Ugrás a tartalomhoz

A magyar néprajz tudománytörténete

Kósa László

Osiris Kiadó

3. fejezet - III. fejezet A ROMANTIKA KORA (1817–1872)

3. fejezet - III. fejezet A ROMANTIKA KORA (1817–1872)

A romantika az európai művelődés történetének egyik legbonyolultabb és leggazdagabb szellemi áramlata. Nyelvenként, országonként, sőt kisebb régiónként alakultak ki sokarcú, ellentmondásoktól korántsem mentes változatai. Ennek megfelelően hatása is nagyon változatosan, ellentmondásosan és sokféleképpen bontakozott ki. A magyar romantika a nyelvekhez köthető változatok közül a nagy kisugárzó erejű német romantika erőterében született. Benne a felvilágosodásban felbukkanó, a helyi és nemzeti kultúrák, továbbá a nemzetek sajátosságát és egyediségét hangoztató eszmék kerültek előtérbe. Élménye mélyen beleivódott az általa teremtett modern nemzeti tudatba. Öröksége munkált később is, amikor már Európa-szerte letűnt a romantika korszaka.

Nálunk a néprajzi gondolkodást a romantika hívta életre, akár a német romantika más hatásterületén, Észak-, Közép- és Kelet-Európában előbb-utóbb szinte minden népnél. Előfeltétele, a népköltészet, tágabb értelemben a néphagyomány felfedezése Nyugat-Európában már a felvilágosodás ugyancsak dúsan indázó gondolatvilágában megtörtént. Az előző fejezetben áttekintettük, hogy Magyarországon miként ösztönözte a nép tanulmányozását a felvilágosodás, ám ez még jobbára rendszertelen és esetleges volt. Önálló tárgyát és módszerét nem fogalmazta meg, tehát nem nevezhető néprajznak. A felvilágosodás csak közvetetten, amennyiben gondolatai beépültek a romantikába, formálta a néprajz kialakulását. De az is igaz, hogy a romantikus eszmék készen érkeztek hozzánk, átültetőik azonban megválogatták őket a sajátos hazai feladatokra alkalmazás előtt.

Horváth János igen tömören, máig érvényesen foglalta össze a népköltészet iránti európai érdeklődés gyökereit. A primitív népek költészetére felfigyelő Montaigne indítja el a folyamatot. A figyelem azonban Rousseau-nál válik mozgatóerővé, amikor a természethez való visszatérés eszméjének része lesz. A primitívség és természetközelség iránti figyelemhez Angliában a “nemzeti régiség jegye” kapcsolódik, vagyis nem csupán a tengerentúli népek dalai, hanem a honi régi (középkori) énekek iránt is érdeklődnek. Ebből két nevezetes, útmutató hatású gyűjtemény nő ki: Macpherson Fragments of Ancient Poetry (1760) és Percy Reliques of Ancient English Poetry (1765) című munkája. Az eszmekör Johann Gottfried Herder német népköltészettel foglalkozó gondolataival egészül ki (1767). Ő az eredetiséget keresi az idegennel, az utánzással szemben, és a múlt tanulmányozása során döbben rá a költészettől elválaszthatatlan nyelv fontosságára. A sivárnak érzett jelenben a népköltészet őrzi a romlatlan nyelvet, következésképp előléphet az utánzásban elerőtlenedett műköltészet mintájává, felfrissítheti, fejlődését kedvezően befolyásolhatja.

Herder magyarországi hatása többrétegű és hosszú ideig tartó volt. Középpontjában a jól ismert “herderi jóslat” áll, mely nemzedékeket serkentett a magyar kultúra életképességének bizonyítására. Habár a nyelv és kultúra veszélyeztetettségének érzése áthatotta a néprajzot is, mégsem ehhez, hanem Herdernek a népköltészetről vallott nézeteihez kapcsolódott. Ennek is legalább két fő vonala van. Az első, a költészet megújulásának lehetősége, döntő volt a gyűjtések megindulásában, azonban elméleti kimunkálására már az irodalmi népiességben került sor (Kölcsey, Erdélyi János). A másik alapeszméjévé lett a néprajznak: az élő néphagyomány muzeális érték, eleven forrása a történelem megismerésének. Ez szinte azonnal kulturális teljesítmények és állapotok rekonstrukcióira biztatott (hitvilág, életmód, naiv eposz stb.). Így vált a magyar néprajz már megszületése percében leíró és historizáló tudományszakká.

Visszatérve a Herdernél sűrűsödő gondolatokhoz, jellemző, hogyan válogatott a romantikus eszmékből a magyar szellemi élet. Minthogy maga Herder sem tett pontos különbséget népi és nemzeti jelleg, illetőleg mű- és népköltészet között, nem választotta szét a szóbeliséget és az írásbeliséget, nem tulajdonított jelentőséget annak sem, melyik társadalmi réteg hagyományáról van szó, nem váratlan, hogy első magyar interpretálói mindebben követik. Évtizedekig nem választják szét a népit és a régit. Átveszik az eredetiség és a hagyománymentés igényét is, ellenben hiába keressük a primitívség és a természetesség kultuszát. Ebben valószínűleg közrejátszott a magyarországi városi és polgári civilizáció alacsony foka. A Stimmen der Völker in Liedern Herderje sem kerül előtérbe, mert a diadalmasan teret hódító nemzeti érzés eltakarja, habár nem feledkeznek meg róla sosem. Például Toldy Ferenc szorgalmasan ismerteti a különböző népek folklórkiadványait, a “szerbus manír”, a délszláv népköltészet termékeny hatása pedig jól ismert a magyar irodalomtörténetből. Percy lovagkort idéző balladáit a terjeszkedő kapitalista ipar ellen támaszul is szánta. Érthető, hogy ennek az elgondolásnak nálunk nem támadt visszhangja, ám annál inkább a nyelvápolás lehetőségének, hiszen a felvilágosodás nyomán éppen ebben az időben bontakozott ki nyelvvédő mozgalom Magyarország különböző népeinek körében és vált közüggyé a magyar nemzeti irodalom, általában a nemzeti műveltség megteremtésének törekvése.

Nem véletlen, hogy az első felhívás, mely a népi régiségek megmentésére buzdított, annak a II. Józsefnek az uralkodása alatt látott napvilágot, akinek rendeletei a Habsburg Birodalomban először bolygatták meg a tradicionális nyelvhasználatot. Az első jel a pozsonyi Magyar Hírmondóban még nem fölhívás, csak utalás az erdélyi Benkő József kéziratos gyűjtésére. Mellette néhány mondatos bátortalan óhaj: milyen nagyszerű lenne, ha ez a példa ragadóssá válna (Magyar Hírmondó, 1781. okt. 10. 78. sz.). Nem sokkal később ugyancsak a Magyar Hírmondóban ( 1782. jan. 16. 5. sz.) tette közzé röpiratát Révai Miklós és Rát Mátyás. A Révaitól származó alapszöveg az anyanyelv dolgát tekinti elsődlegesnek; a költői nyelv kincseit, az eredeti költői hagyományt keresi azzal a közvetlen céllal is, hogy belőlük gyűjteményt szerkeszthessen. A felhívást Rát egészítette ki, aki evangélikus teológiai tanulmányait nem sokkal korábban fejezte be Göttingában. A műveltebb európai népekre hivatkozva, ő ad a nemzeti ügynek szélesebb távlatot, hadd tudja meg az olvasó, hogy kortársi európai szellemiségbe tartozó kérdésről van szó: “Ha már azon emlétett nemzetek, akiknek sem nyelvek többé nem míveletlen, sem pedig a tudomány dolgában holmi régi apróság írásokra nincsen oly nagy szükségek, mégis mind a nyelvnek, mind a tudományoknak gyarapodása végett, valami nevezeteset találnak a régi elmeszülemények között, mindazt elővészik s kedvesen fogadják: hát minékünk magyaroknak, akik (mi tagadás benne?) azokat, sem egyikre, sem másikra nézve, még utól nem értük, avagy nem szükség-e azont cselekednünk?” (Magyar Hírmondó, 1782. jan. 16., 5. sz. 34. p.).

A felhívásnak nem támadt azonnal visszhangja. Hosszan tartó folyamat eredményeként keletkeztek az első gyűjtemények és tanulmányok. A német romantika népköltészetkultusza, összehasonlító nyelvészeti érdeklődése és nem utolsósorban nemzetfelfogása – nemcsak Herder, hanem a Grimm testvérek, és a kevésbé emlegetett, hatásában kevésbé elemzett Savigny-féle jogtörténeti iskola nyomán – évtizedeken át alakította a magyar néphagyományok iránti érdeklődést. Egyszer-egyszer közvetlen szellemi reagálással, mint Gaal György és Ipolyi Arnold esetében, máskor alig kimutatható, nehezen felfedhető csatornákon.

A nagy kérdésre, hogy hol húzható meg annak a kornak az alsó határa, mely a romantikusok hite szerint a népi műveltségből ismerhető meg a leghitelesebben, országonként különböző válaszokat adtak. Nemzetközi összehasonlításban a magyar néprajz számára meghatározó volt, hogy a magyar honfoglalás a többi európai nép végső területi elhelyezkedéséhez mérten viszonylag későn zajlott le, és hamarosan államalapítás követte. Az alsó határ egyben az őstörténet és a középkor választóvonala – habár utóbb a vélemények ingadoztak – tehát elég pontosan adódott. A kibontakozó magyar néprajz ezért számított szinte az egész XIX. század folyamán mindenekelőtt őstörténeti tudománynak. Még a millenniumi számvetést elvégző Munkácsi Bernát is szinte csak őstörténeti vonatkozású eredményekkel foglalkozott az 1896. évi Ethnographiában. Sőt ez a szerep változó formában máig kíséri a magyar néprajztudományt.

A FOLKLORISZTIKA KEZDETEI

Filológusi pontossággal többek nyomán és összegzően Horváth János tárta föl, hogyan indult meg a népköltészeti szövegek lejegyzése. Tudománytörténeti tanulmányaiban Ortutay Gyula elsősorban az általa megjelölt adatokat követte. Valójában máig nem került elő olyan jelentékenyebb filológiai tényező, mely az eseménytörténetet módosította volna. Horváth azonban és természetszerűleg arra figyelt, milyen esztétikai érveket, majd milyen műveket hozott létre a népiesség. Ortutayt ezzel szemben egy tudományágazat, a folklorisztika kifejlődése érdekelte, amivel a népdal irodalmi rangjának emelkedése szervesen összetartozott. Az irodalmi népiesség pedig a néprajztudomány oldaláról tekintve kedvező háttérként és ösztönző-teremtő erőként hatott.

Az első népköltési gyűjtések

Kéziratos daloskönyvek a XVI. századtól ismertek Magyarországon, a XVIII. század végén még tartott a divatjuk. Fokozatosan nyert bennük teret a mai értelemben vett népköltészet, lassan tudatosodott a másolókban a hagyománymentés. A XVIII. század végén ilyen kézirat volt többek közt a diákok által összeírt Sárospataki dalgyűjtemény (1787–1792), a váci Énekes gyűjtemény (1799–1801), mely nyomtatásban is megjelent és Pálóczi Horváth Ádámtól az Ó és Új mint-egy Ötödfél-száz Énekek (1813).

A visszhangtalanul maradt Révai–Rát-féle felhívást 1801-ben Sándor István Sokféle című olvasmánygyűjteményének VIII. kötetében, majd Kultsár István 1811-ben és 1817-ben a Hasznos Mulatságokban megismételte. Közben a szépirodalomban gyarapodtak – elsősorban nyelvi érdeklődés kapcsán – a néprajzi értékű betétek és példák (Baróti Szabó Dávid, Csokonai Vitéz Mihály, Dugonics András és mások), de úgy látszik, csak a második Kultsár-féle fölhívás idején értette meg igazán az irodalmi közvélemény, miről is van szó. Ettől kezdve a folyóiratokban és a zsebkönyvekben megszaporodtak a hiteles népdalközlések, átköltések vagy utánzások. Kultsár az általa indított Hasznos Mulatságokban 1818-ban először nevezte az addig “Volkslied”-ként (Herder szava) emlegetett szövegeket népdalnak.

A gyűjtés történetében mégsem a népdalhoz kapcsolódik az első jelentős esemény. Gaal György (1783–1855) Märchen der Magyaren című könyvének megjelenésével (Bécs, 1822) nemcsak az első magyar népmesegyűjtemény, hanem az első önálló magyar folklórkötet látott napvilágot. Gaal hivatkozik a Grimm testvérek 1812-ben kiadott nevezetes Kinder und Hausmärchenjének példaadására; ennek nyomán a korábbi kutatás joggal gondolta, hogy közvetlen indítéka innen származott. Újabban Voigt Vilmos figyelmeztetett a gyűjtemény kialakulásának összetettebb körülményeire: a néphagyományt sokra becsülő Dugonics András a pesti egyetemen tanította Gaalt, aki később Jacob Grimm 1812-i bécsi látogatásának és felolvasásának tanúja és hallgatója lehetett, végül a gyűjteményének kinyomtatását megelőző évtizedben – mint fentebb utaltunk rá – megnövekedett a folklorisztikai érdeklődés. Gaal meséinek magyar kiadása jócskán késett. Hetet közülük Erdélyi János jelentetett meg 1855-ös kötetében, majd 1857–1860-ban három kötetben ötvenhárom szöveget adott ki hagyatékából Pesten Kazinczy Gábor és Toldy Ferenc Gaal György magyar mesegyűjteménye címmel.

Gaal 1811-ben Bécsben az Esterházyak könyvtárosa lett, haláláig a császárvárosban élt, jórészt németül írt. Mind ő, mind hajdani iskolatársa, gróf Mailáth János (1786–1855) és annak sógora, báró Mednyánszky Alajos (1784–1844) a német nyelvű folklórkötetekkel elsősorban a magyarul nem olvasókat kívánták tájékoztatni. Képes romantikus útirajzát Mednyánszky kifejezetten azért írta, hogy a külföldet megismertesse a magyar haza szépségeivel: Malerische Reise auf dem Waagflusse in Ungarn (Pest, 1826). Már ebben is sok felső-magyarországi mondát dolgozott föl, következő kötetét pedig teljesen ezek közlésének szentelte: Erzählungen, Sagen und Legenden aus Ungarns Vorzeit (Pest, 1829); utóbbit három évvel később magyarul is kiadták. A jórészt nem magyarlakta vidékekről származó történetek – számos közülük ismert európai vándormonda – utóéletükben igen népszerűek lettek, szépirodalmi alkotások forrásaiként szolgáltak (Jókai, Mikszáth, Krúdy). A többféle írói működést kifejtő Mailáth gróf Magyarische Sagen und Märchen (Brünn, 1825) címmel regényes modorban erősen átdolgozott szövegeket tett közzé; az első kiadásban tizenkettőt, a másodikban (1837) már huszonnégyet. Kazinczy mindjárt visszafordította magyarra, de csak 1864-ben adták ki.

A külföld számára készült gyűjtemények legnevezetesebbje az angol John Bowring (1792–1872) Poetry of Magyarsa volt (London, 1830). Bowring az üzletember sajátos típusát testesítette meg: nyelvekkel, egzotikusnak és kevésbé egzotikusnak tartott irodalmakkal “kereskedett”. Az említett kötet magyar anyagát (számos műköltői alkotás mellett 64 “hungarian popular songs”) németből ültette át angolra, amit viszont Rumy Károly György juttatott el hozzá több forrásból gyűjtve (pl. Edvi Illés Pál is adott neki). A vállalkozás újabb társadalmi réteg, a magyarországi arisztokrácia figyelmét keltette föl a népdal iránt. De nemcsak ők, hanem az angliai közönségből olyan jeles személyiségek, mint Thomas Moor és Walter Scott is előfizettek a kötetre. Bowring élete végén Petőfit és Jókait is fordított angolra.

Gaal, Mednyánszky, Mailáth Bécsben vagy többnyire Bécsben éltek; olyan feltétlen udvar- és dinasztiahű emberek voltak, akik Magyarország és a magyar kultúra iránt hazafiúi érzelmekkel viseltettek. Még a nem éppen rokonszenves szolgálatokra vállalkozó Mailáthnál sem lehet ezt tagadni (az értelmiség figyelésével megbízott rendőri besúgó volt). Hangsúlyozni azért kell ezt a tényt, mert az 1830-as évektől a népdal ismét új pártfogókat nyert, tábora a modern nemzeti érzés híveivel erősödött. A népdal ügye ekkortájt már nem egyik vagy másik irányzatnak volt fontos, hanem a nemzeti kultúrát pártoló minden társadalmi rétegnek; és az iránta megnyilvánuló érdeklődés nyitott volt nemzetközileg is. Irigység, a másik nép alkotásaira való féltékenység ekkor még nem ütötte föl a fejét.

1831-ben Esztergom, 1832-ben Komárom vármegye kérte a frissen megalakult Magyar Tudományos Akadémiát a szaknyelv magyarosítására és népdalok íratására. Az Akadémia magáévá tette a javaslatot, és fölkérte tagjait népdalok és népszokások – nem íratására! –, hanem gyűjtésére. A folklórgyűjtés összefonódott a tájszógyűjtéssel, belőle szerkesztették a nyelvjáráskutatás becses úttörő alkotását, a Tájszótárt (Pest, 1838). A tájszógyűjtés feltételezi a tájegységeket elkülönítő ismereteket. A következő fejezetben látni fogjuk, miként vélekedett erről a közvélemény. Itt csupán a más művészeti ágazatokban jelentkező népies divatokra kívánjuk fölhívni a figyelmet.

A romantikus tájkultusz az 1810-as évektől előbb a vadregényes Felföldet, majd a Balatont, végül az Alföldet választotta tárgyává. Nem sokkal előbb jelentkezett Magyarországon a tájképfestészet, általában a természeti tájak, várromok képzőművészeti megörökítése. Gyakorlatát ösztönözte az országleíró és helyismertető írások, a szaporodó útirajzok illusztrálásának igénye. Az utazás divatjának Európa-szerte népszerű képes műfaja, a voyage pittoresque jellegzetes képviselője Mednyánszky Vág völgyi könyve. A tájakon föltűnnek a falvak, parasztházak, majd a viseletbe öltözött emberek is. Megjelenik a később nagy karriert befutó népéletkép. A nyomdaipari technika fejlődésének köszönhetően a tengerentúli népeket bemutató képes albumok a XVIII. század végén tőlünk nyugatra már elterjedtek. Nálunk az erdélyi szász Johann Martin Stock volt a műfaj úttörője 1778 táján készült metszetsorozatával: Abbildungen verschiedener Inwohner Ungarns und Siebenbürgens. Néprajzi szempontból kiemelkedő alkotás Bikessy Heinbucher József 1816–1820 között Bécsben kiadott, a kor viszonyait tekintve pompás albuma: A Magyar és Horváth országi Leg nevezetesebb Nemzeti Öltözetek’ hazai gyűjteménye, melyhez Csaplovics János írt kísérőszöveget.

Külön figyelmet érdemel a tánc és a zene. Már a XVIII. század végén központi nemzeti szimbólumnak tekintik a táncot, korunkban pedig az egységes magyar nemzeti tánc megteremtése közügynek számít. Így születik meg a csárdás; vele együtt emelkedik tovább a verbunkos zene tekintélye. Bár a kortársak mindkettőt leginkább “népi” jelzővel illetik, távol esnek a mai népzene- és néptáncfogalomtól. Nem számolhatunk be hiteles gyűjtőmunkáról, ezért részletesebben egyik területtel sem foglalkozunk.

A magyar folklór első tudományos elmélete. Erdélyi János

Az 1820-as években a népdal bevonul a magyar irodalomba, majd az 1840-es évek derekán az irodalmi népiesség a csúcsra ér Petőfi Sándor népies költői korszakával. Két sokszor leírt, lényeget sűrítő idézet fogja közre ezt az utat. Kölcsey Ferenc fogalmazta meg a programot Nemzeti hagyományok (1826) című tanulmányában: “Úgy vélem, hogy a való nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet” (Kölcsey Ferenc, 1826, 51). Petőfi első, a Toldi megjelenésekor Arany Jánosnak írt levelében a program győzelmét maga mögött tudva, már politikai síkra terelte az ügyet (1847): “Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá. Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek…” (Petőfi Sándor, 1964, 42).

Kölcsey Herder szellemében írt tanulmánya az első magyar nyelvű értekezés a népdalról. Az irodalom eredetisége és megújításának lehetősége izgatja, ezért a kérdések tengelyében, mint később a romantikus folklorisztikában még annyiszor, a népköltészet és a műköltészet viszonya áll. Az esztétikai megközelítés a népdal irodalmi értékét emeli, különösen azután, hogy megállapította, a magyar költészet szegényes régi emlékekben. A nemesség elhanyagolta hagyományőrző tisztét – fogalmazza meg a magyar művelődéstörténetben még jó néhányszor visszatérő gondolatot –, a jobbágyság maradt az eredeti tradíciók letéteményese. Kölcsey már el tudja választani a népit a régitől, s a népdalnak az ő elképzelésében elsősorban nem a múlt értékeinek pótlása a feladata, hanem az idézett költői program értelmében a jövendő magyar költészet felemelése. A hagyományok őrzésére és megoszlására vonatkozó romantikus véleményével szemben feltűnően reális a népdal történeti értékelésében. E nemben szinte egyedül áll, majd csak Erdélyi Jánosban talál követőre a népköltészet konzerváló erejétől sok felfedezést várók körében. Kevés anyag alapján is meg tudta állapítani, hogy régebbi történetinépdal-szövegemlékeink legfeljebb alig valamivel a kuruckor előtti időkből valók. Ezeket viszont nagyon fontosnak és hitelesnek mondotta.

Kölcsey teóriái mintegy másfél évtizeddel később Erdélyi János elméleti munkásságában folytatódtak. Az Akadémiától a hozzá beáramló népdalanyagot 1836-ban átvette az irodalmi élet pártolására alakult Kisfaludy Társaság, hogy azután több mint háromnegyed évszázadra legfőbb patrónusa legyen a folklórnak. Itt hangzik el 1842-ben Erdélyi János székfoglalója Népköltészetről címmel. Egy év múlva ugyanitt és ugyanő már titkárként ad elő: Magyar Népdalköltészetről, Töredékek. Elsősorban neki köszönhető, hogy a Kisfaludy Társaság még abban az évben országos gyűjtést hirdet, majd az akadémiai felhívás és ennek friss eredményéből válogatva – európai viszonylatban és a hosszú előkészítő szakaszhoz képest meglehetős késéssel – napvilágot lát az első magyar nyelvű népköltési antológia, az Erdélyi által szerkesztett Népdalok és mondák három kötete (1846–1848). A gazdag anyag, a nagy terjedelem és a szerkesztő értekezése, mely folklorisztikánk első műfaji szaktanulmánya, némileg kárpótol a késésért.

A paraszti származású Erdélyi önéletrajzi jegyzeteiben utal rá, mennyire segítségére volt munkájában gyermekkori élményvilága. Ő azonban személyesen szinte alig gyűjtött. Kollektív lelkesedés hordta össze az impozáns anyagot, melyből már válogatni is lehetett. Másfelől elgondolkodtató, hogy mai fogalmaink szerint mégis miért oly “kevés” ez a “sok”. Ma már tudjuk, amit akkor sokan nem sejtettek, hiszen íratni is akartak népdalokat, hogy a XIX. század első felében még zavartalanul újratermelve magát, virágzott az eredeti népköltészet. A szakértelem hiánya láthatatlan falként takarta el a szóhagyományt a gyűjtők elől, akik olykor ünnepeltek egy-egy “felfedezett” szebb szöveget, holott valószínűleg csekély fáradsággal tucatnyi hasonlóhoz juthattak volna. Először: nem voltak tisztában fogalmilag, mit is keresnek voltaképpen. Másodszor: valószínű, hogy a felfokozott rajongás nehezítette a tárgyilagos közelítést és kutatást. Jellemző sorokat vetett papírra erről a mondagyűjtés jelentőségét először fölismerő fiatal Pulszky Ferenc 1840-ben: “Mint mikor az ember mesterkélt szép kertből a nagyobbszerű szabad erdővidékbe kilép, illy érzet ébredett a műveltek lelkében, midőn a múlt század végével angol s német tudósok a népköltészetet felfedezték, melly észrevétlenül mellettünk virágzott. Külömböző szokatlan alakban tűnt itt fel minden előttünk, itt zúgtak még a régi pogányság titokteljes tölgyei, itt égtek a kereszténység lángoló rózsái, itt csillogtak szokatlan alakban a szabadság, szerelem és népélet virági, kelyheikből részegítő illatot kiömlesztve, s természeti szépségökben beteg képzelődésünknek üvegházi növényeit meghomályosítva” (Pulszky Ferenc, 1914, 102–103).

Erdélyi sem volt mentes a népköltészet túlzott eszményítésétől és elfogult csodálatától, miként azt neve említése nélkül, de ráutalva, már a századvégről visszapillantó Katona Lajos megállapította. Ám ahogyan ő sem rótta föl hibájául, mi sem tehetjük, hiszen ez korának sajátja volt; és Erdélyi mindig megalapozta lelkesedését. Tudatában volt munkája jelentőségének, annak, hogy lezár egy korszakot, rendezi és kiadja termését. A gyűjtemény nem önmagában foglalkoztatta. Érdekelte, mert gondolatrendszert épített rá. Még mindig Herder varázslatos hatása mozgatta tollát. Az 1842-i székfoglaló áhítatos kezdőmondatai a népköltészetet a múlt sötétjébe bevilágító szövétneknek, visszapillantó bűvös tükörnek, szent örökségnek nevezik. A nagy gyűjteményhez írott tanulmánya a magyar népdal fejlődéstörténetét adja, de már a székfoglaló elkülöníti a népköltészetet a “primitív” és “vad” népek költészetétől. Ezeknek az Erdélyi által is képviselt és azóta jócskán megcáfolt nézet szerint nincs történelmük. Az ősköltészet folytonosságot képviselő utódja, a népköltészet pedig történelmi időkben alakul ki, majd a “szellem fejlődésében” az egységes műveltség idegen magas műveltségbeli hatásokra kettéválik, megjelenik a nemzeti költészet is, amikor megszületik maga a nemzet. A magyar költészet történetében a magyar nyelvű írásbeliség kialakulása és az első kiemelkedő teljesítmények (Balassi Bálint, Zrínyi Miklós) jelzik ezt a fordulópontot Erdélyi fejlődésrajzában. Népköltészet-fogalma eredete szerint tehát történeti, mégis benne mindenekelőtt “tisztán emberi”-t lát, azaz állandó eszméket keres, mint: “hit, szerelem, hősiesség”. Ezzel szemben a “nemzeti költészet jelleme idő szerinti”, vagyis természetét tekintve történetileg meghatározott, “valamint a kor szelleme változik”. Azonban “a természet örök rendén jár a szellem fejlődése is”, ezért kell a műköltészetnek végül “felvenni a népi elemet; különben nem igazi, hanem korcs, fattyú, sehonnai”.

Az elfajzás ellen tehát a népköltészet vértezete véd, azé a népköltészeté, melyet egyetemes érzések hordozójának lát Erdélyi, de népenként másnak, mert a népek jelleme egyedi és megismételhetetlen, mert erejük főleg nyelvükben rejlik. Erdélyi folkloristaként vallja, ami egyébként a magyar nemzeti tudatra a felvilágosodásból átsugárzott, hogy az emberiség kultúrája nem egy univerzális nyelvtanra hasonlít, hanem egymással viszonylagos kapcsolatban álló jelrendszerek sokasága: “költő csak egy nyelven írhat istenigazában, azon, amelyet az édesanyatej szivárogtatott életerébe”. Goethe, amikor szerb népdalokat olvasott, annak örült leginkább, hogy egy számára új nép ismeretével gazdagodott. Ilyen módon kell a magyar népdalnak is bővítenie az emberiség közös műveltségét – írja tanulmánya elején. A terjedelmes értekezés nagyobb felében épp a magyar népdal egyediségében megnyilvánuló eredetiséget kívánja bemutatni a szerző. Nyelvi-stilisztikai elemzéssel keresi az egyetemes érzések sajátos kifejeződését, a költői szépségeket, lélektani értékeket. Ez a tanulmány az első és hosszú ideig páratlan népköltészeti stilisztika is a magyar folklórban. Verstani eredményeit minősíti, hogy utóbb Arany János is támaszkodott rájuk.

A népdal tulajdonságai között szerepelnek a keleties vonások, melyeket Erdélyi a szerelmest magasztaló jelzők halmozásában jelölt meg. Legigazabbnak a “pusztai népdalok”-at tartja. Egyébként – feltehetőleg az esztétikai beállítódás miatt – viszonylag kevésbé érdeklik az őstörténeti vonatkozások, s ebben a tanulmány mottójának szerzőjét, Kölcseyt követi. Elvi alapvetése az írás nélküli történelem bevilágítását ígéri, mégis vizsgálata végén megismétli, amit Kölcsey mondott, hogy a XVII–XVIII. századnál előbbről igen keveset tud a népi emlékezet.

Alkotáslélektani kérdések is foglalkoztatják Erdélyi Jánost. Az elsők egyike, s egy évszázadig akadnak majd követői, akiknél fölbukkan a német romantika egyik központi, ámbár mindvégig homályos fogalma, a néplélek (Volksgeist). Katona Lajos, mintegy szellemi ősére lelve, emeli ki Erdélyinek a titokzatos alkotó néplélekre vonatkozó gondolatát. A néplélek a természet hatására sugározza ki magából a népköltészetet. De ki költi valójában a népdalt? Erdélyi megemlíti ugyan, hogy eredetileg talán az “egyes éneklé azt”, mégis a Grimm testvérek nyomán helytelenül úgy véli, hogy az egész nép közösen alkot, ki-ki tehetsége, alkata szerint tesz hozzá. Ennek a felfogásnak szerkesztői következménye, hogy a Népdalok és mondák anyagának rendezésekor tudatosan illeszt össze hite szerint egymáshoz való versszakokat. Tehát ő is a néphez tartozik, noha tanultsága már kiemelte a nép köréből. Nem kapunk világos választ arra, ki is a nép? A “köznép” vagy “az alsó néposztály” nem társadalomtörténeti kategória Erdélyinél, hanem a népköltészeti hagyományokat őrzők közössége. Tehát a kulturális leszármazás számít, ez pedig jóval szélesebb kört jelent, mint a parasztság. A Népdalok és mondák szerkesztésében ez az álláspont úgy jelentkezett, hogy a népköltészet és a műköltészet kívánt egymásra hatásának kedvéért, és a közfelfogáshoz igazodva, Erdélyi nyilvánvalóan műköltői alkotásokat is felvett a gyűjteménybe. Igaz, megkülönböztette őket “tulajdonképpeni” és “kölcsönvett” címek alatt.

A folklorista Erdélyiről alkotott képünk úgy teljes, ha néhány mondat erejéig mint az irodalmi népiesség teoretikusával is foglalkozunk vele. Eljárásunkat nyomatékosítja, hogy Erdélyi óta napjainkig nagyon sokan hivatkoztak és hivatkoznak a folklórra mint a művészeteket megújító forrásra, de olyan gondolati igénnyel és mélységgel azóta sem tette ezt senki sem, mint Erdélyi János. Ismert az irodalomtörténetből, hogy a hegeli bölcselet segítségével (fejlődésrajz, “eszmék” keresése, tézis–antitézis) magyarázta és igazolta a korszak költői irányváltását, a klasszicizmus után a romanticizmus előretörését és az irodalmi népiességet. Számára a klasszicizmus “eszményi”, vagyis túlságosan általános és elvont, ezért idegenszerű, míg a népköltészet – vele szemben – a “tiszta emberi”-t kínálja megújulásul, hogy elvezessen az “egyéni” és korszerű nemzetihez (Egyéni és eszményi, 1847).

Némileg módosultak esztétikai nézetei a szabadságharc bukása után. Az új helyzetben hamarosan észlelte, hogy a Petőfivel diadalt aratott költői eszményt az utánzók elsekélyesítik (Népköltészet és kelmeiség, 1853), és a népiesség iránya a bezárkózás tüneteit mutatja (A magyar líra, 1859). A népköltészet a maga differenciálatlanságában és egyszerűségében mégsem alkalmas bonyolultabb emberi érzések kifejezésére. Az esztéta, aki nemrég még egy irány harcos szószólója volt, most egyáltalán nem kívánja annak uralmi helyzetét, sőt, épp szélsőségeit ellensúlyozandó, az “eszményi” fölkarolását tartja szükségesnek, hogy a tézis-antitézis elvének megfelelően végül törvényszerűen valamiféle szintézis alakuljon ki. Szépirodalmi bírálataiban elutasítja a “kelmei” tájköltészetet, mert felülvizsgálva korábbi nézeteit, pontosabban: pótolva mulasztását, rámutat, hogy a népköltészet és a műköltészet esztétikai szempontból csakis ugyanazzal a mércével mérhető. Nem minden egyformán értékes – beleértve a Népdalok és mondák heterogén anyagát is –, amit a nép ajkáról lejegyeztek.

Népköltészettel foglalkozó nagyszabású és új gondolatokat felvető tanulmányt a szabadságharc után már csak egyet írt Erdélyi. A Kisfaludy Társaság megbízásából szerkesztett Magyar közmondások könyvét (1851) kitűnő elméleti írás kíséri. A szólás- és közmondásgyűjtés Magyarországon a késő reneszánsz humanista gyakorlatban jelent meg tudós értelmiségi kedvtelésként. A XVI. századtól változó tartalmú és értékű magyar gyűjtemények sorában Erdélyié az első, melyhez folklorisztikai szempontokat hasznosító anyagelemzés csatlakozik. A műfajjal foglalkozó magyar nyelvű szaktanulmányok sorát is megnyitja, habár általános folklórelméletéhez újat nem tesz hozzá. A közmondáskönyv előszava panaszolja, hogy a Népdalok és mondák visszhang nélkül maradt. Csupán Henszlmann Imrének mond köszönetet, amiért a mesékkel foglalkozott. Bár az 1850-es években egy mesekötetet is kiadott, a mese és általában az elbeszélő műfaj Erdélyi Jánosnak gyönge oldala volt. Mind az előzmények, mind személyes érdeklődése a líra felé irányították. Még a hamarosan magas rangra emelkedő magyar népballada sem ragadta meg igazán a képzeletét.

A mese, még inkább a monda – Gaal György úttörése ellenére – sokáig mostohagyermeke volt a folklorisztikai érdeklődésnek. Pulszky jeladása is elszigetelt jelenségnek bizonyult. Henszlmann említett, kivételt képező tanulmánya a Kisfaludy Társaság rövid életű folyóiratában, a Magyar Szépirodalmi Szemlében látott napvilágot 1847-ben. De csak annyiban kapcsolódott Erdélyihez, hogy kiadott szövegeit elemezte, folklórelméletéről nem mondott véleményt.

Henszlmann Imre (1813–1888) az önkéntesen asszimilálódott magyarországi német értelmiség tipikus alakja, a magyar nemzeti romantika egyik legtevékenyebb híve volt. Népmesetanulmánya nem más, mint egyszeri kirándulás fő érdeklődési területeiről, az építészettörténetről, a művészettörténetről, a műemlékvédelemről, melyeknek hazai úttörőjeként és megalapozójaként ismerjük. Valószínűleg általános esztétikai érdeklődése vezette a folklórhoz, s talán életének egyik vezéreszméje, a nemzeti specifikumok keresése. Az addig nyomtatásban megjelent, meglehetősen kisszámú magyarországi magyar és nem magyar népmeséket a korabeli, általánosan elterjedt “természetmitológiai” felfogás híveként elemezte, vagyis a szoláris mítoszokat központba állítva elfogadta, hogy lehetőleg minden mese központi ősi tartalma a természet tél elleni küzdelmének megörökítése. Megállapításait nem, de elnevezéseit és osztályozását: “jelvi mese” (tündérmese) és “dévajka” (trufa) Arany János és Arany László átvették, a folklorisztika a XIX. század végéig használta.

Erdélyi János tehát szinte teljesen társak nélkül fejtette ki elméleti folklorisztikai munkásságát. A mitológiai érdeklődésű fiatal Ipolyival sem épült ki bővebb kapcsolata. Arany János, Gyulai Pál, majd Arany László pedig akkor értekeztek a népköltészetről, amikor ő már kevésbé érdeklődött iránta, illetőleg már nem is élt. Hogy mit vitt magával a sírba, csak találgathatjuk. Életének utolsó évtizedében írt dolgozataiban a nagyszámú folklorisztikai megjegyzés ismételten tanúsítja, mennyire jártas volt az európai népköltészetben és folklórtudományban. Például tanulmányozta és fordította az észak-európai népballadákat. Előszót írt Lehóczky Tivadar ruszin népdalkötetéhez. Félbemaradt egyetemes irodalomtörténetéből pedig az ókori és középkori népek folklorisztikai problémákkal telített irodalma értőjének ismerhetjük meg.