Ugrás a tartalomhoz

A magyar kémia művelődéstörténete

Szabadváry Ferenc

Mundus Kiadó

Mezőgazdasági kémia

Mezőgazdasági kémia

A mezőgazdasági kémia is a szerves kémia egyik alkalmazási területe, csak éppen nem szintetikus. Nem is tiszta kémia, annál jóval összetettebb. Magyarországon a mezőgazdaság volt a gazdaság legfontosabb ágazata. Ezen a területen már a múlt század második felében kiépült egy a korhoz képest fejlett kutatóhelyi hálózat. 1908-ban ehhez a Műegyetemen külön tanszék is járult, Mezőgazdasági Kémiai Technológiai tanszék néven. Ezekben az intézményekben számos tudományos publikáció látott napvilágot, közöttük kémiai tárgyú is bőven található.

A mezőgazdasági kémia fontos területe volt a liszt kutatása. Magyarország nagy liszt-exportőr volt. Malomiparunk mind nagyság, mind technika szempontjából a világ élvonalában járt. A századfordulón azonban a magyar liszt keresettsége csökkent, ennek oka a külföld megítélése szerint az volt, hogy a magyar búza minősége romlott. Lisztünk hírnevét sikértartalma biztosította, e körül kellett a hibát is keresni. A sikértartalomra a nitrogén mennyisége alapján következtettek. A századfordulón azonban úgy gondolták, hogy ez nem jó módszer. Arra számítottak, hogy mechanikai módszerekkel megbízhatóbb eredményekhez jutnak. Például a rétestészta nyújthatóságának mérésén keresztül. Különböző készülékeket konstruáltak erre a célra, és további mechanikai próbákkal kísérleteztek. Hankóczy Jenő (Szejkepuszta, 1879 – Budapest, 1939) 1914-ben bevezetett tésztavizsgáló gépe egész jól bevált erre a célra, bár ez a berendezés már elég távol állt a kémiától. A legoptimistább „vizsgálati módszer” nem igényelt különösebb beruházást, mert így szólt: „A magyar liszt páratlan jóságát mi sem bizonyítja csattanósabban, mint a magyar gazdaasszony tésztakészítési leleményessége és tündérujjai! Ezt a próbát tessék végeztetni a külföldi liszttel!”

Sajnálatos, hogy külföldön többnyire gazdaasszony nélkül vásárolták a lisztet.

A másik fontos mezőgazdasági termékünk a bor volt. A bor minőségét szigorú bortörvény védte. Ennek kidolgozásában fontos szerepet játszott Wartha Vince, a Műegyetem neves professzora. Kosutány Tamás (Nyírlugos, 1848 – Budapest, 1915), a magyaróvári gazdasági akadémia kémia tanára, 1894-től az új Országos Kémiai Intézet igazgatója, a bor erjedése, a borélesztő, a borbetegségek kérdéseivel foglalkozott eredményesen. 1873-ban a Borászati Vegytan Alapvonalai címen írt könyvet. A fiatalon elhunyt Pillitz Vilmos (1849-1884) szacharométere sokáig használatos volt a mustminőség mérésére.

A legérdekesebb és legértékesebb felfedezés ezen a területen – mint annyi más jeles találmány országunkban – észrevétlen maradt a maga korában. Pedig világsikert érhetett volna el, mint ahogy el is ért, miután Franciaországban újra felfedezték. Preysz Móric (1829-1877) a pesti reáliskola kémiatanára rájött arra, hogy fiatal borok 55-75o-ra melegítése megakadályozza az utóerjedést és gyorsítja az érést. Ez tulajdonképpen a pasztőrözés feltalálása. Felfedezéséről Preysz 1861. november 13-án előadásban számolt be, és módszerét csírátlanítás néven elfogadásra javasolta a Természettudományi Társulat ülésén. Megbízták, hogy folytassa kísérleteit, keressen megoldást arra, hogy a tokaji bor nagy távolságra is szállítható legyen, ez a magyar exportnak nagyon fontos lenne. Pasteur négy évvel később, 1865. május 1-én jelentette be hasonló eljáráson alapuló csírátlanítási módszerét a Francia Tudományos Akadémián. Amint Preysz erről értesült, gyorsan közleményt írt módszeréről, amit korábban nem tett meg. Most persze már késő volt. A módszer neve mindmáig pasztőrözés, nem pedig preiszezés. Kár.

Pedig Preysz cikke jó. Idézek belőle: „Oly czukor oldat, milyen a must azaz a melyben az élesztő fejlődéséhez szükséges anyagok t.i. fehérnyeféle testek megvannak, élesztő hozzáadása nélkül is erjedésbe mennek által, ha közönséges levegővel jönnek érintkezésbe, mert akkor bennük képződik élesztő.

Ily folyadékok, ha közönséges levegővel soha sem érintkeztek, akkor sem forrhatnak, ha olyan levegőt bocsátunk hozzájuk, mely vagy izzó csöveken vagy pamuton szűretett keresztül, miből köztudomás szerint következtethetjük, hogy a levegőben nem az éleny az erjedés oka, hanem az abban foglalt élesztőcsírák. Oly must, mely közönséges levegővel érintkezett, kedvező körülmények között mindaddig forr, mígnem minden czukortartalmát elvesztette.

Szerves lényeknek életműködése s így az élesztőnek a czukorravaló hatása végkép megszűnik, ha azokat a víz forrpontjáig melegítjük.

Ezek szerint bizonyos, hogy a bor, ha zárt edényben 100 Cel. fokig hevíttetik, az edény pedig oly tökéletesen elzáratik, hogy a melegítés után a levegő semmiképpen hozzá ne férhessen, erjedni többé sohasem fog. Kísérleteim azt nemcsak igazolják, hanem még azt is tanúsítják, hogy a bor ezen eljárásnak kitéve igen kedvező változásban részesül.”