Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

11. fejezet - GY

11. fejezet - GY

gyalázka: → nádvágó

gyalogháló: → kétközháló

gyalogjobbágy, gyalogszeres; → zsellér

gyalogkötél: → hajóvontató kötél

gyalogmunka, gyalogos munka, kézi munka : kézzel vagy kézi szerszámmal végzett munka, amelynél igaerőt, gépet a munka végzője nem ad. (→ még: igás munka, → közmunka, → munkacsere, → robot)

Szabó László

gyalogorsó: → orsó

gyalogrokka: → guzsaly

gyalogsági nóta: → bakanóta

gyalogsátán: → házasságközvetítés

gyalogszán, csoklya : emberi erővel vont → szán. A legtöbb gyalogszán azonos szerkezetű – csak jóval kisebb – az állati erővel vontatott szánnál. Egyik típusa a csoklya (Székelyföld) és az ún. románszánkó, ezeket nehéz erdei terepen – főleg tűzifa közelítésére – alkalmazzák. A gyalogszánokat nemcsak havas, jeges utakon, hanem szárazon, füves vagy süppedős terepen, valamint nyáron a meredek erdei utakon, olykor dorongokból készített speciális utakon is használják. – Irod. Erdélyi Zoltán: Faközelítés a Bernecebaráti környéki erdőkben (A „románszánkó”) (Ethn., 1958).

Gyalogszán: román szán húzása a fából készült hídon (Kemence, Pest m.)

Gyalogszán (Bernecebaráti, Pest m.)

K. Kovács László

gyalogszék, kisszék : támla nélküli ülőbútor, mely deszkalapból és belecsapolt lábakból áll. Főleg Európában terjedt el. – A kerek ülőlapú, háromlábú gyalogszék az egyiptomi középbirodalom idején (kb. i. e. 2060–1785) jelent meg kézművesek körében, akik azt megelőzően a földön ültek. Mintájára alakult ki az egyetlen fatömbből kifaragott kisszék (→ tőkeszék). A gyalogszék azonos társadalmi szinten öröklődött tovább, majd a római birodalomban kialakult a négyszegletes ülésű, négylábú gyalogszék, melyből a méretek és az arányok módosításával további bútorfélék, ill. változatok jöttek létre (→ ágyszék, → asztalszék, → magasszék, → mosószék, → pad). A barbár népeknél kezdetben a gyalogszék alacsonyabb méltóságjelzőként is terjedt, de hamarosan itt is főleg az alávetettek, kézművesek, parasztok bútora lett. – A magyarok valószínűleg még a honfoglalás előtt, a szék szóval együtt ismerték meg. Mo.-i ábrázolásokon a 13. sz.-tól fordul elő, szegényes lakásviszonyok megjelenítésekor. A 15. sz.-ban már egyaránt volt kerek, félkörös és négyszögletes forma. Az asztalosbútor terjedésével a 18–19. sz.-ban a parasztságnál is mindinkább háttérbe szorult a gyalogszék, a mint barkácsolók készítette, sokcélú kiegészítő bútor maradt meg, melynek újabb versenytársa az asztalos készítette → zsámoly. Többnyire négyszegletes, négy lábbal, s rendszerint csupán méreteiben különbözik az ágyrajáró, a varró-, a szoptató-, a templomba járó szék, a présházbeli hegyi kisszék vagy tanyaszék, a → fejőszék vagy a → gyermekszék. Félkörű ülőlapú a → szülőszék. Kerek lapú a csizmadia- vagy suszterszék, melynek teknőszerűen kimélyített változata is van (kupásszék). Kerek lapú, háromlábú gyalogszék készülhetett tapló ülőkével is (→ taplószék). – A díszítését általában a peremen körbefutó bemetszések képezik. Ajándéknak díszesebb példányok is készültek. Kalotaszegen a szerelmi ajándékok közé tartozott a láb alá való vagy fonóba való kicsi szék, ilyenek a 19. sz. második felétől ismertek, mind hozzáértő specialisták munkái (kalotaszegi faragás), s részben gazdag → ékrovással díszítették, részben festették. – Irod. Szendrey Ákos: Magyar gyalogszékek (Népr. Ért., 1931); K. Csilléry Klára: A maconkai szék (Ethn., 1948); Blomkviszt, Jevgenyija: Vosztocsnoszlavjanszkij etnograficseszkij szbornyik (Moszkva, 1956). Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los paises románicos (Anales del Instituto de Linguistica, 1959).

Gyalogszék, „kupásszék” teknőszerűen kimélyített üléssel (20. sz., Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyalogszék, „fonóba való kicsi szék”, a fonó személy a lábát helyezi rá (Magyarvalkó, v. Kolozs m., 1885) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyalogszék a tűzhely melletti üléshez (19. sz., Ormánság, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

gyalogszekér: embervonta kicsi → szekér vagy talyiga, amelyen kisebb terhet szállítanak. Így pl. árut a piacra vagy a mezőre, és onnan hazahordanak vele dolgokat. Ilyenféle a székelyek → vetőszekere is.

K. Kovács László

gyalogszéktánc: → kisszéktánc

gyalogszőlő: fejművelésű, karó nélküli szőlő. Főként az Alföldön és a Dunántúl egyes részein elterjedt. Bizonyos szőlőfajtákként teremnek legjobban. (→ még: szőlő, → szőlőmetszés)

gyalogút, kisút : keskeny, gyalogos közlekedésre használt, kitaposott út. Előfordul belterületen is, pl. kertek aljában, temetőn át épített út nélküli közökben stb., de sokkal jelentősebbek a külterületen, erdőkön; mezőkön áthaladó, taposott gyalogutak. A gyalogutnak nagy szerepe van a tanyák népének közlekedésében. A szomszéd tanyákat gyalogutak kötik össze egymással, amelyek sokkal rövidebbek, mint a dűlőre kikanyarodó szekérutak. A gyalogút sok helyen a dűlőföld közepén halad, ott, ahol a két parcellasor végei összedűlnek. Ilyenkor fardűlő a neve. Máshol két parcella hosszanti oldalainak találkozási vonalán taposnak gyalogutat a gyakran arra járók. Előfordul, hogy a gazda tiltakozása ellenére szántóföldön halad keresztül a gyalogút úgy, hogy minden szántás után újra tapossák az útjukat rövidíteni igyekvők. Igen gyakori, hogy a dűlőutak, „hatöles utak”, „agyagos utak”, sőt még a kövezett országutak mellett is gyalogút halad. Az ilyen út menti gyalogutaknak különösen az utóbbi évtizedekben lett nagy jelentősége, mivel az igen elterjedt kerékpáron közlekedés színtereivé váltak. A gyalogút szót 1320-ban említik először oklevélben.

Bárth János

gyalogvontató: → hajóvontató

gyalom: nagyméretű, 50–200 m hosszú kerítőháló, amelynek közepén zsákszerű kiöblösödése ( káta ) van. A hátába beszorulnak a bekerített halak. A gyalom két szárnyát rudak (apacs) tartják, ezekhez erősítik a vonóköteleket. A gyalom felső inára kötik a pálhá kat (’gyékénycsomóból kötött úszók’), s az alsó kettős inon vannak a hálósúlyok (galacsér, gyalompogácsa, kő) . A gyalomot rendszerint állóvizekben vetik meg, s bokor ba (→ halászbokor) tömörült – a háló nagyságának megfelelően – 8–10 halász csónakról kezeli. Jég alatt is halásznak vele. Ismerjük a Balatonról, a Velencei-tóról, a Fertőről, a Bodrogközből. A 16–17. sz.-ban a Felső-Tiszán és mellékfolyóin szegedi vagy gyalmos halászokat említenek, akik a török hódoltság elől húzódtak a Tisza északi vízvidékére. 1632-ben és 1648-ban Sárospatakon réti és gyalmos halászokat írtak össze. Az előbbiek a magyar szeren laktak, varsákkal, vejszével halásztak, az utóbbiak pedig kerítő- és más hálókkal. A gyalmos halászok a Rákóczi-uradalomnak hetenként négy napot szolgáltak s a hal harmadrészéért. Aratás idején szabadságot kaptak az uradalomtól. A Közép-Tisza vidékén kerítőháló, réti háló néven ismerünk a gyalomhoz hasonló zsákszerű kiöblösödéssel (sebesz, szebesz) készült hálókat. A Szamoson a káta nélküli kerítőhálót hívják gyalomnak. – A gyalomot az oroszok, a finnek, a különböző török népek használják, de a gyalommal egyező hálókat irsmernek a németek, a franciák is. A gyalom keleti elterjedése, valamint gyalom szavunk honfoglalás előtti török eredete alapján feltételezhető, hogy ezt a hálót D-Oroszo.-ban a törökök révén ismertük meg. Ebből arra is következtethetünk, hogy a honfoglalás előtti magyarság a halászatban ismerte a szervezett, közös munkát. (→ még: kerítőháló, → jég alatti halászat) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Takáts Sándor: Emlékezzünk eleinkről (I–II., Bp., 1929); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Gunda Béla: A néprajz és a magyar őstörténet (A magyarság őstörténete, szerk. Ligeti L., Bp., 1943).

Gyalom (Bodrogköz)

Gunda Béla

gyámság: jogszabály rendelte gondoskodás és képviselet olyan személyek részére, akik személyükről és vagyonukról önmaguk nem képesek gondoskodni. Feudális jogunkban a nemesekre állt, hogy „a jószág öröklése a gyámság oka”, tehát a gyámnak az volt a fő kötelessége, hogy a vagyon épségére ügyeljen. Az atya kijelölhette a gyámot kiskorú (eredetileg 12, utóbb 24 éven aluli) gyermeke számára (végrendeleti gyámság), ennek hiányában a törvényes gyámság címén az anya vagy az osztályos atyafiak következtek abban a sorrendben, ahogyan a gyámolt esetleges halála után a jószágaiban örökölniük kellett. Végül végrendeleti és törvényes gyámság hiányában a király, a nádor s 1765 után a jószágok fekvése szerint illetékes vármegye hatósága állított kirendelt gyámot. A polgároknál ebben az esetben a városi hatóság rendelt ki gyámot; ő a családapa gondosságával, évenkénti számadás mellett volt köteles a vagyont gyümölcsöztetni. A városokban külön hatósági személy, az árvaatya vagy az árvahivatal ügyelt fel a gyámsági ügyek vitelére. A jobbágyok is maguk rendelhettek gyámot kiskorú árváik számára; ha nem tették, a földesúr intézkedett. A gyám vagyonkezelésére is a földesúr ügyelt fel. A múlt században a kiskorú vagyonát általában elárverezték, és a befolyt pénzt a községi árvakasszába helyezték el, amely azután kamatra kiadta a jobbágyoknak. A gámsággal kapcsolatban a jobbágyközségekben számtalan helyi szokás alakult ki és érvényersült. Az árvák pénzének hasznosításából sokan meggazdagodtak annak következtében, hogy a helyi szokások és a felügyelet lazaságai lehetővé tették a gyám összejátszását a községi elöljárókkal. Az árva érdekeire a legsúlyosabb csapás a pénz értékének rendszeres romlása volt. A polgári korszakban az 1877 : 20. törvény az osztrák jog mintájára szabályozta a gyámügy intézményét. – Irod. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet (Bp., 1946); Degré Alajos: A jobbágyárvák kifosztása a feudális Magyarországon (Pécs, 1954).

Bónis György

gyángyi: → ángy

gyanta: fenyőfélék kicsorgó ragacsos nedve. A székelyek, a gyimesi csángók a gyantát (fenyőszurok, folyószurok, csipkerágó szurok) összegyűjtik. Elsősorban a pásztorok, erdei munkások, szénacsinálók egy-egy mogyorónyi, diónyi darabot naphosszat rágnak. Hitük szerint a gyanta tisztítja a fogat, gyógyítja a gyomrot, s erőt nyújt a gyalogláshoz. Rágják a leányok, asszonyok a fonóban, hogy a fonálsodráshoz minél több nyáluk képződjön. A gyantát teszik kenyérkovásszal összekeverve kelésre, zsírral összefőzve a tehén megrepedezett tőgyét kenik vele. Századunk elején a Tiszántúlra járó móc csebresek fenyőkéregbe burkolt gyantát árultak, amellyel a parasztasszony a szobát illatosította. A rágás elterjedt az Alpok vidékein, valamint a románoknál, szlovákoknál, finneknél, lappoknál, zürjéneknél, voguloknál, osztjákoknál s más szibériai népeknél. A rágott gyantának a neolitikumból (Finno.) előkerült maradványát ismerjük: a gyantacsomón megmaradt a fogak helye. A gyantarágás szokása a magyarságnál valószínűleg finnugor hagyomány. Ezt a véleményt támasztja alá az is, hogy ’gyanta’ jelentésű szurok szavunk valószínűleg finnugor eredetű. A gyanta későbbi jövevényszó nyelvünkben, de végső forrása, közvetlen átadója ismeretlen. – Irod. Vilkuna, K.: Das Kauharz, ein uralten Genussmittel (Studia Ethnographica Upsaliensia, XXI., Lund, 1964); Gunda Béla: Etnologisia huomautuksia pihkasta (Virittäjä, 2. sz., 1966).

Gunda Béla

gyantáros bútor: → bútorfestés

gyapjúfestés: szőttesek, festékesek készítéséhez a gyapjúfonal házilag történő megfestése. Módjait a Székelyföldről ismerjük. Fekete: cserfakérget megáztatnak, majd addig főzik, amíg kézzel szét nem lehet nyomni, aztán boltban vásárolt gálic ot tesznek hozzá s belerakják a fonalat. Sárga: nyírfalevél főzetébe teszik a fonalat; sárgára fest a rogyica (festőrekettye, lat. Geniata tinctoris) főzete is. Piros: szurfű ből (szurokfű, lat. Origanum vulgare) készítenek főzött festéket. Zöld: a fűzfalevél új hajtásának főzetében festik. A szép és tartós kék szín a legbonyolultabb: egy rossz edénybe vizeletet gyűjtenek, majd bolti porlókékkő t tesznek bele, s egy nap múlva a fonalat is belerakják; a fazekat állandóan melegen kell tartani, legjobb a trágyadombba beágyazni. Festés után a fonaldarabokat jól átmossák folyóvízben, majd kifeszítve szárítják. – Irod. Palotay Gertrúd: A gyapjú fonása és festése Csíkrszenttamáson (Népr. Ért., 1937).

Szolnoky Lajos

gyapjúfonás: a gyapjúnak → orsóval → guzsalyról vagy → fonókerékkel történő fonása. A → gyapjútépéssel fellazított anyagot lazán akkora kisebb kötegbe göngyölik fel, amekkorát egyszerre a guzsalyra feltesznek. A készítendő szövetnek megfelelően szorosabbra és vékonyabbra sodorják a fonalat, vagy vastagabbra, lazán fonják. Fonókereket jobbára mesteremberek használtak, ennél a kézben tartott kis gyapjúcsomóból engedik nyúlni a fonalat. A láncfonalat és a keresztfonalat ellentétes irányban fonják, különben a szövet deformálódna, „megcsavarodna”. – Irod. Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); Palotay Gertrúd: A gyapjú fonása és festése Csíkszenttamáson (Népr. Ért. 1937).

Szolnoky Lajos

gyapjúmosás: a juhról lenyírt gyapjú feldolgozás előtti tisztítása. Ha csak lehetett, a gyapjút folyóvízben mosták. Vesszőből font, egyenes oldalú, mély kosárba téve beleállították a vízbe, a kosarat kikötötték és egy, a végén korong alakú mosókariká val ellátott rúddal nyomkodták a vízben álló gyapjút. Néha előzőleg otthon meleg vízben megáztatták a kint a vízparton átsulykolták. Mosás után otthon kötélen vagy nagy, alacsony peremű vesszőkasokon szárították. – Irod. Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); Palotay Gertrúd: A gyapjú fonása és festése Csíkszenttamáson (Népr. Ért., 1937).

Szolnoky Lajos

gyapjúmunka: a gyapjú hagyományos módon és eszközökkel textilneműekké való házi feldolgozása, amit a parasztcsalád nőtagjai végeznek. A juhról lenyírt gyapjút megmossák (→ gyapjúmosás), majd száradás után kézzel megtépik (→ gyapjútépés) és fésülik a → gerebennel. Az így szálasított gyapjút vagy orsó val guzsaly ról, vagy pedig fonókerék en megfontják (→ gyapjúfonás), s a fonalat felvetik a kézi → motollára. A gyapjúfonalat a motollával együtt vízbe mártják, és csak száradás után veszik le arról, mert különben a fonal összesodródna. Amennyiben színes szövetet akarnak készíteni, a motollált fonaldarabokat megfestik (→ gyapjúfestés). Ezután ugyanúgy következik a gombolyítás (→ gombolyító), majd a → fonalfelvetés, mint a kendermunkánál, míg végre a → gyapjúszövésre kerülhet sor. A kész szövetet általában még tömörítették (→ kallómalom és → ványolás), hogy sűrű, tömött, erős anyagot kapjanak. A gyapjúmunka századunkra erősen visszaszorult, magyar nyelvterületen már csak a Felföldön és még inkább Erdélyben maradt meg a házi feldolgozás keretein belül, és itt a család szövetszükségletét fedezte. A gyapjúmunka a textilkészítés legrégibb ága, időben megelőzte a len- és kendermunkát, technológiája pedig hatással volt a rostnövények feldolgozására is: pl. a gereben eredeti gunkciója a gyapjúfésülés volt, majd emellett rostfésülésre is használták. A gyapjúmunkának az önellátásra történő naturális gazdálkodás idején igen jelentős szerepe volt a parasztcsaládok gazdálkodásában. A gyapjúmunka egyes ágai, különösen a posztókészítés a középkorban hamar céhes iparrá fejlődött. Mo.-on a 14. sz.-ban a gyapjúszövőknek céhük volt. A posztókészítő manufaktúrák alakulásával, különösen pedig a gyáripari termelés megindulásával a gyapjúmunka mint házi, önellátó tevékenység jelentősen visszaszorult. – Irod. N. Bartha Károly: A csergekészítés az udvarhelymegyei Bágyon (Népr. Ért., 1932); Palotay Gertrúd: A gyapjú fonása és festése Csíkszenttamáson (Népr. Ért., 1937).

Birkanyírás (Hajdúszoboszló, Hajdú-Bihar m.)

Gyapjúmosás (Hortobágy)

Szolnoky Lajos

gyapjúruhák: két vagy több nyüstösen szövött, esetleg még kallott vagy ványolt posztóból házilag vagy kisiparos által varrott felsőruhák. A gyapjú szó ótörök eredetű. Első előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékből ismert. Ugyanott fordul elő először a szövés szó is. A magyar nyelvben eddig a legkorábbi, gyapjúszövetet jelentő szó a szláv eredetű szűr. E szónak a szlávban ’szürke posztó’ jelentését a középkori magyar szűr szó is megőrizte. Ez a juhok természetes – szürke vagy barna színű – gyapja mellett a juhtartás differenciálódásával, a fehér juhok számának szaporodásával egyre gyakrabban fehér szűrposztót jelentett. A 16. sz.-tól a szűr szónak az anyagjelentés mellett ’szűrposztó ruha’ jelentése is feltűnik. E kettős jelentését a szűr szó a mai napig is megőrizte. A szűrhöz hasonlóan kettős – anyag és belőle készült ruha – jelentése van a daróc és guba szavaknak is. – A másik, gyapjúterméket jelentő szó az iráni eredetű nemez. E szónak ’tömörített gyapjú’ jelentése mellett ’gyapjúszövet’ jelentésére is van halvány nyom. Feltehető, hogy a honfoglaló magyarság ismerte a mai értelemben vett (tömörített gyapjú) nemezt, de elképzelhető, hogy a gyapjú megszövését is alkalmazta. – Feltehető, hogy a honfoglaló magyarság ruháinak szabásai a régi keleti, derékszögű szabásrendszerhez tartoztak. A szegényebbek, régimódi ruháik mellett a tehetősek drágább anyagú ruháinak megfelelőit, másolatait – bizonyára a középkori európai parasztviselethez hasonlóan – szürke vagy barna, természetes színű gyapjúszövetből készítették el. Erről tanúskodnak a magyar földön a 16. sz.-tól kezdve előforduló „vestes griseae” ’szürke ruha’ kifejezések is. Ezt a jelenséget hódoltság kori adataink is mutatják. Szűrposztóból készült különböző ruhákat jelentettek a szűrcsuha, szűrköntös, szűrköpenyeg, szűrmelles, szűrnadrág és szűrdolmány szavak is. Ezek mellett olyan más – ugyancsak gyapjúruhákat jelentő szavak is éltek, mint pl. a → cedele, → condra, → daróc, → guba, → kankó, → szokmány, → zeke, amelyek ma tájnyelvi szavak, de amelyeknek recens és korábbi szabásai nem okvetlenül paraszti eredetűek. – Irod . Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Mautner, Konrad–Geramb, Viktor: Steirisches Trachtenbuch (Graz, 1932); Gáborján Alice: Adatok a szűr kialakulásához (Ethn., 1970).

Gáborján Alice

gyapjúszőttesek: olyan házi készítésű szőttesek, amelyeket a régi fajtájú hosszú szőrű juhok (pl. a racka) gyapjából házilag font fonálból szőttek parasztasszonyok. A gyapjút szőtték eredeti színében, ill. a fekete és a szürke gyapjút váltogatva is, és növényi, utóbb vegyi festékekkel színezték. Teljes férfiöltözetek készültek gyapjúszőttesből, nőknek kötények, szoknyák (alföldi városi és mezővárosi viselet, → erdélyi magyar népviselet stb.), a ház felszereléséhez takarók, terítők (→ szőnyeg) a sokféle zsák és tarisznya mellett. E szőttesek nagyobb részének a láncfonala kender, azonban a viseleti ruhák anyagának, a kisebb méretű abroszoknak, tarisznyáknak gyapjúszál a láncfonala is. Újabb kutatások szerint a gyapjúszövés korábban – a juh-birka fajtaváltásig – kisebb-nagyobb mértékben minden magyar népcsoportnál ismert volt. Történeti források említései mellett Heves m. alföldi részén és a Hajdúságban gyapjúból szőtt, csíkozott kötények, lópokrócok, díványtakarók maradtak fenn. A Duna–Tisza közének némely községeiből négy nyüsttel szőtt fehér gyapjúlepedőket ismerünk, melyeket színesen csíkoztak, széleikre bojtot kötöttek. Legintenzívebben azonban az erdélyi magyar csoportoknál maradt fenn a gyapjúszövés, sok helyen máig is (→ széki szőttesek, → csángó szőttesek). Fönnmaradt a gyapjúszövés a D-dunántúli magyar, a bácskai horvát, a sokác, a bunyevác csoportoknál is (→ baranyai szőttesek).

Gyapjútakaró részlete. Nyers színű gyapjú, világos és sötétebb csíkozással (Mezőség v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum</u>

Gyapjútakaró részlete szálbehúzással (Mezőkeszü, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyapjútakaró részlete, ún. táblás szőttes (Sóvárad, v. Maros-Torda m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kötény részlete. Nyers színű és vörösre festett gyapjúszőttes (Feketelak, v. Szolnok-Doboka m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

gyapjúszövés: a gyapjúnak a növényi eredetű rostos anyagok → szövéséhez hasonlóan vízszintes → szövőszéken végzett feldolgozása. A hosszanti láncfonalak gyapjúszövésnél vékonyabbak, erősebbek (néha ezeket kenderfonal helyettesíti!), a keresztfonalak lazábban, vastagabbra fonottak. Ezért a gyapjútépéshez külön e célra készített ritkább bordá t és nyüst öt használnak. A keresztfonalak bevetését általában nem vetélő vel végzik, hanem éppen a fonalak vastagsága miatt egy másfél-két arasz hosszú, két végén bevágással vállasított botocskával (cséppel, vesszőcsű vel, sőt → gubacsapóknál: motollá val), amire a fonalat a vállakra támaszkodva hosszant megcsavart irányban kézzel helyezik fel (csöllés, ill. motollálás). A vetélőt, ill. az ezt helyettesítő botocskát a láncfonalak alkotta nyíláson átdobják, ill. átbújtatják. – Irod. Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); N. Bartha Károly: A cserge készítése az udvarhelymegyei Bágyon (Népr. Ért., 1932).

Szolnoky Lajos

gyapjútépés: a mosott gyapjú (→ gyapjúmosás) fellazítása, szálasítása. Először kézzel csipdesik, szaggatják kis csomócskákra az összetapadt gyapjút, majd ezeket megfésülik a → gerebenen, ill. mesteremberek megtépik a kézi kártoló n, hogy a gyapjú szálas, laza, pihés legyen. A kártoló a gerebenből alakult ki: működési elvük azonos, de ez kimódoltabb mesterember-szerszám. A kézi kártoló is páros eszköz, az egyikkel rögzítve, a másikkal kézbe fogva dolgoznak. Ennek azonban nem két szegsora van csak, mint a gerebennek, hanem nyeles tábláján 25–30 sorban 5–600 villás, acéldrótból készült foga, rugalmasan bőrlapba ágyazva. A kis gyapjúcsomókat a tépőpad ra szerelt kártolótábla fogaira teszik, s a másik táblával tépik, szálasítják. Körömpő nek, hörömpő nek, ritkán fésülőnek is nevezik. – Irod. Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); Béres András: Adatok a debreceni gubásmesterséghez (A debreceni Déri Múz. Évkve, Debrecen, 1958–59).

Szolnoky Lajos

gyász: a → halál beálltától meghatározott ideig, az egyéni fájdalmat kifejező, a közösségi követelményektől hagyományosan függő magatartási forma. Már a → temetésig is számos formában jut kifejezésre, pl. a halál beálltakor a tükör letakarása az erre a célra készített kendővel. Kötelező gyász megnyilvánulások a siratás (→ siratóének), a → virrasztás. A gyász idő a temetéssel kezdődik. Mértékét a rokonsági fok és a halott kora szabja meg. Általában hat héttől egy évig terjed. Pl. Kisküküllő megyében a csecsemőket 6 hétig, a nagyobb gyermekeket 6 hónapig, a felnőtteket 1 évig gyászolják; Martoson (Komárom m.) kistestvért 3–4 hétig, nagyszülőket 1 hónapig, nagybácsit, nagynénit 2–3 hónapig, szülőket egy évig gyászolnak. Jellegzetesek voltak a gyászszínek mind a halott, mind a gyászolók viseletében, mind pedig a → koporsó- és a fejfaszínekben. A fiatalon elhunytakat menyasszonyi, ill. vőlegényi díszben, lakodalmi külsőségek közt temették el, koporsójukat világoskékre vagy világoszöldre festették (→ halott lakodalma). Hódmezővásárhelyen a bolti koporsók közül a fiataloké ezüst színű, az idősebbeké májszínű, sötéthordó, barna vagy fekete. Főként a fiatalok és a gyermekek fejfáját festették, kék, zöld, fekete, piros színeket alkalmaztak. Némely adat szerint az erőszakos halállal haltakat vörösre festett fejfával jelölték (pl. Erdővidék, Sárrét). A gyász legszembetűnőbb megnyilvánulása máig is a viseletben van, mely ma általában fekete színű. Régen feltehetően éppen ilyen általános volt a fehér gyász viselet, mely századunkig már csak néhány vidéken maradt fenn (Ormánság, Sárköz). A viselet mindig egyszerűbb, dísztelenebb. A fehér, festetlen, nyers színű, házivászon öltözetet ezért tartották alkalmasnak erre az alkalomra. A viselet a helyi szokásoknak megfelelően lehetett teljes öltözék vagy csak tartozék: kendő, gyászszalag. Néhol a halott hozzátartozói vásárolják meg a rokonoknak a kendőt, szalagot, fátylat (pl. Hódmezővásárhely, Szeged). Országszerte általános szokás, hogy az egyéves gyászt megért asszonyok 35–40 éves kortól feketében maradtak halálukig. Sok helyen gyászruhát viseltek → nagypénteken is. Néhány adat bizonyítja, hogy a fehér, fekete viselet mellett a vörösnek is szerepe lehetett, pl. vörös kendővel gyászoltak gyermekhatottat (palócoknál, Kalotaszegen). A gyászidő alatt előfordul, hogy férfiak bizonyos ideig nem borotválkoznak, hajat nem vágnak. A gyászolók nem járnak mulatságba, disznótorba, lakodalomba, nem házasodnak. A gyász egyéb megnyilvánulásai a temetés utáni mise, a gyászév elteltével faültetés, újabban sírkőállítás. (→ még: halottkultusz) – Irod. Kiss Lajos: Hódmezővásárhelyi temetkezési szokások (Ethn., 1920); Fél Edit: Adatok a gyászszínekhez és párhuzamok (Ethn., 1935); Balassa Iván: A magyar gyászszínek kérdéséhez (Ethn., 1945); Moldován Domokos: „Tu mourras de la mort des mortes” (Acta Ethn., 1974).

Fehérgyászba öltözött asszonyok a temetőben (Csököly, Somogy m.)

Fehér gyászruhás asszony (Csököly, Somogy m.)

Tátrai Zsuzsanna

gyáva szerető: → tréfás ballada. Témája szerint a félszeg legény különböző kifogásokkal (ajtócsikorgás, kutyaugatás) indokolja, hogy miért nem mert bemenni kedveséhez a férj távollétében sem. Az asszony a bátorító hívogatást (→ párbeszédes dal) végül is megelégeli és elküldi a legényt. Ismert ez a téma madárszimbólummal is a „hol jártál az éjjel cinege madár” országszerte ismert → balladás dalban, amikor a ’madárt’ kérdi, miért maradt távol az éjjel és bátorítja a látogatásra. Egy-egy változat szerint a legény elmegy az asszonyhoz. Balladánk motívumai ismertek a német, holland, dán népköltészetben, itt azonban inkább az erotikus mondanivaló a hangsúlyozott. A magyar balladák egyéni színezetét a visszautasított félszeg legény nevetségessé válása adja. Szabályos ismétlődő strófás szerkezetű ballada (→ strófaismétlő ballada), kevés változatát ismerjük. – Irod. Greguss Ágost: A balladáról (Pest, 1865); Csanádi Imre–Vargyas Lajos: Röpülj páva, röpülj (Bp., 1954).

Kriza Ildikó

gyékény: → ernyő

gyékénymunka: a széles levelű gyékény (lat. Typha latifolia) és a keskeny levelű gyékény (Typha angustifolia) leveleinek használati tárgyakká való feldolgozása. A gyékényt mocsaras, vízjárta réteken, tavakon, folyók mellékágaiban vágják, rendesen augusztusban. A napon kiteregetett, megszáradt növényt kévébe kötve szállítják és otthon dolgozzák föl. Másképp dolgozik a gyékényfonó és a szövő. A fonó általában a földön ül: lábával rögzíti a munkába vett holmit, kezével pedig fon. A gyékényfonatot ugyancsak gyékényhasítékkal burkolja, majd a gyékénykötélből rendszerint spirális technikával alakítja ki a terménytartó kosarakat, szakajtókat, lábtörlőket stb. A gyékényszövés több előkészületet kíván: először lehántják a gyékény külső rétegét, az alatta levő rostokról lefejtik a gyékényszár finom szalagjait, az ún. selymet, majd a bélgyékényt meghasítják. A selyemből két tenyér közt zsineget sodornak, amely a szövés hosszanti vetülékszálát képezi. A szövés földbe vert karókhoz erősített, egyszerű szövőszéken történik. Míg a gyékényvágás férfimunka, a szövés előkészületeiben a család apraja-nagyja részt vesz, addig a szövést leginkább asszonyok végzik. Így különböző méretű ponyvákat, szőnyegeket, szatyrokat készítenek. – A gyékénymunka a neolitikumtól ismert Európában. Minden bizonnyal már a honfoglalás előtt értett hozzá a magyarság. Ahol a gyékény megterem, minden faluban akad néhány hozzáértő gyékényfonó, aki alkalmilag és rendelésre dolgozik. Nagyobb mocsarak és vízjárta területek mellett a házimunkából fontos háziiparrá fejlődött. Tápé lakói a 16. sz. óta eladásra szövik a gyékényt. A község ma a legnevesebb mo.-i gyékényfeldolgozó központ. A közeli mocsarak lecsapolása után sem hagytak föl a gyékénymunkával. Távoli vidékekre is elmennek nyersanyagért. Háziipari szövetkezetük exportra is dolgozik. A közelmúltban jelentős gyékénymunka folyt a Fertő vidéki falvakban (Bősárkány, Sarród), a bihari Sárréten, a Bodrogközben (Cigánd), a Mezőségen és a Székelyföldön (Mezőfele, Mezőcsávás, Mezőkölpény, Szabéd, Harasztkerék). A gyékénymunka az elmúlt évszázadban háziiparként elsősorban az agrárszegénység kenyéradó foglalkozása volt. Újabban foglalkoznak vele a vályogvető és napszámos cigányok is. – Irod. Ébner Sándor: Gyékényszövés a Bodrogközön (Népr. Ért., 1929); Horváth Júlia: A tápéi gyékényszövés (Debreceni Szle, 1933); Szűcs Sándor: A gyékény földolgozása és eszközei a Biharmegyei Sárréten (Népr. Ért., 1940); Kálmán Béla: A bősárkányi gyékényszövés és szókincse (Bp., 1942); Ilia Mihály–Juhász Antal: A tápéi gyékényszövés és szókincse (Néprajz és Nyelvtudomány, 1959–60).

Gyékonyfonás a Sárréten (Hajdú-Bihar m.)

Gyékényszövés (Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Kósa László

gyékényszék: hordó alakú ülőke gyékényből, a tápéi gyékényszövők jellegzetes készítménye. Az egymás mellé fektetett szálakat alul-felül leszegték és középen fonással megerősítették, majd összegöngyölés után két végén gyékénykötéllel körülkötötték. A gyékényszéket gyékényszedés alkalmával készítették a munka melletti szabad időben. Odahaza alkalmi ülőbútornak használták, pl. nyári köznapi étkezéshez. Nyáron földönalvásnál → fejalj gyanánt alkalmazták. Szegeden piaci árusok, újságárusok is használták ülőkének. (→ még: szék) – Irod. Horváth Júlia: A tápéi gyékényszövés (Népr. Ért., 1939); Ilia Mihály–Juhász Antal: A tápéi gyékényszövés és szókincse (Néprajz és Nyelvtudomány, 1959–60); Boross Marietta: Fonás (Bp., 1962).

Gyékényből készült kisszék (Tápé, Csongrád m.)

K. Csilléry Klára

gyeplő, hajtószár : két hosszú szíj vagy kötél, amellyel a lófogatot (→ lófogatolás) irányítják. Legegyszerűbb az egyes lófogat gyeplője. Ez áll: egy szárperec ből, amelybe gyeplőszárak at vagy erek et, eremlő ket csatolnak. A szárak áthaladnak a → hám marszíjának vagy kápá jának a karikáin és jobbról-balról a → zablához vagy fékemlő höz csatlakoznak. A szárperecre egy kb. 70–80 cm hosszú, sallangos szíjat hurkolnak, az ún. → álomszíjat vagy kiskocsis t, amelyet a → kocsis a szekéroldalhoz hurkol, hogy ha netán kiejtené kezéből a szárperecet, a gyeplő könnyen ismét kézbe kapható legyen. Hátaláskor gyakran a → kötőféket használták gyeplőként. – Irod. Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931).

Magyar hajtószár (fenn) és „hármaskarikás gyeplő” (Mindkettő Debrecen vidéke)

Szántógyeplő (Átány, Heves m.) – Kettes fogathoz való gyeplő

K. Kovács László

gyeptelek: a falu közföldjén (gyakran a legeltetésre használt füves területen) létesített → jobbágytelek vagy zsellér hely. A gyeptelek birtokosa, a → pástonülő a megtelepedés első éveiben más adózási, szolgáltatási elbírálás alá esett, mint a falu eredeti telkeinek lakói.

Török Katalin

gyepű: 1. mesterségesen megépített középkori országvédő határ (→ vég). Lehetett árok, sövény, földhányás. Készülhetett felhalmozott kőből, fából. Leggyakoribb volt a fatorlasz. A behatolásra alkalmas helyeken, főleg völgyekben épült gyepűk egységes láncolatot alkottak az ország körül. A kivezető utakon országkapuk álltak. Ezeket sokszor az irányukban levő szomszéd népről nevezték el. Pl. Cseh, Német, Lengyel kapu. Jelölhették őket a környékükön álló város nevével vagy anyagukkal is. Pl. Kőkapu, Vaskapu stb. A gyepű mellett, különösen az átjáróhelyek tájékán határőrnépek éltek. Ezek emlékét az Őr, Strázs stb. helységnevek őrzik. A határőrök gyakran idegen, leigázott vagy a magyarsághoz csatlakozó népelemek voltak. A gyepűt külső oldalán széles, lakatlan erdős sáv vette körül. Ezt a területet hívták gyepűelvé nek. A középkori magyar államnak tehát fennállása első évszázadaiban tkp. két határa volt: a gyepű és a gyepű elve. A terjeszkedés során a gyepűelvék lassan benépesültek. Ilyenkor a gyepűt kijjebb tették. – A kora középkorban a határok gyepűvel való őrzése Európa-szerte elterjedt volt. – 2. a → kerítés egyik régi neve. Lehetett eleven sövény vagy tüskével megrakott árokpart. Alkalmazták udvar, szálláskert, szőlőskert, pajtáskert, veteményeskert, határbeli irtott parcella stb. körülkerítésére. – Irod. Tagányi Károly: Gyepű és gyepűelve (Magy. Nyelv, 1913); Györffy István: A feketekörös-völgyi magyarság települése (Földr. Közl., 1913).

Bárth János

gyepűelve: → gyepű

gyepűjárás: → határjárás

Gyergyó: a Maros felső medencéje. Központja Gyergyószentmiklós. Erdélynek a magyarság által legkésőbben megtelepült területei közé tartozik (12–13. sz.). Gyergyószék néven a Székelyföld önálló széke volt. Lakói → székelyek. Román lakossága 18. sz.-i földesúri betelepítés (Vasláb). Népességileg Gyergyóhoz kapcsolódnak a Gyergyói-havasok közeli szűk hegyi medencéi (Borszék, Bélbor, Tölgyes), melyeknek erdei munkával és állattartással foglalkozó magyar és román lakossága van. Néprajzilag kevéssé ismert vidék.

Kósa László

gyergyói tutaj: az erdélyi tutajkereskedelemben a legnagyobb → tutaj. Szép, egyenes szál fákból állították össze, a hossza rendszerint 6, 6 és fél öl volt és egy → fertálytutajba 9–11, olykor 12 szálfát kötöttek. Épületfának való legjobb gerendaanyagot tartalmazott, de különleges deszkaáruk céljaira is a gyergyói tutajt keresték a fűrészmalmok. Deszkával terhelték, sőt borvizet is úsztattak rajta. Nagy teherbírása sószállításra is alkalmassá tette.

K. Kovács László

gyérháló: a → keresőhalászat folyóvízi, fenéken járó szerszáma, melyet két csónak között kötelekkel vontatnak. Öblös, zsákszerű háló, száját kötélből való keret alkotja ( ín ), inán két ágyúgolyó vagy kő van, farkán kő súlyozással. Egyetlen szűkszavú leírásunk van a gyérhálóról: Herman Ottó közölte Szegedről (feltételesen ide vonható a bajai göreháló, melynek csak elnevezését közli). Az újabb gyűjtések már Szegeden sem találták meg. A hiányos leírás az Európában széles körben ismert zsákszerű hálókkal való összehasonlítást megnehezíti. Jankó János a német eredetet valószínűsítette. Az újabb kutatás a román Duna oria nevű hálóját állította párhuzamba a magyar gyérhálóval. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

gyermek, gyerek : 1. életének nagyjából a 12. évéig húzódó szakaszát élő fiú vagy lány. – 2. leszármazott a szülő viszonylatában. – 3. fiúgyermek (tájszó) 6 éves koráig (neve ekkor kisgyerek, kisbuba , kisbaba, pulya stb.). A legfontosabb ismereteket, benyomásokat családjában szerzi. 6 éves korától idejét és tevékenységeit megosztja a család, az iskola és korosztály a hagyományos keretei között. Életének ebben a zárt közegében szerveződnek meg kapcsolatai (→ baráti csoport, → korcsoport), amelyek már igen korán a felnőttek közötti kapcsolatok mintáinak megfelelően alakulnak (→ belenevelődés). Növekedése, fejlődése eredményeit a játékról a feladatokra való átálláson túl (→ gyermekmunka) a kulturális hagyomány teszi kézzelfoghatóvá: élete egy-egy fordulópontján (pl. 6–8 éves korában) új ruhát kap, 6 éves korától kezdve az ünnepek szokásainak szereplője lehet stb. – Irod. Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966).

Németh Imre

gyermekágy: 1. az az ágy, amelyben a gyermekágyas asszony és többnyire újszülöttje tartózkodik ebben az időszakban. – 2. A → szülést követő néhány hetes időtartam. A gyermekágyas asszony és az → újszülött ellátása és védelme hagyományos → szokásokon, → hiedelmeken, → mágikus eljárásokon át valósult meg. A gyermekágy időtartama változó volt. Általában egy hét múlva felkeltek az ágyból, de a házból nem mehettek ki az avatásig (→ asszonyavatás), amely legkorábban egy hét után, többnyire két vagy három hét múlva történt. A gyermekágyat a bába készítette el tiszta szalmából, lepedővel leborítva, s ahol szokásos volt, az ágy fölé rudak segítségével lepedőt erősítettek fel, mely erre a célra készült (boldogasszony ágya, sátor , galiba). – Az anyát és gyermekét egyaránt féltették → rontástól, → szemveréstől, az anyát az anyatej elapadásától, a csecsemőt az elváltás tól (→ váltott gyerek). Ezért az ágyba különböző → mágikus tárgyakat helyeztek el rontáselhárító (→ rontás elhárítása) célzattal, lepedőbe kötve vagy az ágy alá. Ilyenek pl.: → fokhagyma, → só, kés, tű, seprű, balta, sarló, → szenteltvíz, tömjén, gyertya, olvasó stb. A szülés után a bába kísérte a gyermekágyast az ágyba, megkérdezve tőle: „Hová mégy?” – „a boldogasszony ágyába” volt a felelet (Göcsej, Szeged vidéke). Az avatás alatt egyes vidékeken szétszedték a gyermekágyat, a szalmát vagy megégették, vagy az istállóba vitték, a gyermeket ilyenkor szokták áttem a bölcsőbe. Másutt csak megújították az ágyat friss szalmával és lepedővel. A gyermekágyas asszony viselkedését a tisztátalanságával és gyengeségével összefüggő tilalmak (→ tilalom) és → előírások szabályozták az ágyban és különösen az ágyból kilépve. Környezetéből csak rokon és a koma mehetett a közelébe. Nem főzhetett-süthetett, nem nyúlhatott → kenyérhez. Nem merhetett vizet a kútból, mert elromolna a kút vize; sok helyen az eresz alól sem mehetett ki, mert elverné a jég a határt. A gyermekágyas asszony ellátásáról elsősorban a komaasszonya (→ komaság) vagy komaasszonyai gondoskodtak egy hétig. A rokonok is vittek élelmet, országszerte különböző alkalmatosságokban (komakosár, komavéka, komatál, komaszilke, komacsésze). Ezekben ételt és italt (levest, baromfihúst, kalácsféléket, bort, pálinkát) helyeztek el szépen elrendezve és feldíszítve s erre a célra tartogatott kendővel letakarva. A komaasszonyt étellel, itallal kínálták; vagy néhol az volt a szokás, hogy megkóstolja, amit hozott, hogy az anya jobb étvággyal fogyassza (pl. Sárköz), vagy a gyermekágyasnak a komaasszony jelenlétében kellett elfogyasztania az ételeket (pl. Hajdú m.). A hozott ételekkel az egész családot ellátták. Volt, ahol hagyományos rendje alakult ki a naponta vitt ételeknek-italoknak. – A gyermekágyi betegségek közül a gyermekágyi folyás t mérgezőnek tartották (állat megdöglik tőle, fa kiszárad stb.); az ezzel fertőzött tárgyakat elégették vagy folyóba dobták. A gyermekágyas vizelési nehézségén fürdőkkel (→ fürdés), gőzöléssel, borogatással próbáltak segíteni, növényi főzeteket, teákat, fűszerezett pálinkát itattak vele. A tejláz fő gyógyszere a pálinka volt ezerjófűvel és a forralt bor. Alkalmaztak izzasztást teákkal, borogatást, gőzölést, kenést, az emlők kiszopását, kifejését stb. Kísérleteztek → ráolvasással, → imával, → mágikus tárgyakkal vagy mágikus eljárásokkal. A gyermekágyas tisztálkodására vonatkozó hagyományok eltérőek voltak. Pl. Mezőtúron a gyermekágyas naponta kétszer fürdött, Heves m.-ben minden harmadik nap, Abaúj m.-ben fiú után hat hétre, lány után nyolc hétre fürödtek először. – Irod. Temesváry Rezső: Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon (Bp., 1899); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Kresz Mária: A kisbuba és anyja Nyárszón (Népr. Közl., 1960).

Asszony „komába” menet (Sióagárd, Tolna m.)

Radinát vivő komaasszony. Kendőbe kötve viszi a gyermekágyas asszonynak az ételt (Lövéte, v. Udvarhely m.)

Radinát vivő csángó asszonyok (Déva, v. Hunyad m.)

Hoppál Mihály Tátrai Zsuzsanna

gyermekálló, gyermekállató : → állóka

gyermekbál, kukacbál, macskabál, pulyabál : a gyermekek önálló táncalkalma (táncalkalmak), amely egyúttal a táncok gyakorlását is biztosítja. De gyakorolták a táncot más bálokon is, ahol részt vehettek (→ citerabál) . Egyéb elnevezése: → dudabál, → taposóbál, csőcselékbál . A gyermekbál általános volt az egész magyar népterületen, leggyakoribb alkalma a háromnapos farsangi mulatság (→ farsangi bál) volt: pl. duda, kisivó, ivó (Pest m.), citerabál (Galga vidéke), kismuzsika (Esztergom m.). Az utóbbi időben Erdély némely vidékein még gyakoriak voltak a gyermekbálok: gyermektánc, aprók tánca, kicsik tánca (Kalotaszeg, Mezőség), serketánc (Gyimes). Főleg nyáron, jeles napok alkalmával rendezték meg ezeket. A gyermekbált egy-két kezdeményező gyermek szervezte meg, belépődíjat szedtek, hogy a zenészeket (dudás, cigánypurdé) és a tánchelyiség bérletét fizetni tudják. A gyermekbálok egyik változata a → gyermeklakodalom. (→ még: bál, → tánctanulás) – Irod. Faragó József: A tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Erdélyi Múz., Kolozsvár, 1946); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Gönyey Sándor: Tánctanulás falun (Tánctud. Tanulm., 1958); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970).

Gyermekbál (Hévízgyörk, Pest m.)

Pesovár Ferenc

gyermekbanda, gyermeksereg : → korcsoport, melyet a kb. 3–12 éves, egy falurészben lakó fiúgyermekek alkottak. Tevékenységét a → gyermekmunka elosztásának helyi hagyományai és a szabad idő eltöltésének hagyományos formái határozták meg. Ennek megfelelően a csoportok működésének színtere a faluhoz közel eső rét vagy legelő volt, ahol a rájuk bízott állatokat őrizték, és a faluban hagyományosan kialakult játszóhelyek, rendszerint a közutak, a templom, az iskola körül. A laza szervezettségű, az idősebb fiúk irányította gyermekbanda tevékenységében még nem válik ketté a munka és a játék. Éppen ezek egysége révén teremtődnek meg a → belenevelődés sajátos feltételei. A fiúk csoportjaival szemben a lányok intimebb, kisebb létszámú társulásokat alkotnak. A gyermekbandához olyan intézmények is kapcsolódtak, mint → gyermekbál, a komálás vagy az → avatás egyszerű formái. (→ még: baráti csoport, → korosztály) – Irod. Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966).

Németh Imre

gyermekbútor: csecsemők és kisgyermekek számára kialakított, a felnőttekétől néha csak méretben, általában azonban formában is eltérő bútorok (→ bölcső, → gyermekszék, → ülcsik); a néprajzi szakirodalomban ide szokás sorolni az állni és járni tanulás eszközeit is (→ állóka, → forgó, → járóka, → tolóka). Csupán Mo.-on lehet a gyermekbútorok között említeni a → tolóágyat, mivel az másutt inkább felnőttek szükségágya. – Irod. Uebe, Rudolf: Deutsche Bauernmöbel (Berlin, 1924); Viski Károly: Bútorzat (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941); Mándoki László: A kisgyermek állni és járni tanulását szolgáló eszközök a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1960).

Gyermekbútor (állóka)

Gyermekbútor (állóka)

K. Csilléry Klára

gyermekdal, gyermekjátékdal : a nem strófás, soroló, ill, lánc-, füzértechnikával építkező zenei műfajok közé tartozik. Zenei sajátságai összefüggnek a cselekvéssel (játékkal). Kis mennyiségben szerepelnek a gyermekjátékokhoz kapcsolódóan önálló („felnőtt”) népdalok is, melyek azonban zenei szempontból nem tekinthetők sajátosan gyermekdalnak. A gyermekdalok hangkészlete bi-, tri-, tetrachord, pentachord és hexachord, melyek főleg -végűek. A hexachord kiegészülhet a felső oktávval is, s gyakran pentaton színezetű. A kis hangkészletű darabok közül néhány ismert hexachord-dallam töredékének bizonyul, a többség azonban hangnemét illetően önálló alakulat. A szerkezet alkotóelemei: kötetlen szótagszámú kétütemes egységek, „ütempárok”, valamint két különböző funkciójú ütempár kapcsolódásából keletkezett négyütemes egységek, „sorok”. A darabok rendszerint ezeknek lazán összefűzött láncolatából állnak, bár előfordul valódi sorpárok, periódusok kialakítása is. Az alkotóelemek formulaszerűek, a forma egésze azonban, melyet külső, nem zenei elem (játék) befolyásol, esetleges, változékony, s a rögtönzésnek tág tere nyílik benne. A ritmus a szöveg igényéhez nem vagy csak kivételes esetekben alkalmazkodik. Keretét a mozgás által megszabott egyenletes lüktetés adja (tempo giusto, Mm d (hangjegy) -cca 108–126), tartalmát pedig az alapegység kettes-hármas-négyes osztásai, ill. duplázása. A dallam önálló, jellegzetes dallamformulák (motívumok, általában ütempár terjedelmű egységben) és az esetlegesen megjelenő zárt dallamsorok füzére. A motívumok nem egyenrangúak. Amelyiken a tulajdonképpeni „sorolás” (többszöri, variált ismétlés) történik, az alkotja rendszerint a konkrét dallam „súlypontját”, jellemző „magját”. E központi dallammagok, melyek alapján a gyermekdalok zenei rendszerezése történik: 1. mi-re-dó keretbe tartozók, különösen mi-re-dó-re; 2. szó-lá-szó-mi és változatai, valamint rokonai: szó-lá-szó és szó-fá-mi; 3. szó-mi-dó és dó-mi-szó, szó-dó-fá és szó-dó-szó (regösénekkel rokon); végül 4. az oktávot érintő formula: szó – dó-’sz-dó-’sz és szó – dó-’dó-’ti-lá-szó-mi. A sortípusok közül kiemelkedik gyakoriságával: szó-szó-szó-szó / szó-lá / fá-mi-re- / mi-dó. A gyermekdalok egy része megelégszik egy dallammotívum variálásával, mások többfélét is összekapcsolnak. Előfordul, hogy a motívumok láncolatába a felnőttek dalai közül vett egész strófák vagy (különösen a lakodalmi szokások anyagából ismert) periódusok illeszkednek. Találhatók benne a régi és új műzenéből ismert maradványok is, akár átalakítva (töredékesen vagy belső ismételgetéssel megbontva), akár mozaikszerűen beépítve. A gyermekdalok módszeres, zenei motívumkatalóguson alapuló összehasonlító vizsgálata még nem történt meg. A magyar népzenén belül rokon építkezésű s részben rokon dallamú és ritmikájú anyag kapcsolódik egyes népszokásokhoz (regölés, → regösének; → betlehemes; tavaszi vasárnapok, → kántálás). Szerkezetben és ritmikában rokon a mondókákkal (→ kiolvasó) és táncszókkal, dallamfordulatokban a → recitatív anyag egy része. A magyar gyermekdalokhoz hasonló szerkezetű sőt hasonló motivikájú zenei anyag egész Európában, sőt Ázsiában is kimutatható, elsősorban a gyermekdalok és szokásdallamok között. Jelentős mennyiséget őriztek meg a különböző fejlett liturgiák, a rögzítettek a középkori világi tartalmú írásos emlékek is. A szövegeket → énekes gyermekjátékok és alcsoportjainál. – Irod. Szabolcsi Bence: A primitív dallamosság: a hanglejtéstől az ötfokúságig (Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára, Bp., 1943); Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., szerk. Kerényi György, Bp., 1951); Wiora, W.: Álter als die Pentatonik (Studia memoria Belae Bartók sacra, Bp., 1957).

Szendrei Janka

gyermekét föl nem ismerő anya, két rab testvér : régi stílusú → ballada. Témája: idegen fogságból két testvér (fiú-lány) hazaindul. Üldözik őket, a fiú megvív az ellenséggel, megsebesül, csak nővére segítségével ér haza. (Némely változatban a harcepizód hiányzik, a fivér a fogságban lett beteg.) A szülői háznál elfedik kilétüket, ennivalót, szállást kérnek, de istállóba küldik őket:

– Menj bé, hugom, menj bé, Atyánk házába. Kérjél el szállást nékünk Bár az éccakára... – Menj ki kódus, menj ki, Mer én az kódosnak Büzit nem állhatom...

A sebesült fivér meghal, nővére siratásából tudják meg a szülők (szolgálók közvetítésével), hogy saját gyermekeikkel bántak embertelenül. (Egy változat szerint a testvérek mint férj-feleség találkoznak az anyjukkal, akivel kegyetlenül bánnak. Az anya kisgyereküket ringató dalából derül ki, hogy ők testvérek és saját anyjukat rabolták el (→ török fogságban viszontlátott fiú). Az idegenből való visszatérés és a családtagok föl nem ismerése a közép-európai balladaköltészetben jól ismert motívum. Legtöbbször a török-tatár rabsággal hozzák kapcsolatba. B. N. Putyilov kutatásai szerint a fel nem ismerésből fakadó bonyodalmak a legarchaikusabb konfliktustípusok egyikének alapjai. A gyermekét fel nem ismerő anya balladában az ellenséggel való megvívás mozzanata jellegzetesen hősballadai motívum (→ Szilágyi és Hajmási). A gyermekét fel nem ismerő anya ballada párhuzamai ismertek a morva, szlovák, lengyel, ukrán, orosz, bolgár, horvát és francia stb. folklórban. – Irod. Putyilov, B. N.: Szlavjanszkaja isztoricseszkaja ballada (Moszkva–Leningrád, 1965); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968).

Kriza Ildikó

gyermekfolklór: a gyermekek által ismert vagy számukra alkotott folklórjelenségek összessége. Általában műfajaiban és céljában is különbözik a felnőttek folklórjától. Fő tartalma a játék, amelyhez szorosan kapcsolódik a társadalmi életbe és a hagyományokba való belenevelődés. Ilyen értelemben a nevelés (még az iskolai nevelés is) tartalmaz folklór jellegű elemeket. A gyermekek által gyakorolt folklór jelenségek körében megkülönböztetjük a → gyermekdalokat, a gyermekjáték okat és → gyermekmeséket, tágabb értelemben a gyermeknyelv és a tanulás számos részletet. Mindezeket jellemzi többé-kevésbé csoporttevékenység jellegük, a játékosság (amely, főként mozgalmas, élénkítő mivoltukban jelenik meg). A gyermekek gyakran önellátóak, eszközeiket maguk készítik, játékaik rögtönzöttek, a játék keretei nagyjából állandóak, hagyományosak, egyszerűek. A játékszerek is egyszerűek, igen gyakran a munkára nevelés eszközeiként foghatók fel. A felnőttek által alkotott és előadott gyermekfolklór legjellemzőbb termékei a különböző gyermekdalok (→ bölcsődal), az ezektől ritkán elválasztható → mondókák, amelyekhez közel állhatnak egyszerű → találós kérdések, másrészt viszont a nevelő célzattal is megszövegezett → gyermekijesztők. Voltaképpen a későbbi és már a folklór keretein kívüli gyermekirodalom (valamint a tankönyvek) anyagának egy része is innen származik. Az ilyen értelemben vett gyermekfolklór jellemző vonása a didaktikus jelleg, valamint a felnőttek folklórjának egyszerűsített, kivonatos előadása. – A gyermekfolklór kultúránként rendkívül változékony. Annak megfelelően, hogy a kultúra milyen korcsoportokat ismer, milyen korszaktól kezdve és hogyan választja el egymástól a lányokat én fiúkat, valamint a nevelés mennyire prefiguratív (a múltra orientált), ill. posztfiguratív (a jövőre orientált), lényeges tartalmi különbségek fedezhetők fel. Általában a gyermekfolklórt a folklór egészen külön, önálló tartományának ismerhetjük, amelynek kutatása azonban mind a nemzetközi, mind a magyar folklorisztikában legfeljebb csak a kultúra játékszerű elemeinek összefoglaló vizsgálatában merült ki. A gyermekfolklór milyensége szorosan összefügg a nevelés szervezetével is. A hagyományos parasztkultúrában a hivatalos iskoláztatás voltaképpeni hiánya következtében ez családi, közösségi jellegű. Az iskola (és óvoda) nem szünteti meg, csupán egy más közösséget ad, amely jóval tágabb, nemzeti jellegűnek mondható, és a hivatásos kultúra egyszerűsített változatának fogható fel. – Irod. Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (Bp., 1891); Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VII., Bp., 1953); Brewster, Paul G.: American Nonsinging Games (Norman, 1953); Hausenblas, Karel: O sztile gyetszkoj poezii (ZRL, 1962); Opie, Iona–Opie, Peter: The Lore and Language of Schoolchildren (London, 1967); Pinon, Roger: Probleme einer europäischen Kinderspielforschung (Hensische Blätter, 1967).

Voigt Vilmos

gyermekgyilkos leányanya: új stílusú → ballada néhány archaikus kifejezési formával. Az egész magyar nyelvterületen ismert, rendkívül népszerű. Három altípusát ismerjük: a) a főhős, Szabó Vilma, Bereg Náni, Uti Mari stb. titokban erdőn megszüli gyermekét. Észreveszik. Bemegy a kocsmába mulatni. Zsandárok jönnek érte, kérdik, hová tette a gyermekeit. A sztereotíp válaszformula szerint:

Egyet tettem diófa tövibe Másikat a Duna fenekibe Harmadiknak most vagyok gyilkosa...

Börtönbe menve szeretőjét hibáztatja. A legtöbb változat moralizálással zárul. Motívumai közül a kocsmajelenet és a zsandárokkal való beszélgetés, ill. börtönbe indulás rokon a → betyárballadák formakincsével. Népszerűségét → ponyvafüzetben megjelent változatai és ennek alapján írt népies történetek (→ história) fokozták. Moldvában feljegyzett változatok szerint az anya gyermekével együtt magát is megöli. b) Erdélyben és főként Moldvában ismert altípus szerint Szabó Erzsi leányanya titkon szült gyermekét összevágta. A királyfi ezt észreveszi és a leányt elfogatja, börtönbe vetteti. A börtönben álmot lát, ami halálát jelenti. Anyja és apja elmennek a királyhoz kegyelmet kérni, de az elutasítja mondvan: „Az nem édesanya, ki megöli fiát! Szenvedjen ő ea más halálért egy halált!” Mire bátyja a börtönhöz ér, a leány halott. Az anyja jajszavára újból a király morális ítélete a válasz. A halált jelző álommotívum és a rabénekekre emlékeztető panasz a ballada archaikus elemei. Szövegtípusa az előzőtől független fejlődést mutat, annál sokkal archaikusabb. Itt a sztereotíp formulák szó szerinti egyezést mutatnak. c) Gyermekgyilkossággal vádolt lány, Szabó Orsika ballada → invariáns. Eszerint három királybíró ítélkezik a leány felett, akiről egyik azt állítja, hogy gyermekét „csihánba aprítá, s a disznóknak adá”, amiért tövissel telt gödörbe élve eltemetik. Panaszában elátkozza a bírót, mert „ott van a gyerek, de halva született”. Megbizonyosodnak a leány szavának igazáról, kiveszik a sírból, de akkor már halott. Leányokat intő moralizálás zárja a balladát. Stílus- és szemléletbeli egyedisége miatt kétséges a szöveg népi eredete. – Az európai balladaköltészetben általánosan ismert a ballada. Balladánk legközelebbi rokonait a cseh, szlovén és más szomszéd nép szájhagyományában találjuk. A német, angol, dán balladában gyakorta szerepel természetfeletti lény (ördög, isten, szentek), aki megbünteti a gyilkosságot. A lengyel rokon témájú balladát pokolba vitt lány ként ismerjük. A német ballada tragikumát fokozza, hogy az esküvőn derül fény a lány tettére. Más variánsokban gyilkossági szándékról van szó, és mint gyermekét elhagyó anya bűnhődik a hős. (→ még: kegyetlen anya) – Irod. Kumer, Z.: Balada o nevesti detomorilki (Ljubljana, 1963); Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad (Bp., 1967); Sramkova, M.: Katalog... (Praha, 1970).

Kriza Ildikó

gyermekijesztő: kisgyermekek ijesztgetésére szolgáló fenyegető kifejezés. Általános formája: „Elvisz a (mókár)!” – „Jön a (drótos)!” Az ijesztő alakok négy nagy csoportba oszthatók. 1. Reális alakok: gyerekszedő, pulyaszedő, zsákos ember, koldus, cigány, rongyszedő, kéményseprő, drótos, csendőr, rendőr, pap, doktor, fekete ember, tatár, török, betyár. – 2. Állatok: bagoly, mókus, róka, farkas. – 3. Irreális alakok, amelyek valószínűleg gyermeknyelvi eredetű vagy hangutánzó szavak: pl. bákász, bakucs, bankusz, bunkus, bönkös, böbös, bökötör, kankus, konkó, kunka, kankar, kókós, kőkár, kercsula, kumasz, mánkus, muma, mumó, mumák, mamusz, mommó, hemmes, murkus, babus, babós, bumbus, bubusz, bambuc; bobo, bobós, dodo, mankuj, vankuj stb. – 4. Mesei és hiedelemalakok: banya, → boszorkány, → vasorrú bába, rézfaszú bagoly, bakaraszt, markoláb (→ égitestek fogyatkozása), manó, plutó, dromó, → ördög, prikulics (→ csordásfarkas), → garabonciás, → lidérc, tüzes ember (→ lidércfény). – Az egész ország területét átfogó gyűjtések kimutatták, hogy az egyes gyermekijesztő szavak használata csak meghatározott vidékekre korlátozódik. Így pl. a kóku t Szabolcs-Szatmárban, a kókó t a palóc vidékeken, a mókár t a Felső-Tisza két partján a Tokajig terjedő területeken használták. A mumus országos elterjedtségű, de a bubus csak a Duna mentén használatos. Erdélyben a mamós t, a böbös t ismerik. Nem valószínű, hogy ezek mögött az ijesztő szavak mögött valamikori mitológiai ijesztő lények rejtőznének (mint azt a régebbi kutatók hitték), de nyelvészeti elemzések, a változatok nagy száma és az érdekes hangtani változások vizsgálata még sok értékes eredményt hozhatnak. – Irod. Kálmány Lajos: Gyermekijesztők és rablók nyelvhagyományainkban (Ethn., 1893); Hoppál Mihály: Gyermekijesztők (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Hoppál Mihály

gyermekjáték: A gyermekvilágot egy köztünk élő kis társadalmi rétegnek foghatjuk fel, amelynek közösségi életét a játék törvényei szabályozzák. A gyermekjáték mozgató ereje a felnőtt életre való készülődés a testi-szellemi adottságok folytonos gyakorlásával. A gyermek alkotó ereje 6–12 éves kora között a legnagyobb, s észrevehető a törekvés önálló közösségek kialakítására, bár a gyermek még ekkor is a természeti és a felnőtt környezet hatása alatt áll. A gyermek fejlődő szervezete kiválasztja és felhasználja képességei (érzékszervek, erő, ügyesség, alkotó hajlamok) fejlesztésére a környezet adottságait, ugyanekkor hatalmas ütemben fejlődik a társas élet alakítására (barátkozás, vetélkedés, közösségi érzés, a morális és esztétikai érzék fejlesztése). Nemcsak érzi helyét a közösségben, de fejlődő egyéniségével hatni is tud rá: kezdeményez, állást foglal. – A gyermekkornak ebben a szakaszában figyelhetjük meg leginkább a gyermekjáték két fő eredetét: az emberi környezet utánzását és a gyermek alkotó hozzájárulását a kapott tárgyi és szellemi javakhoz. A felnőtt környezet kultúrájának a vetülete adja a gyermekjátékok zömét. Ennek a vetületnek a vizsgálata a gyermeki utánzás fokán a gyermekjáték-néprajz kutatásának egyik fő területét jelenti: összehasonlítva a gyermek néprajzát a felnőttekével, letűnt kulturális javakra következtethetünk ennek töredékeiből. Külön figyelmet érdemelnek a gyermekjáték olyan jelenségei, amelyekben a gyermekeknek van kezdeményező szerepük: csak gyermekek által készített játékszerek – sárból, porból, homokból, fűből stb., harci játékok homokban, gyermeki rigmusok stb. A gyermekjátékot a maga egészében a gyermek naiv kultúrájának tekinthetjük, melynek fő forrása az adott felnőtt környezet, elsősorban a szülők, nagyszülők, idősebb testvérek, rokonok, de alakulásában szerepe van a természeti környezetnek is. Ebben a tevékenységben az iskolai életnek csak módosító szerepe van. – A népi gyermekjátékok osztályozása: 1. Felnőttek játékai ölbeli gyermekkel (→ dajkarím); – 2. → mondókák; – 3. → hintáztatók; – 4. → gyűjtögető játékok; – 5. → vadászgató játékok; – 6. → játékszeres játékok; – 7. kötött formájú több személyes játékok (társasjáték) a) ügyességi játékok (→ fonaljáték, → ickázás, → kapózás), b) → mozdulatutánzó játékok, e) → fogók, d) → sportjátékok, e) → énekes gyermekjátékok, f) elrejtő játékok (→ késjáték, → váltó körjátékok közt: „Csön-csön gyűrű”), g) elbújó játékok (→ bújócska, → szembekötősdi, → kikopogó), h) → nevettetők, i) beugrató játékok, j) → nyerő játékok – 8. népszokások utánzásai (→ gyermeklakodalom, bogártemetés stb.). (→ gyermekfolklór) – Irod. Kresz Mária: Hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban (Bp., 1949); Hamvai Vilmos: Játék és pedagógia (Pedagógiai Szle, 1968); Lajos Árpád: Módszeres szempontok a népi gyermekjátékok rendszerezéséhez (Herman Ottó Múz. Évkve, Miskolc, 1968); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye Bp., 1971).

Béka dióhéjból (Vásárosnamény, Szabolcs-Szatmár m.)

„Jojó” (Nagyenyed, v. Alsó-Fehér m.)

Béka libamellcsontból (Köröstarcsa, Békés m.)

Lajos Árpád

gyermekjátékdal: → gyermekdal

gyemekjáték-hangszerek: közönséges hangszerek kezdetleges változatai, ill. gyermekjáték céljára is alkalmas hangszerek. Az első kategóriába tartozik a → cserépsíp, → fűzfaoboa, → fűzfasíp, → kóróhegedű, → kukoricahegedű, → tollsíp, → töklevélszár oboa stb. A második csoporthoz sorolhatjuk a → búgattyút, → dorombot, → kereplőt, → mirliton hangszereket stb. – Irod. N. Bartha Károly: Játék (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43).

Sárosi Bálint

gyermekkosár: → ülcsik

gyermeklakodalom: a felnőtt lakodalmi szokásokat utánzó gyermekjáték; a gyermekek önálló táncalkalma (→ táncalkalmak). A gyermeklakodalomban a → lakodalom minden szereplője megtalálható: a vőlegény, menyasszony, vőfély, násznagy, pap stb. Az esküvő eljátszása után táncra perdülnek. A felnőttektől lakodalmi süteményt szereznek, de helyenként a gyermeklakodalomban azok is megjelennek, segítenek a rendezésben, ételeket kínálgatnak. Rendszerint egy-két cigányrajkó húzza a talpalávalót. A gyermeklakodalom a táncok gyakorlásának egyik fő alkalma, és az egész nyelvterületen még a közelmúltban is általános volt. (→ még: gyermekbál, → tánctanulás) – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Gönyey Sándor: Tánctanulás falun (Tánctud. Tanulm., 1958); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70. Bp., 1970).

Tánc a gyermeklakodalomban (Gyimesközéplok, v. Csík m.)

Gyermeklakodalom: vőlegény, menyasszony és nyoszolyólányok (Szada, Pest m.)

Gyermeklakodalom (Galgamácsa, Pest m.)

Gyermeklakodalom (Bag, Pest m.)

Pesovár Ferenc

gyermeklepedő: → lepedő

gyermekmese: a paraszti szóhasználatban rövid, legtöbbször tréfás, prózai epikum, melyet óvodás és kisiskolás korú gyermekek mulattatására, okulására szoktak elmondani. Ide tartoznak azok az → állatmesék és → tündérmesék, melyeknek hőse kisgyerek vagy állat (→ hét kecskeolló, a; → Hüvelyk Matyi; → kiskakas gyémánt félkrajcárja, a; → kismalac és a farkas, a stb.), a ritmikus, sok ismétlés következtében könnyen memorizálható → mondókamesék (→ icinke-picinke; → kakaska és a jércike, a; → kóró és a kismadár , a), a környezetükből ismert jelenségek magyarázatára szolgáló → természetmagyarázó mesék (Miért haragszik a kutya a macskára?, Miért rövid a nyúl farka? stb.), a változatos mimikára és hangszínezésre alkalmat adó → hangutánzó mesék (→ malacok az esőben), a dallammal és prózában egyaránt előadható, a gyermekeknek maguknak is aktivitást biztosító → felelgetős mesék (Hol jártál báránykám?, → szitakötögető), a nyilvánvaló képtelenségeket tartalmazó, nagyon mulatságos → hazugságmesék (→ apám lakodalma, → égben járás, → szarkaháború) és végül a róluk magukról vagy pajtásaikról szóló apró történetek. A gyermekmesék cselekménye egyszerű, esetleg egyszerűsített, ha „felnőttnek való” mese kerül elmondásra. A forma kötöttebb, az előadásmód színesebb, ha felnőtt mesél a gyermekeknek. Az óvodás korú és iskolás korú leánykák mesemondója legtöbbször nő: az édesanya vagy a felügyeletükkel megbízott nagyobb leányka, idősebb asszony. Repertoárja rendszerint nem nagy, az évek során hallgatói maguk is megtanulják, a távollétében meséivel egymást mulattatják. Az 5–10 éves fiúk már igénylik a férfi mesemondót – ez is rendszerint a családból kerül ki –, s ha mód van rá, besettenkednek a férfiak mesemondó alkalmaira is, ahol még ha tudomást vesznek is a jelenlétükről, nemigen vannak tekintettel rájuk. Napjainkban a családi mesemondást mindinkább felváltja az óvodai és az iskolai, háttérbe szorítja a rádió és a televízió. – Irod. Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (UMNGy, V–VI. Bp., 1943); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X. Bp., 1962); Faragó József: Farkas-barkas (Bukarest, 1962); Pinou, R.: Les contes enfantines et l’apprentisage du style (IV., International Congress for Folk-Narrative Research in Athens, Athen, 1965).

Kovács Ágnes

gyermekmunka: 1. a fiú- és lánygyermekek önálló és kisegítő foglalkoztatása a → családi munka helyi gyakorlata szerint. A munkába állítás ideje vidékenként és a parasztság különböző rétegeinél igen változó; általában a szegényebb rétegek gyermekeit a család már 6–7 éves korukban munkára fogja. A lányok anyjuknak segítenek a házi munkában, vigyáznak apróbb testvéreikre, míg a fiúk állatot őriznek vagy apjuk otthoni munkájában kapnak kisebb feladatokat. A fiúgyermekek 9–10 éves korukban már segítenek a mezei munkában; kapálnak, lovat hajtanak, vizet-ételt hordanak a mezőre. A lányok megtanulják a főzést, varrást, fonást-szövést. Az Alföldön 13–14 éves korukra minden asszonyi munkában jártasságot szereznek. (→ még: belenevelődés, korosztály) – 2. gyermekmunkának nevezzük még a fiú- és leánygyermekek bérért, juttatásokért történő foglalkoztatását parasztgazdaságokban, uradalmakban stb. Zselléreknél, cselédeknél, kisgazdáknál az effajta foglalkoztatás jövedelemkiegészítő forrás a gyermeket munkára adó család számára. Az alkalmazási viszonyok igen széles skálán mozognak, a végzett munka fajtái azonban nagyjából azonosak a saját családjában dolgozó gyermek teendőivel. (Pl. a gyermek felvállalja egy gazda állatait őrzésre, gondozásra, s ezért cipőt, ruhát, tejet vagy terményt kap, de ugyanezért a munkáért a szülei kötött bérben is megállapodhatnak. (→ még: gyermekbanda) – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Németh Imre

gyermeköltözet: A → csecsemőöltözetet elhagyva a karon ülő gyermekek nemre való tekintet nélkül hátul hasított, nyaknál megkötött fehér gyolcs félinget, hosszú inget viseltek, amelyhez kis főkötő, kis sapka, gyöngyös sapka (Nógrád m.) tartozott. – A kisgyermek öltözetének kb. az iskoláskorig legfontosabb darabja a derékban szabott, hátul gombolódó, szűk, hosszú ujjú felsőrészhez varrt, ráncolt aljú szoknya (Dunántúl), kantus (Alföld), zubbony, mellyes szoknya (Felföld), viganó (Ajak) volt, amelyet az évszakoknak megfelelően vékonyabb vagy melegebb, rendszerint gyári anyagokból készítettek, viselője nemére csak színével utalva. Néhol a kisfiú már → kalapot, a kislány anyja → fejkendőjéből vállkendő t kapott és haját befonták. – Az iskolás korú fiú vászonnadrágban, fűzfanadrág ban, → ingben, → mellényben járt, fejét az évszaktól függően → báránybőr sipka vagy kalap fedte. A leány ruhája a nagylányokéhoz kezdett hasonlítani, a bő aljhoz elöl nyíló mellényt varrtak, amely alatt → pendelyt és inget, fölötte → kötényt és vállkendőt viselt. Téli öltözetüket sokszor a férfi- és női viselet valamelyik téli darabjának megfelelő vagy olcsóbb anyagból készült változata egészítette ki, pl. a flanell kuzsi a Fekete-Körös völgyi férfi bőrmelles mintájára. – Rendszerint az iskola befejezése vagy pl. a konfirmálás után a → hajviselettel, → fejviselettel és a ruházattal jelezték a gyermek felnőtt voltát. Sok gyermek pedig a felnőttek öltözetdarabjaiban ( csizma , kendő, → ködmön) járt. – Kb. a századfordulótól meggyorsult a gyermeköltözetben az öltözetváltoztatás üteme, és a II. világháború előtt is a népviseletben járó falvakban már az iskolába kerülő gyermekek is felvehették a felnőttekével megegyező felsőruhákat. – Irod. Fél Edit: A turai viselet (Népr. Ért., 1937); Kresz Mária: A gyermekek és fiatalok viselete a kalotaszegi Nyárszón (Népr. Ért., 1957).

Gyermeklepedőcskébe csavart csecsemő (Kászonaltiz, v. Csík m.)

Asszony ünneplőre felöltöztetett fiával és kislányával (Kalotaszg, v. Kolozs m.)

Kékfestő hosszú inget viselő gyermek (Rimóc, Nógrád m.)

Felnőtt viseletben járó kislányok (Sióagárd, Tolna m.)

Sárszentlőrinci iskolás lányok (Tolna m.)

Sárszentlőrinci iskolás fiúk (Tolna m.)

Fiúk ünnepi viselete (Szentgál, Veszprém m.)

Flórián Mária

gyermekrajz: néprajzi vonatkozásban a parasztgyermekek által papíron, ceruzával készített és többnyire színezett rajz. A spontán firkálások, ill. ábrázolások papírra vetése az iskolázás, ill. az írószerek és a papírhasználat általánossá válásához köthető, gyakran régi könyvek előzéklapjain őrződött meg. A magyar gyermekrajzok közül azok váltak ismertekké, amelyeknél az ösztönös rajzolgatásból szakember kezdeményezésére a paraszti életet kifejező alkotások sora bontakozott ki. – 1. Sárközi gyermekrajz. Az itteni kislányok közt a 20. sz. elejére szokássá vált egymás megajándékozása az iskolaév végén színes ceruzával telerajzolt lapocskákkal. A megőrződött lapok többségén a népi hímzésekre emlékeztető sorminták közt ajánlás vagy számok sora látható. A Malonyay Dezső szervezte néprajzi gyűjtés során (1910 előtt) Ács Lipót rajztanár vezette itt rá a kislányokat a figurális gyermekrajzra. A nagy számban fennmaradt ilyen gyermekrajzok többsége egyetlen leány- vagy asszonyfigurát mutat oldalnézetben, ritkábban két szemben álló nőt vagy körtáncot. A korábbi, mereven beállított népi → emberábrázolásnak megfelelően stilizált gyermekrajzok eszményített képét adják a korabeli módos → sárközi viseletnek. Ács Lipót működésének megszűntével a sárközi gyermekrajz folytatás nélkül maradt. – 2. Galgamácsai gyermekrajz . Elindítója Gönyey Sándor volt 1939-ben, Dudás Juli felfedezésével, aki mellé néhány más leányka is társult. Gönyey viseletképeknek és helybeli szokásokat és munkafolyamatokat megörökítő, sokalakos ciklusoknak a komponálására biztatta a rajzolókat. Ezek a gyermekrajzok kitűnnek részletgazdagságukkal, mozgalmasságukkal, ill. a cselekménynek és környezetének hiteles visszaadására való törekvésükkel. A galgamácsai gyermekrajzok készítői közül Dudás Juli mint naiv festő (→ naiv művészet) sajátos stílussá fejlesztve folytatta a későbbiekben az ilyen szellemű alkotásokat. – Irod. Lewetus, A. S.: Gyermekrajzokról (A Ház, 1910); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp., 1912); K. Csilléry Klára: Magyar népi grafika (Népr. Ért., 1971).

Gyermekrajz. Templomba menő módos menyecske, fején parittyafőkötővel, kezében zsebkendőbe csavart virággal (Korsós Erzsébet iskolásleány rajza, 1911, Öcsény, Tolna m.)

K. Csilléry Klára

gyermeksereg: → gyermekbanda

gyermekszék: ülőhelyül szolgáló → gyermekbútor. 1. Általában a felnőttnek való → gyalogszék, → karosszék, → szék kicsinyített mása; a karosszéken elöl gyakran rögzítő léc van. A gyermekszék a székhasználat állandóaulását követően alakult ki, legkorábbról ismert ábrázolása 14. sz.-i, eredeti példánya 15. sz.-i. Az európai parasztságnál általános, s nagyrészt kiszorította a régies → ülcsiket is. – Mo.-on minden változata ismert (kisszék, kiskarszék). – 2. Miután szokásba jött a gyermekek asztalnál való étkeztetése, a 16. sz.-ban előkelő otthonokban megjelent a magasított lábú gyermekszék, mely azután a parasztságnál is elterjedt. Sajátos formája Hollandiában a 17. sz.-ban megjelenő, részben a német parasztságnál is elterjedő, zárt alsórészű, ún. ülőszekrény. Mo.-on „kisgyermeknek való magas szék” kastélybeli használatára 1792-ből ismert az első adat. Ez csupán a Dunántúl DK-i részén, ill. Bács megyében népiesedett el (magasszék). – Irod. Ploss, Heinrich: Das kleine Kind (Berlin, 1881); Gönczi Ferenc: A somogyi gyermek (Kaposvár, 1937); Blomkviszt, Jevgenyija: Vosztocsnoszlavjanszkij etnograficseszkij szbornyik (Moszkva, 1956); Mándoki László: Baranyai székek (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1962).

K. Csilléry Klára

gyermekülő: → ülcsik

Gyertek haza ludaim!: szerepjátszó, párbeszédes → fogó játék. A „libák” arccal előre egymás háta mögött sorakoznak. Velük szemben, távolabb áll az „asszony”, közepütt a „farkas”. Párbeszéd az asszony és a libák között: „Gyertek haza ludaim! Nem megyünk. Miért? Félünk. Mitől féltek? Farkastól. Hol lakik? Bokorban. Mit eszik? Lúdhúst. Mit iszik? Lúdvért. Mibe mosdik? Aranymedencébe. Mibe kendőzik? Kiscica farkába. Gyertek haza ludaim!” Ezután kifutnak. Akit elfog a farkas, azzal szerepet cserél. A játéknak van fogyó-gyarapodó változata is; ekkor az összes játékos a farkas háta mögé kerül. A Gyertek haza ludaim! kedvelt, általánosan elterjedt játék. Az eddigi lejegyzések több mint ötven szövegváltozatot, pl. Sas és tyúk, Róka és kotlós, Héjázás stb. és több játékmódot mutatnak. Tartalmi érdekessége, hogy mindig ragadozó állatokat utánoz. A Gyertek haza ludaim!-féle játékok Európa-szerte ismertek, így pl. mo.-i szerb és német, erdélyi szász, szlovák, cseh, német és orosz stb. lejegyzéseket ismerünk. – Irod. Edvi Illés Pál: Gyermekek, játékaik és más mulatságok (A magyar hazai vándor, 1835); Böhme, F. M.: Deutsches Kinderlied und Kinderepiel (Leipzig, 1897); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VII., Bp., 1953).

Haider Edit

gyertya: 1. faggyúból, viaszból készített, fonott, rostos béllel ellátott, rúd alakú világítóeszköz. Tájnévi változatai: gyortya, gyercsa, dzsercsa, gyerta. A gyertya szó nyelvünk ótörök eredetű jövevényszavai közé tartozik: a yar-, yaru – ’fénylik’ jelentésű tőre megy vissza. Eredetileg a gyertya fokla szerű eszköz fogalmát jelölhette. A méhviaszból, faggyúból mártogatással vagy üveg, ill. fém hengerformába történő öntéssel készített alakjában eredetileg valószínűleg kultikus célokat szolgált. Paraszti használatára első adat Tany és Nagymegyer (Komárom m.) községekből 1627-ből származik. A 18. sz.-ból számos adatot ismerünk gyertyagyújtásról. Általában éjjel gyújtják valamely váratlan esetben, esetleg boszorkány elűzésére, megkerítésére. Betegnél is égett éjjel. Még a 19. sz. első felében középnemesi életvitelben is csak takarékosan használták, bár már a késő középkortól kezdve egyre szélesebb körben éltek vele. Gyakoribb használatát megkönnyítette a gyári előállítású sztearin gyertyák tömegtermelése. A 19. sz. utolsó harmadára vissza is szorult a házi → gyertyamártás gyakorlata. A kisipari gyertyakészítés a speciális, sokszor különlegesen nagy méretű, nemegyszer kézműves módszerekkel díszített, szakrális felhasználású gyertyák előállítására szorítkozott. Ilyen kisipari műhelyek még napjainkban is léteznek. A vallási szertartásoknál a r. k. és gör. kat., valamint a keleti szertartású egyházak templomaiban, azonkívül híveik otthonaiban egyaránt igénylik a hagyományos készítésű gyertyákat. Múzeumaink a 19. sz. végén és századunk elején a házi gyertyakészítésnek számos emlékét gyűjtötték össze. Ezek között különösen nevezetesen értékes a mártó edény ek gazdag sorozata. Gazdag és igényes díszítésük kifejezte a gyertyák és a házi gyertyakészítés megbecsülését. A gyertyamártás egy-egy család életében ünnepi alkalom volt, családi mulatozás kapcsolódott hozzá. Századunkra a gyertya használata az állandó világítás nélküli helyiségekben vagy a ház körül végzett tevékenység kisegítő világítására szorult vissza, ill. a határbeli magános gazdasági épületek, elsősorban pincék fényforrásává vált, de mint a kisegítő, szükségvilágítás eszköze továbbra is országos elterjedésű maradt még a petróleumlámpá k elterjedése és a villamosítás után is. (→ még: gyertyatartó, → lámpás, → világítás) – Irod. K. Csilléry Klára: Adalékok a magyar népi világítás történetéhez (Népr. Közl., 1966). – 2. → Balázs napja, → gyertyaszentelő

Filep Antal

gyertyamártás: viaszból, faggyúból paraffinból történő gyertyakészítés egyik jellegzetes módja. A gyertyamártás a → szappanfőzéssel együtt, hagyományosan női munka. A legősibb eljárás, amely még a közelmúltban is előfordult, a kézzel való megformálás. A meleg vízben meglágyított viaszt a bél köré nyomkodják, asztalon mángorló val egyengetik. Az eszközzel történő gyertyakészítés módja, a gyertyamártás ismert volt a parasztok, s pásztorok és a városi lakosság körében. Eszköze, a → gyertyamártó rendszerint négyszögletes hasáb alakú cserépedény. A felmelegített viaszt vagy más alapanyagot beleöntötték, majd a gyertyabelet (gyakran tartóra felerősítve egyszerre többet is) belemártogatták, közben kiemelték, hogy a rátapadt réteg megmerevedjen. A gyertyamártók a magyar népi kerámiának igen szép darabjai. A gyertyamártás házi gyakorlata a 19. sz. végére visszaszorult. – Irod. Szabadfalvi József: A viaszfeldolgozás és gyertyakészítés ismeretéhez (Debrecen, 1958).

Szabadfalvi József

gyertyamártó: cserépedény. Két formája ismert: a lapokból készült hasáb alakú, amelynek mindegyik oldala egyenes; a korongolt, amelynek alsó része domború, de oldallapjai felül téglalap alakúak. Mindkét formának kis talpa van, két füle és néha a szája a sarkain gombokkal díszített. Rendszerint mázatlan, esetleg belül mázas. Évszám, felirat is szokott lenni rajta. Díszítménye → ujjbenyomásos abroncs, → karcolt díszítés, → írókázás vagy → domború faragás. A korongolt formát → korsós, a lapokból formáltat → fazekas mester készíti. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminologiája (Népr. Ért., 1965).

Gyertyamártó. Krisztiján Márton fazekas készítette Varga György számára, 18. sz. (Nemesradnót, v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyertyamártó (Hódmezővásárhely, 1826) Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum

István Erzsébet

gyertyaöntés: a gyertyakészítésnek a → gyertyamártásnál újabb és fejlettebb módja. Üvegből vagy fémből készült, egyik végén kúposan összeszűkülő gyertyaöntő formába középre beerősítik a belet, s a felmelegített viaszt, faggyút, paraffint (újabban a sztearint) beleöntik. Amikor kihűl és megmerevedik, a gyertyát kihúzzák a formából. A gyertyaöntés jobbára mészáros ok, szappanfőző k jellegzetes melléküzemági tevékenysége. A → mézeskalácsosok a sonkolyosan vásárolt méz melléktermékéből, a viaszból speciális öntőeljárással készítettek gyertyát. A mennyezethez és a padlóhoz erősített rúdon, kb. 160–180 cm magasságban forgatható fakerék (ring) szélén kiálló szegekre 30–35 db gyertyabelet erősítenek. A felmelegített viasz az állvány mellett három lábon álló, széles peremű edényben (kalap) áll, alulról parázs melegíti. A szegekre erősített bélre serpenyővel (sefon) öntik rá sorban, többször megismételve a masszát. Az így öntött gyertyákat asztalon mángorló val egyengetik, majd a kívánt méretre vágják. A hosszú, vékony, ún. pincegyertyá k és a templomokban használt gyertyagyújtogatók ismét más eljárással készülnek: a hosszú fonalat két forgatható dob között, felmelegített viaszosedényen húzzák át többször (cúghúzás). A gyertyaöntésnek jellegzetes népi gyakorlata is kialakult. Háborús években, petróleum szűkében üreges napraforgó szárába, belétől kitisztított bodzafába, hengeresen összesodort papírba és agyagformába is öntöttek gyertyát. – Irod. Szabadfalvi József: A viaszfeldolgozás és gyertyakészítés ismeretéhez (Debrecen, 1958); Szabadfalvi József: Adatok a Zemplén hegyvidék népi világításához (Ethn., 1963).

Gyertya- és mézeskalácsárus a zentai hetipiacon (v. Bács-Bodrog m.)

Szabadfalvi József

gyertyás: → lidércfény

gyertyás tánc: a 17. sz.-tól ismert szertartásos lakodalmi tánc (→ lakodalmi táncok). Leginkább az É-i területeken maradt fenn, de ismerték az Alföldön és Erdélyben is. Rendszerint éjfélkor járják, a fektetést és kontyolást megelőzően. Menyaaszonykikérő tánc nak, menyasszonyfektető gyertyás tánc nak és néhány Komárom megyei községben → árgyélus-táncnak is nevezik. Alakváltozatai gyakran keverednek az → osztótánccal és a → menyasszonytánccal. Kísérő dallamai nemritkán páratlan ritmusúak. Számos formaváltozata ismert: vagy csak a vőfély járja a menyasszonnyal, vagy három nyoszolyólány is a párjával, s igen gyakran az egész násznép is. Járják kör mentén párban, összefogódzkodva nagy körben, csigavonalban, a vőfély vezetésével. Gyakran nemcsak a vőfély tart a kezében 1–3 szál gyertyát, hanem az összes résztvevő is. A tánc egyes szakaszai közt a vőfély rigmust mond, és sorban elfújja a gyertyáit. Az utolsó elfújása után kiszökteti a menyasszonyt, a násznép pedig – kiáltozás, szaporaság kívánása közben – a menyasszony után dobja a többi gyertyát. Apor Péter szerint a 18. sz. elején ismerték külön az előbbi rituális-mágikus formát (szövétnekes tánc), melynek végén, a menyasszony szöktetésekor ágyúval lőttek, de járták más formában is mint szórakoztató társasági táncot. A gyertyás tánc Ny-európai párhuzamai, ill. előzményei (gyertyás, fáklyás branle) ugyancsak ismeretesek. – Irod. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Monumenta Hung. Hist., XI. Pest, 1863); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A–B., Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Maácz László

gyertyás verbunk: az → ugrós táncfajta (dus) egy vagy több földre helyezett égő gyertya között járt, mutatványos változata (→ eszközös táncok, → ügyességi táncok). Elterjedési területe: Rábaköz, Szigetköz. (→ gyertyás tánc) – Irod. Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc – mutatványos táncaink két típusa (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp., 1969); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Pesovár Ferenc

gyertyaszentelő: a r. k. egyház Szűz → Mária tisztulásának (Purificatio B. Mariae Virginis) ünnepeként febr. 2-án tartja. A rómaiak Februus, ill. Pluto tiszteletére ebben az időben égő fáklyákkal járták körül a várost, s vesszővel igyekeztek egymást a bűnöktől megtisztítani. Ezzel párhuzamosan ezen a napon a keresztények gyertyás körmenet eket tartottak. A 7. sz.-ban Ildefons toledói püspök írja, hogy „a keresztények Mária tisztulása napján gyertyákkal a kezükben, dicsőítő énekeket és zsoltárokat énekelve a templomok és a szent helyek környékén körmeneteket tartanak”. A gyertyák megszentelése (→ szentelés) azonban későbbi eredetű. A szertartáskönyvekben a 10. sz. előtt nem fordul elő. Európai elterjedése a 12. sz.-ra tehető. A Pray-kódex szerint nálunk ezen a napon először a tüzet áldották meg, és ennél a tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Mint más → szentelményekhez, a szentelt gyertyá hoz is számtalan hiedelem fűződött. A r. k. családok gyertyaszentelő napján több gyertyát is vittek a templomba megszentelni. A szentelt gyertyákat otthon a falra akasztották, vagy a ládafiában, a szekrényben tartották, s → vihar idején vagy a haldokló mellett meggyújtották (→ halál); gyógyításra (→ népi gyógyászat) is használták: Göcsejben a felpuffadt gyomrú beteg köldökére a szentelt gyertyából egy égő darabot tettek, s azt üvegpohárral borították le. A néphit szerint a kialvó láng kiszívta a betegséget. A Székelyföldön a beteget „megkerítették” vele, hogy meggyógyuljon. – Irod. Koren, Hans: Volksbrauch im Kirchenjahr (Salzburg–Leipzig, 1935); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Pascher, Joseph: Das liturgische Jahr (München, 1963).

Manga János

gyertyatartó: a világító → gyertya biztonságos elhelyezésére vagy kézben tartására szolgáló, gallyfából, fából, fémből, üvegből vagy cserépből készített eszköz. A legegyszerűbb gyertyatartókat a → sóvágók használták bányáinkban, háromágú gallyfalábra szúrták a gyertyát, a népi neve kecskeláb. A fából esztergált, templomi gyertyatartókhoz hasonló formák nem terjedtek el a köznapi, paraszti, falusi, kisvárosi gyakorlatban, legfeljebb szakrális funkciókban fordultak elő. A magyar népi világítás legfejlettebb, legszebb eszközeinek tekinthetők a függesztett, csillárszerű fa gyertyatartók, amelyek legfőképpen Erdélyben, a Székelyföldön terjedtek el. Kereszt alakú, farúdszárakból összeállított két-, négykarú gyertyatartókba a gyertyákat a karok végén levő nyílásokba, a függőleges rúd alsó csúcsára rögzített, félkörívesen meghajlított falécek rugalmassága szorította és tartotta helyén. Mennyezetre, gerendázatra függesztve használták. Gyakran az ilyen típusú gyertyatartókat faragással díszítették. Hasonlóan függesztett gyertyatartókat készítettek az Alföldön is, azonban ezek karja fűrészelt, faragott, pipaszerű tartókkal készült. Másodlagosan gyertyatartóként használták a tányéros-talpas-nyeles cserépmécseseket is, ilyenkor a gyertyát a zsír-olaj befogadására szolgáló tányérba ragasztották. Hasonlóan sokfelé használtak cserépedényeket, esetleg bádogfazekakat felfordítva gyertyatartó-funkcióban. Keménycserép-manufaktúráink készítettek gyertyatartókat, amelyek némely körzetben a polgárosultabb parasztság otthonaiban is helyet kaptak, hasonlóan üveghutáink formában is megegyező gyertyatartói eljutottak a parasztsághoz. Mind a keménycserépből, mind az üvegből készültek méretre, alakra hasonlóak voltak az öntött fém gyertyatartókhoz, amelyek leginkább rézből készültek. A kovácsoltvasból, vasbádogból készített gyertyatartók egy része a szobai, konyhai, kamrai használatú talpas cserép, üveg, réz vagy esztergált eszközök formáját követte, vagyis széles korongszerű talpon állt, amelyből enyhén hullámosan bordázott törzs magasodott ki (ami a kényelmes kézben tartást tette lehetővé). A törzs felső részén szintén tányért képeztek ki, amelynek a belsejébe, mélyedésébe vagy kiálló szegbe lehetett a gyertyát rögzíteni. Mind a felső, mind az alsó tányér lehetővé tette, hogy a gyertya faggyúja, viasza ne csöppenhessen le, a magasabb törzs pedig a fény jobb kihasználását is előnyösen befolyásolta. Kovácsoltvasból, vaslemezből csavarmenetes vagy fogazatos megoldással készítettek emelhető foglalatú gyertyatartókat, hogy az elfogyó gyertya fénypontját mindig azonos magasságban lehessen tartani. A fém gyertyatartók között voltak többágúak is. Készültek függeszthető köpüs gyertyatartók vasból, amelyeket kézben tartva, de felakasztva is lehetett használni. Akadt közöttük olyan, amelyen a tartó köpű magasságát fogasléccel lehetett változtatni (Toróckon készültek ilyenek). Speciálisan széles körben elterjedt típus még manapság is a pincei gyertyatartóké. Ezek fanyelüknél fogva célszerűen hordozhatók. Vannak köztük olyanok, amelyek három lábra állítva fali fülkébe, hordóra, polcra, asztalra helyezhetők, végük hegyes vasnyelével, nyársával a pince falába, fagerendába, deszkaoldalakba beszúrva is használhatók, széles tányérjuk az elcseppenés megakadályozása mellett a tűzgyújtó eszköz, gyufa elhelyezésére is alkalmas. A gyertyatartók használata a lakásvilágításban a petróleumlámpák használatba vétele óta kiszorulóban van. A villanyvilágítás általánossá válásával pedig teljesen alárendelt szükség- és kiegészítő eszközként maradt meg. Napjainkban csak a külterületi gazdasági épületekben, elsősorban a pincékben használnak gyertyatartókat. Kisiparosok ma is készítik a nyeles, nyársas típusú pincei gyertyatartókat. A hazai gyertyatartók típusai, formái jól példázzák a magyar paraszti kultúra európai kapcsolódását a középkor óta. – Irod. Viski Károly: Világítás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); H. Kerecsényi Edit: Világítási módok és eszközök Komárvároson (Népr. Ért., 1954).

Gyertyatartó: természetes fa-háromág. Máramarosi bányászok használták és kecskelábnak nevezték

Pincei nyeles és kifüggeszthető gyertyatartók: 1–2. függeszthető vas gyertyatartók 1. állítható, 2. fix köpüs (Torockó, v. Torda-Aranyos m.), 3. függő gyertyatartó (Sóshartyán, Nógrád m.) 4. csilláros gyertyatartó (Magyarvalkó, v. Kolozs m.), 5. lakodalmi gyertyatartó (Tura, Pest m.), 6. erdélyi gyertyatartók rugós szerkezete

Cserép gyertyatartók (Gönc, Füzér) – Keménycserép gyertyatartó (Füzérkomlós) – Üveg gyertyatartók a zempléni hutákból (Háromhuta, Óhuta, 1940 óta: Bükkszentlászló) (Mind: Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Sárospatak, Rákóczi Múzeum

Nyeles-nyársas pincei gyertyatartók (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Sárospatak, Rákóczi Múzeum

Kovácsoltvas függesztett gyertyatartók (Torockó, v. Torda-Aranyos m.)

Keménycserép gyertyatartó (Telkibánya, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Sárospatak, Rákóczi Múzeum

Gyertyatartó (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Filep Antal

gyík: Országszerte gazdag hiedelemkör fűződött hozzá. Részint bizonyos természetfeletti tulajdonságokat tulajdonítottak neki (pl. általános hit volt, hogy a megölt gyík – bármilyen napszakban pusztítják el – csak naplemente után múlik ki; göcseji hit szerint → sárkány lesz belőle, ha hét évig nem látja ember; a csádiak azt tartották, hogy fütyüléssel jelzi az elalvó embernek a feléje közeledő kígyót), részint → mágikus tárgyként volt használatos: a → Szent György napja előtt látott vagy megfogott gyík → gyógyító, rontáselhárító (→ rontás elhárítása) , szerencsét hozó, jósló erejű. Legnagyobb szerepe a gyógyításban volt. Általános hit szerint Szent György-nap előtt bal kézzel és hüvelykujjal kellett a gyíkot megfogni, hogy kezük alkalmassá váljék → torokgyík vagy más torokbetegségek gyógyítására. Udvarhely m.-i hiedelem szerint az ekkor fogott gyík torkát, állát, nyakát simogatót abban az évben elkerülte a torokgyík, golyva és gégebaj. Érmelléken azt tartották, hogyha valaki Szent György-nap előtt gyíkot fogott és megsimította annak állát, egy évig nem betegedett meg. Szent György előtt fogott gyík levágott farkát hordta a gyermek Göcsejben amulettként. Ugyanitt Szent Györgykor megölt gyíkról itattak vizet háromszor a hideglelőssel (→ hideglelés. A Szent György-nap előtt fogott vagy éppen vetkező gyík kiszárítva a jászolba, vályúba szegezve távoltartotta a bajt, betegséget. Kalotaszegen azt tartották, aki az első gyíkot jobb felől látja, annak „jó dolga” lett, aki viszont bal felől, annak sokat kellett szenvednie az irígyeitől. Tolna megyei hit szerint, aki Szent György-nap előtt megnyomkodta a gyíkot, bármit ültetett, minden megeredt. Általános hiedelem volt, hogy Szent György-nap előtt fogott gyík feje és farka erszényben tartva szerencsét hoz. – Irod. Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937).

Diószegi Vilmos

gyikó: → dikó

gyimesi csángók: a Csíki-havasokból Moldvába futó Tatros folyó völgyében, a Gyimesi-szorosban élő magyarok neve. Három községük – Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, és Gyimesbükk – a folyó néhány száz m széles, 30 km hosszú fővölgyében és annak mellékágaiban, az ún. patak okban, szétszórt házcsoportokban helyezkedik el. Területük eredetileg öt szomszédos csíki székely község tulajdona volt. A gyimesi csángók a 17. sz.-tól kezdték legelőbérletként benépesíteni mai lakóhelyüket. A Gyimesi-szoros lakossága nagyobb részben csíki székelyekből, kisebb részben → moldvai magyarokból és románokból származik. Csekély termőföldjük miatt főfoglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. A népi kultúra zárt helyzete folytán a székely paraszti műveltség archaikus rétegeit őrizték meg. – Irod. Vámszer Géza: A gyimesi csángók eredete, települése és gazdasági viszonyai (Láthatár, 1940); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–1970. Bp., 1970).

Gyimesi csángók hegyi tanyája

Gyimesi csángók

Gyimesközéplok (v. Csík m.)

Gyimesi csángó lakodalom (Gyimesközéplok, v. Csík m.)

Gyimesközéploki falurészlet (v.Csík m.)

Kósa László

gyógyi alma: erdélyi télialma-fajta. A gömbölyű alakú, kicsiny gyümölcsök sűrűn piros csíkosak. A Maros nyugati és D-erdélyi mellékvölgyeiben, valamint a Fehér- és a Fekete-Körös vízgyűjtő területén a kertekben és félvad ligetekben nagy mennyiségben termett. Amíg az Alföldön nem hódítottak tért a nemesített gyümölcsfajták (a 20. sz. elejéig), tutajokon és szekereken nagy mennyiségben szállították le a Tiszántúlra.

Kósa László

gyógyítás: → népi gyógyászat

gyógyító: 1. gyógyítással foglalkozó falusi személy. Egyéb elnevezései: bajos , javas, kuruzsló, látó, néző, orvos . A 20. sz. közepéig a falvak orvosi ellátása nem volt kielégítő. Ha visszafelé haladunk az időben, egyre kevesebb a hivatásos orvosok száma; falvak elzárt kisközségeiben gyógyító specialisták végezték a betegek ápolását. Ezek tudásukat általában más idősebb, egy-két nemzedékkel öregebb, tapasztalt gyógyítóktól nyerték (sokszor családi hagyományként), tovább gyarapítva szerzett tapasztalataikat. – A gyógyítók között bizonyos specializálódás figyelhető meg. Így pl. a kenőasszony ok (kenő, kente-fitélő, gyúrogató) többféle kenést ismertek: száraz és nedves kenést vagy zsiradékkal, vagy forralt füvekkel simogatták, nyomták, gyúrták a fájós derekat, hátat. A kenés sokszor gyógyfüvekből készített fürdővel járt együtt, melyet a fürösztőasszony készített. A legtöbb faluban élt egy olyan ember vagy asszony, aki arról volt híres, hogy jól ismeri a füvek gyógyhatását (→ füves). Különleges kézügyesség kellett a kificamodott (eltörött) végtagok helyreigazításához, ezt a csontrakó k végezték. Majd minden faluban élt foghúzó, aki kezdetleges eszközeivel a fájós fogakat távolította el. Ismeretes volt vadszőrszedő, mérő (→ mérés) , ráimádkozó (→ ráolvasás) , érvágó, öntő (→ öntés) specialista is. A „szakosodás” régi keletű lehet; erre vallanak bizonyos terminusok igen régi említései (pl. csontrakó, kenő, 1522-ből). – A gyógyítót a régebbi szóhasználatban elsősorban a javas és a néző szóval illették. Gyógyít szavunk azonos tőből származik a javas sal (jó = javít). A gyógyító elnevezésére használt néző kifejezés pedig a → boszorkányperekben többször is szerepelt a 15–17. sz.-ban. Az orvos kifejezés személynévként már 1211-ből ismeretes. A gyógyítók századunk harmincas-negyvenes éveiben még aktívan folytatták tevékenységüket. Többnyire ingyen gyógyítottak, legfeljebb természetben fizetett ajándékot fogadtak el. Voltak közöttük helyi jelentőségűek, másokhoz járásnyi körzetből is eljártak. – A gyógyító alakjához gazdag hiedelemanyag fűződik, amely sok esetben nehezen választható el a → tudós, → halottlátó, → táltos, → boszorkány hiedelemkörétől; gyakran a terminusok is keverednek. A hiedelmek egy része a gyógyító különleges származására vonatkozik: pl. harmadik vagy → hetedik gyerekként született, a táltoshoz hasonlóan foggal született stb.; más részük természetfeletti képességeire: rontani (→ rontás) és gyógyítani egyaránt képes. A gyógyítók e kettős arcát mutatják már a boszorkányperek is (Kolozsvár, 1565: „scientiam habeo sanandi vel dilacerandi”; Makó, 1728: „ő rontó és gyógyító is volt”). A tevékenységet is sok természetfeletti vonással övezi a néphit: a gyógyító érti a füvek beszédét; azért hasznos a keze, mert → Szent György napjának hajnalán fogott kígyó hájával kente meg; távolból is tud diagnózist adni; nem vállalta a gyógyítást, mert nála nagyobb hatalmú rontó személy okozta a bajt stb. (→ még: népi gyógyászat, → állatgyógyászat, → olejkár) – 2. gyógyító a mondában: A gyógyítóról szóló mondák a → hiedelemmondák tekintélyes részét alkotják. Legtöbbjük tipizálhatatlan élményelbeszélés, → memorat: X-et Y megrontja, megbetegszik, gyógyítóhoz fordul, aki a végtelen sok praktika (→ népi gyógyászat) valamelyikét alkalmazza, mire a beteg meggyógyul. A kevés számú → vándormondának minősíthető szövegtípus közül a legjellegzetesebbek: a) A beteget szekérre ültetve viszik a gyógyítóhoz. A lovak verejtékeznek, és csak nagy nehézségek árán (varázsló cselekmények után) indulnak el. Megérkezéskor a gyógyító csodálkozását fejezi ki: hogy tudtak eljönni, amikor a szekéren annyian ültek, még a küllőn is (ti. láthatatlan rossz lelkek). – b) A gazdasszony lábfájására a gyógyító orvosságot ad, amelyet éjfélkor malom kerekéhez kell verni, de aki ezt teszi, meghal. A szolgálólány vállalja. Láthatatlanul üldözi egy hang, majd álmában gyötri. Meghal. Fizetségét eltemetik vele, a gazdasszony meggyógyul. – c) A gyógyító elmondja, hogy miért keresték fel, mielőtt a tanácsot kérők egy szót szólnának. A gyógyító megmondja, hogy a beteg már meggyógyult, vagy tanácsot ad a gyógyulásra. Az állatgyógyító hoz is nagyobb számmal élményelbeszélések tartoznak. A legnépszerűbbek a tehén megrontásának gyógyítását mondják el. Némiképp kiválnak ezek közül a → veszettorvosokról szóló mondák. Mind az ember-, mind az állatgyógyítás mondái ismertek és népszerűek az egész nyelvterületen. – Irod. Ébner Sándor (Gönyey): A zselici rakók és öntőasszonyok (Ethn., 1931); Vajkai Aurél: Az ősi javasember (Ethn., 1938); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Szücs Sándor: Javasok a Nagysárréten (Ethn., 1941); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Oláh Andor: Egy orosházi kenőasszony tudománya (Szántó Kovács János Múz. Évkve, 1963–64, Orosháza, 1965); Grynaeus Tamás: Népi orvoslás (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).

Grynaeus Tamás Hoppál Mihály Nagy Ilona

gyógynövények: a → népi gyógyászatban gyógyításra használatos vadon termő és termesztett növények. Leggyakrabban virágukat, termésüket, gyökerüket vagy levelüket használják fel. Ritkán frissen, gyakrabban szárított állapotban kerültek felhasználásra. Tárolásukra nagy gondot fordítottak a paraszti háztartásokban. Majd minden faluban éltek, még a 20. sz. elején is specialisták (→ gyógyító, → füves), akik jól ismertek és számon tartották a gyógynövények szedésének legjobb időpontját, a szárítás és az alkalmazás módjait, azonkívül azokat a → mágikus eljárásokat is, amelyek a hatékonyságát voltak hivatva növelni. Nem minden vadon termett növényhez járult valamilyen babona. Ritkán használták fel a gyógynövényeket természetes állapotban; leggyakrabban vízben megfőzték, és ivásra, borogatásra, sebek lemosására vagy fürdőnek (→ fürdés) használták. Az is gyakran előfordult, hogy többféle füvet is összefőztek, pl. 3-, 7- vagy 9-féle növényt (→ számok), s a készítés vagy szedés időpontja is fontos volt. Leginkább bizonyos jeles napok (→ Szent György napja, május elseje, → pünkösd, → Szent Iván-nap stb.) jöttek számításba. A gyógynövények egy része már elnevezésével utal arra, hogy milyen betegségre használható: sömörfű, ínnyújtó, méregvonófű, gyújtoványfű, Szent Jakab-fű, Szent Antal-fű (az utóbbit pl. a → Szent Antal tüze gyógyítására használták). A martilaput (lat. Tussilago farfara L.) pl. sebek borogatására használják, a fehérürömről (lat. Artemisia absinthium L.) azt tartják, hogy kiváló gyomorerősítő, étvágygerjesztő hatású, a nadragulyát (lat. Atropa belladonna L.) viszont bolondító szerként tartják számon. A hasznos tisztesfű (lat. Stachys recta) különösen nagy becsben állt, pl. a csecsemőket → szemverés esetén fürösztötték főzetében. Belsőleg alkalmazták a békarokka (mezei zsurló, lat. Equinetum arvense) főzetét gyomorbaj, hólyaggyulladás ellen; az erdei zsálya (lat. Salvia silventris) főzetét kehe ellen; a közönséges keskenylevelű kakukkfű (lat. Thymus glabrescens) főzetét gyomorbaj, kehe, fogfájás ellen; az ezerjófű (lat. Centaurium) főzetét gyomor-, bélbajok ellen. A vérehulló fecskefű (lat. Chelidonium majus) virágának főzetét a similia similibus (’hasonlót a hasonlóval’) elve alapján sárgaságban szenvedő betegnek adták be. A fekete nadály (lat. Symphytum officinale) gyökeréből készült masszát törött csontú végtagra kenték, gyógyhatására utal népies neve is: összeforrasztó fű. Sebre a farkasalma (lat. Aristolochia clematitis) levelét tették, míg a fülfájós beteg fülébe a hazai kövirózsa (fülfű, lat. Sempervirum tectorum) levelének kifacsart levét csorgatták. – A példákat hosszan lehetne sorolni, hiszen évszázadok tapasztalati tudásanyaga halmozódott fel a gyógynövények ismeretében. A legrégebben kiadott orvosi és gyógyszerkönyvek gyakran közlik pontosan azokat a javaslatokat, amelyeket a mai gyűjtésekből megismerhetünk. (→ még: füvek, → füvészkönyv) – Irod. Pápai Páriz Ferenc: Pax corporis (Kolozsvár, 1690); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa-völgyében (Kolozsvár, 1943); Faller Jenő: Növényeink a népies gyógyászatban, kuruzslásban és babonában (Debrecen, 1943); Vajkai Aurél: Népünk természetismerete (Magyar Népkutatók kézikve, II., Bp., 1948); Vajkai Aurél: A magyar népi orvoslás kutatása, (klny., II., Bp., 1948).

Gyógynövények: fekete nadálytő – hasznos tisztesfű – martilapu

Gyógynövények: nadragulya – fehérüröm – vérehulló fecskefű

Aszatoló feje (Alföld)

Aszatoló (általános)

Hoppál Mihály Vajkai Aurél

gyolcsgatya: → gatya

gyomirtás, gyomlálás : a gabonavetések megtisztítása a vadon nőtt növényektől, gyomoktól és dudváktól. A gyomirtás valószínűleg az → irtás utómunkájaként jelentkezett a gabonatermesztés munkafolyamatában. Akkor nyert nagyobb jelentőséget, amikor kaszával kezdtek aratni, mert ezután nem kerülhették ki úgy a gyomot, mint sarlóval. Újabb voltát tanúsítják változatos helyi elnevezései is: szúrókázás, gordonyozás, juszapirtás, tüskelöködés, aszatolás stb. A gabonákat leginkább a mezei aszat (gordony, szúró, tüsök, lat. Cirsium arvense), ill. a konkoly (lat. Agrostemma githago) ellen kell védeni. Az aszat elnyomja a fiatal növényt, ritkítja a termést, aratáskor szúrós levével akadályozza a marokszedők munkáját. Ezért tavasszal, amikor még alig egyaraszos a vetés, kigyomlálják közüle. A Dunántúl és a Felföld dombos-hegyes vidékein, ahol erdei irtásföldeket még a múlt században is nagy területen törtek föl, görbe késsel (gordonyozó) vagy sarlóval, lehajolva vágták el az aszat gyökerét. Itt a gyomirtás eszköze és módja leginkább emlékeztet az irtásföldek örökszántóvá alakításának első esztendeire, amikor a vetés még nagyon gyomos volt, és irtókésekkel intenzív gyomirtást kellett végezni. Az Alföldön és az utóbbi évtizedekben az ország más területein is az → ösztökéhez hasonló hosszú nyelű böködőket használják gyomirtásra. Az aszatoló , irtóvas, gyomlálóvas stb. 100–150 cm hosszú pálca, melynek végére kovácsoltvas, V alakú vagy egyenes végű lemez van erősítve. Eredetileg rövidebb nyéllel (20–40 cm) a köles tisztításának eszköze volt. Főleg mohart böködtek ki vele. Ilyenformán a gyomirtás munkája állva végezhető. A gabonák gyomirtása a fiatal családtagok munkája, görbe késekkel inkább az asszonyok, hosszú nyelű böködőkkel a férfiak is dolgoznak. – A kapásnövények gyomirtása kapával, a veteményeké általában puszta kézzel történik. – Irod. Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941); Takács Lajos: A szántóföldi irtás kérdéséhez (Ethn., 1964).

Kósa László

gyorsmondóka: → nyelvtörő

gyökérásó: A cipszer származású vándor kereskedő (ném. Anzchenklauber), aki a Magas-Tátrában összegyűjtött gyógyfüvekkel és főleg gyógyhatású gyökerekkel házalt. A szepességi városokban és falvakban még a múlt század végén is gyakran feltűntek a gyökérásók. Árujukat jellegzetes széles kézikosarakban a Mátra, a Bükk vidékéig is elhordták. A gyökérásók árulták az enciángyökeret (lat. Gentiana radix), amellyel a borókabogyó val, az ezerjófű vel együtt a házi pálinkát ízesítették. Keresett füvük volt a kapotnyak (lat. Asarum europaeum), amelyet a háziasszonyok a frissen fejt tejbe tettek, hogy vastagabban vesse fel a tejszínt. A virágkedvelőknek havasi gyopárt, gyökeres virágokat, fiatal fenyőket hoztak, amelyek a lőcsei kertekben napjainkig díszlenek. A Szepességbe a Lengyel-Tátrából is átjártak a gyökérásók, akik a Zingiber officinale gyökerét „krakkói gyömbér” néven borsos áron adták el. A gyökérásók vevőiket hajmeresztő történetekkel szórakoztatták, s így hozzájárultak a szájhagyományok, a mondák terjesztéséhez is. Mikszáth Kálmán egyik regényének (Kísértet Lublón) témája is kedvenc mondáik közé tartozott. A gyökérásókat a Magas-Tátrából említi már a Magyar Simplicissimus (1683) és a 18. sz.-i szepességi földrajzi irodalom is. Losonc környékén magyar és szlovák gyökérárusok a hetipiacokon és vásárokon napjainkig feltűnnek. – Vándor román gyökérárusokat ismerünk a Bihar-hegységből és más erdélyi területekről. A vándor román gyökérásók az I. világháború előtt eljártak a magyar Alföldre is. A békési parasztok még emlékeznek a tájuggyökeret (lat. Helleborus purpurascens) áruló román gyökérásókra. Ezt a gyökeret a beteg disznó fülébe, a ló szügyébe húzták. Gyökérásókat ismerünk az osztrák és svájci Alpokból. (→ még: édesgyökér) – Irod. Lipták Jenő: Heilfaktoren der Hohen Tatra in den vergangenen Jahrhunderten (Die Karpathen, 12. Késmárk, 1936); Gréb, J.: Zipser Volkspflanzen. Ihre Namen und Rolle in unserem Volksleben (Késmárk, 1943); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Gunda Béla

gyökerező kapa: a szőlőtőke legfelső, ún. harmatgyöker einek elvágására szolgáló eszköz. A gyökerezés munkáját az őszi vagy tavaszi metszés alkalmával végezték el a kisméretű irtókapa (→ szőlőkapa) rövid nyelű változatával; gyökerező kapával húzták el nyitatlan szőlőkben metszés előtt a tőkére húzott földet is (Gyöngyös környéke). Az országszerte ismert eszköz elterjedése előtt (valószínűleg a 19. sz. közepe) a balta nélküli metszőkéssel dolgozó területeken (→ szőlőmetsző kés) a gyökerezés munkáját csákánybaltá val (Mátraalja, Miskolc és Buda környéke) végezték, amely egyúttal a szőlőmetsző kés kiegészítő eszköze is volt.

Gyökerező kapa használata (Markazs, Heves m.)

Kecskés Péter

gyökös örökösödés: azonos a törvényes, tehát a törvény szerinti örökösödés fogalmával. A kifejezés Georch Illés 1804-ben megjelent Honnyi törvény c. munkája alapján terjedt el, aki a lat. jus szó megmagyarosítására több esetben használta a gyök szót. – Irod. Kovács Ferenc: A magyar jogi terminológia kialakulása (Bp., 1964).

Tárkány Szücs Ernő

gyöngy: 1. igagyöngy vagy utánzata (a magyar gyöngy név ótörök eredetű). – 2. természetes ásványi, növényi, állati vagy ipari termékből (elsősorban üvegből, porcelánból) előállított, 0,1–1,5 cm átmérőjű gömbölyű vagy sokszög lapú, néha tojásdad, hengeres alak, középtengelyében átfúrva. Mindenféle színben készül. – 3. → gyöngysor. – 4. → gyöngygallér (ritkább).

Horváth Terézia

gyöngygallér: női ünnepi nyakék. Vékony fonalra fűzött, különböző színű, apró üveggyöngyből varrt laza hálófonat, mely 3–10 cm széles fodorban omlik a nyak köré (→ nyakék). Korábban zárt gyűrű alakot képezett, alkalmanként húzták össze, és kötötték meg hátul egy madzaggal. Később a két vége nem zárult össze, a felső szélét textilpántba foglalták, kapoccsal csukták. A 19. sz. második felében és a 20. sz. elején néhány helyen viselték. Legszélesebb és legjellegzetesebb a Tolna m.-i Sárközben (→ sárközi viselet). Varróasszonyok, specialisták készítik. Bő ujjú ingvállhoz való. Keskenyebb fajtáját viselték Mezőkövesden, a legkeskenyebbet a moldvai csángók. Többé-kevésbé hasonló gyöngygallért viseltek még a r. k. szorb vidéken (NDK), Szlavóniában, Horváto.-ban, sokác és bunyevác helységekben. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Fél Edit: Women’s Clothing in the Sárköz (Folia Ethn., 1950); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956).

Gyöngygallér (Sárköz, 1910) Bp. Néprajzi Múzeum

Horváth Terézia

Gyöngyösbokréta: 1931–1944 között minden év aug. 20-a táján e néven rendezték meg a parasztcsoportok tánc-, ének- és játékbemutatóit Bp.-en. A bemutatókon részt vevő csoportokból 1935-ben Bokréta Szövetség, később Magyar Bokréta Szövetség néven társadalmi egyesület alakult. A szövetség összefogta és irányította a „fiókszervezeteket”, és szervezte a bemutatókat. A több mint 100 helyi szervezet a szövetség fennállása alatt mintegy 4000 tagot számlált. Az első bp.-i bemutatót a főváros kezdeményezte, majd továbbra is szervezte s anyagilag támogatta. A Gyöngyösbokréta megszervezése, elnevezése, a bemutatók rendezése Paulini Béla nevéhez fűződik. Paulini eredetileg újságíró volt, s különböző irodalmi és műkedvelő színpadi munkák után 50 éves korában állt kitűnő szervező készségével és ügyszeretetével a népművészeti mozgalom élére. Neve a kortársak szemében összeforr a Gyöngyösbokrétáéval. Kora társadalmi és politikai nézeteivel való kompromisszumok útján megnyerte a kormányzat teljes támogatását. A társadalom akkori vezető ereje a falvaktól a parlamentig, a tanítóktól a tudósokig figyelemmel kísérte és többségében támogatta a Gyöngyösbokrétát. A köztudatban a Gyöngyösbokréta-bemutatók és mozgalom emléke máig él. A mozgalom tevékenységéről és feladatairól Paulini folyóirataiban tájékoztatta tagságát és a közvéleményt. Bár a Gyöngyösbokréta előadásai csak az elemi színreviteli követelményeknek tettek eleget, mégis teret kapott a hagyomány többé-kevésbé hiteles formában való bemutatása. A bemutatók hullámzó szintje miatt a Vallás- és Közoktatásügyi Min. a Néprajzi Múz. szakembereit kérte fel a műsorok előzetes ellenőrzésére, de a „hitelesítés” rövidesen abbamaradt. – A bemutatók népművészeti anyaga többségében értékes, hiteles hagyományanyagot képviselt, e ezek jó része a Gyöngyösbokréta nélkül feledésbe merült volna. Számon tartunk olyan, a bemutatókra helyileg rekonstruált táncokat és szokásokat, amelyekkel a későbbi kutatók már mint „eredeti” hagyománnyal találkozhattak. A bemutatóknak így a hagyomány megőrzésében, de megmerevítésében is jelentős szerepük volt. A bokrétások a szereplések során mintegy 75–80 fajta tánc több mint 200 változatát, 35–40 játékot, jelenetet és szokást adtak elő. (→ még: népi együttes) – Irod. Pálfi Csaba: A Gyöngyösbokréta története (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970).

Pálfi Csaba

gyöngyöshurka: → juhászhurka

gyöngyösi bútor: → miskolci bútor

Gyöngyösi ráolvasások: → kincs

Gyöngyös, Pásztó, Eger kerámiája: a közép-tiszai kerámia-stíluscsoport egyik egysége. Mindhárom helységben hasonló stílusban dolgoztak, s emiatt szinte lehetetlen szétválasztani készítményeiket. A múlt század végén Gyöngyösön 40, Egerben 13, Pásztón 7 mester dolgozott. Az innen származó edények alapszíne fehér. Díszítményük színe: kék, vörös, zöld, barna, → ecsetes díszítéssel készülnek. A → tálak, → tányérok díszítményének elemeit stilizált növények alkotják, melyek füzérként futnak az edény szélén, és rendszerint az öblöt is ez díszíti. Ritkaság számba megy az öbölrészen villával, kanállal, késsel díszített tányér. Ez az evőeszközös díszítmény a mezőcsáti és a tiszafüredi tányérokon is gyakori. A stílust elsődlegesen jellemző fehér alapszín e stílusegységet a debreceni kerámia hasonló alapszínű és szintén virágfüzérrel díszített edényeihez kapcsolja. – Irod. Beczkóyné Révész Ágnes: Adatok a gyöngyösi régi cserépedények történetéhez (Népr. Ért., 1937).

Tál, öblében madárral (19. sz. második fele) Miskolc, Herman Ottó Múzeum

A fazekas ifjúság kancsója, oldalán a gyöngyösi nagytemplom képe (Bacsaroczki Mihály munkája, Gyöngyös, 1863) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál gazdag virágkoszorúval (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Felső képek: Tál, öblében madárral (19. sz. második fele) Eger, Dobó István Múzeum – Tányér, öblében kakassal (19. sz. második fele) Eger, Dobó István Múzeum

Tányér, öblében virággal és madárral (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál, öblében villa, kanál és kés ábrázolásával (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum – Tál (18. sz.) Miskolc, Herman Ottó Múzeum

Nagyméretű pálinkásbutella (19. sz. második fele) – Boroskancsó (Készült Gyöngyösön, 19. sz. második fele)

Csalikancsó (19. sz. második fele) – Testületi kancsó (Gyöngyös, 1865) Mind: Bp. Néprajzi Múzeum

Gyöngyös, Pásztó, Eger kerámiája Pálinkás butykos (Gyöngyös, 1893, Lelőhely Átány, Heves m.) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a, a leány, aki aranyvirágot lépik : mesehősnő, aki csodálatos szépségét és rendkívüli tulajdonságait Krisztustól (egy tündértől) kapta azért, mert szülei születésekor szállást adtak neki, vagy mert ő maga vizet adott a két szomjas vándornak (megmutatta nekik a faluba vivő utat). Rendszerint a fehér és a fekete menyasszonytípus (AaTh 403A) szenvedő hősnője. Bátyja, aki a lány arcképét mindig magával hordja, a király szolgálatába szegődik, az megpillantja a képet s a szép lányt el akarja venni feleségül. A lánynézőbe magával viszi dajkáját, akiről nem tudja, hogy saját leányát szánta neki feleségül. Visszafele jövet a dajka (mostohaanya) gyöngyöt síró, rózsát nevető leány szemét kiveszi (kezét, lábát levágja, → csonka kezű leány, a), a folyóba veti, s a sajat lányát ülteti a helyére. A királynak azt hazudja, hogy az út porától és a fáradtságtól csúnyult meg a lány. A csalódott király a fiút bebörtönözteti. A lányt kifogják a halászok. Az aranyvirágok és az igazgyöngyök árán visszavásárolják a szemét (kezét, lábát), a megmentői is meggazdagszanak, vagy aranykígyóvá változik, amelyet diákok ajándékul visznek a királynak (→ aranyhajú ikrek, → átváltozás, → nádlányok, a). A király rátalál (vagy gyöngyöt síró, rózsát nevető leány a király udvarába kerül), elmondja történetét, felismerik, a király feleségül veszi. Bátyját kiengedik a tömlöcből, a dajkát (mostohát) és lányát ló farka után kötik (→ őztestvér, az: AaTh 450; a beszélő lófej: AaTh 533). Egyike legnépszerűbb → tündérmeséinknek; a készülő Magyar Népmesekatalógus 33 változatát tartja számon. Az egész magyar nyelvterületen több, egymással ineterferáló redakciója ismert. Ponyvára került a 19. sz.-ban Gaál György Leányszín Bálint és Gyöngyszín Ilona c. változata (Benedek Elek feldolgozásában), Arany László Az aranyhajú hercegkisasszony c. meséje, a Grimm-gyűjtemény Die weisse und die schwarze Braut-ja. 20. sz.-i hiteles szövegeinknek azonban csak kis része tekinthető ezek származékának. – A mese Európa-szerte népszerű, különösen nagyszámúak az ír, dán, német, francia (kanadai is), olasz és török változatok. Első ismert feljegyzése a 12. sz.-ban az ún. Berta-monda, mely Nagy Károly születését helyezi a fenti mesés keretbe. (A középkori változatok egy része Nagy Károly anyját magyar királylánynak mondja.) Ennek hősnője azonban nem gyöngyöt síró, rózsát nevető leány. Ezt a Szomadéva c. 11. sz.-i szanszkrit verses gyűjteményben találjuk meg, a „nagy lábú” Bertáéval számos ponton egyező elbeszélésben. A jelző mint a természetfeletti eredetű, abszolút szépség kifejezője gyakran szerepel a hindu és perzsa mesehősök és -hősnők epitheton ornansaként. – Irod. Afert, P.: Dan Motiv von der unterschobenen Braut in der internationalen Erzählungsliteratur (Schwerin, 1897); Solymossy Sándor: Mesehősnő, aki gyöngyöt sír és rózsát nevet (Ethn., 1917); Eckhardt Sándor: A Berta monda (Ethn., 1937); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Wiesbaden, 1953; Typ 240); Delarue, P.–Tenèze, M. L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964.).

Kovács Ágnes

gyöngysor: 1. általánosabb értelemben: egymás mellé helyezett, erősített, fonalra felfűzött → gyöngyszemek füzére. – 2. a Dunántúlon, a Duna mentén, Erdélyben gyöngy, az Alföldön és a hozzá csatlakozó felföldi területeken kaláris gyöngysor , galáris – a korall ból –, az É-Tiszántúlon gránát nyakék egy vagy több sor felfűzött gyöngyből. A 19–20. sz.-ban a magyar felnőtt parasztlányok és menyecskék táncos, de templomi ruhájához is országszerte szinte kötelezően hozzá tartozott. A legjelentősebb népi → ékszer . Sok helyen kislánykortól öregkorig kinek-kinek megvolt az őt megillető minőségű és mennyiségű gyöngysora. Szórványosan hétköznap is viselték, az ékszer kedvelése vagy a betegségektől megóvó erejébe vetett hit miatt. Természetes anyagokból inkább csak a gyermekek készítik. A nemes gyöngysor anyagokat (igazgyöngy, piros korall, sötétvörös gránát) többnyire utánzatokban találjuk a népnél. A dunántúli gyertyaöntő kisiparosok üreges, vékony falú, kb. 1 cm átmérőjű gömbölyű viaszgyöngyöket készítettek matt fehér és piros színekben. Országszerte legelterjedtebb a gyári üveggyöngy. Ennek 19. sz.-i fajtája az üreges, vékony falú cseh fújt üveggyöngy. Legtöbbször gömbölyű, többféle méretben és színben. Jellegzetes az ezüst színű. Kisebb méretűeket viseltek pl. a palócok, nagyméretűeket pl. a sokácok. A 20. sz.-i öntött, tömör üveggyöngyöket és porcelángyöngyöket a legváltozatosabb formában és színben hordták. Méretük többnyire 0,5 cm alatt van. Részben színtelenek vagy színesen áttetszők, részben színezett átlátszatlanok. A gyöngyszemeket vásárban, búcsúban súlyra mérve vették, és a gyöngysorokat házilag, helyi ízlés és divat szerint készítették. Egy-egy gyöngysort egynemű szemekből magyarok közt szokás fűzni, tarkán inkább csak a nemzetiségek fűzték a gyöngyöt. Míg a korabeli városi viseletben jobbára csak 1, néha 2 gyöngysort viseltek, addig a magyar és más európai parasztviseletekben egyszerre többet, akár a barokk korban az urak. Parasztfiatalok közt legkedveltebb a piros gyöngysor, főleg a Dunától K-re. A polgárosultabb Dunántúlon a 19. sz.-ban elég általánosak a fehéres, ezüstös gyöngysorok. Később másutt is a fehér Mária-lány- és menyasszonyi ruhához illő fehér gyöngysorok lettek általánosak (→ mezőkövesdi matyó népviselet). A gyászoló és az idősebb palócok kék vagy zöld gyöngysorokat viseltek. Szórványosan, a színesebb népviseletekben két-, néha háromféle színű gyöngysort is felvettek egyszerre. A 19. sz.-ban országosan legalább 7–8, majd a 20. sz.-ban legfeljebb 5–6 sort hordtak. Színes, dús sokszoknyás viseletekhez (pl. palócok) az átlagosnál többet, 20–30 sort is felvettek. Az egyszerre viselt gyöngysorok végét gyakran összedolgozzák 1–1 rongypántra, párnácskára és az arra varrt kapoccsal vagy hosszan lelógó, színes, virágos pántlikával erősítik meg hátul a nyakon. Az alsó gyöngysor közepén lehet csüngő: művirág, fémdísz vagy pénzdarabok (→ lázsiás). Hagyományosan szorosan a nyakhoz simulnak az azonos hosszúságú gyöngysorok. Ha nagyon széles a nyakék, az alsó sorok fokozatosan egyre hosszabbak, és tömött félkörben leomlanak a mellre. A 20. sz.-ban sok helyen újabb divat, hogy az összes lelóg a mellre, és nagyobb közöket hagynak köztük. – Irod. Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Flórián Mária: Rimóc népviselete (Balassagyarmat, 1966).

Lány fülbevalóval és gyöngysorral (Désháza, v. Szilágy m.)

Horváth Terézia

gyöngytyúk (lat. Numida meleagris): Ny- és É-Afrika sztyeppés vidékein őshonos, vadon élő szárnyas. A nálunk tenyésztett fajtaváltozatait i. e. 500 körül Itáliában és Görögo.-ban háziasították. Mo.-on kolostorokban a 13. sz. óta, majd főúri vadaskertekben a 16. sz. óta díszmadárként tartották. Paraszti, kisüzemi gazdaságokban elszórtan csak a múlt század végén, nagyobb arányokban pedig a két világháború között kezdték tartani, főleg a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon, a tanyás gazdálkodási helyeken. Igénytelen, kevés gondozást kívánó állat, szinte félvadon, a mezőn, a szántóföldön található rovarokon és gyommagokon kívül csak téli időben kíván takarmányozást. Nálunk a közönséges, kékesszürke fajtáját tenyésztették, nevét a tollazata gyöngyszínéről és tyúkformájáról kapta.

Balogh István

gyöngyvirág (lat. Convallaria maialis): erdeinkben őshonos virág, a parasztkertek kedvelt dísznövénye. Kerti ültetése a középkorban kezdődött. Mo.-on nagyon népszerű volt, a liliomhoz hasonlóan a szüzesség és a tisztaság jelképévé vált. A virágénekekben, majd a népi lírában szerelmi szimbólum, általában a kedves leány megszólítása.

Kósa László

Gyönyörű Bán Kata balladája: → kegyetlen anya

Györffy György (Szucság, 1917–): történész, tudományos főmunkatárs, a történelemtudományok doktora (1969). Egy.-i tanulmányai végeztével bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1940). A bp.-i Egyetemi Könyvtár gyakornoka (1940–42), a Teleki Pál Tudományos Intézet tanára (1943–44), a Néptudományi Intézet ig.-ja (1945–49), a Történettudomány Intézet munkatársa (1949–). Magyar őstörténettel, középkori történeti földrajzzal, a 9–14. sz.-i magyar és K-európai történettel, foglalkozik. Cikkei szakfolyóiratokban jelennek meg. – F. m. Besenyők és magyarok (Bp., 1940); Krónikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948); Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig. A törzstől az országig. – Kurszán és Kurszán vára (Bp., 1959); Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza (I., Bp., 1963–66); István király és műve (Bp., 1977).

Györffy István (Karcag, 1884–Bp., 1939); etnográfus, egyetemi tanár, az MTA l. tagja. Tanulmányait Kolozsvárt, majd Bp.-en folytatta, történelem–földrajz szakos tanári oklevelet szerzett. Az MNM Néprajzi Osztályának gyakornoka lett. 1912-ben múzeumőr, 1918-ban múzeumig. 1926-tól a közgazdasági egy.-en adott elő K-Európa néprajzából. 1929-től egy.-i magántanár, 1930-tól a bölcsésztudományi karon rendszeresen előadott. 1934-ben egy.-i ny. r. tanárrá nevezték ki, ő szervezte meg a bp.-i néprajzi tanszéket. 1938-tól a → Táj- és Népkutató Központ vezetője. A magyar nép anyagi műveltségének kiemelkedő kutatója. A földrajztudomány iskolákon nevelkedett történeti módszer és szemlélet jelentőségét. Úttörője volt a levéltári forrásokon alapuló néprajzi kutatásoknak. A korábban felgyülemlett néprajzi anyagot igyekezett történeti szempontokat érvényesítve rendszerezni. Ötletekben gazdag munkahipotézisek felállításával igyekezett széles körű szintézisre törekvő kutatásokat kezdeményezni. Településvizsgálatai nagy hatással voltak a hazai általános településtudományra és a társtudományokra. A népi gazdálkodás körében végzett kutatásai ösztönzően hatottak a kortárs etnográfusokra. Fontosak, maradandó értékűek népi építkezési, viseleti kérdéseket tárgyaló dolgozatai. Irányt mutatóak voltak néprajzi csoportjainkról írott történeti megalapozottságú tanulmányai. Szerk.-je volt Bátky Zsigmonddal és Viski Károllyal együtt A magyarország néprajza c. négykötetes munka I–II. kötetének (Bp. 1933–37 és 1941–1943), abban több fontos fejezet megírását is vállalta. Mint egy.-i oktató, később mint tanszékvezető tanár jelentős nevelőmunkát végzett, részben történészek, geográfusok körében, részben pedig az 1930-as évek derekán induló etnográfusnemzedék kinevelésében. Korszerűbb tudomány- és művelődéspolitika kialakítását sürgette. Igyekezett a magyar népet veszélyeztető nácizmus befolyása ellen kulturális egységfrontot létrehozni, és átgondolt művelődési-tudományos ellenállást ébreszteni, amiben a néprajzi kutatásoknak nagy szerepet szánt. Halála után az egy.-i, főiakolai hallgatók közt kialakult legprogresszívebb mozgalom róla nevezte el a Györffy Kollégiumot (1940). A Magyar Néprajzi Társaság 1970-től Györffy nevével emlékérmet alapított. – F. m. Nagykunsági krónika (Karcag, 1922, 1941, 1955); Das Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Debrecen, 1927); Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); A néphagyomány és a nemzeti művelődés (Bp., 1939); Magyar nép – Magyar föld (Bp., 1942); Magyar falu – Magyar ház (Bp., 1943); Matyó népviselet (Bp., 1956). – Irod. K. Kovács László: Gy. I. irodalmi munkássága (Népr. Ért., 1939); Vargyas Lajos; Gy. I. az Alföld etnográfusa (Nagykunsági krónika, Bp., 1955); Ortutay Gyula: Gy. I. (Írók, népek, századok, Bp., 1960); Illyés Gyula: A magyar nép tudósa (Ingyen lakoma, Bp., 1964); Szemlélet, módszer és eredmény Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly munkásságában (Ethn., 1974).

Györffy István

Györffy István egy művének címlapja

Filep Antal

Györffy István Emlékérem: 1970-ben alapított kitüntetés, amelyet a Magyar Néprajzi Társaság adományoz tagjainak egy-egy kiemelkedő tudományos teljesítményükért vagy egész addigi életművükért.

Györffy István emlékérem (Szabó Iván műve)

Az emlékérem hátlapja

György Lajos (Marosvásárhely, 1890–Kolozsvár, 1950): tanár, irodalomtörténész, folklórkutató, az MTA r. tagja. Tanulmányait a kolozsvári egy.-en végezte. Mezőkövesden, Kolozsvárt gimn.-i tanár. 1924-től a Pásztortűz, 1926-tól az Erdélyi Irodalmi Szemle, 1930-tól az Erdélyi Múzeum szerk.-je, 1928-tól a kolozsvári Báthory-Apor Intézet ig.-ja. 1931-től Bp.-en egy.-i magántanár, 1940–47 között Kolozsvárt ny. r. tanár. Összehasonlító tárgytörténeti kutatásai kiemelkedőek. 16–19. sz.-i históriás, regényes, anekdotikus műfajaink nemzetközi kapcsolatai, eredete, vándorlása, hazai pályafutása kérdéskörében könyvtárnyi tanulmánya jelent meg, mindezek a folklór és irodalom határkérdéseiről is széles körű tájékoztatást biztosítanak. A magyarság néprajza számára elkészítette az anekdotáról szóló fejezetet. Mint Erdély bibliográfusa is kiváló munkát végzett. – F. m . Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája 1919–23 (Kolozsvár, 1925); Két dialógus régi magyar irodalmunkban (Kolozsvár, 1928); A Genovéva-legenda és népkönyve története (Bp., 1929); A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Világjáró anekdoták (Bp., 1938).

Sándor István

györgyfalvai viselet: a Kolozsvárral szomszédos községnek sok vonásban a → kalotaszegi viselettel egyező öltözete. – Irod. Pap Jánossy Magda: Györgyfalva viselete (Ethn., 1971).

Györgyi Erzsébet, Földes Lászlóné (Bp., 1936–): néprajzkutató, muzeológus. A bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán szerzett néprajzi-muzeológusi oklevelet (1959). Ugyanitt bölcsészdoktori vizsgát tett (1974). A Néprajzi Múz.-ban működik (1958–). Népszokásokkal és díszítőművészettel foglalkozik. Tanulmányai szakfolyóiratokban jelennek meg.

győri kocsi, szabadhegyi kocsi : a kisalföldi nagykocsik vagy → szekerek egyik változata. Győri bognár ok (→ kerékgyártó) és → kovácsok készítették. Nagyobbrészt fuvarosok használták, de vették a parasztgazdák is. Jellemzője, hogy → lőcsök helyett négy erős, magas, vasalt → rakonca tartja a deszka → szekéroldalakat. Kerekeit erős csavarok tartják a helyükön. Elöl-hátul van a → saroglyája, ezek görbék. Használják hozzá a szekérkast is háromféle változatban: hosszú → faroskas, első rövid → szekérkas és hosszú → körülkas változatban. Használói szerint a városi kövezeten nem zörög úgy, mint a lőcsös kocsi. Fogatolására két muraközi ló elég, amelyek a rúdszárnya (→ szekérágas) alatt felakasztott bókonny al (→ bókony) vagy kisefá val húznak.

K. Kovács László

Győri puszták: Győr-Komárom megyék Duna melléki, a Rábától K-re eső, a → Sokoróaljától, a → Bársonyos vidékétől É-ra fekvő, sík, helyenként kissé dombosodó, részben homokos, kavicsos, alacsonyabb fekvésű, teraszos terület. A Dunába közvetlen leszaladó patakok, Bakony-erek csapadékát gyorsan összegyűjtik, elszállítják, így száraz terület. A honfoglalás óta magyar népességű. Sűrű, apró falvas településhálózata a hódoltság során elpusztult a Tatáért, Komáromért és Győrért folyó harcokban. Reliktum községei mellett újjánépesedésében a → Kisalföld északi részének és a felső megyéknek népessége vett részt, magyarok mellett szlovákok is. Jellegzetessége, hogy jelentős területein nem telepítették újjá a falvakat, hanem nagy uradalmi központok, majorok keletkeztek. Jellemző példája ennek a híres méneskari telep, Bábolna, amely ma már világhírű állami gazdasággá vált. Uradalmi cselédsége, zsellérsége archaikus kultúrát tartott fenn. Részletes vizsgálatával még adós kutatásunk. A Győri puszták megjelölés a török pusztítás kezdeti korszakától élő tájnévvé vált. A közigazgatási beosztásban 1950-ig erre utalt Győr megye Pusztai járásának megnevezése is.

Filep Antal

győri vaskakas: → helyi monda, amely Győr város jelvényéhez, egy vörösrézből készült szélkakashoz fűződik. Ez a győri Xantus János Múzeumban található. A monda legrégebbi feljegyzése 1598-ból való, s egy Bécsben megjelent népének részlete, amely szerint a török dölyfösségében a Vízikapura aranyozott kakast helyezett el, és azt mondta, akkor űzik ki őket, amikor ez a kakas kukorékolni fog. Amikor a törököket kiűzték, az érckakas az erős szélviharban megszólalt. A mondának több irodalmi változata ismeretes. A Győr környéki falvak szóhagyományában máig is számos változatban hallható. – Irod. Uzsoki András: A győri „vaskakas” jelvény és a hozzá fűződő monda kialakulásának története (Arrabona, 1961).

Dobos Ilona

gyufatartó, gyújtótartó : mintegy 6–8 cm-nyi hosszú, lapos hasáb alakú, fából faragott, egy vagy két felcsapódó fedéllel ellátott kis dobozka, amelyben a súrlódásra is könnyen gyúlladó kénes gyufát tartották. Pásztoraink akkor kezdték a maguk számára készíteni, amikor a gyufa használata körükben is elterjedt. Ezt megelőzőleg városi mesteremberek, fésűsök, fúró-faragók is készítettek elefántcsontból vagy marhacsontból azonos szerkezetű gyufatartókat. Valószínűnek tartjuk, hogy ezeknek a városi eredetű gyufatartóknak mintájára készültek azok is, amelyeket pásztorok faragtak. A dunántúli pásztorok az egy darab fából faragott, hasáb alakú és mindkét végén nyitott dobozka egyik vagy mindkét végébe felnyitható (felpattintható) keskeny fedelet illesztettek és szeggel rögzítettek. A felnyitható fedeleket – amikor felnyitották – a dobozka oldalában elhelyezett falemez (a zsebkéshez hasonló megoldással) feszítette, s a fedél csukáskor csattanó hangot adott. A dunántúli gyufatartót → karcolt díszítéssel, → spanyolozással és → domború faragással díszítették. A díszítmények között megtaláljuk a mértanias szegélydíszt éppúgy, mint a virágokat, az ember- és állatalakokat, a történeti és vallási tárgyú ábrázolásokat. Ilyen gyufatartókat a horvát, a szlovén területekről és az osztrák Alpok vidékeiről is ismerünk. É-Mo.-on a pásztorok hasáb alakú, a kihúzható fedelű tolltartóhoz hasonló kis dobozkát faragtak, s abban tartották a gyufát. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete. A Balaton melléke (Bp., 1911); Haberlandt, A.: Österreichische Volkskunst (Berlin, 1911); Matašovic, A.: Seljaèko rezbarstvo u slavonsko Posavini (Narodna Starina, XII, Zagreb, 1933); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).

Gyufatartó domború faragással (Mernye, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyufatartó szaruból, karccal, sárgítással díszítve (Kapoli Antal munkája, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Manga János

Gyulai Pál (Kolozsvár, 1826–Bp., 1909): irodalomtörténész, egy.-i tanár, az MTA tagja, 1848 tavaszán a forradalmi márciusi ifjúság egyik szóvivője. Már ifjú korában Kolozsvárt népköltési gyűjtést szervezett. 1860-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett. Ő indítványozta, hogy indítsák meg a → Magyar Népköltési Gyűjteményt. A Társaság 1861-ben elfogadta kezdeményezését, s őt bízta meg a szerkesztéssel (I–III.,1872–82). Hírlapokban több ízben felhívást tett közzé a népköltészet gyűjtésére. 1870-től az MTA osztálytitkára, 1879-től a Kisfaludy Társaság elnöke. Bár munkássága mindenekelőtt irodalomtudományi tárgyú volt, jelentős irodalmi és tudományos tisztségek betöltőjeként állandóan figyelte és értékes támogatásban részesítette a magyar népköltészeti gyűjtéseket. A bp.-i egy.-en népköltészeti előadásokat tartott.

Gyulai Pál

Diószegi Vilmos

Gyurikovits György (Ivanoc, 1780–Bazin, 1848): történeti, jogi és földrajzi író, a mo.-i néprajztudomány egyik előfutára. A nagykőrösi ref. gimnáziumban, valamint a pozsonyi ev. líceumban és jogakadémián tanult. Jogi és gazdatiszti pályára lépett. 1825–1839 között a reform-ogy.-eken Pozsony város követe volt. Magyar nyelvű ország- és helyismereti munkái nagyobb részben a Tudományos Gyűjteményben láttak napvilágot. Számos tanulmányt tett közzé németül és latinul is. Korának egyik legkiválóbb könyv- és kéziratgyűjtője volt. Tudományos érdemeiért 1832-ben az MTA l. tagjává választotta. – F. m. De situ et ambitu Slavoniae et Croatiae (Pest, 1844).

Gyurikovits György

Kósa László

Gyurkó Pál (Nógrádmegyer, 1869–? 193?): faragó. Nógrád, majd Heves m.-i uradalmi kanász. Munkáit gyakran GyP névjel és évszám jelöli. Kisebb tárgyak, kanál-, gyufa-, só- és fűszertartó, ivócsanak, ón → berakásos bunkósbot, ostornyél, választóvízzel sárgított → karcolt díszítésű kürt mellett huszáros lócá t is faragott. Művein jól érződik a pályakezdése idején kiteljesedő → palóc áttört bútor hatása, ezeknek a készítőtechnika megkövetelte kazettás felületbeosztását, a díszítmény kivághatóságát célzó, árnyképszerű fogalmazásmódját, ill. az ott kedveltté vált témákat (huszárok, erdei élet, kocsmai mulatság) a kis tárgyak felületére kerülő domborműbe és karcba is átvitte. – Irod. Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1934); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Gyurkó Pál készítette kürt (1899) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

gyúrt tészta: a legegyszerűbb, különféle összetételben igen változatosan használt tésztaféle. Csupán lisztből, sóból, vízből álló változatát pl. a parasztkonyha a következő sült és főtt tésztákhoz használja: sütik ujjnyi vastagra lapítva → lepénykenyérnek, vékonyra nyújtva → öntött tésztának, ugyanezt megtöltve → lepénynek, → bélesnek, → kukoricalepénynek és a → csíramálé tésztahéjaként. Készül belőle húslevesbe és tésztalevesbe, → tésztakásának és → kifőtt tésztának való tészta. Az egyetlen elnevezés, amely a gyúrt tészta kapcsán – jóllehet különböző jelentésekben – az egész nyelvterületen használatos, a laska, amely a fentieket mind jelöli. – A főzésre szánt gyúrt tészta a magyar néptáplálkozásban igen fontos, kialakításában és elnevezésében változatos. Elsősorban a húslevesbe való tésztákat gyúrják sok tojással, mindig kisodorják és vidékenként, divatáramlatok szerint váltakozóan inkább késsel apró négyzetekre (pacó, haluska, galuska, sifli), rombuszokra (sifli, apróhaluska, kocka, zabtészta), cérnametéltnek (csík, laska) vagy derelyevágóval cifra szélű téglalapokra (cifrapacó, eperlevél) vágják. Köztük is ünnepi forma a → csigatészta. Legváltozatosabb a húslevesbe való tészta az Alföldön további alakváltozatokkal. Sok tojással készül általában a → tarhonya. Tésztalevesbe, tésztakásának, kifőtt tésztának kevésbé tojásos, gyakran tojás nélkül készült gyúrt tészta használatos. Egyszerű kialakítású változatai elsősorban az É-Tiszántúlon és a Felföldön máig igen kedveltek. Ilyen itt a tésztacsomóból kézzel elaprózott, két tenyér közt sodorva gömbölyített tarhonya nagyságú gombóta, melynek másutt inkább fémreszelőn aprított reszelttészta társa a szokásos. Ugyanitt máig legszívesebben és sokoldalúan használják (tésztalevesnek, tésztakásának, kifőtt tésztának) a kisodort levélből, ill. a belőle vágott széles csíkokból kézzel tépkedett tördelt tésztaformát, amely a századforduló táján szélesebb körben, így a dunántúli övezetekben is a kifőtt tészta legkedveltebb formája volt (tördelt tészta, lebbencs, galuska, csipkedett, csipkedett galuska, haluska, mácsik, csusza ). A kifőzni való gyúrt tészta országos általánosításban leggyakoribb két formaváltozata ma a metéltre (mácsik, csíkmák, laska, laposka, szabógallér), ill. kockára (pacó, haluska, galuska, csusza) vágott alak. A formaváltozatok e célra is az Alföldön a leggazdagabbak, ahol különféle szélességű metéltek, háromszög alakú ( szabógallér) és csipkés szélű tészta is készül. Az említett legfontosabb csoportokkal a gyúrt tésztafőzésre szánt formaváltozatait közel sem merítettük ki, amint a népnyelvi elnevezésekből is csak példákat jelezhettünk. Ezek is mutatják, hogy azonos elnevezések tájanként, ill. köznyelvi értelmüktől eltérő jelentésűek. Sodrófa (csikolófa, sikárló, laskaserítő) évszázadok óta tartozik a parasztháztartás felszereléséhez, viszont a palócok, D-zalaiak gyúródeszka hiányában századunk közepéig mángorló-, ill. mosólapickán vágták fel az asztalon gyúrt és kisodort tésztát. Parasztházakban levestésztából gyakran szárítanak tartalékot, egyébként elsősorban az Alföldön készítenek előre nagyobb mennyiséget tarhonyából, lebbencsnek valóból. – Országszerte kedvelt parasztétel volt korábban a táska. A legegyszerűbb, csak ritkán kissé tojásos tésztából, kézzel rétesszerűen – de annál vastagabbra – nyújtva, pirított hagymával, túróval, mákkal töltve, 10–15 cm hosszú darabokban, vízben megfőzve készült. Tejes levesben vagy hagymával, borssal, paprikával ízesített saját levében ették. A kifőtt tésztaként tálalt → derelye csak kisebb körzetben hagyományos parasztétel. – A gyúrt tészta gazdagabb összetételben számos egyéb tészta alapanyaga. – Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935).

Kisbán Eszter

gyuszi: → burgonyapép

gyűjtögetés: olyan tevékenység, amelynek során az ember összegyűjti, megszerzi a léte fenntartásához szükséges természeti javakat, anélkül, hogy azok pótlásáról, további termesztéséről gondoskodna. A gyűjtögetés része a zsákmányoló gazdálkodásnak, amelybe a növényi és állati világból történő gyűjtögetésen kívül beletartozik a → halászat és a vadászat is. A gyűjtögetés alacsonyabb gazdálkodási fok a fölhasznált javakat pótolni törekvő, ezért a természet munkájába aktívan beleavatkozó, a természeti folyamatokat kedvezően befolyásolni igyekvő termelő gazdálkodásnál. A gyűjtögető életforma határai nem élesek. Olyan társadalmi alakulat nem ismeretes, amely kizárólag az állat- és növényvilágból való gyűjtögetéssel szerezte be szükségleteit, halászattal vagy vadászattal ne foglalkozott volna. A gyűjtögetés viszont erőteljesen jellemezheti bizonyos társadalmak élelmiszerszerző tevékenységét. A termelő gazdálkodásba való átmenet is fokozatos. – A 20. sz.-ban még világszerte éltek a gazdálkodásra jobbára alkalmatlan, ún. visszavonulási területeken olyan egyszerű, osztálynélküli társadalmak, amelyek anyagi javaikat túlnyomórészt gyűjtögetéssel szerezték meg (pl. a Kongó menti őserdők pigmeusai, a Ceylon szigeti veddák, az ausztráliai bennszülöttek egy része, a D-amerikai tűzföldi indiánok stb). – A gyűjtögetésnek különösen az emberiség történetének korai szakaszaiban volt igen nagy jelentősége. A hordákba tömörült embercsoportoknak általában nem volt állandó településük. Vándorlás során gyűjtötték össze táplálékukat és készítettek maguknak természetadta nyersanyagokból egyszerű eszközöket, használati tárgyakat. Később, ahol a természeti feltételek lehetővé tették, fokozatosan kialakult a növénytermesztés és az állattenyésztés, ami a táplálékmennyiség növekedését, fejlettebb társadalmi munkamegosztást és az anyagi kultúra gyarapodását vonta maga után. A fejlődés során az osztálytársadalmak különböző formáiban – az embernek a természettől való függése lazulásával párhuzamosan – a gyűjtögetés egyre inkább veszített gazdasági jelentőségéből, azonban még a legfejlettebb fokon sem tűnt el teljesen az emberiség életéből. – A magyarság történetének korai szakaszában (ugor kor) igen fontos szerepe volt a gyűjtögetésnek. A földművelés és az állattartás kifejlődésével visszaszorult, de a középkor folyamán mindvégig számba vehető összetevője volt a jobbágyság létfenntartó tevékenységének. Jelentősége akkor esett vissza ugrásszerűen, amikor Magyarország természeti viszonyai az újkorban átalakultak (az erdőterület nagyarányú csökkenése, pusztásodás, ármentesítés). Rendszeres tevékenységből alkalmivá, közösség jellegű foglalkozásból jobbára egy-egy specialista (pl. → pákász) vagy falusi szegények, ill. idősebb emberek, gyerekek foglalkozásává vált. Korlátozódott a gyűjtögetés területe, csökkent a gyűjtögetett növények száma, összeszűkült felhasználásuk lehetősége. A magyarság körében a 19–20. sz.-ban elsősorban a kevésbé fejlett, elzártabb vidékeken talált számottevő gyűjtögető tevékenységet a néprajzi kutatás (pl. Szernye mocsár, Ecsedi-láp, Keleti-Kárpátok stb.). – 1. A növényi gyűjtögetés tárgya és fölhasználása szerint igen sokfajta. Táplálkozás céljából gyűjtögetnek levélféléket, pl. sóskákat, vadsalátákat, csalánt, papsajtot, kakukkfüvet. Fogyasztják a fák rügyeit, a virágokat (→ bodza), termeseket (→ bükkmakk, tölgymakk), a vad gyümölcsöket (→ áfonya, → gesztenye, → sulyom, → vackor stb.). Elterjedt a gyökerek gyűjtögetése (→ baraboly, → édesgyökér, → tátorján) (→ még: gyökérásó). Napjainkban a városi és a falusi lakosság egyaránt fogyaszt vadon termett gombafajtákat (→ gombászás). Csemege, gyógyszer és cukorpótló a fanedv (→ nyírvíz). Ismeretes az összegyűjtött → gyanta rágásának szokása, a gyanta ragasztóanyagul is szolgál. A fakéregből őrölt liszt ínségeledel. – → Fakéregből készül bocskor, cserzőanyag, festék, padló és edény (→ kászu) is (→ még: háncsmunka). A taplógombából (→ tapló) kalapot készítenek. A gyűjtött mohát házfedésre, alomnak és a boronaház falának tömítésére használják. A gallyakat, száraz ágakat tüzelőfának gyűjtik. Tüzelőül szolgál a legelőn összegyűjtött száraz állati trágya is (→ tőzeg). A füzesekben, erdőkben szedett vesszőkből kosarakat fonnak (→ vesszőfonás). A nád fontos tetőfedő anyag. Gyékényből edényeket, használati tárgyakat szőnek és fonnak (→ gyékénymunka). Bizonyos növények festőanyagul használatosak (→ festőnövények). Széles körű a gyűjtögetett → gyógynövények alkalmazása (→ még: csabaíre). Gyűjtögetett növényeket használnak szakrális okból (pl. úrnapi körmenet virágkoszorúinak kötése) és játékszerek készítésére (pl. gyermekláncfű, pásztortáska). A gyűjtögetés határterületére esik a takarmányozás céljából történő gyűjtögetés. Ismert a fagyöngy és falevél(lomb) takarmánykiegészítő szerepe, a réti széna rendszeres kaszálása és gyűjtése már nem sorolható ide. – 2. Az állatvilágból való gyűjtögetés az utóbbi századokban a magyar parasztok körében a növényi gyűjtögetéshez viszonyítva kevésbé volt jelentős és elterjedt. Bizonyos formái határterületet alkotnak a vadászattal (pl. az eszköznélküli vadászattal). A vadméheket kifüstöléssel űzték és pusztították el, hogy lépeikhez hozzáférjenek. Ismert a készletgyűjtő állatok fészkének kifosztása (hörcsög, ürge, pele, mókus). Madaraktól tojást (→ tojásgyűjtés), tollakat → (daru), fiókákat (táplálék, játék, dísz és nevelés céljára) gyűjtögettek. Táplálékul szolgál a → csiga, a béka (→ békászás), a → teknősbéka. A → kígyó és a béka gyűjtése mágikus célt is szolgálhat. – 3. Az ásványok gyűjtögetése sorában legelterjedtebb az építőanyagok kitermelése: kavics, homok, mészkő (→ mészégető), → darázskő, terméskő. Ismert a só szabad fejtése és a sósvíz használata (→ sóvágó). A Duna, a Dráva, az Aranyos és más folyók homokjából rendszeresen aranyat mostak (→ aranymosás). Az Alföldön ipari célra szokás volt a sziksó összeseprése és a salétromfőzés. Az ásványi gyűjtögetéshez tartozik a vízszerzés is (→ még: borvíz, → lápi kút). – Irod. Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahnung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Rapaics Raymund: A kenyér és a táplálékot szolgáltató növényeink története (Bp., 1934); Gunda Béla: A magyar gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás kutatása (Bp., 1948); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Kós Károly: Mihez kezdjünk a természetben? (Bukarest, 1968); Gunda Béla: Gathering of Wild Plants among the Hungarian People (Acta Ethn., 1977).

Kósa László

gyűjtögető játék: a természeti környezet apró javainak gyűjtögetése, gyakran → mondókák hangoztatásával, étkezés vagy → játékszerek készítése céljából. A gyermek részint a táplálkozás ösztönétől vezetve, részint a felnőttek megfigyelése nyomán megkeresi és összegyűjtögeti a könnyen megszerezhető, többnyire növényi javakat. Eszegetésre, szopogatásra gyűjti a papsajtot (isten kenyérkéje), sóskát, árvacsalán, akác virágját, madársóskát, galagonyát, szőlőkacsot (bajuszt), bogyókat, földalatti gumókat (csicsóka, turbujka vagy tubujka, tobojka), föld alatti gyökeret (páfránygyökér – édesgyökér). Játékszer készítésére gyűjtögeti a fű- és pitypangféléket, útszéli gyomok terméseit, leveleket, virágok pártáit, szirmait, sőt nagyobb fák (tölgy, juhar, bükk) terméseit is. A gyűjtögető játékhoz tartozik kisebb állati maradványok gyűjtése is (pl. apró csigaházak gyűjtése, felfűzése nyakbavaló ékszernek). – Irod. Gabnai Ferenc: Botanikai gyermekjátékok (Népr. Ért., 1905); N. Bartha Károly: Játék (IV. A magyarság néprajza, Bp., 1941–43).

Bogáncsból összerakott kis szék, asztal, ágy és dívány. Ugyanebből készítenek kis állatalakokat – pl. lovacskát – is (általános).

Rongybaba bogáncs ágyon (általános)

Karperec tökmagból (általános)

Szalma nyaklánc (általános)

Lajos Árpád

gyülekezeti ének: → népének

gyümölcskenyér: a népnyelvben gyümölcsös-, körtés-, szemeteskenyér: böjti étel a DNy-Dunántúlon. A mindennapi → kenyér (itt rozskenyér) tésztájába főtt, aszalt gyümölcsöt dagasztva a háztartásban készítik, önálló ételként fogyasztják, főként karácsony hetében. Hasonló étel a 17. sz.-tól kimutatható Mo.-on a mai Burgenland vidékén. Napjainkig igen elterjedt az összefüggő déli német nyelvterületen, a francia nyelvhatártól a szentgotthárdi járásig. Szerepe ott a táplálkozásban és a néphitben igen sokrétű. Elterjedésterületén belül nem készítik minden községben, s ahol igen, ott sem valamennyi parasztcsaládnál. Hazai terjesztésében kimutatható a polgárosodó és értelmiségi falusi rétegek jelentős szerepe. – Irod. Burgstaller, E.: Brauchtumsgebäcke und Weihnachtsspeisen. Ein Volkskundlicher Beitrag zur Österreichischen Kulturgeographie (Linz, 1957); Kisbán Eszter: A gyümölcskenyér és elterjedésének tanulságai (Ethn., 1961).

Kisbán Eszter

Gyümölcsoltó Boldogasszony napja: márc. 25-e, a r. k. egyház → Jézus fogantatását (Conceptio Domini, Conceptio Christi) ünnepli e napon. Amikor Jézus születése napjának megünneplését dec. 25-re tették, kilenc hónapot számítottak visszafelé, s így rögzítették az ünnep időpontját erre a napra, amelyet már 624 óta e napon tart az egyház. Magyar elnevezése onnan ered, hogy a fák oltását nálunk ez idő tájt szokták végezni. Az ünnephez fűződő hiedelmek (→ hiedelem) is ezt tükrözik. Göcsejben azt tartották, hogy amely fát ezen a napon oltanak, azt nem szabad letörni vagy levágni, mert vér folyik belőle. Aki ilyen fát levág, megvakul, halála után pedig elkárhozik. Az ünnep magyarázatából fakad az a hiedelem, hogy az az asszony, aki Gyümölcsoltó Boldogasszony napján érintkezik férjével, biztosan teherbe esik.

Manga János

gyümölcssajt: → befőzés

gyümölcstermesztés: 1. a gyümölcsfák állandó helyen történő gondozása és szaporítása gyümölcshozam céljából. A gyümölcstermesztés egyike a legrégibb termesztési ágaknak. Az ember igen korán kiválasztotta a vadon bőven termő fákat, számon tartotta és rendszeresen szüretelte őket (→ hagyásfa). Az ókori nagy folyam menti birodalmak az öntözéses növénytermesztés mellett a gyümölcstermesztés központjai is voltak. A rómaiaknak szintén fejlett gyümölcskultúrájuk volt. – Nyelvünk néhány honfoglalás előtti török jövevényszavának tanúsága szerint a magyarok korán megismerkedtek a gyümölcskultúrákkal (gyümölcs, → alma, → dió, → körte, som, → szőlő), azonban nem bizonyos, hogy a rendszeres gyűjtögetésen, szüretelésen kívül egyébbel is foglalkoztak. A magyarság a Kárpát-medencében ismerkedett meg egy sor új gyümölcsfélével, amelyek őshonosak voltak itt, ill. a Balkánról kerültek az ország területére (→ cseresznye, → málna, → mandula, → őszibarack, → szilva stb.). Különösen nagy jelentősége volt a korabeli Mo.-on a rómaiak óta fejlett gyümölcstermesztésű Szerémség nek. A középkori rendszeres gyümölcstermesztést nemcsak az okleveles feljegyzések, hanem nagyszámú földrajzi név is bizonyítja (pl. Váralmás, Érkörtvélyes, Meggyes, Diósgyőr, Eperjes stb.), amelyek valószínűleg gondozott gyümölcsösök emlékét őrzik. A gyümölcsösöket erdőkből, ligetekből alakították ki. A bekerített gyümölcsösök neve vadkert volt (Érsekvadkert, Soltvadkert). A 16. sz.-tól tudunk tervszerűen ültetett gyümölcsösökről is. A 17. sz.-ban már kisebb gyümölcskivitele volt Mo.-nak Ausztriába, Cseho.-ba és Sziléziába (szilva). 1664-ben jelent meg az első magyar nyelvű gyümölcstermesztési szakkönyv, Lippai János Posoni kertje, amely a korszerű európai termesztési ismeretek mellett a korabeli hazai termelési tapasztalatokat is összefoglalta. A gyümölcstermesztés újabb fellendülése a 18. sz. végén kezdődött. Ennek állomásai: az első nagyarányú gyümölcsfa-telepítések, a Ny-európai és amerikai gyümölcsfajták meghonosodása, a faiskolák létesítése és a korszerű gyümölcsnemesítés megindulása voltak. – A paraszti gyümölcstermesztés a 20 sz. közepéig középkori formákat őrzött meg: az erdei és ártéri gyümölcsösök kertszerű használatát és kertbe foglalását. Kertszerűen használták még az 1930-as években is a Maros D-erdélyi völgyében és mellékvölgyeiben a ligeteket és erdőket alkotó dió- és almafákat (→ gyógyi alma). A nedvességet kedvelő alma, körte és szilva kisebb-nagyobb ártéri gyümölcsösöket képezett a Szamos mentén Nagybányától a torkolatig, a Felső-Tisza mentén Dombrádig, a Duna partján és ártéri szigetein a Csepel-szigettől délre. Ezeket a gyümölcsösöket szabálytalanul ültették, a fák egy része magról kelt, vagy → homlítással szaporították, egyszerű → oltással nemesítették. Gondozásuk tavaszi tisztogatásból, a száraz és tört ágak eltávolításából, újabban hernyózásból állt. Fáról vagy fa alól bárkinek joga volt gyümölcsöt szedni, de a fa rázása, az összeszedett gyümölcs elszállítása lopásnak számított. A gyümölcsösök általában nem voltak bekerítve, a családok örökléssel adták tovább a tulajdonjogot. A tolvajok távoltartására, a hulló gyümölcs fölszedésére és földolgozására (aszalás) a távol lakó tulajdonosok csekélyebb munkaerőt képviselő leányokat, fiatal legényeket, idősebb embereket – általában családtagokat – alkalmaztak. Az ártéri és erdei gyümölcsösök jelentősége a múlt század második felében az új, bőven termő, nemes fajták elterjedésével visszaesett. A mo.-i gyümölcstermesztés súlypontja áttevődött a Duna-Tisza közére, majd az 1920-as évektől a Nyírségre is. A gyümölcsösöket korszerű módszerekkel telepítették, és a paraszti termelésben előtérbe került az addig kevésbé nevelt kajszibarack, őszibarack, cseresznye és meggy. – Kisebb jelentőségű gyümölcstermesztés folyik a házikertekben és a szőlőhegyeken. A szőlőbeli gyümölcsfaültetést, mivel a nagy lombú fák árnyéka csökkentette a bortermést, 1848 előtt földesúri rendelkezések tiltották. – A Duna–Tisza közén a gyümölcstermesztés nagy területeken szőlővel vegyesen folyik. Az utakat és az országutakat szegélyező gyümölcsfákat az utóbbi száz évben hivatalos rendeletekre ültették. (→ még: áfonya, → birs, → eperfa, → füge, → görögdinnye, → gránátalma, → kajszibarack, → mogyoró, → meggy, → naspolya, → pöszméte, → ribiszke, → sárgadinnye, → szamóca, → szeder) – Irod. Szabó Kálmán: Kecskemét szőllő és gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934); Szilády Zoltán: A Maros melléki diósvölgyek (Botanikai Közl., 1934); Luby Margit: A szilva hazája (Népr. Ért., 1939); Rapaics Raymund: A magyar gyümölcs (Bp., 1940); Belényesy Márta: Szőlő- és gyümölcstermesztésünk a XIV. században (Népr. Ért., 1955); Andrásfalvy Bertalan: Dunamenti gyümölcsöskertek (Klny., Bp., 1964). – 2. Sok mozzanatához különféle hiedelmek fűződtek. Ismertek voltak a gyümölcsfák ültetésének és oltásának időpontjával kapcsolatos → előírások és tilalmak (→ tilalom) pl. újholdkor kell ültetni vagy metszeni, hogy majd a növő holddal növekedjék a fa, a legjobb faültető nap október 31.; gyümölcsfát Kisboldogasszony és → Nagyboldogasszony napja között kell ültetni; gyümölcsfát holdtöltekor kell ültetni, hogy sok szép gyümölcsöt hozzon; gyümölcsfát oltani → Gyümölcsoltó Boldogasszony napján (március 25.) kell; keddi napon nem jó diófát ültetni, mert keserű lesz a gyümölcse; a diófát augusztusban lehet nyesni,; a diófa tövébe döglött kutyát vagy macskát ástak el, hogy jobban teremjen. Ez az utóbbi hiedelem már a gyümölcsfák termésének serkentésével van összefüggésben, ilyen pl. még az, hogy a → karácsonyi morzsát a gyümölcsfa alá szórják; az első termést a terhes anya eszi meg; szilvaszedéskor megfenyegetik a szilvafát: „ha jövőre nem teremsz többet, kiváglak!”; az almafát almaszedés után fejszével megfenyegetik; tavasszal, még virágzás előtt husánggal megverik a terméketlen gyümölcsfákat. Óvják a gyümölcsfát → szemveréstől is: első virágzáskor feldíszítik színes szalagokkal. Meg lehet rontani a gyümölcsfát azzal, ha koporsószeget, nyúlfogat vernek bele. Ismertek voltak a gyümölcsfákkal kapcsolatban a következő tilalmak: terhes asszony ne másszon a virágzó fára, mert az elszárad: gyermektelen asszony ne vegye le az első termést, mert rosszul fog teremni a fa; kedden és pénteken nem szabad a fát rázni, mert elszárad; nem szabad lerázni a gyümölcsfákról a zuzmarát, a ráfagyott havat, mert elszárad, lehull róla a gyümölcs.

Kávás fűrész (Átány, Heves m.)

Kisfűrész (Átány, Heves m.)

Bal oldali kép: Hernyózó – Középső kép: Gyümölcsszedő kampó – Jobb oldali kép: Ágfűrész (Mind: Átány, Heves m.)

Gyümölcsfametszés (Monor, Pest m.)

Metszőolló (Átány, Heves m.)

Gyümölcsöskert a falu szélén (Felsővály, v. Gömör m.)

Filoxérától kipusztult szőlők helyére telepített gyümölcsös. Előtérben elhagyott borospince (Szádelő, v. Abaúj-Torna m.)

Régi Duna menti gyümölcsös szállásépülettel (Bátya, Bács-Kiskun m.)

Szilváskert a felsővályi ref. erődtemplom udvarában (v. Gömör m.)

Prés vadalma és vadkörte feldolgozásához (Domokos, Lápos völgye, v. Szolnok-Doboka m.)

Gyümölcskirakodás: „éjjeli gyümölcs” (Kecskemét, 1937)

Kósa László Hoppál Mihály

gyűrű: karika alakú ékszer, mely a kéz ujjainak tövét körülöveszi. Készülhet önellátó szinten természetes ásványi, növényi, állati anyagokból. Készen vett ipari termékekből házilag is összeállíthatják. Specialisták és hivatásos iparosok fémből készítik (→ ékszer) . Lehet füzérszerű, de általában merev, zárt karika. Képezhet gyűrűt pár soros spirál is. Legegyszerűbb a karikagyűrű: egyenletes szélességű abroncs. A fejesgyűrű feje a kézhát felől vagy magából az abroncsból kiszélesített szakasz, vagy külön felerősített fémdísz, esetleg ékkő. Az alföldi réz pásztorgyűrűk fején geometrikus bevert dísz volt. Ha a kerek, ovális vagy szögletes fej sima lap, vagy kis vésett virágmotívum, esetleg monogram van rajta, pecsétgyűrű nek hívják, ezzel különböztetve meg a köves gyűrű től, amelyen általában 3 db, kétféle színű kő van a karika mentén sorba rakva. – A 19–20. sz.-i parasztviseletekben elég jelentős, főként ötvösközpontok körül. Elsősorban nők viselik, ünnepen. Fizikai munkavégzéskor, hétköznap leveszik. A felnőtt ifjúság ékszere a réz- vagy ezüstgyűrű. A 19. sz. végéig valamelyik kezük középső vagy kisujján hordták a gyűrűt. Később tették csak a negyedik, népi megjelöléssel „nevetlen ujj”-ukra. Erősebben ékszerkedvelő vidékeken (pl. a D-Duna mente) a nők mindkét kezük több ujjára, néha mutatóujjukra is húztak 1–1 vagy 2–3 gyűrűt is. Lányok szerelmi ajándékként egyszerre többet is kaptak a legényektől vásárok, búcsúk alkalmával. Amikor a 20. sz.-ban a parasztviseletekben elterjedt a jegygyűrű, eleinte ezek szolgáltak arra a célra is, csak később váltotta fel őket az ezüst, majd arany karikagyűrű. Legtöbben csak az esküvői szertartásra vették fel, akkor is kölcsönkapták. – A kéz ujjain viselt gyűrűféléket a magyarok a honfoglalás előtt is hordták. A 11–13. sz.-ban a köznép bronz- és ezüstgyűrűt viselt. A középkorban csak a menyasszony kapott jegygyűrűt, a barokk korban már a vőlegény is. Akkor már a „gyűrűsujjon” viselték. Az úri viseletekben a 17. sz. óta karikagyűrűt adnak eljegyzésre. – Irod. Hlatky Mária: A magyar gyűrű (Bp., 1938); Radajkoviæ, B.: Nakit kod Srba (Beograd, 1969).

Ezüst ajándékgyűrű üvegkövekkel (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Eljegyzési aranygyűrű (Szeremle, Bács-Kiskun m.)

Ezüstgyűrű szív alakú fejjel (Martos, v. Komárom m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Préselt ezüstgyűrű (Baja környéke, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lószőrgyűrű gyöngyökkel (Somorja v. Pozsony m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Pásztor készítette rézgyűrű (Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Lószörgyűrű gyöngyökkel (Somorja v. Pozsony m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Pásztor készítette rézgyűrű (Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Horváth Terézia

gyűrűváltás: → eljegyzés