viszontagságai ellen vedőtetőkkel látnak el, amelyek oltalmazzák magukat a harangokat, a harangok felfüggesztő mozgató mechanizmusát, valamint a tartószerkezetet és alapozását. A haranglábak a falusi épületekkel közel azonos magasságúak, vagy azoknál csak valamivel magasabbak. Gyakran magánosak, de gyakran egy-egy templom vagy szakrális célokra is igénybe vett épület, pl. iskola szomszédságában áll. A harangláb alkalmazásának nagy múltja van. Erre utalhat az a tény, hogy a középkori országterület több pontján fordult elő községnévként. A köznapi és irodalmi szóhasználat a harangláb fogalmát összekeveri a → fatorony, → harangtorony fogalmakkal. Helyesebb a település épületeivel azonos magasságú, megfigyelőhelyként nem alkalmazott harangállványzatokat haranglábnak nevezni. Ezzel szemben a magasabb, megfigyelő, védelmi funkciókra is alkalmas összetettebb építményeket fatoronynak, harangtoronynak kell nevezni. A legegyszerűbb haranglábak Y alakú természetes ágasfák. Szokás volt egyoszlopos, de mesterségesen kialakított ágasú haranglábakat készíteni. Előfordult, hogy az ilyen egyágasos haranglábat is oldalirányú dőlés ellen gerendatalpkeretre támaszkodó építménnyel vették körül, s magát az ágas részt s az alsó építményt is külön tetővel fedték be. Jobban terhelhető, nagyobb vagy több harang felszerelését lehetővé tevő szerkezeteket építhettek, ha két oszlopot állítottak egymás mellé, s ezeket alul és fönt, esetleg középen különféle ácskötésekkel rögzítették, egybekapcsolták, oldalirányú dőlés esetén pedig kitámasztottak. Ezeknél általában csak a harangok fölött készült védő tető, de előfordult, hogy az oldaltámaszok síkjában is építettek védő tetőt. Nemritkán az ilyen kétoszlopos haranglábakat is talpgerendás szerkezetű épületbe foglalták, amelyben tárolóhelyet létesítettek pl. a temetési eszközök számára. Ilyenkor oldalaikat boronából, deszkából, lécekből, sövényből stb. készített falak zárták le. Statikai szempontból tökéletesebb volt a négy oszloppal való harangláb építés. A négyoszlopos haranglábaknak két alapvetően eltérő típusa volt. Az egyik esetben a harangokat tartó oszlopokat az oldaltámasztást külön biztosító talpgerendás szerkezetbe foglalták. Ilyenkor szintén két tető készült, az egyik a harangokat védte, a másik a támasztószerkezetet. Különösen a Dunántúlon fordultak elő gyakran ilyen haranglábak. Ilyen pl. a műemléki védelem alatt álló, helyreállított pankaszi (Vas m., Őrség) harangláb. Más esetben a harangtartó szerkezetet alátámasztó négy oszlop úgy volt szerkesztve, hogy egymást az oldalirányú nyomó, döntő erők ellen védték. Így nem volt külön támasztó szerkezetre szükség. Természetesen egy tető fedte az egész építményt. Ezek gyakorta teljesen nyitott oldalúak voltak. A haranglábak legegyszerűbb, talpgerendás megoldású példányainál is gyakorta voltak kőből, téglából épített alépítmények. Ezeket nemegyszer a szintkülönbségek kiegyenlítésére vagy az egész harangláb megemelésére jelentékenyen felfalazták. Nem egy helyen a harangláb így tulajdonképpen kicsiny toronyépítményre került. Az sem volt ritka, hogy kis falusi templomok tetőszékébe a kórus fölé egy-egy kicsiny, egyszerű haranglábat építettek be, amelyek éppen csak a templom tetőgerince fölé emelkedtek, mintegy huszártoronyként egészítették ki a templom épületét. A haranglábak fedeleit szalmával, zsindellyel, cseréppel, bádoglemezzel, műpalával egyaránt készítették. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Balogh Ilona: Magyar fatornyok (Bp., 19352); Balogh Helène: Les édifices de bois dans l’architecture religieuse hongroise (Bp., 1940); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp., 1971).

Haranglábak: 1. Bárszentmihályfa, 2. Babosdöbréte, 3. Sárhida, 4. Lenti (mind Zala m.)

Harangláb (Kissziget, Zala m.)

Harangláb felmérési rajza (Lukácsháza, Vas m.)

Haranglábak: 1. Lenti, 2. Marócz, 3. Bázakerettye (mind Zala m.)

Harangláb (Lentiszombathely, Zala m.)

Alsócsöde (Zala m.)

Siposkarcsa (v. Pozsony m.)

Nagykarácsony (Fejér m. – mind: harangláb)

Gerendavázas, deszkafalú harangtorony (Berzéte, v. Gömör m.)

Debercsény (Nógrád m.)

Favázas, deszkafalú harangtorony (Nádújfalu, Nógrád m.)

Ref. templom harangtornya (Hubó, v. Gömör m.)

Harangláb (Kustánszeg, Zala m.)

Harangtorony (Magyarvista, Kolozs m.)

Harangtorony (Iharosberény, Somogy m.)

Galériás fa harangtorony fiatornyokkal (Tiszacsécse, Szabolcs-Szatmár m.)

Harangtorony (Tornaszentandrás, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Filep Antal

harangmonda: → helyi monda, → történeti monda és szokásmagyarázó monda egyaránt fűződhet templomi harangokhoz. Legelterjedtebb típusai nálunk: a törökök elől a harangot egy kútba süllyesztették. A harang minden hetedik évben (karácsonykor) megszólal. E mondatípus gyakran kontaminálódik az elsüllyedt város (falu) motívumával. Mondák fűződnek a szokásos időn kívüli harangozásokhoz. Így Kőszegen mindennap 11 órakor is harangoznak annak emlékére, hogy a monda szerint ekkor űzték ki csellel a városból a törököket. A harangmondák a középkorban egész Európában városokban és falvakban egyaránt rendkívül elterjedtek voltak. – Irod. Sartori, P.: Das Buch von deutschen Glocken (H. n., 1932); Erdmann, E.: Die Glockensagen (Köln, 1933); Patay Pál: Évszázados harangok (Bp., 1963); Patay Pál: Régi harangok (Bp., 1977).

Dobos Ilona

Harangod: a Hernád, a Sajó és a Takta folyók között elterülő, a környezetéből kiemelkedő, a honfoglalás óta magyarok által lakott terület. A Sajó–Hernád fontos átkelőhelyei feküdtek területén, és a török hódoltság idején lakosságának jelentős része elpusztult. Folytonos népességű jobbágyparaszti települések a peremén maradtak fenn. Belső területén uradalmi puszták helyezkedtek el, de újabban ezek helyén is állandó települések képződtek. Az uradalmi puszták korlátozták a környező parasztság birtokszerzését, így a 20. sz. első felében is archaikus határhasználati formák létezhettek. Így vált lehetővé, hogy több községében a → szálláskertes település fennmaradhatott (Tiszaluc, Kesznyéten, Megyaszó). Újabban a diósgyőri, miskolci üzemek jelentékeny számú ingázó munkást foglalkoztatnak a Harangod községeiből.

Filep Antal

harangozás: a hangjelzéssel történő hír- és jeladás, közlés egyik igen elterjedt, intézményesített formája. Kultikus eredetű eljárás, amelyet már az ókori Rómában is alkalmaztak. A keresztény egyház a 12. sz.-ban tette kötelezővé a felszentelt harangok használatát. Templomtornyokban vagy → haranglábakon felfüggesztett harangok jelzik az egyes felekezetek meghatározta rendben az időt, harangszó figyelmezteti a hívőket az istentiszteletre. Az emberi élet fordulóinak eseményeit (halálozás, házasságkötés, születés) harangozással jelzik, akárcsak az ünnepi eseményeket. Pontos jelrendszerét tanúsítja haláleset jelzésekor a vidékenként és felekezetenként változó, de nemek és korcsoportok, sőt halálnemek (pl. némely vidékeken nem harangoznak a villámsújtott embereknek és az öngyilkosoknak), szerint pontosan differenciált harangozás. A korábbi századokban a földesurak vagy más adományozók gyakran bizonyos használati megjelöléssel ajándékoztak az egyházaknak harangot; pl. csak halottak tiszteletére lehetett megszólaltatni. A prot. kollégiumokban külön kisharang jelezte a kicsapott diákok távozását. – A harang félreverése mint hírközlés, évszázadok óta a közelgő vészre figyelmeztette a lakosságot. Árvíz, tűzvész esetén, sőt vihar közeledésekor is félreverték a harangot. Ellenség közeledését szintén így jelezték. A hazánkban általánosan szokásos déli harangszót az 1456. évi nándorfehérvári győzelem emlékére rendelték el. Általános szokás volt a városokba bevonuló, falvakon átvonuló győztes hadvezérek üdvözlésére az összes templom minden harangját megszólaltatni. Utóbb nemzeti ünnepeken is így harangoztak. – Az egyszeri megállás nélküli harangozás neve általában vers, ha minddel egyszerre harangoznak, „összehúzzák”. A halottat „kikíséri” a harangszó. A harangozás általában egyházi alkalmazott, a harangozó feladata. – A harangozáshoz számos hiedelem fűződik. Pl. a → boszorkányokat arról is fel lehetett ismerni, hogy a déli harangszókor a seprővel bírkóztak, viaskodtak vagy arról, hogy karácsonykor az éjféli mise idején csak a harangozás után mentek be a templomba (mert a néphit szerint odabent nem hallgathatták a harangszót). A → halál előjelei között is említik a harangozást. – Irod. Póca Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964); Hoppál Mihály: Egy falu kommunikációs rendszere (Bp., 1970); Patay Pál: Régi harangok (Bp., 1977).

Paládi-Kovács Attila Hoppál Mihály Kósa László

harangöntő: templomi harangot készítő mesterember. Az első tulajdonképpeni templomi harangok az 5. sz. első éveiben Itáliában készültek, később Franciao.-ban, Angliában, majd Németo.-ban is elterjedtek. A mesterség hazánkban valószínűleg a 11. sz.-ban honosodott meg. Eddig legrégibbnek ismert harangunk a Szeged melletti Kereset pusztán került elő. A középkor folyamán jelentősebb harangöntők voltak Kassán, Eperjesen, Iglón, Besztercebányán, Pozsonyban, Győrött, Esztergomban, Pesten, Budán, Vácott, Brassóban stb. Az általuk készített harangokon legtöbbször latin egyházi szövegek olvashatók, a készítési adatokat ritkán tüntették fel. A harangöntők virágkora a 15–16. sz.-ra esett. A 17. sz.-ban szokásban volt a harangok zálogba adása is. Nógrád megyében a 17. sz. első felében népi harangöntés alakult ki. Ezek a kis súlyú, öntési hibás harangok ma már aránylag ritkák. A 18. sz.-ig a harangöntők ágyúöntők is voltak. Némely városban harangöntő dinasztiák alakultak ki. A 18–19. sz.-ban vándor harangöntők a helyszínen is öntöttek harangot. Előfordult az is, hogy ágyúból vagy rézpénzből készítették. A 19. sz. első felében a Felső-Tisza vidékén magyar nemesi családok foglalkoztak harangöntéssel. A harangokat súlyra fizették. A múlt század utolsó negyedére a harangöntők száma nagymértékben csökkent, noha kisebb csengők (→ csengőöntő), rézüstök, vasalók stb. készítésével is foglalkoztak. A magyar néphagyományban a haranghoz sokféle monda fűződik (→ harangmonda). A tradicionális közösségi életben falun és városon egyaránt egészen a legutóbbi évtizedekig a szakrális szerep mellett a harangoknak nagy jelentősége volt más vonatkozásban is (jeladás, riasztás, tiszteletadás, ünnepköszöntés stb.). Cigány csengőöntők is sokszor hivatkoznak arra, hogy szüleik harangöntéssel is foglalkoztak. Ezeken a harangokon azonban a legtöbb esetben az állatok nyakába való nagyobb csengőket kell érteni, (→ még: harang) – Irod. Kemény Lajos: Magyarországi ágyú és harangöntők (Arch. Ért., 1903); Csatkai Endre: A vasmegyei harangöntőkről (Vasi Szle, 1937); Patay Pál: Évszázados harangok (Bp., 1963); Patay Pál: Régi harangok (Bp., 1977).

Harangöntő műhely belső részlete (Őrbottyán, Pest m.)

Kezdődik az agyag „meggyúrása” (Őrbottyán, Pest m.)

Harangöntés Bal oldali kép: Kiszáradt a „mag” – Középső kép: A magra először agyagot visznek fel és kóccal erősítik – Jobb oldali kép: A gyúrt agyagot rétegesen viszik fel a magra és a „profil-fa” forgatásával alakul ki a forma (Mind: Őrbottyán, Pest m.)

Bal oldali kép: Zsírral kenik be a mintát, a negatívot – Középső kép: A díszeket és feliratokat viaszból készítik el és felrakják a formára – Jobb oldali kép: Az öntőgödör. Fölötte az öntésre váró harangok (mantlik)

Leengedik a mantlit

A kemencében hevítik az ón-bronz fémet

Utolsó simítás a negatívon

Leöngölik az öntőgödör földjét és rétegesen feltöltik

A több napig tartó lehűlés után leverik a szilárd harangról az agyagot

Hangvillával kipróbálják a hangzást

A kifényesített, összeszerelt harangot állványosan próbálják ki, kondítják meg (mind Őrbottyán, Pest m.)

Bodgál Ferenc

harangtorony: → fatorony, → harangláb

harántfurulya: → furulya

Haraszthy Ágoston (Bács vm., 1812–Nicaragua, 1869): útleíró, szőlész. Jogi pályára készült. Belépett a testőrségbe, majd József nádor titkára lett. Az 1830-as években bejárta É-Amerikát. Családostól kivándorolt az Egyesült Államokba 1848 előtt, fűrészmalmokat létesített, és megalapította Haraszthy-falvát, a későbbi Sauk Cityt. Szerepet játszott a kaliforniai szőlőkultúra kialakításában. Képviselővé választották. 1868-ban Nicaraguába költözött. É-amerikai útjáról írt beszámolója értékes adatokat közöl a csipevé, winnebago, sack, fox és rade-jakate indián törzsekről. – F. m. Utazás Éjszakamerikában (I–II. Pest, 1844). – Irod. Agárdi Ferenc–Borsody Bevilaqua Béla: Régi magyar világjárók (II., Bp., 1955); Sztáray Zoltán: H. Á: A kaliforniai szőlőkultúra atyja (San Bernardino, 1964).

Sárkány Mihály

harasztrózsa: → galambkosár

harci ének: → csatadal

háriáda: Háry János kiérdemesült obsitos nevéből alkotott tréfás, magyar–francia–latin makaronikus szó, az általa elmondott képtelen kalandok vagy ehhez hasonló történetek összefoglaló neve (vö. Gazsiáda = Baczur Gazsi történetei; rátótiáda = a rátótiakkal megesett vagy ehhez hasonló történetek).

Kovács Ágnes

haricska: → hajdina

harisnya: 1. a lábfejet és lábszárat fedő ruhadarab. Egyéb elnevezései: harizsnya, botos (DK-Dunántúl), kapca (Dunántúl), strimfli, fuszekli (D-Mo.). A magyar parasztviseletben új keletű, nem jelentős. Papucsviselet esetén a mezítlábasság, bocskor- és csizmaviselet esetén a kendőszerű → kapca felváltója. – A 16. sz.-ban feltalált kötött harisnya egyik válfaja vastag gyapjúból készült a 19–20. sz.-ban. Bokában gyakran elütő színű, háromszögletű, eresztéke van ( bokás kapca), amely a korábbi szabott, bokában fűzős harisnya emléke. A Dunántúl DK-i részén viselik férfiak és nők papucsfélékkel, férfiak bocskorral is. A 19. sz. köznapi úri viselete nyomán országszerte többé-kevésbé elterjedt a nőknek a fehér vagy más színű pamutból kötött, gyakran dudorokkal díszített ( csöcsös , rücskös) harisnyája, amely félcipőhöz illik. A népi viseletben általában megnyilvánul, hogy a vaskos láb a szépségideál. A harisnyát kapcások vagy süvegesek, kalaposok készítették. A nyári cérnaharisnyának a Sárközben kapca volt a neve. A fiatalok harisnyája és az ünnepi fehér volt; a világoskék inkább félgyászos jelentésű, míg a kávészínű, „barna” és fekete harisnyák az idős és gyászoló nők viseletéhez tartoztak. A torockói nők a piros csizmába piros-fehér vagy kék-fehér keresztbe csíkos harisnyát viseltek, ezek neve kapca vagy solovári volt. A harisnya ukrán eredetű szó. Első előfordulása 1470-ből való. – 2. Székely férfiak posztó → szűrnadrágja. A középkori szabott-varrott harisnya utóda, a szűrposztóból varrott férfiharisnya a 18–19. sz.-ban a Dunántúlon és a D-Alföldön is megvolt. A Székelyföldön a gatya fölött háziszőttes gyapjúszövetből varrt fehér, ellenző nélküli harisnyát viseltek a bocskor vagy a csizmaszár fölött, s szűk szárú ellenzőset húztak a csizmába (→ székelyföldi viseletek). – 3. A → lábbőr elnevezése Gömörben. – Irod. Fél Edit: Népviselet (Bp., 1962); Thiel, Erika: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968); Broby–Johansen, Rudolf: Az öltözködés története (Bp., 1969).

Bal oldali ábra: „Kapcsa” vgy gyapjú harisnya (Mohács, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum – Középső ábra: „Bokásharisnya” (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum – Jobb oldali ábra: „Kapca” vagy harisnya (Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Harisnya

Horváth Terézia Gáborján Alice

harmados: az a személy, aki a kapásnövények (kukorica, burgonya) gondozását és betakarítását vállalta a termény harmadáért. Ha megegyeztek, a harmados részét a gazda szekérrel hazaszállította. A harmados a felvállalásba általában egész családja munkaerejét beleszámította. (→ még: bérlő, → részesmunka)

Morvay Judit

hármas csárdás: a → csárdás két nővel járt változata ÉK-Mo.-on és szászka, szásztánc néven az erdélyi Mezőségen. Formulái: a nők a férfi két oldalán táncolnak, átvetéssel (→ átvetős) helyet cserélnek, a váltott páros forgás alatt az egyedül táncoló nő helyben forog, és a férfi mindkét nőt karja alatt forgatja. Bemutató jellege mellett a lakodalom előmulatságának tánca (a Gyöngyösbokrétás elnevezésű cigándi konyhatánc ) és a lakodalmi → osztótánc egyik formája. A középkori udvari tánckultúrából is ismert hármas táncformát a szomszédos népeknél az învîrtita (D-erdélyi románok), a Momaèko kolo (bácskai bunyevácok), a goralski trojka (kárpáti lengyelek) és a Dreisteirer (osztrák) képviseli. – Irod. Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1961); Martin György–Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai (Ethn., 1958); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Hármascsárdás (Vajdakamarás, v. Kolozs m.)

Pesovár Ernő

Hármas história: → népkönyv

Hármas kis tükör: alsóiskolai tankönyv. 1771. évi pozsonyi kiadása után több mint hetven újabb, bővített és átdolgozott kiadása látott napvilágot. Első része, a Szent História, németből magyarított ref. hittankönyv. Második része „Magyar Ország Kis Tükre”, a harmadik rész „Erdély Kis Tükre” nevet viselte. A két utóbbi földrajzi, alkotmánytani és történeti fejezetekre tagolódik, de a történelmi utalások és adatok mind a három részt átszövik. A Hármas kis tükör, az első jelentős magyar nyelvű tankönyv igen nagy népszerűségnek örvendett. Anyagát kátészerűen versekbe szedték; a legfontosabb alapfokú tananyag volt a felvilágosodás korában és a reformkorban. Nemcsak a prot., hanem a hittani részt elhagyva r.k, iskolák is használták. Nemzedékek szereztek belőle történeti ismereteket. Különösen hatással volt a parasztság történeti tudatának alakulására. Arany János írta Naív eposzunk ról szóló tanulmányában, hogy a magyar nép „... ami keveset az Isten ostoráról tud, nagyrészben, s talán egészen Losonczi István népszerű könyvének köszöni”. 1854-ben alkotmánytani része miatt az osztrák belügyminisztérium betiltotta, de a ref. iskolákban tovább használták. Utoljára 1868-ban jelent meg Pesten, és ebben az évben Eötvös József népiskolai törvénye ki is vonta a forgalomból. Számos példánya évtizedekig kedvelt olvasmányként fennmaradt a parasztok kezén. – A Hármas kis tükör szerzője, Losonczi Hányoki István (1709–1780) Utrechtben tanult. Előbb Cegléden, majd Nagykőrösön volt ref. lelkész és rektortanító. Számos kéziratos magyar és latin tankönyv (geográfia, filozófia, teológia, matematika) szerzője. Korának neves ref. egyházi énekköltője.

Kósa László

hármasság: népi alkotások egyes elemeinek, nagyobb tartalmi egységeinek, esetleg egészüknek háromszoros ismétlődése. Eszerint lehet 1. motivikai , 2. epizodikus és 3. szerkezeti hármasság . Az egymást követő részek nem puszta → ismétlések, hanem felsorolást, gyakrabban → fokozást fejeznek ki. A hármasság a népköltészet kedvelt költői eszköze: lírában ritkább, verses és prózai epikában (mesei hármasság) gyakoribb; egyéb műfajokban (tánc, játék, szokás stb.) is megtalálható. – 1. Az egyszerű felsoroló jellegű motivikai hármasság megtalálható a ritmusénekek ben (Kötöttem, kötöttem három koszorút: Egyiket kötöttem násznagy uramnak. Másodikat kötöttem vőfély uramnak, Harmadikat kötöttem vőlegény uramnak ...), lírai → balladákban (A búzamezőben háromféle virág: A legelső virág a szép búzavirág, A második virág a szép szőlővirág, A harmadik virág a szép szegfűvirág ...) s főként régi stílusú tragikus balladákban (Ne veresse az esővel, Ne futtassa hideg széllel, Ne süttesse a napfénnyel! – Szép Júlia balladája). Az előzőnél elterjedtebb a fokozó jellegű motivikai hármasság, elsősorban szintén régi stílusú (Mikor kérni gyünnek: hideg borzongasson, Mikor szömre visznek: halál-hideg leljön, Mikor kiküvetnek: ki lögyek terítve! – Bíró szép Istvánné lánya), ritkábban újabb balladákban (Először megütik: leesett a hídra, Másodszor megütik: elállott a szava, Harmadszor megütik: véres volt a foka, A kis balta foka. – Szűcs Marcsa balladája). – 2. Az epizodikus hármasság az epikára korlátozódik. A mesére jellemző a hármas szerkezet: a valódi mesék (→ mitikus mese), különösen a → hősmesék és a → tündérmesék rendszerint három testvérről vagy a hősről és két segítőtársáról szólnak. Kalandjaik egyformák, de a két idősebbé (segítőtársé) mindig sikertelen: pl. → Hamupipőke királyfi: a szénakazal megőrzése vagy → Fehérlófia: törpeepizód. A mesemondó a legidősebb testvér sorsát bizonyos fokú részletességgel adja elő, a középső testvérét vázlatosan (vagy azzal a megjegyzéssel, hogy az is ugyanúgy járt, mint a legidősebb), a legfiatalabbét, a voltaképpeni mesehősét pedig egészen részletesen. Nemegyszer előfordul, hogy a továbbiakban a két idősebbről meg is feledkezik. Hármasságról beszélhetünk a mesehősnek nemcsak személyével, hanem cselekedeteivel kapcsolatban is. Vándorútja során előbb a Nap, majd a Hold, végül a Szél (Csillagok) anyját keresi fel vagy előbb a Csillagokat, majd a Holdat, végül a Napot elrabló hét-, tizennégy, huszonnégy fejű sárkányt győzi le. A hármasságot némely mesemondó annyira jellemzőnek ítéli, hogy olyan esetben is alkalmazza, amikor ez nem indokolt: pl. a → sárkányölő vitéz típus egyes változataiban a hősnek szintén három más-más kutat elfoglaló sárkányt kell legyőznie. Itt a hármasság anorganikus, nem illeszkedik szervesen a cselekmény menetébe, pusztán egyetlen motívum háromszori ismétléséről van szó. Ismerünk meséket, melyek egyetlen hármas tagolású motívumsorból állnak (→ elkárhozott királykisasszony, az: AaTh 307; → papucsszaggató királykisasszonyok, a: AaTh 306), ez azonban a magyar mesekincsben viszonylag ritka. Gyakoribbak az olyan formák, amelyekben a hármas motívumsor ellentétes sorrendben megismétlődik (→ Égitestszabadító), s rendszerint még további hármas tagolású motívumok is illeszkednek hozzá. A hármas tagolású motívumcsoportok az egyes típusokon, változatokon belül még különböző kombinációkat alkotnak, vagy összeépülnek a → kettős szerkezettel (pl. → jó és a rossz lány, a meséje). A kezdő és záró motívum és a mesekeret a hármas szerkezeten kívül, ahhoz csak vékony cselekményszállal kapcsolódva helyezkedik el. Az epizodikus hármasság a balladában is előfordul (Görög Ilona, Kerekes Izsák, Kőmíves Kelemen, Rákóczi kis úrfi). – (→ még: strófaismétlő ballada) – 3. A szerkezeti hármasság többféle: kisebb műfajoknál tartalmi-formai → ritmust biztosít (Régen volt – soká lesz – vagy talán sohasem), egyébként az → előadás menetét tagolja (kezdő és záró rész, tárgyalás), amely a mesében, balladában elmaradhat, a → históriában a fokozatos építkezést szolgálja.

Katona Imre Kovács Ágnes

harmatáztatás: a len áztatásának második fázisa. A víz alatti áztatás után a → lentörő súlyokkal végzett alapozó törést követően a lenszárakat a mezőre kiteregetik, hogy eső, harmat, télen hó áztassa és így teljesen lelazítsa a rostokat a még tapadó → pozdorjadaraboktól. Azokon a helyeken, ahol a lent tavasszal vetik, néha még ősszel teszik ki harmatáztatásra, ahol azonban nyáron a tarlóba vetik, csak a következő év tavaszán. 2–4 hétig marad kint a len. A harmatáztatás századunkban sok helyen már kimaradt a lenmunkából, és csak a víz alatti áztatást alkalmazzák, de Ny-Dunántúlon, a Felföld északi hegyvidékein és Erdélyben a Székelyföldön még előfordul. Európa lent termő vidékein egykor szintén általános volt, és a legutóbbi időkig is ismert Elzászban, É-Skandináviában és a keleti szlávok lakta északibb területeken. – Irod. Szolnoky Lajos: Népi lenfeldolgozó eljárások a Dunántúlon (Népr. Közl., 1956); Szolnoky Lajos: Magyar kenderáztatási módok (Népr. Ért., 1958).

Szolnoky Lajos

harmatkása, réti harmatkása (lat. Glyceria fluitans): mákszemnél alig nagyobb, sárga, barnássárga, fénylő magvú vízinövény. A századforduló táján – rendszerint Szent János-naptól kezdve – még gyűjtötték. A vízinövényt kora hajnalban a vizet lábolva vagy csónakon közelítették meg, s bugája alá tartott szitába, rostába rázták bele a magot, vagy a bugát bottal veregetve gyűjtötték a rostába, szitába a termést. A megszárított magvakat két tenyér közt dörzsölve, lábbal tiporva vagy homokot keverve hozzá, mozsárban veregetve hántották meg a polyvától. A harmatkása gyűjtése igen szaporátlan munka. Belőle a köleskásához hasonló ételt főztek, amely kedvenc eledele volt a szilaj pásztoroknak. A harmatkását 18. sz.-i irodalmunk boszorkánykása néven is ismeri, K. Mátyus István szerint ezt a nevet azért kapta, mert a parasztasszonyok felfosztolódva, szennyesen, lucskosan mint a boszorkányok gyűjtötték. Régebben gyógyszerként gombócnak főzve daganatokra is rakták. A Glyceria fluitans termését a lengyelek, oroszok napjainkban is fogyasztják. A fehéroroszok rozsliszttel keverve kenyeret sütöttek belőle. A 19. sz.-ban porosz, lengyel és orosz területen a harmatkásával kereskedést folytattak. A lengyel jobbágyok harmatkását is szolgáltattak be földesuruknak. A szláv népek közötti elterjedt fogyasztásáról már a 18. sz.-i botanikai irodalmunk is megemlékezik. – Irod. K. Mátyus István: Ó- és új diaetetica... (I–VI., Pozsony, 1787–1793); Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története (Bp., 1934).

Gunda Béla

harmatszedés: a magyar → népi hitvilág → mágikus eljárása, amelynek célja elsősorban a nagyobb tejhaszon biztosítása volt, más tejhasznának elvételével vagy csökkentésével; ritkábban a jó kenyér vagy egyéb házi haszon biztosítása. Általában → Szent György napján, ritkábban → pünkösdkor, → nagypénteken, a → boszorkányperek tanúsága szerint régen → Luca napján is végezték. A hit → boszorkány tevékenységnek tartotta, gyakorlatilag azonban bárki végezhette. A valóságban is gyakorolt eljárás volt (még a közelmúltban is előfordult), de kapcsolódik hozzá több, csak → hiedelemmondákban megfogalmazódó elem is. A művelet lényege a harmat összegyűjtése. Ez leginkább valamilyen ruhadarabnak (lepedő, abrosz, ritkábban kötény, szoknya) a füvön (legelőn), ritkábban gabonatáblán való húzogatásával történt, napkelte előtt vagy éjfélkor, gyakran meztelenül. Otthon a lepedőt stb. kicsavarták az abrakba vagy a búzába, kenyérlisztbe; vagy a harmatos füvet a tehénnek adták. Mindezek eredményeképpen a hit szerint a tehéntől több tehet fejtek, miközben más tehenek tejhozama csökkent; vagy jobb kenyeret sütöttek. A művelet végzése közben általában mondókát is mondtak (pl. „Viszek is, hagyok is”; „Felét viszem, felét nem”). A hiedelemmondai megfogalmazásokban általában éppen e szövegek képezik a központi magot, amennyiben a mondák legtöbbje arról szól, hogy egy „laikus” utánozni akarván a boszorkányok tevékenységét, rosszul értett, eltorzított szöveget mondott. Ennek következtében visszájára fordult a varázslat, a kelleténél több tejet adott tehene, vagy a boszorkányok bosszút álltak titkuk kileséséért. A boszorkányperek tanúsága szerint az eljárás – ellentétben a mai, főleg mondai megfogalmazásokkal – a múltban elevenen élt a gyakorlatban. Alapja részint a boszorkányok tejvarázsló ténykedésére vonatkozó, részint a harmat mágikus erejébe vetett hit. Mindkettő igen régi, Európa-szerte elterjedt, és sok helyen életben tartotta a harmatszedés önálló hiedelemkörét. Az eljárás a német nyelvterületen leginkább Walpurgis éjjeléhez (május 1.), a délszlávoknál Szent Iván és Szent György napjához, a románoknál és ruténeknél Szent György napjához kapcsolódik, sokszor a magyarral egyező formában. A félreértett szöveg mondai motívuma is sok helyen ismert. Egyéb, harmattal kapcsolatos mágikus eljárások is általánosan ismertek, főleg növényi és állati termékenység biztosítására és → szépségvarázslás céljából; nálunk e körbe tartozik pl. a Dunántúlon elterjedt pünkösdi harmattal való mosdás vagy a szórványosan ismert májusi harmatos füvön való hempergés; de rokon a márciusi hólé hasonló felhasználása is. – Irod. Munkácsi Bernát: A harmatszedéssel való kuruzslások és rontások (Ethn., 1903); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925).

A harmatszedő asszony a harmatos lepedőt kicsavarja az edénybe (Szuhahuta, v. Heves m.)

Az összegyűjtött harmatot a kovászba öntik, hogy több legyen a kenyér (Szuhahuta, v. Heves m.)

Pócs Éva

harmonika, hermónika : átcsapó nyelvű sípokból szerkesztett, fújtatóval működtetett aerofon hangszer. Modern, zongorabillentyűs változata („tangóharmonika”), a modern tánczenével együtt, jelentősebb mértékben csak a II. világháború után terjedt el a magyar falvakban. A régebbi „gombos harmonika” viszont kb. századunk eleje óta bizonyos mértékig népzenei hagyományunkba is beleépült. A gombosharmonikák régebbi és egyszerűbb, leginkább csak diatonikus hangsorú – többnyire cseh vagy német gyárakból származó – változatait kisebb-nagyobb arányban az egész magyar nyelvterület falvaiban megtaláljuk, de a paraszt harmonikajátékosok általában nem jutottak túl a díszítetlen, variálatlan dallamjátszás fokán. A hangszer akkordlehetőségeiből pedig jellemzően csak annyit használnak ki, amennyit akár a citera is kielégíthet. A harmonikás megjegyzi magának azt a két, egymással tonika-domináns viszonyban álló basszus-gombot, amely repertoárjának zöméhez leginkább illik, s ezeket váltogatja ostinatoszerű en olyankor is, ha esetleg e kettő a játszott dallamnak nem tonikája és dominánsa. A gombos harmonika fonókban, toll- és kukoricafosztókhan, disznótorokon stb. kb. a citeráéhoz hasonló szerepet töltött be. Világszerte ismert hangszer. Az 1820-as években egy berlini hangszerkészítő, Friedrich Buschmann találta fel. – Irod. Sachs, C.: Handbuch der Musikinstrumentenkunde (Wiesbaden, 1967).

Sárosi Bálint

Három árva: → legendaballada. Tartalma: árván maradt testvérek elmennek anyjukat keresni, útközben találkoznak Szűz Máriával, aki vesszőt ad nekik, azzal megverik a sírt. Kérik anyjukat, keljen föl, mert mostohájuk rosszul bánik velük, de az anya nem tudja teljesíteni kérésüket. Néhány változat szerint fel is kel és ellátja a gyermekeket (mesei változatból is ez a megoldás ismert). A ballada két archaikus eleme, a visszajáró halott és a Máriától kapott csodavesszővel való feltámasztás csak a régies szövegekben található meg. A környező népek (cseh, szlovák, horvát stb.) hasonló típusú balladájában fokozottabb a természetfeletti elemek hangsúlyozása. Ott maga az Isten segít az árvákon, vagy angyalok viszik őket mennybe. Az európai folklórban általánosan ismert téma. Középkori legendaköltészet része lehetett. Legújabb kori népies műköltői megfogalmazásában is népszerűvé vált. – Gyulai Pál Éji látogatás c. verse ugyanezt a témát tartalmazza. A vers a századfordulón országszerte ismertté lett, elsősorban kalendáriumok, olvasókönyvek, ponyvakiadványok, kéziratos versgyűjtemények révén. Ismert folklorizálódott formában is. – Irod. Kallós Zoltán: Balladák könyve (Kolozsvár, 1970); Deutsche Volkslieder mit ihren Melodien (V., Berlin, 1970); Sramková, M.: Katalog èeskyh lydovych balad (Praha, 1970).

Kriza Ildikó

három a tánc: A 17–19. sz.-i forrásokban (Vásárhelyi daloskönyv, Apor, Hasznos Mulatságok, Arany, Czuczor–Fogarasi stb.) táncszóként idézett s a tánc folytatására biztató szólás a → páros táncok hármas tagozódását tükrözi. Ezt a hagyományt ismerhetjük fel a → csárdás egyes regionális változataiban, így a Rábaközben a lassú, gyors, friss; Szatmárban a csendes, csárdás, ugrós tempót jelölő elnevezéseiben, a → kállai kettős felépítésében és az erdélyi magyar és román páros táncok hármas tagozódásában. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).

Pesovár Ernő

három hónapra született gyerek, a: → anekdota, → vicc az asszonyi csalfaságról és talpraesettségről. Az ifjú menyecske három hónappal az esküvő után gyermeket szül. Mikor a férj felelősségre vonja, így válaszol: „Miért csodálkozol? Te három hónapja vagy a férjem, én három hónapja vagyok a feleséged, mi ketten három hónapja vagyunk házasok, az összesen kilenc hónap” (AaTh 1362A*). A 17. sz.-i Ny-Európában elterjedt, nálunk Kónyi János közvetítésével ismertté vált eset 19. sz.-i anekdotagyűjteményeink népszerű darabja. Verziója: „A tizenkét bölcső”. Az ifjú férj, mivel feleségének házasságuk első hónapjában gyermeke született, tizenkét bölcsőt vásárol, hogy el legyenek látva egész évre (MNK 1362C*). – Irod. György Lajos: Kónyi János Demokritosa (Bp., 1932); György Lajos: Világjáró anekdoták (Bp., 1938).

Kovács Ágnes

három jó tanács, a: didaktikus → novellamese. Cselekménye: fiatalember feleségét (másállapotban vagy apró gyermekkel) magára hagyja és hazájától távol szolgálatot vállal. 20 évig (hosszú ideig) szolgál (katonáskodik). Szolgálati ideje leteltével gazdája (feljebbvalója) megkérdezi, hogy mit kíván inkább, bérét-e vagy három jó tanácsot. A hős az utóbbit választja, mire a gazda egy kalácsot ad neki azzal a meghagyással, hogy csak otthon szegje meg (mikor a legboldogabb), és három jó tanáccsal látja el: a) a járt utat a járatlanért el ne hagyd (Dugonics: Magyar példabeszédek II., 148.; Thompson, Motif-Index J21. 5.); b) ahol háborúságot találsz a hitvestársak között (öreg kocsmárost, fiatal kocsmárosnét: Thompson, Motif-Index J21. 3.; nem szívesen látott vendég vagy; nem az ember kínálja a szállást stb.), meg ne hálj; c) az esti haragot tedd el reggelre: Thompson, Motif-Index J21. 2. (További tanácsok: Akit az úton érsz, vagy hagyd el, vagy maradj el tőle; Ki mit szeret, szép az annak; Kinek mije van, azt ne tagadja; Feleséged ne engedd egyedül mulatságba; Saját jószágod ne bízd más kezére: Thompson, Motif-Index J21. 10. ill. J21. 22.) Az ember útra kel. Útitársai csalják, hogy ne menjen a hosszas országúton, hanem egy rövidebb ösvényen az erdőn keresztül. Rablók támadják meg (és meg is ölik) őket. Társával egy gazdag ember házánál készül megszállni, mikor perlekedésüket meghallja, a szomszédban (az istállóban) tölti az éjszakát. Reggelre a gazdát holtan találják, a felesége és annak kedvese ölték meg, s az idegen utasra fogják. Már-már felakasztják, mikor a hős megjelenik a gyilkos ruhájából kivágott darabbal, és bebizonyítja, hogy nem ő volt a tettes. Hazatérve feleségét (két) csinos fiatalember társaságában találja, akit (akiket) meg is csókol. Már-már lelövi őket, mikor eszébe jut a tanács, átmegy a szomszédba, s ott megtudja, hogy a fiatalember(ek) tulajdon fia(i). Másnap lesz az esküvő, felszentelés stb., annak örvendezik az anyjuk. Reggel felfedi magát családja előtt, együtt megvágják a kalácsot, s abból aranyak hullanak ki (AaTh 910B). – Az egész magyar nyelvterületről 14 változatát ismerjük, ebből 9 a Székelyföldről való. A szövegek egyöntetűsége irodalmi forrásra enged következtetni, ez azonban eddig nem került elő. Mindössze 2 változat képviseli nálunk a másik redakciót: a haldokló apa tanácsai: a) árvát ne nevelj, b) titkodat ne áruld el még a feleségednek se. Az ember gyilkosság gyanújába keveredik. Felesége feljelenti, nevelt fia vállalja a hóhér szerepét (AaTh 911*). A közkedvelt → Gesta Romanorum a mesének egy másik redakcióját tartalmazza. A típus és redakciói egész Európában ismertek, feltehetően keleti eredetűek. – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (I–III., Pécs, 1940); Boratav, P. N.–Eberhard, W.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., UMNGy, VIII., Bp., 1955); Hunyady András: Erővel is, ésszel is. Zselyki és décsei népmesék (Bukarest, 1956); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4. Bp., 1968).

Kovács Ágnes

Három Kaszás: → Kaszáscsillag

Háromkirály csillagai: → Kaszáscsillag

háromkirályjárás: a bibliai háromkirályok at megszemélyesítő alakoskodók (→ alakoskodás) → köszöntő felvonulása, ill. → dramatikus játéka. Általában → vízkeresztkor, de → karácsonykor, → újév és vízkereszt között is járták. Történeti adatok már a 16. sz. óta szólnak a csillagének ről és a csillagjárás ról. A 17–18. sz.-i betlehemes szövegekben a pásztorjáték (→ betlehemezés), a háromkirályok látogatása és a Heródes-jelenet együtt szerepelnek. A háromkirály-jelenet újkori népszokásainkban a vízkereszti csillagozáshoz kapcsolódott. Egyes betlehemesek azonban továbbra is megtartották a háromkirály-jelenetet. Gyermekek vagy csak lányok járják. Jellegzetes viseletdarabjuk a díszes papírsüveg. Fontos kellékük a többnyire kiugratható szerkezetre szerelt csillag ( csillagozás ). Gyakran már csak a jelmezek utalnak a háromkirályjárás dramatikus voltára. A háromkirályjárás egyetlen állandó szövegmotívuma a csillagének:

Háromkirályok napját, Országunknak egy istápját, Dicsérjük énekkel, Vigadozó versekkel, Szép jel és szép csillag Szép napunk támad.

Gáspár, Menyhért, Boldizsár párbeszédein vagy jövetelüket előadó versein kívül a karácsonyi énekekből átszármaztak a „Csordapásztorok ...”, „Mennyből az angyal ...”, „Kicsoda az, ki oly nagyon kiált felettünk”. – Irod. Solymossy Sándor: Népköltészet (A magyarság néprajza, III. Bp., 1941–43); Jeles napok (II., A Magyar Népzene Tára, 1953); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Háromkirályjárás: betlehemesek csillaggal (Lövéte, v. Udvarhely m.)

Háromkirályjárás (Szakmár, Bács-Kiskun m., 1970)

Tátrai Zsuzsanna

háromlépés: az → ugrós táncfajta gyakori motívumának Somogyból ismert neve, melynek nyomán a szakirodalom a háromtagú,

ritmusú váltólépés-fajtákra (sasszé, polka, → cifra) általánosította. – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954).

Martin György

háromnegyedes gazda: → gazda

háromnyomásos gazdálkodás: → nyomás

háromosztatú ház: a háromhelyiséges, szoba-konyha-kamra, szoba-pitvar/kéményalja-kamra, szoba-konyha-szoba beosztású, → soros alaprajzú háztípus megjelölésére használt néprajzi szakkifejezés. Nevezték háromsejtű háznak is.

Filep Antal

háromsoros laposöltés: → laposöltésekből alkotott öltéscsoport. Egy vízszintes irányú laposöltés egyik oldalán, az öltés közepével egy vonalban, félöltés távnyira felöltenek és vele párhuzamos, azonos nagyságú öltést varrnak. Ugyanezt megismétlik a laposöltés másik oldalán is. Ha a középső laposöltés végpontjából kiindulva ismétlik az öltéseket, három párhuzamos laposöltéssor keletkezik. Sorvarrásra használják. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, L: Stickerei (Basel, 1969).

Háromsoros laposöltés

Fél Edit

Háromszék: az egykori székely székek egyike, önálló tájegység. A → Székelyföld déli, délkeleti sarkában fekszik, az Olt és a belé ömlő Feketeügy síkságán. Északi r.k. részét → Szentföldnek, a Feketeügy alsó folyása és az Olt által bezárt vidéket → Szépmezőnek nevezik. Vásáros és igazgatási központjai Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely. A → székelyek a 13. sz. első felében szállták meg a mai Háromszéket. Előttük kisebb bolgár-szláv csoportok, esetleg szórványban már magyarok is lakhattak a vidéken. A háromszéki székelyek a későbbi Szászorbó, Szászsebes és Szászkézd vidékéről költöztek mai lakóhelyükre Orbai-, Sepsi- és Kézdiszékbe. A három szék a 16–17. sz.-ban egyesült mai neve alatt. Hozzájuk tartozott a Sepsiszéktől földrajzilag különálló → Erdővidék egy részét alkotó Miklósvárfiúszék is. Háromszék 1876-ban alakult vármegyévé. Ekkor magába olvasztotta a korábban Felső-Fehér megyéhez tartozó terület testében fekvő községeket is. Ezek egy része a középkorban a közeli Bálványosvárhoz tartozott. Román lakossága újkori telepítéssel keletkezett. Háromszék a Székelyföld legfejlettebb mezőgazdasági területe. Népessége a 19–20. sz.-ban leginkább polgárosult, néprajzi vizsgálatával azonban még adós a szaktudomány. – Irod. Balázs Márton: Adatok Háromszék vármegye néprajzához (Sepsiszentgyörgy, 1942); Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet (Marosvásárhely, 1957); Albert Ernő–Faragó József: Háromszéki népballadák (Bukarest, 1973).

Bal oldali ábra: Világoszöld mázú csempe Kovászna környékéről (v. Háromszék m.) – Jobb oldali ábra: Csempedúc (Magyarhermány, v. Háromszék m.) Sepsiszentgyörgyi Múzeum, v. Háromszék m.

Háromszéki népviselet, falusiak és városi polgárok (Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, rajz: Jankó J., 1870)

Díszkancsók (Érfalva) A Sepsiszentgyörgyi Múzeum gyűjteményéből

Szuszék az 1700-as évekből (Nagybacon mind: v. Háromszék m.)

Az 1960-as években faragott kapu (Kálnok, v. Háromszék m.)

Csűr (Kovászna, v. Háromszék m.)

18. sz.-ban épült lakóház (Dálnok, v. Háromszék m.)

Zsúppal fedett csűr (Kézdialmás, v. Háromszék m., 1972)

Fejfák: Középajta (bal oldali kép) – Papolc (középső kép) – Középajta (jobb oldali kép, mind: v. Háromszék m.)

Harangláb (Kálnok, v. Háromszék m.)

Kapu (szárazpatak, v. Háromszék m.)

Használati tarka edények 1930 körül (Nagyajta, v. Háromszék m.)

Kósa László

háromugrós: az → ugrós táncfajta Duna menti, sárközi, bácskai változata. Páros vagy női körtánc, csillag alakzatban is járják. Nevét

ritmusú motívumáról kapta. (→ még: cinege, → csillagtánc) – Irod. Martin György: Motívumkutatás – Motívumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964).

Háromugrós táncírása

Martin György

Háromváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét szomszédos, sok tekintetben azonos társadalmi fejlődésű városok összefoglaló megnevezése. A 16. sz. második felétől, amikor a nemesi vármegyei közigazgatás, igazságszolgáltatás, közbiztonsági szolgálat a török előrenyomulás következtében megszűnt, szétesett, szorosabb együttműködésben éltek, többek között közös törvényszéket tartottak fenn. Később súlyos veszteségek érték Ceglédet, sok viszontagsága volt Nagykőrösnek is, így a három szomszédos település együttműködése is felbomlott. Mégis az újabb kori történetük, társadalmi fejlődésük azonos vonásai alapján ismét használni kezdték a Háromváros megjelölést a tudományos irodalomban és publicisztikai művekben. A hazai parasztság, a mezővárosi társadalom fejlődéstörténetében a Háromváros településeinek jelentős szerepe volt már Mohács előtt is. A hódoltság során tágabb környezetük népét fogadták magukba. A 18. sz.-i kibontakozó konszolidáció révén megerősödve ismét az Alföld legjelentősebb állattartó agrárvárosai közé emelkedtek. A 19–20. sz.-ban határaik közt megizmosodott kertkultúrájuk, szőlészetük a nemzetközi exportpiac tényezőjévé vált, s a konzervipar megteremtését tette lehetővé. – Irod. Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltárral (I–IV., Kecskemét, 1860–1866); Majláth Jolán: Egy alföldi cívis város kialakulása (Bp., 1943); Márkus István: Kertek és tanyák Nagykörösön a XVII–XVIII. században (Kecskemét, 1943).

Arany János lakása Nagykőrösön

Nagykőrös látképe céhlevélen (19. sz. első fele). Rézkarc (részlet)

Nagykőrös a múlt század második felében

Filep Antal

hárságy: → dikó

hartai bútor: Harta (Bács-Kiskun m.) a mo.-i népi → asztalosbútor jeles készítőközpontja. A 18. sz. első felében, túlnyomórészt a németo.-i Hessen és Pfalz tartományok vidékéről betelepült község bútor tekintetében önellátó volt, s részben a Sárköz számára is szállított, elsősorban díszes oromzatú → ágyat. Noha eredeti hazájukban faragott keményfa bútort használtak, az 1820-as évektől fennmaradt példányok tanúsága szerint Mo.-on a hartaiak a jobban beszerezhető fenyőfára tértek át. Egyedül az asztalnál ragaszkodtak a 19. sz. második feléig a keményfához, a forma azonban a mo.-i klasszicista → asztalt követi, az asztallapon szokásos → berakással egyetemben. A hartai bútor egyéb darabjai is lényegében a környéken általános korabeli parasztbútornak felelnek meg, amihez már az ismert kezdetektől 2-ajtós ruhás → szekrény is járult. A használat követelményeihez igazodva, a hartai bútor az idők folyamán erősen differenciálódott, így eltérő, gazdagabb, ill. egyszerűbb kiképzést és díszt kap a → szentsarok, ill. → munkasarok közelében álló ágy és az előtte sorakozó székek. A hartai bútor készítése az 1940-es évekig tart. A jellemző festett virágos stílus a → komáromi bútor. 2. stílusperiódusának hatására alakult ki. A legkorábbi példányok csupán a keményebb, rajzosabb kontúr, továbbá a meglehetősen sokáig megőrzött barna alapszín révén különböznek, melyet csak a 19. sz. második felében szorított ki végleg a sötétkék alap. Eközben a hartai bútor díszítménye mind elaprózottabbá, tömöttebbé válik, és a cifrázó vonalkák elborítják a mintázatot. Jellemző az 1830-as–1890-es évek közti gazdagabb ruhásszekrényeken előforduló, végső soron az ausztriai Linz környéki bútorfestésre visszavezethető lovas-ábrázolás – melynek divatja talán a hartai hajósoknak köszönhető: korábban lovas katona, inges-gatyás paraszt, később pisztolyos betyár. – Irod. Fél Edit: Harta néprajza (Bp., 1935); K. Csilléry Klára: A Bútorgyűjtemény gyarapodása 1963–64-ben (Néprt. Ért., 1965); K. Csilléry Klára: A Magyar Osztály Bútorgyűjteményének gyarapodása 1970–72-ben (Népr. Ért., 1973).

Ágyvég (Harta, Bács-Kiskun m., 1859) Bp., Néprajzi Múzeum – Virágos betétmező szekrényajtóról, Harta (Bács-Kiskun m., 1904) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

hasi gyerek: → magzatelhajtás

hasítótanya: → haltartósítás

hasított ing: → csecsemőöltözet

hasló: → hám

hasonlat: az egyszerű → szóképek egyik fajtája; valamely jelenségnek vagy fogalomnak vele valamiben közös jegyekkel rendelkező (akár reálisan, akár elgondoltan) másikkal történő összevetése, anélkül azonban, hogy a két összehasonlított jelenség azonosítása megtörténnék (mint a metaforában). A népköltészetnek valamennyi műfajában igen produktív ábrázoló eszköz, kivált a lírai költészet bővelkedik hasonlatokban. – Irod. Bartha János–Horváth Tibor–Józsa Nagy Mária–Szabó Zoltán: Kis magyar stilisztika (Bukarest, 1968).

Istvánovits Márton

hasura: zsúpból, gyékényből, nádból, kóróból font göngyöleg, amelyet a kertészetekben → melegágyak és üvegházak betakarására használnak hőszigetelés céljából. A hasura szerb-horvát eredete, mely valószínűleg a dohánytermesztési szakismeretekkel került a magyar nyelvbe. A török lakáskultúra elengedhetetlen tartozékát, a gyékénytakarót a Balkán nagy részén az enyhe éghajlat miatt nem kellett kertészeti célra használni. Ilyen irányú alkalmazására valószínűleg É-Szerbiában vagy a magyar Délvidéken került sor. A hasura szó az Alföld déli és középső részein otthonos a tájnyelvben. Szélesebb körű elterjedése a századfordulótól fellendülő paraszti kertészkedésnek köszönhető. – Irod. Somogyi Imre: Kertmagyarország felé (Bp., 1942); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).

Kósa László

haszonbérlő: → bérlő

haszonföld: úrbéres jellegű, a telkiállománytól rendszerint külön kezelt földek összessége. Az → úrbérrendezés idején a jobbágytelepülések 75–80%-a rendelkezett haszonfölddel. Sok helyen nem tartozott bele a nyomásos rendszerbe, tehát a → határ állandó, legjobban termő részeit foglalta el. A hasznosítása szerint rendszerint len-, kenderföld, káposztás-, zöldséges- stb. kert volt. Eredetükre nézve lehettek → szorgalmi földek (→ irtás), azaz a jobbágyok munkájával termővé tett, vagy a földesúr által kender, stb. termesztésre kiosztott földek. – Irod. Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1848 (Bp., 1967).

Török Katalin

hatan a világ ellen: → hősmese vagy meserészlet. Cselekménye: egy királyfi házasodni indul, vagy emberfeletti feladatot kell végrehajtania. Útjában találkozik → Nagyehetővel, Nagyihatóval, Nagyfázhatóval, Nagyhajígálóval, Nagyszaladóval (vagy más rendkívüli képességű és nevű mesealakokkal), ezek hozzászegődnek. Elérkeznek egy királyi udvarba, ahol éppen férjhez menendő a királykisasszony. A kérőinek adott feladatok: megenni rendkívüli mennyiségű ennivalót, meginni nagy mennyiségű italt, versenyt futni a királykisasszonnyal stb. A királyfi helyett kísérői mindent elvégeznek, s a királyfi elnyeri a királykisasszonyt (AaTh 513A). A számos változatában inkább hősmese-paródiának ható mesének a magyarban minden változata tréfás színezetű. Önálló meseként előforduló változatai nem haladják meg a 10-et, gyakran előfordul azonban az → Égitestszabadító típus második vagy befejező részeként: → Szépmezőszárnyának vagy → Királyfia Kis Miklósnak e mese keretében kell az újra elrabolt égitesteket az elpusztított sárkányok apjától, a → bakarasznyi embertől visszaszereznie, vagy más összetételben az → ólomfejű barát számára Tündér Iloná t (→ Árgirus) elhoznia. Ebben a formában további 8 változatát tartjuk számon. Előfordul még a mese az álmát eltitkoló fiú és a → Hamupipőke királyfi típusok keretében is. Sajátos módon a Grimm-gyűjtemény ide tartozó darabjai nem hagytak nyomot mesekincsünkön. A mese egész Európában ismert, előfordul Spanyol-Amerikában és az amerikai indiánok és négerek között is. – Irod. Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (FFC 78. Helsinki, 1928); Gulyás József: A sárospataki kéziratos nép. mesegyűjtemeny (Sárospatak, 1931); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

Hatan vannak a mi ludaink: → táncos körjáték

határ: 1. (lat. finis, limes, meta) meghatározott határjelek által megjelölt vonal. – 2. (lat. territorium) a vonalak által körülzárt terület. Az állandó és helyhez kötött települések kialakulása után a falu és a hozzá tartozó terület akkor is szoros jogi, igazgatási és gazdasági egységet alkotott, ha térbelileg nem függött össze egymással. A határvonal, a határjelek és a határterület megóvásához a → faluközösségnek és a birtokosoknak mindig elsőrendű érdeke fűződött, ezért megvonását, helyesbítését vagy megújítását a helyszínen, előírt módon, → határjárás formájában végezték. A járáson mindenki részt vett, aki felvilágosítást tudott adni a → határjelek hollétére. A jelek megújítása rendszerint tavasszal, Szent György-nap (ápr. 24.) tájban történt. – Irod. Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Balogh István

határbíró: → pusztabíró

határjárás, határkerülés : a középkori gazdasági, közigazgatási és jogi hagyományokon alapuló eljárás, melynek során a birtoktestnek, a falu földterületének végpontjait kijelölték, azok védelméről gondoskodtak és rendszeresen megújították. A középkorban birtokadományozáskor és -örökléskor a szóban forgó birtokot a szomszédok és hites személyek jelenlétében körüljárták, határpontjait megállapították. A határkijelölésekről, beiktatásokról és pereskedésekről a határjáró oklevel ek tanúskodnak. A falvak határának sérthetetlenségét a községi elöljárók biztosították, s a közösségben állandóan tudatosították a → határjelek helyét. A természetes és mesterséges határjeleket, „minden határok circumferenciáját specifice” határkönyvek ben is rögzítették néhol, de az általános eljárás az volt, hogy a compossessorátus tanácsi emberek vagy ezen alkalomra választott tisztségviselők vezetésével a férfiak húsvét időszakában évente körüljárták a falu határát. A határjárás alkalmával a legényeket félig földbe ásták vagy képletesen megvesszőzték, megcsapták, hogy halálukig emlékezzenek a határ nevezetes pontjára. – A tavaszi határjárással egyidőben megtisztították a forrásokat is (→ forrástisztítás). A szőlőhegy határának gondozására és karbantartására a hegytörvények alapján a hegyközségi elöljárók a tavaszi és őszi gyepűjárás alkalmával felügyeltek. – A határjáráshoz kapcsolódó történeti hagyományokra és vallásos szertartásokra a 16–18. sz.-tól vannak adataink, ezek azonban régebbi gyökerű, a tavaszkezdéssel kapcsolatos népszokások termékenységbiztosító szokásaira utalnak. A határ szentelt helyeihez, keresztekhez és kápolnákhoz körmenetszerűen kivonultak, búcsújárás volt áldásosztással és búzaszenteléssel (→ húsvét). A határjárás gazdasági és jogi szerepe a 19. sz.-ra háttérbe szorult, különösen a telekkönyvezés bevezetése után. A határjárás a 20. sz. elején Ny-Mo. és Székelyföld több helyén ismeretes volt, vagy a korábbi hagyományok alapján felújították. – Irod. Gönczi Ferenc: A fák cultusa (Uránia, 1904); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Endrefalva (Nógrád m.) község határa az 1852. évi kataszteri térkép nyomán

Sárosfa (v. Pozsony m.) község határa az 1858. és 1877. évi kataszteri térképek nyomán

Zalaegerszegi határjárók

Kecskés Péter

határjel: 1. a község → határát lezáró vonalon levő vagy oda helyezett természetes vagy mesterséges, esetleg vegyes eredetű jel, amellyel a községhez tartozó földek, erdők, vizek, ásványi nyersanyagok stb. más községekétől való elválasztása érdekében a felszínen láthatóan megjelölték, körülhatárolták a község jogi területét. E területre terjedt ki a községi szervek hatásköre, ill. ez biztosította rendszerint a községben lakók megélhetését is. – Természetes határjelek a következők: folyó vagy állóvíz (patak, folyó, tó stb.), hegyek-dombok, árkok, rókalyukak, barlangok, erdők, jellegzetes fák (pl. ikerfa), sziklák stb. A mesterséges határjelek nagyon sokfélék lehetnek: ekével húzott barázda, árok, fal, gödör, kút, kő (esetleg számozva), karó (→ cövekelés), bálványkő, földhányás (kupac), sövény, domb, kerítés stb. Tavon a határt sok helyen a nádkomp mutatta (pl. Velencei-tó): összekötött nádcsomó, amelynek a tetejét lehajlították és zsineggel vagy náddal az alsó részéhez kötötték. Vegyes jellegűnek tekinthetjük pl. az élőfát, amelybe régen keresztet, holdábrát véstek, vagy vasat, szeget erősítettek; a dombot, amelynek tetejébe követ vagy fatáblát állítottak, vagy amelybe – a későbbi azonosítás érdekében – szilárd tárgyat ástak (tégla, nyílhegy, fazék stb.). Egyes helyeken (pl. Jászság, Kunság) a határhalmokra derékig beásott hazai viseletű embert ábrázoló faszobrokat állítottak ( jászkép, kunkép ); ilyen állt pl. a páhi pusztán (Pest m.) huszár ruhában és Orgovány felé nézett, amelynek a határát jelezte. A határjelek bizonyos távolságokban követték egymást. Megkülönböztettek nagy, fő és a szomszéd községgel közös határjelet. Több község érintkezési pontján több határjelet is elhelyeztek. – 2. A magántulajdonban levő (esetleg községi vagy közös) terület határát mutató jel, amely ugyancsak lehetett természetes, mesterséges vagy vegyes jellegű. A terület határát a → mezsgye (barázda) jelölte, és a határjelet ebbe alakították ki (pl. fűsáv, fával telepített ún. szőrösmezsgye, hant stb.), vagy a határt valamely természetes határjelnek megfelelően állapították meg. Kaszálóban a csóvázás (kicsóválás), a kitaposás mellett határjelnek tekintették azt is, hogy a tulajdonos a kaszáló szélének a gyepébe nevének kezdőbetűit belevágta (→ tulajdonjegy). Előfordult a határjel meghamisítása, megváltoztatása, elpusztítása; ez természetesen vitára, pereskedésre adott okot. A községi bírák ügyeinek jelentős hányadát tették ki a határjelekkel összefüggő határperek; e vitákat motívumként a népköltészet és a szépirodalom egyaránt felhasználta. – Irod. Szabó T. Attila: Határjelek a 18. században (Ethn., 1940); Györffy István: Magyar nép – magyar föld (Bp., 1942); Barabás Jenő: Nádvágás a Velencei-tavon (Ethn., 1950); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

A vörsi kő (Somogy m.) felirata soronként: 1. (Tempore Ste) PH (AN) i Regis Sanus) 2. (?Filius volui)t sibi occupare 3. (Terram ? A) Nicolao filio us non 4. (Obstante) iustitia et meta confirmante 5. (????) O (MN) IA in praesencia ompud bani 6. (et) Palatini Co (MIT) IS Laurencii Pristaldus 7. Longus Symeon hoc signum 8. Lapidis est illius temporis

Az Árpád-kori vörsi kő (Somogy m.)

Bulkeszi emlék (v. Bács-Bodrog m.)

Tárkány Szücs Ernő

határkényszer: → nyomáskényszer

határkerülés: → határjárás

határkerülő: az a személy, aki jogtalan használattól, dézsmáló állatoktól, tolvajoktól védte a határ megművelt részét. Községek tavasztól őszig fogadtak határkerülőt, aki vigyázott, hogy a korai vetést, zsendülő füvet le ne legeltessék, a gyümölcsösökben, szőlőkben a madarakat hessegette. Legnehezebb dolga betakarításkor volt, amikor az érett gyümölcsöt, szőlőt, a mezőn összetakarított gabonát, veteményt tolvajok, nagyobb állatok ellen kellett megvédenie. – Nagyobb települések, határrészek szerint több határkerülőt fogadtak. Gyakori volt, hogy több gazda összeállt, és egymás mellett fekvő földjeikre közös őrzőt fogadtak. Nagy uradalmak kukorica-, dinnye-, szőlőcsőszt tartottak. A határkerülő általában 50–60 év körüli, már nehéz munkát nem bíró, de jó erőben levő szegényember volt. Dinnyecsősznek már csak az elesett öregek mentek el.

Morvay Judit

határkönyv: → határjárás

határőrvidék: külön katonai igazgatású határmenti terület, melynek paraszti lakosságát jelentős társadalmi kedvezmények biztosításával védelmi, határbiztosítási és vámellenőrzési feladatok végzésére kötelezték. A török hatalom hanyatlásával, az ország legjelentősebb területeinek visszafoglalása után a török határ mentén közvetlenül a bécsi haditanácsnak alárendelve szervezték az első határőrvidékeket. 1735-től a Maros–Tisza vonalán megszüntették a határőrvidéket, s az újonnan felszabadított Pancsova–Orsova–Duna vonalon szerveztek újat. A társadalmi kiváltságok megszűntével a marosi–tiszai határőrvidék közösségeiben ellenállás támadt, amely a csongrádi-békési magyarság szunnyadó forradalmi indulatait is felébresztette (Erdőhegy-Békésszentandrás, Hódmezővásárhely). A korabeli mo.-i határőrvidékek népe horvát, szerb, német és román volt. Később Erdélyben is létrehozták a határőrvidék szervezetét a D-i és K-i Kárpátok területének székely és román népességéből. A székely székek lakosságát már előzőleg is terhelték katonai kötelezettségek, ezért az osztrák katonai kormányzat szervezési törekvéseivel szembeszálltak. Az ellenük kivezényelt katonai karhatalom támadásakor Madéfalvánál 1764-ben a siculicidium ban sokan életüket vesztették, majd a további erőszak elől nagy tömegben Moldvába s később Bukovinába menekültek (→ bukovinai székelyek). A magyar rendi közvélemény, miután a határőrvidéki területeket kivették a megyei és széki igazgatás szervezetéből s közvetlenül Bécsből irányították, sohasem tudott megbékélni a határőrvidék kérdésében. A határőrvidékek nemzetiségi lakossága közvetlenül osztrák irányítás alatt állván, nem egy alkalommal a bécsi kamarilla reakciós politika bázisát támogatta az egykorú magyar szabadságtörekvésekkel és függetlenségi mozgalommal szemben (Rákóczi-szabadságharc; 1848–49). A határőrvidékek területét a 19. sz. második felében a megyeszervezetekbe osztották be.

Filep Antal

határrendezés: → birtokrendezés

határrészek mondái: falvaink beépítetlen területein a szántóföldek bizonyos darabjai, dűlői, a rétek, legelők, de az erdős, homokos, mocsaras vagy sziklás részek is saját nevükön élnek a köznyelvben, és változatos → helyi mondák húzzák alá jelentőségüket a néphagyományban. Ezek egy része → történeti monda, a megfelelő határrészek területén épült elpusztult települések, várak múltját őrzi, régi birtokosaik sorsára, cselekedeteire emlékeztet, itt zajlott csatákról, hős- és gaztettekről beszél. Sűrűn fordulnak elő a mondák közt a szent királyok cselekedetei, a tatárjárás (→ tatár mondakör), a török hódoltság (→ török mondakör), a kuruckor (→ kuruc mondák), a → szabadságharc helyi epizódjai és betyárokról szóló elbeszélések (→ betyármondák). A határrészek mondáinak sorában hasonlóan jellegzetes a természetmagyarázó-aitiologikus jellegű, helyi tájalakulatokhoz fűződő regényes elbeszélések csoportja (→ eredetmagyarázó monda), mint pl. a → Csörsz-árka és általában az ördögárkok (→ Ördög-árok), a → Tordai-hasadék és a sziklába vésődött egyszerű vagy → fordított lábnyomok. A mondák sorában jól körülírható típusokat alkotnak a kővé váló bűnösökről, ilyenek kővé vált tulajdonairól, értékeiről, valamint a miattuk elsüllyedt, tóba zuhant házakról, falvakról szóló mondák. Az utóbbiak főként tavak vidékén elevenek, így a Balatonnál, Fertőnél, valamint Erdélyben a Szent Anna-tónál. Végül szép számmal jelentkeznek a határrészek mondái közt → hiedelemmondák is. Bizonyos határrészek „nem tiszták”, egyrészt mert nagy bűnök színterei, ahol → kísértetek bolyonganak, mert testüket a néphit szerint „a föld be nem veszi”. Ilyen az is, aki → hamis esküt tett. Hasonlóan határrészekhez kapcsolódnak az ún. tüzesember (→ lidércfény) típusairól szóló mondák. Ide tartoznak egyes határrészekhez fűződő kincsmonda (→ kincs) típusok is. – Irod. Szendrey Zsigmond: Magyar népmonda típusok és tipikus motívumok (Ethn., 1922); Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethn., 1923–26); Solymossy Sándor: Monda (A magyarság néprajza, III., Bp., 1943).

Sándor István

határszabadulás: a → földközösségnek a határ használatát szabályozó tevékenysége és a nyomásos gazdálkodás fennállása idején az az időpont, amelytől kezdve a faluhatár vagy annak meghatározott része bizonyos tilalom alól felszabadul (réten a kaszálás, legelőn a kihajtás, ugaron és tarlón a legeltetés megkezdése, az erdőn a vágatás, a szőlőben a szüret kezdete és a böngészés). A határszabadulás időpontja tehát a használat módja szerint változott, kihirdetése után kinek-kinek szabad volt az ugaron, a betakarított szántóföldön, a szénabehordás után a réten legeltetni, az erdőben makkoltatni, a szőlőben és a tarlón szedegetni. A határszabadulás után az emberek vagy állatok által a be nem takarított termésben vagy szénában okozott kárért nem járt kártérítés. – Irod. Balogh István: Határhasználat Hajdúböszörményben a XVIII. században (Ethn., 1954, 1955).

Balogh István

hátibőr: → kacagány

hátihaj: → hajviselet

hátikas: nagyméretű takarmányhordó kosár, amelyet nem kötnek a hátra két hevederrel, mint a puttonyt vagy a hátikosarat, hanem kávájára vagy füleire rövid kötelet, istrángot hurkolnak és azt egyik vállra véve szállítják. Előfordul, hogy botra, szerszámnyélre akasztják és úgy veszik föl. Nagyobb távolságra nem használják. Általában a csűr ből, a → szérűskertből visznek benne szénát, szalmát, pelyvát vagy szecskát az istállóba. Több formai változata ismeretes. A Dunántúl Ny-i peremén ritka fonású, különlegesen nagyméretű hátikas használatos, amely az alpesi és mediterrán kosárformákkal mutat rokonságot. A Felföldön a puttonyhoz hasonlítható, hátoldalán kávás, fületlen, alsó harmadában öblösödő forma volt ismeretes. Ennek űrtartalma elérte a 4–5 vékát is. Hántolatlan fűzfavesszőből és hasogatott mogyorófavesszőből készítették. A hátikas eredeti formái a magyar nyelvterület más részein nem ismeretesek. Az Alföld egyes részein (Közép-Tisza-vidék, Körösök vidéke) a két füllel készült, kerek, lapos fenekű, fűzfavesszőből fonott kosarakat nevezték hátikasnak. Ezt füleinél fogva kézben is szállíthatták, azonban inkább kötelet hurkoltak egyik fülére. A hátikas elnevezései között említésre méltó; a szénáskas, szérűhátyi, szatyor, hátaló kosár, tót kas, német kosár, magyar kosár stb. – A nagyméretű hátikas változatos formái ismertek az Alpok, Itália és a Balkán területén. Szórványosan az É-i-Kárpátokban, szlovák és lengyel falvakban is megtalálható, de ott inkább vászonponyva használatos a takarmány szállítására. Feltűnő, hogy a kárpátukránok, az erdélyi magyarok és románok nem ismerik, nyilván a takarmányozás eltérő rendszere következtében. – Irod. Scheuermeier, P.: Bauernwerk in Italien, der italienischen und rätoromanischen Schweiz (I–II., Erlenbach–Zürich, 1943); Szabó Mátyás: A Körös és a Berettyó alsófolyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Erdélyi Zoltán: A hátikosár (kézirat, Bp., 1966); Marinov, V.: Land Transport fin Europe (København, 1973).

Hátikas (Viszák, Vas m.)

Hátikas (Viszák, Vas m.)

Paládi-Kovács Attila

hátikosár: → puttony nagyságú kosár, amelyet hátra erősítenek, általában két pánttal, és hosszabb távolságra szállítanak benne gyümölcsöt, gombát, rőzsét stb. Űrtartalma 1–1/2 → véka lehet. Számos formai változata ismeretes, amelyek egy-egy szűkebb tájon terjedtek el. Századunk első felében a hátikosár a magyar nyelvterület É-i részén volt használatban, szórványosan a Kárpátalján és Erdély É-i tájain is feltűnt. A nyelvterület túlnyomó részén tehát ismeretlen (Alföld, Dunántúl, Kisalföld). Legelterjedtebb a puttonyhoz hasonló, hátoldalán lapos, félkörösen gömbölyű forma, amelyet a Bükk-Mátra vidékén használnak. Hont–Nógrád területén a négyszögletes, finomabban munkált hátikosár terjedt el. Torna, É-Borsod falvaiban a régebben málházáshoz is használatos lóháti kosár a gyakori. Nagybánya, Dés vidékén, a Lápos-völgyben a lefelé szűkülő, alul csaknem csúcsos hátikosár-forma ismeretes. Abaúj-Zemplén, Ung és Bereg területén a teljesen kör alakú, hántolatlan fűzfavesszőből fonott hátikosárban szállítanak. – A hátikosárat háziiparosok állították elő, akik általában mogyoró-, vagy hársfából hasított szalagokból ( szijács ból) fonták. Egy-egy kosárfonó központ több megyényi területet látott el hátikosárral. Nevezetes központ volt Bernecebaráti, Újbánya, Selmecbánya. A hátikosár az utóbbi 70–80 év során fokozatosan terjedt, elsősorban a → batyu, ill. a puttony rovására. Abaújban, Zemplénben nem pántokkal, hanem lepedőbe kötve veszik a hátukra. Főleg nők cipekednek vele, a férfiak ritkán. A hátikosár igen változatos formái ismeretesek a Pireneusokban, az Alpokban (főleg svájci és francia területen), valamint Hessenben. Szűkebb kárpáti környezetünkben elsősorban a szlovákiai bányavidékeken található meg. A kárpátukránok csak Beregben, Ugocsában ismerik, és nevét a magyarból kölcsönözték, akárcsak az erdélyi románok, akiknél igen szórványosan tűnik fel a hátikosár. A lengyeleknél ritkán fordul elő, a balkáni népeknél viszont több formája ismeretes és elég elterjedtnek látszik. – Hazai történetére vet fényt a 14. sz.-ban keletkezett Képes Krónika egyik miniatúrája, amelyen egy hátikosárat cipelő alakot láthatunk. Némely formai változata eredetileg a bányászathoz kapcsolódott. Feltehető, hogy a középkori magyar bányákban már használatos volt ez a szállítóeszköz, és terjesztéséhez német eredetű bányászaink is hozzájárultak. Más változatai a halászcsikász életformához tartoztak. – Irod. Gunda Béla: Földrajzi zsebkönyv (Bp., 1940); Gunda Béla: Ludový transport v Žakarovciach (Slovenský Národopis, 1956); Gandert, A.: Tragkörbe in Hessen (Kassel, 1963); Erdélyi Zoltán: A hátikosár (Kézirat, Bp., 1966).

Asszonyok hátikosárral a nagybányai vásáron (v. Szatmár m.)

Paládi-Kovács Attila

hátitarisznya: vászonból, gyapjúszőttesből vagy szűrposztóból készült zsákocska, amelyet háton hordanak. Mindkét végén sarkaihoz varrott két hosszú kötél segítségével kötik föl. Köteleit a mell fölött összecsomózzák. A vászonból készített hátitarisznyának nincs felhajtó fedele, amely eltakarná a hátitarisznya „száját”, és korcba fűzött zsineggel se szokták összehúzni a nyílását, mint egyes tarisznyákét. Fehér kendervászonból és pamutos, szőtt csíkokkal vagy hímzéssel díszített hátitarisznyát a magyar nyelvterület É-i részén, az Ipoly és a Sajó közötti falvakban találunk. Szórványosan Abaújban, Beregben, ill. a Duna mellett is felbukkan (Bogyiszló, Tolna m.), de a nyelvterület túlnyomó részén ismeretlen. Főként asszonyok hordják, de a távoli munkahelyeken dolgozó favágók, szénégetők, bányászok is hátitarisznyában viszik magukkal élelmüket. A nógrádi és Mátra környéki magyarok négylábú tarisznya, lábas-tarisznya, a díszesebb előállítású változatot búcsús tarisznya, szentkútyi tarisznya, cifra tarisznya néven ismerik. Dísztelen, fehér hátitarisznyában viszik a mezőre az élelmet, piros szőtt sávosat vesznek a hátukra, ha vásárba, városba indulnak, cifrán hímzett, rozmaringgal, rózsával díszített pamutvászon hátitarisznyában viszik a lakodalomba, a gyermekágyas asszonyhoz a kalácsot és a búcsúba az élelmüket. Gyapjúszőttes hátitarisznya csak elzárt székely vagy csángó falvakban (Gyimes) található. Szűrposztóból készült hátitarisznyát a Kárpátok magashegyi övezeteiben minden szomszéd nép használt. Különösen a pásztorok, juhászok kedvelték. A hátitarisznya hozzá tartozik a Felső-Garam vidéki szlovák pásztorok viseletéhez. Ismeretes a Tátra-alji lengyel (gorál) pásztoroknál, kárpátukrán huculoknál, egyes román táji csoportok körében, de nyomon követhető a Balkánon is. A bolgárok is ismerik. Bizonyos, hogy a tárgy terjedésében a vlach pásztormigrációnak jelentős szerepe volt. A vászonból készített hátitarisznyának és a fedeles, gyapjú hátitarisznyának viszont nem tisztázott az eredete. – Irod. Bednárik Rudolf: Èasopis Muzeálnej Slovenskej Splocnosti (XLI, Martin, 1950); Gunda, Béla: Ludový transport v Žakarovciach (Slovenaký Národopis, 1955); Kopczyñska-Jaworska, B.: Land Transport in Europe (København, 1973).

Paládi-Kovács Attila

hátizsák: durva, házilag szőtt kendervászonból készített zsák, amelynek szájnyílását rendszerint korcba fűzött zsineggel kötik be, és két rövid, vállra vett pánt segítségével viszik a háton. Anyagát befestik zöld, barna, sötétkék vagy fekete színűre. Ilyen hátizsákban vitték magukkal egész heti élelmüket a favágók, szénégetők, a falutól távoli munkahelyen dolgozók, kubikosok, barakkokban élő gyári munkások, bányászok. A 19. sz. második felében már igen elterjedt volt a Felföldön; az Alföld némely táján csak a világháborúk után jelent meg. Erdélyben szintén általánosan elterjedt teherhordó eszköze az utazó, távoli munkahelyeken dolgozó munkásoknak. Kialakulása a vászon → hátitarisznyára vezethető vissza, de az sem lehetetlen, hogy a középkori ércbányákban az érc kihordására szolgáló bőrzsák, a bandi szolgált mintául. Legújabb kori jelentőségét a nagyarányú mezőgazdasági és ipari munkásemigráció adja meg Mo.-on és a szomszéd országokban (Szlovákia, Románia) is. – Irod. Gunda Béla: Ludový transport v Žakarovciach (Slovenský Národopis, 1955); Kós Károly: Mihez kezdjünk a természetben? (Bukarest, 1968).

Paládi-Kovács Attila

hátravágó, csizmadiás, hátrahányó, keresztező : a → népies műtáncok jellegzetes motívuma, amelynek folklorizált változatai a paraszttáncokban is ismeretesek („hátravágós egyezve”, „hátravágás kettőzve”). – Irod. Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctudományi Tanulm., 1959–60, Bp., 1960).

Hátravágó táncírása

Pesovár Ferenc

hátravető: 1. a főkötő fölé boruló gyir (fátyol), időseknél gyolcs → fejkendő. Hossza 2 m, szélessége 50–60 cm. Úgy tették a fejre, hogy fele előre, fele hátra borult. A kendő széléit kétoldalt felhajtották, majd az előre borult részét így hátravetették és a bajhoz tűzték. Az Ormánság jellegzetes ünnepi viselete volt a múlt század végéig. (→ pacsa) – Irod. Kiss Géza: Ormánság (Bp., 1937). – 2. hátravető vagy átalvető a neve az → alföldi cifraszűrökre és a → bihari cifraszűrökre jellemző, a → bakonyi cifraszűrnél is előforduló díszítésnek. Gombkötő készítette több ágú zsinór vagy szíj a szűr elején, amelyet a fejen át hátradobnak, s ott csüng. Az ugyancsak gombkötő készítette → összeakasztóhoz tartozott. A matyók átvető zsinórja 6–9 ágú is lehetett. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Györffy István: A matyó népviselet (Bp., 1956).

Andrásfalvy Bertalan Gáborján Alice

hátrend: → szénarend

hátsó sarok: → munkasarok

Hátszeg-vidék: hegyi medence tájneve D-Erdélyben, az egykori Hunyad megyében, a Sztrigy folyó és a Nagypatak völgyében, Hátszeg városa környékén. A magyarság nem sokkal a honfoglalás után megjelent (10–11. sz.), azonban a 16–17. sz. háborúi idején majdnem teljesen elpusztult. Ma nagyobb részt román lakosságú. (→ még: Hunyad megyei magyarok)

Kósa László

Hátulsó pár előre fuss!: → fogó

Hatvani professzor: történeti személy, Hatvani István (1718–1786) debreceni tanár, ref. lelkész, orvos és természetbúvár, „a magyar Faust”. Fizikai-kémiai kísérletei tették különlegessé ilyesmihez nem szokott kortársai szemében, s hozták kapcsolatba az „ördöggel cimboráló” középkori vándordiákok, → garabonciások s még inkább a bölcsek kövét kereső, aranycsinálással kísérletező alkimisták, tudósok, doktorok reneszánsz kori típusával. Alakja köré tanítványai, a debreceni kollégium diákjai eredetileg csipkelődve, humorral és babonaellenes éllel csoportosították a közszájon forgó, régi korok bűbájosainak történetéből kölcsönzött mondákat; utóbb ezek a nép ajkán eredeti borzongató hangulatukat nyerik vissza, s Hatvani professzor alakját – mint az alvilág szellemeinek parancsoló boszorkánymestert – rögzítik a hagyományban. Előadják, mint szerezte meg – Bázelben elsajátított tudományával – a nagypéntek éjjelén megidézett kígyó torkából a fekete könyvet, amely az ördögök urává tette; mint vendégelte meg – apró Csapó utcai házából palotát varázsolva ez alkalomra – a debreceni főbírót és a város egész úri társaságát, mégpedig a török császár udvarából titkos mestersége útján elcsent ételekkel; mint varázsolt vizet a Fehér-szálló tánctermének padlójára, hogy a szoknyájukat kapkodó asszonyoknak bebizonyítsa, hogy bizonyos esetekben tisztességes asszonyoknak is pirulniuk kell stb. Diákjai előtt sikerül lelepleznie a gonoszt, aki éjszakánként Hatvani professzor alakját ölti magára, úgy tart nekik zagyva előadást, mígnem lólábának nyoma elárulja, a diákok éneke el nem űzi. Nem mentheti meg azonban Füzesit, aki ellopja Hatvani professzor fekete könyvét, s maga is megpróbálja az ördögök megidézését, de balsikerrel. Halála óráján végül a szobájában repkedő két galamb közül a fehér széttépi a feketét, s mire zajuk elül, Hatvani professzornak hűlt helye. E mondák népszerűsítéséhez nagyban hozzájárult Jókai Mór ismertetője, majd Hatvani professzor volt tanítványának, Kazinczy Sámuelnek gyűjteménye. Hasonló történetek éltek Erdélyben, az egykori Udvarhely megyében Kolumbán Józsefről. (→ még: tudós) – Irod. Jókai Mór: A magyar Faust (Kisfaludy-Társaság Évlapjai, 1870–1871); Kazinczy Sámuel: H. I. (Vasárnapi Újság, 1874); Dömötör Sándor: A keményfalvi pap (Ethn., 1929); Ortutay Gyula: Die Faustsage in Ungarn. Volksüberlieferung (Festschrift für Kurt Ranke, Göttingen, 1968).

Hatvani István

Sándor István

hattyúleányok, az aranyköles : → tündérmese. Cselekménye: szegény ember három fia egymás után ugyanannál az ősz öreg embernél szolgál. Egy-egy véka búzát kell elvetniük rossz földbe. Csak a harmadik fiú vállalkozik rá. Aranykalászt terem. Változatokban a feladat: megőrizni az aranybúzát, aranykölest. Madár (holló, varjú, harkály) ellop egy kalászt, a legkisebb fiú utána ered. Tűznél melegedő óriást talál, aki magához veszi. Házasodni akar. Az óriás (a fiú anyja, keresztanyja, fogadott anyja) tanácsára egy tóhoz megy, ahova három hattyú (galamb) érkezik, tollruhájukat leveszik, szép leányokká válnak és fürdenek. A fiú a legkisebbik ruháját ellopja, az nem tud visszaváltozni, a felesége lesz. A legény a hattyúruhát elrejti. Lakodalmán (vagy később) a fiú anyjának segítségével a lány visszaszerzi tollruháját, hattyúvá (galambbá) változik és elrepül. A fiú üzenetet kap tőle, hogy hol találja meg (Fekete Gyász országában, Juhara városában, Kurom-Büzöm tartományban stb.). Útnak indul, természetfeletti lények (állatok királya, sánta varjú, Nap-hold-szél anyja stb.), varázseszközök – ide gyakran beékelődik a → civakodó ördögfiak (AaTh 518) mesetípus – segítségével feltalálja kedvesét (Tündér Ilonát, Tündér Erzsébetet, Tündér Rózsát stb.). AaTh 400*. „Az ember, aki elveszett feleségét keresi” (→ Árgirus), az AaTh 400 típussal rokon mese. Berze Nagy János katalógusában a „Hattyúnő”, a készülő Magyar Népmese Katalógusban „az aranyköles” címszó alatt szerepel. Thompson katalógusában a jele 400*, és mindössze litván változatairól tesz említést, ami azt mutatja, hogy nem tekintette önálló típusnak, és az ide tartozó szövegeket a rokon 400-as típusba sorolta. A hattyúleányok története epizódként szerepel még az AaTh 313 és 465/A típusokban is. Az eltűnt hattyúleányt kereső hőst a leány anyja nehéz próbáknak veti alá a 313 típusban (→ Rózsa és Ibolya). A mesetípus a világ szinte minden táján népszerű (MI: D. 361.1.), keleti népmesegyűjteményekben (Mesefolyamok óceánja, Ezeregyéj stb.), hősmondákban (Edda) is megtalálható. A hattyúleányból lett feleség, aki tollruháját visszaszerezve elrepül és otthagyja családját, mondaként is él pl. Görögországban. A burjátoknál → eredetmagyarázó monda, a hattyúk fekete lábának eredetét magyarázza (az elrepülő anya után kap kormos kezű lánya). A magyar meseanyagban a hattyúleányok típusnak csaknem negyven változata van: egyike legismertebb és legnépszerűbb meséinknek (→ még: Mirkó királyfi). – Irod. Arany László: Magyar népmesegyűjtemény (Bp., 1911); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar parasztmesék (II., Bp., 1956); Bözödi György: Az eszös gyermök (Bukarest, 1958); Nagy Olga: A három táltos varjú (Kolozsvár, 1958); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (UMNGy IX., Bp., 1960).

Nagy Ilona

Hausegger József (Selmecbánya, 1700–Travancor, India, 1765): jezsuita hittérítő és néprajzi gyűjtő. Bécsben végezte az egy.-et 1719–22 között. 1722-ben Lőcsén, 1723-ban Pozsonyban, 1724-ben Győrben, 1725-ben Ungváron, majd Sárospatakon tanított. 1730-ban szentelték pappá a sárospataki rendházban. Ebben az évben indult indiai misszióba. Elő-Indiában, a Malabár-parton térített. 1732-től 1752-ig érkeztek levelei. További sorsáról nem tudunk. Levelei értékes néprajzi források a Malabár-part lakóinak életéről, vallásáról. – F. m. Levelei (a Der neue Welt Bote c. jezsuita kiadványsorozatban jelentek meg, Grazban. Magyar nyelvű válogatást közölt belőlük Pinzger Ferenc: Magasztos eszmék útján, Bp., 1931).

Sárkány Mihály

Havasalföld: → Havaselve

havasbíró: → elöljáróság

Havaselve, Havasalföld : Románia nagytájai, Muntenia és Oltenia magyar neve, a D-Kárpátok és a Duna közötti terület. A népvándorláskor különféle népek szállásterülete, birtokosai gyakran változtak. A 11–13. sz.-ban besenyők, uzok, kunok birtokolták, ekkor jelent meg itt nagyobb tömegben a románság is. A középkori magyar királyság a 11–12. sz.-ban vonta érdekkörébe a Kárpátok, az Olt és a Duna közti területet, a Szörényi bánságot (→ Szörénység, Kisoláhország, Olténia). A hűbéres területre magyar telepesek is költöztek, akik a Zsil fölső és középső folyása mellett, valamint a későbbi Mehedinti megye É-i részén telepedtek le, és az Erdélybe vezető szorosokat védték. A másik nagyobb, a középkorban részben magyarlakta vidék a Székelyföldtől D-re, a Kárpátokon túl eső dombvidék, a későbbi román Secueni m. volt. Erre a területre valószínűleg a Barcaság és a Székelyföld végleges benépesülése után (13. sz. eleje) költöztek védelmi céllal magyarok, de mindkét területen asszimilálódtak, amint a havaselvei román vajdák és a magyar királyság hűbéri kapcsolata meglazult (15. sz.). Emléküket ma az írásos feljegyzéseken kívül a helynevek őrzik. A mai havaselvei magyarság újabb kori eredetű, nagyrészt székely származású, és 19–20. sz.-i kivándorlással hagyta el hazáját. Többségében Bukarestben, jelentős számmal más nagyvárosokban (Piteºti, Ploieºti, Galati, Brãila, Craiova, Azuga stb.) él. Havaselve neve a régi magyar tájszemléletet őrzi, akár a Havasalföld. Eredetileg Havasokon túli, Havasok előtti területet, ill. a Havasok alföldjét jelentette. Ma mindkettőt egyre ritkábban használják. – Irod. Ürmösi Sándor: Elbujdosott magyarok Oláhországban (Kolozsvár, 1844); Dávid György–Nagy Zoltán: Magyarok a Kárpátokon túl (Kolozsvár, 1935); Lükő Gábor: Havaselve és Moldva népei a X–XII. században (Ethn., 1935); Oberding József György: Az óromániai magyarság (Pécs, 1940); Mikecs László: Csángók (Bp., 1941).

havasi kürt: → kürt

Kósa László

havasi legelő: a tengerszint felett 800 m-nél magasabban fekvő gyepes terület, jó minőségű, a tejelválasztásra kedvező hatású füvet termő legelő. A magas hegyvidéki állattartás nyári legelőzónája. A völgyi településekből ide hajtják fel tavasztól őszig legelni az állatokat. (→ még: havasi pásztorkodás)

Havasi rét és kaszáló tanyával (Gyimesközéplok, v. Csík m.)

Török Katalin

havasi pásztorkodás: 1. a magas hegyvidékek füves térségein folytatott legeltető állattartás és az ahhoz kapcsolódó pásztorélet általában. A mérsékelt égöv alatti hegyvidékeken Eurázsia-szerte a füves területeket az év bizonyos szakaszaiban legelőként használják, s azokon kiterjedt pásztorkodó állattartás folyik. A havasi legelők felhasználásának módja, mértéke természetesen az adott gazdálkodási rendszerektől függően változatos, vagyis a havasi pásztorkodás gyűjtőfogalmába hasonló földrajzi viszonyok között folytatott különböző tartásmódok közös részei tartoznak. Közép- és Belső-Ázsia magashegyi legelőit pl. nomád állattartók keresik fel rendszeresen nyájaikkal egyes évszakokban; ez esetben a havasi pásztorkodás egy nomád gazdálkodás része. A Pireneusi-, Appennin- és Balkán-félsziget, valamint a Déli-Kárpátok és részben az Alpok hegyi legelőin nyaranta a → transhumance keretében tartották a nyájakat. A Déli-Kárpátokban a nyári időszakban s havasi → esztenákon egyforma pásztorkodás folyt, függetlenül attól, hogy ugyanazon nyájak télre síkvidéki legelőkre kerültek-e, vagy a falvakban, istállóban, takarmányozással teleltették azokat, vagyis félrideg tartásrendszerben. A havasi pásztorkodás megjelölés tehát, bár e tágabb éttelemben nem tudományos pontosságú, nem terminus technicus értékű, használata a maga helyén mégis elfogadható, mert az azonos földrajzi formációk a legeltető állattartás és kapcsolatos életformák jellegére, azok eltérő rendszerei mellett is a termelőerők viszonylagosan alacsony volta miatt erősen rányomták közös vonásaikat. – 2. Az állattartás egy meghatározott formája, rendszere. A havasi pásztorkodás megjelölés a magyar szakirodalomban gyakrabban meghatározottabb értelemben, az európai hegyvidékek legelterjedtebb állattartásrendszerének megnevezésére, az Alpwirtschaft (alpesi gazdálkodás) szinonímájaként használatos. Voltaképpen a hegyvidékek, havasalji települések havasi legelőkön folytatott szálláspásztorkodása, amely az állatok téli istállózó-takarmányozó tartásával kapcsolódik. Az Alpwirtschaft-jellegű havasi pásztorkodást letelepült s többnyire paraszti komplex gazdálkodást űző népesség folytatja, s már ezért is élesen megkülönböztetendő a legeltető gazdálkodás másik nagy szisztémájától, a → nomadizmustól. De különbözik a transhumance-tól is, mert annál – bár az állatok tulajdonosai szintén megtelepült életmódot folytatnak – a nyájakat egész évben legelőn tartják, s a vándor nyájgazdaság technikai szempontból egész évben az anyagazdaságok üzemszervezetén kívül, attól térbelileg is függetlenül funkcionál. Az Alpwirtschaft-jellegű havasi pásztorkodás rendszerének fő ismérvei közé tartozik, hogy a paraszti vagy más komplex agrárgazdaságok keretei és személyzete közül ideiglenes (évszaki) jelleggel kiválik, s attól térbelileg is elszakítottan jön létre és működik a havasi szállásgazdaság. Munkaszervezetileg is bizonyos mértékig önálló egység, s e szállásgazdaság az idény végeztével felbomlik, s elemei ismét közvetlenebbül beleépülnek az anyagazdaságba és háztartásba, amelyből kivált, s amelynek üzemgazdasági tekintetben természetesen mindvégig szerves része volt. A havasi szálláspásztorkodáshoz rendszerint pásztori tejgazdaság társul: a szálláson a tejet különböző termékekké (→ sajt, → túró, → zsendice) fel is dolgozzák. A havasi pásztorkodás az Alpokban elsősorban a szarvasmarha-, a Kárpátokban a juhtartáshoz kapcsolódik, de mindkét hegyvidéken lovakat is nyaraltatnak havasokon. A legmagasabban fekvő, apró füves, köves és vízben szegényebb havasokra mindig juhok kerülnek. A tejgazdaság az Alpokban (Sennwirtschaft) jellemzően a tehéntej, a Kárpátokban (esztenák ) a juhtej nyerésére és értékesítésére alapozott. Skandináviában is (seter- ek ) a szarvasmarhatartás az általánosabb, bár a juh és kecske sem hiányzik. – Az Alpwirtschaft-jellegű havasi pásztorkodásban a tejgazdaság központi jelentősége kifejeződik mind a szállásgazdaság építményeiben és felszerelésében, mind a szállásgazdaság munkacsoportjának szervezeti felépítésében, a havasi pásztorkodás számos más részletében is. A szállásgazdaság központi építménye (Kárpátok: esztenaház; román stînã; Alpok: Sennhütte ) a tejtermékek készítésére és tárolására szolgál; a pásztorgazdaság (Kárpátok: esztena, salaš ; Alpok: Alm, Alp) feje egyszemélyben a főpásztor és a sajtkészítő (Kárpátokban: → bacsó, baca, Alpokban: Senn ). – A paraszti kisüzemek általában állataikat közös nyájakban egyesítve szervezték meg a havasi pásztorlást, közös esztenákat létesítettek, ami ismét egy sor hasonló vonást eredményezett a különböző európai havasi pásztorkodásokban (pl. a tejtermékek elosztásának hasonló rendszerei). Bár kisebb mértékben – és főleg állattartás-túlsúlyú parasztgazdaságok – egyéni, privát havasi pásztorkodást is űztek, egyénileg létesítettek havasi szállást; az ilyeneken gyakoribb, hogy többféle tejelő- és nem tejelő állatfajt, a család állatállományát együtt tartják (pl. szarvasmarha, juh és kecske tejét együtt dolgozzák fel, s a családi gazdaság nem tejelő állatait is a havasi legelőn tartják). Az Alpok egyes vidékein, a Déli-Kárpátokban, többfelé Skandináviában olykor a családok nagy része kiköltözött nyárra a havasra, a ott havasi pásztorkodást folytatott. Az Alpokban találhatók havasi szállásfalvak templommal, iskolával, más közintézményekkel felszerelve, a völgyi falu ikerpárjaként valóságos időszaki falvak. – A havasi pásztorkodás számottevő térhódítására, kibontakozására Európában az agrárgazdaság fejlődésével, sőt nem agrár fogyasztóréteg kialakulásával szoros kapcsolatban került sor. Legkorábban és legnagyobb mértékben ott, ahol – a természeti adottságokon túlmenően – a településhálózat, a népsűrűség, a gazdaság általános fejlődése és közeli fogyasztópiacok (városfejlődés) szükségessé tették. Keletkezésének a nomadizmussal vagy transhumance-szal való kapcsolatba hozása nem igazolható. Eredetének őstörténeti időszakokba való visszavezetése valószínűtlen. Létrejöttének gazdasági tényezői Európában is a helyhez kötött, komplex agrárgazdaság sokirányú fejlődéséből, üzemszervezeti formájából és mechanizmusából magyarázandók. Másodlagos és voltaképpen helyi formáció, amely azonban nagy területeken és sok évszázadon át gazdaságilag jelentős. A havasi pásztorkodás keretében készített tejtermékek fejlett volta, mind az Alpok vidéki, mind a kárpáti sajtkészítés korai magas szintje – a Kárpátokba délről vlach pásztorok által közvetítetten – antik mediterrán magaskultúrákból átvett, őrzött technikán nyugszik, ill. abban gyökerezik. Az alpesi sajtkészítés kibontakoztatásában nagy szerepet játszottak a középkorban a kolostor-gazdaságok is; a paraszti gyakorlat, tapasztalat sokat javított rajta, míg az állami és ipari támogatás végül tudományos alapokra helyezte. A szarvasmarhatartás nagy túlsúlya az Alpokban másodlagos; a juhok havasi tartásának jelentős megszorítása a 16. sz.-ra datálható. – Irod. Frödin: Zentraleuropas Alpwirtschaft (Oslo, 1940); Weiss, Richard: Das Alpwesen Graubündens (Zürich, 1941); Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa. Ethnologische Studien (szerk. Földes, László Bp., 1961); Jacobeit, Wolfgang: Schafhaltung und Schäfer in Zentraleuropa (Berlin, 1961); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (szerk. Földes László, Bp., 1969).

Földes László

havasi telepítvény: → székelyföldi telepítvény

havi béres, havi legény : → hónapos

ház: lakásra, emberi tartózkodásra emelt állandó jellegű épület. A ház szóval jelölte népünk az ország jelentős részén a lakóépület ek lakószobáit is. Így ismertek kis- , nagy-, első-, hátulsó-ház összetételű kifejezések. A ház finnugor kori szava nyelvünknek. Oklevelesen 1195 körülről ismert lakóhely értelemben. 1256 óta pedig lakóház, épület a jelentése, 1395 óta pedig → szoba jelentéstartalma mutatható ki. A ház tárgytörténeti kialakulását még nem tudjuk pontosan végig követni. Feltételezhető, hogy eredetileg favázas fakéreg-, bőr-, földborítású kunyhószerű építményt értettek rajta. Tökéletesedése belső fejlődése révén is jelentősen előrehaladt, hiszen a ház legfontosabb alapelemeinek nevét szintén nagyon korai időszakra visszavezethetjük (fal, haj, ajtó stb.). A történeti, régészeti kutatások alapján valószínűnek kell tartanunk, hogy a magyarság a honfoglalást megelőzően már használt szilárd, állandó lakóépületeket, házakat. Erre vallanak többek között a SZU európai részének déli övezetében feltárt, a magyar néppel is kapcsolatba hozott, ún. szaltvomajácki kultúra leletei. Ezt a feltevést erősítik meg a 10–13. sz. közötti magyar középkori településfeltárások, amelyekből az egykorú K-Európára jellemző kemencés lakóházak egész sorát tárták fel (→ keleti háztípus). Erre vallanak a legújabban megismert korai magyar erődítmények, amelyekből számos szilárd – állandó jellegű tartós építőtechnikai megoldás került napfényre. (Gerendavázas fal, égetett agyagtömbökből emelt fal stb.) A lakóhelyiségek ház megjelölése parasztságunk nagy részénél általános, bár mindenütt ismert szinonímája a szoba is, melyet nem használtak régebben, de napjaink felé haladva egyre divatosabbá vált. A ház szó használatának háttérbe szorulását összefüggésbe lehet hozni későközépkori lakáskultúránk alakulásával, nevezetesen a → középmagyar háztípushoz fűződő kapcsolatok elmélyülésével, részben pedig a társadalmi rétegzettség nyelvi-kulturális hatásával. – A ház építésének, használatának néprajzi, történeti vizsgálata a néprajztudomány egész történetét végig kísérte, a népi építkezés kutatása számos jelentős eredménnyel, tanulsággal gazdagította mind a hazai, mind az egyetemes tudományt. (→ még: ablak, → ajtó, → háztípus, → házvidék, → kémény, → tüzelőberendezés, → északi háztípus, → nyugati háztípus) – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).

Filep Antal

hazai leányasszony: a → menyasszony szokásos megnevezése Erdélyben, főleg a → székelyek körében. Az elnevezés a → bukovinai székelyek nyelvében is megőrződött. – Irod. Balogh Ödön: Néprajzi jegyzetek a csügési magyarokról (Erdélyi Múzeum, 1942); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962).

Györgyi Erzsébet

Hazai Nem-magyarajkú Népköltészet Tára: a Kisfaludy Társaság kiadásában megjelent könyvsorozat, amely a történeti Mo. nemzetiségeinek népköltészetét kívánta megismertetni a magyar olvasókkal. Három kötete jelent meg: Tót népdalok (Fordította Szeberényi Lajos, Lehóczky Tivadar és Törzs Kálmán, Pest, 1866); Magyar–orosz népdalok (Fordította Fincicky Mihály, Pest, 1870); Román népdalok (Fordította Ember György, Grozescu Julián és Vulcanu József, Bp., 1877).

Kósa László

hazai tánca: a bukovinai székelyeknél a → paptánc. Esküvő után e templom előtt a „hazai”, vagyis a menyasszony táncol a vőlegénnyel, s velük együtt a násznép is. A szokás alkalmával tkp. három tánc kapcsolódik egymáshoz: a csárdásból és forgólépésekből álló hazai tánca, a magyaros és a → silladri. – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1965–56).

Maácz László

hazajáró lélek: → visszajáró halott

házalódal, házalónóta : az → árusdal válfaja; a falvakat járó mesteremberek vagy vándor kiskereskedők áruinak eladását szolgáló alkalmi dal. Dallammal adják elő a költőiséget nélkülöző szöveget, amelynek az eladandó árura való figyelemfelhívás a célja. A 17. sz.-tól van adatunk az áruknak ilyen eladására, a 18. sz.-tól pedig folyamatosan nyomon kísérhető. Ismert és elterjedt volt az egész országban, gyűjtésük az utóbbi évtizedben indult meg az MTA Népzenekutató Csoportjában. A kínált használati cikkek szerint specializálódtak és különböztek a házalódal szövegek (pl. Fehérvárra járok, Csórfaluba hálok, Palotán lakásom, Inotán kiáltom: Fejér edényeket!). Olykor népdalokat alakítottak át, mint pl. a várpalotai meszesek (Sűrű csillagos az ég, Meszet vegyenek! Majd eszedbe jutok még, Sokat vegyenek! Mert már akkor későn lesz, Ha a kocsim üres lesz, Meszet!...). Sok házalódal mint gyermekdal hallható ma is, amikor a házalódal eredeti funkciója megszűnt, pl. Házunk előtt gyalogút, / Arra jár a drótostót; / Kiabál: vegyenek / Gyolcsot s más egyebet, / Mert a füstös konyhára / több kell, mint a tisztára. / Kicsaló, becsaló, / Gyűszű, olló, mángorló, / Reszelő, meszelő, / Rántólábas, serpenyő, / Hát a kávépörkölő? / Kiskanál, nagykanál / Ragyog a konyha falán. (→ még: kofadal, → vásári kikiáltás) – Irod. Kerényi György: Egy XX. századi dallam életrajza (Ethn., 1968); A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (I–II. Bp., 1970).

Katona Imre Szemerkényi Ágnes

házaló kereskedő: gyalog vagy szekéren faluról falura járó ember, aki különféle mezőgazdasági vagy ipari termékeket árusít. A házaló kereskedőnek több típusa van. Nem vehető teljes mértékben házaló kereskedőnek, aki különféle, saját maga termelte vagy termesztette árucikkekkel jár árusítani megszokott piacaira vagy vásáraira (pl. meszes, sáfrányos, fazekas stb.), mert bármily hosszú utat tesz is meg, vásározó, ill. piacoló. Azok se voltak házaló kereskedők, akik áruikat a piacokon, vásárokon részben vagy egészben cserébe adták el, és a hazavitt anyagokat otthon részben tovább értékesítették (pl. felvidéki szlovák vándorárusok, akik különböző áruikat – vas, gyolcs stb. – az alföldi vásárokon búzára, szalonnára stb. cserélték). Ugyanez vonatkozik azokra is, akik nem saját termelvényeiket, készítményeiket hordták a különféle piacokra, vásárokra, sőt az olyanokra is, akik áruik egészét vagy többségét útközben, a különböző településeken, esetleg piac vagy vásár kizárásával eladták vagy elcserélték. – Az igazi házaló kereskedő az olyan, aki különböző vett vagy cserélt áruval esetleg lakhelyén (nagyobb városban), de inkább onnan rendszeresen eljárva, nem piacokon és vásárokon, hanem településről településre és ott házról házra járva árusított vagy cserélt árucikkeket. Külön csoportjuk volt a gyógyszerárus, valamint a kimondottan csereüzletet kötő rongyszedő, tollas, bőrös, edényes házaló kereskedőnek. Az összeszedett rongyért, tollért, ill. bőrért leginkább edényt vagy üveget adtak cserébe. A házaló kereskedők nagy része zsidó volt (rongyoszsidó, tollaszsidó, bőröszsidó stb.), újabban cigányok is foglalkoznak házalással. A cigányok inkább szőnyeggel, edénnyel házalnak. A vándoriparosok között is sok volt a házaló kereskedő, mert munkájukat sokszor nem pénzért, hanem valamilyen élelmiszerért, termékért végezték, és azt összegyűjtve eladták. Jellegzetes házaló kereskedők voltak a főleg felföldi szlovákokból kikerülő fűszeresek, sáfrányosok, olajkárok, csipkések, gyolcsosok, vasárusok, könyvesek stb. Mo.-i vagy Mo.-ról kiinduló házaló kereskedők felkeresték a környező országokat is. Emléküket az orosz nyelv „vengerec” szava is őrzi. A házaló kereskedők sajátos alakjai voltak a bosnyák bazárosok (→ bazár) és még napjainkban is a nagyvárosok handlé i, azaz ócskásai, akik házról házra járva összeszedik a használt ruhát, cipőt stb. A házaló kereskedők útjaikon hangosan kiabálva, áruikat olykor rigmusba foglalva, olykor pedig csak nevén nevezve kiabálták. A házaló kereskedők a közvetlen árucserén túl is tevékeny részesei voltak a népi kultúrának. Kapcsolatot teremtettek különböző tájak, népcsoportok között, hírközlő, tájékoztató tevékenységet fejtettek ki, elősegítették a kultúrjavak elterjedését, kicserélődését. A házaló kereskedőknek állandó körzetük alakult ki meghatározott helységekben, ott is ismert vevőkhöz jártak. Útjuk alatt állandósultak → beszálló-, megszállóhelyeik is, ahol rendszerint kisebb-nagyobb lerakatuk is volt. – Irod. Banner Benedek: Házalók népünk szolgálatában a XIX. század második felében (Ethn., 1948); Gunda Béla: Az orosz vengerec „házaló kereskedő” jelentésének néprajzi vonatkozásai (Ethn., 1954); Dankó Imre: A gyulai vásárok (Gyula, 1963); Székely György: A németalföldi és angol posztó fajtáinak elterjedése a XIII–XVII. századi Közép-Európában (Századok, 1968).

Dankó Imre

házásás: általában a betyároknak tulajdonított jellegzetes bűncselekményfajta, amelyet úgy követtek el, hogy a ház egyik oldalfalát alulról kiásva jutottak be a szobába vagy kamrába, ahonnan az értékes holmikat elvitték. Az előkészítő munkát az ún. kinézer végezte el, aki valamilyen ürüggyel szétnézett a kiszemelt házban, kipuhatolta a körülményeket, az értékes vagyontárgyakat, a kutyák fogósságát stb. Az ásást rendszerint három személy hajtotta végre: a figyelő, a fülelő és az ásó, a tényleges kivitelező, aki a zsákmányból két részt húzott. A házásásokat többször említi Tömörkény István és Móricz Pál. – Irod. Nagy Czirok László: Házásók (Népr. Közl., 1956).

Tárkány Szücs Ernő

házasítódal: → párosító

házasság, frigy : társadalmilag elismert törvényes viszony férfi és nő között, amelynek alapja a gazdasági együttműködés (esetleg közös vagyon), erkölcsileg elfogadott (esetleg előírt) szexuális érintkezés és utódok létrehozása. – A magyarság, akárcsak az európai kultúra szférájához tartozó többi nép – a kereszténység felvétele óta – monogámiá ban él. A monogámia alapja a kiscsalád: férfi + nő + utódok. A magyar parasztság körében a házasságnak a társadalmi jelentősége igen nagy volt. A közösség számára új rokoni csoportosulás lehetőségét, új családi összetételt; a rokonság, tágabb értelembe vett család számára számbeli, vagyoni és munkaerő-növekedést és az utódok létrehozásának a lehetőségét jelentette. Az egyén számára gyökeres változást hozott, amely nemcsak a társadalomban elfoglalt helyét, de családi státuszát, munkakörét, ruházkodását, egész magatartását átrendezte, megváltoztatta, megszabta. – A házasság előtti viselkedésnek a 19. sz.-i magyar parasztságnál nem voltak egységes erkölcsi normái. A lányok szüzességének megkövetelése egyes vidékeken, pl. a palócoknál igen szigorú volt, a legény házasság előtti önmegtartóztatásának kívánalma is előfordult. A moldvai magyarok a lakodalom után a menyasszony szüzességét bizonyító lepedőt az egész falu közösségének megmutatták. Országszerte nyomai vannak azonban a házasság előtti szabad szexuális érintkezésnek is, egyes vidékeken szivesebben vették feleségül a már teherbe esett lányt, aki termékenységét már a házasság előtt bizonyította. Nyomai vannak – főleg Erdélyben – a próbaházasság intézményének is, ahol a fiatalok – leginkább a legény szüleinél – hivatalos aktus nélkül együtt éltek, s csak ezután döntöttek mindketten, a szülőkkel együtt, a házasság törvényes megkötéséről. A házasság előtti, párválasztással kapcsolatos szokások ( udvarlás , s zeretőtartás), melyek az egész ország területén, formai megoldásoktól függetlenül, a szabad egyéni orientáción alapszanak, nem torkollnak minden esetben házasságba. – Míg az udvarlás főszempontjainak a szexuális érettséget és a testi épséget tekintették, addig a házasságot mint a házasulandókhoz kapcsolódó személyek, rokoni csoportok, társadalmi rétegek, lokális egységek (falurészek), falvak (→ endogámia, → exogámia) érdekébe vágó aktust és alakító erőt, általában a házasságot kötő két személy akaratának háttérbe szorulásával kötötték meg. Jellemző erre, elsősorban az északi területeken ismert, de a valóságot tükröző kis történet: a legény hazajön a tavasztól őszig tartó legeltetésből, anyja ezekkel a szavakkal fogadja: Megházasítottunk fiam! Kit vettem el Édesanyám? – kérdi a legény. A férjhez adandó lánynak is igen csekély beleszólása volt jövendő férje személyének kiválasztásába. A lányok hozományának, örökölt részének növekedésével a 19. sz. utolsó harmadában nemcsak a család, a rokonság „rangja”, de a házasulandók családjának konkrét anyagi helyzete lett a leglényegesebb szempont a házasságkötésnél. „Föld földdel házasodik.” Az irányított házasság elleni akció volt a leánylopás (→ házasságon kívül elismert nemi kapcsolat), bár sok esetben ez is közösségi érdekeket takart. – A kihirdetésének, elfogadásának és megünneplésének aktusa a templomi → esküvő, a → lakodalom volt. A lakodalmi szokások, valamint a fiatal pár családban és a társadalomban elfoglalt helyzete arra enged következtetni, hogy az első gyermek születéséig a fiatalasszony nem volt teljes jogú tagja a családnak, vagyis a házasság tényleges befejezettségét az első gyermek születése adta meg. Az első gyermek születéséig a fiatalasszonyt menyecske névvel illették, részt vehetett a fiatalság mulatozásaiban, ruházkodása, hajviselete elüthetett a többi asszonyokétól, férje anyját az első gyermek születéséig más megnevezéssel szólította, az első gyermek kelengyéjét nem a férj családja készítette, a fiatal pár hálóhelye az első gyermek születéséig esetleges volt, a fiatalasszony munkái, kötelességei a család többi asszonyéitól különböztek stb. Ezek a szokások töredékesek, vidékenként változók voltak. A házassággal általában a nő került szorosabb kapcsolatba a férje rokonságával, belekerült férje → nemzetségébe, → hadjába, férje → családjánál lakott. Ha nemescsaládból származó leány ment férjhez jobbágyivadékhoz, gyermekei jobbágy sorban maradtak. „Pendely nem nemesít” – mondták. Férje családtagjainak szólítása megtisztelőbb volt, mint a férj megszólítási módja a feleség rokonságához. A férfi helyzetét a házasság sohasem változtatta meg olyan mértékben, mint az asszonyét, bár a közösségben elfoglalt helye megváltozott, presztízse növekedett, házasember mivolta viseletében, külsejében is mutatkozott. A házastársak kapcsolatát befolyásolta az asszonyi nemnek mindenkori társadalmi megítélése. Általában az asszony, az „asszonyi állat” alacsonyabb rendű, oktalanabb lény volt, mint a férfi. Nem volt egyenrangú társ. Minthogy a házasság erkölcsi normáinak megtartását az egész közösség ellenőrizte, a házasságot a közösség által alkotott vélemény tartotta össze elsősorban, a gyakorlatban pedig a közös munkák, gazdasági gondok, a szexuális kapcsolat. Kiscsaládokban a nők helyzete – ellentétben a nagycsaládokban élő asszonyokéval – éppen önálló és jelentős munkakörük kapcsán elismertebb volt, a házastársak kapcsolatai szorosabbak. Ha az asszonyok nem kaptak házasságuk alkalmából hozományt, ill. kevesebbet, mint a férfiak, a kiscsaládon belül sem volt beleszólásuk a család gazdasági ügyeinek intézésébe. Kivételt képeztek azok a házaspárok, amelyek valamilyen formában bérmunkások voltak, vagyis summások, cselédek; hasonló volt a helyzet az iparosoknál. Az egykés társadalomban, ahol a vagyont igen sok esetben az asszony hozta a házasságba (→ vőség), az asszonyok szerepe megnövekedett, pl. a Sárközben kifejezetten asszonycentrikus családi életté fejlődött. – A házaspárok viselkedését egymás közt és a közösség előtt számtalan szokás szabályozta. Ezek egy része a családszerkezettel, a lakásviszonyokkal, valamint a nőnek és a férfinak a társadalomban elfoglalt helyzetével függött össze. A házassági hűséget elsősorban az asszony részéről kívánták meg, ennek megszegése igen nagy bűnnek számított, amely elkergetést, kiközösítést vonhatott maga után. A gyakori férfihűtlenséget bár megszólták, de nem ítélték el, a házastárs sem tehetett érdemileg ellene semmit. A törvényes válás igen ritka volt, archaikusabb vidékeken szinte ismeretlen, végső esetben különköltöztek, az asszony hazaköltözött, de ezt a helyzetet általában nem törvényesítették, még abban az esetben sem, ha más élettársat is kerestek maguknak. A → vadházasságok megítélése vidékenként más és más volt. Általában csak a halál választhatta el a házastársakat. Az elvesztett házastársat a társadalmi normák szerint illett – függetlenül érzelmi állapotuktól – megsiratni a követelményeknek megfelelően és meggyászolni. (→ még: levirátus, → sororatus) – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1966).

Morvay Judit

házassági rokonság, affiniális rokonság : házasság útján létrejött rokoni kapcsolat, ellentétben a vérrokonsággal, amely leszármazáson alapszik. A házassági rokonságba tartozik az após, anyós, meny, vő, sógorok, sógornők stb. és ezek rokonsága. A népi szokásjog a rokonokhoz, az atyafisághoz számítja a házassági rokonságot is, ezeket → sógor, → sógorság névvel emlegetik. (→ még: rokonság) – Irod. Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).

Morvay Judit

házassági tanú: → násznagy

házassági tilalmak: olyan szabályozások, melyek bizonyos személyeket kizárnak a házasságkötés lehetőségéből. A magyar paraszti társadalomban az egyetlen alapvető ok, mely a házasságot tiltja, a → vérfertőzés. Elsősorban a szülő–gyermek, a testvérek, féltestvérek házassága volt tilos. A vérrokonok összeházasodása – attól függően, hogy a rokonságot hányadíziglen tartották – általában tilos volt, bár nem esett olyan súlyos, kizárólagos tiltás alá, mint a vérfertőzés. A népi közvélemény elítélte a megözvegyült sógorok, komák, együtt nevelkedett mostohagyermekek házasságát is. Nem kifejezetten a házassági tilalmak kategóriájába tartozik, de a népi társadalom ellenzésével találkozik a kívülről történő házasságkötés abban az esetben, ha a település endogám (→ endogámia).

Morvay Judit

házasságkötés étkezései: A → házasságkötés szokáskörének minden fontosabb állomásához ünnepi étkezés, lakoma is kapcsolódik. Ezek kifejezői a házasságkötés alkalmából egymással kapcsolatba kerülő embercsoportok egymás iránti kölcsönös jóindulatának és egyetértésének is (mint pl. korunk diplomáciai gyakorlatában is). – A → megkérés alkalmával a → vőlegény küldöttségétől felajánlott ital elfogadása a lány beleegyezését jelentette a házassági ajánlatba, a vendégeket meghívó → vőfély kulacsából inni a → lakodalomra meghívás elfogadását. A leánykérés, → eljegyzés étkezése csak a szertartásos cselekmények lebonyolítása és a megállapodás után következett. A → lakodalmi étkezések a házasságkötés étkezéseinek legfontosabbjai. – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Radvánczky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században (III., Bp., 1879); Palotay Gertrúd: Palóc adalék az új pár együttevéséhez (Ethn., 1932); Sz. Morvay Judit: Az ünnepi táplálkozás a Boldva völgyében (Ethn., 1950); Schiedlausky, Günther: Essen und Trinken, Tafelsitten bis zum Ausgang des Mittelalters (München, 1966).

Györgyi Erzsébet

házasságkötés hiedelmei: a → házasságkötés szokásköréhez, mint fontos átmeneti és kezdő időszakhoz, igen sok → hiedelem és → mágikus eljárás fűződött. Nem lehet teljesen és pontosan elválasztani a házasságkötéshez, a lakodalomhoz fűződő hiedelem- és szokáselemeket, mert azok összefonódnak. A lakodalomnak szinte minden mozzanatához fűződött valamilyen hiedelem. Ezeknek kevés kivétellel az a célja, hogy az analógia eszközeivel (→ mágia) a legkülönfélébb formában biztosítsa az új pár gyarapodását, gyermekáldás és anyagiak tekintetében egyaránt. – A helyi változatok ellenére az országos anyag nagyfokú egyezést mutat. A jegyespár a jegyváltás után pénzt hordott a cipőjében, ill. csizmája sarkában az esküvő napjáig (sok helyen még azon a napon is), hogy → rontás ne érje őket, meg ne szakadjon a jegyesség. A lakodalmat lehetőleg újhold idején kell tartani, hogy a → holdhoz hasonlóan a fiatal pár is gyarapodjék. A május hónapban kötött házasságról azt tartották, hogy szerencsétlen lesz. Az → előjeleket is számon tartották: ha pl. az esküvő idején esik az eső, akkor az új pár gazdag lesz. Amikor az esküvő után a menyasszony a vőlegényes házhoz ér, nem szabad rálépnie a küszöbre, mert akkor eltapossa a boldog házaséletet. Amikor a menyasszonyt hazaviszik a vőlegény házához, a pitvarajtónál a vőlegénynek egy női hozzátartozója vizet önt keresztül a küszöbön. Ezen az öntésen a menyasszony keresztüllép, hogy könnyen szüljön. → „Lakat alatt esküszik” a menyasszony, ha egy bezárt lakatot tart a kebelében az esküvő alatt; ha azt a kútba dobja, akkor az ő kívánsága teljesül a házaséletben. Nem lehet megcsalni azt az asszonyt, aki az esküvője napján fordítva vette magára alsószoknyáját. (→ még: lakodalmi étkezések, → menyasszony befogadása, → menyasszonyfektetés)

Hoppál Mihály

házasságkötési ajándék: → nászajándék

házasságkötés szokásköre: azon cselekmények sorozata, amelyeket házasságkötés érdekében végeznek a helyi közösségi hagyomány által meghatározott formában a házasságra lépő személyek, ill. ezek családjai és általuk erre felkért személyek a házassági szándék megszilárdulásával kezdődően. A házasságkötés szokáskörének a néprajzi gyűjtés megindulása óta megfigyelhető formája számos, korábban jogi, szokásjogi jelentőségű cselekményt foglal magában. Ezeknek a 19., sőt 20. sz.-i lokális paraszti társadalmak még jelentőséget tulajdonítottak, holott a társadalom vezető rétegeinek gyakorlatában már háttérbe szorultak. Az egyházak, majd 1894 óta az államhatalom által megkívánt, a házasság törvényességét biztosító formaságok is a házasságkötés szokáskörének mozzanatait képezték. A házasságkötés szokásköre célja a megkötendő házasság elismertetése a helyi társadalommal, a társadalom képviselőinek minél teljesebb (kis közösségekben teljes) bevonásával. A hagyományos → szokásformákhoz való ragaszkodás, és azok nagyszabású megrendezése a reprezentáció lehetőségét nyújtotta a parasztcsaládoknak, akik ezzel egymással versengve éltek, sőt napjainkig is élnek. A házasságkötés szokásköre alapvető cselekményei: a → megkérés, az → eljegyzés, a házasságkötés. Az utóbbi beépült a → lakodalomba, amelynek folyamán megtörténik a → menyasszony és a → hozomány átadása, az elhálás (→ menyasszonyfektetés) és a házas állapot közhírré tétele és elismertetése. A hiedelmekkel (→ hiedelem) gazdagon átszőtt paraszti gondolkodás → mágikus eljárások sorával kívánta biztosítani az ismeretlen, földöntúli hatalmak jóindulatát az új házaspár iránt, amelyek esetleges rosszindulatának a néphit szerint az átmenet időszakában fokozottan ki voltak téve. A házasságkötés szokásköre, különösen annak fő eseménye, a lakodalom népszerűségét és fennmaradását előmozdította az a tény, hogy a paraszti életben a mulatság, evés-ivás kimagasló alkalma volt, sokoldalú esztétikai élményt nyújtott, mintegy a helyi kultúra eredményeinek seregszemléje volt, nagy arányokban való megtartását lehetővé tette a közösség anyagi hozzájárulásának gyakorlata. Jelenlegi kultiválásában az utóbbi szempontok dominálnak, s az értelmüket vesztett szertartásos cselekmények üres formai díszítőelemekké lesznek, majd feledésbe merülnek. – A házasságkötés szokásköre Európa népeinél a hasonló körülmények befolyása miatt lényegében egységes, bár a Ny-európai fejlődés gyorsabb tempója révén ott néhány száz éve elmúltak az olyan jelenségek, amelyek K-Európában szinte általánosan jellemzőek maradtak a 19–20. az. fordulójáig. A lényeges cselekmények sorának – amelyeket nem kis mértékben állami és egyházi előírások, továbbá a főúri rend ünneplő szokásainak példája szabályozott – azonossága mellett a részjelenségek különösen sokszínű képét látjuk még mo.-i viszonylatban is, lokális fejlődések eredményeképpen. (→ még: álmenyasszony, → asszonyavatás, → búsanya, búsapa, → csigacsinálás, → esküvő, → gazdasszony, → hazai leányasszony, → házasságkötés étkezései, → házasságközvetítés, → háztűznéző, → hérész, → hívatlanok, → hozományvitel, → jegyajándék, → jegyesség, → kásapénz, → kontyolás, → kunkapitány, → lakodalmas ház, → lakodalmi alakoskodás, → lakodalmi díszek és jelvények, → lakodalmi gazda, → lakodalmi kalács, → lakodalmi konyha, → lakodalmi mulatság, → lakodalmi tisztségviselők, → lakodalmi tűz, → lakodalmi verseny, → leánynéző, → legényjáró napok, → menyasszonyfektetés, → menyasszonytánc, → menyasszonyvitel, → menyasszony búcsúztatása, → menyecske, → nászajándék, → násznagy, → násznép, → nyoszolyóasszony, → nyoszolyólány, → örömanya és örömapa, → párválasztás, → pozovics, → szűrkitétel, → tyúkverő, → udvarlás, → vőfély, → vőfélybot, → vőlegény) – Irod. Nork, F.: Die Sitten und Gebräuche der Deutschen und ihrer Nachbarvölkar (Stuttgart, 1849); Sternberg, L. Ja.: Matyeriali po szvagybe i szemejno-rodovomu sztroju narodov SZSZSZR (Leningrád, 1926); Buschan, Georg: Die Sitten der Völker (I–IV., Stuttgart–Berlin–Leipzig, é. n.); Geiger, Paul: Deutsches Volkstum in Sitte und Brauch (Berlin–Leipzig, 1936); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A–B., 1955–56); Mahler, Elsa: Die russischen dörflichen Hochzeitsbräuche (Berlin, 1960); Dömötör Tekla: Magyar népszokások (Bp., 1973).

Györgyi Erzsébet

házasságközvetítés: idős asszonyok (olykor férfiak) tevékenysége, amellyel a → párválasztást, házasságkötést (→ házasságkötés szokásköre) elősegítették. A helyi kereslet-kínálat ismeretében ajánlották a házastársnak való személyt. A házasságközvetítők legismertebb tájnyelvi elnevezései: cődörasszony, csoszogó , gügyü, gyalogsátán, gyalogszarka, nanás, kérő, kommendálóasszony, köszköpű , követasszony, pemetasszony, pokolpemét, susogó, szeméttipró, szörző, tudató asszony. Az érdekeltek és szüleik egyaránt fordultak hozzájuk. Eredmény esetén díjazták, ill. természetben jutalmazták őket. Tevékenységüket különösen szükségessé tette az → exogámia mint társadalmi gyakorlat, ill. a település szórt, tanyás volta, ami a fiatalság találkozását korlátozta. Olyan társadalmakban is, amelyekben nem volt szükség egyének ilyen feladatokra való specializálódására, idős személyek rendszerint részt vettek a párválasztás és a házasságkötések befolyásolásában. – Irod. Bächtold, Hanna: Die Gebräuche bei Verlobung und Hochzeit (Basel–Strassburg, 1914); Szendrey Ákos: Közvetítők szerepe a házasságkötésben (Ethn., 1932); Virágh Ferenc: Gyomai „gyalogsátán”-ok (Népr. Közl., 1960).

Györgyi Erzsébet

házasságon kívül elismert nemi kapcsolat: 1. próbaházasság, ha a fiatalok azzal a feltétellel élnek együtt, hogy ha meghatározott időn belül (rendszerint egy év) a leánynak gyermeke születik, házasságot kötnek, egyébként pedig szétválnak. Egyszerűbb formája a szeretőtartás , amely korábban nálunk ugyancsak elterjedt volt. Házasulási időszaka elkövetkezvén, a fiú kiválasztott magának egy leányt, és közös megegyezéssel éjszakánként rendszeresen együtt háltak. Ha a lánynál a fogamzás jelei mutatkoztak, vagy ha az első gyermek megszületett, házasságot kötöttek. Ez a szokás előfordult nálunk a Bakony környékén néhány faluban, az Ormánságban, a Fekete-Körös völgyében, Erdélyben Kalotaszegen, Gyimesben és a Mezőségen, továbbá környezetünkben az erdélyi szászoknál és románoknál, a felvidéki németség és szlovákság körében. A bukovinai székelyeknél és Kalotaszegen hasonló célt szolgált a – 2 . leányszöktetés, leánylopás, nőrablás; a legény barátai segítségével elcsalta a leányt és 3–4 napig titokban együtt élt vele, majd így kényszerítette a leány szüleit a házasságba való beleegyezésre. Ha a hozzájárulást még így sem tudták megszerezni, tovább is együtt maradtak. A „lopás” történhetett a leánnyal egyetértve, de szándéka ellenére is. Sokszor csak azért történt, hogy elkerüljék a költséges lakodalmat, vagy hogy az → endogámia szabályait kijátszva, más faluba is nőül mehessen a lány. Az ellenérdekű legény vagy a lány hozzátartozói sokszor megneszelték a tervet, és ilyenkor vasvillával útját állták a lopásnak, ebből sokszor véres verekedés is keletkezett. Ez az ősi szokás Erdélyben még ma is előfordul (pl. Kalotaszeg). A földesúri rendtartások általában tilalmazták, sőt pénzbírsággal sújtották a cselekmény elkövetőit. Egyes helyeken házasságon kívül elismert nemi kapcsolatnak tekintették az egybekelésnek egyházi szertartás nélküli módját is, és ilyen esetben a kiszabott bírság célja, az egyházi esketés szokásának fenntartása volt. Ha a „rablás” a leány akarata szerint, de szülei ellenére történt, ugyancsak bírság kirovásával járt. (→ még: vadházasság) – Irod. Bakó Elemér: Leánylopás a bukovinai székelyeknél (Ethn., 1941); Fél Edit: Egy palóc házasságelőtti szokásról (Ethn., 1941). – 3. nemzőtárs: ha a nőnek törvényes férjétől nem születhet gyermeke, akkor a férj nemzőtársat hív feleségéhez. A nemzőtárs csak idegen lehet, vér- vagy műrokont (koma) nemzőtársnak nem hívnak. A férj esetleg a „szívességért” pálinkával fizet. A gyermeket a férj törvényes leszármazottjának tekintik (Kisalföld, Mezőség). Na! téged is egy pohár pálinkáért csináltak! – szólásunk a nemzőtársra utal. A férjet helyettesítő nemzőtársról tudnak a német, litván, görög, ind joghagyományaik is. – Irod. Thurnwald, R.: Die Menschliche Gesellschaft (Berlin und Leipzig, 1932); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Bp., 1944).

Tárkány Szücs Ernő Gunda Béla

házasságtörés: erkölcsi megítélése a magyar paraszti társadalomban nem volt egységes, de mindenképpen elítélendő cselekedetnek tartották, olyan bűnnek tekintették, amely a házassággal vállalt magatartással ellenkezik, a házasság intézményét lazítja, veszélyezteti a család hírnevét, rangját sok tekintetben kisebbíti. A városokban, ahol az egyház mellett a közigazgatás is gondosan ügyelt az emberek erkölcsi magatartására, pl. a 17–18. sz.-ból igen sok, a városi tanács által hozott szigorú ítéletet ismerünk, amely a házasságtörőket, kiváltképpen az asszonyokat igen keményen bünteti, nyilvánosan megszégyeníti. Többszörösen vétkező parázna személyeket vesszővel fenyítettek, a városokból kiűztek. Rendeletekkel igyekeztek a házasságtörést elősegítő vagy azzal járó alkalmakat is tiltani, mint pl. a háznál való ok nélküli mulatozásokat, éjszakai járkálást stb. A városokban is, de a falvakban általában az egyházi hatóságok, vagyis a papság és az egyházi tisztségviselők vonták felelősségre a kitudódott házasságtörés bűnöseit. A megszégyenítés különböző formái (→ eklézsiakövetés, → pacalvetés, → szalmakoszorú) után általában lezáródott az eljárás, már csak azért is, mert a törvényesen megkötött házasságot állandónak, felbonthatatlannak tartották. Nem volt szükségszerű, hogy a házasságtörés közigazgatási vagy egyházi ítéletet vonjon maga után. A 19. sz. második felében már alig volt hivatalos felelősségre vonás. Az erkölcsi normák változása következtében pl. egyes vidékeken hallgatólagosan tudomásul vették az alkalomszerű, hosszabb-rövidebb ideig tartó, házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat. Közismertek a jómódú gazdák és a cselédek ilyen természetű viszonyai vagy egyes tájak, falvak, paraszti rétegek asszonyainak a társadalom által is elismert szabadabb nemi élete. Általános volt azonban, hogy a társadalmi normák sokkal szigorúbbak a nő házasságtörése esetében. A férfiak hűtlenségét a nőknek nem volt módjában semmiféle formában megtorolni, az asszony általában tűrt és hallgatott, legjobb esetben vetélytársnőjén bosszulta meg magát, azt nyilvánosan szóval vagy veréssel megszégyenítve. A férfi feleségét ha házasságtörésen kapta, szinte kötelező jelleggel megverte, ha engesztelhetetlen volt, hazaküldhette szüleihez, vagy – bár együtt maradt vele – élete végég mellőzte. A hagyományos paraszti életformában általában a férfiak kötetlenebb, mozgékonyabb helyzete több alkalmat adott a házasságtörésre. A házasságtörést elkövető személyek társadalomban elfoglalt helyzete is befolyásolta a közösség véleményét. Erkölcstelen személyekkel, özvegyasszonyokkal, kiszolgáltatott cselédasszonyokkal teremtett kapcsolat a férfi bűnét enyhítette, nem esett súlyosabb elbírálás alá. Az asszonyok cselekedetét csak akkor nem ítélték el nyilvánosan, ha hűtlenségét családon belüli vagy a társadalom szerkezetéből adódó kényszerítő körülmény tette elkerülhetetlenné. (→ még: házasság) – Irod. Illyés Gyula: Puszták népe (Bp., 1936); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944).

Morvay Judit

házasuló királyfi: → tréfás ballada. Az egész nyelvterületen elterjedt, meglehetősen egységes szövegű, mesei kicsengésű ballada. Szegényes ruhába (kocsis, koldus) öltözött királyfi feleségül kéri a bírólányt, de az elutasítja. A szegény (kosárkötő vagy árva) lány szívesen fogadja őt és eljegyzi. Másodszor a királyfi díszes ruhában megy a bírólányhoz, aki most már feleségül menne hozzá, de ezúttal a királyfi utasítja el őt. A kosárkötő lány is tisztelettel fogadja, de házassági ajánlatára nemet mond, mert szegény kérőjéhez ragaszkodik. A királyfi ekkor felfedi magát. Első feljegyzését 1809-ből egy → kéziratos énekeskönyvből ismerjük. A játékos hangulatú, ma már gyermekjátékként élő ballada társadalmi-erkölcsi mondanivalóját már Erdélyi János gyűjteményében (Pest, 1846) is megtaláljuk: „Gazdagnak gazdag kell, szegénynek szegény kell.” Tragikus változata is ismert, amely szerint a királyfi megöli a bírólányt. Laza szerkezetét az ismétlésekkel előadott eseményszál és a visszatérő táncdal jellegű refrén teszi egységessé (→ strófaismétlő ballada). Tartalmi és formai sajátosságait illetően közel áll a Kétféle menyasszony balladához. Európai párhuzamait nem ismerjük. – Irod. Stoll Béla: Két ballada-változat (Népr. Közl., 1962); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968)

Kriza Ildikó

házas zsellér, házatlan zsellér: → zsellér

hazatoloncolás: → kicsapás

házbeli portéka: a lakásban tartott ingóságok, tehát bútorok, ruhaneműek, esetleg szerszámok összessége. Ellentétben a bútor szó eredeti jelentésével, amellyel bugyrot, könnyen elszállítható ruhaneműt, főzőeszközt stb. jelöltek, a házbeli portéka azokat az ingóságokat jelentette, melyeknek a helye az immár állandóvá vált házban van, és amelyek meglétével a ház otthonosabb, kényelmesebb, használhatóbb lett, de amelyek elmozdíthatók, nincsenek beépítve a házba, mint pl. a kályha, kemence, sárból, vályogból, gerendából emelt padka. A hatalmaskodásokról szóló legkorábbi feljegyzésekben (1300-tól) szerepel a szekrény (scrinium), azaz ruhásláda, amelyet föltörnek, és elrabolják belőle a parasztok ruhaneműjét (res scriniales). – A házbeli portéka nem a gazdálkodás – mezei gazdaság – alapjául szolgáló vagyontárgy, ennek következtében a feudális korban is más a tulajdoni helyzete, mint a földnek, állatállománynak. Maga a ház közbülső helyet foglal el. Állagának sérelme nélkül nem mozdítható el (kivétel a jól épített, ún. talpas ház), tehát a telekhez tartozik, vele együtt idegeníthető el, de a nemeseknél öröklését külön szabályok rendezik (legkisebb fiú), a jobbágyoknál pedig mint saját munka gyümölcse tulajdonuknak minősül. A házbeli portéka nem esik sem nemesi vagyonkötöttség (ősiség, fiskális, azaz királyi háramlási jog), sem jobbágyi kötöttség (úrbéres kötöttség) alá, tehát szabadon elidegeníthető, szabadon lehet végrendelkezni róla; nemeseknél fiúk, leányok és az özvegy egyforma arányban öröklik. A jobbágy végrendelkezési jogát persze a földesúri háramlási jog (leszármazó nélkül elhalt jobbágy fekvő vagyona a földesúrra száll) címén igyekeztek korlátozni. A 17. sz.-ban azonban kevés értékűek még a házbeli portékák, ritkán pereskednek felettük. A 18. sz.-i végrendeletekben csak általánosságban említik meg az „ingó-bingó jószágot”, a házban levő „minden névvel nevezendő házi igazságot”, csak a század utolsó éveiben emlegetik az ágybeli portékán kívül így: „két egyes karszék, fogas, és arra való cserépedények, két pad, egy asztal lábastól, egy hosszú szék, egy láda”, majd „egy rézüst, 15 zsák, egy szita, egy vaj rosta, 4 dézsa, 2 mosó és dagasztó teknő”. Másutt „házbeli igazságok”: az edény, tál, kanál, fazék, zsák, ponyva. De még a 19. sz. első éveiben felvett paraszti hagyatéki leltárban is viszonylag kevés bútorzatot találunk. Ennek az az oka, hogy számos helyen beépített bútorzat volt (pl. sárlábú lóca, falifülke), amit a hagyatéki leltárba csekély értékük miatt nem kellett fölvenni. Azonban a leglényegesebb alapformák – a múzeumi anyag tanulsága szerint – mind megvoltak. Ezek lassú emelkedése folyamatos. Ugrásszerű változás a jobbágyfelszabadítás után következik be. – Irod. Viski Károly: Bútorzat (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); K. Csilléry Klára: Historische Schichten in der Vohnkultur der ungarischen Bauern (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Tárkány Szücs Ernő: A deficiens jobbágy végrendelete a XVIII–XIX. században (Agrártört. Szle, 1966); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Degré Alajos

házcsalád: → nagycsalád

házfelirat: a ház homlokzatán szokásos, olykor verses szöveg. Célja emléket állítani a ház építőinek vagy a vendégek üdvözlése. A legegyszerűbb házfeliratok csak a ház építési idejét és építtetőjének monogramját tartalmazzák, vagy kiírják a neveket: „Király Márton építette Gyerkó Margitval 1819”, esetleg megtoldja: „az Úrnak nevében”, „Isten áldásával” stb. Ritkábban versike is kerül a ház falára: „Nekem első házam a bölcső deszkája / a második pedig ezen háznak fája / a harmadik végül koporsó deszkája”. Ismeretesek az alkalmi házfeliratok is, az erdélyi Halmágyon pl. az esküvőről hazaérő ifjú párt a ház homlokzatára fenyőgallyból készített szívben levő „Isten hozott!” felírás köszönti. Van tudomásunk a koholt házfeliratról is, amit több helyhez kötnek, de amelyet senki sem látott, ezek tréfás hangulatúak, közel állnak a → rigmusokhoz: „Épült Héthben (1777-ben) Héthy Mihály idejében.” Itt említjük meg a kapufelirat okat, amelyek csak a székelyeknél szokásosak és a vendégeknek szólnak: „Áldás a bejövőknek / Békesség a kimenőknek.” Gyakoriak a tréfás fenyegetőzést tartalmazóak is: „Ki bé akar jönni, békés szívvel légyen / és nagy botja légyen, / mert ha lopni akar, én még utólérem.” A házfeliratok az egész magyar nyelvterületen ismeretesek, a vallásos jellegűek különösen a székelyeknél. (→ még: feliratos népköltészet) – Irod. Szendrey Zsigmond: A népi feliratköltészetről (Népünk és Nyelvünk, 1931).

Szemerkényi Ágnes

házhajó: → hajómalom

házhely: → ház ülés

háziállat: → állattenyésztés

háziasítás, domesztikáció (lat.): különleges beavatkozás egyes állatfajok életébe, amelynek az a lényege, hogy az ember befogja és megszelídíti bizonyos különleges adottságú állatfajok egyedeit, kiveszi őket természetes élethelyükről, szaporodási közösségükből és a maga hasznára tenyészti. A háziasítás, mely fogságban való szaporítást tételez fel, jól megkülönböztethető az egyes egyedekre vonatkozó szelídítéstől, melyeket az ember befog, egész életükön át használ, de nem tenyészt, ellenben elpusztulásuk után újabb befogott állatokkal pótol. A háziasításból indul ki az állattartás, ebből pedig a tudatos állattenyésztés. A háziasításnak köszönhető, hogy a háziállatok, melyek jellemzői, hogy az emberrel tartós szimbiózisban – kölcsönös haszonnal járó együttműködésben – élnek, fogságban is fejlődnek és szaporodnak, s már levetkőzték a vadállatokra jellemző menekülési reflexet. A háziasítás – az átmeneti kor elszigetelt kísérletei után – az élelemtermelésre való áttérés, azaz a „neolitikus forradalom” időszakában kezdődött. Elsődleges célja kétségtelenül az élő hústartalék biztosítása volt. A háziasítás első hullámában minden háziállatfajta húsállat volt; hamarosan feltűntek azonban más irányú hasznosítások (tej, gyapjú, igavonó stb.) is. Mai ismereteink szerint három legrégibb háziállatunk a juh, a kutya és a kecske. A legkorábbi házijuhot az i. e. 9. évezred elejéről É-Irakból ismerjük, a legkorábbi házikutyát É-Amerikából, Idahoból (ez azonban óvilági típusú kutya, háziasítása tehát már korábban, nyilván K-Ázsiában történhetett) az évezred közepéről, a házikecskét pedig Ny-Iránból, az évezred végéről. A sertés is É-Irakban, az i. e. 7. évezred kezdetén vált háziállattá, a szarvasmarha pedig az évezred közepén, valahol a Földközi-tenger K-i medencéjében vagy Kis-Ázsiában. A ló legkorábbi háziasítása jóval későbben következett be, csak a háziasítás második hullámában, az i. e. 4. évezred második felében, D-Ukrajnában. Az előbbiek azonban csupán a legkorábbi háziasítási központok voltak, ugyanis az első háziállatok hasznának láttán az ember mindenütt megpróbálkozott a háziasítással, ahol háziasítható vadállatok csak előfordultak. Az első háziállatok DNy-Ázsiából érkeztek Európa DK-i részébe, s onnan terjedtek szét, így hazánkba is. Ide az újkőkor legkezdetén, az i. e. 6. évezred végén, a Körös-kultúrával érkeztek meg. Mind az öt újkőkori háziállatfaj – szarvasmarha, juh, kecske, sertés és eb – egyszerre jelent meg, s hatásukra itt is élénk háziasítási tevékenység indult meg, mely a Magyar Alföldet pl. a szarvasmarha-háziasítás legfontosabb európai gócpontjává tette. A háziasítás emberre-állatra egyaránt hatott. Az embert nemcsak táplálkozási bázisa átalakításával tette függetlenebbé a természettől, de új típusú ruházkodási anyagokkal (gyapjú) is ellátta. Közlekedését és hadászatát is átalakította. Az utóbbi révén egyenesen történelemformáló erővé lépett elő a háziállat (lovasnomádoknál). Viszont az állatokat az ember változtatta meg teljesen, anatómiailag, fiziológiailag, biológiailag, sőt pszichológiailag is.

Bökönyi Sándor

háziipar: igazolt szakképzettséggel nem rendelkező mesteremberek árutermelő ipari tevékenysége. A paraszti kézműves tevékenység legtermészetesebb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családtagok szűkkörű munkamegosztás alapján hozzáértésük és ügyességük mértéke szerint végzik el a szükséges ipari jellegű munkát. Ilyen házi munkák férfiaknál általában egy-egy szerszám, bútor, használati tárgy, esetleg épület vagy bármi más termék elkészítése vagy akár csak javítása, nőknél pedig a fonó-szövő munka, a varrás, a → szappanfőzés stb. A nagyobb hozzáértést, ügyességet és rutint kívánó kézművesfeladat a specialisták munkája. Ezek nagyobb kézügyességű emberek, akik saját paraszti munkájuk mellett különösen értenek egyik-másik ipari jellegű tevékenységhez, abban a közösség előtt tekintélyük van. Hozzájuk fordulni, segítségüket kérni természetes dolog, de munkájukért már ellenszolgáltatás jár, ami a megköszönéstől a visszasegítésen át az ajándékig, sőt természetbeni fizetésig, a végzett munka nagysága és a személyek egymáshoz való viszonya alapján a legkülönbözőbb lehet. A specialista másnak, szabad idejében dolgozik, részben szívesség a munkája, ezért megkérik a feladat elvégzésére, de nem bízzák meg avval. Így pl. a famunkában ügyes embert egy tiló vagy egy szövőszék elkészítésére, az építkezésben jártasat egy-egy házilag kivitelezett épület munkájának az irányítására kérik meg. Úgyszintén a szappanfőzés vagy a fonalfelvetés bonyolultabb feladatának elvégzésére is ebben különösen jártas asszonyok segítségét szokás kérni. – Az ipari tevékenység következő foka a háziipar, melynél a hangsúly az árutermelésen van, ez különbözteti meg a specialisták munkájától. A háziiparos nagyobb mennyiségben és nemcsak megbízásból, hanem elsősorban raktárra termel. Termékeit kisebb részben a helyi fogyasztóknak, túlnyomóan helyben viszonteladóknak adja át elárusításra, vagy igen gyakran vásárokon, piacokon maga árusítja. A faluzó háziiparosok – területileg felosztva maguk között a piacot – lakóhelyüktől távoli vidékeket is bejárnak termékeikkel, s pénzért vagy természetbeni fizetségért árusítanak (→ famunka). Néha az ország határait is túllépve vitték áruikat a piacokra (pl. a hajdúnánási szalmakalap-készítők Havasalföldre és Galíciába is eljutottak). A háziiparosok általában szezonmunkát végeznek: nyáron a mezőgazdaságban dolgoznak, ősztől tavaszig a háziiparban. Életmódjuk beleilleszkedik a paraszti életformába, s a falu közösségén belül sem különülnek el társadalmi helyzetük szerint. Nincs eltérő életrendjük sem, mivel a háziiparra a nagymértékű lokális termelés a jellemző. Nem egy-két háziiparos végzi a faluban az illető ipari jellegű munkát, hanem úgyszólván az egész falu, esetleg több faluból álló táji csoport lakossága. Pl. Tápén és Bősárkányban a → gyékénymunka, Bakonybélen, Ágyán, Székelyvarságon és Cserépfalun a faeszközfaragás, Bernecebarátiban és Noszvajon a hátikosár-készítés, Csomakőrösön szitakéregkészítés, Hajdúnánáson, Mezőfelén és Hencidán a → szalmakötés jóformán a falu apraját-nagyját foglalkoztatja. Ritkább az olyan háziipar, amit csak kevesen űznek egy-egy faluban: így pl. a perecsütés Erdőhorvátiban. – A háziipar kialakulásának ott volt meg a feltétele, ahol a mezőgazdaságban jelentős munkaerőfelesleg mutatkozott, és emellett a szükséges nyersanyag helyben biztosított volt. A háziipar Mo.-on már a 18. sz.-ban, de főleg a 19. sz.-ban élte virágkorát. Napjainkban a népművészeti termékek iránt megnyilvánuló nagy kereslet hatására a korábban népművészetéről ismert vidékeken háziiparszerűen dolgoznak fafaragók, szövő- és hímzőasszonyok, szövetkezetbe tömörülve. A házi munka és a specialisták tevékenysége, ill. ez utóbbi és a háziipar között igen sokféle átmeneti, egyikből a másikba átfolyó, az éles határokat elmosó tevékenységi forma alakult ki, amelyekről nehéz az egyik vagy másik kategóriába való tartozást egyértelműen megállapítani. A házi munka és a specialisták tevékenysége képezte fejlődési sor egyenes folytatása a → kisipar, míg a háziipar e sornak történetileg is egy oldalhajtása.

Szolnoky Lajos

háziiparos: az a kisbirtokos paraszt, aki megélhetését részben mint valamilyen speciális tevékenységben jártas ügyes kezű mesterember, ügyesember, részben mint saját vagy bérelt földön dolgozó földművelő keresi meg. Ide sorolhatók a takácsok, falrakók, kútásók, kosárfonók, tetőverők s az iparosmunkát űző kontárok is; az asszonyok közül a festőasszonyok, varrók, hímzők, főkötőkészítők, perecsütők. A háziiparosok tevékenysége nemegyszer rányomja bélyegét egy-egy táj népi kultúrájára (pl. matyó hímzőasszonyok). A táji adottságok és a társadalmi viszonyok meghatározó tényezők egy-egy táj háziiparának jellegét illetően. ( mester )

Morvay Judit

házikígyó: a magyar → népi hitvilág természetfeletti erővel felruházott állata. A legáltalánosabb házikígyó elnevezésen kívül ismeretes volt falikígyó, házicsúszó, falicsúszó, csörgő- vagy fütyülőkígyó neve is. Háziszellemszerű lény (→ szellem): általános hiedelem szerint minden háznak megvan a házikígyója, amely a ház falában, a fundamentumban, a küszöb alatt vagy a telken lakik. Színe rendszerint fehér, de néhol úgy tartják, hogy csak a hasa fehér. Ismeretes szürke, sárga, zöld, cifra, sőt fekete házikígyó is. Hangja sajátos volt: fütyült, csörgött, „ketyegett”. Biztosította a család szerencséjét, oltalmazta a házat, előre jelzett minden veszedelmet. Elűzése szerencsétlenséget okozott, elpusztítása után meghalt az, aki megölte vagy a család legkedvesebb tagja. Esetleg más baj is történhetett: elpusztult a jószág, kidőlt a ház fala, leégett a ház, az utóbbi szerencsétlenség történt akkor is, ha tojásait bántották. Szalontai hiedelem szerint fészkében kincset őrzött, s aki a döglött házikígyó húsát megette, megértette az állatok nyelvét. Fordítva is történhetett, ha meghalt a gazda, elpusztult a házikígyó is (kemencei (Hont m.) hiedelem). – Hiedelemmondái : a) Legismertebb és legegységesebb típus: gyermek (rendszerint kislány) titokban egy kígyóval felezi meg ebédjét (rendszerint tejet). A kígyót agyonütik, a kislány utánahal. Változata: meglesik a kislánnyal együtt lakmározó kígyót. Felhő kerekedik. Mint egy lepedő, ráborul a kígyóra és elviszi. Nem maradhat a földön, mert meglátták. A gyermek meghal. Összefüggésben van azokkal a változatokkal, amelyek hangsúlyozzák, hogy a foggal született gyermek táplálja titokban a kígyót. Ha hétéves korában fogait kitörik, a kígyót elpusztítják, a gyermek meghal. Ellenkező esetben a kígyó a „lova” lesz (→ sárkány, → táltos). Egyes kutatók a fenti mondát mesének tekintik rendkívül elterjedt volta és a változatok szilárd és azonos felépítése miatt (AaTh 285). Ismert É-, K-, és Ny-Európában, az amerikai négereknél (Dorson 101) és az angoloknál. A Grimm testvérek mesegyűjteménye a 105. számon tartotta nyilván: „Märchen von der Unke” cím alatt. – b) A házikígyó tehenet szopik. Külföldi párhuzamokban gyakori motívum, hogy szoptatós anya mellét szopja. A tehenet agyonlövik. Ezek a mondák az előző típussal tartanak rokonságot, hasonlóképpen szinte világszerte ismertek. – c) Emberbe bújt házikígyó. Terhes asszonyba, akire apósa vigyáz férje távollétében, kígyó bújik. Apósa tudja ezt, a szülésnél jelen akar lenni. A kígyó a gyerek nyakára tekeredett, óvatosan fejtik le róla. Asszony szájából kígyó bújik be. Meghal, vagy gőzölgő tej fölé tartva lógatják, a kígyó kicsúszik a száján. Gyakori motívum, hogy akibe a kígyó belébújik, „hideget” érez a gyomrában. Előfordul, hogy azáltal meggyógyul betegségéből. A Gesta Romanorum hasonló esetet említ: bélpoklos királyfiba kígyó mászik, belső részeit rágja, de miután távozott belőle, fájdalmai és betegsége megszűnnek (Katona Lajos kiadása, Bp., 1900). (→ még: hálás halott, a: AaTh 507) – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Kígyó az emberben (Ethn., 1908); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Dorson, Richard M.: Negro Folktales from Michigan (Cambridge, 1956); Waugh, H. Butler: The Child and the Snake in North America. Norweg. Folkelivsgransking (Oslo, 1960); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., 1963).

Diószegi Vilmos Nagy Ilona

házi oltár: → Mária-ház

házjegy: a → tulajdonjegy egyik válfaja, amely személyi tulajdonban levő házakon található. Legtöbbnyire monogram; ezt általában a ház út felőli oldalán, parasztházakon leginkább a bejárati kapu fölé vagy az oromzatra faragják, nemesi házaknál a kapu zárókövén, a vaskapun (sok esetben a családi címerrel együtt) találhatók. – Irod. Genthon István: Magyarország művészeti emlékei (I., Bp., 1959).

Tárkány Szücs Ernő

ház körüli munkák: → belső munkák

ház középoszlopa: a lakóház nagyméretű lakószobájában a nagy fesztávolságú → mestergerenda alátámasztására beépített, fából készült oszlop vagy pillér. Az archaikus kultúrájú szlovéniai magyar falvakban idegágas a neve, a Felföldön boldoganyá nak, boldogasszonyfájá nak nevezik erősen másodlagosan hozzá kapcsolódó kultikus hagyományai miatt. A ház középoszlopa országosan elterjedt volt. Használatát a nagycsaládi több generációs együttlakás nagy lakótérigényét kielégítő hosszú szobák építése indokolta, másrészt az is, hogy a padlás mint a gabona, takarmány és a házi felszerelések tárolótere fokozódó terhelésnek volt kitéve. Jellegzetes, hogy mindig a tűzhely, a kemence szomszédságában helyezték el. A kemence mellé telepítését egyébként a jobb térkihasználás lehetősége indokolja. Legrégebbi ismert példánya a 18. sz.-ból való Hódmezővásárhelyről. A kutatás sok recens példányát találta meg Eger környékén. De előfordult a Kisalföldön pl. Martoson is. Középoszlop beépítésére gyakran került sor a lakóházak nagy fesztávolságú magtárkamráiban, istállóiban, esetleg présházakban. – A ház középoszlopának alkalmazása egyébként Európa-szerte ismert. A hazai példányainkhoz közel eső formában derítették fel a kutatók a ház középoszlopait szlovák, morva községekben. Mint az épület belső hangsúlyos eleme, a ház középoszlopa alkalmas volt arra, hogy gondos megmunkálásával, faragásával a lakás fényét, díszét növelje. A 19. sz. második felétől ritkán alkalmazták a ház középoszlopát új épületeken. – Irod. Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar faluk (Népr. Ért., 1911); Gunda Béla: Der kultische Pfahl des Hauses bei den Ungarn (Folkliv, 1947); Vajda László: Rítus-tanulmányok. A ház középoszlopának szakrális szerepéhez (Ethn., 1951); Bakó Ferenc: Település, népi építkezés (Heves megye műemlékei. I., Magyarország Műemléki Topográfiája, VII., Bp., 1969).

Ház középoszlopa: 1. ház, 2. pitvar, 3. szoba, 4. boldoganya, 5. mestergerenda (Füzesabony, Petőfi u. 19., Heves m.)

Ház középoszlopa: idegágas

Ház középoszlopa: boldogasszonyfája (Füzesabony, Heves m.)

Ház középoszlopa: az oszlop fejezete (Füzesabony, Heves m.)

Filep Antal

házközösség: a családnak és a birtoklásnak az az alakja, amelyben ugyanazon házban vagy telken épült több házban együtt lakott és közösen, „egy kenyéren” gazdálkodott 3–5 család. Létszáma 20–50 fő is lehetett. A közös gazdálkodást a legöregebb, de még erre alkalmas férfi vagy nő irányította. A házközösség szoros kapcsolatban állt a → nagycsaláddal, ennek kiterebélyesedése volt. Nagyszülők, szülők, gyermekek, testvérek, menyek és vők élhettek benne együtt. A világszerte ismert formákon (indiai házközösség, délszláv zadruga) kívül ezt találjuk meg a középkori szláv rodinný nedil-ben és a magyar → ősiségben. A középkori nemesi család ősi soron osztatlan család volt, melyet a közös származás és a közös birtoklás kapcsolt össze. Idővel megosztozott a család, a nép nyelvén „válakozik”, de a volt közös birtokosoknak megmaradt az → elővásárlási joguk. – Hazánkban a házközösségen elsősorban a katonai határőrvidéken keletkezett és különböző statutumokban szabályozott, eredetileg katonai hűbéri birtokot értettük, melyet a házközösség tagjainak zsold helyett engedtek át. Az 1850. évi határőrvidéki törvény állapította meg először ezen birtokok közös tulajdoni természetét; az 1885 : 24. törvény megszüntette a házközösségeket. A hazai jobbágyság körében is fennmaradt a házközösség rendszere a nagycsaládi formában, így Kalotaszegen, a borsodi matyóknál, a palócoknál, a szlavóniai magyaroknál és a Vas megyei Őrségben még a múlt században is megfigyelték. (→ még: vagyonközösség) – Irod. Kadlec, K.: Werbőczyovo Tripartitum... (Praha, 1902); Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Bónis György

házőrző ember: kiöregedett napszámos, aki a nagy nyári munkák idején, míg a család a mezőn vagy a tanyán dolgozott, elment az üres udvart, házat őrizni, esetleg az otthon hagyott állatokat is megetette, sepregetett. Az Alföldön általában 1 q búza volt az évi bére, s valami kis élelmet, gyümölcsöt, avas szalonnát is adtak neki ősszel. – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939).

Morvay Judit

házszentelés: → vízkereszt

háztáji tanya: magántulajdonban levő külterületi települési egység, amelyet legtöbbször szocialista mezőgazdasági nagyüzem földjei vesznek körül. Gazdája, ill. a benne élő család egy-két tagja mezőgazdasági nagyüzem dolgozója, de a bérért végzett munkán kívül a tanyához tartozó néhány száz négyszögöles földön és a nagyüzemtől kapott háztájin, az otthon maradt családtagok segítségével számottevő állattartást és kerti árutermelést folytat. A háztáji tanya a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése óta a legjelentősebb magyar tanyatípus. Különösen gyakori a D-Alföldön. – Irod. Romány Pál: A tanyarendszer ma (Bp., 1973).

Bárth János

háztartás: a paraszti → gazdaságok önálló, de nem termelő jellegű ágazata, amelynek célja a család, ill. a gazdaságban dolgozók táplálása, táplálékának előállítása, a gazdaság eszközeinek, a családtagok és a gazdaságban dolgozók személyes holmijainak javítása, tartósítása. Ilyen módon a rendkívül összetett tevékenységek összefoglaló neve, s egyben e tevékenységek összehangolója is. A háztartást általában a → gazda felesége, a → gazdasszony irányítja, s a háztartásban dolgozó családtagok, alkalmazottak munkáit összehangolja, ő dönt lényeges kérdésekben. A háztartás célja, hogy a megtermelt javakat megsokszorozza, vagy legalábbis gazdaságosan megőrizze, elsősorban a család számára. A háztartáshoz hozzá tartoznak a lakóépület, bizonyos melléképületek (kamra, szín, műhely) mint objektumok, a konyha és főzés eszközei, a különböző tároló edények, a tartósítást, feldolgozást segítő eszközök (kendermunkák, faragóeszközök: szék, faragóbak stb., a lekvárfőzés eszközei, savanyító kádak stb.), személyes holmik s a vele összefüggő munkaeszközök (mosás, takarítás eszköze). – A munkáit elsősorban a nők, gyermekek végzik a családi munkamegosztáson belül, a férfiak inkább csak a mezei munkák holt idényében kapcsolódnak be. A háztartás a paraszti üzemen belül helyileg is elkülönül, üzemhelye a lakóház körül alakul ki (→ nemek szerinti munkamegosztás, → területi munkamegosztás). A háztartás eszközanyaga, eszközeinek milyensége nagyban függ a család létszámától s a háztartásban összpontosuló tevékenységektől. A magyar háztartások egyik legfontosabb forrásai az ún. inventáriumok. Ezek alapján határozhatjuk meg és különíthetjük el a különböző korok eszközanyagát, a következtethetünk belőlük a háztartásban lezajló tevékenységekre is. – A magyar háztartástípusokat eddig nem foglalták rendszerbe, s általában társadalmi rétegenként szokták elkülöníteni (polgári, nemesi, főúri, paraszti), holott a paraszti háztartáson belül vidékenként meglehetősen nagy különbségek mutatkoznak, éppúgy mint a gazdaságok esetében (→ még: házbeli portéka). – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967).

Szabó László

háztípus: a lakóházak, épületek tudományos feltárásában megismert, azonos történeti fejlődésű, fő technikai, szerkezeti, használati tulajdonságaikban megegyező objektumok legfontosabb vonásai alapján általánosított összkép. Az európai népi építkezéskutatás sok évtizedes múltja során számos típusalkotási kísérlet történt, amelyek tapasztalatai alapján napjainkra kialakultak a tipologizálás szilárd elvei. Elsősorban az épületek alaprajzi beosztás át (mivel tükrözi az épületet emelő család, ill. közösség társadalmi szervezettségét, lakáshasználati igényeit) és a bennük alkalmazott beépített tüzelőberendezés eket, tűzhelyeket (mivel az építtető közösség, az épületet használó család technikai ismereteit, felkészültségét jól jellemzi) veszik figyelembe (az alaprajz és tüzelőszerkezet egyébként kölcsönösen befolyásolják egymást is, hiszen az alaprajz csak bizonyos helyeken teszi lehetővé a tüzelőszerkezetek beépítését, ill. az egyes tüzelőszerkezeteknek az alaprajz kialakításában meghatározó szerepük lehet a maguk sajátos térigénye és kezelése miatt), de bevonják az épületszerkezeti részletek elemzését is (pl. tetőszerkezet), vagy vizsgálják az építési anyagokat, eljárásokat is kiegészítésként. Az építési anyagoknak ugyan egy-egy épület kivitelezése, megformálása szempontjából jelentős szerepük van, de ez nem alapvetően meghatározó. A néprajzi kutatás számos példát ismer arra, hogy azonos alaprajzzal, azonos tüzelőszerkezetekkel építkeztek nemzedékeken át egy-egy vidéken, de az építési anyagokat különféle okokból többször is kicserélték, anélkül, hogy ez jelentékenyebb változásokat idézett volna elő. Az viszont világossá vált, hogy az → építőanyagok egy-egy adott kor és közösség keretei között a szociális, gazdasági szintre jellemzőek lehetnek. Eredményesen összekapcsolható a típusvizsgálat történeti, régészeti kutatásokkal, s ezáltal a háztípusok fejlődését változásaiban, átalakulási folyamataiban lehet megismerni. A tipologizálás szempontjait, módszereit az utóbbi évtizedekben gyakran érte kritika. Nevezetesen bizonyos szerzők a rendszerezés alapjául szolgáló ismérveket kevésnek és formálisnak találták. Igyekeztek olyan újabb szempontokat találni, amelyek segítségével árnyaltabban, objektívebben lehet kísérletet tenni a típusok leírására. Ezek a próbálkozások ugyan sok maradandó értékű megfigyeléssel jártak, azonban a típusalkotásban nem vezettek megnyugtató eredményekhez, mivel az újonnan bevezetett szempontok a korábbiaktól eltérően nem adtak következetesen jelentkező, osztályozható sajátságokat. Az elmélyülő történeti elemzés viszont a korábban körvonalazott típusok fejlődéstörténeti megalapozottságát bizonyította. A hazai tipológiai vizsgálatok is azt tanúsítják, hogy az alaprajz és a tüzelőberendezések elemzése alapján a hazai társadalmi fejlődés fő területi tendenciáival egybevágó háztípusok ismerhetők fel. A magyar anyag osztályozási szempontjainak bővítésével az eredmények nem módosultak, legfeljebb némely altípusok, részkérdések elkülönítése, kibontása vált lehetővé. A magyar, ill. mo.-i háztípusok osztályozása, rendszerezése Bátky Zsigmond nevéhez fűződik. Általában máig az ő típusrendszerét használja a magyar néprajztudomány. (→ még: északi háztípus, → házvidék, → keleti háztípus, → középmagyar háztípus, → nyugati háztípus) – Irod. Bátky Zsigmond: Házvidékek és kultúrmozgalmak Kelet-Közép-Európában (Népr. Ért., 1934); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Gunda Béla: A népi építkezés kutatásának módszere (Tálasi István, Kniezsa István, Balogh István hozzászólásaival, MTA. I. Oszt. Közl., 1954).

Filep Antal

háztűznéző, háztűzlátás : a leánynak és hozzátartozóinak látogatása a leendő → vőlegény házánál. A háztűznézőre akkor volt szükség, ha a legény anyagi viszonyai nem voltak ismertek a leányos család előtt. Nemegyszer előfordult megtévesztési kísérlet ilyenkor: mások vagyonát, kölcsönkért ingóságait mint magáéit mutatta be a legény családja. (→ még: megkérés) – Irod. Márton József: Sorki-Tótfalu néprajzi vázlata (Ethn., 1891); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Mészöly Gedeon: Az Őrség száz évvel ezelőtt (Ethn., 1917).

Györgyi Erzsébet

hazug és a szót szóra mondó, a: → hazugságverseny

hazugságmese, bolondmese (Lügenmärchen, tale of lying, nyebülica, AaTh 1875–1999; Thompson: Motif-Index X900–X1899): a népmese számos műfajának egyike, mely Angliától Japánig egész Eurázsiában, de az óceán túlsó partján is ismert és népszerű. A hazugság foka szerint lehet reális színezetű, rendkívüli mértékben felnagyított tárgyakról, eseményekről szóló, vagy a tapasztalati valóság ellenkezőjéről, a megfordított „fenékkel felfordult” világról elmondott, versbe szedett vagy eldalolt epikum. Az ide tartozó népmesetípusok magyar és nemzetközi változatait jórészt többé-kevésbé kötött formában, ritmikus, olykor rímes prózában jegyezték fel, a verses változatok mögött dallamot sejtünk vagy tudunk (pl. → tücsöklakodalom). Gyakoriak köztük a különböző keretbe foglalt → hazugságversenyek. Kedvelt forma az egyes szám első személyben elmondott képtelen kalandok hosszú sora: „Láttam egy kacsán egy tavat. Hozzávágtam egy fejszét, rövidet dobtam, hozzávágtam a másodikat, hosszút dobtam, hozzávágtam a harmadikat is, eltaláltam. A kacsa hullámot vetett, a tó elrepült...” (orosz mese). Funkciójukat tekintve lehetnek gyermekmesék, mendikáns énekek vagy lakodalmi gajdok. Rövidebb formában használatosak mesebevezető és mesezáró mondókaként is („Égigérő fa”: AaTh 1960G; „Zsákba zárt folyók”: AaTh 1961A). A képtelen kalandok gyakran a képtelen gazdagság, jólét országában játszódnak (Eldorádó, Schlaraffenland, János pap országa). A tejjel-mézzel folyó Kánaánra utaló, sült tyúkkal, malacokkal, fánkos boglyákkal, borfolyókkal kapcsolatos „élményeket” lakodalmi mulattatás céljaira legtöbbször kántorok vagy poétás lelkű paraszti rímfaragók foglalták versbe. Az ő szerkesztményeik a versbe szedett rátótiádák is, melyek a szűkebb haza nevezetességeit fordítják visszájukra:

Jászság, Kunság mentiben szarkák kodácsolnak, A berényi malomban verebet patkolnak. Szeged mellett Borosztyán baglyok furulyáznak, Erken, Mérán a gyíkok bojnyik-táncot járnak...

(Thaly: Vitézi énekek és elegyes dalok a 17. sz.-ból, 1864. II. 171–172.) – A hazugságmesék hősei és előadói: vadászok, halászok, tengerészek, kiszolgált katonák, diákok, olykor tréfás kedvű parasztemberek is. Az utóbbiak a paraszti életforma kevésszámú kalandlehetőségéről mondanak hazugságmesét: „Mikor én kisfiú voltam...” (AaTh 1961C*), „Mikor én vásárra mentem...” – (MNK 1961E*); ide tartozik a tündérmeséket lezáró rendkívüli arányú lakodalom is, melyen a mesemondó is jelen volt (AaTh 1961A*). A diákéletet idézi a „Küzdelem az óriás bolhával” (MNK 1962C*2), „A tetű temetése” (MNK 1961C*1), „A zacskóba zárt ész” (MNK 1963C*3) és a „Szarkaháború” (MNK 1962B*). Ez utóbbiak napjainkig élnek a szóbeliségben mint kiszámolók és köszöntők, s világosan utalnak a műfaj félnépi jellegére. – Különösen jelentősége van a hazugságmesének a török irodalomban és népköltészetben. Már a 13. sz.-ból ismerünk tekerleme szövegeket, melyeknek feljegyzői, ill. versbe szedői jelentős költők (Mevlana, Asik Pasa), az általuk rögzített hazugságmesének magyar változatai is ismertek: „A süket, a vak és a kopasz” (AaTh 1965); „Ki álmodik szebbet?” (AaTh 1926*). A szójátékokkal megtűzdelt verses tekerlemeforma igen népszerű volt a 13–16. sz.-i misztikusok és népköltők körében, ebben a burkolt, tréfás formában fejezték ki elképzeléseiket és gondolataikat. Feltehető, hogy ez a forma akkor is, akárcsak ma, kedvelt volt a népi mesemondók körében, a költők tőlük hallották és fejlesztették tovább. A tekerleme-stílus kötött ritmusával, szójátékaival és formuláival hatott az oszmán történetírók stílusára is. A műfaj hódoltság kori rendkívüli népszerűsége részben magyarázatul szolgálhat a magyar változatanyag változatosságára és gazdagságára is. – Irod. Turóczi-Trostler József: Fenékkel felfordult világ (Bp., 1942); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Aarne, A.–Thompson, Th.: The Types of the Folktales (Second Revision, FFC 184. Helsinki, 1961); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Berlin, 1967).

Kovács Ágnes

hazugságverseny: → keretmese, melynek típusait, aszerint, hogy a királyi udvarban, a földesuraság házánál vagy a kocsmában játszódnak le, a → novellamesék, ill. a → hazugságmesék közé sorolja Thompson, jóllehet van közöttük → hiedelemmese jellegű is. A legismertebb: a királykisasszony ahhoz megy feleségül, aki olyat hazudik, amit ő vagy apja nem hisz el. A kérők sorra megjelennek, képtelenebbnél képtelenebb dolgokat állítanak, a királykisasszony és apja mindenre azt mondják: „Elhiszem!”, s a kérő fejét karóba húzzák. Megjelenik a nagyotmondó legény, aki ugyancsak képtelenséget képtelenségre halmoz, végül hirtelen azt mondja, hogy a király öregapja az ő öregapjánál kanász volt, vagy hogy a királykisasszony k... a, mire az kijön a sodrából: „Nem igaz, hazudsz!” és a legény elnyeri a királykisasszony kezét (AaTh 852; 11 változat). Más keretek: úr és szolga, nemes és jobbágy fogadnak, az lesz a nyertes, aki olyat mond, amit a másik nem hisz el (AaTh 1920C; 7 változat); „A legnagyobb hazug ingyen kap vacsorát” (AaTh 1920E; 1 változat); az óriás három juhásznak (favágónak, vadásznak) csak akkor ad tüzet, ha olyat hazudnak, amit ő nem hisz el. Ha nem, nyársra húzza, megsüti és megeszi őket (AaTh 1920H; 4 változat); két (három) szabadságos katona hazafelé való útjukban kenyeret vagy más értéktárgyat talál. Azé lesz, aki olyat mond (álmodik), amit a másik nem hisz el (MNK 1920K*; 7 változat). A „díjnyertes” hazugságok: az óriás káposzta (melynek árnyékában egy regement hűsöl) és a hozzávaló óriás üst (AaTh 1920A; Thompson, Motif-Index X1401, X1030.1.1.); az óriás tojás (AaTh 1960L; Thompson, Motif-Index X1813) és egyéb óriás (apró) állatok és tárgyak; → égben járás (AaTh 1889E); a nagyotmondó legény és testvérei a trágyát tévedésből a szomszéd földjére hordják, és mikor rájönnek tévedésükre, megfogják a föld négy sarkát és átborítják a magukéra. Bevetik fűmaggal, tölgyerdő nő rajta. Disznót visznek bele makkoltatni. A király öregapja a kanász (MNK 1920J*); → apám lakodalma (AaTh 1962); a szabadságos katona és a cigány az úton hazafelé menet egymásnak dicsekszik: a cigány apja szép házával, rengeteg pénzével, a katona erre lakonikusan csak annyit mond, hogy az ő apjának olyan lova volt, amelyik egyik évben csikót, a másikban cigányt ellett. Megnyeri a fogadást. Bár a keret és a hazugságmese-mag látszólag független egymástól, az → affinitás vagy az uzus elvének megfelelően bizonyos kerethez csak meghatározott hazugságmese illeszthető. Pl. „A trágyahordók tévedése” (MNK 1920J*) hazugság rendszerint „A nagyotmondó legény” (AaTh 852) típusba, „Apám lakodalma” (AaTh 1962), a „Tűzvásárlás mesemondással” (AaTh 1920H) típusba, a cigány és a katona párbeszéde pedig mindenkor „A cigány és a katona vetélkedése” (MNK 1920K*) típusba illeszkedik. A változatok nagy száma mutatja a forma népszerűségét. – A hazugságverseny egyik válfaja, amikor a főhazugnak segítőtársa is van, aki megerősíti a hazugságot. Legismertebb ilyenfajta mesetípus: A hazug és a szót szóra mondó (AaTh 1920A): szegény ember dologkerülő fia útnak indul, hogy hazugsággal megkeresse kenyerét. Maga forma ember társul hozzá. Találkoznak a szolgabíróval, aki kérdi: Mi újság Pesten? – Ég a Duna. – A szolgabíró 25-öt veret rá. A másik ember tanúskodik, hogy sok sült halat árulnak a piacon. A szolgabíró 500 Ft bánatpénzt ad a megvert embernek, hogy fel ne jelentse. Találkoznak az alispánnal: – Mi újság Pesten? – Akkora madár lebeg a Duna felett, hogy egyik szárnya Pest, a másik Buda fölött van. Megkapja a 25 botot. A társa tanúskodik, akkora tojást látott, hogy 300 ember vasrúddal emelgette. Megkapja az 500 Ft-ot is. Találkoznak a főispánnal: – Mi újság Pesten? – Meghalt Krisztus. – 25 bot. – Az angyalok feketébe öltözve járnak le s fel az égi lajtorján. 500 Ft. Megosztoznak a pénzen, a botütéseken nem tudnak (4 változat). Kedvelt hazugságversenyforma még: a szabadságra, vakációra hazafelé tartó katonák, diákok egymást iparkodnak képtelennél képtelenebb állításokkal, kalandokkal elképeszteni; a földesúr, a kocsmáros ingyen ételt, italt, szállást biztosít annak a vendégnek, aki olyat hazudik, amit ő nem hisz el. Eszerint a nagyotmondás még a közelmúltban is a mulattatás, a szellemi sport egyik formája volt. Specialistái kaszárnyai, kollégiumi, sőt paraszti környezetben itt-ott ma is felbukkannak. – Irod. Bolte J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I–V., Leipzig, 1913–31); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Népr. Kutatócsoport Adattárában); Baughman, E. W.: Type and Motif Index of the Folktales of England and North America (The Hague, The Netherlands, 1966; Indiana University Folklore Series Number 20); Stroescu, S. C.: La typologie bibliographique des facéties roumaines (II., Bucuresti, 1969).

Kovács Ágnes

ház után való föld (lat. terra postfundualis): az alföldi mezővárosokban a telekszervezet 18. sz.-i megszilárdulása után a háztelek határbeli szántóföldi tartozéka. Más neve telekföld, tanyaföld. A helyi statutumok szerint a ház után való föld a lakótelek elválaszthatatlan tartozéka volt, a szoros tulajdonjogi összetartozás csak a 19. sz. második felében szűnt meg.

Balogh István

ház ülés: tulajdonképpen a latin „sessio” téves fordítása. Mária Terézia Urbariumának a magyar lakosságú falvak részére kiadott Urbarium blankettákon ugyan a sessiót lefordították a magyarra házhely szóval, de ezen nem a beltelket értették, amelyen a ház épült, hanem az egész jobbágytelket, és ebben az értelemben beszéltek „egész helyes vagy félhelyes” stb. jobbágyokról is. Ez azonban értelemzavarónak tűnt, ezért – vagy talán konzervativizmusból – maradtak a sessio szónál. A 19. sz. első éveiben, amikor a megyék jelentékeny része áttért közgyűlési jegyzőkönyveiben, hivatalos irataiban, más megyék számára készült átirataiban a magyar nyelvre, még magyar szövegben is szívesebben használták a sessio szót. Amint azonban a század húszas és harmincas éveiben meg akarták tisztítani a magyar hivatalos nyelvet a belé ragadt latin szakkifejezésektől (terminus technicus) is, a sessiót is szó szerint lefordították magyarra: ülés nek. Ez elterjedt, és néhány évtizedig párhuzamosan használták a „jobbágyhely”, majd a „jobbágytelek” kifejezéssel, a múlt század negyvenes éveiben azonban az utóbbi lett a győztes. (→ még: jobbágytelek, → belső telek) – Irod. Szekfü Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez (Bp., 1926).

Degré Alajos

házvidék: a → háztípusok elterjedésterületének megjelölésére használatos néprajzi szakkifejezés. Azt a területet jelöli, amelyen egy-egy háztípus általánosnak, döntőnek, homogénnek tekinthető. Bátky Zsigmond vezette be szakirodalmunkba a német Hauslandschaft megfelelőjeként. A háztípusok földrajzilag általában kompakt tömböket alkotnak. A meglehetősen homogén tömbök között átmeneti sávok mutathatók ki, amelyekben a szomszédos házvidékek számos típussajátossága együttesen megtalálható. Európa területét néhány alapvető házvidékre oszthatjuk. Délen a mediterrán lakóháztípus az ókor óta egységesült házvidékét találjuk. Ny-Európa területe jórészt szintén önálló házvidéket, az ún. lakóistállós háztípus elterjedésterületét alkotta. K-Európa, Skandináviával együtt a lakókamrás háztípus, ill. más kifejezéssel a K-európai kemencés lakóháztípus házvidékéhez tartozott. Hazánk és a magyar nyelvterület egésze a honfoglalás óta a K-európai kemencés lakóház házvidékének részét alkotta. Azonban a késő középkortól fokozatosan nőtt a súlya a közép-európai kályhás lakóház helyileg kifejlődött típusának (amint a szomszédos nyugati horvát, szlovén, osztrák, cseh-morva területeken is konvergens módon alakult a házfejlődés). Ez vezetett nálunk a korábban egységes lakóháztípus felbomlására, és alakult ki a 19. sz.-ig jellemző négy házvidék (→ északi háztípus, → keleti háztípus, → középmagyar háztípus, → nyugati háztípus). Háztípusaink földrajzi elterjedése, házvidékeink alakulása és tájfejlődésünk között szoros társadalomtörténeti összefüggések mutathatók ki. A legfontosabb társadalomtörténeti-gazdaságtörténeti fejlődési típusok földrajzi kiterjedése és házvidékeink általában egybeesnek. Házvidékeinket kisebb regionális csoportokra lehet bontani az alkalmazott építőanyagok, építőtechnikák, építészeti díszítő stílusok – műhelycsoportok vizsgálata alapján. – Irod. Bátky Zsigmond: Házvidékek és kultúrmozgalmak Kelet-Közép-Európában (Népr. Ért., 1934).

Filep Antal

hébér, hévér : → lopó

hegedű: 1. a vonós hangszercsalád legkisebb tagja. Nemcsak az európai műzenében van fontos szerepe, hanem (különböző változataiban) számos európai és Európán kívüli népnek kedvelt népi hangszere. A ma világszerte használt modern hegedű végleges formája a 16. sz. közepére É-Itáliában (főleg Cremonában és Bresciában) alakult ki. E hangszert a 17. sz.-ban még olasz, német, sőt lengyel hegedűnek nevezték nálunk. A „magyar” hegedű azok közé a fidula (német: Fiedel) vagy líra néven ismert vonós hangszerek közé tartozott, amelyeket a középkorban Európa-szerte ismertek, s utódaik a Balkánon (pl. bolgár gadulka) és Kréta szigetén (krétai líra) máig fennmaradtak. Az 1683-ban keltezett Ungarische Wahrheitsgeige... c. politikai röpirat szerint az egykorú magyar hegedű testének alakja hosszúkás négyszögű volt. Nyakát és testét egy darab fából faragták. Kulcsai szív alakú fejben hátulról előre álltak. Lába le volt ragasztva. Vonóval szólaltatták meg; de – ezt korábbi források alapján gyanítjuk – talán nemcsak vonóval, hanem pengetéssel is. – Magyarországi János Mester 1504-ben készült, Alamizsnás Szent Jánost ábrázoló képén (Krakkó, Szent Katalin-templom) a fenti leírással is azonosítható háromhúrú fidula szerepel. A kárpáti lengyel gêsle nevű vonós hangszeréhez hasonló külsejű – teknő- vagy csónakszerű – változatokat is ismertek Mo.-on, mint ezt egy 1750 körül készült rézmetszet tanúsítja (a hangszeren kuruc vitéz táncát kíséri egy zenész). A nép között még a múlt században sem lehetett ritka az egy darab fából vájt testű, primitív vonós hangszer. Koldushangszerként még néhány évtizeddel ezelőttről is őriz ilyenfélét a szegedi múzeum. A mai „népi” hegedűk viszont, szerkezetüket tekintve ugyanolyan gyári hangszerek, mint a szimfónikus zenekaré. Ezeken házilag legfeljebb kisebb javításokat, alakításokat végeznek. Pl. rezonáló húrt szerelnek rá, balkezesre alakítják (ez nem csupán a húrok sorrendjének megfordításából áll, hanem a lelket is át kell helyezni), megszőrözik a vonót, gyantát készítenek stb. – A hegedű alkatrészeinek neve némely helyen eltér a szaknyelvitől; pl. szék (láb), nyelv (fogólap), vánkos (nyereg), csavar, hegedűcsap, hegedűszeg (kulcs), sólyom (lélek), fogás (kápa), vizehúr (bélhúr). – Hegedűn játszó parasztok és cigányzenészek játéktechnikája, játékstílusa sok mindenben eltér a modern hegedűjátékétól, ennél régiesebb vagy csak egyszerűen elmaradottabb. A paraszti hegedűs játék közben állával nem szorítja a hangszert, bal keze is részt vesz a hegedű tartásában. A hegedű nyaka a játékos tenyerében fekszik úgy, hogy a tenyér hátsó része is a nyakhoz támaszkodik. Ily módon a hegedűt jobban el lehet fordítani befelé, a hosszanti tengely körül, s ez a vonótartás szempontjából kényelmesebb: a jobb felső karnak alig kell elmozdulnia a nyugalmi helyzetből, mégis kényelmesen eléri a vonó a hegedű húrjait – főleg, ha meggondoljuk, hogy dallamjátszáshoz leginkább csak az e és a húr terjedelmét veszik igénybe. Kontrásoknál, akik a kíséretet csaknem kizárólag a d és g húron játsszák, egészen szembetűnő a hegedű (vagy brácsa) elfordítása; többnyire nem is vállukhoz, hanem mellükhöz támasztják a hangszert. – A hangolás abszolút magassága nem szigorúan rögzített. Bandában a klarinéthoz vagy a cimbalomhoz hangolnak. Ha e két hangszer hiányzik, akkor érzés szerint állapítják meg a hangmagasságot. Az érzés szerinti hangolás azonban rendszerint nagyon közel áll a hangsíp vagy hangvilla szerintihez; ettől félhangnál nagyobb eltérés ritkán tapasztalható. Tánczenéhez, a hang élességének fokozása céljából, többnyire tudatosan is szeretik valamivel magasabbra hangolni hangszereiket. A régebbi hagyományt őrző csíki hegedűsöknél viszont Dincsér Oszkár azt állapítja meg, hogy a hangolás általában kissé mélyebb. – Paraszti hegedűs játék közben a bal kéz kisujját általában nem használja. Emellett némelyek a 2. fekvést tekintik a bal kéz alaphelyzetének; szükség esetén a játékos innen csúsztatja mutatóujját az alapfekvésbeli fogásra. A hegedű hangterjedelmét d’’’-n felül ritkán használja a hegedűs. 3 kereszten és 2 b-n túli hangnemeket nem használ; ezen belül és az előjegyzés nélkülin kívül, úgy létezik, a d -alapú hangnem (dúr és moll) a legkedveltebb. Általában egyenletes erős hangon játszik, nem él a dinamikai árnyalás lehetőségeivel. Kettős (hármas, négyes) fogást dallamjátszás közben nem használ. Ha hegedűjén néha két vagy több húr egyszerre szólal meg, akkor az egyik vagy a többi rendszerint üres húr. Ha dallamjátszás közben a szomszéd húrt szándékosan érinti, az nem annyira harmóniai céllal történik, mint inkább erősítés céljával. A csángó hegedűsök egynémelyike szándékosan is két húron húzza – kvintpárhuzamban – a táncdallamot, hogy erősebben szóljon. Kettős fogást hegedűn csak a kontrás játszik; neki és a brácsásnak viszont a kíséretben mindig kötelező a kettős fogás. (Sőt a széki típusú együttesben a brácsás hármas fogásokat játszik; → hangszeres együttes) – A hegedű, népi hangszerként is, elsősorban hivatásos vagy félhivatásos zenészek – mindenekelőtt cigányzenészek – hangszere. Egymagában ma már alig használják, de fél évszázaddal ezelőtt némely vidéken még lakodalomban is beérték egy hegedűvel. A régi vándorhegedűsök lezüllött, csárdáról csárdára kóborló kocsmahegedűs utódairól is akad egy-két szórványos híradás az I. világháború előtti időkből. Másfél, két évszázad óta azonban a nép között is fokozatosan elterjedt az a gyakorlat, hogy legalább egy kísérő hangszerrel (pl. duda vagy tekerő), de méginkább a szokásos cigányzenekari együttes keretében szerepel a hegedű. – Régebben a hegedűt → nótafa néven is ismerték. – Irod. Dincsér Oszkár: Két csíki hangszer (Bp., 1943); Bachmann, W.: Die Anfänge des Streichinstrumentenspiels (Leipzig, 1964). – 2. → kaloda

Sárosi Bálint

hegedű, a: tréfás → legendamese. Krisztus és Szent Péter földi vándorútjuk során egy kocsma elé érnek, melyben ácsok (katonák) mulatnak. Péter szeretné megnézni őket. Krisztus először lebeszéli, majd ráhagyja, de közben Péter tudta nélkül egy hegedűt (bőgőt) teremt a hátára. A részeg ácsok követelik, hogy muzsikáljon nekik. Mivel nem hajlandó, alaposan elverik. a) Péter lemond az emberi természet tanulmányozásáról; b) arra kéri Krisztust, hogy büntetésképpen teremtsen vasgöcsöket a fába; Krisztus fából való göcsöket teremt, azóta szidják az ácsok Pétert; c) arra kéri Krisztust, hogy büntetésképpen adjon mindig esőt, valahányszor a katonák kivonulnak. Azóta szidják a bakák Pétert. A legendának francia, német, román, szlovén, erdélyi szász, kárpátukrán (rutén) és magyar változatai ismeretesek. Nálunk – Arany János A hegedű c. tréfás költeménye (1853) kapcsán – élénk irodalomtörténeti-folklorisztikai érdeklődést váltott ki, a szerzők: Szendrey Zsigmond, Heller Bernát, Gragger Róbert annak bizonyítására használták fel az összegyűjtött párhuzamokat, hogy Arany tárgyát vajon a magyar, pontosabban a nagyszalontai szájhagyományból vagy valamely (németből fordított) népkönyvi, kalendáriumi szövegből merítette-e. A legendamese széles körű elterjedéséhez Arany költeménye minden bizonnyal hozzájárult, de mint a fenti verziók is mutatják, annak nem egyedüli forrása (AaTh 774F, H 777, BN 754** → Krisztus és Szent Péter éjszakai szálláson).– Irod. Dähnhardt, O.: Natursagen (IV., Leipzig, 1909–12); Heller Bernát: Arany János „A hegedű” című víg legendájának valószínű forrása (Ethn., 1915); Gragger Róbert: Arany „A hegedű” c. költeményének tárgytörténetéhez (Ethn., 1916); Heller Bernát: Még egy szalontai változat Arany János víg legendájának, „A hegedű”-nek tárgyához (Ethn., 1918); Szendrey Zsigmond–Kodály Zoltán: Nagyszalontai gyűjtés (MNGy, XIV., Bp., 1924); György Lajos: A magyar anekdota története (Bp., 1934); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

Hegedűs Lajos (Bp., 1908–Bp., 1958): tanár, nyelvész. Az egy.-et Bp.-en, Bécsben, Londonban végezte; a pécsi, majd a debreceni gyakorlógimn. tanára, 1944-től a pécsi Dunántúli Tudományos Intézet, 1950-től az MTA N y elvtudományi Intézetének munkatársa. Úttörő a modern elektroakusztikai eszközöknek népnyelvi és folklórgyűjtésben való alkalmazásával, így gyűjtött szövegei alapozták meg a magyar nyelvjárások hangmúzeumát. Hiteles, főként ormánsági és moldvai csángó folklórkiadványai értékesek, foglalkoztatták ritmikai kérdések is. – F. m. A magyar nemzeti versritmus kérdése (Bp., 1934); Elektroakusztikai berendezések a beszéd- és nyelvjáráskutatás szolgálatában (Bp., 1941); Népnyelvi szövegek az Ormánságból (Pécs, 1946); Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. Népnyelvi szövegek moldvai telepesektől (Bp., 1952). – Irod. Vértes O. András: H. L. 1908–1958 (Nyelvtudományi Közl., 1959).

Sándor István

hegy, högy : → szőlőhegy

Hegyalatt: a történeti Pozsony m.-ben a Kis-Kárpátok DK-i oldala nyúlványainak neve. Az egyházi igazgatásban is élő tájnév. Középkori eredetű nevezetes szőlőtermelése a mezővárosi fejlődés korai megindulását, sajátos kibontakozását eredményezte (Pozsonyszentgyörgy, Bazin, Modor, Nagyszombat). Lakossága ma szlovák, korábban jelentősebb német és magyar rétege is volt. A 16–17. sz.-ban területén a Kisalföldről és a Dunántúlról menekülő magyar csoportok leltek hosszabb-rövidebb ideig menedéket (pl. győriek). → Hegyalja megjelölése is előfordul.

Filep Antal

Hegyalja: 1. Aradi Hegyalja: kistáj és történeti borvidék Arad megyében, a Hegyes-Drócsa-hegység nyugati lábánál, ma Romániában. Az Aradi Hegyalja tulajdonképpen a Máriaradna és Pankota között húzódó községek határára terjed ki. A honfoglalástól folytonos magyar lakossága a 16–17. sz.-ban a török háborúk elől északra menekült vagy elpusztult. Mai magyar lakói, akik románokkal és németekkel vegyesen élnek, újabb kori, 18–19. sz.-i telepesek. Nagyobb számban Máriaradnán, Gyorokon (ide az 1880-as években → bukovinai székelyek is települtek), Világoson és Pankotán laknak. – 2. Baranya m. déli területének élő népi tájneve, amely az egykorú latin nyelvű írásokban mint Tractus Submontanius is felbukkan. Az újabb néprajzi irodalomban a táj neveként bevezették a → Drávaszög elnevezést. Legdélibb községei, Kopács, Laskó, Daróc lakói → alfalusiaknak nevezik magukat. Lakossága középkori kontinuitású magyar, a hódoltság óta betelepülő délszláv és 18. sz.-i betelepítésű német. A Hegyaljai magyarok nyelve számos archaizmust őriz. Középkori mezővárosi hagyományokban gazdag népi kultúrája közvetlenül kapcsolódik az → Ormánság és → Szlavónia magyar szigeteinek műveltségéhez. Kiváló bortermő terület (Kő, Karancs, Csuza, Sepse, Hercegszőllős, Vörösmart magyar ref. lakosságú községeiben), hatalmas árterein élénk halászat, mocsári gazdálkodás alakult ki. A 19. sz. végén kibontakozó kertkultúrája révén gyors polgárosulás indult meg. Lakosságát élénk gazdasági és munkakapcsolatok fűzték Szlavóniához és Boszniához. – Irod. Várady Ferenc: Baranya múltja és jelenje (I–II., Pécs, 1896); Katona Imre: Sárkányölő ikertestvérek (Újvidék, 1972); Baranyai Júlia: Vízbe vesző nyomokon. Fejezetek a Drávaszög történetéből (Újvidék, 1976). – 3. Erdélyi Hegyalja: Nagyenyed és Gyulafehérvár vidéke, régi történeti borvidék. Az Erdélyi Hegyalját a magyarság igen korán benépesítette (10. sz.). A középkorban virágzó magyarlakta táj volt. A Maros jobb partján a honfoglaláskor talált viszonylag nagyobb számú bolgár-szláv lakosság hamarosan megmagyarosodott. A 12. sz. végén néhány szász helység is települt a vidéken (Krakó, Magyarigen, Nagyenyed). Ezek nem tartozván bele a → szászok közjogi egységébe, a 16–17. sz.-ra elvesztették német nyelvüket. A románok a 13. sz. végén a tatárjárás után megritkult lakosság közt tűntek föl. Az Erdélyi Hegyalja a 15–18. sz.-ban igen sokat szenvedett a háborús pusztításoktól. Előbb a török beütésektől és hadjáratoktól, majd a kuruc háborúktól és Hóra–Kloska parasztfelkelésétől, sőt 1848–49 magyar–román összeütközéseitől is. Magyar lakossága erősen megfogyott, ma elsősorban a Maros bal partján él. Nevezetes községe Vajasd, melyet Bethlen Gábor 1617-ben a töröknek átadott Lippáról eljött magyaroknak adományozott hajdúszabadsággal együtt. Ez a falu 1764–1848 közt a katonai határőrvidékhez tartozott. A helyi hagyomány szerint Miriszló és a Maroson túli Magyarlapád lakói is hajdúszabadsággal bírnak az erdélyi fejedelmek korában. – Irod. Lázár István: Alsófehér vármegye magyar népe (Nagyenyed, 1896); Iczkovits Emma: Az erdélyi Fehér megye a középkorban (Bp., 1939). – 4. Mecsekalja, Mecsek Hegyalja: a Pécstől nyugatra eső vidék. Cserkút, Kővágószőllős, Kővágótöttös, Bakonya, Boda községek magyar, r. k. vallású, középkori kontinuitású lakossága tartozik ide. Zárt, táji öntudattal rendelkező közösséget alkotnak. Néprajzi vizsgálatuk csak az utóbbi években indult meg. Jelentékenyen polgárosult, differenciált társadalmi struktúrájú falvak. – Irod. Füzes Endre: Adatok a mecseki megosztott településekhez (A Janus Pannonius Múz. Évkve, Pécs, 1956); Füzes Endre: Népi építkezés Mecsek-hegyalján (A Janus Pannonius Múz. Évkve, Pécs, 1959). – 5. Pozsonyi Hegyalja: → Hegyalatt másik neve. E megjelölés kialakulásában a Tokaj-, Arad-Hegyalja analógiája valószínűleg szerepet játszott. – 6. Tokaj-Hegyalja: az egykori Abaúj és Zemplén m.-k területén kialakult termelési táj az Eperjes-Tokaji-hegylánc DNy-i, D-i, DK-i szegélyterületén. A 16. sz. derekán a szerémségi borvidék pusztulását követően fellendülő borkivitele révén kedvező gazdasági, társadalmi fejlődése a szőlőtermelésben érdekelt településeit az újkor folyamán a középkori hagyományokra alapozva meglehetősen egységes arculatúvá tette. Előnyös helyzete révén a 16–17. sz. folyamán, noha az allódiumok befolyása növekvő volt, s az erdélyi fejedelemség függetlenségi harcai és a kurucok szabadságmozgalma területeit gyakran érintették, a Tokaj-Hegyalja hazánkban egyedülállóan virágtő kultúrtájjá vált. Ennek is köszönhető, hogy a népi műveltségre nagy hatást gyakorló, de az egész irodalmi nyelvünket alapvetően formáló ÉK-mo.-i prot. (ref.) kultúra központja Sárospatakon alakult ki. A mezővárosi parasztpolgár fejlődés egész településláncolatban bontakozott ki a területén (Szerencs, Tállya, Mád, Tarcal, Tokaj, Abaújszántó, Erdőbénye, Tolcsva, Bodrogkeresztúr, Sárospatak, Sátoraljaújhely). A 17–18. sz.-ban kárpáti ukránok (ruszinok) (pl. Sárospatak–Hunstác) és németek (Hercegkút, Károlyfalva) telepedtek le. A lakosság összetétele azonban alapvetően magyar maradt. Bár a 18–19. sz.-ban meghatározó szerepűvé vált a nagybirtok, a mezővárosi parasztság hagyománya, kultúrája kontinuusan öröklődött korunkra. A 17. sz.-tól a szőlőtermesztés és borkészítés bizonyos eltérő műveletei szerint a Tolcsvától északra eső területet Felső -, a délre fekvőt Alsó-Hegyaljának kezdték nevezni. A Tokaj-Hegyalja területének pontos földrajzi határait a borminőség védelmében a 18. sz.-ban törvénybe rögzítették. A történeti táj kereteibe kell számítani a Szerencsi-hegység településeit, valamint az 1918 után Csehszlovákiához csatolt Zempléni-dombsor DNy-i részén fekvő községeket. – Irod. Bakos József: Bodrogköz, Hegyalja és Hegyköz táj- és néprajzi irodalma (I. rész, Sárospatak, 1947); Bakos József: Tokajhegyalja és bortermelése néprajzi, hely-, gazdaság- és művelődéstörténeti irodalma (Sárospatak, 1957); Orosz István: A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században, különös tekintettel a szőlőbirtok hatásaira (Agrártört. Tanulm., szerk. Szabó István, Bp., 1960); Makkai László: Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korszakában (Tanulmányok Zemplén megye XV–XVIII. századi agrártörténetéből, Bp., 1966). – 7. Vas m.-ben Körmend vidékén élő tájnév, amely a → Hegyhát Rábára néző szegélyterületét jelöli.

Magyarbecei (v. Alsó-Fehér m.) népviselet a múlt század végén

Filep Antal Kósa László

hegybíró: → hegymester

hegyenjáró: → gardahalászat

Hegyentúl: a történeti Pozsony és Nyitra m. Kárpátokon túli, a Morva folyóig terjedő területe. Régi magyar neve: Burmező. Megfelel a szlovák Zahorie- nak. E tájnév a közigazgatási gyakorlatban is élt. Korai középkori magyar településeinek lakossága, mely részben székely (→ székelyek) eredetű volt, a középkor folyamán felszívódott a morva elemekkel is kiegészülő szlovák lakosságban, emléküket a földrajzi nevek máig is fenntartották. Hegyentúlon jelentős habán (→ újkeresztények) települések keletkeztek.

Filep Antal

hegyező: a → népies műtáncok egyik jellegzetes motívuma, amelynek folklorizált változata a paraszttáncokban is előfordul. – Irod. Róka Pál: A táncművészet tankönyve (Bp., 1900); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924).

Hegyező táncírása

Pesovár Ferenc

Hegyföld: a Mecsekalja, a Szigetvidék, a → Dráva mente által határolt dombos-löszös, helyenként sziklakibúvásos-karsztos, helyenként erdős terület Baranyában. A honfoglalás előtt frank fennhatóság alatt élő szláv lakossága volt, akiknek körében a vidék provinciális, római kultúrájának nem egy eleme tovább élt. A honfoglalás korában a magyarság megszállta. A fejedelmi törzs fontos szállásvidéke terült itt el. A késő középkorig magas szintre fejlődött paraszti-mezővárosi polgári elemeinek kultúrája. A huszitizmus, a reformáció radikális irányzata, az → unitáriusok is hamar követőkre, központokra találtak Hegyföldön. A török betörésekor elpusztult, de az eléggé hamar a hódolt vidékek közé számítható lakosságának megmaradt része viszonylag nyugalomban élt. A 17. sz. végétől a felszabadító háborút követően népességének jelentékeny részét katonákkal, fegyverrel győzik meg az ellenreformáció hittételeinek igazáról. Számos települése szétfutott, elmenekült. A 18. sz. során újjátelepült. Unitárius népességének hátramaradt része a → reformátusok közé menekült, akiknek e vidéken szintén érdemes múltjuk és népes gyülekezeteik voltak. 18. sz.-i telepesei között nagy számmal voltak németek (→ Schwäbische Türkei). Számuk a II. világháborút követő potsdami szerződésben előírt kitelepítsek révén csökkent. Délszláv települőinek jelentős része a trianoni békeszerződés után optált Jugoszláviába. A Hegyföld területén nevezetes történeti bortermelés folyik, melynek gyökerei ókoriak. A szőlészet helyi eljárásait a beköltöző németség is adaptálta, részt vett a villányi borvidék megteremtésében.

Filep Antal

hegy frángja: → hegytörvény

hegygyűlés: → hegynép

Hegyhát: 1. Baranya m. északi részén a Mecsek hegység előterében a → Zselicség és a → Völgység között fekvő, erősen tagolt, D felé hegyvidéki jellegűvé váló, erdős dombvidék. A honfoglalás korában völgyeiben szláv népesség lakott. (Területének középkori neve is erre utal, ugyanis a Hegyhát területét is Zselic -ként tartották számon.) Szláv lakossága az Árpád-kor folyamán feloldódott a magyarságban. A késő középkorban a kulturáltabb vidékek között tartották számon. A hódoltság során rendkívüli mértében elpusztult lakosságát ugyan kiegészítették menekülő délszláv-szerb elemek, de az ellenreformációs akciók elől a megmaradt csoportok egy része is elvonult. A hiányzó munkáskezek pótlására telepeseket hoztak, főleg németeket, akik a 18. sz. végére népi túlsúlyba kerültek. A területén felfedezett barna- és feketeszén révén az újabb időszakban is migrációs célpont volt. – Irod. Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi jellegzetességek az észak-mecseki bányavidék gazdasági életben (Az észak-mecseki bányavidék regionális vizsgálata, szerk. Babics Antal, Bp., 1972); Gábriel András: A baranyai Hegyhát (Földrajzi Ért., 1973). – 2. Borsod m. nyugati felében a Hangony és a Bán patakok által és a Sajó közé zárt dombos, erdős táj neve. Lakossága néhány peremtelepülését nem számítva, magyar. Kisnemesi eredetű községeinek, ref., r. k. népe jobbágy eredetű, a környezet → barkóknak nevezi őket. – Irod. Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Debrecen, 1965); Paládi-Kovács Attila: A barkó etnikai csoport (Műveltség és Hagyomány, 1968). – 3. az → Őrség területéhez kapcsolódva a Rába és a Zala folyók között Sárvár térségéig, a → Kemenesaljáig terjedő dombvidék, Vas és részben Zala m. területén. Kavicsos, teraszos jellegű, helyenként völgyekkel tagolt dombhát. Egykor zárt erdőterület volt, aminek emlékét a középkor óta ismert, ma is fennálló Farkaserdő őrzi. Betelepülése a honfoglalás korában megindult. Egykori gyepű közeli helyzetét az ún. vörös sáncok maradványai is jelzik. Lakossága magyar, r. k.-ok és ev.-ok. Számos kisnemesi községe volt. Egykor jelentősebb szőlőművelése önellátó szintre süllyedt. Gyümölcsöseiben jelentékenyebb mennyiségű gesztenye termett. Újabban jeles állattartó körzet. Területén, Vasvárt nem számítva, nagyobb központi funkciókat betöltő település nem jött létre. Sárvár és Körmend közvetlen szomszédságában ellátta e területet is. Miután viszonylag békésen fejlődött, népfeleslege más vasi vidékekével együtt kisebb-nagyobb rajokban részt vett a 18. sz. folyamán az ország népességi kiegyenlítődésében. – Irod. Nagy József: A Hegyhát-vidék építkezése (Népr. Ért., 1900).

Hegyháti falu utcája (Köcsk, Vas m.)

Filep Antal

Hegyhengergető: → Fanyűvő, Vasgyúró, Kőmorzsoló

hegyhúzó: a homoki gazdálkodásban alkalmazott talajegyengető eszköz. Szánszerűen kiképzett kerethez billenő lapátforma szerkezetet erősítettek, hosszú rúdja mellé fogott lovak vagy ökrök, Fülöpszálláson emberek húzták. A futóhomok kultúrába vétele előtt kisebb-nagyobb buckák elegyengetéséhez használták. Középkori (Itália) és újabb (Dánia) előfordulásai ismeretesek. Nálunk – talán a gazdasági szakirodalom ajánlására – a múlt század derekán jelent meg, Szeged és Kiskunhalas térségében terjedt el a paraszti gyakorlatban. – A hegyhúzón kívül a Duna–Tisza közén a futóhomokon többfajta talajegyengető eljárás volt szokásban: ásóval és lapáttal széttúrták, vagy kubikolással tüntették el a homokbuckákat. A két kerékre szerelt lóvontatta ládát, a homokhordó bakity ot és a homokszánkó t is alkalmazták, amely lóvontatású szántalpból és ráhelyezett, fedetlen hordóból állt. Elterjedt talajnivelláló eszköz volt a lovakkal és ökrökkel vontatott egyszerű, széles simító vagy húzó deszka. – Irod. Nagy Dezső: A hegyhúzó (Móra Ferenc Múz. Évkve, Szeged, 1956); Börcsök Vince: A Szeged-vidéki szőlő telepítésének szerszám- és eszközanyaga (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1969); Nagy Dezső: Újabb (külföldi) adatok a hegyhúzó történetéhez (Agrártört. Szle, 1971).

Hegyhúzó (Lajosmizse, Bács-Kiskun m.)

Kósa László

Hegyi Imre (Bakonycsernye, 1921–): néprajzkutató, muzeológus, kandidátus (1978). Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (néprajz-muzeológia, 1958). A Néprajzi Múz. munkatársa (1956–). Kutatásterülete a népi erdőgazdálkodás, molnári mesterség–malmok, állattartás. Jelentős munkát végzett mint a SZU népi folklórjának magyar fordítója. – F. m. A népi erdőkiélés történeti formái (Bp., 1978)

hegyi articulus: → hegytörvény

hegyi bor: nem síkvidéken, hanem hegyoldalon termett szőlőből szűrt bor. A hegyi borok általában magasabb alkoholtartalmúak, zamatosabbak, a köztudat „tüzesebbek”-nek tartja őket, mint a síkvidéki vagy → homoki borokat. A → történeti borvidékek nagy része hegyvidéken alakult ki. (→ még: szőlőtelepítés)

Égető Melinda

hegyi elöljáró: → hegynép

hegyi hajlék: → présházpince

hegyi kassza: → hegynép

hegyi szék: → hegynép

hegyjogi szabályok: → hegyközség

hegykapitány: → hegymester

hegykönyv: → hegytörvény

Hegyköz: 1. Bihari Hegyköz: Nagyváradtól keletre a Berettyó és a Sebes-Körös közén elterülő dombvidék. A középkor folyamán az Alföldtől az erdélyi határig húzódó Középkalota nevű táj része. Magyarsága a honfoglalás korában települt, a 15–16. sz. óta románokkal vegyesen lakják. Jelesebb községei Hegyközkovácsi, Szalárd, Micske. – 2. a Bozsva patak vízgyűjtő területe Abaúj-Zemplénben, Sátoraljaújhelytől északra. Települései jellegzetes irtásfalvak, de csapadékban gazdag, egykori összefüggő erdőterülete a 17–19. sz.-ra a hegyoldalra szorult. Az Árpád-korban szűkebb szomszédságával együtt a sárospataki központtal az → erdőispánságok közé tartozott. További középkori történetében a füzéri vár és uradalom játszott szerepet. Újkori fejlődését a füzérradványi Károlyi-uradalom határozta meg. Jó részben kontinuus, de ellenreformációs indítékokkal bolygatott, a kuruc háborúkban sem kímélt magyar, ref. lakosságát magyar, szlovák, német, ukrán telepítések egészítették ki. Az uradalmi területek miatt is korlátozott paraszti gazdálkodása nehezen fejlődött. Mind anyag, mind társadalmi és szellemi kultúrájában számos archaikus vonást őrzött meg. – Irod. Bakos József: Bodrogköz, Hegyalja és Hegyköz táj- és néprajzi irodalma (Sárospatak, 1947); Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964). – 3. Borsodi Hegyköz: a Bükk hegység déli, Alföldre néző előterének dombsága. Ismert → Bükkalja megnevezése is.

Hegyközi falu látképe (Pusztafalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Kósa László Filep Antal

hegyközség: 1. társadalomnéprajzi értelemben a szőlőhegy birtokosainak, bérlőinek s közvetve a szőlőműveseknek is az olyan, általában hatósági jogkör nélküli, de önkormányzati jelleggel és meghatározott szervezettel bíró intézménye, amely a szőlőműveléssel kapcsolatos érdekvédelmet célozta és a → hegytörvények alapján működött a 16–19. sz.-ban. A nemes, polgár, jobbágy és zsellér rangú birtokosok közös intézményében tükröződtek az alapvető birtokviszonyok, a szőlőművelés történeti és táji alakulása, mindez a helyi gazdasági, társadalmi és erkölcsi szokásjog formájában. A birtokosok (→ hegynép) maguk közül választották elöljáróikat: a hegyközség felelős vezetőjét (→ hegymester) és a tisztségviselők testületét, a hegyi tanács ot. – A hegyközségekre vonatkozó sok forráspublikáció ellenére eredetük, történeti alakulásuk a a szomszédos népek (osztrák, német) hasonló intézményeivel való kapcsolatuk nem kellően tisztázott. A hegyközségek kialakulásában jelentős szerepet játszottak a 14–15. sz.-i hegyjogi szabályok. Az intézmény utóéletének tekinthető időszakban (1894–1960), amikor miniszteri rendeletek útján, egységesített szabályok mellett tették kötelező érvényűvé megalakításukat, a hegyközség a szőlőtermesztés irányítási és ellenőrzési keretévé vált, de korábbi szervezeti felépítését megőrizte. – 2. A hegyközség fogalmának másik értelmezése településtörténeti és -néprajzi jellemzők alapján történt. Így jelölik a Dunántúlon, különösen a Balaton északi partján azokat az általában több, önálló vagy tartozék településből álló „ hegybéli helységek” -et, amelyek a középkori falvak helyén, esetleg azok mellett a szőlőhegyi ideiglenes, ill. állandó épületek megszaporodásával, átépítésével és funkcióváltozásával alakultak ki a 18–19. sz.-ban (pl. Cserszegtomaj, Gyenesdiás). Eredetileg csak a gazdasági év egy szakaszában tartózkodtak bennük, akár a gazdasági tartozéktelepülésű alföldi tanyákon, egyébként valamelyik környező helységben laktak. Később a szegényebb néprétegek állandó jelleggel kiköltöztek a szőlőbeli épületekbe. – A hegyközségek történeti kérdései, kapcsolatuk a szórványtelepülésekkel (hegyközségi szórvány), a települések megosztott jellegével, a tanyásodási folyamattal, valamint a szőlőműveléssel a kutatásban eddig nem pontosan körvonalazott. Ma a tartozéktelepülések összevonásával a falu felé tart, több hegyközség önálló közigazgatási egységgé is vált. A hegyközségi élet tárgyi emlékeiben (→ szőlőhegyi épületek) a paraszti kultúra sok jelensége konzerválódott. – Irod. Vajkai Aurél: A parasztszőlőművelés és bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938); Vajkai Aurél: A hegyközségek kialakulásának kérdése (Népr. Közl., 1958); Vincze István: A szőlőhegy birtoklása és rendje (Népr. Közl., 1961); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970).

Kecskés Péter

hegyközségi szórvány: → hegyközség

Hegyközségi szórványtelepülés: lakóházak, gazdasági épületek a szőlőhegyen (Szigliget, Veszprém m.)

hegymester: a szőlőterület birtokosai által választott vagy kinevezett tisztségviselő, aki a szőlőhegy és a szőlőművelés rendjét a különböző jogi és gazdasági szabályozók szerint, valamint az adott munkamegosztásban beosztott személyek közreműködésével biztosította és védte. – 1. A → hegyközség hegymestere, a hegybíró, szőlőbíró, tőkebíró vagy Bergmeister a → hegytörvények megtartását a → hegynép akaratának megfelelően és a szőlőesküdtek munkájának ellenőrzésén keresztül követelte meg, továbbá a birtokosok érdekeit képviselte a földesúr, a falu vagy város közigazgatásával egyetértésben, de azokkal szemben is. Kisebb hegyi ügyekben (káromkodás, paráznaság, tiltott napokon munkavégzés, lopás) bírói hatásköre volt, bár hivatalos ítélkező joga nem lehetett. A 19. sz. végén a hegyközségi intézmények egységesítésével a hegymester szerepe gazdasági kérdésekre szűkült le, elsősorban a szőlőőrzés megszervezésére. – 2. A városi hegymester, hegykapitány mint tanácsi tisztségviselő, a városi törvények szellemében a város saját vagy bérelt szőlőinek felügyelője volt. – 3. Az uradalmi hegymester a majorsági szőlő évi járadékos munkaszervezője volt, aki gondoskodott a szőlőműveléshez szükséges munkaerőről (szakmányosok, napszámosok), biztosította a művelés szakszerűségét (→ vincelléreket fogadott fel) és a szőlőterület biztonságát is megszervezte (szőlőpásztorokat állíttatott). – Irod. Szendrey Ákos: A közigazgatás népi szervei (Népünk és Nyelvünk, 1929); Vajkai Aurél: A parasztszőlőművelés és bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938).

Kecskés Péter

hegynép: a → szőlőhegy birtokosainak összessége, akik általában a → hegyközség tagjai vagy a hegyi regulációk és instrukciók révén a szabályozott hegyi élet részesei voltak. Együttesen vállaltak részt a hegyi ügy ekben: kántornap on (évnegyedenként) vagy hegyterminus kor, de évente legalább kétszer hegygyűlést tartottak a → hegymester házánál. Ekkor választották maguk közül a szőlőhegy vezető emberét, a hegymestert, továbbá a hegyi szék et, hegyközségi választmányt vagy hegytanács ot, azt a 6–12 hites embert, szőlőesküdt et vagy hegyi elöljáró t, akik a hegymester munkáját segítették. A hegynép a hegygyűlésen számoltatta be az elöljárókat a gyepűjárásról (→ határjárás), a hegyi kasszá ba befolyt büntetéspénzekről és azok felhasználásáról, s ekkor döntöttek szavazattöbbséggel a vitás ügyekről. A hegynép demokratikus társadalmi közege biztosította a → hegytörvények hegyközségi intézményen belüli hagyományos érvényesülését. (→ még: szőlőpásztor). – Irod. Vajkai Aurél: A paraszt-szőlőművelés és bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938).

Kecskés Péter

hegyőr: → szőlőpásztor

hegytörvény: 1. a hegyközségi hegykönyv ekben, mezővárosi törvénykönyv ekben és falukönyv ekben, vagy a 18. sz.-ban már ki is nyomtatott földesúri regulációk ban és instrukciókban rögzített azon kötelező érvényű normák összessége, amelyek a falusi és városi szőlőbirtokosok és -művelők szőlőheggyel kapcsolatos érdekeit, jogait és kötelességeit tartalmazzák. – 2. Szűkebb értelemben a hegytörvények a hegyközségi intézmény működésének alapjául szolgáló szabályok foglalata, amelyekben a birtok- és közjogi tényezők körét a helyi szokásjog szintjén a hagyomány erejével érvényesítették, mivel a földesúr és a falusi közigazgatás közvetlenül általában nem szólt bele a szőlőhegy rendjé be. Már a hegytörvények elődei, a 14–15. sz.-i hegyjogi szabályok is biztosították a jobbágyi birtoklás túlsúlyát, s tükrözik azt a folyamatot, amelynek során kialakult a szőlőtermesztés sajátos földrajzi, gazdasági és társadalmi specializáltsága. A szőlő viszonylagos birtokjogi önállóságán alapultak a hegytörvények, amelyek tematikájukban országosan nagyjából azonosak voltak, de követelményrendszerükben s különösen a szőlőművelés önellátó, ill. árutermelő jellegének megfelelően nagymérvű változatosságot mutattak. A hegytörvények tartalmazták a feudális szolgáltatásokra vonatkozó kötelességeket, az évi szőlőmunkák végzésének idejére, módjára, technikájára és munkaszervezeti formáira vonatkozó utasításokat, továbbá a szőlőhegy és tartozékainak gondozására, a termés biztonságára utaló intézkedéseket, valamint a hegyen való gazdasági és társadalmi viselkedés erkölcsi kereteit. A hegytörvényekkel szabályozták a hegyközségi tisztségviselők választásának és működésének feltételeit, továbbá a földesúri és községi bíráskodáshoz kapcsolódó, de még hegytörvényekkel körülírt bírói hatáskört. A dunántúli hegyvámos szőlőkre vonatkozó hegytörvények belső organizáció és önállóság szempontjából kedvezőbb lehetőséget jelentettek, mint É-Mo. dézsmás szőlőinek hasonló törvényei. A mezővárosok a fokozott földesúri felügyeletet kiváltságok megszerzésével és közös intézkedések foganatosításával igyekeztek ellensúlyozni (pl. a tokajhegyaljai oppidumok egységes szőlőművelési és hegyjogi szabályzatot adtak ki a 17. sz.-ban). A hegytörvények a 19. sz. végén a hegyközségi intézmények egységesítésével és átalakulásával kezdték érvényüket veszteni. (→ még: hegyközség, → hegyvám, → bordézsma) – Irod. Vajkai Aurél: A parasztszőlőművelés és bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938); Belényesy Márta: Adatok a régi hegyközségek történetéhez (Népr. Közl., 1958); Vincze István: A szőlőhegy birtoklása és rendje (Népr. Közl., 1961).

Kecskés Péter

hegyvám (lat. ius montanum, tributum montis seu terragium): a 14. sz.-tól a királyi adó, csöböradó (cibrio) helyébe lépő, a földesúrnak járó szolgáltatás, amelyet majorsági jellegű szőlőterület használata után vetettek ki, s az évi termés mennyiségétől független volt. A hegyvám egyrészt előre megállapított borból, ritkábban mustból (kb. 800 négyszögöl után 5–10 köböl) vagy ennek megfelelő pénzből, másrészt természetbeni juttatásokból (munera: kenyér vagy kalács, kappan és zab), harmadrészt kismérvű robotból állt. A hegyvámot a szőlőhegy tulajdonosának minden szőlősgazda köteles volt megadni, tehát az úrbéresek mellett a polgárok és a nemesek is. Helyenként a nem helybeli szőlősgazdák (→ extraneus) pénzben vagy természetben adott hegyvámját ferto, ferion és ferton pénz nek is nevezték. A 14–15. sz.-i törvények bár megszüntették a hegyvámot, s a kilenced et léptették életbe: a Dunántúl nagy részén a 19. sz. közepéig megmaradt az adózás hegyvámos módja. A Ny-Dunántúlon a 15–17. sz.-ban a hegyvám neve az akó volt. A hegyvám és hegyváltság kifejezéseket É-Mo.-on és az alföldi területeken is ismerték, de ott a dézsmás adózást jelentette (→ bordézsma). A hódoltsági területeken a törökök is az adóztatás hegyvámos formáját alkalmazták: a dönüm öt (kb. 1000 m2 szőlő után 4–6 akcse) és szüretkor egy kosár szőlőt vagy ennek megfelelő két akcsényi kosárpénz t szedtek. A hegyvám a szőlőhegy helyi és vidéki birtokosaira egyaránt vonatkozott, s a földesúr és a hegybeliek viszonyát, az adózás módját és mennyiségét a → hegytörvények alkalmazták. A hegyvám az úrbéri telekállományhoz tartozó szőlőknél 1848–53-ban szűnt meg, míg a szőlők nagyobb részét kitevő telken kívüli szőlőterületeket meg kellett váltani (→ dézsmaváltság). – Irod. Holub József: A bortermelés Zala megyében 1526 előtt (A Göcseji Múz. Jubileumi Emlékkve, 1950–1960, Zalaegerszeg, 1960).

Kecskés Péter Török Katalin

héhel: fakorongba ágyazott, deszkára erősített szegrózsa, melyet kender- és lenfeldolgozásnál → rostfésülésre használnak. A héhelt vagy vízszintes helyzetben rákötik, kővel lenyomtatják egy székre, teknőlábra, vagy pedig ferde állásban kézzel és lábbal rögzítik. A szegrózsába vágva a maroknyi rostcsomót, kiszaggatják belőle a csomósodásokat, ill. a kézben maradt hosszabb szálakat fésülik. A héhel az egész magyar nyelvterületen elterjedt, s népi neve általában → gereben, de Erdélyben, ill. a honti, nógrádi vidékek héhel, héhő, léhel, léhelő stb. névváltozatokkal jelölik. Ez utóbbi terminusok a német ’Hechel’ (azonos jelentésű) szóból származnak. A héhelt mint már magyar eszköznevet Calepinus 16. sz. végi szótára említi először, és a gereben szóval magyarázza. A héhelt feltehetően a 13–14. sz. fordulóján a Felföldre, itt is főleg a zólyomi és barsi bányavidékre, ill. a 12–13. sz.-ban Erdélybe betelepített németek hozták magukkal. Ebben a korban a héhel Ny- és Közép-Európában már használatos volt. A héhel a középkor elején Ny-Európában alakult ki a gerebenből szegsorai számának megnövekedésével. Kétségtelenül termelékenyebb eszköz volt elődjénél, s ez az előnye biztosította számára a Kárpát-medencében is erőteljes terjedését. Ahol a magyar nyelvterületen helyileg közvetlenebb volt a német hatás, ott nemcsak az eszköz, de német neve is behatolt a magyar műveltségbe, majd távolabb a vele azonos célt szolgáló eszközt, a gerebent kiszorította a rosttechnikából, és magára vette annak gereben nevét. Az eszközváltás a felföldi országrészen a tárgy és neve teljes cseréjével, a magyar nyelvterület nagyobb részén a régi terminus kontinuitása mellett történt, Erdély magyarságánál pedig az eszközformák is, neveik is párhuzamos használatban maradtak. – Irod. Szolnoky Lajos: A rostfésűk (Népr. Ért., 1966).

Rostfésülő héhel

Szolnoky Lajos

hejgetés, urálás : a moldvai magyar falvak óév-búcsúztató → köszöntő szokása, nevét a → regösének refrénjével szokták kapcsolatba hozni; urálás nak is nevezik. Szereplői a falu legényei, köztük a hégető vagy uráló, aki a szöveget mondja és a → bikát kezeli, egy dobos, aki adományokat gyűjt, egy furulyás és egy ostoros. Esetleg csengettyű és kereplő is szerepel az együttesben. Többnyire lányos házakhoz járnak. A szöveg a búza élettörténetét mondja el a vetéstől kezdve a kész kenyérig. A refrén felszólítja a legényeket, hogy csattogtassák az ostorokat, s kiáltsák: hahó, hahó. A szokás román megfelelőjében valódi ekehúzás (→ ekehúzás, rituális ) is előfordulhat, a kísérőszöveg szintén a búzakenyér létrejöttét mondja el epikus formában. – Zeneileg hangszerjátékkal együtt előadott deklamálás. Legzeneibb mozzanata a furulya és dob játéka. A furulya kis hangterjedelmű, gazdag ritmikájú giusto dallamot játszik (motívumok, ill. sorok füzére), a dob ennek ritmusához alkalmazkodik. A deklamálás felfokozott, hangos kiabálás, a szövegfrázisok végének hanglejtése emelkedő. A prózai szöveg tartalmilag adott nyugvópontjainál felszólítás után az összes résztvevő hangos hej, hej kiáltása s a hangszerek zeneietlen lármázása következik. A hejgetés zenei adatainak feldolgozása és a párhuzamos román műfajjal való összehasonlítása csak most van folyamatban (Domokos Pál Péter kutatásai). – Irod. Kallós Zoltán: Hejgetés Moldvában (Népr. Közl., 1958); Dömötör Tekla: Népi színjátszás Európában (Bp., 1966).

Dömötör Tekla Szendrei Janka

hektika, heptika : → tüdőbaj

hektó: elsősorban űrmérték, de mint mértékegység majd minden olyan mértéket jelölt, amely száz egységből állott. A tízes számrendszeren alapuló mértékrendszer használata előtt is ismeretes volt. A mai hektó 100 liter.

Dankó Imre

Héla, héla, héluska: → énekes gyermekjáték; a → táncos körjáték párcserélő formája. Eredetileg nagyböjti játék. Lányok kézfogással körben járnak, vagy a középen álló játékos párt választ magának, akivel az „Ezt szeretem, ezt kedvelem, Ez az én édes kedvesem” résznél csárdáslépésben forog. A Héla, héla, héluska leginkább a szinalázás hoz hasonlít. (→ „Haj szénája, szénája”) Szövege: „Héla, héla, héluska, Cservena béta ruzsicska, Eszdus vendus, Varga vagyok, Varga, ki a sarut varrja ...” A szöveg elején a legtöbb változatban inkább szlovák, majd magyarra fordul. A rím és ritmus tartja egységben. A szöveg eleji Héla, héla, héluskáról héluskázás nak nevezik ezt a játékfajtát. Elterjedési területe a magyar–szlovák vegyes nyelvű vidék, főként a Csallóköz. – Irod. Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VII., Bp. 1953.).

Haider Edit

Heller Bernát (Nagybiccse, 1871–Bp., 1943): orientalista, irodalomtörténész, folklorista. Főbb kutatási területe a bibliatudomány, a héber mesekutatás, az iszlám mese-, monda- és legendavilágnak tanulmányozása, a magyar mesék és mondák kapcsolatainak vizsgálata és az összehasonlító irodalomtörténet. Jelentős tárgytörténeti adatokat szolgáltatott a magyar mondákhoz, valamint klasszikusaink magyarázatához. Bibliográfiája hatodfélszáz tanulmányt tart nyilván. – F. m. Az arab Antar-regény (Bp., 1918); A héber mese (I–II., Bp., 1923–24); Das hebräische und arabische Märchen, (Leipzig, 1930); Die Bedeutung des arabischen Antar-Romans für die vergleichende Literaturkunde (Leipzig, 1931). – Irod. Emlékkönyv H. B. professzor 70. születésnapjára (szerk.: Scheiber Sándor, Karcag, 1941); Honti János: H. B. (Ethn., 1943).

Diószegi Vilmos

Heltai Gáspár (Nagydisznód vagy Nagyszeben, 1490 v. 1510–Kolozsvár, 1574): prot. prédikátor, nyomdász, író. Száz fabula c . művében (Kolozsvár, 1566. Kiadta Imre Lajos, Bp., 1897; újabban Székely Erzsébet, Bukarest, 1957) ezópusi meséket ültetett át németből hazai folklórelemek, környezetrajz alkalmazásával (így a 99. sz.: Egy nemes emberről és az ördögről). Cancionale c . műve (Kolozsvár, 1574) kortársak históriás énekeit tartalmazza. Chronica c. műve (Kolozsvár, 1575. Kiadta Varjas Béla, Bp., 1962) a magyar történelem első összefoglalása, számos mondánk, anekdotánk rögzítésével (Mátyás kir. és a kolozsvári bíró, Mátyás és a szebeni özvegy, a gyűrűrabló holló stb.). Némely kutató szerint néhány népkönyvünk variánsa is tőle való (Poncianus, Salamon és Markalf). – F. m. Heltai Gáspár válogatott írásai (Kiadta Nemeskürty István, Bp., 1957). – Irod. Borbély István: H. G. (Bp., 1907).

Sándor István

héluskázás: → Héla, héla, héluska

helyi monda: egy kisebb körzetben, tájegységen belül ismert monda. Helyét a mondákon belül nehéz meghatározni. A Grimm fivérek Deutsche Sagen (1816) c. kötetének anyaga – amely hosszú évtizedekig mintaképül szolgált – történeti és helyi mondákra oszlik. A helyi monda témája szerint egyaránt lehet: történeti, → eredetmagyarázó monda, → hiedelemmonda vagy kincsmonda (→ kincs), elnevezése csupán lokális elterjedésére utal. A helyinek tartott mondák többségükben valójában → vándormondák, vagy legalábbis vándormotívumot is tartalmaznak, amely a helyi hagyományokkal ötvöződik. Gyakori eset, hogy egy-egy személy- vagy földrajzi név tesz egy mondamotívumot lokálissá. Így a lábnyom a sziklában világszerte elterjedt motívum, amely a magyar nyelvterület néhány északi pontján → Szent László nevéhez fűződik. Helyi mondának tekinthetjük a → névmagyarázó mondát, amely többnyire csak egy-egy helységben vagy közvetlen környékén ismeretes. Helyi monda a községek eredetéről szóló monda. helyi mondáról beszélhetünk akkor is, ha egy nevezetesebb helyi esemény folklorizálódik (pl. helyi parasztfelkelés emléke), amely azután nem terjed túl egy kisebb körzeten. A magyar nyelvterület ismertebb mondái (amelyekben vándormotívumok is találhatók) Erdélyben → Firtos és Tartód, → Rapsonné vára, → Tordai-hasadék, Kőrösfő pusztulása; a Duna–Tisza közén: a → Csörsz-árka, a → Tisza eredete; a Dunántúlon a balatoni kecskeköröm, a → győri vaskakas, a → Nagyharsányi-hegy mondája; Zemplénben a → karcsai templom mondája. (→ még: monda, → tatár mondakör) – Irod. Szendrey Zsigmond: Magyar népmonda típusok és tipikus motívumok (Ethn., 1922); Solymossy Sándor: Monda (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941–43).

Dobos Ilona

helyi redakció: → redakció

helyi típus: → oikotípus

helynév: → földrajzi név

helypénz: → vásárjog

helység: a városnál kisebb falutelepülés megnevezésére használt szó a 18–19. sz.-i magyar nyelvben. Némely falu a mezővárosi rang megszerzése után statutumban rendelte el, hogy ezentúl ne helységnek, hanem városnak nevezzék (pl. Kunszentmiklós a 18. sz. végén). A mai köznyelvben tágabb értelmű, várost és falut egyaránt jelent.

Bárth János

helységnév, falunév : a → földrajzi nevek egyik fajtája. A települések megnevezésének, topográfiai megjelölésének és egymástól való megkülönböztetésének eszköze. A helységnevek fontos forrásai a történettudománynak, a régészetnek és a néprajznak, mivel igen sok esetben felvilágosítást nyújthatnak a település keletkezéséről, jogi helyzetéről, úrbéri viszonyairól, első birtokosáról, a lakosság egykori nemzetségéről, foglalkozásáról, vallásáról, társadalmi helyzetéről stb. A név első okleveles említése nem azonos a falu keletkezésének idejével. Mire a név rögzítődött, a falu történetének egy korszaka már eltelt. A falu sorsfordulói, átalakulásai sokszor együtt jártak a név változásával vagy módosulásával. A helységnevek közül legrégebbiek azok, amelyek önmagukban puszta személynevek, pl. Fajsz, Solt . Hasonlóképpen régiek a törzs- és nemzetségnévvel jelzett települések, pl. Nyék, Megyer. Korai névadás emlékei a kicsinyítő d képzővel és a birtoklásra utaló i képzővel ellátott személynévi eredetű helységnevek, pl. Álmosd, Jánosi. A 13. sz.-tól, amikor a települések száma megszaporodott, igen gyakoriak a - háza, -laka, -ülése, -hídja, -pataka, -falva utótagú helységnevek. A 13–14. sz.-ban alakult irtványközségeknél jelentős a -fája, -vágása, -lehota összetételű helységnévek száma. Később sűrűn előfordult, hogy a falva alak megrövidült és fa alakban szerepelt (Mihályfa, Péterfa, Ábrahámfa). – Az egykori királyi szolgálónépek emléke megőrződött a helységnevekben. Ezeknek egykori foglalkozására, ill, szolgálatára, adózására utalnak az Ács, Ardó (erdőóvó), Bocsár (kádár, pohárnok), Csitár (csatár, pajzskészítő, fegyvergyártó), Fazekas, Fonó, Födémes (méhes, kaptáros), Gerencsér (fazekas), Halász, Hodász (hódvadász), Horó (szakács), Hőgyész (menyétvadász), Konyár (lovász), Kovács (i), Lovász, Madarász, Márcadó (méhsörrel adózó), Mecsér (kardverő), Mézadó, Ötvös, Pecér (kutyapecér), Ribnik (halász), Sarlós, Solymár, Szakács, Szántó, Szekeres, Szöllős, Szücs , Takácsi, Tárnok, Teszér (ács), Timár, Udvarnok, Vadász, Vasas, Verő (kovács) – helynevek. – Az egykori védelmi szervezet emléke él a -gyepű, -vár, -szoros, árok, -kapu, -torok, -gát, -őr, -strázs, -les, - vég összetételű helységnevekben. Pl. Ároktő, Kőkapu, Őr, Lövő, Les, Végfalu stb. – A keresztény egyház szervezése is nyomot hagyott a magyar helynévadásban. A falvak egy része felvette védőszentjének a nevét, pl.: Szentkirály (Szent István!), Szentmihály, Szentbenedek, Szentlőrinc stb. Az egyházszervezetre utalnak a Püspöki, Apáti stb. helynevek. E nevek lehetnek egytagúak, mint Monostor, Apáca, Kápolnás, Remete, és összetettek, pl. Révkolostor, Bátmonostor. Az elnevezésekben gyakran tükröződik az egyház (templom) jellege, rangja, alakja, színe (Kerekegyháza, Kövesegyháza, Fejéregyháza, Veresegyháza). – Egyes helységnevek a település földrajzi fekvésével (Árokalja, Dolina, Dombegyház, Bálványosváralja); a környező patakkal, tóval (Feketepatak, Küküllővár, Tóalmás, Tóhát); erdővel, mocsárral, láppal (Almás, Aszaló, Vesszős, Tölgyes, Lápos) kapcsolatosak. A lakosság egykori termelésére, feldolgozó üzemeire utalnak a Szöllős, Ártánd, Malomér, Malomárka stb. helynevek. A Szerdahely, Csütörtökhely, Szombathely, Vásárosnamény, Vámospércs, Vámosgyörk stb. helységnevek a település egykori vásártartási jogára, piacának napjára és vámhely voltára utalnak. – A magyarság közé beköltöző idegen népek falvait rendszerint az illető nép nevével emlegették (pl. Tótfalu, Oroszi, Böszörmény stb.). – Kezdetben spontán módon alakultak a helységnevek. A nép maga nevezte el saját lakóhelyét, ill. környezetének helységeit. Később gyakran a telepítő határozta meg egy-egy település nevét. A 19. sz. második felétől rendeletek és törvények szabályozták a falvak és városok elnevezését, valamint a meglevő helységnév megváltoztatását. – Irod. Lőrincze Lajos: Földrajzi neveink élete (Bp., 1947); Eperjessy Kálmán: A magyar falu története (Bp., 1966); Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon (X–XV. század) (Bp., 1966); Heckenast Gusztáv: Fejedelmi szolgálónépek a korai Árpád-korban (Bp., 1970); Kázmér Miklós: A „falu” a magyar helynevekben (Bp., 1970).

Bárth János

hencser: → heverő

henger: rögtörésre, talajsimításra ritkábban magtakarásra szolgáló földművelő eszköz. Görgő, gurgó elnevezése is ismert. Hosszabb, nehéz hengeres testet, gyakran természetes fatörzset két végén keret be vagy rámá ba foglalnak. Ennek kocsirúdja vagy tézslához kapcsolható alkatrésze van, ami által vontatható. Vontatás közben a hengertest egyszerre forog és csúszik a megmunkálandó szántáson. A henger a múlt század közepétől terjedt Mo.-on az okszerű mezőgazdálkodás jegyében. Előbb kizárólag nagybirtokokon alkalmazták, parasztgazdaságokban nagyon lassan honosodott meg. A múlt század végén a Dunántúl nagy részén és az Alföld középső, kötöttebb talajú vidékein lehet számolni nagyobb arányú paraszti használatával. Ekkor még a Felföldön és Erdélyben alig ismerték. Főbb elterjedési területe a következő évtizedekben sem változott lényegesen. Szívesen alkalmazták a fölfagyott őszi vetések tavaszi elegyengetésére, a talaj nedvességtartalmának védelmére, ami talajadottságokhoz való kapcsolódását erősítette. Homokos vidékeken nem jött divatba használata, ill. a Duna–Tisza közén különleges változatát, a → fogashengert honosították meg. Elterjedése a paraszti birtokkategóriákkal is kapcsolatot mutat. Elsősorban a nagy- és középparaszti réteg használta. Azonban az archaikusabb K-alföldi megyékben még az 1950-es években is ritka volt. Készítették falusi kovácsok és mesterkedő parasztemberek is. Legelterjedtebb típusának egy görgője van, de ismertek három görgős változatai is. Egyszerű formája a fogat után lánccal kötött farönk és a deszkalapokból összerótt lapos simító vagy csúszó. (→ még: fogas, → göröngy, → hanttörő) – Irod. Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, szerk., Szabó István, I. Bp., 1965); Fél Edit–Hofer Tamás: Geräte der Átányer Bauern (Bp., 1974).

Háromgörgőjű henger használatban (Átány, Heves m.)

Háromgörgőjű henger (Átány, Heves m.)

Henger (Átány, Heves m.)

Kósa László

Henszlmann Imre (Kassa, 1813–Bp., 1888): művészettörténész, archeológus, az MTA tagja. Pesten és Bécsben orvosi, Itáliában művészettörténeti és archeológiai tanulmányokat folytatott. 1848-ban Pulszky Ferenc mellett sajtóreferens volt Bécsben, emiatt 1849-ben rövid börtönbüntetést szenvedett. A magyar művészettörténet és műemlékvédelem egyik úttörője. Magyar népmesék kérdéseivel is foglalkozott, megkísérelte a szakirodalomban elérhető meseanyag rendszerezését. – F. m. A népmese Magyarországon (Magyar Szépirodalmi Szle, 1847, 6–15. sz., 21–24. sz.); Die Nibelungen (Leipzig, 1886).

hentes: → állatvágás

heptachord: → népzenei hangrendszerek

herélés: háziállatok hímjeinek ivartalanítása, kasztrálása. A herélés célja az alkalmatlan egyedek kizárása a tenyésztésből, ill. a munka- és haszonállatként tartott jószágok vérmérsékletének megváltoztatása. A herélt állat kezesebb, békésebb, hízékonyabb. – A herélés különféle eljárásai közül legarchaikusabb a herék szétroncsolása, „kitörése”. Ez a módszer régebben Eurázsia nagy részén ismert volt; a máramarosi ukránok még századunk elején is alkalmazták. Nálunk Baranyában, Somogyban vannak emlékei a ló törés sel való herélésének. – A herélés másik eljárása a herék elkötése. Régebben elterjedtebb lehetett, mint századunk derekán. Ma már csak a moldvai magyarok, csíki, gyergyói, bukovinai székely csoportok alkalmazzák, s kizárólag juhok esetében. Az ily módon ivartalanított kost fordított berbécs nek nevezik. – Az egész magyar nyelvterületen elterjedt, legáltalánosabb herélési mód a metszés. Ehhez a műtéthez a mén lovat ma is úgy döntik le, mint egykor a szkíták. Hurkot vetnek a négy lába csűdjére, majd kötéllel két hátsó lábát és egyik első lábát előre húzzák, a másik első lábát pedig hátrafelé. A talajt vesztett állat előkészített szalmára dől, lábait összekötözik. Két kis csíptető fácskával (cserepcsík) összeszorítják a herezacskó tövét, majd a heréket éles késsel kifejtik. A csíptetőt csak másnap veszik le. Ezt a műtétet sok vidéken hivatásos herélők végezték, manapság állatorvosi feladat. – A bikaborjú ledöntése szintén lábaira kötött kötelekkel történt, de a műtét egyszerűbb volt, akárcsak a disznóherélés. Gulyások, csordások, hozzáértő parasztok is elvégezték. – A juhászok a kosbárány heréit fogukkal húzták ki a felmetszett zacskóból. Ez a nagy szakértelmet igénylő eljárás az ország számos vidékén századunk derekáig gyakorlatban volt (Kiskunság, Nagykunság, Hortobágy, Bakony, Palócság). A herélésnek ez a módja elterjedtségéből következtethetően igen nagy múltra tekint vissza. Ismerik az ural-altáji népek csakúgy (pl. lappok, mongolok), mint a Ny-európaiak (németek, svájciak, franciák). Feltűnő, hogy a merinótenyésztő spanyol pásztorok nem szokták herélni, hanem külön nyájakban tartották a kosokat. Az erdélyi magyar juhtartásban is hiányoznak az ürünyájak; az erdélyi pásztorok általában nem herélik a juhokat. – A herélést rendszerint ivarérés előtt végzik el az állatokon. Lovak, szarvasmarhák és juhok herélését tavasszal, hagyományosan nagypéntek napján ejtik meg; feltehetőleg kultikus okokból. Ugyancsak a húsvét előtti pénteken kurtítják meg a nősténybárányok (jerkék) farkát. A pásztorok a kivágott heréket tojással megsütve elfogyasztják. – A herélést követően megváltozik az állat megnevezése. Ló esetében csődör – paripa, herélt; szarvasmarhánál bika – tinó, ökörtinó, ökör; juhnál kos – ürü, ürütoklyó; sertésnél kan – ártány; baromfinál kakas – kappan. Előfordul, hogy a herélés nem sikerül. A rosszul herélt állatok neve: butacsírás vagy komor ló, komor bika. A későn herélt kos neve cap. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Györffy István: Gazdálkodás (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Szebeni Géza: A csíki juhászat (Ethn., 1962); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Debrecen, 1965).

1. metszőkés, 2. csípőolló (emaszkulátor) 3. borotválókés

Bevarró tű

Kétlábú pad

Bárányherélés foggal (Hajdúszoboszló, Hajdú-Bihar m.)

Bárányherélés késsel (Hajdúszoboszló, Hajdú-Bihar m.)

Késsel való herélés (Hajdúszoboszló, Hajdú-Bihar m.)

Paládi-Kovács Attila

Herepei János (Kolozsvár, 1891–Szeged, 1970): történész, muzeológus. A kolozsvári ref. kollégiumban és a kolozsvári egy.-en végezte tanulmányait. 1914-ben az egy. érem- és régiségtani intézetének segédarcheológusa, később az Erdélyi Kárpát-Egyesület néprajzi gyűjteményének vezetője lett, majd 1938–44 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múz.-ot igazgatta. A háború után előbb Bonyhádon próbálkozott néprajzi jellegű székely múz.-ot szervezni. 1961-től haláláig Szegeden élt. Ez volt életének legtermékenyebb kilenc esztendeje. A szegedi egy. irodalomtörténeti intézetének támogatásával rendezte sajtó alá élete legjelentősebb művét: Adattár a XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez (I–III., Szeged, 1966–70). Több történeti, néprajzi, művelődéstörténeti tanulmányt és cikket írt, ezek közül kiemelkednek az Ethnographiában közöltek, melyek az erdélyi kerámiatörténettel foglalkoznak (1961–62). – Irod. Balassa Iván: H. J. (Ethn., 1971).

Kósa László

hérész, kárlátó : a → lakodalom befejező aktusainak egyike: a → menyasszony → násznépének látogatása a vőlegényes háznál. Több napos lakodalomban a második napon történt, minthogy célja a háztól elvitt, → menyecskévé lett menyasszony megtekintése (→ menyasszonyfektetés), erre mutat a kárlátó elnevezés. (A mai megrövidült lakodalomban gyakran esik az első, egyetlen nap estéjére.) A hérészek nagyméretű → lakodalmi kalácsot visznek magukkal, amelyet a menyecske, ill. a segítő → lakodalmi tisztségviselők kínálnak, ügyelve arra, hogy a kalácsból és díszeiből mindenkinek jusson. A hérészt megkínálják, majd együtt mulatnak. (→ még: házasságkötés szokásköre) – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1867); Szendrey Ákos–Szendrey Zsigmond: Házasság A magyarság néprajza, (IV. 1941–43); Kresz Mária: Emberkorsók (Népr. Ért., 1971).

Györgyi Erzsébet

hereszárító: → nyárs

herkelik: a zsúppal fedett ház- vagy istállótetőn hagyott ajtó nélküli nyílás, amelyen át a szénát a padlásra rakták a DNy-Dunántúlon (Zala, Somogy m.). Több helyen herkeliknek nevezték az istálló mennyezetén hagyott nyílást is, amelyen át az alatta elhelyezett → szénatartóba, kerekjászol ba kisebb szénaadagokat szórtak le. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Pais Sándor: A becsvölgyi gazdálkodás (Népr. Közl., 1964).

Paládi-Kovács Attila

Herkely Károly (Mezőkövesd, 1916–Mezőkövesd, 1942): etnográfus. 1937-től az MNM Néprajzi Tárának, 1939-től a veszprémi múz.-nak a munkatársa. Elsősorban a matyók, de a palócok műveltségét is tanulmányozta. – F. m. A mezőkövesdi matyó nép élete (Bp., 1939); A Veszprémvármegyei Múzeum néprajzi gyűjteménye (Veszprém, 1941). – Irod. Márkus Mihály: H. K. (Ethn., 1942); Kápolnai Iván: Herkely Károly emlékezete (Matyóföld, 1959).

Diószegi Vilmos

Herman Ottó (Breznóbánya, 1835–Bp., 1914): etnográfus, természettudós, polihisztor, politikus. A magyar tárgyi néprajzi kutatások első jelentős alakja. Bécsben dolgozott, ott kezdett autodidakta módon rendszeres természettudományi tanulmányokat. Hazatérése után Kolozsvárt az Erdélyi Múz. Egylet alkalmazta preparátorként. Ettől kezdve fölfelé ívelt pályája, egymás után jelentek meg cikkei és tanulmányai, politizálni kezdett. 1876-ban Bp.-re került, a Természettudományi Társaság megbízta Mo. pókfaunájának fölkutatásával. 1884–86-ban halászati munkáihoz gyűjtött anyagot. Az 1885. évi országos kiállításon bemutatta halászati gyűjteményét, amely a Néprajzi Múz. magyar néprajzi gyűjteményének alapjává vált. 1894-ben a millenniumi kiállítás halászati és pásztorkodási részlegének megrendezésével bízták meg, amit sikerrel teljesített. A kiállítás néprajzi falujának kapcsán szenvedélyes vitába bonyolódott Jankó Jánossal. Ekkor fejtette ki elméletét a magyar ház fejlődéséről. Élete utolsó másfél évtizedét a magyar állattartás múltja kutatásának szentelte, de csak a történeti összefoglalóval és szakszótárral készült el. A mo.-i anyagi kultúra tudományos igényű vizsgálatának megalapítója volt. Evolucionista szemlélete a magyarság korai történetétől a jelenkorig igyekezett az „ősfoglalkozások”-ban (halászat, vadászat, állattartás) megrajzolni az életmód és a kultúra folytonosságát. Néprajzi munkásságában azonban ma az általa összegyűjtött pótolhatatlan anyag az értékes, elméletei és következtetései nagyrészt túlhaladottak. Halászati könyve finn, horvát, román kutatóknak adott ösztönzést hasonló művek elkészítésére. Munkásságán és példáján pedig egész magyar néprajzkutató nemzedék nevelkedett (Györffy István, Bátky Zsigmond, Ecsedi István és mások). Etnográfiai működése mellett ő volt a tudományos madártan megalapítója Mo.-on, továbbá elindító inspirációt adott a mo.-i ősrégészeti és antropológiai kutatásoknak is. – F. m. Magyarország pókfaunája (I–III. Bp., 1876–79); A magyar hadászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Ősfoglalkozások. Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); A magyar ősfoglalkozások köréből (Bp., 1899); A madarak hasznáról és káráról (Bp., 1901, 1904, 1906, 1960); A magyar nép arca és jelleme (Bp., 1902); A magyarok nagy ősfoglalkozása (Bp., 1909); A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914). – Irod. Lambrecht Kálmán: H. O. az utolsó magyar polihisztor élete és kora (Bp., 1920); Székely Sándor: H. O. (Bp., 1955); Csermák Géza: A néprajztudós H. O. (Ethn., 1955); Ortutay Gyula: H. O. (Írók, népek, századok, Bp., 1960); Kósa László–Keve András–Farkas Gyula: H. O. (Bp., 1971).

Herman Ottó: A magyar halászat könyve c. munkájának címlapja

Herman Ottó

Kósa László

Hermányi Dienes József (Olasztelek, 1699–Nagyenyed, 1763): Székelyudvarhelyen és Nagyenyeden tanult, Torockószentgyörgyön és Nagyenyeden ref. lelkész. 1759–62 közt mintegy 500 anekdotikus esetet jegyzett fel az erdélyi városok, egyházak, iskolák életéről. Kéziratát 1845. évi másolatban a régi Erdélyi Múz. levéltára őrzi. Ez a mű első jelentős anekdotagyűjteményünk. – F. m. A nagyenyedi síró Heraklitus és hol mosolygó, hol kacagó Demokritus (szemelvények, kiadta György Lajos, Bp., 1943); Nagyenyedi Demokritus (Sajtó alá rendezte Klaniczay Tibor, Bp., 1960). – Irod. H. D. emlékiratai (Sajtó alá rendezte Kelemen Lajos, Kolozsvár, 1925).

Hermányi Dienes József egyik művének címlapja

Sándor István

Heródes-ének: → Jézus-énekek

Heródes-játék: bibliai tárgyú, több szereplős → dramatikus játék. A középkorban már a latin liturgikus játékoknak is fontos része volt, szerepel pl. a 11. sz. végéről származó Tractus Stellae-játékban is, mely Hartwick győri püspök szertartáskönyvében maradt ránk. A r. k. országok középkori → misztériumjátékaiban éppúgy kedvelt volt, mint később, a barokk iskoladrámákban. A századforduló körül hazánkban bányásztársulatok magyar, német, szlovák és román nyelven adtak elő Heródes-játékot. Magyar paraszti formái főként → vízkeresztkor kerülnek előadásra, máskor azonban a karácsonyi pásztorjátékkal együtt a betlehemes játék (→ betlehemezés) részét képezik. A Heródes-játék tartalmazhatja a napkeleti bölcsek találkozását Heródessel, majd az angyallal, aki figyelmezteti a bölcseket, hogy kerüljék el Heródest, továbbá a napkeleti bölcsek látogatását Jézusnál, azután Heródes dühöngését és esetleg a betlehemi gyermekgyilkosságot is (→ háromkirályjárás). A körülöttünk élő népeknél igen népszerű, a lengyeleknél, románoknál, ukránoknál néha a karácsonyi játék nevét is innen nyerte, pl. a román Irozii. Bábokkal előadott formáját is ismerik, a hordozható bábtáncoltató betlehemet német nyelvterületen pl. Herodes-Kasten-nek hívják. (→ bábtáncoltató betlehemezés) – Irod. Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Dömötör Tekla

Hero és Leander: → Kis Júlia

herőce: → fánk

Herrmann Antal (Brassó, 1851–Szeged, 1926): tanár, irodalomtörténész, etnográfus. A bécsi, kolozsvári és bp.-i egy.-en tanult, 1871-től Brassóban, 1875-től Pancsován, 1879-től Bp.-en, majd Fehértemplomon tanított. 1883-tól a bp.-i Pedagogium (tanárképző főisk.) némettanára. 1898-ban a néprajz tárgyköréből Mo.-on elsőként egy.-i magántanár Kolozsváron, 1921-től Szegeden, ahol haláláig tartott egyetemi előadásokat. Főként a cigány, erdélyi örmény és szász folklór, továbbá balladaproblémák foglalkoztatták. 1887-ben megindította az Ethnologische Mittheilungen aus Ungarn c. folyóiratot összehasonlító igényű folklóranyag közlésére. Egyik fő szervezője volt 1889-ben a Magyar Néprajzi Társaságnak. Szerkesztette az Osztrák–Magyar Monarchia Iránban és Képekben c. kiadvány mo.-i anyagát (1885–1901). – F. m. A hegyek kultusza Erdély népeinél (Kolozsvár, 1893); A Magyarországban 1893... végrehajtott cigányösszeírás eredményei (Bp., 1895). – Irod. ifj. Kós Károly: H. A. (Anuarul Muzeului Etnografic al Transilvaniei, 1957–58, 1958).

Herrmann Antal egy munkájának címlapja

Sándor István

hetedhét országon (is) túl...: → mesei sztereotípia, → népmesei szólás, → mesekezdő formula része. Arra utal, hogy a mesebeli események valahol nagyon messze, hétszer hét országon vagy hét ország közül a hetediken is túl, az → Óperenciás tengeren is túl, az → üveghegyeken is túl történtek. Nem lehetetlen, hogy a kifejezés a 18–19. sz.-ban még hét, a mesemondók és hallgatóik által is ismert országra utalt. – Dienes István szerint a hét törzsi területre ma azonban már csupán a mesebeli, irreális távolságra vonatkozik. Szerepel még a mesékben ilyen sztereotípia is: „ment, mendegélt hetedhétország ellen ...”, „hetedhét országon nem volt párja ...”, „hétországra szóló lakodalmat csaptak ...” (hét: mágikus szám). – Irod. Dienes István: A honfoglaló magyarok (Bp., 1972).

Kovács Ágnes

hetedik gyerek: a magyar néphit → természetfeletti erejű személye. Szerencsés volt, mindent tudott, a jövőbe látott. Meglátta a földbe rejtett kincset (→ kincs) általában hét, Szarvas vidéki hit szerint tizenegy és huszonegy éves korában, ill. addig, amíg szűz. Acéltükörre vagy hüvelykujjának körmére nézett: Szilágyságban a két hüvelykujj körmét előbb kristályüveggel megkaparták, azután általános hit szerint fehér mákolajjal, néhol szentelt olajjal, ill. gyíkolajjal megkenték, háromszéki szokás szerint még lepedő alá is bújtatták, és a körmöket egymás mellé téve, azokon át merőn a földre nézett. Udvarhelyen azt tartották, hogy ez csak akkor sikerülhet, ha a hetedik gyerek jámbor, nem káromkodó; szalontai hiedelem szerint, ha virágvasárnap született. Az egész nyelvterületen hitték, hogy sikeresen gyógyít. Kinyomkodta a csömört, derékfájáskor a lefektetett beteget lábbal megtiporta, hát-, nyak-, vállfájáskor ecetes vizes kézzel megnyomogatta, meghúzogatta, dörgölte, masszírozta, a hóttetemet (porckinövést) megvágta, szétnyomogatta, kivált ha vakkörme volt bal keze kisujján; a → szemverés ellen sikeresen készített szenes vizet. A szemfájást a Bakonyban úgy is gyógyították, hogy a beteg ingnyakába piros cérnával a hetediknek született asszonnyal varrattak néhány öltést. Ha a hetedik gyerek foggal született, a palócok szerint barboncás (→ garabonciás), a sárrétiek szerint → táltos lett. – Irod. Szendrey Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn., 1938).

Diószegi Vilmos

hetelőgazda: → pusztabíró

heterofónia (gör. ’különböző hangzás’): Platón Törvények c. művéből átvett kifejezés két vagy több szólam jelzésére, mely egyidejűleg ugyanazt a dallamot adja elő, az énekesre vagy hangszerre jellemző eltérésekkel, tekintet nélkül az esetleges disszonanciákra. Egyszólamú zenekultúrákban, mint a magyar is, ma is tapasztalható jelenség. Még nem vizsgálták, milyen hatásra keletkeznek a csoportos variálás közben bizonyos pontokon feltűnő, gyakran konszonáns hangzatok.

Rajeczky Benjamin

heterometrikus: → metrum

hetes: → hajóvontató banda, → udvaros

Hetes, Hetevény : → Fiastyúk

Hetés: Zala m. DNy-i, → Göcsejjel szomszédos, a Kebele és a Lendva patakok között elterülő 11 falu vidéke. Neve valószínűleg összefügg a „hetes” számnévvel, és feltehetően ma már elhomályosult egyházi, irodalmi vagy közigazgatási egység emlékét őrzi. Tágabb környezetét a Lendva pataktól, ill. Alsólendváról, a táj vásáros központjáról Lendva-vidék nek is nevezik. Kultúrája a szomszédos DNy-dunántúli tágabb környezetével azonos. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népeinek összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Szentmihályi Imre: Hetés és Lendva-vidék néprajzi sajátosságai (Zalai Gyűjtemény, 7. sz., 1977).

Filep Antal

hetési viselet: a → göcseji viselettel megegyezett, annak változását kissé késve követte.

Hétfalu (németül Siebendörfer, románul ªapte sate): a → Barcaság DK-i szegletében, Brassótól K-re a Kárpátok lábánál fekvő hét település együttes neve. A Brassóhoz közelebb eső Négyfalu (Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu) ma már teljesen összeépült és Szecsele (románul Sacele) néven várost alkot. A távolabbi Háromfalu (Tatrang, Zajzon, Pürkerec) különálló település. A Hétfalu népessége többségében magyar, kisebb részben román. A magyarokat a szomszédos székelyek → hétfalusi csángóknak nevezik. – Irod. Kolumbán Lajos: A hétfalusi csángók a múltban és a jelenben (Brassó, 1903); Árvay József: A barcasági Hétfalu helynevei (Kolozsvár, 1943).

Kósa László

hétfalusi csángó bútor: az erdélyi Hétfalu magyar községeiben (Pürkerec, Türkös) gyártott és színesen virágzott → asztalosbútor. Egyéb elnevezései: barcasági csángó bútor, brassói csángó bútor, csángó bútor. Kibontakozására részben a közeli brassói szász, részben a háromszéki → székely bútor volt hatással. A hétfalusi csángó bútor emlékei a 18. sz. második felétől ismertek. A korai sötét, kevés színt alkalmazó korszak után a 19. sz. folyamán mind erőteljesebbé vált a színezés. Készítése a 20. sz. első felében szűnt meg végleg. A hétfalusi csángó bútornál az asztalos munkája csupán a bútor kialakítása volt, a → virágozást hozzáértő asszonyokra bízták. A hétfalusi csángó bútor a helyi vásárlók kielégítése mellett elkerült távolabbi vásárokra is, főleg a Barcaság és Háromszék határvonalán fekvő helységekbe. Másrészt hétfalusi szekeresek szállították a brassói ládakészítésre specializálódott asztalosok termékeit, a sajátjukkal egyetemben a Kárpáton túlra, minek következtében a messzebb fekvő területeken a hétfalusi ládát is „brassói láda” névvel illették, de már Bulgáriában mindkettő „magyar láda” néven vált ismertté. A hétfalusi csángó bútor nem csupán egyenként készült, de a 19. sz. derekától egyes gazdag hétfalusi parasztcsaládok az előszoba, azaz parádés szoba számára teljes falborítás t, kideszkázást rendeltek, és a bútort, ágyat, padládákat, tékákat, kendőszegeket (→ tálasfogas) ezzel egybeépítették, egységes színekben és mintázattal kifestve. A bútorokhoz hasonló festést kapott a kanáltartó, sótartó, az ajtó és az ablakra való zsalugáter is. A hétfalusi csángó bútor kedvelt alapszíne volt az élénkkék, továbbá a sötétbarna, a vörös és a sötétzöld. A tömött virágcsokrok, füzérek piros, kék, sárga színűek, a 19. sz. második felétől gyakori a narancs. Szokásos volt a fehér és fekete kontúrozás is. A hétfalusi csángó bútorra jellemzőek a nagy, festői foltok, felületkitöltőnek az élénk színű terülőminták és a dús virágkompozíciók mellett a díszítmény középpontjában elhelyezett magános vagy páros madár. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (VI., Bp., 1873); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (II., Bp., 1909); Seres András: Barcasági csángó festett bútor (Megyei Tükör, 1971. 221. sz.); Seres András: Hétfalusi „csángó bútor” (Népismei Dolgozatok, 1976, szerk., Kós Károly, Bukarest, 1976).

Hétfalusi csángó ácsok által készített faragott kapu

Tékalap (Hétfalu, 1887) Bp. Néprajzi Múzeum

Hétfalusi csángó menyecskefőkötők (v. Brassó m.)

Az apácai ev. temető (v. Brassó m.)

Saroktálas (Hétfalu, 1896) Bp. Néprajzi Múzeum

Padláda (hétfalusi csángó, 1896) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

hétfalusi csángók: a Brassótól keletre fekvő → Hétfalu magyar lakossága. A hétfalusi csángók magukat magyaroknak mondják. A szomszédos székelyek hívják őket sajátos nyelvjárásuk és szokásaik miatt csángóknak. Így nevezik a többi barcasági magyar falu (Barcaújfalu, Krizba, Apáca), valamint a távolabbi Halmágy és Székelyzsombor lakóit is. A hétfalusi csángók feltehetően 11. sz.-i, a → Barcaságban gyepüt őrző magyarok és besenyők leszármazottai. Az eredeti gyér népesség a kora Árpád-korban a D-Erdélyben lakó (Fehér megye) magyarokból (székelyekből) gyarapodott, és alaprétege a székelyek végső megtelepedését megelőzően vagy azzal egyidőben alakult ki (13. sz. első fele). Hétfalu eredetileg királyi birtok volt. A 14–15. sz.-ban kezdték bizonyos részeit adományozni, majd II. Ulászló Brassó városának elzálogosította. A központi királyi hatalom összeomlása után nem történt meg a visszaváltás, és Brassó másfél százados ellenkezés ellenére jobbágysorba süllyesztette az egykor szabadalmas jogállású, határőrző Hétfalu lakosságát. A szász polgárság földesurasága társadalmi, gazdasági és egyházi elnyomást jelentett, és a hétfalusi csángók kultúrájában jellegzetes nyomokat hagyott (pl. az evangélikus vallás követését). A hétfalusi csángóknak kevés földjük lévén, a szomszédos szász községekben vállaltak munkát (feles bérleteket), és fakitermeléssel, valamint fuvarozással is foglalkoztak. A múlt század második felében – különösen a vasútak megépülése után – Hétfalu magyar és román lakossága nagy arányban vándorolt ki Ó-romániába. A hétfalusi csángók különösen Bukarestben alkottak erős diaszpórát, ahol a városi személyfuvarozást (bérkocsi, később taxi) az 1930-as évekig nagyrészt ők látták el. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (VI., Bp. 1873); Kolumbán Lajos: A hétfalusi csángók a múltban és a jelenben (Brassó, 1903); Horger Antal: Hétfalusi csángó népmesék (Bp., 1908); Árvay József: A barcasági Hétfalu helynevei (Kolozsvár, 1943); Kós Károly: Tájak, falvak, hagyományok (Bukarest, 1976).

Hétfalusi csángó pár

Csernátfalusi fiatalok vasárnap délutáni tánca (rekonstrukció) (v. Brassó m.)

Kósa László

hétfalusi csángó viselet: a Barcaságban, Brassó közelében fekvő hét magyar falu öltözete. Számos darabjuk közös más erdélyi magyar öltözetekkel, azonban olyan elemei is vannak, melyeket ebben a formában más magyar viseletekben nem találunk meg. A férfiak általában nagy karimájú nemezkalapot hordtak, hidegben fekete vagy fehér prémkucsmát. Ingüknek álló a galléra, elöl bojtos kötővel csukódik. Az ing hosszú, kivetve viselték, alja szinte térdig ért, tüszü, düszü nevű bőröv, a tüsző vagy bogláros öv szorította a testhez derékban. A széles övben pénzt és iratokat tartottak, és erre volt erősítve a késtok és a tűzszerszámot tartó erszény is. Fehér, házi posztó harisnyájukról maradt feljegyzés, de ismerhették a szűk vászongatyát is. Az ing fölött ujjatlan, elöl csukódó melles bundá t viseltek télen-nyáron, föléje hűvös időben fehér vagy fekete, vitézkötéses posztó → zekét terítettek a vállukra. Ismerték a selyemmel hímzett hosszú és rövid kozsok ot, a legények pedig a lombos gubá t, amelyben udvarolni jártak s a jószágot őrizték. A munkában viselt vászon kabátfélének friskó a neve. Lábukon kordován csizmát viseltek, de ismerték a székely cepők öt és a bocskort is. – A lányok hajukat két fonatban leeresztve viselték meggyszín vagy veres hajkötővel lekötve. A lányos hajkötő helyébe a fiatalasszony arannyal hímzett menyecskepántliká t kötött, melyet két éven át hordott, azután meggyszín szalagra cserélte. Ezzel együtt az asszonyok a csepesz nevű főkötőt hordták, melynek kontytartó része tarka, hímzett, s fehér fátyolkendőt borítottak rá. Az új asszony – aki még állt a templomban – bogláros tűkkel tűzte meg fátylát, amint néhány hónap múlva beült a padba, nem használt tűket többé. Ingük hosszú volt, köznapon vékony lenvászon, ünnepeken csipkeujjakkal, melyek hosszúak és bőven ráncoltak. A csipkeingen arany a gallér és a kézelő. A vászoningeket az idősebbek fehér, a fiatalabbak vörös fonallal varrták ki. Ráncba szedett rokolyát viseltek az ing fölött, előtte cifra kötényt. Lányok és fiatalasszonyok ünnepi viselete volt a hámos rokolya, a lányoké fehér, az asszonyoké feketére festett házi vászon. Erősen kivágott, a vállrésszel egybeszabott szoknya sz. A vállrészt sűrűn ráncolták elöl is, hátul is. Nincs derékba szabva, csak a bogláros öv szorítja le. A fekete rokolyához fehér, a fehérhez fekete kötényt kötöttek. Bogláros övükre bőrerszényt függesztettek. A gazdagabb lányok és fiatalasszonyok kösöntyű t, mellboglárt viseltek. Különleges esküvői dísze volt a menyasszonynak a fekete bársony csákó és az ugyancsak fekete palást. Téli-nyári felsőruha az elöl csukódó ujjatlan mellesbunda, mely bársony borítással is készült. A férfiakéhoz hasonlóan a nők is viselték a sujtással kihányt fehér zeké t vállra vetve. Papucsban és kordován csizmában jártak, de ismerték a sarut: a féltérdig érő s ráncosan legyűrt könnyű szattyán csizmát. Az öltözet számos eleme a → székelyföldi viseletekhez kapcsolódik, a hámos rokolya viszont a torockói kösnyős rokolyát idézi. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (VI., Bp., 1873).

Mellboglár hétfalusi csángó viseletből

Fél Edit Hofer Tamás

hét (három, kilenc, tizenkét) holló, a (hattyú, daru, karvaly, haramia): → tündérmese. Cselekménye: egy anya hét fiát mohóságuk (istentelenségük stb.) miatt megátkozza, hogy legyenek hollókká. Az átok megfogan, s a fiúk hollókként elrepülnek. Lánytestvérük keresésükre indul. A Holdtól, Naptól, Széltől (csillagoktól) kérdezősködik bátyjai után, azok útba is igazítják. Az → üveghegyen talál rájuk, s megtudja tőlük megváltásuk feltételeit: csalánból inget kell készítenie számukra, s hét évig nem szabad beszélnie. Kiköltözik a kaszálóra, s ott az ingek elkészítéséhez lát. Egy királyfi megtalálja s feleségül veszi. Gyermeket szül. Ármányos udvarbeli öregasszony gyermekét (több ízben) eltünteti, s azzal vádolja, hogy megölte. A királynét halálra ítélik. A vesztőhelyen van, amikor lejár a hét év. Megjelennek a hollók, a királyné rájuk adja az ingeket, legényekké változnak. A gyermekek előkerülnek, az ármánykodó megbűnhődik (AaTh 451). Az egész magyar nyelvterületen 36 változatban ismert mese, melyek a fenti típusképpel csak részben egyeznek. A számos redakció egy részének forrása nyilvánvalóan a 19. sz. folyamán idegenből magyarra fordított → ponyvafüzet (ezek egyikének a híres „Hattyúlovag”-nak, egy 1874-ben, Bucsánszki Alajos által kiadott szövegét őrzi az OSZK), más része az ismert Grimm- és Andersen-mese származéka, de vannak olyan redakciók is, melyek egyelőre nem hozhatók kapcsolatba a 19. sz.-i népmesegyűjtemények vagy népkönyvek szövegeivel. Legrégibb ismert változata Johannes de Alta Silva 1185 körül latin nyelven összeírt Dolopathos c. gyűjteményében található. Ennek a redakciónak egyik kései, de feltehetően nem első magyar fordítása a fent említett ponyvafüzet is. A mese egész Európában ismert, változatait különösen a skandináv államokban jegyezték fel nagy számban (→ még: aranyhajú ikrek, AaTh 707; → gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a: AaTh 403; Hattyús lovag: BN 452*, Szűz Mária keresztleánya: AaTH 710). – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet (Marosvásárhely, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X., Bp., 1962).

Kovács Ágnes

hetivásár: a hetenként több alkalommal tartott → piacok egyike, amelyen állatokat vagy iparcikkeket is árultak. Nagyobb településeken alakultak ki, voltaképpen helyi → vásárok voltak.

Kézdivásárhely (v. Háromszék m.) piactere a múlt század végén

Kézadás disznóvásáron (Debrecen, század eleji rajz)

Hetivásár a századfordulón (Szeged, kenyérvásár a Klauzál téren)

Dankó Imre

hét kecskeolló, a: gyermekeknek való óvó → állatmese. Cselekménye: kecskemama reggel a mezőre indul friss füvecskéért. Hét (tizenkét, három, hat) fiának megparancsolja, hogy távollétében a házba senkit be ne engedjenek. A farkas (medve) meglesi távozását és bebocsátást kér. A kecskeollók először felismerik fekete lábáról, másodszor vastag hangjáról, s nem engedik be. A farkas lisztbe (kovászba) mártja a lábát, hogy fehér legyen (vagy fehérre varrja, festi). és sárgarépát (krétát) eszik, tojást iszik, hogy a hangja vékonyabb legyen. Sikerül megtévesztenie a kiskecskéket, beengedik, s a legkisebb kivételével valamennyit felfalja. Hazajön az öreg kecske, a kis kecskeollótól megtudja a történteket. Megkeresi az alvó farkast, a hasát felvágja, a kecskefiúk elevenen kiugrálnak belőle, a helyüket megtöltik kővel. A farkast, amikor iszik, a kövek súlya a vízbe húzza (AaTh 123; 9 változat; az egész magyar nyelvterületen ismert). Ezópusi mese, mely keresztény példázattá, majd gyermekmesévé vált. Egész Európában, Ny-Ázsiában és Afrika északi partvidékén ismert, szórványosan előfordul az egykori amerikai, afrikai gyarmatok bennszülött lakói körében is. Első nyomtatott változata Heltai Gáspár gyűjteményében (16. sz.) még megegyezik a Romulus-féle szöveggel (i. sz. 350–500 között), ebben a gödölyék még nem engedik be a farkast. Hasonló formában találjuk a mesét a Romulus-féle gyűjtemény nyomán keletkezett Marie de France-féle és a Heltai forrásául szolgáló Stainhöwel-féle ezópusi gyűjteményben (12., ill. 15. sz.), valamint Pesti Gábor meséi között is. Ennek a formának magyar népi változatát nem ismerjük. A 19–20. sz.-ban a szóbeliségből feljegyzett változataink mögött későbbi forrásokat sejtünk. Egyik (a farkas – hét kecskeolló, valószínűleg a Perrault–Grimm-féle szöveg; francia, német változatok), melynek elterjesztésében jelentős szerepet játszott Benedek Elek átdolgozása, a másik (medve – 12 kecskeolló; erdélyi szász, török változatok) irodalmi előképe nem ismert. A mese előfordul nálunk versbetétes és idegen nyelvű dalbetétes formában is. Az aetiológiai záradékkal ellátott francia és vogul párhuzamok – az utóbbi Munkácsi Bernát feljegyzése – a kecske, ill. a nyúl farkának rövidségét magyarázzák (a farkas leharapta a legkisebbét, mert csak a farkához tudott hozzáférni). – Irod. Pesti Gábor meséi (Pest, 1858); Imre Lajos: Heltai Gáspár esopusi meséi (RMKT, 4. Bp., 1897); Dähnhardt, O.: Natursagen (IV., Berlin, 1912); Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Kovács Ágnes: Magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., III. 3. Bp., 1958); Tubach, F. C.: Index Exemplorum (FFC 204. Helsinki, 1969).

Kovács Ágnes

hétlépés, hétlépetű : zárt összefogódzással egyöntetűen járt, kötött szérkezetű páros tánc (→ páros táncok), amelyben a párok egymás mögé oszlopos rendbe felsorakozva rendszerint a körív mentén táncolnak. A hétlépés állandó 12-ütemes dallamához kétrészes táncszakasz illeszkedik, amely többször ismétlődik. A hétlépés névadója a szimmetrikusan ide-oda mozgó hétlépéses motívum, amelyet páros polkaforgás követ. – A germán népek mindegyikénél általános táncfajta előfordul az É-olasz, horvát, cseh, szlovák, lengyel, finn, észt, román táncfolklórban is, általában egyazon jellegzetes dallammal. A K-európai népek körében német telepesek útján terjedhetett el. Leggyakoribb német elnevezése (Siebenschritt), az olasz (sette pasi), a horvát (sedam paši), a román (ºapte paºi) megjelölésekkel párhuzamosan a magyarság körében is hétlépés (ritkábban a dal szövege után „Az ajtóig meg vissza” ...) néven él. Leggyakoribb a székelyek, bukovinai székelyek, gyímesi csángók körében, továbbá a Mezőségen és Kalotaszegen. A hétlépés rendszerint más, szintén nyugati eredetű táncok állandó füzérébe illeszkedve jelenik meg a táncrendben. – Irod. Vámszer Géza–Bándy Mária: Székely táncok (Kolozsvár, 1937); Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Goldschmidt, A.: Handbuch des deutschen Volkstanzea (Berlin, 1967); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970).

Martin György

hét napjai: a hét napjainak „szabad” és „veszélytelen”, másrészt „veszélyes” (munka- és egyéb tilalmakkal kötött) napokra való megosztása igen régi gyökerű (már babiloni, egyiptomi, héber adataink vannak erre, majd végigkísérte ez az elv az egész ókort és középkort). Hasonló megosztás a hónap bizonyos napjaira nézve is ismeretes volt (→ nevezetes időpontok). E rendszer kialakulása többek között a → hold változásaival, ill. az ezen alapuló naptárrendszerekkel függ össze, de számos más ok is közrejátszott: sokfajta helyi hagyomány, különböző egyházi hatások (pl. a péntek-szombat-vasárnap munkatiltó jellege többek között a nagypéntek, nagyszombat és húsvétvasárnap általánosításából is adódhat), és nem utolsósorban a munkaritmus szabályozásának objektív szükségessége. A mai Európában a szerencsés és szerencsétlen napok beosztása helyenként változó. Általános a péntek, szombat, vasárnap munkatiltó jellege, de a hét minden más napja előfordul mint veszélyes nap. A magyar nyelvterületen egyöntetűen a kedd, péntek és vasárnap a tilalmas napok, de elég általános a szombat is, valamint néhol a csütörtök. A vasárnapi tilalom mindenfajta munkára kiterjed, a pénteki általánosan a kenyérsütésre és mosásra, sok helyütt utazás megkezdésére, általában ügyintézésre, a szombati fonásra, varrásra, a kedd fonásra és helyi jelentőséggel sok egyébre (sütés, útrakelés, gyümölcsfák megrázása stb.). Néhol ismeretes volt a csütörtöki fonási tilalom. Az előírások közül legnagyobb jelentősége az országszerte elterjedt hétfői mosásnak és szombati kenyérsütésnek volt, de sok egyéb tevékenységnek megvolt a kisebb területekre érvényes hagyományos napja. Így néhol pénteken vagy kedden ültettek tyúkot, vetettek kendert; ha hétfőn nem sikerült egy nagyobb vállalkozást elkezdeni, akkor csütörtökön kezdték stb. – A → legényjáró napok kialakult rendszere részben egybevágott a fentiekkel; pénteken mindenesetre nem volt szokás a lányos házhoz járni. Az → előírások és tilalmak (→ tilalom) betartásának mértéke változó volt; legszigorúbban a keddi fonási, valamint a pénteki sütési-mosási tilalmat vették. Ebben nem annyira a büntetéstől való félelem, mint inkább a hagyományos rendszerhez való igazodásra törekvés volt a döntő. De hogy a félelemnek vagy legalább a félelemkeltésnek mint pedagógiai eszköznek a hagyományok továbbadásában komoly szerepe volt, bizonyítják a tilalmak ellen vétőkről még a 20. sz.-ban is közszájon forgó → tabumondák (→ kenyér, → mosás). (→ még: kedd asszonya) – Irod. Vilkuna, Kustaa: A hét napjai (Ethn., 1958).

Pósa Éva

hétszilvafás nemes: → egytelkes nemes, → kisnemes

Hétszünyükapanyányimonyók: → bakarasznyi ember

heverő: a parasztház kiegészítő bútora, nappali pihenőágy (→ ágy). Tájnévi változatai: gyalogágy, gyermekágy, hentergő, hencser, hömbölygőágy, kiságy. Kialakítására az ágyban alvás állandósulásával került sor. Mo.-on úri-polgári házakból a 17. sz.-ban találtak először adatot róla, a parasztságnál valószínűleg a 18. sz.-ban kapott polgárjogot. Előbb az asztalos készítette ágy által eredeti helyéről (→ szobaberendezés) kiszorított → dikó, → ágyszék töltötte be ezt a szerepet, majd a kiöregedett, megkurtított lábú, asztalostól vett ágy, ill. az utóbbi mintájára összeütött priccs. A heverő a szobában állhatott a kemence mellett (→ vacok), esetleg a hátsó ágy helyén, nyáron a tornácon, a 20. sz.-ban a lakókonyhában is. Fejpárnával, pokróccal terítve mindig készenlétben állt, ha éjjel is aludtak rajta, úgy a fölösleges ágyneműt nappalra bevetették a szobabeli ágyba. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); K. Csilléry Klára: Vázlatok a tiszaigari népi lakáskultúrából (Ethn., 1952); Döppe, Friedrich: Deutsche Bauernmöbel (Leipzig, 1955); B. Sergő Erzsébet: Dunaújvárosi (Pentelei) népi bútorok (Alba Regia, 1963); Deneke, Bernward: Bauernmöbel (München, 1969).

K. Csilléry Klára

H. Fekete Péter, Halasi (Hajdúszoboszló, 1880–Cegléd, 1966): muzeológus, tanár. A budai Pedagógiumban szerzett polgári iskolai tanári oklevelet. 1907-től Nagyváradon, Nagyszalontán és Gyulán, 1924–43 között Hajdúböszörményben tanított. 1930-ban megnyitotta Hajdúböszörményben az általa szervezett Hajdúsági Múz.-ot, melyet kisebb megszakítással 1963-ig vezetett. Helytörténeti és néprajzi cikkeket írt szűkebb hazájáról a Hajdúságról különféle lapokban és szakfolyóiratokban. Munkáit aprólékos pontosság és széles körű helyismeret jellemzi. – Irod. Dankó Imre: H. F. P. (Ethn., 1966).

Kósa László

híd: patakon, folyón, időszakos vízfolyáson, vizenyős területeken vagy mesterségesen készített csatornákon, árkokon átvezető épített szerkezet, utak tartozéka, amelyet járművekkel is lehet használni. Honfoglalás előtti alán eredetű szó. A hídépítés már a honfoglalás előtt is népünk technikai ismeretei közé tartozott. A hídak széles körű középkori elterjedését, használatát helyneveinkben való korai és gyakori felbukkanása is jelzi (Királyhida, Hidas, Székelyhíd, Hidasnémeti, Bánhida, Apahida, Hídalmás, Hidaskürt). Részben a középkori helynévi összetételekben a jelzős szerkezetek is utalnak hídjaink anyaguk, szerkezetük, technikájuk tekintetében megnyilvánuló sokféleségére. Kisebb fesztávolságú hídak esetében két, három, esetleg négy nagyméretű gerendát fektettek át a két hídfő tartószerkezete között. Szokásos volt a tartógerendákat keresztkötésekkel összekapcsolni. Az így elkészített vázat vastag deszkázattal burkolták, korlátokkal látták el. Nagyobb fesztávolság esetén cölöpöket vertek a mederbe, s a híd tartógerendái a cölöpökön keresztbe fektetett keresztgerendákon nyugodtak. A cölöpöket az oldalirányú mozgás ellen egymással is összekötötték, ácsolták. Nemritkán a cölöpöket a híd hosszirányban fekvő tartógerendáihoz is hozzákötötték. Olyan vízfolyásokon, ahol jégzajlásra lehetett számítani, az egyszerűbb hídak esetében is a cölöpök elég jégterelő, védő ácsolatot helyeztek el, ami az úszó jégtáblákat eltérítette, eltörte. A nagyobb fesztávolságú hídaknál egyszerűbb rácstartókat és merevítő szerkezeteket is alkalmaztak. A fa-, gerendahídak között voltak az egykori Európa átlagos technikai színvonalát meghaladó ívelt tartószerkezetekre is példák. Ilyen volt az Aranyos hídja Tordánál. Mivel a faanyagot az időjárás könnyen megtámadta, tönkretette, igyekeztek a híd tartó- és járószerkezeteit megvédeni a csapadéktól, a nap szárító hatásától. Ezért készítettek fedeles hídakat, amelyeknek oldalát deszkázattal is beburkolták. Fedeles hídak Erdély kisebb folyóin még ma is előfordulnak. Minthogy a faellátást, gerendaszállítást az egész Kárpát-medencében nagyon jól megoldották, még az első nagyvasúti hídakat is fából ácsolták. A kő-, téglahídak építésére csak hegyvidékeken vagy kivételes esetekben került sor. Nem egy helyen a mezővárosok saját kereskedelmi forgalmuk biztosítása érdekében a 18. sz.-tól erőfeszítéseket tettek önerejükből állandó kő- vagy téglahídak építésére. Ezek boltozatait földtöltéssel látták el, esetleg kikövezték. Ilyen típusú a Hortobágyon átvezető híres híd, amelyet Debrecen városa emeltetett, de hogy nem egyedüli létesítmény volt, arra bizonyság lehet a karcagi határban levő Zádor hídja. Meg kell jegyezni, hogy a nagy árterű, magas vízállású folyók áthidalására falvaink, mezővárosaink nem vállalkoztak a 19. sz. derekáig. Ezeken, a néhány katonai érdekből épített híd kivételével, komp ok, repülő k, hidas ok segítségével keltek át, vagy télvíz idején, kemény fagyban jéghizlalás sal (→ szalmahíd) tették a folyók jégpáncélját teherbíróvá, hogy a két part közötti forgalmat biztonságosan, gyorsan, tengelyen bonyolíthassák le. Megjegyzésre érdemes, hogy a sekély vizű patakok, folyók medrében gyakran készítettek lovas, szekeres átkelésre alkalmas kövezett fenekű gázlókat, s így híd építése nélkül biztosították a közlekedést. Az ilyen kövezett gázlók a sáros, agyagos partú és ágyazatú vízfolyásoknál meggyorsították a forgalmat. A kavicsos medreket sekély víz esetén nemegyszer szinte országútként használták közlekedésre. Pl. az Aranyos parti székely falvak egymás között száraz időjáráskor gyakorta a folyó kavicságyazatában tört úton tartottak kapcsolatot. A paraszti, mezővárosi közösségek átlagos hídjai fából készültek. Jellemző volt rájuk a cölöpös gerendatartós szerkezet. A hídfők belső oldalát és a kapcsolódó oldalrézsűket is cölöpökkel rögzített deszkázattal, gerendázattal biztosították. Igyekeztek minél kisebb áthidalt nyílással megoldani egy-egy átkelőhely kiképzését, ezért a régi fahídhoz az ártérbe mélyen benyúló földtöltéseket építettek, s csak a legszükségesebb szakaszt hagyták nyitva. A híd építéstechnikai ismerete tervezési és kivitelezési szinten régi ácsmesterségünk tradicionális tudásanyagához tartozott. Nyelvterületünk peremvidékein, az erdős természeti környezetben napjainkig tartó gyakorlata meg is maradt. Az utolsó 200 esztendő fejlődését azonban a műszaki tervezés is, valamint az állandó hadsereg hidász fajárásai is befolyásolták. Nem egy esetben van tudomásunk arról, hogy a fában gazdag vidékeken némely mesterek vagy falvak előre készítettek hídszerkezeteket, s azokat készen adták el, és vagy ők, vagy a helyi mesterek állították fel a megadott helyen. (→ még: bürü) – Irod. Lósy-Schmidt Ede: A hortobágyi kőhíd építése (Debrecen, 1926).

A tordai fedeles híd (v. Torda-Aranyos m.) (múlt század végi rajz)

Fedeles híd a Kis-Küküllőn (Sóvárad, v. Maros-Torda m.)

A tordai fedeles híd (v. Torda-Aranyos m.) az Aranyos folyón (múlt század végi fénykép)

A Tarna patak hídja Jászdózsán (Szolnok m.) (Épült 1811–14 között)

A Bárdos éren a 19. sz. elején épült kúhíd (Gyula, Békés m.)

A zalalövői kőhíd 1830-ból (Zala m.)

Gyalogos híd a Koppány patakon (Felsővály, v. Gömör m.)

Kőhidak (Hejce, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Fahíd (Kánya, Somogy m.)

Kőhíd (Kapolcs, Veszprém m.)

Utcai hidak, átereszek (Vizsoly, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Filep Antal

hidas: → disznóól, → komp

hidas játék: a → sorjátékok, → bújós játék csoportjába tartozó, több formaváltozatban játszott → énekes gyermekjáték. A hidas játékok szövegei tartalmilag rokonok, formailag három főbb csoportra oszthatók: → Itthon vagy-e hidasmester? (Dunántúl), → Mért küldött az úrasszony? (Palócvidék), → Jöjj által, jöjj által (D-Dunántúl). Az egyes szövegekhez változó mozgásformák tartoznak; némelyiket → kapus játék formában is játsszák. Egy pár felemelt kézzel „kaput tart”, a többiek a) szemben sorbaállnak, oszlopban, majd a kapu alatt áthúzódva visszafordulnak, b) a kapusok is megfordulnak, s a sor másik vége tart kaput, c) a kapuhoz kör csatlakozik, a így körben húzódnak át stb. A kaput a szöveg végén az átvonulók között „lezárják”, „lecsukják”, azaz a felemelt karokat lehajtják valaki előtt. Színjátékszerű párbeszéd folyik a kapusok és a sor vagy annak első tagja között énekelve vagy dallam nélkül: „Lengyel László”; ( Lengyel László játék ), „Magyari Örzse”, „Úrasszony” stb. vitézei át akarnak menni a „hídon”, „kapun”, „réven”, de nem akarják őket átereszteni a „hidasmester”, „révészek”, „Gergely gazda”, „Borsos kapitány”, „Szent Erzsébet” stb., mert eltörték a híd lábát. Azok vállalják a javítást „bodzából”, „sáraranyból”, amit „Boldogasszonytól”, „Istentől” kapnak. Erre átengedik őket, de váltságdíjul egy leányt kell adniuk. Ő az, akit maguk mellé állítanak a kapusok. Az átbujás alatt az alig variálódó → Bújj, bújj zöld ágat éneklik. Történelmi személyek emlékére, lányrablás, lakodalmi szokások nyomaira, népi színjáték maradványára, tavaszköszöntésre lelnek benne a kutatók. A hidas játékkal többnyire az egész falut bejárták a lányok tavaszi ünnepeken. A hidas játékok Európa-szerte gazdag változatanyagot mutatnak, s már a középkortól kezdve a kedvelt játékok közé tartoznak. A hidas játékról szóló német és szlovák nyelvű irodalom jelentős. – Irod. Edvi Illés Pál: Első oktatásra szolgáló Kézikönyv (Buda, 1837); Melich János: Adalékok a magyarországi hidasjátékokról (Ethn., 1939); Kiss Lajos: A Lengyel László játék (Emlékkönyv Kodály Zoltán 70. születésnapjára, 1953); Mészáros István: Népi gyermekjátékaink Lengyel László királya (Ethn., 1963).

Hidas játék

Hidas játék (Galgamácsa, Pest m.)

Igaz Mária

hideglelés: a → népi gyógyászat általánosan elterjedt betegségelnevezése. A bécsi kódexben a 15. sz.-ban följegyzett változata (hideglelet) óta napjainkig folyamatosan ismert. 7-, 10-, 77-, 99-féle hideglelést ismernek, ezek közül az alábbiakat különböztetik meg: nehéz hideglelés , nehéz forrázó hideglelés , hideglölögetés, hidegrázás, hideglövés, forró hideg, gyújtó(k)vány hideg, mindennapos hideg, másodnapos hideg, harmadnapos hideg, tolvajhideg, disznóhideg, lóhideg. Nemcsak orvosló hiedelmekben és cselekményekben, hanem népmesében (Ketesd), gyermekjátékban („Adj király katonát ..., adj katonát erőset, vagy egy hideglelőset!, Nagykamarás), tréfás szólásokban (Szeged) is előfordul. Hidegrázással járó lázas betegségeket jelent, köztük minden bizonnyal a váltóláz (malária) különböző formáit is. Ezeknek az emésztőrendszerrel való kölcsönös összefüggéséből is érthető, hogy D-Mo.-on a herpes labialis t, valamint a kiütésekkel járó gyermekbetegséget is hideglelésnek nevezik (Algyő). Nagyszalontán marhabetegség is („a marha száját kihányja a hideg”). 16–18. sz.-i adatok szerint → boszorkányok mesterkedése, ill. rontó, büntető szándéka gyakori oka a hideglelésnek, mai hiedelmek szerint is küldhető, okozható: pl. ha lopásért megátkozták, lábnyomát megszárítják (→ nyomfelszedés, Baranya m., Somogy m.), ha kemence szája elé → Szent György napja előtt fogott → békát betapasztanak (Göcsej). Egyébként megfázástól, csömörléstől, gyomorrontástól, „zabálástól” s hideg (döglött) békára lépéstől eredeztetik. Megelőzésére országszerte ismert az „újság hasamba-hideglelés pokolba” mondóka; közben hasukat ütögetik vagy (Nagykamarás) kocsirúdba ütik; tavaszi égzengéskor hemperegnek (Tiszasüly), nagyszerdán megrázzák a kerítést (Kalocsa). Gyógymódjaiként a → mágikus eljárások változatos sora ismert: az egyébként meg nem határozott, okozó lényt megtévesztik (a beteget letagadják, elbújtatják, helyébe aludttejes tarisznyát tesznek), elijesztik, elküldik (kéménybe, kerékagyba kiáltják, ajtóra írják ki a → ráolvasás szövegét), megfenyegetik. A betegséget elvitetik vízzel, széllel, → rontó bábuval, békával, pókokkal, kutyával; pálcára annyi rovást (papírra jelet) tesznek, ahányszor kilelte a hideg, s ezt egy szekérbe dugják vagy dobják, otthagyják fánál, határcöveknél, mezei kútnál, kocsmában. A hideg (döglött) békától származtatott betegséget Szent György napja előtt fogott, hóna alá szorított békával, nyakba kötözött döglött kígyóval, vagy békáról, bolháról, tetűről stb. itatják. A beteget kettéhasított csalánon átbújtatják (Göcsej, Csongrád, Torontál m.), csalánnal, ill. csalánhoz mérik; fonallal megmérik, azt a falu mezsgyéjére dobják, vagy egy halott mellé a koporsóba teszik, hogy vigye magával (Csákánydoroszló, Oláhlapád); bodzafát megrázzák stb. A disznóhidegben szenvedőnek a disznók vályújába tett tányérból kell ennie, lóhideg esetén pedig a ló szája csurgását innia. A betegség gyógyulásáért, ill. kiújulása megelőzéséért a hét meghatározott napjára élethosszig tartó → böjtöt fogadnak. Egyedülálló az 1784-ben állított pilismarót-basaharci hideglelős kereszthez fűződő hagyomány: aki a kiugró sziklaormon levő keresztet megkerüli, meggyógyul. Föltehetően román hatást tükröz a háromszéki hidegleléses gyerek anyja által kora reggel, ház körül futva, mezítelen elmondandó ráolvasás-formula: „Éjasszonyok, éjurak vigyétek a hideget a gyermekemről”. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Bálint Sándor: Szegedi szótár (Bp., 1957); Cs. Pócs Éva: A karácsonyi asztal és a karácsonyi vacsora hiedelemköre (Népr. Közl., 1965); Bálint Sándor: Szegedi példabeszédek és jeles mondások (Bp., 1972).

Grynaeus Tamás

hídivásár: a Hortobágyon, a hortobágyi csárdánál, a kilenclyukú híd mellett évenként két alkalommal megtartott → vásár neve. A 19. sz. második felében keletkezett és mint ló- és szarvasmarhavásár volt nevezetes. Az első hídivásár a gyöngyösi tavaszi vásárhoz igazodott: az azt megelőző hét csütörtökjén tartották (május végén vagy június elején). A második hídivásár pedig a jászapáti nyári vásárhoz kapcsolódott; az azt megelőző hét csütörtökjén tartották. Az eladók leginkább debreceni gazdák, míg a vevők környékbeliek és az ország távoli vidékeiről valók voltak. – Irod. Vásártörténet – Hídivásár (Szerk. Szőllősi Gyula, Debrecen, 1976).

A hídivásárra (Hortobágy) igyekvő ekhós szekér (rajz 1940-ből)

Ekhós kocsitábor a hortobágyi hídivásáron (század eleji fénykép)

Dankó Imre

hídlás: az → istálló deszkapadozata, amely a trágyalét tároló gödröt fedi be. Rendszerint bárdolt tölgyfadeszkából készül. Az Alföldön a hídlás csak a 20. sz. első felében váltotta fel a döngölt földpadlót az istállóban. A Dunántúlon és Erdélyben mintegy két évszázaddal korábban kezdődött a hídlás terjedése. Elnevezése az egész magyar nyelvterületen egységes; híd szavunk származéka. (→ még: disznóól) – Irod. Györffy István: Állattartás (A magyarság néprajza, II., Bp., 1933); Borzsák Endre: A régi istállók élete és a jószág takarmányozása Pest megye északi falvaiban (Népr. Ért., 1936); Cs. Bogáts Dénes: Háromszéki oklevél-szójegyzék (Kolozsvár, 1943).

Paládi-Kovács Attila

hiedelem: olyan vallási képzet, amely nem tartozik a hivatalosan elismert egyházak vagy vallási rendszerek által elfogadott hittételek közé (babona). – Az egyik vallás szemszögéből nézve egy másik vallás képzetei is hiedelemnek foghatók fel. E névvel illetik továbbá az európai (s a magyar) parasztság rendszert nem alkotó vallásos képzeteit, kozmogóniáját, előírásait, tilalmait. E paraszti hiedelmek többféle összetevőből jöttek létre, egy részük régebbi pogány világképek maradványa, mások egyházi hittételekből torzultak hiedelemmé. Új hiedelmek is létrejönnek feltűnő, felindulást keltő jelenségek magyarázataként, pl. természeti katasztrófák vagy háborúk alkalmából, vagy olyan esetekben, amikor érthetetlen vagy kikerülhetetlennek tűnő társadalmi jelenségekkel találkoztak (ilyen volt pl. a tüzes indzsellér ről szóló, a múlt században létrejött hiedelem). A hiedelmek → közlések, → előírások, tilalmak (→ tilalom), → hiedelemmondák formájában nyilvánulnak meg. (→ még: népi hitvilág) – Irod. Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia (Pest, 1854); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958); Póca Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964).

Diószegi Vilmos

hiedelemmese: azokat a valódi mesék (mitikus mese) műfajához tartozó típusokat nevezzük így, amelyek számos, a néphitben is azonos formában és tartalommal élő elemet, motívumot tartalmaznak, s mese és → hiedelemmonda alakban egyaránt előfordulnak olykor ugyanazon közösség szájhagyományában is. Ide tartozó meséink elsősorban a szláv népi hitvilág elemeit öntik meseformába (→ elkárhozott királykisasszony, az; → félelemkereső, a; → ördögszerető), ill. az ettől jelenlegi tudásunk fokán még élesen el nem határolható germán (→ ijesztőmese) s a → tündérmesékhez legközelebb álló kelta (→ halhatatlanságra vágyó királyfi, a; → púpos meg a dúcos, a) hiedelemvilágnak a szörnyű, ill. édes túlvilágról alkotott elképzelését alakítják mesévé. A szláv és a germán hiedelemelemek (vámpír-, boszorkányhit) hármas szerkezetű (→ hármasság), gyakran a hiedelemmondákhoz hasonló nyitott, tragikusan végződő meséket alkotnak, a kelta hiedelemvilág elemei a keresztény középkor felfogásához közel álló, annak etikai elképzelését magáévá tevő, a → legendák között is gyakori → kettős szerkezetű mesékké rendeződnek. Az Aarne–Thompson-féle katalógus egyes típusaikat a tündérmesék, másokat a legendamesék közé sorolja, jóllehet az ide tartozó epikumok egymással gyakran keverednek, egymással határozott → affinitást mutatnak (pl. a púpos és a dúcos: AaTh 503, az ősz ember parazsa, ill. a tizenkét hónap: AaTh 751B*). A samanisztikus hiedelemképzetek – pl. a különböző alakban való viaskodás – különösen → hősmeséinkben fordulnak elő nagy számban vagy nagy terjedelmű, nyitott szerkezetű epikumokat alkotnak (Ámi Lajos meséi), kis terjedelmei, a hiedelemmonda és a mese határán álló hiedelemmesét azonban nem. – Irod. Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy, I., Bp., 1940); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4. Bp., 1968).

Kovács Ágnes

hiedelemmonda: az európai s a magyar → mondák egy csoportja. A magyar néprajztudomány régebben inkább a babonás történet kifejezést használta a csoport jelölésére; Honti János s az újabb kutatás mondának nevezi ezeket. Használják a mitikus monda elnevezést is. Nagy részük az élő hiedelemből táplálkozik, annak az epikus megformálására legalkalmasabb mozzanatait alakítja kerek elbeszéléssé (→ fabulat), azonban nem minden hiedelemből alakul ki mondának nevezhető epikus történet, egy részük megmarad a → közlés vagy a → memorat fokán. Más hiedelemmondáknak viszont nincs élő hiedelemalakja, mint például az óriásokról szóló hiedelemmondának, mert az már eltűnt a köztudatból, vagy soha nem is volt, s mint epikus → vándormondák jutnak el egyik néptől a másikig. Csoportosításuknál figyelembe kell venni, hogy egy és ugyanazt a cselekményt többféle természetfeletti lénynek vagy tudománnyal rendelkező élő személynek is tulajdoníthatják, éppen ezért a csoportosítás többnyire a mondákban szereplő lények és a jellemző cselekmények együtteséből alakul ki. Fő csoportjai: a végzetről szóló mondák, → halászmondák, halálról és halottakról, kísértetjárásról (→ kísértetmondák), elátkozott helyekről, szellemek vonulásáról (→ kísértetek vonulása), → túlvilágjárásról, elvarázsolt lényekről, az ördögről, sárkányról, → betegségdémonokról, természetfeletti erővel s javakkal rendelkező élő személyekről (→ természetfeletti erejű személy), legfőképpen a → gyógyítókról, → boszorkányról, mitikus növényekről és állatokról (pl. → házikígyó), természetfeletti lényekről, mágikus tárgyakról szóló hiedelemmondák, → tabumondák és kincsmondák (→ kincs) stb. Hiedelem -elemeket nemcsak a hiedelemmondák tartalmaznak, hanem más mondacsoportok is. – Irod. Honti János: Megjegyzések a népmondáról (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Voigt Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn., 1965); Ferenczi Imre: (Népr. Dolgozatok, Szeged, 1966); Körner Tamás: A magyar hiedelemmondák rendszerezéséhez (Ethn., 1967).

Dömötör Tekla

hím: (kivarrt) díszítés, minta.

hímes takács: → takácsszőttesek

hímes tojás: → húsvéti tojás

himlő: → betegségdémonok

himpók: a népi → állatgyógyászat betegségelnevezése. Az inpókos kifejezés legkorábban Calepinus szótárában (1585) fordul elő. Etimológiája tisztázatlan. Országszerte ismert kórforma: ló csánkízületének (lábtőízület, tarsus) belső oldalán az ízület felszínére is kiterjedő, csontsarjadzással járó idült torzító gyulladása. Változatos elnevezései: inpók, impók, hólyagos himpók, száraz himpók, pók, csánkpók, csúzpók , csűdpók, érpók, hüvelypók, vápáscsontpók, vérpók, vízipók, a lovak sántaságának egyik leggyakoribb oka. Bár egészen más jellegű megbetegedés, nem választják el élesen a → holttetemtől; gyógymódjaik is zömükben azonosak. Gyógyítása: hővel (forró vas, faggyú, vaj), vegyszerekkel (királyvíz, mész) roncsolják, majd növényi főzettel (bodzagyökér), sós agyaggal kezelik. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Vajkai Aurél: Egy bakonyi falu paraszt állatorvosai (Ethn., 1938); (Eckhardt Sándor) Balassi Zsigmond: Lovak orvossága (Bp., 1957).

Grynaeus Tamás

hímzés: az alapanyagot (szövetet, bőrt stb.) díszítő eljárás, melynél tűvel fonalat, ritkán fémszálat visznek az alapra – eltérően a szövéstől, csipkekészítéstől és hálókötéstől, horgolástól –, amelyek alkotják is a szövetet. A hímzést a paraszti szóhasználat gyakran varrás nak nevezi és varrónak a speciális készségű hímzőt. A hímzés más díszítőeljárásokkal társulhat: kiegészítheti a rátétet vagy a szőtteshímet. Vannak olyan átmeneti technikák is, mint a szálbehúzás, mely tűvel készül, mint a hímzés, de a szálat a szövőszéken húzza be a vászon szálai közé készítője. Egyébként a szövés is, a hímzés is egyaránt igen régi. Kezdetleges hímzőtechnikák már a neolitikumban kimutathatók. Az a feltételezés, hogy a hímzés a szőttesből alakult volna ki, ez idő szerint nem bizonyítható. – Összehasonlítva más európai népművészetekkel, a hímzés a magyar népművészetben különösen jelentős. Páratlanul gazdag és változatos emlékanyagot hagyott hátra. A paraszti életforma alakulásának sajátos mo.-i feltételeivel függhet össze, hogy a 19. sz. elejétől rohamosan megnőtt pompaigény (→ új stílusok a népművészetben) elsősorban a család nőtagjainak munkájával előállított hímzéseket és → szőtteseket sokszorozta meg számban, és mellettük még a viszonylag nem drága cserépedényeket. A hímzés intenzitásában azonban tájanként nagy különbségek voltak, egyes videkeken a hímzés jelentéktelen maradt, a sokat hímző vidékeken azonban az egész szobabelső, ill. a viselet fő meghatározója lett. Ezeken a tájakon a nagyon munkaigényes hímzéssel számottevő többletmunka hárult az asszonyokra. – Hímzésféleségek: A felhasznált alapanyag és a készítők szerint megkülönböztetjük a vászonhímzés eket, amelyeket rendesen len-, kender-, pamutvászonra, gyolcsra, ritkábban valamilyen gyári szövetre varrnak s a ház öltözetét, kisebb mértékben a testi ruhákat díszítik. Készítői és rendesen használói is maguk a parasztasszonyok, lányok, akik közül gyakran kiválnak a hímzés specialistái. A hímzések másik nagy csoportja a → szűcshímzéseké és a → szűrhímzéseké, melyeket bőrre és különböző minőségű posztófélékre varrnak. Ezeket férfiak, szűcsmesterek (→ szűcsmesterség, → szűrszabók), tehát tanult kézművesek készítik; ritkán kontárok, sőt a mesterek családjához tartozó nők is. Noha ugyanazoknak a parasztembereknek készült mindkét hímzéscsoport, a kettő mégis elkülönül az alapanyag és az ezzel kapcsolatos technikák alapján, de elválik egymástól azért is, mert a tanult kézműveseknek más volt a mintakincse, más előképekhez igazodtak (→ szűcsmintakönyv, → szűrszabó mintakönyv). – → Hímzéssel díszített tárgyféleségek: Vászon (amelyről a továbbiakban szólunk) kerülhetett az öltözetdarabok közül a → főkötőre, női, ill. férfi → ingekre és → kötényekre, → pruszlikra, → ujjasra, → gatyára, fátylak ra, → zsebkendőre stb.; a házbelsőhöz tartozó ruhaneműek közül → párnahéjakra, → párnavégekre, dunnavégekre (→ dunyha), → lepedőkre, → ágyfűtől valókra, → abroszokra és különböző kendő félékre, melyeket vagy a → rúdra, vagy szegre, vagy a törülközőtartóra tettek. Speciális ünnepi alkalmakra készültek → komakendők, vőfélykendő k, násznagykendő k, → mosdató kendők és mások. A parádés szoba (→ szobaberendezés) a hímzések egész sorát mutatja be, hímzővidéken ezek adják jellegét, fő díszét. A ház legjava hímzései – és szőttesei – különösen nagy számban kerülnek szem elé az emberi életpálya fordulópontjain, lakodalomkor, amikor a kelengye díszes ruhaneműit kiállítják (→ terített ház), halálesetkor, amikor kivált a fiatalabb halott, → ravatalán egymás mellett és egymás fölött hímzett és szőttes vászonfélék sorozatai pompáznak. – Mindezeken a darabokon a hímzés megszabott módon, a legfeltűnőbb helyre kerül: párnahéjaknak a végére, melyek a fölvetett ágyon mind látszanak, a lepedőnek az alácsüngő szélére, abrosznak a közepére és szélére, kendőknek a látszó és érvényesülő széleire. A magyar népi vászonhímzéseken a hímzés általában zárt csíkot alkot (kivált az ágyi ruhákon, de pl. a kötényeken, ingujjakon, kézelőkön is), ami mellett, fölött a díszítetlen alapanyag bőven érvényesül. A szabással készített öltözetdarabokon fordul elő a hímzés szabásvonalakhoz igazodó elhelyezése, esetleg a legújabb stílusú hímzéseken az egész felület beborítása. – A hímzés technikája: A hímzőfonal lehet szőr (a magyar racka juh megfont és növényi festékanyaggal színezett szőre) vagy gyári gyapjú (régebben a merevebb szálú nordisk nevű, később a lágyabb berliner), pamut (sodrott, ill. alig sodrott szövőpamut), házicérna, szűcsselyem kettébontva – ami által fodrozódó felületet ad – és végül műselyem. A palócoktól arra van adatunk, hogy kékfestő kötényből húzták ki az első színes szálakat hímzéshez. Az → aranyhímzés csak szórványosan és inkább mesteremberi szinten, ill. történeti forrásokban fordul elő. A tűn, esetleg gyűszűn, ollón kívül egyéb segédeszköz a hímzéshez nemigen kell. A Sárközben, a Drávaszögben a főkötőket hímezték rámán; Széken a párnavégeket. Mezőkövesden kör alakú vagy egyenes tetejű, fogasszerű fonaltartók ra aggatták a különböző színű szálakat a hímzéshez. A varrókészség, a fonalak helye egyébként kisméretű, gyakran fedeles hímzőkosár ban van, ezek mintájára az Alföldön áttört oldalú cserép fonaltartókat is készítettek. – A kifejezés számára igen változatos lehetőségeket jelent a magyar népi hímzésben használatos rendkívül sokféle öltéstechnika és azok kombinációi. Palotay, Gertrúd nyomán négy nagy csoportba osztjuk az öltéseket: 1. laposöltéses csoport: egyszerű → laposöltés, → váltogatott laposöltés és → háromsoros laposöltés, → száröltés, → előöltés, → tömőöltés, → gépöltés, → hamis laposöltés, → ágasöltés, → négyzetöltés, → kockaöltés, → fogasöltés, → fogazás. – 2. Keresztöltéses csoport: egyszerű és virágos → keresztöltés, → szálánvarrott öltés, → álló kereszt, → Margit-öltés, → torockói keresztöltés, → soproni egyszerű kereszt és → fonatöltés. – 3. Hurok- és láncöltéses csoport: → huroköltés, → láncszem, → láncöltéssor, → kisírásos, → írásos öltés, → zsinóröltés, → mezőségi öltés. – 4. Átcsavarásos és szálvonásos technikák: → átcsavarás, → csomó (öltés), → lyukhímzés, → subrikolás, → szálvonásos felületkitöltés, → vagdalás. Végül megemlítjük a varrógéppel készített hímzést: a nyargalást, amellyel sok vidéken kötényeket, ujjasokat, ingeket, pruszlikokat díszítenek (Kalotaszegi bujkák, Baja környéki, Aszód vidéki, Pest környéki kötények, pruszlikok stb.). – A minta megjelenése mindenekelőtt attól függ, hogy a varró a keresztöltéses csoportot, a szálak számolására alapozó technikát választja-e, amely mértanivá teszi a mintát, vagy olyan öltéseket alkalmaz, amelyek ún. szabadrajzú terve k kivarrására valók. Ez utóbbiaknál fordul elő, hogy a mintát előrajzolják, „írják” az anyagra, innen a kalotaszegi „írás után varrott” vagy „írásos” elnevezés és a mezőkövesdi íróasszony, kalocsai író megnevezés. Asszonyok mellett egyébként ritkábban férfiak is lehettek előrajzolók (erdélyi Mezőség, Mezőkövesd), arról is tudunk, hogy Mezőkövesden a különösen gazdag hímzésű halállepedőket szűcslegények írták, rajzolták elő. A → sárközi főkötőkön körülférceléssel jelölték ki a nagy motívumok helyét. Széken és Karádon kemény papírból kivágott sablonokat használtak a nagy motívumok előrajzolásához (→ széki hímzések, → somogyi inghímzés). Országszerte kis és nagy poharak körül rajzolják ki a kerek motívumokat. Az előrajzolást mintegy mechanizálja az előnyomó dúcok használata, aminek ugyan vannak előzményei a szűcsmesterségben, de a vászonhímzéseken csak a legújabb stílusúaknál jelennek meg a városi előnyomó üzletek hatására. A vásznat hímző asszonyok rendesen fejből, emlékezésből varrtak, ritkábban másik darab nyomán. Így az invenciónak, minták újraalkotásának minden egyes alkalommal megvolt a lehetősége. Egyes jó varrók készítettek csupán kis mintarajzokat, még inkább a későbbi munkájukhoz mintául szolgáló kis hímzést. A mintakendő műfaja Mo.-on alig ismert, egyébként elnevezésével ellentétben sem külföldön (így: Németo.-ban, Angliában), ahol sok példánya ismert, sem nálunk, nem volt a hímzéstervezés segédeszköze. – A varró a hímzést a vászon bal oldalán, a tervezett minta közepén kezdi el. A varrással magától elfelé indul. Szálszámolásos munkánál a minta első szakaszát mindenki kiszámolja, a többit ehhez igazodva rendesen csak találomra varrja oly módon, hogy a vászon minőségétől függően két vagy akár három-négy szálat vesz egy-egy öltéshez a tűre. Az egyes díszítőelemeket rájuk fektetett varrótűje vagy előre kiszabott cirok- vagy fapálcika hosszával méri le. Halad, amíg a vászon tart, és „végzi a mintát, ahol végzi”. A specialista varró viszont az egész hímzendő felületet kiszámolja, és pontosan a középről indítja el a varrást. Az ilyenek hímzései kétfelől szimmetrikusan végződnek, esetleg egy-egy félmintával – a nem specialista varró balról mindig egész mintával kezd, de szerencse dolga, hogy a másik oldalon sikerül-e egész mintával befejeznie. – Mintaszerkesztés: A túlnyomóan csík alakban elhelyezett díszítményeknek sajátos belső tagolása van. A csíkon belül, különösen a párnavégeken a középső mintát általában egy-egy vonal s azon túl keskenyebb peremdísz, esetleg peremdíszek sorai keretezik. Ezt a fölső-alsó szegélydíszt nevezte a korábbi szakirodalom mesterké nek. Általában a középső sáv a főminta. Vannak azonban olyan párnavégek is, amelyeken a középső minta a keskeny, és kétfelől a két peremdísz alkotja voltaképp a fő mintát. Ez utóbbi mintaszerkesztés kivált az ország Ny-i felében fordul elő (→ régi dunántúli hímzések, → vasi hímzések, → sárközi halottas párna). Az Alföldön és Erdélyben a peremdíszek általában keskenyek, néha el is maradnak. A főminta megszerkesztésének számos lehetősége közül a magyar hímzéseken leggyakoribbak: azonos szakaszok ismétlése egymás mellett (így virágtövek, egy központból sugarasan indított virágok stb.) és a leveles-virágos hulláminda, valamint a hálózatos elrendezés (pl. székely hímzések). Némelyik mintának van függőleges középtengelye – amelytől jobbra-balra a minta egymás tükörképe [így ismétlődik tükörképszerűen Ábrahám-Izsák (→ Ábrahám áldozata) ábrázolása is], – másoknak nincs, és a motívumok, szakaszok csak egymás mellé vannak mintegy letéve. Az ismétlések, az egymás mellé helyezett szakaszok száma ugyancsak jellemzi a lokális hímződialektusokat. Vannak egynézetű minták, melyeken pl. valamennyi virágtő az alsó peremen áll, és olyanok, amelyek alulról-felülről egyformát mutatnak, s olyanok is, amelyek vízszintes középtengely mentén szimmetrikusak. Ezektől a szabályos ismétléseken alapuló szerkesztési módoktól különbözik az a később jelentkező szabad mintatervezés, amelyik csupán bizonyos belső arányokra, belső egyensúlyra, a díszített felület egyenletes betöltésére törekszik, mint pl. a matyó lepedőszéleken, Kalocsa vidéki párnákon (→ mezőkövesdi hímzések, → Kalocsa vidéki hímzés). – Stílusperiódusok : A magyar népi hímzés igen nagy számú fennmaradt emlékének rendszerezésére, áttekintésére az egyik lehetőség a stílusperiódusok szerinti. Ebben a rendszerezésben nehéz elhelyezni egyes elemi, egyszerű díszítéseket (pl. romanyai hímzés ), olyan régies mintákat és technikákat, mint a geometrikus → szálvonásos, → vagdalásos munkákat, amelyek igen régiek és jóformán időtlenek, mert már a legkorábbi emlékanyagban ott vannak, de végigkísérik a későbbi szakaszok változó stílusú hímzéseit is (pl. → zalai hímzések, → csökölyi hímzés, → mezőkövesdi hímzések, → kalotaszegi hímzések, → szentistváni hímzések). Országszerte megtalálhatók a hímzésnek a → régi stílusú népművészet körébe tartozó rétegei (régi dunántúli hímzések, → régi felföldi hímzések, → régi tiszántúli hímzések). Erre tulipános (liliomos), szegfűs, gránátalmás, rozettás virágornamentika, olykor páros madarak, pávák közé állított virágtövek, hullámindák, koszorúk a jellemzőek. A régi stílusú hímzések egy jelentős része színes szőrfonallal készült (ez a múlt század közepétől már nem fordul elő), de emellett pamuttal, kivételesen selyemfonallal is. A mintáknak egyaránt vannak szálszámolás után varrt és szabadrajzú változatai. A kivitelezésre jellemző az aprólékos pontosság, változatos öltéstechnikák, egy darabon nemegyszer akár nyolc vagy többféle öltés használata. A múlt század elejétől az új stílusok, parasztstílus ok megjelenésével ez a régi stílusú mintakészlet sokfelé zsúfoltabbá válik, kiszínesedik, új elemekkel, új motívumokkal egészül ki (pl. → újabb felföldi hímzések, → borsodi hímzés, → buzsáki hímzés, → balavásári hímzés, → Felső-Maros menti hímzések stb.). Néhol, pl. Mezőkövesden és a Mezőségen ( mezőkövesdi hímzések , → mezőségi hímzések) látványosan új, szabad komponálási rendszerre állnak át a korábbi szabályos ismétlésen alapuló szerkesztés helyett. Tájak és népcsoportok, sőt egyes községek szerint a hímzőstílusok ekkor válnak a legváltozatosabbá, legegyénibbé, ekkor szakadnak el a korábbi mintaszerkesztés fegyelmétől. A régi stílusú darabok sokrétű, változatos öltéstechnikája viszont leegyszerűsödik, s a színek és a minták lesznek sokfélék. Az utolsó, a legújabb hímzőstílusok kialakulásához vezető fordulatot már csak kisszámú község népe hajtotta végre. Ezekben a századforduló körül, ill. a 20. sz.-ban főként fehér gyolcs és kékfestő öltözetdarabok díszítésére jelennek meg a városi előnyomdák mustráit is fölhasználó újfajta minták, melyeknek tervezése, színezése gyakran naturális törekvéseket mutat ( Kalocsa vidéki hímzés, → sióagárdi hímzés, → boldogi hímzés, → turai hímzés). – Lokális hímzőstílusok: A táji, helyi hímzőstílusok olykor csak egy-egy stílusperiódushoz tartoznak, így a régi stílushoz a → vasi hímzések, → rábaközi hímzés, → pécsi hímzés, → orosházi hímzés, → hódmezővásárhelyi hímzés, → kunsági hímzés, → torockói hímzések stb.; az új vagy parasztstílusokhoz az újabb felföldi hímzések, szentistváni hímzések, → bogácsi lepedőszélek, somogyi inghímzés stb.; a legújabb stílushoz végül az imént felsorolt hímzéscsoportok. Más helyeken a hímzés alakulása s ezen belül az egyes minták változása, technikák cserélődése több szakaszon át követhető, így a → sárközi hímzésekben, halápi , mezőkövesdi, kalotaszegi, mezőségi , → szilágysági hímzésekben. Ezek egyben a legtöbbet hímző vidékek, ahol különböző technikák és mintakészletek éltek egymás mellett különböző tárgyféleségekhez kapcsolódva. Sajátos egyébként, hogy a hímzésben kiváló vidékek általában szőttesben is kiemelkedőt alkottak. Egy-egy lokális stílus az adott korszak közkeletű mintáiból és kompzícióiból általában csak a változatoknak egy meghatározott készletével él. Széken pl. 11 minta varrása volt és van ma is gyakorlatban, ezek közül többnek szálszámolásos és szabadrajzú változata is ismert (széki hímzés ). A megfogalmazásban, kivitelben kifejezésre juthat az egyes előrajzolók, ill. varrók egyénisége anélkül, hogy ennek a megszabott mintarepertoárnak határait túllépnék. Torockón is tíznél kevesebb mintát varrtak kétféle technikával, és úgy tűnik, éppen az egyszer elért tökéletes mintának a pontos és precíz ismétlésére törekedtek. De pl. a Sárközben, ahol a halottas párnákon csupán kétféle minta fordul elő, az egykorú vagy nem sokkal későbbi korai főkötőkön a virágtövek, gránátalmák, rozetták és indás szárú minták jóformán beláthatatlan változatsora található meg. A népes és sokat hímző Mezőkövesden, Kalocsán a kiváló varrók és az íróasszonyok szinte versengve törekedtek újításokra, de a félreérthetetlenül mezőkövesdi, ill. kalocsai stílus keretén belül. A lokális stílusok történetében lehet nyomon követni egy-egy minta, motívum lépésről lépésre történő átalakulását, megjelenésének megváltozását. Ez az alakulás néhol az egyszerűsödés, erőteljesebbé válás, másutt a szétesés, ismét másutt a megsokszorozódás, bonyolulttá válás különböző irányaiba haladt. – Irod. Farcy, Louis de: La Broderie du XIe s. jusque’ à nos jours (Angers, 1890); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–1922); Haberlandt, M.: Textil Volkskunst aus Österreich (Wien, 1912); Undi Mária: A magyar népi hímzés öltéselemei (Népr. Ért., 1927); Győrffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Meyer–Heisig, E.: Weberei, Nadelwerk, Zeugdruck (München, 1956); Václavik, A.: Volkskunst und Gewere (Praha, 1956); Fél Edit: Ungarische Volksstrickerei (Bp., 1961); Schuette, M. V.–Müller, S.–Christensen: Das Strickereiwerk (Tübingen, 1963); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei. Systematik der Stickformen (Basel, 1969); Boguszlavszkaja, I. Ja.: Ruszszkaja narodnaja Visivka (Moszkva, 1972); Geijer, Ágnes: Úr Textil Konstens Historia (Lund, 1972).

Fonaltartó (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fonaltartó (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ráma főkötő hímzéséhez (Sárköz, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ráma főkötő fonásához (Kórogy, Szlavónia) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

hímzőfonál, hímzőráma: → hímzés

hintafa, hintaruha : → mezei bölcső

hintázó: → formulamese, gyakran → felelgetős mese meghatározott funkcióval, ritmusa a hintázás ritmusát, terjedelme a hintázás időtartamát szabja meg. Egyik gyermek fenn ül a hintán, a másik hajtja, a körülállók mondják a hintázót, ha véget ér, cserélnek. A hintázó lehet puszta számolás („Egy üveg alma, két üveg alma ... stb.”), gyakrabban ez a hintázó első fele („Egy – Megérett a meggy, Kettő – Feneketlen teknő ...”). Második része → láncmese felépítésű mondókamese: („Tíz – Tiszta víz. – Minek ez a tiszta víz? – Kis kertet locsolni. – Minek ez a kis kert? – Tököt bele vetni” stb.). A harmadik, befejező szakasz, amikor a lökdöső magasra felhajtja a hintán ülőt, ilyenféle:

Hajtsd fel ángyó, hajtsd fel A kakas ülőre. Még annál is magasabbra, A torony tetőre. Még annál is magasabbra, A csillagos égre.

De alkalmazható hintázóként bármely → mondókamese, melyhez a befejezés után hozzáillesztik a fenti vagy ahhoz hasonló versikét. A teljesnek tekinthető háromrészes hintázó változatainak nagy részét Szatmár, Szabolcs, Bihar és Csongrád megyékben jegyezték fel, a mondókamesék hintázóként való alkalmazása az egész magyar nyelvterületen szokásos. A hintázók egyik típusa (AaTh 2018*, BN 286D*: „Egy, kettő, három, négy, Te kis kutya, hová mégy? – Komáromba baktatni, Egy szál vasat találni ...”) használatos → kiolvasóként is. Berze Nagy János ennek a típuscsoportnak német, zürjén és csuvas párhuzamait ismeri. – Irod. Kiss Áron: A magyar gyermekjáték gyűjtemény (Bp., 1891); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Népr. Kutatócsoportja Adattárában).

Kovács Ágnes

hintáztató: a gyermek hintáztatásához kapcsolódó dallamos → mondóka, a hintázó mozdulat ütemét érzékelteti. Két fő típusa van: 1. Hintázásra nevelő → dajkarím: A dallamos versikéket („Hinta-palinta, régi dunna, kis katona ...” típusúak) a szülő, nagyszülő vagy idősebb testvér mondogatja a kisdednek, miközben a karján, ölében vagy térdén himbálgatja, vagy hónaljánál fogva lóbálja. A gyermek szerepe passzív, de testét ütemesen mozgatja. 2. Felváltva szórakoztató hintáztató: Nagyobb gyermekek közös játéka. A hintáztató gyermek játszópajtásának hintán lendítése közben dallamosan számolgat („Egy üveg alma, két üveg alma ..., tíz üveg alma”), ezután vagy befejezi („tíz, tíz, tiszta víz, ha nem tiszta, vidd vissza, majd megissza kiscica”), vagy tovább folytatja láncolatos gondolatvezetéssel kérdés-felelet formájában („minek az a víz? – tököt meglocsolni! – minek az a tök? – disznócskát hizlalni – minek az a disznócska? – háját kiperzselni!” stb.). A szórakoztatás kölcsönös, a hintáztató végén szerepet kell cserélni. Ezt némely hintáztató-változat szövegben is kifejezi: „Szállj ki, szállj ki, de igazán szállj ki!” – Irod. Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (Bp., 1953).

Lajos Árpád

hintó: a rugós karosszériájú → kocsik egyik gyárilag előállított változata, amelyet kizárólag személyszállításra használnak. Négy kereke van, és léteznek nyitott, bőrfedelű (harmonikaszerűen le-föl ereszthető) és teljesen zárt „kupé”-építésű változatai. Bérfuvarozásra, személyfuvarozásra használt hintók a → fiákerok. Fogatolásukra egy vagy két ló szolgál, de vannak négylovas hintók is, sőt egy díszes változatukat, a debreceni „landauert”, ötös fogat húzza. (→ még: halottaskocsi, → kólya)

K. Kovács László

hiperbola: → túlzás

hírközlés: → dobolás, → faharang, → gegőzés, → harangozás, → jeladás kútgémmel, → lármafa, → publikáció

hírvers: epikolírikus költemény, tipikusan átmeneti műfaj, a feudális rend bomlása után, a parasztság polgárosodásának megindulásakor alakult ki, abban az időben, amikor a parasztság életében csökkent a népdal hagyományos kultusza, a népballada szerepe, és az emberek mind többet olvasnak. Ez magyarázza, hogy a hírversnél többnyire elmarad a dallam és az élőszóbeli előadás. A hírversírók műveiket 1–4 lapnyi terjedelemben kinyomtatták, és olvasmányként árulták kizárólag a parasztság számára. A hírvers híreket közlő költemény részben a helyi szóbeli hagyományokhoz, népdalhoz, új stílusú népballadához, részben a parasztság körében jól ismert, híreket feldolgozó → históriákhoz kapcsolódik. A hírvers funkciója a hírközlés, pótolja az újságot, ezért elsőrendű követelmény, hogy igaz eseményeket mondjon el, különben hitelét veszti. A hírversíró híreit a vásárokon és művei terjesztése közben faluról falura járva szerezte. Olykor levélben értesítették egy-egy jelentősebb eseményről, amelyet azután versbe szedett. A hírvers annak a szűk körű rétegnek az életét, problémáit tükrözte, amelyet a hírversíró ismert. Főként az új stílusú népdal és népballada kifejezéskészletével élt, a legjobb hírversek hasonlítanak az új stílusú népballadához, nagy részük azonban göcsörtös, erőltetett rímekkel teli, nehézkes stílusú. A legjobb hírversírók igazi népi költőkké váltak (pl. Nagy Kovács István). A hírvers virágzásának helye és ideje a DK-Dunántúlon a 20. sz. első felében volt. Az európai népköltészet is ismeri, a német szakirodalom Zeitungslied- nek nevezi. – Irod. Vikár Béla: A „Szűcs Marcsa” balladáról (Ethn., 1905); Roth, Paul: Die neuen Zeitungen in Deutschland im 15. und 16. Jahrhundert (Leipzig, 1914); Illyés Gyula: Puszták népe (Bp., 1937); Takács Lajos: Népi verselők, hírversírók (Ethn., 1951); Seemann, Erich: Neue Zeitung und Volkslied (Jahrbuch für Volksliedforschung, 3., Berlin–Leipzig); Bódker, L.: Folk Literature (Germanic) (Copenhagen, 1965).

Tornyai János hírversíró, vándorköltő (Debrecen)

Nagy Kovács István hírversíró, népi költő (Döbrököz, Tolna m.)

Hazafy Veray János vándorköltő egy Brassóban (v. Brassó m.) megjelent költeményének két oldala

Szemerkényi Ágnes

história, istória : jelentése a paraszti szóhasználatban sokféle; valamiféle történést előadó hosszabb verses vagy prózai alkotásra vonatkozik: → ballada, betyármonda (→ betyármondák), → háborús történet, → „igaz” történet, → ponyvaballada, → történeti ének, → történeti monda, félnépi gyilkosság-ének; szentek életéről szóló ének: → legendaballada, betlehemes játék szövege stb. – A folklorisztika szerint a história verses-énekes történet, rendszerint félnépi alkotás, amely valamilyen megtörtént vagy újra aktuálissá vált eseményről szól, vagy azzal kapcsolatos. Főként specialisták, → históriások adják elő. A paraszti kultúrában a 19. sz. elejétől jelentős szerepet tölt be a história. Utolsó virágkorát 1870–1914 között élte. Az epikus énekköltészet felbomlásának utolsó szakaszában jelent meg. A históriát nyomtatva terjesztették maguk az előadók, akik rendszerint egy személyben a históriák szerzői is voltak. Hagyományozódását az írásbeliség segítette elő (→ kéziratos énekköltészet). Egy részük folklorizálódott és a szájhagyomány részévé vált (pl. → Szűcs Marcsa). A história témája általában valamilyen megrendítő esemény: a gazdag lányt eltiltják a szegény legénytől, ezért az megöli mindkettőjüket; a gazdag lány apácává lesz, mert kedveséé nem lehet, vagy mert kedvese elhagyta; a leányanya megöli gyermekét, ezért börtönbe kerül; az árva meghal, mert mostohája kegyetlenül bánik vele; táncmulatság tömeghalállal végződik, kigyullad a mulatóhely, vagy a hazatérők a megáradt patakba fúlnak stb. – A históriások többnyire az esemény valóságos ismeretében írták meg verseiket és nyomatták ki, főként saját költségükön, majd terjesztették az esemény színhelyének környékén, de nemritkán országszerte. Hírforrásuk volt az újság is (ném. Zeitungslied ’hírvers’), a szájhagyomány, a régi írásos emlékek, a vallásos, elsősorban búcsús és kántorírások. A história szerkezeti felépítése konvencionális. Megfogalmazásában sok a sztereotípia. Jellegzetesek az alábbi kezdő sorok:

„Hallottátok... évben (faluban) megyében mi történt...” „Gyertek közelebb, hallgasson mindenki...” „Halljátok keresztények és ti jámbor szüzek...” „Új hirt mondok, ide hallgassatok...”

Egy-egy jobban megalkotott história az eseményközlésen túl feszültséget tudott kelteni a tragikus életsors ábrázolásakor. Mindenképp jellemző a brutális esemény részletezése, a vérfagyasztó leírás, a hosszadalmas, moralizáló befejezés, a tanulság hangoztatása. A históriák egy része balladisztikus sajátosságot mutat (ponyvaballada, → képmutogató ének). – A história ismert minden olyan népköltészetben, ahol a hagyományos epikusének-költészet felbomlott vagy felbomlóban van. Története általában visszanyúlik a könyvnyomtatás kezdetéig. Ny-Európában a reformáció és ellenreformáció kora kedvezett a műfaj kibontakozásának, agitatív jellegű politikai és vallásos verses énekek az első históriák, amelyek jellegzetes egylapos nyomtatványok voltak: innen ered az Einblattlied vagy Flugblattlied elnevezés is. Az alakuló polgárság igényeit elégítette ki. A gyilkosságénekek (moritát), vallási témájú elbeszélő énekek a fejlődés második szakaszában jelentek meg. Előadása a város főteréről fokozatosan a külvárosba, falvakba szorult. Előbb a falusi értelmiség és a polgárosodó parasztság körében terjedt, és mindenütt az olvasásigény egyik következménye volt. Egész Európában ismert volt a história valamilyen fajtája. A Ny-európai kultúrában a 16. sz.-tól jelentősen befolyásolta a paraszti szájhagyományt. A história népszerűsége új félnépi költészeti formákat hozott létre, és az előadás új formáját honosította meg, az ún. Bänkelsang-ot, a képmutogató éneket (→ még: népkönyv). A história folklorisztikai kutatása is itt a legelőrehaladottabb. – Irod. Takács Lajos: Históriások, históriák (Bp., 1958); Shephard, N.: Broadside Ballads (New York, 1967); Riedl, K. L.: Flugblattlied (Wien, é. n.).

Kriza Ildikó

históriás: a → históriákat, verses-énekes történeteket készítő és előadó énekes. Kulturális szerepük a 16–17. sz.-ban igen jelentős volt. Feltehetően már akkor megjelentek a falu társadalmában. A múlt század elején a kis tehetségű félnépi versszerzők és előadók szerepe már csak a falvakban és a külvárosokban volt jelentős, utolsó virágkoruk 1870–1914-re tehető. A históriások többnyire saját szerzeményeiket adták elő, gyakran valamilyen hangszeres kísérettel. Műveiket elsősorban maguk terjesztették (→ ponyva). A históriások egy része a paraszti életmódhoz ragaszkodott (→ népi verselő) és földet művelt. Ők főként a téli időszakot használták fel verselésre, az ahhoz szükséges híranyag megismerésére. Műveik terjesztésére a vásárok, búcsúk voltak a legalkalmasabbak. Tőlük különváltak azok a históriások, akik egész év folyamán vándoroltak, fölhagytak a paraszti gazdálkodással, azt lenézték, magukat művészeknek tartották. A korábbi századok históriásai közül elsősorban e rétegbeliek neve és művei maradtak fönn. Közülük egynéhánynak volt nyomdája. Műveltségük városias, különböző nyelvekről fordított verses énekeket is terjesztettek éppúgy, mint népszínművek részleteit. Mások → énekes koldusként kényszerűségből, vallási elkötelezettségből, testi fogyatékosságuk miatt váltak históriássá. Egész éven át járták az országot vagy a megegyezés szerinti körzetet (feleség vagy gyerek kíséretében), és az énekükért, valamint a ponyvafüzetekért kapott pénzből éltek. A századunkban ténykedő históriások már rendkívül szegényes környezetben, istállóban hálva tengették életüket. Falujukba évente néhányszor visszatértek, ahol a társadalom peremén, a módosabb parasztságtól távol, a falu szélén éltek. Az énekes koldusok közül sokan írástudatlanok voltak. Emlékezetükben több ezer soros énekes anyag élt. A históriások repertoárjához nemcsak a história, vallásos népének, népdal tartozott, hanem a műdal, újabban operett is és mindaz, ami a városiasodást jelezte e téren. – Irod. Takács Lajos: Históriások, históriák (Bp., 1958).

Kriza Ildikó

históriás ének: epikus tartalmú ének, amely egy eseményt versbe szedve, énekelve (ritkábban dallamtalanul) ad elő. A 16–17. sz. uralkodó verses népköltészeti műfaja. A középkori énekmondók hagyományaira épült, nyomai a legújabb időkig megmaradtak. Történeti eseményeket, erkölcsi, oktató tartalmú történeteket, novellisztikus eseményeket fogalmaztak meg. Főbb fajtái: történeti eseményről tudósító históriás ének vagy krónikás ének; regényes tartalmú néphistória (→ még: ponyva); bibliai történetet vagy egyéb vallásos tartalmú eseményt ad elő a → vallásos históriás ének (→ katonaballada, → kéziratos énekeskönyv, → Mátyás-ének, → történeti ballada). A históriás ének 40 dallama az ún. Hofgreff-féle gyűjteményben (1553?) és Tinódi Cronicájában (1554) maradt fenn. A 17–18. sz.-i énekeskönyvek és a félszázad óta gyűjtött → népénekek dallamaival összehasonlítva lehetne a magyar históriás ének-dallamok stílusát pontosan meghatározni. Szabolcsi Bence alapvető kutatásai után Csomasz Tóth Kálmán és Papp Géza gyűjteményei maradék nélkül feltárták az írásos hagyományt; ugyanezt még nem mondhatjuk el a népzenegyűjtők munkájáról. A magyar népzenében históriás éneknek tekintett típusok általában aprózó ritmussal kezdődő és a kadenciákban differenciálódó, nagyrészt izoritmikus sorokból álló parlando strófák, nem annyira ereszkedő sorokkal (vö. a siratódallamok kal rokon Árgirus-nótát, → népzene, 19. sz. példa), mint inkább ívesen építkező struktúrák. A zömmel 11 és 12 szótagos dallamok (Bartók megállapítása szerint szomszédaink ezeket vették át legkevésbé) lírai és balladaszövegekhez kapcsolódva terjedtek el, de népénekként és → koldusénekként is megtalálhatók. A „lírikus tízes”, a hármas ritmust trocheusban és jambusban keverő nyugatibb származék, valamint a szapphikus strófa inkább a népénekek között maradt fenn; mind a kettő erős középkori himnuszhagyományra tekint vissza. A jövő kutatás feladata a cseh-huszita, az olasz és német reneszánsz (metrikus énekek) vagy a lengyel érintkezések szerepét a históriás énekekben részletesen kimutatni. – Irod. Csomasz Tóth Kálmán: A tizenhatodik század magyar dallamai (Bp., 1958); Szabolcsi Bence: A magyar zene századai (I., Bp., 1959); Papp Géza: A XVII. század énekelt dallamai (Bp., 1970); Dobszay László: A magyarnyelvű énekes szaffikum előzményeiről (Irod. Tört. Közl., 1971); Dobszay László: Comparative Research into an „Old Style” of Hungarian Folk Music (Studia Musicologica, 1973); Szendrei Janka–Dobszay László–Rajeczky Benjamin: XVI–XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben (Bp., 1977).

Egy históriakiadvány címlapja

Kiss János kótaji (Szabolcs-Szatmár-Bereg m.) koldus históriáját hallgató tömeg a máriapócsi templom előtt (Szabolcs-Szatmár m.)

Szendrei Janka

hitbér, jegybér, móring, móringbér : az a díj, amelyet a férj a házasság megkötése és teljesítése esetére ígér a feleség részére, ill. a leány a maga részére kikötött. A hitbér jogilag megfelel az írott hitbér fogalmának, de annak ellenére, hogy szinte az egész magyar nyelvterületen inkább a németes kifejezése ismert, nem azonos a fogalom a német eredetű Morgengabe -val, aminek a célja a házasság elhálásának a jutalmazása volt. Leggyakrabban a dunántúli területen, a Felvidéken fordult elő, ritkábban Erdélyben és az alföldi lakosság körében; a múlt század végével a szokásra vonatkozó adatok gyérülnek, de ma is előfordul. A hitbért a házasság megkötése előtt általában írásban, sokszor házassági szerződés formájában kötötték ki. A megállapodást a menyasszony és a vőlegény, valamint 2–4 tanú írta alá és azt a jegyzőnél, vagy ref. községekben az anyakönyvi iratokat kezelő lelkésznél helyezték letétbe. A megállapodás körülményei és feltételei a helyi szokás szerint változtak. Sok helyen (pl. az Alföld déli részén) csak második házasság esetén kötöttek ki hitbért, más helyen a kölcsönösség uralkodott, tehát a vőlegény javára is szólhatott (viszonthitbér). Esedékességének feltétele rendszerint az volt, hogy a házasság gyermektelen legyen és a férj vagy a feleség halálával érjen véget. Összege a szokástól és a vagyoni viszonyoktól függött; a férj javára szóló hitbér általában fele volt annak, amit ő ajánlott fel. Nem változtatott a szokás lényegén az sem, ha nem a vőlegény, hanem szülei, esetleg rokonai vállalták a kötelezettség teljesítését. Sok helyen nemcsak pénzben állapították meg, hanem ingóságban vagy esetleg ingatlanban is. Siklóson (Baranya m.) pl. a nő leginkább ágyneműjét kötötte le. A hitbért sokszor tévesen azonosítják a hozománnyal (→ hozomány) vagy a → nászajándék fogalmával. – Irod. Csányi József: Alsómuraközi családi jogi néphagyományok (Perlak, 1943); Domonkos Ottó: Móring levelek Sopron vidékéről (Népr. Közl., 1957); Mándoki László: A siklósi reformátusok házassági szerződései (Népr. Közl., 1961); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Tárkány Szücs Ernő

hites: → elöljáróság

hites kádszúró: → törkölylátó

hitestárs: azok a házasságban élők – nemre való tekintet nélkül –, akik az egyházi szertartás szerint kötöttek házasságot, házassági beleegyezésüket esküvel is megerősítették; hitet tettek együttélésük mellett. Ezek egymásnak hitestársai, a pap előtt letették a hitet, erre utal a közismert É-mo.-i lakodalmas ének: Letette Panni hitit, nem egyszer, nem kétszer, hanem tizenkétszer ... A hites, hitves kifejezésnek a 16. sz. legelejéről, a hitestársnak a 17. sz. második feléről van írásos emléke. Jelentésében az eskü által is megerősített, elválaszthatatlan együvétartozás dominált. Ez a jelentéstartalom vonatkozik a megbízható, közeli barátra is, ha „hites emberem”-ként emlegetik. A hites, hitves, hitestárs megszólítást csak ünnepélyes, rendkívüli alkalmakkor használták, mint hivatkozó terminológia nem volt általános a köznapi paraszti nyelvben. Inkább beszéltek valakinek a hites urá ról, hites asszony áról, de ezt is főleg hangsúlyos vagy ellentétet érzékeltető fordulatnál, pl. A hites asszonya volt, mégis otthagyta. (Köznapi értelemben hites ember az, aki valamire esküt tett, pl. falusi esküdt.)

Morvay Judit

hitlevél, hitlevél-rendszer: → obligáció

hívatlanok, lesők : a helyi lakosság → lakodalomra nem hivatalos, de az iránt érdeklődő tagjai. A lakodalom vonulásai alkalmával az utcára kiállva, a lakodalmi mulatság idején a → lakodalmas ház körül vagy annak udvarán szemlélték az eseményeket. Olykor étellel, itallal kínálták meg őket. Részükre olykor külön rövid táncot engedélyeztek (→ lakodalmi táncok). Régebben ezen a táncon a hívatlanok („szűrösök”) igen sok helyen – főleg az Alföldön – álarcosan jelentek meg, mint szűrösök, törökök, s igyekeztek inkognitójukat távozásig megőrizni, az álöltözetet gyakran oltalmul használva vaskos csínytevéseikhez (→ lakodalmi alakoskodás). Némely helyen szervezett legényküldöttségként jelentkeztek („beköszöntő legények”, Hajdúnánás), felköszöntötték az új párt, s megtáncoltatták a menyasszonyt és barátnőit. A hívatlanok tánca a → törökös kivételével külön táncformát nem jelent. (→ még: pördítés) – Irod. Szentesi Tóth Kálmán: Lakodalmi szokások a Nagykunságon (Karcag, 1929); Gönyey Sándor: Kunszentmiklósi törökös tánc (Ethn., 1937); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Györgyi Erzsébet Maácz László

hívogató dal: → párbeszédes dal

hóalagút: madárfogó mód. A Zselicségben, Göcsejben, az Ormánságban, a Mezőföldön vastag rúddal közel a hó felszíne alatt alagútszerű tágas, vízszintes lyukat készítenek, de csak az egyik végét hagyják szabadon. A hóalagútba és nyílása köré gabonaszemet szórnak. Télen az éhes foglyok belopakodnak a hóalagútba, de hátrafelé nem tudnak kijönni, s így a madarász zsákmányai lesznek. Debrecen vidékén hópustolás (hófúvás) idején vendégoldalt fektetnek a földre, amelyet a hó behord. A pustolás után óvatosan kihúzzák a hó alól, s alagút marad a vendégoldal helyén. A leselkedő madarászok a hóalagút száját beontják, s a csalétket szemelgető kiéhezett foglyok fogva maradnak. A hóalagúttal való madárfogást ismerik a szlovákok is. – Irod. Ébner Sándor: Adatok a Zselicség tárgyi néprajzához (Népr. Ért., 1931); Bödei József: Madárfogók Göcsejből (Vasi Szle, 1939).

Gunda Béla

Hocopán Sándor, Alexandru Hoþopán (Méhkerék, 1937–): néprajzkutató, újságíró, a Foaia Noastra főszerkesztője (1971–). Tanulmányait a szegedi Pedagógiai Főiskolán végezte. A mo.-i román folklór gyűjtésével és kutatásával foglalkozik. – F. m. Méhkeréki szólások és közmondások. Proverbe ºi zicatori diu Micherechi (Gyula, 1974); Floricele. Strigãturi din Micherechi (Gyula, 1975); Poveºtile lui Mihai Purdi (Bp., 1977).

hodály, birkaszín, juhakol : juh-, ritkán sertésnyájak téglalap, néha L alaprajzú, nagy befogadóképességű, zárt, tetővel fedett építménye. Két típusa ismert: a csupán nád- vagy szalmahéjazattal ellátott tetőszerkezetből álló ún. seggenülő hodály, valamint az alacsony falu, nyeregtetős hodály. Az előbbi főképpen a nyári legelők szétszedhető és évenként tovább helyezhető építménye, míg a fejlettebb elsősorban az uradalmak juhnyájainak téli elhelyezését szolgálja. Ez utóbbi fala készülhet – a földrajzi környezetnek megfelelően – kőből, téglából, vályogból vagy paticsból, benne a juhok takarmányozásához vályúkat és rácsokat helyeznek el a fal mellett vagy középen. Az egyetlen helyiségből álló építményt szükség esetén, pl. ellés idején mozgatható lészák kal (→ esztrenga) választják el. A hodálynak két vagy három széles ajtaja van. Az általánosnak mondható hodály elnevezés mellett ismert a birkaszín (Kiskunság), a juhakol (keleti palócok). A hodály merinó birkákkal a 18. sz. második felében honosodott meg (Mo.-on a rackatartásnál ismeretlen volt). A kevésbé ellenálló szervezetű állatokat a nyári esők ellen is védték. Az építmény késői meghonosodását a hodály szó elterjedése is igazolja: 1838-ban fordul elő először. A hodály szó vándorszó, megfelelői ismeretesek a románban (odáie ’szoba, juhakol’), ukránban (

’marhaakol a legelőn’); a bulgárban, a macedonban, a szerb-horvátban ’szoba, vendégszoba’ jelentésű. E szavak forrása lehet az oszmán-török oda ’szoba, kamra’ jelentésű szó. Úgy tűnik, hogy a szó és a tárgy meghonosodása kétirányú, az eszköz átvételével nem honosodott meg a neve. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Györffy István: Das Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Bp., Debrecen, 1927); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Fél Edit–Hofer Tamás: Az átányi gazdálkodás ágai (Népr. Közl., 1961); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965).

Disznóhodály (Hortobágy, 1913)

Juhhodály (Hortobágy, 1913)

Szabadfalvi József

hódmezővásárhelyi bútor: a magyar népi → asztalosbútor egyik legjelentősebb készítménye. Stílusának kibontakozása a 18. sz. derekára tehető. Még 1732-ben a ref. ótemplom festett virágozású berendezését gyulai asztalosok készítették, de már az 1760-as években asztalos dolgozott a városban, és hagyatékokban is szerepel „festett tarka láda”, „tarka festésű nyoszolya”. – A hódmezővásárhelyi bútorfestésnek a 18. sz. végétől fennmaradt emlékanyag segítségével megkülönböztethető főbb, részben egymás mellett élő stílusváltozatai: 1. Sötétkék, fekete vagy zöld alapon piros-fehér-sárga tulipános indadísz, mely megfogalmazásában közel áll a → komáromi bútor 2. periódusához (18. sz. vége – 19. századforduló). – 2. Nyers fa vagy fehér alapon főleg piros rózsákból álló → virágozás (a 19. sz. fordulójától ismert, noha feltehetőleg korábbi eredetű, s az 1820-as évek végéig élt). – 3. Az előbbinek megfelelő virágozás sötétkék alapon. Gyakori a sárgára alapozott mező, esetleg tékaorom (kezdetek az 1810-es évektől, virágkor: 1830–1850). – 4. Elaprózódó virágozás, részben már halványkék alapon (19. sz. 3. negyede). – A hódmezővásárhelyi bútorra általában jellemző a festői előadásmód, ill. néhány gyakori díszítőelem, mint a szögletes, fenn félkörívvel zárt mező (fülke alakú mező) vagy a ládák függőleges éleit szegő, ferdén rovátkált léc. A ládafelirat a tető belsejében van elhelyezve, gyakran festett koszorúban. – A festés mellett kisebb és az idők folyamán csökkenő súlya előfordul faragásdísz is. Az egész támlát tulipános-gránátalmás faragás borítja pl. egy 1790-es, ágy elé való padon, a különösen kedvelt volt az áttört faragás a falitükrök keretén, bár ezek közt előfordultak domborítás nélkül, pusztán áttöréssel, ill. egyedül festett virágokkal díszítettek is. – Irod. Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi múzeumról (Múz.-i és Könyvtári Ért., 1910); Kiss Lajos: Néprajzi tárgyak a hódmezővásárhelyi múzeumban (Népünk és Nyelvünk, 1938); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Téka (Hódmezővásárhely, 1837) Bp. Néprajzi Múzeum

„Rengőszék”, ágy elé való, Hódmezővásárhely. Felirata: „N SZÉL JÁNOS URAMÉ 790”. Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum

Téka (Hódmezővásárhely 1845) Bp. Néprajzi Múzeum

Gondolkodószék (Hódmezővásárhely) Felirata: „MÓNÁR MIHÁLY ANNO 1832” Bp. Néprajzi Múzeum

Hódmezővásárhelyi bútor „Gondolkodószék” felirat: „Szüts Pálé... 1800”. Bp. Néprajzi Múzeum

Kelengyeláda (1830 körül) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

hódmezővásárhelyi hímzés: a → régi tiszántúli hímzések közé tartozó, a névadó város mellett néhány más helység párna-véghímzéseit is jellemző hímzéscsoport. „Szőrös párnavégeknek” is nevezik a hímzőfonálul szolgáló gyapjúszál után. – → Hamis laposöltéssel, kisebb számban → szálánvarrott öltéssel hímezték kendervászonra. Nagy, gazdag, nemegyszer buja hímzésmezőkkel tűnnek ki. Az árnyalásos varrás fokozza ezt a hatást. Gránátalma, tulipán és szerényebb rozetta motívumait hullámindák közé helyezik el a középmezőben és a peremeken egyaránt. Másik gyakori szerkezeti szkémája a szakaszos elrendezés, amelynél 3 rozetta körül, centrálisan helyezkednek el a stilizált virágmotívumok, tulipánok. Ismert az a mintaszerkezet is, hódmezővásárhelyi hímzés amely egyetlen szerteágazó virágtővel borítja el a középmezőt. Jellemzi a hódmezővásárhelyi hímzéseket, hogy a többi régi tiszántúli hímzéstől eltérően széles peremdíszek rendesen a fődíszítmény, a középmező motívumait ismétlik vagy variálják. Fő színei a sárga-barna, a lila és kék árnyalatai, de van tiszta fekete és sötétbarna hódmezővásárhelyi hímzés is. Kiss Lajos „templomcifrás” megnevezést hallott a hódmezővásárhelyi hímzésekről, ami talán utalást sejtet itt e minták forrásaira. – Irod. Kiss Lajos: Szőrös párnavégek Hódmezővásárhelyen (Népr. Ért., 1928); Knotik Márta: Keresztszemes szőrhímzések a Délalföldön (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1970–71).

Színes fonallal hímzett ún. „szőrös” párnavég (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 18. sz.) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Színes gyapjúfonallal hímzett ún. „szőrös” párnavég a 18. sz.-ból (Makó, Csongrád m.) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Színes gyapjúfonallal hímzett ún. „szőrös” párnavég (Makói tanyák) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Színes gyapjúfonallal hímzett párnavég a 18. sz.-ból (Makó, Csongrád m.) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Hódmezővásárhelyi hímzés Szőrhímzéses párnavég kiterítve (18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Szőrhímzéses párnavég összevarrva (18. sz.) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Szőrhímzéses párnavég kiterítve (18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

hódmezővásárhelyi kerámia: Hódmezővásárhely nemcsak az Alföld, hanem a magyar fazekasság legjelentősebb központja. Mivel fazekasai a termelés egész mennyiségéhez viszonyítva legtöbbet → tálból és → tányérból készítettek, ezért elsősorban tálasokként emlegetik őket. A mesterek 1848-ban kaptak céhszabályzatot. Ekkor 169-en dolgoztak Hódmezővásárhelyen. Ez a szám 1880-ra 240-re emelkedett, de feltehetően ennél is többen dolgoztak. A város három különböző részében működtek fazekasok, akikre először a vásárhelyi származású Kiss Lajos hívta fel a figyelmet az I. világháború körüli években. – Az újvárosi fazekasok dolgoztak a három jellegzetes „vásárhelyi” mázzal: a sárgával, a barnával és a zölddel. Egyszerre alkalmazták e színeket ugyanazon az edényen, de ugyanakkor többféle díszítőeljárást is használtak: írókázást, karcolást és absztrakt hatású foltokat. A sárga máz (→ máz, → ólommáz) alatt gyakori a fehér → földfesték (engobe) anyagú, növényi elemeket tartalmazó díszítmény. Ezt tálakon, tányérokon, butellák on egyaránt fellelhetjük. Erőteljes esztétikai hatásuk van a mázfoltokkal díszített, mázatlan alapú kantá knak. A sárga és a zöld máznak az alkalmazása korán, már a 18. sz. végén fejlett technikai ismeretekről tanúskodik: bizonyítéka ennek az 1798-ból való → csalikancsó. E városrészből származnak a százával készített, különféle színű és változatos technikával díszített butellá k. A neves mester, Maksa Mihály (1851–1908) művészete is e városrészben bontakozott ki. A Tabán nevű városrész mestereit sárgaedényeseknek mondták, ti. tálaik nagy része sárga mázas volt. A széleit vörös, fekete, írókás díszítménnyel látták el, amelyet az öbölben általában növényi ornamensekből, a szélen pöttyökből, vonalkázásokból alakítottak ki. A két városrész mestereinek stílusát, edényformáit azonban nem szabad mereven elkülönítenünk, hiszen mindkettő egyforma mértékben és jelentőségben jelenti a vásárhelyi stílust. E két városrész stílusától elüt a Csúcs nevű városrész kerámiája, melynek alapszíne a fehér, s erre írókával rajzolták a kobaltkék máz as, növényi elemekből és egyszerűbb vonalkázásból, pöttyözésből komponált díszítményt. Míg az előző városrészek mesterei ref. vallásúak voltak, a csúcsiak r.k.-ok, erre utalnak a csúcsiak által készített → szenteltvíztartók is. Az első legkorábbi ismert csúcsi edény egy 1859-ből való madaras butella. Szép számmal készültek itt egyszínű kék mázas butellák is. A tálasok azonban készítettek másfajta edényeket: → kancsókat, köcsög öket, → bödönöket, → bögréket, → tintatartókat, fedeles levesestál akat, kosar akat is. A kosarakat, tintatartókat, csalikancsó kat, tálak peremét áttört díszítéssel (→ áttört kerámia) készítették. – A hódmezővásárhelyi kerámia a magyar fazekasközpontok között a legnagyobb szakmai gazdagságot mutatja; mesterei a mázzal és festékkel való színezést egyformán jól ismerték; jártasak voltak a → karcolt díszítés, ill. a sgraffiato technikában, az → íróka kezelésében és az eszköz nélküli díszítésekben egyaránt; a díszítő motívumok közül egyforma stílusérzékkel nyúltak a figurális, a növényi vagy a geometrikus elemekhez. – Az 1910-es években hanyatlásnak indult vásárhelyi fazekasságot a helyi képzőművészek a Művészek Majolika és Agyagipari Telepe Részvénytársaság nevű vállalattal igyekeztek megmenteni, azonban a mesterek a gyárban nem tudták mesterségüket a régi szinten folytatni. Jelenleg a csúcsi stílusban dolgozó régi mester, Vékony Sándor népi iparművész dolgozik régi vásárhelyi stílusra emlékeztető színekkel, motívumokkal és technikával. – Irod. Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi tálasság (Népr. Ért., 1914, 1915, 1916); Kresz Mária: Évszámos hódmezővásárhelyi cserépedények a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1954); Kresz Mária: Maksa Mihály tálas (A Móra Ferenc Múz. Évkve, 1964–65); Kiss Lajos: Vásárhelyi kistükör (Bp., 1964).

Hódmezővásárhelyi kerámia (Csongrád m., kulacs, 1861) Szántó Kovács Múzeum

Hódmezővásárhelyi kerámia (Csongrád m., butella, 1842) Szántó Kovács Múzeum

Tintatartó (1877) – Kancsó (Mind: Hódmezővásárhely, Szántó Kovács Múzeum)

Pálinkás butykos (Bp. Néprajzi Múzeum) – Edényöntés (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Égetőkemence, katlan (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Hódmezővásárhelyi kerámiaműhely

Hódmezővásárhelyi kerámia Nagytál, fehéredényes munka (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Formába préseléssel alakított „formástál” (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Könyvbutellák (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Kakasos tál (19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tányér (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Pálinkásbutykosok (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

Hódmezővásárhely népe: a város a török kincstár védettségében 17 elpusztult falu területén és lakóinak maradványaival a 16. sz. végén alakult ki. Később többször elpusztult, népessége betelepülőkkel vegyült. A török alóli felszabadulás után nem újultak fel a régi települések, hanem a lakosság a védelmet nyújtó → mezővárosból szervezte meg a környező terület hasznosítását. Hódmezővásárhely jellegzetes alföldi mezővárossá vált, „amely minden különleges tényező közrejátszása nélkül képviseli ezt a várostípust, mint annak általánosítható modellje, alaptípusa” (Erdei Ferenc). – Hódmezővásárhely vezetésének öntudatos közéleti szemlélete korán rányomta bélyegét a magánélet viszonyaira is. A városi önkormányzat a 18. sz.-ban megakadályozta a korábbi feudális viszonyok restaurálását: „volt ugyan urbárium, mégis tulajdonképpen a paraszti tulajdon érvényesült az annak megfelelő adásvétel és öröklés lehetőségeivel. És a gazdálkodás alapja nem a jobbágytelek lett, hanem a tanya” (Erdei Ferenc). Az öntudatos mezővárosi hagyományokon alapultak a 19–20. sz.-ban jelentős agrárszocialista és radikális értelmiségi mozgalmai. Magyar ref. eredetű lakói a 18. sz.-i betelepítések nyomán keveredtek r.k., nem jelentős mértékben német, szerb és román népelemekkel, akiknek a 19. sz. végére bekövetkezett a magyar etnikumba való teljes integrálódása. A század első felében a lakosság mintegy 40%-a (még 1970-ben is 16,3%-a) szinte állandóan, az év legtöbb napján tanyán tartózkodott; ez a kulturális fejlődés kettősségét eredményezte: pl. jóllehet még 1930-ban is a lakosság közel 8%-a nem tudott írni-olvasni, mégis Hódmezővásárhely népe gyermekeit más városokat meghaladó mértékben küldte középiskolába és felsőfokú oktatási intézményekbe. A külterületi lakosság öntevékenyen fáradozott önálló közigazgatás (kirendeltség), közélet (olvasókörök) stb. megszervezésével. Hódmezővásárhely népének beszéde az alföldi nyelvjárás ő-ző népnyelvéhez tartozik, amely lakosságának török előtti folytonosságát szintén igazolja. – Mint az alföldi mezővárosok, ez a város is városias magból, hozzá csatlakozó falusias övezetből és tanyai részből állt. A belterület közigazgatási tagozódása legrégebben városrészek (Tabán, Tarján, Susán, Csúcs , Oldalkosár, Újváros stb.) és tizedek, újabban kerületek és utcák szerint történt. A külterület tagolódásában a művelési ágak játszották a főszerepet: a város közvetlen közelében terültek el a szőlők és a belső legelő, ahová naponta kihajtották a jószágot, a Tisza szabályozásáig a déli részen, kb. 130 szigeten a réti földek (kaszálók), majd a távolabbi övezetben a → szállások, a → tanyák, végül pedig az Orosháza felé eső részen a Hódmezővásárhely népe külső legelő feküdt, ahol télen-nyáron szabadon legeltek a lovak, marhák és juhok. A folyamszabályozás után a szigeti rész is tanyásodott, 1852-vel a külső legelő is. Ezzel kialakult a határ hármas közigazgatási része: Gorzsa, Tanya és Puszta. A belterület és a külterület szoros gazdasági egységben állt egymással, ami a közigazgatásra, a műveltségre, az árucserére, a családi életre is kihatással volt. A lakosság kb. 60%-a a tanyás gazdálkodás virágkorában (20. sz. eleje) a mezőgazdaságból élt, mégpedig úgy, hogy nagy részben a városban lakott, míg munkahelye a tanyán volt. Mintegy 6000 tanyában (1960-ban kerek számban már csak 3500 volt a tanyák száma) termelték a javakat, amit részben a tanyán vagy a városi háznál fogyasztottak el, halmoztak fel, részben a városban értékesítettek. Ez a termelési mód szükségszerűvé tette, hogy minden munkaeszköz a tanyán legyen, és a tanya épületei, a föld beosztása és a művelési módok megfeleljenek ennek a célnak. A tanyán a fontosabb épület rendszerint nem a lakóház volt, hanem az → istálló, az ól , a → góré, a szín . Legfeljebb a gazdaság igényeitől függő az a különbség mutatkozott köztük, hogy kisebb tanyákban ezeket összeépítették, a nagyobbakban külön épületet alkottak. A városi háznál is alakítottak ki gazdasági udvart, de ez sokkal egyszerűbb volt, mint a tanyai; szegényemberek legfeljebb sertésólat építettek a háznál. – A belterülethez fűződő kapcsolat együtt járt a gyakori városba járással: piaci napokon és vasárnap, télen pedig heteken keresztül a család – főleg a polgárosodó paraszti rétegeknél – a városi háznál tartózkodott, a tanyát valamelyik alkalmazottra, vagy felváltva a család egyik-másik tagjára bízták, aki a jószágokat ellátta, a jelentkező gazdasági munkákat elvégezte, őrizte a tanyát. A közlekedés fejlett rendje jellemezte a külterület és a város kapcsolatát. – A tanyai gazdálkodástól függött, de a vázoltaktól eltért a mezőgazdasági bérmunkások, a tanyások, a részesek, a „célszörű szögény-embörök” életmódja (Kiss Lajos). Ugyancsak más rendben éltek a városi iparosok, kereskedők, hivatalnokok, de nem említésre méltó különös eltérésekkel. – A 18. sz. elején a város külterületén főként még a rideg állattartáshoz (→ külterjes állattenyésztés) szükséges épületek voltak találhatók, istállók, isztrengák, kutak stb., mert a lakosság inkább a gyorsan eladható és továbbhajtható jószágból pénzelt. Az 1772-ik évi urbárium után a szántóföldi gazdálkodás is megszilárdult, a tanyarendszer kifejlődött, és már a múlt század végén a mezőgazdasági termelés belterjessége lépett előtérbe. Búza és kukorica termelése szinte az egész Alföldet tekintetbe véve a legmagasabb fokon állt, később az állattenyésztés és a takarmánytermelés is minőségi szintre emelkedett. E talajon ugyancsak a múlt század közepétől magas színvonalat ért el a malom- és élelmiszeripar. A folyamszabályozásig (19. sz. közepe) a halászat is gazdag jövedelmet hozó megélhetési forrás volt, hiszen a Tisza nagy kanyarulata a város falai alatt folyt. A halászok a város piacát hallal látták el, de kereskedelmi áruként más vidékekre is szállították. – A helyi ipar alacsony koncentráltsága és – néhány kivételtől eltekintve (pl. kerámia, élelmiszer-, könnyűipar) – fejletlensége folytán csak az utóbbi évtizedekben kezdett a városias követelmények szintjére emelkedni. A céhes ipar egykor sokféle mesterséget fogott össze, de a műhelyek egy része alig elégítette ki a lakosság igényeit, más része viszont bekapcsolódott a távoli városok üzleti forgalmába is. A kisipar sok ága a múlt század közepén élte virágkorát, pl. az asztalosoké, a bognároké stb. A város vásárai évszázadok óta messze földön híresekké váltak; a tanya és a város, a mezőgazdaság és az ipar, Hódmezővásárhely és a szomszédos városok, községek népe került ekkor szorosabb gazdasági, társadalmi és kulturális kapcsolatba. – Az öltözködést a célszerűség irányította, ahogy ezt Szeremlei Samu a 18. sz.-tól követve, sok adat alapján megfigyelte és leírta. A jobbágyfelszabadítás után a kialakuló vagyoni és társadalmi helyzetnek megfelelően már a parasztságon belül is erősen differenciálódott: másfajta ruhát viselt a gazdag parasztság, a mezőgazdasági munkás, a pásztor és a városi iparos. Az értelmiségiek és az iparosok leginkább az országos divatot követték. – Az étkezésben egyszerűségre törekedtek, és ebben főleg a tésztafélék (kenyér, száraztészta, tarhonya stb.) játszottak döntő szerepet. Hagyományos volt az újesztendői rétes; ezt „jóravaló asszony óesztendő utolsó napján szokta kisütni, s addig nem ereszti el a bérest, kanászt, szolgálót, míg rétessel jól nem lakatta” (Kiss Lajos). A húst étrendjükben a sertés, a marha, a bárány, az aprójószág, a galamb, a hal; a gyümölcsöt az alma, a körte, a dinnye, a múlt század végéig a szőlő szolgáltatta. – Kultúrájában a folklór és a népművészet bizonyos ágai sajátos mezővárosi jelleggel kifejezett jelentőségre jutottak. Tanyán szinte mindenki tudott furulyázni, citerázni, tamburázni, sőt bőrdudával is muzsikáltak. Élt nótafa is a városban; a legkiválóbbat Nótás Szabó Pálnak hívták. Táncokban a város folklórja szegényebb képet mutat. Hódmezővásárhely népe gazdag folklór-világát elsőnek a múlt század közepén Török Károly fedezte fel és Csongrád megyei gyűjtés c. munkája szinte csak a hódmezővásárhelyiektől hallott dalt, mesét, mondát, balladát tette közkinccsé, amelyek nagy része országosan is az egyetlen vagy a legjobb változat értékével bír. Közülük két sajátosan jellemzőt mutatunk be: az egyik aratódal, a másik bordal, a 42. genfi zsoltár hangulatos, tréfás travesztiája, amely ma is közszájon forog:

Kis kaszám, kaszáljál! Öröm a könyered. Ha kicsit föltöri Kaccsod a tenyerem, Télire te adod Néköm a könyerem. * Mint a szép csűves paprika A húsba kívánkozik, Lelkem úgy óhajt a borra És hozzád fohászkodik; Tehozzád, én borocskám, Szomjúhozik torkocskám. Vajon színed eleibe Mikor jutok a pincébe?

A tárgyakat formáló népművészet ágai közül a várost „az ország legnagyobb és művészileg is kiemelkedő fazekasközpontjá”-nak tekinti a szakirodalom (Kresz Mária). A kerámia első nagy virágkora itt a 18. sz. végén bontakozott ki és a reformkorig tartott. Új csúcspontja a 80-as évek, amely a mesterek (hely nevei: gölöncsérek, cserepesek), a műhelyek és a városrészek szerinti további elkülönülést eredményezte. A műhelyek szakosodtak fazék, tál, kanta stb. alapján, ugyanakkor a csúcsi mester csak kékvirágú fehér tálat, a tabáni sárga tálat fehér és piros virágokkal, az újvárosi pedig magas edényeket, köcsögöket, kantákat, fazekakat gyártott. A leghíresebb → butellák is itt készültek. – Egykor minden parasztcsalád házában 4–6 fekete szőrrel varrott párnacsúcs volt található a díszes ágyon; még a 18. sz.-ban is. Díszítőelemeiket a növényvilágból vették: stilizált levelek és virágok (bazsarózsás, aprószegfűs, fügés stb. volt a nevük). Egy időben a legdíszesebb motívumokkal rakták tele a híres vásárhelyi varrott subát is. A szegényebbek földes házuk talaját, az utca járdáját, a kemence szájának padkáját vízzel vagy homokkal cifrázott virágokkal (→ homokrózsa) díszítették. (→ még: hódmezővásárhelyi hímzés, → hódmezővásárhelyi kerámia) – Irod .Török Károly: Csongrád megyei gyűjtés (MNGy, II., Pest, 1872); Szeremlei Sámuel: Hódmezővásárhely története (I–V., Hódmezővásárhely, 1900–1913); Kiss Lajos: Régi népdalok Hódmezővásárhelyről (Karcag, 1927); Péczely Attila: Vásárhelyi népdalok (Hódmezővásárhely, 1932); Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941); Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944); Kiss Lajos: Vásárhelyi híres vásárok (Szeged, 1956); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1963); Kiss Lajos: Vásárhelyi kistükör (Bp., 1964); Nagy Gyula: Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1968); Erdei Ferenc: Város és vidéke (Bp., 1971); Nagy Gyula: Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán (Békéscsaba, 1975).

Hódmezővásárhely (Csongrád m.) látkép egy céhlevélen (19. sz. első negyede). August Mayer rézmetszete (részlet)

Parasztcsalád ünnepi öltözetben a múlt század végén (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Idősebb parasztházaspár télies öltözetben (Hódmezővásárhely, Csongrád m.) 19. sz. vége

Öregember, mezőgazdasági munkás bekötött szárú gatyában, szűrkankóban a múlt század végén. (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Tárkány Szücs Ernő

Hodó Mihály (19. sz. második fele): Somogyban és Baranyában tevékenykedő juhász, faragó pásztor. Nevét Viski Károlynak feljegyzéséből ismerjük, melyet az egyik művére tett. Datált tárgyai az 1870-es, 80-as évekből maradtak fenn: → tükrösök, → borotvatokok, → vetélők, → mángorlók, szaru → sótartók karccal és választóvízzel díszítve. Karcainak vonalvezetése páratlanul hajlékony és érzékeny. Fanyar tekintetű, komor betyárokat ábrázolt csapatban vagy a kedvesükkel, hosszú furulyán játszó pásztorokat, kényes léptű, karcsú szarvasokat, baglyokat, madarakat. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: Parasztok, pásztorok, betyárok (Bp., 1966); K. Csilléry Klára: Népművészetünk története (Bp., 1971).

Borotvatok két oldala karcolt és barnára színezett díszítéssel (D-Dunántúl)

Vetélő karcolt és barnára színezett díszítéssel (Zaláta, Baranya m.)

Tükrös két oldala karcolt díszítéssel (Mernye, Somogy m.) Mind: Bp. Néprajzi Múzeum

Hofer Tamás

Hófehérke: → tündérmese, melyet a Grimm gyűjtemény közismert változata (Nr. 53. Schneewittchen) és Walt Disney rajzfilmje polgári-városi környezetben a legkedveltebb mesék egyikévé tett. A Grimm-mesét Bucsánszki Alajos már 1864-ben kiadta ponyván szöveghű fordításban, de megjelent utóda, Rózsa K. és neje, valamint Bálint Lajos és Bartalits Imre kiadásában is. A számon tartott nagyszámú ponyvakiadás ellenére – talán a 19. sz.-i gyűjtői elvek miatt, mely az ismert szövegek lejegyzését, közlését fölöslegesnek ítélte – csupán két népi változatáról tudunk Tót Szőke Józsefné és Kurcsi Minya repertoárjában, akik mesetudásuk egy részét a Grimm-gyűjteményből merítették. A magyar szájhagyományból emellett több korábbi, részben hihetőleg szintén a Grimm-szöveg nyomán magyarított s talán nyomtatásban is kiadott szöveg származéka került feljegyzésre. Cselekményük: világszép asszony (királyné) tükre vagy a nap bizonysága szerint a legszebb a világon. Özvegy királyhoz megy feleségül, kinek egy leánya van (vagy neki magának születik leánygyermeke) s a tükör most már ezt mondja a legszebbnek. → Boszorkány tanácsára elpusztítására tör, s vadászát megbízza, hogy a leány szemét, szívét és kisujját hozza haza bizonyítékul. A vadász egy kutyát öl meg, annak szemét és szívét s a leány kisujját viszi haza, és a leányt az erdőben hagyja. Hófehérke 12 rabló házába kerül, azok gazdasszonya lesz. Anyja a tükörtől megtudja, hogy életben van, és a boszorkányt elküldi a leány elpusztítására. A boszorkány gyűrűt húz Hófehérke ujjára, mérgezett fésűt, majd tűt szúr a hajába (mérgezett almával kínálja). Ettől meghal. A rablók az első kettőt észreveszik, eltávolítják, s a leányt feltámasztják, a harmadikat azonban nem, a szép halottat aranykoporsóban, kút mellé, fa tetejére temetik, s kardjukba dőlnek. Egy királyfi a koporsót a kútban meglátja, leveteti s házába viteti. Leánytestvére (vagy szobalánya) Hófehérkét megfésüli, az felébred, s a királyfi feleségül veszi. A világszép asszony – aki egyes változatokban maga a boszorkányok királynéja – mérgében megpukkad vagy a királyfi a szokásos módon elpusztíttatja: ló farka után kötteti (egy taligával a mélybe taszíttatja stb.; AaTh 709). A mese változatainak nagy részét az I. világháború előtt jegyezték fel, de a 9 változat közül csak 4 jelent meg a maga idejében nyomtatásban. Az ismert szövegek arról tanúskodnak, hogy Hófehérke meséje samanisztikus értelmezésű → mitikus mesévé vált – talán részben már az ismeretlen átdolgozó kezén –, s ez lehet a magyarázata viszonylagos népszerűségének is. A mindentlátó tükör, melyet a királynő egyes változatokban boszorkány tanácsadójától kap, más változatokban ezt a nap helyettesíti, a Hófehérke megölését bizonyító jegyek, a fára való eltemetés, de maga a többszöri megölési kísérlet s a leány többszöri feltámadása is mind ebbe a gondolatkörbe tartoznak, s az egész mesét a két nő vetélkedésévé, a → táltospárbaj egy sajátos nemévé teszik. A változatokon kiválóan tanulmányozható egy többféle magyarítással hozzánk eljutott nyugati eredetű könyvmese beolvadása a magyar népmesei hagyományba, s az is megállapítható, hogy ennek samanisztikus világszemlélete a 19. sz.-ban még az egész nyelvterületen – változataink tanúsága szerint különösen a keleti és az északi részeken – több-kevesebb intenzitással érvényben volt. (→ még: Borsszem Jankó, → Hamupipőke) – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I–II. Leipzig. 1913–31); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II. Pécs, 1957); Delarue, P.–Tenèze, M.–L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Faragó József: Kurcsi Minya havasi mesemondó (Bukarest, 1969).

Kovács Ágnes

Hofer Tamás (Bp., 1929–): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait az ELTE bölcsészkarán végezte, 1958-ban ugyanitt szerzett bölcsészdoktorátust. 1952 óta a Néprajzi Múz. tudományos munkatársa. Kutatási területei a településformák, a népművészet története és a paraszti társadalom. Fél Edittel közösen elkészítette Átány község monografikus vizsgálatát. Az Ethnographia c. folyóirat szerkesztője (1975–). Cikkei és tanulmányai a hazai és külföldi folyóiratokban és tudományos évkönyvekben jelennek meg. – F. m. Magyar népművészet (Fél Edittel és Csilléry Klárával, francia, angol és német nyelven is, Bp., 1958); Parasztok, pásztorok, betyárok. Emberábrázolás a magyar népművészetben (Fél Edittel, angol, francia és német nyelven is, Bp., 1966); Proper Peasants. Traditional Life in a Hungarian Village (Fél Edittel, Chicago, 1969); Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt. Eine ethnographische Untersuchung über das ungarische Dorf Átány (Fél Edittel, Göttingen, 1972); Geräte der Átányer Bauern (Fél Edittel, Bp., 1974); Magyar népművészet (Fél Edittel, Bp., 1975, 1976).

Hoffmann Tamás (Bp., 1931–): etnográfus, a Néprajzi Múz. főig.-ja (1969–) a történelem tudományok kandidátusa (néprajz, 1960). Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (muzeológus-néprajz szak, 1954). Aspiráns (1954–57), tanársegéd, utóbb docens a bp.-i ELTE-n (1957–). A szentendrei Szabadtéri Múz. ig.-ja (1972–75). Agráretnográfiával, agrártörténettel foglalkozik, ezen belül a feudalizmus korabeli agro- és zootechnikákkal, valamint üzemszervezetek történetével Európában. Az MTA Agrártörténeti Bizottságának titkára, az Agrártörténeti Szemle felelős szerk.-je (1958–). Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban. Több szakkönyv szerzőtársa. – F.m. A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Néprajz és feudalizmus (Bp., 1975).

Hogy menjünk, édes gazdám, mint a szél vagy mint a gondolat?: → mesei sztereotípia

Holbein-technika: → kockaöltés

hold (lat. jugerum; ném. Joch Morgen): 1. a korai (13–14. sz.-i) adatokban hosszmérték, később területmérték, mely eredetileg a helyileg szokásos igával egy nap alatt felszántható területet jelentette. Ebből következik, hogy a hold még a 18. sz.-ban is egyes vidékeken nem egy meghatározott kiterjedésű terület, hanem földdarab, parcella jelentésben élt. Mivel az egy nap alatt felszántható föld nagysága a talaj- és domborzati viszonyokkal, műveléstechnikával szoros kapcsolatban áll, a holdnak számos változata alakult ki. A 16–17. sz.-ban legáltalánosabban a királyi hold (2347 négyszögöl); a 19. sz. második felében a kishold vagy magyar hold (1200 négyszögöl), de főleg a nagyhold vagy a katasztrális hold (1600 négyszögöl) terjedt el. (→ még: ekeföld, → területmértékek) – Irod. Bendeffy László: Középkori magyar hossz- és területmértékek (Fejezetek a magyar mérésügy történetéből. Szerk. Makkai László, Bp., 1959); Bogdán István: Helyi földmértékeink a 18. század végén (Tört. Statisztikai Évkv., 1967–68, Bp., 1970). – 2. mint égitest, a magyar → népi hitvilágban leginkább mint bizonyos tevékenységek időpontját megszabó tényező jelenik meg. Ennek alapja a fázisok szabályszerű ismétlődése: a fogyó-növő dal sokféle történés, cselekmény hozható analógiás (→ mágia) kapcsolatba. Általánosan elterjedt bizonyos mezőgazdasági és házi munkák újholdkor végzése, vagy növő holddal való megkezdése, ill. ugyanezeknek a tevékenységeknek a tilalma telikor vagy holdfogytán: trágyahordás, → szántás, → vetés, kotlóültetés (→ baromfitartás) és főleg zöldség-, virág- és gyümölcsfaültetés (→ gyümölcstermesztés), azzal a tudatosan megfogalmazódó elképzeléssel, hogy ahogy a hold nő, úgy nőjön a növény is, úgy keljenek a csirkék stb. A haj növekedését is párhuzamba hozták a holddal. Országszerte elterjedt, félig tréfás pénzvarázsló mondókák is fűződtek az újhoz (pl. „Újhold, új király, adjál nekem pénzecskét”). A teliholdnak és a fogyó holdnak főleg a → féregűzésben és a gyógyításban (→ népi gyógyászat) volt szerepe (hogy a bajok ugyanúgy csökkenjenek); néhol azt tartották, hogy a → takarítást, → mosást is ilyenkor kell végezni; tilos volt viszont a meszelés. A betegségek közül elsősorban a bőrbajok: szeplő, → szemölcs, májfolt, tyúkszem gyógyítása történt töltekor. A holdhoz fűződő, országszerte elterjedt ráolvasások gyakran a fenti elképzelés szöveges megfogalmazásai. Pl. egy holdtöltekor mondott szöveg: „Úgy múljon el (a betegség) mint a hold”; vagy újholdkor: „Hold újuljon, a szemölcsöm elmúljon”. Más szövegek a megszemélyesített holdnak küldik el a betegséget. Pl.: „Új hold, új király, Engem vacsorára vár, De én nem mehetek el, Szemölcsömet küldöm el.” Általánosan elterjedtek voltak a holddal kapcsolatos → esőjóslások. A fenti hit, ill. gyakorlat csekély különbségekkel Európa-szerte általánosan elterjedt. Alapja mindenütt a hold ciklikus változása, amelynek révén a hold kapcsolatba került a születés és halál, a növényi, állati és asszonyi termékenység stb. képzeteivel. E kapcsolatok több helyen a holdkultusz különböző formáit hozták létre, amelynek nyomai azonban a mai európai – és így a magyar – parasztságnál már nem találhatók meg. Ugyanígy nem beszélgethetünk az említett, holdhoz intézett szövegek kapcsán sem magyar „holdtiszteletről”. A látszólag erre utaló szövegek kisebb-nagyobb eltérésekkel szinte európai közkincsnek tekinthetők, tartalmi elemeik mindenütt csak e szövegekben lelhetők fel, élő hiedelemháttér nélkül. A fázisoknak fontos szerepük volt a naptárak kialakulásában (→ hét napjai, → nevezetes időpontok). (→ még: égitestek fogyatkozása, → holdfoltok) – Irod. Kálmány Lajos: A hold nyelvhagyományainkban (Akadémiai Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, 1887); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Eliade, Mircea: Patterns in Comparative Religion (Cleveland–New York, 19663).

Török Katalin Pócs Éva

holdfoltok: a hold krátereinek magyarázata. A holdban a következő látható: (Szent) Dávid (muzsikál), Cicelle (Cicölle, Cicella, Cicel, Cibilla stb. táncol), fát vágó ember (Dávid), szalmát, szénát, rőzsét vivő ember (Dávid), a nap által a holdra dobott gané, kapcát szárító pásztor (pakulár, csobán, Dávid), ökrökkel szántó paraszt, legeltető pásztor, cigány, emberi arc, Ádám és Éva, Káin és Ábel, a Szent Család vagy egyik tagja, Jézus, a Szentháromság, Szent Péter. Szórványos adatok szerint a holdfoltokat magyarázzák úgy is, hogy azok meszet vivő gyereket, kovácsot, Lucifert, angyalt stb. ábrázolnak. Majdnem mindenütt él a holdban muzsikáló (Szent) Dávid képzete. Vele együtt a holdban táncoló Cicelle képzete lényegesen kisebb területen, nagyjából az ország középső részén ismert. Szent Cecília az éneklés védőszentje a r.k. egyházban (Országos Magyar Cecília Társaság), ez magyarázza szerepét Dávid mellett. A fát, tüskét vágó, rőzsét vivő ember hiedelme a Dunántúl Ny-i részén fordul elő. Hasonló elképzelés él a szomszédos német nyelvterületen is. A kapcáját szárító pásztor (pakulár, csobán) K-Mo.-on és Erdélyben fordul elő. Az ökrökkel szántó ember képzete DNy-ról ismert, hasonló hiedelem él a szlovéneknél is. – → Mondák szólnak arról, hogy a holdban lakó lények miért és hogyan kerültek oda. Nagyjából megegyeznek abban, hogy valamilyen büntetés következtében lett a hold a lakóhelyük, s holdra kerülésük kapcsolatban van az átkozódással. a) vid ot és Cicellé t anyjuk átkozta meg, hogy se föld, se ég ne fogadja be őket. A holdat kifelejtette az átokból, ezért az befogadta. b) Jézus azért átkozta meg őket, mert mindig táncolni akartak. c) Uriás átka miatt kerültek a holdba, mert Cicellét, aki Uriás felesége volt, Dávid elcsábította. d) Isten azért átkozta meg őket, mert bűnösök voltak. Az utolsó ítéletig, ill. örökké a holdban kell élniük. e) Egy szatmári monda szerint Dávid Noé bárkájában bújt el, onnan ugrott fel a holdba hegedűjével együtt. A fát, tüskét vágó ember tiltott napon (ünnepnap, újhold napján) végezte ezt a munkát, ezért szívta fel a hold. A szénát, szalmát stb. vivő ember azért bűnhődik, mert azt vagy lopta, vagy tiltott napon kaszálta. Mikor rajtakapták, a holdra esküdött hamisan. Somogyban elterjedt monda szerint a nap és a hold összekeveredtek, a nap genét dobott a holdra, a hold pedig rőzsét hajigált a napra. Ezért szúrósak a sugarai. Ugyanezen a vidéken jegyezték fel azt a mondát, amelyben Szent Péter verekedett össze egy másik szenttel, s az Pétert beledobta a holdba. Erdélyben, Moldvában, Bukovinában úgy tudják, hogy a pásztor (pakulár, csobán) vizes kapcáját holdvilágnál terítette a bokorra száradni, de nem száradt meg. Megátkozta a holdat, s az büntetésből felszívta. – Irod. Köhler, R.: Kleinere Schriften zur Märchenforschung (Weimar, 1898–1900); Heller Bernát: Arany János viszonya a legendához és az Agádához (Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Évkve, 1929); Scheiber Sándor: Mikszáth Kálmán és a keleti folklór (Bp., 1949); Diószegi Vilmos: Mutatvány a Magyar Néprajzi Atlasz anyagából (Népr. Ért., 1967).

Nagy Ilona

holisztikus megközelítés (gör. ’egész’ szóból) : a kultúrának egységes egészként való felfogása. A fogalmat J. Ch. Smuts vezette be a néprajztudományba (Holism and Evolution, 1925), elterjedése a → funkcionalizmus domináns szemléletmóddá válásához köthető. Használata az angolszász antropológiában azután is fennmaradt, hogy az egységes egész abszolutizált értelmezéséről lemondtak, s mai jelentése nem több, mint a kultúra egészében való megragadásának igénye. – Irod. Mead, Margaret: National Character (Anthropology Today, szerk. Kroeber, A. L., Chicago, 1953); Janowitz, M.: Anthropology among the Disciplines, Anthropology and the Social Sciences (Current Anthropology, 1963).

Sárkány Mihály

Hol jársz itt, ahol a madár se jár?: → mesei sztereotípia, → népmesei szólás. A hős hosszú vándorútja során embernemlakta kietlen pusztaságon vagy rengeteg erdőben magános kunyhóra (palotára) talál. Lakója ámulva kérdi: Hol jársz itt, ahol a madár se jár? A sztereotípiának osztják, zürjén, kaukázusi, tatár és kirgiz párhuzamait ismerjük. Egyik kirgiz mesében pl. azt kérdi az óriás jilbägänek anyja: „Ami országunk olyan, hová szárnyas állat nem repül, lábas állat el nem jut, ki ia-fia vagy, hogy ide kerültél?” Radloff nagy gyűjteményének kirgiz szövegeiben a formula még öt ízben fordul elő. Solymossy Sándor, mivel megfelelőit sem az indus-perzsa-arab, sem a Ny-európai gyűjteményekben nem találta meg, a → Szerencséd, hogy (öreg)anyádnak szólítottál!, „Hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed” és → Hol volt, hol nem volt ... sztereotípiákkal együtt keletről magunkkal hozott epikus stíluselemnek tartja (→ Ahol még a madarak (fecske) is térden állva isszák (issza) a vizet). – Irod. Solymossy Sándor: Az Ezeregy-éj (Ethn., 1919); Solmossy Sándor: Népmeséink keleti rokonsága (MTA Ért.-je, 1921).

Kovács Ágnes

hollóházi keménycserép: 1831-ben az üveghutából alakult → keménycserépgyár készítményei. A Károlyi grófok tulajdona volt, 1860–1902 között Istványi Ferenc bérelte, akinek nevéhez fűződik a gyár termelésének a fellendülése. A múlt század végén elsősorban a parasztság igényeit elégítette ki. Sorozatban, nagy mennyiségben gyártották a tányérokat, kulacsokat, pálinkásedényeket, boros- és vizeskancsókat, korsókat, ételszállító komaedényeket. – A díszítmények elemei a naturalisztikus virágcsokrok, búzakalászos díszítmények. Színei igen élénkek: fehér alapon a piros szín dominál kevés zölddel, kékkel, feketével. A hollóházi keménycserépgyár készítményeit a Felvidék, az Alföld, főleg Debrecen környékének parasztsága vásárolta, de szállítottak Erdélybe és külföldre: Galíciába, Szerbiába is. Az 1880-as években megjelent Mintakönyv szinte azonossá tette a → telkibányai keménycserép és a hollóházi keménycserépgyár termékeit, majd a telkibányai üzem a század elején egyesült a hollóházi gyárral, s mintakincse és formakincse összeolvadt. – Jegyei: Hollóháza felirat, Szakmáry feliratú holló, fenyő, körülötte Hollóháza felirat. – Irod. Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei (Bp., 1954); Sikota Győző: A hollóházi kerámia (Bp., 1961); P. Brestyánszky Ilona: Ismerjük meg a kerámiát (Bp., 1966).

István Erzsébet

holmi: a 16. sz.-ban már használt összetett szó „hol” vagy „hun” és „mi”. Eredeti jelentése bizonytalanságot, határozatlanságot fejez ki, körülbelül „valamiféle” értelemben. Ebből fejlődött ki később a „szedett-vedett tárgyak”, „cókmók” értelme. Még tágabb értelemben is előfordul; valakinek „minden holmija” jelentheti egész vagyonát is, de inkább összes ingóságait, az állatállomány kivételével. Ebben az értelemben a tárgyak szélesebb körét öleli fel, mint a → házbeli portéka, mert nemcsak a házban, hanem a gazdaság egészében található tárgyakat, szerszámokat, szekeret stb. is értik rajta. Bizonytalanságánál fogva soha nem jelent valami jogi értelemben összefogott tárgycsoportot.

Degré Alajos

holttetem: a → népi gyógyászat betegségelnevezése ló- és emberbetegség jelölésére. Egyéb elnevezése: hóttete, hóttetem, hóttetemény, hóttetény, vaktetem. A tetem szó ’csont’ jelentéssel 15. sz.-i szójegyzékeinkben már előfordul. Nádasdy Tamás 1559-ben ’csontkinövés’ értelemben használja a holttetem szót; így szerepel Balassi Zsigmond receptkönyvében (17. sz. eleje) attól kezdve folyamatosan. Napjainkban országszerte ismert kórformák. Lovaknál holttetemnek a csánk (tarsus) belső oldalán, őztetem nek a csánk hátulsó részén, nyúltetem nek a csüd körül, kaptatetem nek (kapcatetem, vágástetem, gyűrűtetem) a ló lábvégének (ujjának) csüd-, ill. párta-csontján fejlődő csontkinövést nevezik. Népi gyógymódjai részben azonosak a → himpókéval. – Az emberi holttetem nem egységes kórforma, inkább leíró elnevezés: kis terjedelmű, a bőr szintjéből kiemelkedő, nem gyulladt, nem fájdalmas, kemény csomó, porckinövés (Göcsej), emlődaganat (Szeged), Erdélyben (Kalotaszeg, Aranyosszék) szemölcs. A néphit szerinti oka: valaki halott után mosdatlan kézzel eszik, halott arcát nem nézi meg, halottak napján dolgozik. Ennek megfelelően gyógyítják: talált embercsonttal („hólt ember-tetemmel”, – nyilván innen az elnevezés is) dörzsölik, keresztezik, megbökik. Ezeken kívül új- vagy teliholdkor elmondott → ráolvasás, növényi (söprűfű, vérehulló fű, vöröshagyma, istenátkozta tüske) és állati (óháj) orvosságok, fizikai gyógymód (lekötés) is ismertek. Göcsejben hetedik gyerekkel → karácsonyi abroszon át megrágatják. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (II. Bp., 1929); Vajkai Aurél: Egy bakonyi falu paraszt állatorvosai (Ethn., 1938); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); (Eckhardt Sándor) Balassi Zsigmond: Lovak orvossága (Bp., 1957).

Grynaeus Tamás

Hol volt, hol nem volt ..., Egyszer volt, hol nem volt ... Volt egyszer, hol nem volt ... Volt, hol nem volt .. : → mesekezdő formula, → népmesei szólás = talán volt, talán nem volt. Valódi meséink (→ mitikus mese) nagy része így kezdődik. A nyelvterületnek a Tiszától nyugatra fekvő részében Hol volt, hol nem volt formával, attól keletre „Egyszer volt, hol nem volt ...”, a Székelyföldön, főként Csíkban legtöbbször a „Volt, hol nem volt ...” formával találkozunk. Ez a szólam adja tudtára a hallgatónak az elmondandó mese jellegét, műfaját, és adja meg a mesemondó beszédének ritmusát is. Büszke Kocsis Miklós szerint mesévé válik az élményelbeszélés is, ha azt a hősök hely és idő megnevezése nélkül adják elő, kezdetén ott áll az „egyszer volt, hol nem volt ...” mesekezdő formula, és a → Ma (Máig) is élnek, ha meg nem haltak → mesezáró formula fejezi be. A Hol volt, hol nem volt... sztereotípia párhuzamai sűrűn előfordulnak a kaukázusi: mingréliai, grúz és örmény, szíriai nesztoriánus, újarameus, oszmán-török, albán, macedo- és dákóromán gyűjteményekben, a szórványosan spanyol és portugál mesék kezdetén is. Solymossy Sándor szerint „olyan hagyománnyal van dolgunk, melyet a honfoglalás előtt keletről kellett magunkkal hoznunk”. – Irod. Solymossy Sándor: „Hol volt, hol nem volt ...” (Magy. Nyelv, 1922); Pais Dezső: Kérdések és szempontok a szóösszetételek vizsgálatához (Magy. Nyelv, 1951).

Kovács Ágnes

hólyagmogyoró (lat. Staphylea pinnata): a néphitben szerepet játszó növényfajta. Kemény magvát (halyagmogyoró) a tehén szarvába fúrt lyukba dugják, hogy az állat tejét a boszorkányok el ne vigyék. A háznál tartott hólyagmogyoró szerencsét hoz a gazdának. A békési szlovákoknál klokoè néven ismerik, és az asszonyok maguknál hordják, hogy férjük hűségét biztosítsák. Az első tavaszi kihajtás alkalmával fehér kendőbe a tehén homlokára kötik, hogy a rontástól megvédjék. A szlovák gazda pénztárcájában is hordta a szerencsehozó klokoè magot, amelyet Mihály napjának (szept. 29.) éjszakáján titokban a temetőben szedtek. Az ötvenes években a békéscsabai piacon még árulták. Korábban borsot, köménymagot, → tályoggyökeret áruló vándor felföldi szlovák kereskedőktől vásárolták. A Bakonyban a magvát birkanyíráskor rovás nak használták: azaz a nyíró minden megnyírt birka után egy hólyagmogyorót tett a gazda asztalára, s így számolták meg a megnyírt állatokat. Melius Juhász Péter Herbáriuma (1578) szerint a hólyagmogyoró levele vér- és gyomortisztító, a máj, tüdő betegségének gyógyszere. – Irod. Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Tábori György: Egy babonás szokás a Békés megyei szlovákoknál (A Szántó Kovács Múz. Évkve, Orosháza, 1960).

Gunda Béla

hombár: 1. különböző gabonatartó alkalmatosságok általánosan elterjedt köznyelvi megnevezése. Perzsa eredetű szó, amely oszmán-török és délszláv közvetítéssel került nyelvünkbe, valószínűleg a török hódoltság idején. A nyelvjárásokban az alábbi jelentésváltozatai terjedtek el: Ácsolt vagy szegelt láda (→ kovácsolt láda) kisebb mennyiségű szemes gabona tárolására. Ezek a ládák az egész magyar nyelvterületen elterjedtek, és a 16. sz.-tól kimutathatók (Erdélyben és ÉK-Mo.-on a nevük: szuszék). Az Alföldön és a Kisalföldön a gabonás-vermeket (→ gabonásverem) váltották fel a parasztgazdaságokban a 19. sz. második felében. A régebbi ládák általában négy lábon állók, ácsolt szerkezetűek kissé domború fedéllel (szuszék). A 19. sz. vége felé szegelt láda hombárok is készültek több fiókkal. A Tiszántúlon a liszttartó ládát is hombárnak nevezik. – 2. Elrekesztett hely a kamrában a szemes gabona tárolására. A deszkából készült, gerendavázas, változtatható magasságú, kieresztő nyílással (suber) ellátott rekeszték ek a 19. sz.-i gabonakonjunktúrák idején terjedtek el az Alföldön és peremterületein, valamint a Dunántúlon a hosszabb ideig tárolandó, ill. a piacra szánt gabona elhelyezésére. Általában több rekeszre osztottak, melyekbe a különféle gabonamagvakat öntötték. – 3. Különálló gabonatartó épület a magyar nyelvterület É-i és D-i részén. Az É-i hombár vályogból vagy téglából épült, cseréppel fedett, deszka- vagy vasajtóval látták el. A házzal szemben az udvaron állt, belső terét deszkákkal rekeszekre osztották. A Baranya, Bács-Kiskun, Csongrád és Békés megyében használt hombárok az udvarban, a házzal szemben különálló, csak gabona tárolására szolgáló épületek. Gerendavázas szerkezetűek, sározott deszka- vagy vesszőfallal, nád- vagy cseréptetővel. Belső terük deszkákkal rekeszekre osztott. A délszláv falvakban használt hombárok gyakran faragott deszkákkal, kis tornácokkal díszítettek. A különálló hombárok a 19. sz.-ban terjedtek el a megnövekedett gabonatermés igényesebb raktározására. Hasonló építményben tárolták a gabonát Szatmárban (→ gabonás), továbbá a bánsági, bácskai, szlavóniai és szerémségi területeken is a magyar és a délszláv községekben. – 4. → szántalpas hombár. – 5. a csöves kukorica tárolására szolgáló építmények neve Bácskában és a Bánságban (→ góré), – 6. vesszőből font gabonatartó kas (gabonáskas) a Szigetközben. (→ még: gabonatárolás) – 7. a → fahajók belső rakodótere. Minden fahajó belső terét ténylegesen 5 részre osztották. A két végén a hombárba sok alatt volt 1–1 basalja, ahová terhet sohasem raktak. A hajó közepén volt egy keskeny rész, a vízhányó, amely a hajó belső terét két egyenlő részre osztotta. A vízhányó és az első basalja között volt az első hombár; ezt nem tagolták szövéssel (deszkafalazással) részekre, mégis a rengő k (a hajótest felső szélét, peremét összetartó keresztgerendák) szerint három részt különböztettek meg benne: a basalja felőli rész volt az első derék, a mellette levő pedig a második derék, és az ettől a vízhányóig terjedő részt nagy derék néven tartották számon. A vízhányó és a hátsó basalja közötti rakodótér volt a hátulsó hombár, amelyet az elsőhöz hasonlóan tagoltak három részre. Ennek az elméleti tagolásnak a rakodás szempontjából volt nagy jelentősége. Ugyanis a kormányos, amint mérte a terhelés egyenletességét a → mérőkaszával, mindig ezek szerint az elnevezések szerint adta utasításait, hogy hová terheljenek. Eszerint rakták partra a teher egy részét, hogy a felfeneklett hajót a zátonyról levontathassák. – Irod. Csilléry Klára: Az ácsolt láda (I. Az MTA II. Oszt Közl., 1951); Nagy Gyula: A gabona szemtermésének tárolása Orosházán (Ethn., 1963); Betkovszki Jenő: A tiszai fahajók építése, javítása, népe (Szolnok, 1968); Füzes Endre: A gerendavázas gabonás (Ethn., 1970).

Fonott gabonáshombár (Orosháza, Békés m.)

Hombár, ácsolt gabonatartó láda (Milota, Szabolcs-Szatmár m.)

Fa gerendavázas hombár (Kásád, Baranya m.)

Füzes Endre K. Kovács László

homlítás: szőlőszaporító (→ szőlőszaporítás) és tőkeifjító eljárás. A 16. sz. ismeretes nyelvi megjelölése. Az egész magyarlakta területen ma is ismert. Műveléstechnikai és történeti szempontból két módszert takar: 1. a 16–18. sz.-ban a szőlőtőke föld alá → döntését jelentette (elsősorban Tokaj-Hegyalján). – 2. A 19. sz.-ra vonatkozó gazdasági és néprajzi irodalom tanúsága szerint egységesen a → bujtás eljárását jelölték vele, a szőlővesszőket bújtatták föld alá. A változás oka valószínűleg abban keresendő, hogy a szőlővesszők föld alá húzása kevesebb idő- és pénzráfordítást igénylő munka volt, s az öreg tőkék döntéssel történő ifjítását mellőzték. – Irod. Bakos József: Nevelésügyi és művelődéstörténeti adatok egy XVIII. századi diákalbumban (Egri Pedagógiai Főisk. Évkve, 1959); Vincze István: Szőlőművelés és eszközei a borsodi Hegyközben (Népr. Közl., 1960); Kecskés Péter: A szőlő telepítésének hagyományos és újabb eljárásai a Mátraalján (Egri Múz. Évkve, 1968).

Kecskés Péter

Homlódi Zsuzsanna balladája: → szégyenbe esett lány

homlokbársony: az előhajat leszorító fekete, tarkón megkötött bársonyszalag. Polgári hatásra a múlt század derekán jelentkezett a leányok hajviseletében. Hajlekötő bársony (Erdély), bárta, bercica (Mezőség) elnevezéssel Erdélyben háromsoros formában (Alsó-Fehér m.) is ismert volt. Néhol (Kazár, Jászárokszállás) főleg eladóleány, menyasszony fejdíszébe beépülve (Sárköz, Lövéte) a századfordulót is túlélte.

Kislány homlokbársony fejdísszel (Egyházasbást, Gömör m.)

Flórián Mária

homlokcsík, homlokpánt, homlokszorító : → főkötő

homlokszíj: → kantár

Homok: a Heves m. északi részében, Pétervására környékén medenceszerűen kiszélesedő Tarna-völgy megjelölésére használt tájnév. – Irod. Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Debrecen, 1965).

Filep Antal

homokfutó: könnyű kis → kocsi, amelyet az Alföldön, a Nyírségben és főleg a Kiskunság homokos tanyavilágában használnak. Tanyára, piacra, vásárra járó kétlovas jármű. Az Alföldre, különösen a tanyavilágra jellemző, hogy a távolságok olyan nagyok tanya és falu vagy város között, hogy a cipekedéssel, különböző batyukban, hátikasokban, puttonyokban való → teherhordás nem alakult ki. Helyettük használták a könnyű kis kocsik sokféle formájú és változatos nevű példányait. A Nyírségben inkább a → talyigák terjedtek el a parasztság körében, míg a homokfutók a középbirtokosok és jómódú parasztok gyors személyszállító eszközei lettek. Ma a homokfutók a tsz-ekben töltenek be szerepet, azokon járják a határt az agronómus és a vezetőség tagjai.

K. Kovács László

homoki bor: a hegyi bor ellentétpárjaként használatos elnevezés. Napjainkban helytelenül szokás azonosítani az alföldi bor fogalmával. Az Alföld különböző területein a 11. sz.-tól vannak adatok szőlőművelésre, s a 16. sz.-tól már igen jelentős alföldi bortermő helyeket tartanak számon (pl. Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös stb.). E szőlők azonban általában kötött mezőségi talajokon, kisebb részben folyók árterében helyezkedtek el a Duna és a Tisza mentén. Ennek megfelelően korábban a kerti borok, síkvidéki vagy síkföldi borok elnevezést használták. A homoki bor kifejezés közkeletű elterjedése az utóbbi 150 évben kifejlődött homoki kultúra következménye. A homoki szőlőtelepítések első nagy hulláma a 18–19. sz. fordulóján indult el Kecskemét környékén a veszedelmesen terjeszkedő futóhomok megkötésére és hasznosítására. A második hullámot a → filoxéravész okozta, ami végérvényesen átterelte az alföldi szőlőket az immunis homoktalajokra. A homoki bor általában pejoratív értelmű megnevezés, ami azon a köztudatban élő tévhiten alapult, hogy jó (erős, tüzes, zamatos) bor csak hegyi talajon teremhet. Ehhez hozzájárult az is, hogy eltekintve a korszerű homoki kultúra kialakításában (nemesítés, fajtaválasztás, racionális művelési technika stb.) élenjáró → Háromváros paraszti szőlőgazdaságaitól, az Alföld nagy részén a helytelen fajtaválasztás, hanyag művelés és borkezelés, rossz tárolás (boroskamra) miatt a filoxéravész előtt könnyen romlók, gyenge minőségűek voltak a homoki borok. A racionális művelés és a korszerű borkezelés meghonosodása, részben pedig bizonyos ízlésváltozás következtében (egyre kedveltebbek a könnyű asztali borok) a kifejezés rosszalló értelme eltűnőben van. (→ még: kertszőlő, → történeti borvidék) – Irod. Bende László: A kecskeméti szőlő- és gyümölcstermelés története (Kecskemét, 1929); Szabó Kálmán: Kecskemét szőlő- és gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934); Patay Árpád: Az alföldi borvidék vázlatos története (Bp., 1960),

Égető Melinda

homokmégyi bútor: → kalocsai bútor

homokrózsa, vízvirág : az a dísz, amellyel az asszonyok tanyán, falun és kisvárosban a lakóház döngölt földes vagy téglás padlójú helyiségeit (szoba, konyha, tornác), udvarát, kapubejáróját, a fal tövét, a ház előtti földes, cementes, aszfaltos vagy téglás járdát víz vagy homok szórásával és csorgatásával széppé, tisztává igyekeztek tenni. Az eljárást homokozás nak, homokszórás nak, locsolás nak, homoklocsolás nak, cifrázás nak stb. nevezték. Néhány helyen (pl. Tótkomlóson) befűtés előtt a kemence száját bemeszelték, és három ujjal különféle mintákat húztak a frissen meszelt kemenceszájra, mely úgy száradt meg. – Különösen a ház belső helyiségeivel kapcsolatban figyelhető meg nagy gondosság, finom ízlésre való törekvés és ennek megfelelően változatos díszítési és színezési, formai eljárás használata, amely összefüggött a ház tisztántartásával is. A döngölt földes padlót azért is szórták fel homokkal, hogy védje a sáros, vizes csizmától, de egyúttal a lábbeliről ráhullott sárdarabokat a homokkal együtt könnyen össze lehetett söpörni és kidobni. Nyáron a kőkeménnyé száradt padlóra porfogóként öntözték a vízvirágokat. Az eljárás rendszerint két szakaszból állt: előkészítésből és díszítésből. Az esetek nagy többségében ugyanis először a döngölt földes padlót vízzel vagy vízbe kevert színező és tartósító anyagokkal, mint pl. porfesték, föld, lógané, tehéntrágya, trágyalé, soványtej, felmázolták. Ritkábban csak felseperték a földet, vagy szitából homokkal vékony rétegben felszórták. Gyakran a homokba söprűvel homokhullámot rajzoltak díszítésül. Az előkészítés eszközei voltak a rossz, zománcos lavór vagy bádogvödör, mázolórongy, rövid nyelű szőrmeszelő, kis méretű, apró lyukú szőrszita vagy használt ciroksöprű. A felmázolt földet száraz homokkal, a csak felsöpörtet pedig vízzel díszítették. A díszítés eszközei mindkét anyag használatánál általában ugyanazok voltak: kilyukasztott cserép, tejesköcsög, lyukas, füles, rossz zománcos bögre, használt fémtölcsér, vizeskancsó és bádog locsolókanna. Az edények lyukmérete a felhasznált locsolóanyagtól függött. Kimondottan locsoló céljára készített cserépedények is voltak. – A díszítésként alkalmazott minták és motívumok rendkívül változatosak, különösen a Duna–Tisza közén és a D-Alföldön feltűnően élénkek: geometriai elemek (kocka, kör, háromszög stb.), de a legtöbbjük más népművészeti ágakban is használt motívum, a természetes környezetből ellesett minta (pl. ház, szőlőfürt, rács, lánc, bútor stb.), vagy olyan közismert figura mint a → vizes nyolcas és ezek kombinációi. A díszítés egy helyiségen belül lehetett azonos mintájú, de a bútorok elhelyezése már variációs lehetőséget kínált. Ha pl. az asztalt elmozdították, alája az asztal tükörképét rajzolták, majd visszatették a bútort az eredeti helyére. A díszítést derékban kissé előrehajolt testhelyzetben végezték, jobb kézben tartva a munkaeszközt, pl. a lyukas locsolóedényt és a kar természetes mozgását követve, jobbról balra történő lengető mozdulattal formálták a mintát, gyakran megszakítás nélkül készült el egy helyiség. Ha a díszítő mintát váltott, bal kezének mutatóujjával befogta a locsolóedény nyílását. Szitával való díszítés esetén a szita aljára kivágott papírformát helyeztek el, pl. csillag alakút, és a földhöz óvatosan ütögetett szitából kifolyó homok így a földön csillagformát ábrázolt. – A homokrózsa a díszítőművészetnek a hazain kívül ez idő szerint bulgáriai, lengyelo.-i, hollandiai párhuzamai ismertek.

Homokrózsa és vízvirág motívumok Hódmezővásárhelyről (Csongrád m.): 1. nefelejcs, 2. lánc, 3. szívminta, 4. rózsa, 5. vízhullámok, 6. vízhullámok, 7. karika, 8. gillant, 9. kombináció, 10. szőlőfürt, 11. cementlapminta

Homokrózsa és vízvirág motívumok Hódmezővásárhelyről (Csongrád m.): 1. krizantém, 2. pávafarok, 3. gillant, 4. rózsa más motívummal, 5. pogácsa, 6. homoklabda, 7. asztal

Homokrózsa és vízvirág motívumok Hódmezővásárhelyről (Csongrád m.): 1. karika, 2. hullámvonal, 3. csigavonal, 4. kocka, 5. vizesnyolcas, 6. hurok, 7. félkörív, 8. csigavonal, 9. szög, 10. rács

Bihal Ella

Homokság: a → Duna–Tisza-közének homokos talajú vidékére alkalmazott történeti tájnév. Középkori kultúráját a hódoltsági pusztásodás tönkretette, futóhomokossá vált. A 18. sz.-tól kezdve előbb erdősítéssel, később gyümölcs- és szőlőtelepítéssel igyekeztek ismét termővé tenni. Ebben a munkában a → Kiskunság és a jász puszták parasztsága, valamint a 18–19. sz. egyéb telepesei nagy részt vállaltak. Terméketlen futóhomokos részlete napjainkban már alig van.

Filep Antal

Homoród mente: kistáj a Hargitából eredő Nagy- és Kis-Homoród patakok völgyében, az egykori → Udvarhelyszék déli részén Oklánd és Homoródszentmárton vásáros központtal.

Kósa László

homp, hompolás : → komp

hónapos: időszakos → mezei munkás, aki uradalomba vagy nagyobb parasztgazdaságba szegődött legalább egy hónap időtartamra, a vegyes mezőgazdasági munkákat pénzért, részért, esetleg még → kommencióért is végezhette. Nevezik még betyár nak, havi béres nek, havi legény nek, hónapszámos nak is. A hónapos átmeneti típus a napszámos, summás és cseléd között, voltaképpen a → summás 19. sz.-i elődje; elnevezésük sokáig azonos is volt. A hónaposokat a nyári idényben előbb a nagy uradalmak kezdték alkalmazni, később a parasztgazdaságok is. Nem családostul, hanem egyedül szegődtek el (innen a legény, valamint a ’nőtlen férfi’ jelentésű betyár elnevezés), tehát nem tömörültek bandák ba, mint később a summások. Ők is cselédpótlók voltak, s a szerződött időben mindenféle mezei munkát elvégeztek, amit cselédekkel nem tudtak ellátni: gazdáknál pl. őszi szántást, trágyázást stb. (Olykor még ún. téli betyár okat is szerződtettek a jószágok mellé a munkaerőhiánnyal küzdő uradalmak, ezekből később ún. téli summás ok lettek, akik tehát nem tértek haza a csapattal, hanem folyamatos munkát vállaltak.) – Irod. Reichenbach Béla: A mezőgazdasági üzem berendezése és szervezése (I–II., Bp., 1930); Parasztságunk a Habsburg önkényuralom korszakában, 1849–1867 (szerk. Sándor Pál, Bp., 1951).

Katona Imre

hónapos vásár: a → vásárok azon fajtája, amelyet a → hetivásárokhoz hasonlóan minden hónapban megtartanak. Pl. Pécsett jelenleg is minden hónap első vasárnapja hónapos vásár. A hónapos vásár egy napig tart. – Irod. Dankó Imre: Adalékok a pécsi piacok és vásárok néprajzához (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1964).

Fazekasok a gyulai hónapos vásáron a század elején (Békés m.)

Disznóárusok jellegzetes kocsijai a pécsi hónapos vásáron a század elején

Dankó Imre

honfoglalás mondaköre: azoknak a laza szálakkal összefüggő mondáknak füzére, amelyek egyrészt a honfoglaló Árpád származására, így honfoglalás mondaköre → Álmosra, → Emese álmára, az Árpádok totemősére, a turulra vonatkoznak; másrészt a honfoglalás némely hadműveletéhez, így a Szvatopluk és Zalán ellen folytatott harcokhoz, ill. a fehér ló (→ fehér ló mondája) árán való birtokszerzés ősi jogszokásához fűződnek. E mondacsoport egyes elemei a → hun–magyar mondakörrel, valamint a → vándorlások mondakörével függenek össze. Középkori történetírásunk olykor részletező előadásban, máskor töredékes utalásokkal rögzítette e mondákat, mondamotívumokat, amelyeknek hátterét azonban az i. sz. 890. évben, ill. azt követően lejátszódott nagy jelentőségű történelmi események: a fejedelemválasztás és vérszerződés, majd a Kárpát-medence megszállása, szolgáltatják. Így a honfoglalás mondaköre történelmi és mitikus személyeket váltogatva mutat be hősei gyanánt, való eseményekre vonatkozó emlékekből és ősi hiedelmek és szokáselemek motívumaiból alakult epikus hagyománnyá. – Irod. Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái (I–II., Bp., 1905); Solymossy Sándor: Monda (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941–43); Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről (Bp., 1959).

Sándor István

honismereti mozgalom: öntevékeny társadalmi mozgalom, amelynek célja a közművelődést önismereti tevékenységgel hatékonyabbá tenni, a hazafias nevelést elmélyíteni, a különféle tudományokat elsősorban helyismereti anyag feltárásával, kutató-gyűjtő munkával segíteni. A szórványosan korábban is folytatott honismereti munkát a Hazafias Népfront és a Népművelési Intézet szorosan együttműködve 1960-tól karolta fel. Ezután fejlődött országossá a honismereti mozgalom. Gerincét elsősorban a helytörténeti kutatások és az önkéntes néprajzi és nyelvjárási gyűjtések tették. Később bővült, differenciálódott és komplexebbé vált, helyet kapott benne a munkásmozgalmi hagyományok gyűjtése, az üzem- és termelőszövetkezeti történetírás, falukrónika-írás, a természet-, környezetvédelem stb. is. Különösen nagy lendületet kapott a mozgalom a Tanácsköztársaság 50. és a felszabadulás 25. és 30. évfordulója alkalmából, amikor sok száz helytörténeti dolgozatot készítettek munkatársai. A Hazafias Népfront 1968-ban megtartott IV. kongresszusának állásfoglalása alapján alakult meg az országos elnökség mellett a Honismereti Bizottság, mely a honismereti mozgalom elvi irányítását vállalta magára. 1970-ben a városi és falusi művelődési otthonokban, könyvtárakban és múzeumokban, társadalmi és tömegszervezetekben mintegy 1400 honismereti szakkör és klub több tízezer taggal működött. A honismereti mozgalom folyóirata a Honismeret (szerk. Halász Péter, 1974–).

Kósa László

Honti János (Bp., 1910–Kópháza, 1945): néprajzkutató. Magyar mesekatalógust készített egész fiatalon. 1930–32-ben a Néprajzi Múzeumban, 1935-től az OSZK-ban dolgozott. 1937–39-ben Párizsban ösztöndíjasként kelta és izlandi témákat kutatott. Számos értékes magyar és idegen nyelvű tanulmánya elemzi a népmesék, mondák magyar és európai kérdéseit. 16 évnyi alkotó tevékenysége a magyar és a nemzetközi folklorisztika elismert értéke. – F. m. Verzeichnis der publizierten ungarischen Volksmärchen (Helsinki, 1928); Volksmärchen und Heldensage (Helsinki, 1931); A mese világa (Bp., 1937); Anonymus és a hagyomány (Bp., 1942); Az ismeretlen népmese. Válogatott tanulmányok (Bp., 1962); A mese világa. Mese és legenda. Az ismeretlen népmese (Bp., 1975). – Irod. Ortutay Gyula: H. J. emlékezete (Irók, népek, századok, Bp., 1960); Trencsényi-Waldapfel Imre: Mesetudomány és vallástörténet (Bp., 1961); Dömötör Tekla: H. J. (Bp., 1975).

Honti János

Diószegi Vilmos

honvéddal: → negyvennyolcas dalok

Hoppál Mihály (Kassa, 1942–): néprajzkutató, az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos munkatársa (1967–). Tanulmányait a debreceni KLTE-en végezte, s ugyanitt tett bölcsészdoktori vizsgát. Munkássága során a folklorisztika elméletével, a népi hiedelemvilág kutatásával, ezen belül a népi gyógyászattal foglalkozik. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. Egy falu kommunikációs rendszere (Visonta, Bp., 1970); A tér, a közösség és a kommunikáció ( Bp., 1977).

hora: szűkebb értelemben körtánc, tágabb értelemben tánc és táncalkalom (Erdélyben ’dal’) jelentésben használatos román szó (vö. gör. horos, bolgár horo, latin chorea). A nagy körben, kézfogással összefogódzva járt vegyes → lánctáncok gyűjtőneve. A román tánctipológia e legfontosabb osztályának (hora maze) két nagy csoportja: az egyszerűbb lépő horák és a fejlettebb, virtuózabb ún. dunai horák. A gyimesi és moldvai csángók, valamint a bukovinai székelyek körében kerekes, kezes és hora néven alkalmazzák némely változatát. – Irod. Bucºan, A.: Clasificarea morfologica a dansurilor populare româneºti (Revista de Etnografie ºi Folclor, Bucureºti, 1967); Balaci, E.: Horele mari-Analiza morfologica (Revista de Etnografie i Folclor, Bucureºti, 1967).

Martin György

hordár: a hivatásos szállítómunkás (hivatalos nevén közszolga) egyik típusa, aki a vasút vagy bizonyos magánvállalkozók alkalmazásában, legtöbbször önállóan vállalt kisebb teherhordást (csomag, iparcikk, termény, tüzelő stb.) viszonylag nagyobb távolságra. Munkáját rendszerint kézbeli szállítóeszközzel (talicska, kézikocsi stb.) könnyítette meg. Számozott piros sapkát viselt. Alkalmi kézbeli fuvarra várva állomásokon és piactereken tartózkodott, minden egyes fuvarra külön alkudott meg. (Vidéken esetenként étellel, itallal is megkínálták.) Az ún. borravalós szakmák közé tartozik; Kiss Lajos a könnyen élő szegény emberek kategóriájába sorolja őket. (→ még: rakodómunkás) – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939).

Katona Imre

hordó: a bor tárolására, érlelésére és szállítására szolgáló zárt, hengeres, domború-dongás faedény. A hegyvidéki hordókészítő központok (→ kádár) termékei a 16–19. sz.-ban soproni, pozsonyi, szerednyei, alföldi, kassai, gönci fa vagy hordó néven kerültek forgalomba. A többségükben 2–5 akós tölgy- vagy gesztenyefából készült karikafákat a 18. sz. közepéig faabronccsal (fűz-, nyír- és mogyorófavesszővel, kötővessző vel) berkézték fel, látták el a borkötők, hordókötők. A hordó szájára tölgyfadugó (szádló, akona, pinka) került, a középső fenékdongáján fa-, réz- vagy pipás csapnak lyukat fúrtak. A nagyobb méretű, 15–18 akós hordó készítése összefügg a vasabroncs alkalmazásával és a már hosszabb ajtós hordók terjedésével, amelyeken a hordófeneket a városi bodnárok faragással is (életkép, monogram) díszítették. A hegyi bor hordóval együtt került a kereskedelembe, egyesével (Tokaj-Hegyalja) vagy párosával (Eger), így a hordó, különösen a 16–19. sz.-ban, mint borűrmérték (→ borűrmértékek) is szerepelt. A gönci 3 akós, 190 iccés hordó és a gönci félhordó (átalag, által, ámtalag, antalkó vagy antalhordó) a tokaji aszú tárolására szolgált. A szerednyei 4, az egri 3, a dunántúli hordók általában 3–5 akósak voltak (→ akolómester). E viszonylag kis hordóméretekre magyarázatot adnak a szállítási nehézségek és a keskeny lyukpincék, ahol két sorban → ászokon érlelték a borokat. Az ászokhordó a borok érlelésére szolgált, a szállítóhordó a kereskedelemben vett részt, e megoszlás a 19. sz.-ban vált általánossá. A hordó kezelése hozzá tartozott a pincemunkákhoz. Az új hordót szőlőlevél (Alföld) vagy diófalevél (Erdély) főzetével forrázták ki. A kiürült hordót mosólánc cal és vízzel forgatták át, néhol erőre hagy ták, vagyis néhány liter bort tartottak benne, amellyel ősszel kimosták (Szekszárd vidéke). Ha a bor hordóízű volt, a hordót kifenekelték, s a dongákat kétnyelű faragókéssel megtisztították. A hordót korcsolyán, kujcsorján (Veszprém m.), 3–5 m hosszú összeerősített rúdpáron húzták fel, ill. engedték le a pincébe. A boroshordó szállítására szolgált a hordó s zánkó, csúsztató (Nógrád m.). – A hordó és a bortároló edények összegző történetével még adós a szakirodalom, azonban feltételezhető, hogy a korai középkorban a bort főként tömlőben (borjú-, kecske-, juh-, ökörbőrben) tárolták. Bizonyos támpontot nyújt a donga és az abroncs szavak eredete, amelyeket legkésőbb a 10. sz. végéig vettek át a szlávoktól a magyarok. A hordó és a rocska (roncsika) megléte is visszakövetkeztethető a 13. sz.-ig. Valószínű, hogy ekkorra kialakult a hordós bortárolásra és az egyéb célokra (tej-, víz-, sörtartó) készített dongás faedények használata. További 14–16. sz.-i adatok valószínűsítik, hogy a bocs , bocska és bot nyelvi alakok dongás, hordószerű edényt jelentettek. A vörös borok esetében a 16. sz. végétől számolhatunk a kádon tárolással is (→ kád). A hordónak a borkultúrához kapcsolódó felhasználása: lajt, széles szájú egész hordó, amely a zúzott szőlő szekéren szállítására szolgál (főként a német eredetű szőlőművesek gyakorlatában – Sopron, Mór, Buda). A félfenekű hordó k széles körben ismertek: eceteshordó, törkölyöshordó, valamint a fennálló és a terhes, amelyben a szőlőt a hegyről a feldolgozás helyére szállítják (Tokaj-Hegyalja). (→ még: edény) – Ny. Dunántúlon és Zemplén m.-ben a tetejetlen hordót liszttárolásra is használták. – Irod. Hubschmid, Johannes: Schläuche und Fässer (Bern, 1955); Hofer Tamás: Csűrök és istállók a falun kívül (Népr. Ért., 1957); Bakos József: Nevelésügyi és művelődéstörténeti adatok egy XVIII. századi diákalbumban (Az Egri Pedagógiai Főisk. Évkve, 1959); Füzes Miklós: Régészeti-növénytani megjegyzések Moór Elemér: A bor és szőlő c. cikkéhez (A Veszprém megyei Múz.-ok Közl.-ei, 10., 1971); K. Csilléry Klára: Magyar bútoripari (faipari) munkaeszközök és technikák (A kézműves-iparművészeti Szimpózium anyaga, Veszprém, 1972).

Kecskés Péter

hordóbutella: → butella

hordókulacs: → kulacs

hordólajtorjás szekér: → félvágás szekér

hordómérő, hordómester: → akolómester

hordó szekér: → takaruló szekér

horgászat: a halfogás egyik legősibb módja. Számos változata 3 fő csoportra oszlik: 1. kézben tartott (→ nyeles horog és → kuttyogató) – 2. → parti horog – 3. → véghorog. Mindegyik nélkülözhetetlen része a horog, mely főleg fémből készül, hajlása és arányai szerint több rendszert alkot. Az előre álló hegyű az előrepedző, hajtott az oldaltpedző horog. Az őskorból és természeti népektől ismerünk kőből, csontból és fából készült horgokat is. A cigányhorog a csalinál hasa alá kötött rózsatövis. Az 1900-as évek elejéig a magyar halászok falusi kovácsokkal készíttették a horgokat. Kedveltek voltak az apatini készítmények. Ragadozókra két- vagy háromágú horgot is használtak. A véghorog egyik változata a vizahorog, mely arasznyi, tűhegyes horogból áll, véghorog módjára szerelve, de csalétek helyett a horogra úszót kötnek, amely a horgot lebegteti, s a viza farkával akad fel. Kicsinyített változata a → kecsegehorog. A horgászatot a kishalászok űzik, parti és véghorgokkal, legritkábban nyeles horoggal. Ez utóbbi a sporthorgászat eszköze finom, rafinált gyári készítésű felszereléssel. A sporthorgászat csak a felszabadulás után vált tömegmozgalommá, de oly mértékben, hogy a természetes vízi halászatnak riválisává lett, s évtizedek óta folyik a vita, hogy a sok ezer sporthorgász vagy az alig ezer halász érdekét kell-e szem előtt tartani. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Rohan-Csermák: Sturgeon books of Eurasia (New York, 1963); A horgászat kézikönyve (Bp., 1964); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965)

Vizahorog

Solymos Ede

Horger Antal (Lugos, 1872–Bp., 1946): nyelvész, az MTA l. tagja. Foglalkozott a magyar hangtörténettel, szófejtésekkel és a székely nyelvjárás vizsgálatával. Brassói tanársága idején jelentős néprajzi gyűjtést végzett a hétfalusi csángók körében. – Néprajzi érdekű m. Hétfalusi csángó népmesék (Bp., 1908). – Irod. Sági István: H. A. (Magy. Nyelv, 1947).

Horger Antal egyik munkájának címlapja

Diószegi Vilmos

horgolás: a → csipke készítésének egyik késői változata. Horgos végű tűvel az ujjakra csavart fonálból horgolnak, lazábbra vagy tömöttebbre. Noha sok magyar vidék készített horgolt csipkét, önállót, sajátosan erőteljeset csak a mezőkövesdi matyók tudtak kialakítani. Munkáik színe: fehér-sárga-piros; zsebkendők és férfiingujjak szélére horgolták őket. Olyan tömöttek és zsúfoltak, hogy a legények verekedéskor hosszú és bő ingujjukat egy csavarintással a kézfejen túl egybefogták és ütöttek vele bot helyett. Említésre érdemes a sárköziek zsebkendője, mely egészében horgolt. Máshonnan, pl. Kalotaszegről lepedőbe való betéteket ismerünk csak, amelyekre átvitték a → rececsipke mintákat. Az újabb divatú párnák végeibe szinte országosan horgoltak fehér csipke betéteket; talán legjellegzetesebbek a sóváradiak. Sóváradon is és a Mezőség egyes községeiben „garnitúrákat” készítettek, vagyis egyező mintájú horgolással látták el a párnát, kendővéget, sőt a Mezőségen még azon is igyekeztek, hogy a horgolt minta összhangban legyen a kendő szőttes mintájával, amelyre került. A csecsemőfőkötők, esetenként a kis réklik is nagy hányadukban horgoltak; ezeknek származása nem tisztázott, egyes falusi vélemények szerint cigányok készítették volna. A horgolás újkeletű a magyar népművészetben, sok esetben a rececsipke helyébe került; helyi eredete minden esetben visszavezethető egy-egy papné vagy tanítónő kezdeményezésére. A múlt század 80-as, 90-es éveitől kezdve találkozunk vele. – Irod. Herkely Károly: A mezőkövesdi „matyó horgolás” (Népr. Ért., 1938).

Fél Edit

horgony: → anyamacska

horgosbot: → juhászkampó

hornyoló: → vésett díszítés

horog: → horgászat, → vízhordó rúd

horogtábla: → véghorog

horolás: → kapa

horoszkóp <gör. ’óra’+’látó’ szóból>: már az ókori népek körében ismert volt az a hiedelem, hogy a csillagok az emberi sors irányítói. Ennek a hiedelemnek a gyökere egy igen régi vallási elképzelés, amely az égitesteket az istenekkel azonosította és azokat imádta. Az istenek, ill. a csillagok nemcsak befolyásolják az emberek sorsát, bizonyos jelekkel előre el is árulják. A horoszkópot éppen azért állították össze, hogy segítségével megjósolják az egyéni életsors alakulását. A középkorban külön „tudomány”, az asztrológia foglalkozott a horoszkópok készítésével. A csillagjós (az asztrológus) meghatározott szabályok szerint felállította a horoszkópot, amely megmutatta a csillagok állását a születés pillanatában, s ebből következtetéseket vontak le az egyén jellemére vonatkozóan és megjósolták a jövőjét. – Sajátosan magyar népi csillagjóslás ról nincsenek adataink, de a kalendáriumokban és → csíziókban rendszeresen jelentek meg ilyen szövegek. Réginek tartja a kutatás azt a szólásunkat, hogy „szerencsés (rossz) csillagzat alatt született”. Ez éppen abban az országosan ismert → hiedelemben leli magyarázatát, amely szerint minden lélekhez (emberhez) egy csillag tartozik. Ezért tartották a hullócsillagról, hogy az egy ember halálát jelzi (Petőfi: János vitéz). – Irod. Rapaics Raymund: Mi van a csillagokban? (Természettudományi Közl., 1934); O. Nagy Gábor: Mi fán terem? (Bp., 1965); P. Madar Ilona: Sárrétudvari hiedelmek (Néprajzi Közl., 1967).

Hoppál Mihály

Hortobágy: 1. Hortobágy melléke: a Hortobágy folyó két partján fekvő síkság neve. Eredetileg vízjárta, zsombékos terület volt, a múlt századi folyamszabályozások óta fátlan puszta. A középkorban viszonylag sűrűn települt, falvak sora épült rajta (Ohat, Zám, Máta stb.). A falvak a 16. sz. végén a török háborúkban pusztultak el. Határukat Debrecen városa vette zálogba az elmenekült földesuraktól. Előbb bérbe adta, majd a 18. sz. elejétől saját kezelésében külső legelőként használta. A hortobágyi legelőkből kisebb részt birtokolt több környékbeli település: Hajdúböszörmény, Balmazújváros, Nádudvar, Püspökladány, Karcag és Kunmadaras is. A hortobágyi pásztorkodás a 18–19. sz. fordulóján élte virágkorát. Az 1850-es évektől fokozatosan csökkent, szántóföldi művelés alá került a puszta területe. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Zoltai Lajos: Települések. Egyházas és egyháztalan falvak Debrecen város mai határa és külső birtokai területén a XI–XV. századokban (Debrecen, 1925); Tanulmányok a Hortobágy néprajzához (szerk. Gunda Béla, Műveltség és Hagyomány, XV–XVI., 1974). – 2. Hegység és folyó neve D-Erdélyben a Nagyküküllő és az Olt közén.

Kósa László

hortobágyi pásztorkodás: A Hortobágy – Mo. legnagyobb, kontinentális éghajlatú, szikes, füves pusztája – a Tisza szabályozása és ármentesítése előtt dús vegetációjú, nedves legelő volt. A puszta kialakulása már a 15. sz.-ban megindult, és a hódoltság alatt fejeződött be. A hortobágyi pásztorkodásnak két, időben egymást követő hasznosítási módját figyelhettük meg: előbb a pusztákat tőzséreknek, kereskedőknek adták bérbe, akik nagyszámú gulyáikat legeltették. Itt voltak a → gulyák → nyaralói és → telelői (→ még: kert), tehát nyári és téli szállásai is. A nyári legelőn építmény nem volt, a telelőn viszont egyszerű építményeket és takarmányt is említenek az egykorú források. Az extenzíven tenyésztett (→ külterjes állattenyésztés) szarvasmarhákat hatalmas csordákban hajtották D- és Ny-Európa vásáraira (→ hajdúk). A 17. sz. folyamán a puszta egyes területeit a környező települések, jórészt a hajdúvárosok vásárolták meg vagy vették bérbe, s a 18. sz. végéig kizárólag állattartással hasznosították. A 18. sz. közepéig a → pásztorkodást nem szabályozták. A 18–19. sz.-ban alakult ki a hortobágyi pásztorkodás ismert rendszere. Megszabták a legeltetés rendjét, meghatározták a legeltetési jogot (→ legelőjog), és kialakították a legelőszervezetet. A puszta a környező települések külső legelői (→ legelő) szerepét töltötte be, a gulya, → konda, → ménes és a nem fejő → juhnyájak, tehát az ún. heverő, a nem igázott, nem fejt, a szaporítást szolgáló állatok legelője a tavaszi → kiveréstől az őszi → beszorulásig. Természetes fűtermésen éltek, védelmüket → természetes enyhelyek, ill. → akol, → karám, → szárnyék stb. szolgálták. A legelőt → járásokra osztották, 1774-ben pl. a Debrecen tulajdonát képező pusztán 11 gulya-, 2 ökör- és 2 ménesjárás, valamint 18 nyájjárás (juh) volt. A járások központi, partosabb részén volt az állás, az állatok és a pásztorok éjszakázóhelye. Itatóhelyül jobbára a természetes vizek (Hortobágy, Árkus, Kösély, erek és tavak) szolgáltak, a kutak építése a 18. sz. végén lendült fel. A pásztorokat a tanács, majd a legeltetési társulatok fogadták fel. Egy-egy közigazgatási egység pusztai legelőterületén is csak a birtok után meghatározott számú állatot hajthattak ki, az ezen felüliekért külön bért, ún. fűbér t kellett fizetni. A Hortobágy területén béreltek legelőt távolabbi területek állatállománya részére is, rendszeresen jártak ide pl. a nyírségi juhászok (→ magatarti juhászat, → vándorpásztorkodás). – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Balogh István: A hortobágyi pásztorkodás történelmi múltja (Népr. Ért., 1943); Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, XII., 1970).

A Hortobágy a kilenclikú híddal

Gulya a Hortobágy partján

Csikósok a téli Hortobágyon

Hortobágyi csikós

Juhászok (Hortobágy, 1910 körül)

Szabadfalvi József

hortobágyi pásztorviselet: a magyar paraszti férfiviseletek a Tiszántúl északi felének pusztai legelőin, a pásztorok körében a II. világháborúig élt változata. Legteljesebb és legváltozatosabb formáit a debreceni Hortobágy melléki pásztorok őrizték meg legtovább. Kisebb (főleg kalapformákban mutatkozó) helyi eltérésekkel azonban a hajdúsági, nagykunsági és a bihari sárréti pásztorok is ugyanebben a viseletben jártak. Az utóbbi évszázadban a pásztorok viseletüket a földműves parasztétól magasabbra becsült foglalkozásuk külső jelének is tartották. – A hortobágyi pásztorviselet lényegében a 18. sz.-ban az Alföldön még általános férfiviseletnek a 19. sz. közepe táján módosult maradványa. A leírások és ábrázolások szerint a hortobágyi pásztorok a 18. sz.-ban hosszú, leeresztett hajat, nemezből készült, felhajtott szélű, csákósan vágott, magas tetejű → süveget, rövid, köldökig érő, bő ujjú kendervászon → inget, derekukon tüszőt és alsó testükön bokáig érő, szűk szárú kendervászon → gatyát, a lábukon tört bőrből készült lábszárvédőt, habdát (→ lábbőr) és ugyanolyan bőrből fűzött, kerek orrú → bocskort viseltek. Felső ruhájuk nyáron farkas- vagy juhbőrből készült → kacagány, más néven hátibőr volt; télen juhbőrből varrott, szőrével kifelé fordított bunda. – A 19. sz. közepe után a hortobágyi pásztorviselet a pásztorok rangsora szerint differenciálódott, és a gyári vászon elterjedése következtében anyaga is megváltozott. A zsíros inget és gatyát felváltotta a kékfestő vászonból készült, csípőig érő, kék üveggombokkal magasra gombolt nyakú ing és a fél lábszárig érő, 4–5 szélből készült bő, korcos gatya, a süveget pedig a másfél-két tenyérnyi széles karimájú, félgömb tetejű fekete nemez → kalap; télen a fejfedő fekete magyar bárány bőréből varrott, belül fehér bárányprémmel bélelt, göndör szőrű, benyomott tetejű sapka lett. A gulyások és csikósok kalapja fekete lószőrből font, ujjnyi szélességű, díszes rézcsattal ellátott szalaggal volt díszítve, a szalag mellé balról daru- vagy túzok-tollat tűztek. A kalapot szeles időben csatos állszíj jal kötötték le. Esős időben nyári felsőruhájuk a galléros, bevarrott vagy bekötött ujjú pásztorszűr volt, amelyet vállra vetve hordtak. A csikósok és gulyások szűre színes selyemfonallal dúsan ki volt hímezve, a juhászokét és a kondásokét posztó rátét díszítette. A téli felsőruha általában hét magyar juhbőrből varrott, díszítés nélküli, ujjatlan felkötős bunda; szőrével kifordítva a vállukon hordták. Lábbelijük nyáron általában bocskor, télen oldalt varrott, zsíros bőrből készült csizma. A gulyások és csikósok a szűr és bunda alatt télen csípőig érő 1–3 soros ezüst vagy cifra óngombokkal díszített, végig gombolt, magas, állónyakú ujjas t vagy bélelt mellényt, lajbi t és a csizmaszárhoz térd alatt lekötött vastag vászongatyát hordtak; a juhászok és a kondások prémes juhbőrből készült, két részből álló, a hátat és mellet takaró, kétoldalt szíjjal megkötött melles t vagy bekötőt, vagy ujjatlan, elöl középen gombolódó bekecse t és derékban vágott, ujjas → ködmönt viseltek. A kondások télen a gatya fölé csizmába húzható szűk posztónadrágot, a juhászok pedig puhára tört, prémes szőrével befelé fordított juhbőrből vagy vastag posztóból varrott, mindkét oldalán sűrű lapos rézgombokkal végiggombolódó, a gombolás mentén piros posztó- vagy irhacsíkkal szegett nadrágot, rajthúzli t vettek fel. A hortobágyi pásztorviselet kiegészítő része volt a kondásoknál az enyhén meggörbített, mellmagasságig érő kondásbot, a juhászoknál a szemmagasságnyi, díszes csörgővel ellátott rézkampós, a gulyásoknál a bunkós árvatölgyfa bot, csikósoknál a cifrán kivert nyelű, nyakban vagy a bal vállon átvetett, szíjból font karikás ostor. A bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték a szaruból faragott → sótartót, az acél, kova és tapló őrzésére szolgáló tükrös erszényt, a szironyos bőrrel kivarrt leveles pénzes bukszá t és a kostökből tört, díszesen hímzett → dohányzacskót. – Irod. Ecsedi István: Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Balogh István: Herdsman-clothing of Hortobágy (Acta Ethn., 1950).

Juhász 1740-ből. A Debrecen–Balmazújváros (Hajdú-Bihar m.) határper térképéről. Debrecen, Városi Levéltár

Balogh István

Horváth István (Magyarózd, 1909–Kolozsvár, 1977): romániai magyar író. Novelláiban és regényeiben etnográfiai hitelességgel ábrázolta a Kis-Küküllő menti magyar parasztság életét. Számos cikket és tanulmányt írt a romániai magyar lapokba és irodalmi folyóiratokba szülőföldje kevéssé ismert magyar folklórjáról. Legjelentősebb néprajzi műve szülőfaluja népköltészetének gazdag gyűjteménye: Magyarózdi toronyalja (Kolozsvár, 1971).

Horváth János (Margitta 1878–Bp., 1961): irodalomtörténész, az MTA tagja, Kossuth-díjas (1948). A bp.-i egy.-en mint az Eötvös Kollégium tagja bölcsészdoktori és tanári oklevelet szerzett. A magyar irodalom minden korszakára kiterjedtek kutatásai, elsősorban irodalmunk kialakulásának kérdéseit oldotta meg eredményesen. A magyar versritmika egyik legkiválóbb szakértője volt, a magyar történeti verstan megalkotója. Verstani munkáiban először értékesítette a zenei szerkezet elveit. Kutatásai a modern folklorisztika számára is jelentősek. Az irodalmi népiesség történetének föltárása során rendszeresen foglalkozott a hazai néprajzi érdeklődés kibontakozásával. – Néprajzi-érdekű f . m. Magyar ritmus, jövevényvers-idom (Bp., 1922); A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (Bp., 1927); A középkori magyar vers ritmusa (Berlin, 1928); A magyar irodalmi műveltség kezdete (Bp., 1931); A magyar vers (Bp., 1948); Rendszeres magyar verstan (Bp., 1951). – Irod. Nagy József Béla, Kovalovszky Miklós, Bóka László: H. J.-ról (szerk. Pais Dezső, Bp., 1958); Trencsényi Waldapfel Imre: H. J. 1878–1961 (Bp., 1961).

Tátrai Zsuzsanna

Horváth Terézia (Bp., 1941–): néprajzkutató, muzeológus. A bp.-i ELTE-n középiskolai tanári és etnográfusi (1965), majd doktori oklevelet (1968) szerzett. A Néprajzi Múz. textilgyűjteményének munkatársa (1965–). Szűkebb kutatási területe a népviselet. Tanulmányai mo.-i szakfolyóiratokban és múz.-i évkönyvekben jelennek meg. – F. m. Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972. 1–4. sz.)

horvátok: délszláv nép, a magyarság DNy-i szomszédja. A horvátok az 5–6. sz. fordulóján más déli szláv törzsekkel együtt vándoroltak mai hazájukba. A horvát fejedelemség a 10. sz.-ban királysággá szilárdult, majd 1102-től 1918-ig a magyar királysággal személyi (perszonál) unióban volt. Ma Horváto. Jugoszlávia egyik szövetséges köztársasága. 1910-ben Mo.-on (Horvát-Szlavóno.-gal együtt) 1 833 162, Horvát-Szlavónia nélkül 194 808 horvát anyanyelvű lakos élt. A mai Mo.-on 1960-ban 25 262-en vallották magukat horvát anyanyelvűnek. A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének becslése szerint 80–85 000-en vannak. A mai Mo.-on élő, déli szláv nyelveket beszélő lakosságot a jól elkülönülő → szerbek és → szlovének kivételével általában horvát etnikumúnak tartják, jóllehet néhány etnikai csoportjuk eredete még nem pontosan tisztázott. Nagyobb csoportjaik: 1. A → bunyevácok. Feltehetően a 17. sz.-ban költöztek el régi hazájukból, Dalmáciából és Hercegovinából. Baja környékén, É-Bácskában élnek. – 2. A → sokácok. Valószínűleg korábbi hazájuk Bosznia és Hercegovina, ahonnan a 16–17. sz.-ban jöttek el. Baranya megye mohácsi, pécsi, siklósi és Bács-Kiskun megye bajai járásában laknak. – 3. A rác-horvátok. Bátya, Dusnok, Érd, Ercsi és Tököl helységekben laknak. – 4. A gradistyei vagy Ny-mo.-i horvátok. A szerb-horvát nyelv „èakavstiná”-nak nevezett nyelvjárását beszélik. A horvát tengermellékről származnak. Falvaik a 16–17. sz.-ban földesúri jobbágytelepítéssel keletkeztek Ny-Mo.-on, D-Morvao.-ban és Alsó-Ausztriában. Többségük ma Ausztria Burgenland tartományában él. A mo.-iak a soproni, a mosonmagyaróvári és a szombathelyi járás 15 községében laknak. – 5. A → bosnyákok. A pécsi járás kilenc községében találhatók. – 6. Muraközi horvátok. A szerb-horvát nyelv „kaj”-nyelvjárását beszélik. Mo.-on Zala megye nagykanizsai és letenyei, Somogy megye csurgói járásának 7–8 határ menti községében élnek, ahová a szomszédos Muraközből vándoroltak be. – 7. Dráva menti horvátok. Somogy megye barcsi és Baranya megye siklósi járásának 10–12 községében laknak. – Irod. Urosevics Daniló: A magyarországi délszlávok története (Bp., 1969); Sarosácz György: Magyarország délszláv nemzetiségei (Népi Kultúra – Népi Társadalom, VII., 1973).

Kósa László

horvátországi magyarok: → Szlavónia

Hór-völgyi fafaragás: néven vált ismertté a szakirodalomban Cserépfalu (Borsod-Abauj-Zemplén m.) fafaragó háziipara, mely a környező községeket látta el egyes kisebb mezőgazdasági és házi eszközökkel, ill. bútorral, részben házalókereskedelem, részben az egri és mezőkövesdi vásár révén. Megbízható, gondosan megmunkált és tartós termékeik keresetté és híressé tették a Hór-völgyi fafaragást (pl. a jávorfából készült cserepi kaszanyel et) . Néhány mester, elsősorban a Madarász család díszes tárgyak előállítására specializálódott (innen a különösen szép fatárgy helyi megjelölése: madarászos). A Hór-völgyi fafaragás által készített legjelesebb faragott tárgyak: a → szerelmi ajándéknak alkalmas, választóvízzel színezett → guzsaly, csörgős → orsó, cifra → mosósulyok, → mángorló, → csigacsináló, továbbá a → vetett ágy elé való, faragott támlájú → szék, áttört feliratos tányértartó (→ polc, → téka, → áttört bútor, → felirat) ökörfejes végződésű → járom, legénynek való, kígyó- és madárfejes koccsal ellátott kaszanyél. A Hór-völgyi fafaragás emlékei a 19. sz. első felétől ismertek, az 1930-as évektől a Hór-völgyi fafaragás kihalásnak indult. – Irod. Lajos Árpád: Díszes faragás a Hór völgyén (A Herman Ottó Múz. Évkve, 1963); K. Csilléry Klára: A bútor- és világítóeszköz-gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970).

K. Csilléry Klára

hospes (lat. ’vendég’): a középkori Mo. területén megtelepedő, magyar etnikumú, nagyobbrészt azonban idegenből származó lakosok korabeli megnevezése. A királyok, az egyházi és magánföldesurak megtelepedésüket elősegítendő, kiváltságjogok adományozásával látták el közösségeiket. A hospeseknek szerepe volt az egykorú városok megerősödésében, a hazai polgárság megizmosodásában. Jelenlétük a magyar népi műveltség távolabbi európai kapcsolatai szempontjából is jelentős.

Filep Antal

hóstát: (középfelnémet Hochstadt ’felső város’ (lat. suburbia ); a késő középkor végén a városok kerítésén és a sáncokon kívül keletkezett külváros vagy előváros. Lakói, mivel a város tulajdonában levő telkeknek nem voltak tulajdonosai, mint zsellérek polgárjoggal nem rendelkeztek. Emléke a város- és falurészek elnevezésében ma is él. Névváltozatai: hustác, hóstya.

Balogh István

hóstátiak: Kolozsvár K, ÉK és Ny felé eső külvárosainak mezőgazdasággal és kertészettel foglalkozó magyar lakosai. Nevüket a külvárosok „hóstát” neve után kapták. A hóstátok kívül estek Kolozsvár középkori városfalain. A várárok közelében tartozéktelepüléseket vagy önálló falvakat alkottak (pl. Szentpéter). Lakosságuk kezdettől szőlő- és földműveléssel, marhatenyésztéssel és fuvarozással foglalkozott. A hóstátiak ősei a 16–17 sz.-ban gyakran dúló háborúk elől menekültek Kolozsvár védelmébe, másrészt vonzotta őket a város, ahol terményeiket eladhatták, és munkájukra is szükség volt. A hóstátiak Erdély különböző tájairól verődtek össze. Sokan költöztek a hóstátokba székelyek, kalotaszegi, szilágysági, Szamos menti és mezőségi magyarok, sőt a hagyomány szerint a 17. sz. elején → hajdúkat is telepítettek közéjük. A 18–19. sz. folyamán állandóan gyarapodtak ifjabb bevándorlókkal, és sajátos, a városi piachoz alkalmazkodó paraszti kultúrát alakítottak ki. Városrészenként szerveződött közösségi életük, és szokásaikat, népi öltözetüket a nagy városban is az 1950-es évekig (az idősebbek napjainkig) viszonylag elkülönülten megtartották. Hasonló eredetű Dés és Torda magyar paraszti lakossága. – Irod. Jakab Elek: Kolozsvár története (Bp., 1888); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Kolozsvár, 1972).

Hóstáti sírkő: kalandos jelvény a kolozsvári házsongárdi kalandos temető egy sírkövén (v. Kolozs m.)

Hóstáti sírkő a házsongárdi kalandos temetőben

Hóstáti zöldségeskofák a kolozsvári piacon (v. Kolozs m.)

Kósa László

hosszmértékek: → bakarasz, → hüvelyk, → láb, → marok, → mérföld, → öl, → rőf, → sing, → sukk, → vonal

hosszú furulya: a → furulyának egy jellegzetes D-dunántúli (Tolna, Baranya, Somogy, Zala vm.) változata. Hossza a közönséges hatlyukú furulyáénak két-háromszorosa: 90–100 cm. Öt hangképző nyílása van 2 + 3-as csoportosításban, vagyis alulról a 2. és a 3. lyuk között nagyobb a távolság, mint a többi között. Herman Ottó leírása szerint a hosszú furulya hossza két és fél → sukk és négy ujj. Beosztása: alulról fél sukkra van a legalsó hangképző nyílás, egy sukkra a legfelső; az 1. és 2. hangképző nyílás között két ujj, a 3. és 4., 4. és 5. között egy-egy hüvelykvastagság a köz. Ami a lyukakra eső fél sukkból ezután megmarad, annyi a 2. és 3. lyuk közötti távolság. Félholdhoz hasonló szélhasító nyílása („hódja”) a furulya felső végétől egy mutatóujj vastagságnyira van. A hosszú furulya testét, hosszúsága miatt, néha három darabból, csapszerkezettel állítják össze. Csövének átmérője és sípszerkezetének méretei megegyeznek a nagyobb közönséges furulyáéval. – A hosszú furulyák alaphangja a (kis) e-g között van. Alaphangsora, ha f -et vesszük alapnak, a következő: f g a b h c’. Fokozatos erősségű átfúvással a felhangok rendje szerint előbb az alaphangsor oktávja, majd az oktáv felső kvintje és felső oktávja szólal meg. – Irod. Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Hosszú furulya (Somogy m.)

Sárosi Bálint

hosszúfuvar (lat. longa vectura): a jobbágyok földesúrnak járó fuvarozási, szállítási kötelezettsége. A hosszúfuvar teljesítésének normáit országos érvénnyel egységesen az → úrbérrendezés (1767–1774) szabályozta. Ennek alapján évente egyszer – nem a nagy mezei munkák idején – minden négy egésztelkes jobbágy köteles volt egy négyökrös szekeret kiállítani. A hosszúfuvar időtartamát két napban maximálta az urbárium, amit azonban a földesurak rendszerint igyekeztek túllépni. Ez állandó összeütközés forrásává vált, ugyanis a hosszúfuvar nem számított bele a robot ba. A hosszúfuvart általában a termésnek az uradalmi központba szállítására, építkezésnél, áruinak piacra szállításánál vette igénybe a földesúr. A korabeli rossz útviszonyok miatt a hosszúfuvar a jobbágyság egyik legterhesebb szolgáltatása volt, s ezért ahol csak lehetett, igyekeztek pénzen megváltani. (→ még: előfogat) – Irod. Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Szentgyörgyi Mária: Jobbágyterhek a 16–17. századi Erdélyben (Bp., 1962).

Török Katalin

hosszú haj, gombos haj : nyíratlan férfi → hajviselet. A hosszú hajat körben leengedve, az előhajat választék nélkül hátrafésülve, de leggyakrabban a női hajhoz hasonlóan választva, sodorva, fonva, feltűzve viselték. Néhol a homlok feletti tincset, az üstök öt több ágú fonatban hátravetették (Mezőkövesd, Felföld), gyakrabban az elválasztott előhajat megsodorva vagy fonva a fül mellett vagy a homlok felett csimbók ot, gomb ot csináltak, de csüngve hagyott sodrék ba és fonatba, ill. kákó ba, varkocs ba fogva is viselték. A hasonlóan összefogott hátsó hajat, fűző vel, görbefésű vel is összefoghatták, vagy hátul zacskó ba (Debrecen) kötözték. Leggyakrabban, különösen munka közben, egyszerűen a süveg vagy kalap alá gyűrték. – A hosszú hajat a parasztság valószínűleg a kereszténység felvétele óta, más hajviseletekkel felváltva, ill. párhuzamosan a 19. sz. elejéig hordta. A hosszú haj fonatokba csavart viselési módjának előzményei a 15–17. sz.-i nemesi viseletben is megtalálhatók. Divatját az 1848-as szabadságharcban részt vevő katonák és nemzetőrök elhagyták, a 19. sz. végéig csak a korábbi hagyományokhoz hű öregek és pásztorok viselték. – Irod. Garay Ákos: Régi magyar férfihajviselet (Népr. Ért., 1911).

Öreg matyó gazda feje búbján feltűzött hosszú hajjal

Hosszú hajú férfi csimbókos hajviselettel (Békés, Békés m., 1911)

Férfi hosszú hajviselettel (Magyarvalkó, v. Kolozs m., 1895)

Sodrott hajú idős férfi (Lábod, Somogy m.,