Ugrás a tartalomhoz

Kutyatár

Szinák János, Veress István (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

Első rész

Első rész

A harcikutya-fajták

Akita Japán

Marmagasság: kan 64-70 cm

szuka 57,5-63,5 cm

Súly 35-40 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 4-8 kölyök

Várható élettartam: 12-15 év

Elhelyezés: kertben vagy lakásban

Alapvetően igen szívós, ellenálló fajta, de hajlamos a csípőtorzulásra. Tenyésztésre kizárólag az egészséges egyedeket ajánlatos felhasználni. Érzékeny a különböző allergiás bőrbetegségekre, ezek azonban viszonylag könnyen kezelhetők. Veleszületett szemrendellenesség is előfordulhat.

A kölyköknek alapos szocializálódásra van szükségük, már fiatal korukban meg kell ismertetni őket a különböző helyzetekkel és emberekkel.

Akita

Angol bulldog Anglia

Marmagasság: kan 35-45 cm

szuka 34-44 cm

Súly: 20-30 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 4-6 kölyök

Várható élettartam: 9-11 év

Elhelyezés: lakásban vagy kertben

Általában egészséges. Meleg időben érzékeny a hőgutára. Légzési problémákra hajlamos, olykor hangosan horkol. Allergiás bőrbetegség, szemhéjproblémák, veleszületett szívbetegség, csípőtorzulás és egyéb betegségek előfordulhatnak. Viszonylag rövid életű; a 9-10 éves bulldogok már matuzsálemnek számítanak. Gyakori a császármetszés. A születési szín megegyezik a felnőttkorival. A gyerekeket nagyon szereti, ideális társasági kutya.

Angol bulldog

Angol masztiff Anglia

Marmagasság: kan 76 cm felett

szuka 70 cm felett

Súly: 70-90 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 4-6 kölyök

Várható élettartam: 9-10 év

Elhelyezés: kertben

Rendszerint egészséges fajta. Csípő-rendellenességre hajlamos, ezért a tenyésztésbevétel előtt ajánlatos röntgeneztetni. Szemhéj-rendellenesség is előfordulhat, ez azonban többnyire műtéti úton korrigálható.

Nagy termetéhez képest viszonylag kevés kölyköt hoz a világra. A kölykök fejlődése szempontjából nagyon fontos, hogy idejében emberekhez és különböző helyzetekhez szoktassuk őket.

Angol masztiff

Argentin dog Argentína

Marmagasság: 60-65 cm

Súly: 38-45 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 4-7 kölyök

Várható élettartam: 10-12 év

Elhelyezés: kertben

Általában egészséges, szívós. Hajlamos szemhéj-rendellenességre és hormonális bőrbajokra. Előfordulhat szőrtüszőatkásság is; ennek kezelése hosszadalmas. Ritka a nehéz ellés. Átlagban 4-7 kölyök jön világra egy-egy alomban, de volt már példa 10-11 újszülöttre is. Korán kell emberi környezethez szoktatni, és idejében kell elkezdeni vele a kiképzést, ezzel elkerülhető, hogy felnőtt korában rossz természetű legyen. A fülkupírozást 6-8 hetes korban ajánlatos elvégeztetni.

Argentin dog

Bordeaux-i dog Franciaország

Marmagasság: 58-66 cm

Súly: 35-45 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 5-8 kölyök

Várható élettartam: 10-12 év

Elhelyezés: lehetőleg kertben

Teljes egészében meglehetősen egészséges fajta. Túlságos melegben légzési nehézségek és egyéb légúti problémák léphetnek fel a rövid arcorri rész következtében. Hajlamos a különböző szemproblémákra. Előfordulhat csípőtorzulás, allergiás bőrbetegségek, sőt szőrtüszőatkásság is.

Nyugodtságra, magabiztosságra nevelhetjük a kölyköket úgy, hogy idejekorán különböző szituációkkal és emberekkel ismertetjük meg őket.

Bordeux-i dog

Bullmasztiff Anglia

Marmagasság: 60-69 cm

Súly: 45-58 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 5-8 kölyök

Várható élettartam: 9-10 év

Elhelyezés: kertben, esetleg lakásban

Általában egészséges fajta, de csípőtorzulásra és felfújódásra hajlamos. Ajánlatos a csípőízületet megröntgeneztetni a biztos diagnózis érdekében. Csak a két évnél idősebb és egészséges egyedeket engedjük továbbtenyészteni. Alkalomadtán szemhéjabnormalitás előfordulhat, amely műtéti beavatkozással esetleg korrigálható.

A szülés rendszerint problémamentes. Fontos a korai szocializáció, a kölykök kerüljenek mielőbb kapcsolatba emberekkel. E nagy termetű fajtának már korán kell megtanulni a leckét ahhoz, hogy megfelelően beilleszkedhessen a családba.

Bullmasztiff

Bullterrier Anglia

Marmagasság: 53-56 cm

Súly: 24-30 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 5-8 kölyök

Várható élettartam: 10-12 év

Elhelyezés: lakásban vagy kertben

Fölöttébb erőteljes, robusztus fajta. Fehér színű egyedeknél tapasztalható bizonyos tendencia veleszületett süketségre, a fehér kölyköt tehát ajánlatos megvizsgáltatni.

A fülek 3-4 hónapos korban állnak fel, de az állandó fogazat kiváltódása előtt még többször lefittyedhetnek és újból kiegyenesedhetnek. Az újszülöttek orra rendszerint rózsaszínű, idővel azonban sötét árnyalatot ölt.

Bullterrier

Cane corso Olaszország

Marmagasság: kan 62-68 cm

szuka 58-64 cm

Súly: 38-50 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 5-8 kölyök

Várható élettartam: 10-14 év

Elhelyezés: kertben

Általában egészséges, de hajlamos a csípő-rendellenességre. Allergiás eredetű bőrbetegségek, valamint szemhéjbajok előfordulhatnak.

Az ellés rendszerint problémamentes. A kölykök gyorsan növekednek. Nagy almok esetén szükség lehet a kölykök póttáplálására. A kiskutyák előnyére válik, ha már korai stádiumban elkezdenek foglalkozni velük.

Cane corso

Fila brasileiro Brazília

Marmagasság: 65 cm

Súly: 50 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 8-12 kölyök

Várható élettartam: 12-14 év

Elhelyezés: kertben

Többnyire erős, egészséges fajta. Néhány példány hajlamos csípőproblémákra és szemhéj-rendellenességre. Érzékeny a különböző allergiás bőrbetegségekre. Szőrtüszőatkásság sem ritka.

A szukák általában jó anyák, az ellés legtöbbször problémamentes. A kiskutyák vérmérsékletére nagy gondot kell fordítani, hozzá kell szoktatni őket az emberekhez és különböző helyzetekhez, s meg kell akadályozni, hogy ijedősek, félénkek vagy túlzottan agresszívek legyenek.

Fila brasileio

Kanári-szigeteki kutya Kanári-szigetek

Marmagasság: kan 59-65 cm

szuka 55-61 cm

Súly: 38-45 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 4-7 kölyök

Várható élettartam: 10-13 év

Elhelyezés: kertben

Erőteljes, szívós fajta. Viszonylag mentes genetikai problémáktól. Néhány egyed hajlamos csípőtorzulásra, szemhéj-rendellenességre.

A szukák viszonylag könnyen ellenek, s gondos, jó anyák. Többnyire valamennyi kiskutyából erős, egészséges egyedet nevelnek.

Kanári-szigeteki kutya

Kínai harci kutya Kína

Marmagasság: kan 46-51 cm

szuka 41-46 cm

Súly: 16-25 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 4-7 kölyök

Várható élettartam: 10-12 év

Elhelyezés: kertben vagy lakásban

Normális körülmények között tartva, általában véve egészséges fajta. Hajlamos allergiás bőrbetegségre, szőrtüszőatkásságra. A szemhéjproblémák is gyakoriak. Az ellés általában könnyű, olykor azonban császármetszésre lehet szükség. A szukák rendszerint jó anyák, tejük bőséges. Mint minden kiskutyával, a shar-pei kölykökkel is már fiatal korukban el kell kezdeni foglalkozni.

Kínai harci kutya

Nápolyi masztiff Olaszország

Marmagasság: kan 65-75 cm

szuka 60-70 cm

Súly: 50-70 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 5-7 kölyök

Várható élettartam: 10-13 év

Elhelyezés: kertben

Alapvetően egészséges fajta, bár hajlamos csípőízületi rendellenességre.

Szemhéjprobléma, allergiás bőrgyulladás, valamint szőrtüszőatkásság előfordulhat. A lelógó alsó ajkak miatt erőteljes nyálzás tapasztalható.

Az ellés általában problémamentes. A szukák jó anyák, féltő gonddal nevelik kicsinyeiket. Ezeket az életerős kölyköket már korán kézbe kell venni, s hozzá kell szoktatni őket az emberekhez.

Nápolyi masztiff

Pit bullterrier USA

Marmagasság: 46-56 cm

Súly: 22-36 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 5-7 kölyök

Várható élettartam: 10-14 év

Elhelyezés: kertben vagy lakásban

Erőteljes, egészséges fajta. Allergiás eredetű bőrbetegségek előfordulhatnak. A csípő-rendellenesség ritka.

A szukák könnyen fogamzanak, és a szülés a legtöbb esetben könnyű. A kölykök gyorsan fejlődnek és hihetetlen életerősek. A kiskutyákat viszonylag hamar szét kell választani egymástól, hogy a verekedéseket elkerüljük. Fülüket 7-8 hetes korban kupírozzák. Idejében kell őket szocializálni, emberhez szoktatni. Hazánkban a fajta tenyésztését tiltják.

Angol staffordshire terrier

Amerikai staffordshire terrier USA

Marmagasság: 43-48 cm

Súly: 20-25 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 5-8 kölyök

Várható élettartam: 12-14 év

Elhelyezés: kertben vagy lakásban

Erős és ellenálló fajta. Bőrbetegségek előfordulhatnak, de viszonylag könnyen kezelhetők.

A szukák könnyen ellenek, hihetetlenül jó anyák. Féltő gonddal nevelik kölykeiket, amelyek gyorsan fejlődnek és rendkívül jó étvágyúak. Harcias természetük miatt már korán oda kell figyelni rájuk, nehogy túl sokat és hevesen verekedjenek. A fülvágást ajánlatos 7-8 hetes korban elvégeztetni.

Amerikai staffordshire terrier

Angol staffordshire bullterrier Anglia

Marmagasság: 35-40 cm

Súly: 14-18 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 4-6 kölyök

Várható élettartam: 10-14 év

Elhelyezés: lakásban vagy kertben

Tetőtől talpig egészséges, betegségekkel szemben ellenálló. Szőrproblémák előfordulhatnak, de viszonylag könnyen kezelhetők. Ritkák az ellési nehézségek. A kölykök gyorsan fejlődnek, életerősek, harciasak, mint minden terrier.

Pit bullterrier

Tosa Japán

Marmagasság: kan legalább 60 cm

szuka legalább 54 cm

Súly: 30-38 kg

Szőrzet: rövid

Átlagos alomszám: 6-7 kölyök

Várható élettartam 11-13 év

Elhelyezés: kertben, esetleg lakásban

Általában véve egészséges és robusztus kutya. Hajlamos a különböző allergiás bőrbetegségekre. Szemhéjproblémák is előfordulhatnak.

Ebből a fajtából nem sok példány található hazánkban, ezért nehéz a tapasztalatok általánosítása. A kevés számú adat arra utal, hogy a szukák könnyen ellenek és jó anyák. A kölykök fejlődése erőteljes.

Tosa

Hadiösvényen.....

Kutyák a háborúban

Gaius Marius római hadvezér Kr. e. 101-ben döntő győzelmet aratott a Római Birodalmat dúló germán cimber és teuton törzsek fölött. Az ütközet után a rómaiak a germánok szekérvárát akarták elfoglalni, melyet - tudomásuk szerint - csak asszonyok és aggastyánok védtek, azonban kellemetlen meglepetés érte őket. Óriási kutyákkal találták magukat szemben.....

Hadi kutyák - talpig páncélban

Mint a fenti példa is bizonyítja, a harci kutyák alkalmazása még a Krisztus előtti időkre nyúlik vissza. Kiváltképpen a germán törzsek kedvelték ezeket az ebeket. Római leírások "széles pofájú, harci ebekről" tesznek említést még azokból az időkből, mikor a római légiók partra szálltak a Brit-szigeteken.

A sumer, asszír, babilóniai és föníciai kultúrákban a leletek tanúbizonysága szerint ugyancsak mindenütt találkozhatunk hatalmas harci kutyákkal. A legvakmerőbbek a molosszusok voltak. Nevüket a görögországi Molosszosz-szigettel kötik össze, s végül ez lett az egész fajtacsoport - molosszusok - gyűjtőneve.

Kutyák nyakán kifent kések

Ezeket a kutyákat hadjáratok idején "operatív fegyverként" használták. A görög és asszír seregek előtt jártak, részben azért, hogy őket érje az első nyílzápor, másrészt pedig azért, hogy földerítsék az ellenség hadállásait. Az ebeket gyakran késekkel kivert koloncokkal, illetve nyakörvekkel látták el, s amikor ezeket a kutyákat például az ellenséges lovasság közé vetették, iszonyú vérengzést végeztek, s óriási rémületet keltettek.

Egy másik fortély az volt, hogy a harci kutya gazdáját küldték előre, az ebet pedig egy rabszolga vezette utána, s mikor a harcos emberére talált, elengedte az "állig fölfegyverzett" őrjöngő állatot, hogy az ura segítségére siessen. A küzdelem kimenetelét ugyebár szükségtelen ecsetelni...

Masztiff Babilonból, Kr. e. 2000-ből

Ezek a félelmetes ebek tehát halálukig (sőt még azon is túl védelmezték gazdájukat. Aelias, görög történetíró a Krisztus utáni 3. század elején a következőkről számol be: "Amikor Dareosz (Dárius), az utolsó perzsa király a Nagy Sándorral vívott csatában elesett, valamennyi katonája elmenekült, csupán saját kutyája tartott fölötte gyászt".

Egyiptomi ábrázolás Tutanhamon fáraó síremlékéről

Alexandriában II. Ptolemaiosz fáraó 2000 harci kutyával megerősített sereg élén vonult fel. Ezeket a rettenetes ebeket a kortársak "szamár nagyságúnak és oroszlán vadságúnak" írták le, megemlítvén, hogy egy-egy ilyen kutyát több katonának kellett fölvezetni és kordában tartani. A kutyákat vasszögekkel kivert ezüst nyakörvek "ékesítették". Ezek az ebek a hajózó föníciaiak révén számtalan országban elterjedtek, Angliába például valószínűleg már több évszázaddal Krisztus előtt eljutottak. Távol-keleti útja után Marco Polo óriási tenyészetekről tesz említést, ahol Kubla kán több mint 5000 masztiff típusú harci kutyát tartott.

Egy pergamon fríz (dombormű), amelyet körülbelül Kr. e. 280-ban faragtak, hatalmas fejű, erőteljes pofájú és hegyes fülű, nagy termetű asszír támadó kutyákat ábrázol. Hérodotosz a perentiek és a paeoniak közötti csatáról szólva azt írja: "ember ember ellen, ló ló ellen, kutya kutya ellen harcolt... " E kutyák közül sok viselt olyan "zseniálisan" megszerkesztett nyakörvet, amelyekből különböző szögekben éles kések, tüskék álltak ki. Ezek az embert és a lovat egyaránt súlyosan megsebesíthették.

Görög váza részlete: vadászat emberre, kutyákkal

Ashurbanipal, asszír király kutyáival hálós oroszlánfogásra indul (2500 éves lelet Ninivéből)

Keresztre feszítve.....

Az ókori Rómában a molosszusok nemcsak a katonák mellett, de az arénákban is megtalálhatóak voltak; medvékkel, oroszlánokkal, sőt gladiátorokkal való viadalaik rendkívüli népszerűségnek örvendtek. Ügyességük, harciasságuk, támadókedvük az élethalálharcokban valóságos legendává vált. A rómaiak annyira számítottak kutyáik éberségére, házőrző, városőrző képességére, tevékenységére, hogy mikor a gall harcosok behatoltak a Capitoliumba, csalódottságukban később keresztre feszítették azokat az ebeket, melyek nem bizonyultak elég harciasnak. A középkorban a modernebb hadvezetés nyomán a harci kutyák szerepe megszűnt, "munkanélküliek" lettek, azonban újabb feladatokhoz is képesek voltak felnőni - a molosszus hatalmas létesítmények őrzője lett. A "bandog" és az "acathena" szavak arra a tényre utalnak, hogy a masztiffot nappalra megkötötték, láncon tartották, éjszaka viszont szabadon mozoghatott, hogy tolvajoktól, behatolóktól védje a jószágot és a házat. Hajdanában úgy hitték, hogy ezek a rettenthetetlen ebek medvék és farkasok keveredéséből származnak. Nem csoda, hogy az Alvilág, a Hádész kapuját őrző Cerberust molosszusként ábrázolták az ókori görögök.

1576-ban Johannes Caius az "Of Englishe Dogges" című munkájában a következőképpen írja le például a bandogokat: "Hatalmas, önfejű, ronda állatok, még rájuk nézni is szörnyűség." Arról is beszámol, hogy az eredetileg őrkutyaként tartott ebeket a későbbiek folyamán medvékkel, majmokkal, sőt dárdákkal, bunkókkal fölfegyverzett emberekkel is viaskodtatták.

Az óriási földbirtokok fölött rendelkező nemesek vadállományukat annyira féltették, hogy még saját bérlőiket is gyanúsították. Így aztán évszázadokon keresztül az arisztokrácia megtiltotta, hogy a közember nagy testű ebeket tartson, ha csak mellső lábukon meg nem csonkítottak három ujjat. Csak azok az ebek úszták meg a tortúrát, melyeket túl aprónak találtak ahhoz, hogy a vadat abajgassák. Királyi megbízottak járták az országot, vésővel, kalapáccsal fölszerelkezve véres küldetésükhöz. Az állatok természetesen nem mindig adták ingyen a "bőrüket", jobban mondva ujjukat. A nagyobb testű ebek bizony rátámadtak a királyi inspektorokra.

Bikahecc - bulldogokkal

Spanyolországban és másutt kutyákat használtak arra, hogy a bikákat a vásárra tereljék, és kordában tartsák. Az alauntban az ember megfelelő mészárosszelindekre talált - ha egy bika kitört, az eb megragadta a fülénél, s sakkban tartotta mindaddig, míg a mészároslegények meg nem béklyózták, le nem "nyűgözték" a megvadult barmot. Ide vezethető vissza egy másikvéres "sport", a bull baiting (bikacsipkedés, bikahecc), melyet a középkor "látványosságkedvelő" emberei számára rendeztek.

Bikahecc, London 1819

A 15. században külön kutyafajtát alakítottak ki a bikák elleni küzdelmekre. Valószínűleg alaunt, masztiff és egyéb brachykefalikus (azaz előreharapásos fogazatú) típusok keresztezésével tenyésztették ki az első bulldogtípust, melyet számos országban a német elnevezés nyomán "Bullenbeissernek" hívtak. Ez a fajta alacsony állású eb volt, előreharapásos fogazattal, s ez tette lehetővé számára, hogy megragadja a bikát, s légzési nehézségek nélkül is fogai között tartsa. Ha a kutya elhibázta a harapást, vagy idő előtt elengedte a jószágot, a bika felnyársalta vagy felöklelte. A tenyésztők meg akarták óvni kutyáikat ettől a veszélytől.

Medve és kutyák viadala (Könyvillusztráció az 1800-as évek elejéről)

Ahhoz, hogy az eb győzedelmeskedjék - pontosabban szólva, hogy túlélje az "akciót" -, igen gyorsan kellett odakapnia, és szilárdan tartania a bikát, hogy térdre kényszeríthesse. Angliában e "sport" fellendülése I. Erzsébet egyik rendeletének köszönhető, mely értelmében csütörtök esténként semmiféle más játékra, rendezvényre nem kerülhetett sor, így - őfelségét is beleértve - mindenki megtekinthette a bull baitinget.

Az eb most már rendszerint a fül helyett az egyik legérzékenyebb pontján, az orrán ragadta meg a bikát. Ezt az orrharapásos fogvatartást rendkívül nagyra értékelték. Egyszer előfordult, hogy a bikaorrba belekapaszkodott egyik ebet "bevetés" közben csonkolták a mancsán, hogy bizonyítsák érzéketlenségét a fájdalmakra. Ash 1939-ben megjelent könyvében beszámol erről az esetről. Eszerint a szóban forgó kutya "még megcsonkított lábakkal is képes volt fogva tartani a bikát, ugyanis fogadásból előzőleg levágták a mancsait".

A bull baiting pártfogói szerint a "sport" ízletesebbé, porhanyósabbá teszi a marha húsát. Nos, akár gasztronómiai megfontolásból, akár egyszerűen a vad viadal élvezetéért, a bull baiting még 700 éven keresztül folytatódott, mígnem 1835-ben Nagy-Britanniában végérvényesen be nem tiltották.

A kutyák balszerencséjére a bull baiting eltörlése után egy másik véres sportot vezettek be. Állatvédelmi törvény védelmezte a bikákat, a kutya azonban, mely immár ősidők óta hűséges kísérője volt az embernek, ott maradt az arénában, most egymással viaskodtatták őket. A kutyaviadalok Angliában a 18-19. században élték virágkorukat. Erre a sportra ismét speciális fajtákat tenyésztettek ki. A bulldogot sima szőrű terriertípussal keresztezték, a gyorsaság, mozgékonyság, fordulékonyság fokozása érdekében. Minthogy a legtöbb ilyen terrier fehér volt, a kereszteződés révén egyre több fehér jegy jelent meg a viadorkutyákon, sőt akadtak teljesen fehér példányok is.

Természetesen nem minden harci kutyát tenyésztettek ilyen elfajzott célokra, előrelátó szakemberek számos európai országban teherhúzó ebeket, mentőkutyákat, sőt ideális társasági kedvenceket alakítottak ki a viadorkutyákból. Az európai reneszánsz idején kontinensünkön számtalan erős mészárosszelindek akadt. Ezek a békés molosszusok terelték a jószágot a vásárokra, őrizték a barmokat és gazdájukat, sőt gyakran ők vitték haza a tetemes bevételt is, a nyakukra erősített erszényben. Talán mondani sem kell, hogy kevés útonálló akadt, aki a busás zsákmány reményében összeakaszkodni merészelt volna egy ilyen ebbel. Sok nagy termetű kutya a "kisemberek lovaként" szolgált, húzta a kordét, a kiskocsit. Ilyen célokra a szelídebb példányokat használták.

Törpe formák keresztezésével a tenyésztők "minióriásokat" alakítottak ki. A harci kutyák csoportjában sok-sok típust találunk, ám a széles skála ellenére az egyes fajták végül is - legalábbis részben - a közös hatalmas ősre, a tibeti elődre vezethetők vissza.

A kutyaviadalokkal egyébként a következő fejezetben részletesen is foglalkozunk, most azonban térjünk még vissza néhány sor erejéig a kutyák háborús tevékenységéhez.

Hivatalos állományban.....

Alig valamivel több, mint egy évszázada, 1884-ben a kutyák katonai szolgálata "reguláris" lett, amikor a császári német hadsereg - eleinte csupán próbaképpen - néhány ebet hivatalos állományba vett. A kutyák hamarosan megjelentek az Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország, a cári Oroszország és Franciaország katonai egységeiben is. Kialakult a "harci kutya" modern fogalma. Egy német katonai lexikon szerint "a katonai alakulatok harctéri szolgálatának támogatására kiképzett kutyákat főként előőrs és futárszolgálatban, valamint a sebesültek fölkutatásában alkalmazzák, mint töltényhordozók azonban segítséget jelenthetnek harci cselekmény esetén is".

Hadi kutyák az amerikai polgárháborúban (illusztráció 1867-ből)

Az első világháborúban egyedül a német hadsereg 20-25 ezer kutyát vetett be. Minthogy a kicsiny, de nagy teljesítményű rádiók kifejlesztése még csak kezdeti stádiumban volt, a híradós és futárszolgálatot igen gyakran kutyák látták el, ők vitték a parancsokat, térképeket vagy a nyakukra kötött kábeltekercseket, melyek segítségével ismét sikerült megteremteni az összeköttetést az egymástól elszakított egységek között.

Valamennyi hadsereg használt szanitéckutyákat a sebesültek felkutatására. Eleinte úgy képezték ki őket, hogy ugatással jelezzék, ha sebesültre találtak, ezzel azonban gyakran az ellenséges mesterlövészek figyelmét is felkeltették. Ezért a későbbiek folyamán már úgy képezték a szanitéckutyákat, hogy a sebesülttől csak valamiféle jelet (sisakot, váll-lapot) hozzanak a kutyavezetőnek.

Csata után... gazdájukat sirató ebek - deerhound és angol véreb (festmény)

A volt Szovjetunióban 1924-től a Köztársaság Forradalmi Haditanácsa rendeletével kezdődött a katonai szolgálati kutyák intézményes tenyésztése és kiképzése. Országszerte számos iskolát, kiképzőközpontot létesítettek, ennek "köszönhető", hogy a második világháború éveiben 168 különféle kutyás alakulatot állítottak fel, az osztagtól az ezredig. Ezek tevékenységének eredményességét a következő - hiteles! - adatok jelzik: több mint 300 ellenséges harckocsit robbantottak fel, 200 000 jelentést továbbítottak, 680 000 sebesültet szállítottak el a harcmezőkről; több száz tonna lőszert juttattak el a frontra; több mint 15 000 km2 aknásított területet kutattak át, és több mint 4 millió aknát derítettek fel! Derekas helytállásukat bizonyítja, hogy a német parancsnokság 1942 januárjában különleges utasítást kényszerült kiadni a harckocsi-elhárító kutyák elleni védekezésről...

Vöröskeresztes kutya 1903-ból

A második világháborúban egyébként valamennyi hadsereg használt kutyákat. Az ausztráliai hadsereg egyes kutyáit arra tanították be, hogy felderítő járőröket vezessenek. Az volt a dolguk, hogy megakadályozzák a csendes-óceáni szigetvilág dzsungeljeiben és hegyein a japánok rajtaütéseit. Más kutyák gépfegyveralkatrészeket, lőszert és egészségügyi készleteket szállítottak. A német juhászkutyákat és a dobermannokat leginkább őrködésre és járőrmunkára osztották be. A sarki fajták (főként a malamutok, eszkimó kutyák) szánt húztak, málhát cipeltek a hegyekben.

Jelenet az első világháborúból: akcióban a futárkutya, éppen egy lövészárkot ugrik át

A legtöbb hadsereg ma már saját tenyésztési terv alapján tenyészti szolgálati kutyáit. Ezek az ebek békeidőben katonai támaszpontokra vigyáznak, de még mindig képeznek ki felderítő-, futár- és szánhúzó kutyákat.

Ez már a második világháború. Szovjet különleges alakulat aknakereső kutyákkal

Gladiátorok

Kutyák - kutyák ellen

A kutyaviadal színhelye rendszerint valamilyen eldugott, "isten háta mögötti" falu, kisváros, külváros. Ott is egy nehezen megközelíthető ház udvara, hátsó szobája vagy egy kocsma egyik különterme. Az aréna térdmagasságú fapalánkkal körülvett, négyszög alakú térség. A dráma főszereplője és szenvedő alanya többnyire a pit bullterrier, melyben a bulldog ereje és szívóssága a terrierek gyorsaságával párosul. Ha ehhez hozzávesszük azt az embertelenül kegyetlen kiképzést, amellyel az állatokat felkészítik egy-egy viadalra, úgy némi képet alkothatunk magáról a küzdelemről...

Aki jól ismeri a kutyarajongók lelkivilágát, az bizonyára egyetért velünk abban, hogy még napjainkban is akadnak olyan kutyabarátok, akik megszállottai annak az elképzelésnek, miszerint egy kutya értékét keménysége, ereje, kérlelhetetlensége szabja meg. Hallgassuk csak meg a büszke kutyatulajdonosok elbeszéléseit. Igen sokukban egy Münchhausen báró veszett el! A történtekből nyomban kiviláglik, hogy az elbeszélő számára a kutya eredeti értékét azok a vérnyomok képviselik, amelyeket az két- vagy négylábúakkal való összecsapások alkalmával hagyott maga mögött. Középkor, vagy a 18., 19. század? Távolról sem, hanem a huszadik század utolsó negyede!

"Blue Paul" viadoreb. A bullterrier sajátos változata volt Skóciában. Már régen kipusztult...

Tiszteljétek a viadorkutyákat!

Most pedig ugorjunk egyet időben visszafelé. L. Fitz Barnard kapitány, ismert nehézsúlyú díjbokszoló száz évvel korábban a következőket írja: "Kutyaviadalokat nem rendeznek minden országban, mégpedig azzal az indoklással, hogy a kutya hű és szerető barát, s az ember nem szereti sebesültnek látni. Ez az indoklás hazug, sőt rosszabb, mint hazug. Az ember egyszerűen nem engedi, hogy egy bátor állat küzdjön, mivel tulajdonképpen saját érzelmeit védelmezi. A kutya szereti a küzdelmet, mi azonban - szokás szerint - csak magunkra gondolunk. A kutyaviadalok távolról sem kegyetlenek, egyetlen ilyen küzdelem sem lehet az, ha kellőképpen megszervezik! Úgy biz' ám, korántsem annyira kegyetlen, mint például egy kutyakiállítás, ahol az állatot ide-oda hurcolásszák, »előkészítik«, s a gazdában föl sem merül a kérdés, vajon kedvencéneknem lenne-e kedvesebb a harc, mint naphosszat a szűk kiállítási bokszban kuksolni... Amíg a tisztelt olvasónak nem volt igazi harci kutyája, addig fogalma sem lehet erről, mi is valójában a kutya!

A szerencsétlen flótás, akit megláncolnak és kiállításokra hurcolnak, az ég adta világon semmi másra nem való, mint arra, hogy megbámulják és pénzt csináljanak belőle. A jámbor rabszolga, aki vadászat közben segít bennünket, még érdemes lehet figyelmünkre, ám a veszélyes fickó, aki lópaták nyomában rohan és veszettül kaffog, nem alkalmas semmire az életben. A viadorkutya viszont a maga ritkán ajándékozott szeretetével és halált megvető bátorságával méltán tarthat számot az ember szeretetére és tiszteletére! "

Bulldog és terrier keverék - 80 éves illusztráció

Barnard, a harci sportok szakértője (beleértve a kakasviadalokat is) a következőképpen jellemzi a viadorkutyát: "A harci kutya a világ legbátrabb teremtménye, még a kakasviadalok főszereplői sem olyan merészek. Az eb a lehető legnehezebb körülmények között küzd. Amikor rá kerül a sor, át kell kelnie az arénán, a »piten«, s harcolnia kell, különben elveszett. Egyetlen más állatfajtától sem várja el ezt az ember. A kutya kész minden és mindenki ellen küzdeni, legyen az egy fadarab vagy egy ember, egy szúnyog vagy egy elefánt. A halálon kívül semmi sem tartóztathatja fel.

Egy híres bullterrier az 1920-as évekből

Bátorsága szinte már nem is normális, s igazában véve nem is lehet megmagyarázni. Ez a bátorság az agyából, a jelleméből és nem a testéből fakad."

Angol bulldogok az 1870-es évekből

Kutyaviadalok kora

A kortárs szerzők műveiből megtudhatjuk, hogy a kutyaviadal Angliában például a 18. század elején volt népszerű, a század későbbi folyamán azonban a bull-baiting (bikacsipdesés) és a berabeiting (medveharapdálás) a háttérbe szorította. A 19. század elején azonban ismét divatba jött, és immár a rendezvények állandó programpontja. A 19. század fordulóján terriervért vittek bele a bulldogba, a küzdelmekre ugyanis gyorsabb, mozgékonyabb, fordulékonyabb ebeket kerestek. A bull baitinggel ellentétben itt már nem az ellenfélbe való belekapaszkodás számított, a kutyaviadalt ezzel nem lehetett döntésre vinni. A harci bulldogból kialakul az új gladiátor, a bull és a terrier, s ezzel Angliában is elkezdődik a kutyaviadalok virágkora. Az állatok bátorsága fölött érzett öröm, a versenyszenvedély, a kegyetlen látvány nyújtotta élvezet, no meg a nép szociális helyzete - ezekben keresendők eme küzdelmek nagy népszerűségének gyökerei.

Az új harci kutya, a bull és a terrier kialakítása - mint már említettük - megnövelte a dogfight, azaz a kutyaviadal vonzerejét. Ezek a kutyák a bulldogtól örökölték a harckészséget, küzdeni akarást és a fájdalmak iránti érzéketlenséget, a terriertől pedig a gyorsaságot és egy új harci technikát. Ez változatosabbá, következésképpen a nézők számára érdekesebbé tette a viadalt, a tenyésztők számára pedig lehetőséget nyújtott, hogy híres győzteseket neveljenek, kutyáikat egyre újabb és újabb versenyeken indítsák, s hatalmas summákat seperjenek be.

Angolbulldog-kennel (karikatúra 1846-ból)

Az 1825-ös "Sporting Magazine" egyik számából idézzük a következő harci tudósítást: "Kutyaviadal! 1825. január 18-án, kedd este a »Westminster-Pitet« zsúfolásig megtöltötték a főváros kutyarajongói. Látni akarták »Bonny« és a fekete újonc, »Gas« küzdelmét, akit tulajdonosa, Charley mutatott be. A nevezési díj 40 sovereign (mai német pénzben körülbelül 50 márka) volt.

Valamennyi technikai feltétel a nézők teljes megelégedésére szolgált. A ringet elegáns gyertyás csillár és pazar viaszgyertyák világították be. Az ebeket 8 órakor remek kondícióban vezették fel a küzdelemre tulajdonosaik, Bonny volt a favorit 3:1 arányban, a fogadásokat még 10 perccel a küzdelem kezdete előtt is egyre-másra kötötték. Ez annak a bizalomnak a tanúbizonysága, mely Bonny eddigi sikerein alapult. A pártatlan nézők mindazonáltal megállapíthatták, hogy az újonc Gas igen tüzes állat, s nagy harci kedv szorult belé. A párbaj egy órán és 50 percen keresztül folyt, végül Bonnyt eszméletlenül vitték ki a ringből, meleg fürdőbe tették, s azonnal bekötözték. Közel háromszázan jöttek el a viadalra."

A tudósítás a viadal alapelemeiről is említést tesz.

"A) Nevezési díj mindkét tulajdonostól. A győztes gazda kapja a vesztes által befizetett összeget.

B) Fogadás. A kutyák korábbi küzdelmeiről adott tájékoztatók alapján, valamint saját benyomásaiknak megfelelően a fogadók jelentős összegeket tesznek az ebek győzelmére vagy vereségére. A fogadás tétje jelentősen növeli a nézők izgalmát és idegfeszültségét, s az egész hangulat erősen emlékeztet a modern ló- és agárversenyek légkörére.

C) Belépőjegyek. Háromszáz néző jött el e viadalra a Westminster-Pitbe 1825. január 18-án. A belépőjegyek árát a küzdelem jelentősége szerint emelték, a befolyt összeg pedig a Pit tulajdonosát illette, bár részben a győztes is részesedhetett belőle."

A versenyszabályok

A viadal előtt mindkét ebet lemérik. Egyik sem lépheti túl azt a súlyt, melyben a felek előzőleg megállapodtak. A kutya színét a jegyzőkönyv feltünteti. Kikeresik, és a két ellenfél gazdájának jóváhagyásával kinevezik az időmérőket, két játékvezetőt és a döntőbírót. A pit 3,50 x 3,50 méter nagyságú, egy fehér középvonallal diagonálisan, tehát haránt irányban van felosztva. A ring egymással átellenes sarkait hasonló módon jelölik, a ringsarkok körülbelül 60 centiméter átmérőjűek.

A kutyákat a küzdelem előtt ellenőrzik, megvizsgálják (nyelvvel), nincsenek-e bedörzsölve valamilyen veszélyes anyaggal. Ha így áll a dolog, a kutyákat a bíró utasítására tisztára mossák vagy a bíró diszkvalifikálja a vétkest. A kutyák között kisorsolják a ring mellett elkészített két vödör tiszta vizet.

Kisorsolják a sarkokat, s a szorítósegédek szabadon engedik az ebeket. Az a kutya, aki az első hibát elköveti, tehát elsőként fordul el ellenfelétől, lesz az első, amelynek a középvonalon túl neki kell mennie riválisának, feltéve, hogy a szorítósegéd az első hiba vagy meghátrálás időpontjában a magasba emelte. Az első szétválasztás után a kutyáknak felváltva kell áthaladniuk a középvonalon, függetlenül attól, melyikük követte el a hibát vagy hátrált meg a másik előtt. Azt az ebet nyilvánítják győztesnek, amelyik utolsóként haladt át a középvonalon teljes hosszában. Ha a kutya annyira ki van merülve, hogy nem tudja többé megragadni a másikat, de ennek ellenére át tudja szelni a középvonalat, úgy a soron levő ebnek az egész utat megtorpanás nélkül kell megtennie. A középvonal teljes átszeléséhez az kell, hogy az állat mind a négy lábával a vonal túlsó oldalán legyen.

Egyik szorítósegéd sem érintheti meg az ebeket, s nem léphet fel sportszerűen a másik segéd ellen. Ha ezt megteszi, a bíró diszkvalifikálja kutyáját. Hibának számít, ha a segéd bedobja az ebet a ringbe, vagy a fejére lép, vagy ha közvetlenül mellette dobbant a lábával. Ha a szorítósegéd véletlenül felemelte a kutyáját, nyomban le kell hogy tegye a küzdelem tisztessége érdekében. Ha a kutyát szándékosan emeli fel túl korán, úgy a bíró azt "foul"-nak, hibának értékeli.

A kutyák szabályos elválasztását vagy helyes felemelését úgy kell végrehajtani, hogy az állatok se a fejükkel, se a lábukkal ne érintkezzenek. A szorítósegédnek alaposan oda kell figyelnie, hogy kutyáját csak akkor emelje a magasba, ha az a már említett módon meghátrál ellenfele előtt, elfelé mozog tőle. Ha a másik kutya megint odakap a felemelt ebhez, a segédnek le kell tennie, és sportszerű módon ki kell várnia várnia a küzdelem további alakulását, hogy aztán ismét fölemelhesse a megfelelő időben. Kiváltképpen ezt a szabályt kell igen pontosan betartani. Ha ilyenkor véleménykülönbség adódik, a játékvezetőknek és a döntőbírónak kell szólni. A döntőbíró ítéletét, lett légyen az helyes vagy helytelen, minden esetben el kell fogadni, az kötelező erővel bír. Csak igen tapasztalt döntőbírók vállalnak el ilyen hálátlan feladatot, s csakis a felek előzetes beleegyezésével. Miután a szorítósegédek fölemelték az állatokat, a maguk ringsarkába mennek, s megmossák az állatok pofáját. Erre egy perc áll rendelkezésükre. Az időmérő 45 másodperc elteltével bekiabál: "A pitet mindenki hagyja el!", 50 másodpercnél "elkészülni!". Ilyenkor a kutyákat úgy kell tartani, hogy a ringsarokból fejükkel a vonal felé legyenek. 10 másodperc elmúltával felcsattan a kiáltás: "Elengedni! ", majd az időmérő a mindenkori tulajdonoshoz fordul, néven nevezve őt is, kutyáját is: "Most magukon a kezdés sora!"

Egyszerű "utcai" verekedés

Mindkét fél a felek beleegyezése mellett mindegyik sarokba odaállíthatja egy barátját néma megfigyelőként. Őneki tiszteletteljes távolságban kell maradnia kutyától, vizesvödörtől. Ha fennáll a gyanúja bárminemű sportszerűtlenségnek, szabálytalanságnak akármelyik oldalon, a döntés a bíró hatásköre lesz.

Későbbi versenyszabályokban azt is meghatározták, mikor kell befizetnie a kutyatulajdonosnak a nevezési díjat, ki kezelje a pénzt, szabályozták továbbá a kifizetés feltételeit, s azt is, mi történjék, ha a viadal időpontját a rendőri közbeavatkozás miatt el kell napolni stb. Mint látjuk hát, ezeket a küzdelmeket a lehető legpontosabban szervezik meg, hisz nagy összegekről van szó, semmit sem lehet a véletlenre bízni.

Szukák a ringben

Ha a fenti szabályokat lefordítjuk a mi hétköznapi nyelvünkre, akkor megállapíthatjuk, hogy alapvetően csak azonos súlycsoportba tartozó kutyák szálltak ringbe: az volt a felfogás, hogy a kemény kiképzésben részesült ebek esetében a súlybeli különbség a nehezebb állatoknak ad döntő előnyt. A viadalon kanok is rendre arénába léptek szukák ellen. Fitz Barnard ezzel kapcsolatban a következőket írja: "Sokan hiszik, hogy egy kan nem fog szuka ellen harcolni. Ezeknek fogalmuk sincs az egészről. Egy harci kutya épp úgy küzd egy szuka, mint bármely más ellenféllel szemben. A harci ösztön olyan erősen fejlett, hogy az embernek rendkívül óvatosnak kell lennie, ha ilyen ebeket tenyészt. Ezek haboznak ugyan szeretet és küzdelem között, ám a mérleg nyelve mégis határozottan a küzdelem felé billen."

A leghíresebb kutyaring (pit) a már számunkra is ismerősen hangzó Westminster-Pit volt. Az ország minden részéből jöttek ide a nézők a fővárosba. Egyetlen estén általában több viadalt is lebonyolítottak. Korabeli jelentések beszámolnak e viadalok egészen különleges atmoszférájáról. A ring szélén álló kutyákat gazdájuk alig tudta visszatartani, szinte üvöltöttek dühükben, hogy még nem került rájuk a sor az arénában. Ismét mások kísérteties csendben meredtek egymásra, s nyelvükkel ajkukat nyalogatták Egyetlen belepillantás Rowlandson "A Dog Fight" (Kutyaviadal) című írásába, bepillantást enged számunkra egy viadalnap légkörébe. Egyedülálló ábrázolásmód!

Egy ilyen viadal tarthatott mindössze pár percig, de akár órákig is. Átlagosan kétórás volt a küzdelem, de akadnak jelentések négy-öt órás harcokról is. Ezek után könnyen elképzelhetjük, hogy az ilyen pszichikai erőfeszítés nemcsak kemény és kitartó fajtát, de céltudatos kiképzést is igényelt. Erre még részletesen visszatérünk...

A híres viadorkutyák nagy értéket képviseltek gazdájuk számára. Az egyik legismertebb kutyáért, amely száznégy viadalon diadalmaskodott, új gazdája húsz guinea-t fizetett. Ez valóságos vagyonnak számított a 19. század elején! A kutyát aztán egy sor győzelem után továbbadták egy angol lordnak, aki kedvenc vadászfegyverét és két finom művű pisztolyt adott érte.

Az aréna "tisztítótüze"

A viadorkutyák tehát rendkívül nagy értéket képviseltek tulajdonosuk számára. "Szerették" is gazdáik őket, legalábbis fölöttébb büszkék voltak rájuk. Egy-egy ígéretes alom kölykeit jóformán nagyobb gonddal vették körül, mint akár saját gyerekeiket. Természetesen ez a szeretet meglehetősen ellentmondásos, hisz a céltudatosság, a személyes hiúság és a haszonvágy vezérelte. Az állatszeretet egyszeriben eltűnt, mikor arról volt szó, hogy az ebet felkészítsék feladatára. A jelentések szerint így aztán a kezdetben körülajnározott, agyondédelgetett kölyköket, mikor már egy kicsit nagyobbacskák lettek, elsötétített helyiségekbe vitték, emberektől, állatoktól elszigetelten. Kapcsolatuk csak tulajdon gazdájukkal volt, az alomtársakkal és fajtársakkal való érintkezést nem engedélyezték. Idegen meg éppenséggel nem nyúlhatott hozzájuk.

Hogyan is jutott az ember az ideális viadorkutyához? A dolog már a kölyöktenyésztéssel elkezdődött. A tenyésztésbe a nagy viadalok győztes példányait vonták be, s csak tiszta vérű egyedek jöhettek számításba. Nemcsak a két szülőnek, de elődeiknek is ki kellett állnia sikerrel a "ringek tisztítótüzét". Kemény szelekcióról volt itt szó, a kiválasztás teljesítményre ment ki, hosszú-hosszú generációkon keresztül. Ebben a több mint egy százados szelekciós munkában rejlik viadorkutyáink titka. Ezeket az ebeket tudatosan, szisztematikusan a kutyafalka szociális alaptörvényei ellenében alakították ki. A harci kutya nem fogadja el a meghunyászkodás gesztusát, nincs meg benne a szukával és a magát megadó ellenféllel szembeni harapási gátlás. Annak is tudatában kell lenni, hogy egy falkaállat ilyetén viselkedésbeli változásai veszélyesek lehetnek. Tehát joggal óvnak attól, hogy egy dühbe gurult harci kutyát megérintsen az ember vagy útját állja. Ha az állat már túl van a teljes akciót kiváltó ingerküszöbön, akkor már keresi a harcot. Ilyenkor - igaz, csak szélsőséges esetekben - harci vágyát akár saját gazdáján is kiéli Ennek tudatában kell lennie annak a gazdának is, aki egy ilyen ősi viadorkutya egyik utódját választja kedvencéül.

Hasonló tenyésztési problémákat találunk az anyaállatnak a kölykökkel szembeni magatartásában is. A tapasztalt tenyésztők nem hiába figyelik szokatlan gondossággal anya és kölykei viszonyát az első hetekben, ugyanis könnyen elszabadulhatnak a harci kutyában a viadorkutya ösztönei, elnyomva a természetes anyai ösztönt.

Már a viadorkutya-fajták kölykei is egyértelműen más viselkedésformákkal rendelkeznek, mint a többi kutyakölyök. Két ilyen kölyök az ember beavatkozása nélkül akár húsz percen keresztül is képes küzdeni egymással egyfolytában, szünet nélkül - mondjuk, úgy három hónapos korában. A harc - jó viadorkutya-szokás szerint - hangtalanul folyik, így a legjobb, ha a tenyésztő még idejében szétválasztja a kölyköket, a kellemetlen meglepetéseket elkerülendő. A hangos küzdelem csak az erős terrier keveredésű ebekre jellemző, a bulldog "síri csöndben" harcol Állítólag négy hónapos harci kutyakölykök már macskát is meg tudnak ölni.

A vadság és a kitartás a viadorkutya alapos előzetes kiképzését feltételezi. Itt többféle metódus létezett, a pontos edzőprogram azonban a trénerek szigorú titka volt. Mindazonáltal engedtessék meg nekünk, hogy korabeli leírások, jelentések alapján legalább röviden ismertessünk egy-két edzésprogramot.

Kutyaviadal, London, 1824

Az egyéves növendéket például szügyhámmal vagy pórázzal egy falhoz kötötték. A lánc vagy zsinór közepébe gumit fűztek, ez bizonyos rugalmasságot kölcsönzött a rögzítőszernek. Aztán a kutya hatósugarán kívül elhelyeztek egy csapdába ejtett patkányt, vagy felmutattak egy macskát. Az eb persze igyekezett ráugrani a zsákmányállatokra, a gumi azonban mindig visszarántotta, így nem tudta őket teljesen elérni. Szakértők szerint ezt a gyakorlatot kezdetben öt percig kell végeztetni, majd fokozatosan, egy teljes órára emelni.

Mint egy tigris

Egy "sportember aranytanácsa" ezzel kapcsolatban egyébként úgy hangzott, hogy a viador kutyát korcs kutyával kell ingerelni, fölizgatni Az ilyesmi ugyanis fölöttébb olcsón megoldható. Az a fontos, hogy a harci kutya a gyakorlat végén valóban "hozzájuthasson a korcshoz és megölhesse". Hogy az egész még hatékonyabb legyen - tanácsolja a "szakértő" -, pár napi gyakorlatoztatás után a viadorjelölt és a keverék közé még egy nagy tüzet is lehet rakni, ily módon a harci kutyának állandóan még a hőséggel is meg kell küzdenie. Így az ember akár egy parasztkocsma hátsó udvarán is pár hét alatt tökéletesen kiképezhet egy harci kutyát, s máris fogadást köthet rá. De az is fontos, hogy a napi gyakorlatoktól eltekintve az ember állandóan egy teljesen zárt, sötét helyiségben tartsa az állatot, s csak nyers húst meg vért etessen vele. Az ilyen sötétben tartott kutya aztán röpke két hét elteltével már maga a tökély. Általában már a tizenegyedik nap úgy jön elő, mint egy tigris.

Az idevágó könyvekben más receptek is akadnak viador kutyáink testi tökéletesítésére. Kiváltképpen az ugrókötelet ajánlják melegen Ezt egy gyűrűn keresztül áthúzva a mennyezetre erősítik A szabad kötélvégre egy zsákba dugott macskát erősítenek, melynek lyukakon keresztül csak a négy lába lóg ki. A szerencsétlen cica persze megpróbálja majd elkerülni a fel-felugró kutya harapásait, s állandó ficánkolásával lendületbe hozza a zsákot. A kutya a saját bőrén érzi a macskakarmokat, s mindent megtesz, hogy magasra fölugorva, elérje a batyut. A gyakorlat végeztével aztán "jutalmul megkapja a macskát". Talán szükségtelen ecsetelni, hogy ezek után a harci kutya hamarosan rászokik, hogy a kötélvégen csüngő zsákot elkapja és fogaival megragadja. Ezzel ide-oda hintázik majd rajta, ez viszont erősíti állkapcsát, valamint nyak- és hátizomzatát.

Volt még a kutyatrénereknek egy másik kínzóeszköze is, a taposómalom. Ez hasonlított némileg ahhoz a szerkezethez, melyet egy szamár vagy ökör húzott körbe-körbe, szünet nélkül, hogy vizet pumpáljon föl a kútból. A taposómalomban a kutya kezdetben öt percet, a végén pedig már egy teljes órát töltött. Ez az edzésmód nem is annyira a versenysúly megőrzését, illetve csökkentését szolgálta, hanem inkább a harci kutya tüdejét, szívét erősítette, szívósságát növelte.

A helyes versenysúly kialakítása szempontjából meghatározóak voltak a kiadós napi séták, akár 15 kilométer. Ezt többnyire nehéz terepen, kőburkolatú utcákon végeztették velük, hogy az állatok mancsa is erősödjék. Ehhez jött még az étrend, mely megint csak az egyes trénerek titkának számított. A harci kutyák tápláléka főleg zsírszegény izomképző, koncentrált takarmány volt, főként nyers vagy főtt zsírszegény marhahús kenyérmorzsával keverve. Olykor nyers tojást is kaptak.

Általános vélemény szerint egy kutyának négyheti előkészületre volt szüksége a viadalt megkötő szerződés és a küzdelem időpontja között. Ez alatt az idő alatt kellett a kutyát megfelelő kondícióba hozni hozzáértő táplálással, kiadós mozgással és "body buildinggel". Mindezt azért, hogy az eb akár a 4-5 órás viadalokat is bírja kondícióval. Erre talán az utoljára említett, illetve leírt ugrókötél, taposómalom, kiadós séta és megfelelő táplálás látszott a legjobb eszköznek, de ez még mindig jobb, állatbarátibb megoldás volt, mint az értelmetlen sötétkamra.

Ezzel kapcsolatosan érdemes megjegyezni, minden szakember fölhívja a figyelmet annak szükségességére, hogy a kutyát minden gyakorlat után erőteljesen ledörzsöljék és kézzel jól megmasszírozzák. A masszázst az edzést követő fél óra elteltével javasolják. Emellett az is ajánlatos, hogy az állat a tréning után huzatmentes helyen, meleg szalmán pihenhesse ki az erőfeszítéseket. Az intenzív masszázs a "body building" lényeges eleme volt.

A szakértők állítják - s ez hihetőnek is tűnik -, hogy a harci kutya küzdelemre való kiképzése nehezebb volt, mint egy versenyló felkészítése a futamra. Az ilyen intenzív edzés szoros kapcsolatot követelt és teremtett is meg kutya és trénere között. Az előkészítés során egyetlen közösséget alkottak, s a küzdelem napján az edzőnek megvolt az az előjoga, hogy a viadal során biztassa tanítványát.

Méreg és sörét

Az "egymillió dolláros" fajta természetesen egy csomó gátlástalan, pénzsóvár és sötét egzisztenciát vonzott a lehetőségek bűvkörébe. Számtalanszor intézkedésre volt szükség ahhoz, hogy ennél a "sportnál" gátat vessenek az emberi aljasságnak és csalásnak. Az idevágó irodalomban számtalan utalást találunk azzal kapcsolatban, mi mindent is kellett tenni annak érdekében, hogy az ember megóvja kutyáját a cselszövésektől. Nem is volt elég, hogy a tréner őrizze kutyáját az idegen behatásoktól, hanem még külön baráti megfigyelőt is állítottak az ellenséges ringsarok tájékára azt biztosítandó, hogy ne történjék valami jogtalanság. A kutya "lenyalása" (sic!), melyet horribilis összegért hivatalos szakember vagy a két tulajdonos végzett a másik kutyáján, azt szolgálta megakadályozni, nehogy mérget rejtsenek az állat szőrébe. Arra is ügyelni kellett, nehogy az ellenfél titokban mérget injekciózzék az ebbe. Az ilyen méreg mintegy fél órával beadása után kezdett hatni. Ezenkívül bele lehetett csempészni valamit az állat szájába vagy fülébe is. A szájba lassan ható sztrichnint például, a fülbe pedig madársörétet, ezt még a leggyakorlottabb viador kutyák sem állhatták ki.

A mosás után előszeretettel dolgozták meg a kutyákat a harapásveszélyes helyeken úgynevezett Cayenne-i bors és áloé keverékével, ez rendkívül keserű, a szájban pedig iszonyúan égető mixtúra. Az így "előkezelt" helyekre egyetlen ellenfél sem haraphatott oda. A fülbe tett söréttől, egy-két magocskától pedig valósággal megbolondult az érintett állat, akkora fájdalmai voltak tőle. Minden bizonnyal akadt még számtalan ördögi trükk, mely szabálytalanná, törvénytelenné tette a viadal kimenetelét, a csalók meg elégedetten dörzsölhették a kezüket.

A viadal folyamán is alkalmaztak néhány fogást, mellyel a hétpróbás szorítósegéd lóvá tette az újoncot. Ha az ellenfél kutyájának kellett elsőként átlépnie a középvonalat, a fortélyos segéd röviddel a támadás előtt a lába közé fogta kutyáját, fejével a támadó felé fordítva. Ha fehér volt az állat, a segéd is fehérbe öltözött, ha sötét színű, ő is sötétet viselt. Amikor az újonc átjött a középvonalon, megtámadandó ellenfelét így óriásnak látta, s erre esetleg visszatorpant. Ilyenkor a csalárd segéd fölemelhette kutyáját, neki igényelve a győzelmet. Az ellenfél ugyanis nem támadott azonnal, habozás nélkül. A magasra emelés rendszere a tapasztalt szorítósegédeknek kedvezett - a kezdők vesztére.

Amerikában a kutyaviadal 1860-ig engedélyezett sport volt. 1976 óta törvény tiltja kutyák harci célra történő szállítását az Egyesült Államok határain belül. Kaliforniában a kutyaviadal bűncselekmény! Tenyésztőt, rendezőt, nézőt egy évig terjedő szabadságvesztéssel és 50 000 (!) dolláros bírsággal sújthatják. Ám még ez sem riasztja el a viadalok fanatikusait.

A kutyaviadalok művelői (a dogfighterek) és rajongói természetesen megideologizálják a küzdelmeket, hangsúlyozzák állatszeretetüket, hiszen - mint mondják - teljesen sportszerűen, csak azonos nemű és súlycsoportba tartozó állatokat viaskodtatnak. A "szentimentális" tenyésztő nemegyszer emlékművet emeltet az elpusztult gladiátornak. Ezer viadalból átlagban mindössze két kutya pusztul el az arénában - mentegetőznek a dogfighterek -, ám azt elfelejtik hozzátenni , hogy igen sok állat a küzdelem után múlik ki a megerőltetéstől, sebfertőzésben, belső vérzésben avagy a vesztes, elkeseredett "állatbarát" gazda golyójától.

Asszír dog

Repül a kutya, ki tudja, hol áll meg... (1820)

Bikahecc, festmény 1823-ból

Kutya-medve viadal, London, 1823

Első világháború: gépfegyvert vontató kutyák,

... hadi kutya az orosz seregben

A vörös hadsereg aknakutató kutyái

Az akita is viadorkutya volt hajdanában

Staffordshire játékos verekedése

Japánban is kedvelték a kutyaviadalokat. Képünkön két tosa küzd egymással

Fogak kontra öklök

KUTYÁK AZ EMBER ELLEN

Jól tudjuk, hogy a viadorkutya-fajták az állatok elleni küzdelmekben évszázadokon keresztül magukra voltak utalva, önállóságot, feltétlen bátorságot és elszánt győzni akarást követeltek tőlük, még ha életükkel kellett is fizetniük. Ezekből az állatokból - az évszázados céltudatos tenyésztés következtében - hiányzik az a készség, hogy a harcban bármiféle idegen akaratnak alávessék magukat, hisz ez a készség a küzdelemben a halálukat jelentené.

A karaktert - legyen az emberi vagy állati - nem hasíthatja ketté az ember saját tetszése szerint. Ez a tenyésztésben sem lehetséges. A fájdalom iránti érzéketlenség, a végsőkig való erőbedobás nem váltható ki egyszerű emberi parancsszóra. Ezek a kutyák harcolnak, s mihelyst dühbe gurultak - a küzdelem befejezése előtt nem lehet őket eltántorítani, figyelmüket az ellenféltől - esetünkben az embertől - elvonni. Már az állatok elleni küzdelmekben is láttuk, hogy általában a kutyának az áldozattól való szétválasztása csak úgy volt lehetséges, hogy begörcsölt állkapcsát erőszakkal fejtették le ellenfeléről.

Sajnos, széles körben elterjedt téves nézet, hogy a gladiátor kutyák állandó harckészségük folytán kiváltképpen alkalmasak lennének rendőrkutyának vagy őrző-védő kutyának. Ha az ember figyelembe veszi e kutyák nagyságát, súlyát, kifogyhatatlan energiáját, mely a könyörtelen harcra való készséggel és készenléttel párosul, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy elődeink tudatosan csak az állatok - s szinte soha nem az ember - elleni küzdelemre képezte ki ezeket az ebeket.

Ember és kutya küzdelme (illusztráció 1801-ből)

A következő példa, melyben a gladiátor kutyák emberek ellen viaskodnak, éppen ezért legyen figyelmeztetés, másrészt pedig teljesebbé teszi a képet. Aki ezt a fejezetet figyelmeztetésnek veszi arra nézve, hogy nagy harci kutyákat nem szabad ember ellen uszítani, az jól értette szándékunkat, álláspontunkat.....

A "Sporting Magazine" XVIII. kötete leírja "Gentleman és a Bulldog" küzdelmét. A "Sporting Time" a következőképpen számol be a viadalról, melyet 1801-ben rendeztek:

"Nemrégiben fogadásból küzdelemre került sor egy ember és egy bulldog között. A bulldog már az első támadás alkalmával feldöntötte és maga alá gyűrte ellenfelét. Jóllehet az állaton szájkosár volt, sikerült keményen beleharapnia az ember testébe. Ha az ebet nem szakították volna le azonnal róla, kitépte volna a férfi beleit. "

A korhű illusztráció nagy testű, masztiffszerű fehér kant ábrázol, amint épp ráugrani készül ellenfelére. Ebben az esetben a szájkosár jelentette hátrány ellenére a kutya maradt a győztes.

A bulldog és a törpe

A Daily Telegraph egyik - 1874-ben napvilágot látott - száma beszámol egy ember és egy bulldogszerű eb közötti viadalról. A küzdelmet egy öreg fogadóban tartották. Immár annak a kornak az Angliájában vagyunk, mikor szigorú törvény tiltott mindenfajta állatviadalt. A tudósítás éppen ezért óriási port vert föl, hatalmas hullámokat kavart, s intenzív nyomozást váltott ki.

Most pedig térjünk rá a viadalra. A fogadó egyik nagytermében szorítót csináltak kötelekből. A nézők, akik egy görbe lábú gnóm és egy pompás "fehér bulldog" harmadik összecsapásának látására gyűltek össze, túlnyomórészt környékbeli szénbányászok voltak, de szép számmal akadtak jobb társaságból való úriemberek is. Összesen vagy ötven ember verődött össze. A padlót fűrészporral szórták be, a mennyezetről petróleumlámpa csüngött alá, minden ablakot becsuktak és gondosan elfüggönyöztek Az egyetlen szellőzőnyílást a kürtő jelentette. A cigaretta- és pipafüst, valamint az emberi testek kipárolgása fülledtté tette a terem levegőjét.

A törpe vagy negyvenéves lehetett, legföljebb 140 centi magas volt, óriási feje és füle kiváltképpen feltűnővé tette. Hatalmas keze, ökle, valamint teljesen görbe lába volt. Kövessük tehát az újság tudósítását.

"A törpe letette kabátját, zakóját és kék ingét, valamint cipőjét, csak a nadrágját és szutykos trikóját hagyta magán. Így jól látszott, hogy rendkívül izmos felépítésű. Karjait sebek és hosszú szőrök éktelenítették. Alaposan beolajozta egész testét, miután a döntőbíró és a becsületbíró előzőleg megvizsgálta a kenőcsöt.

Harc - pórázon

»Minden rendben?« - kérdezte a döntőbíró. »Igen, hozzák csak azt a dögöt, amilyen gyorsan csak lehet« - vigyorgott a törpe. Kinyílt a konyhaajtó, s beviharzott rajta egy félelmetes, piszkosfehér bulldog. Mihelyst megpillantotta a törpét, vadul felhördült, ám visszatartotta a széles bőr nyakörv és a falhoz erősített lánc. Egy másik segéd szintén »pórázra fogta« a törpét, övénél fogva egy kötélhez csatolta. Mindkét küzdő félnek annyi tere volt, hogy a ring közepén találkozhattak. Immár semmi kétség nem fért hozzá, hogy borzalmas ember-állat párviadal áll a küszöbön. A gnóm maga is fogadást ajánlott a kutya elleni küzdelemre, s barátai nagy tétekkel támogatták. Egy néző nagyot húzott a rumosflaskából, s hangosan megjegyezte: »Eddig eldöntetlen. Ez a harmadik menet. Most dől el minden!«

A játékszabályokat úgy állapították meg, hogy kutyának, embernek elegendő kötélhossz maradjon arra, hogy egymásnak eshessenek, másrészt a »pórázok« elég rövidek voltak ahhoz, hogy a felek szükség esetén visszavonulhassanak. A kétlábú fenevadnak jogában állt, hogy letérdeljen vagy akár négykézlábra ereszkedjék. A jelek szerint az utóbbi testhelyzet volt inkább ínyére. Nem volt más fegyvere, csak az öklei. A törpének tilos volt a négylábú ellenfelet széles nyakörvénél fogva megragadni. Csak kézzel támadhatott, s az eb támadásait is csak kézzel védhette ki. Ha a bulldognak sikerül ellenfelét amúgy legényesen megragadni, az embernek csak fel kell kiáltania: »föladom!«, s nyomban lehúzzák róla, kényszerítik, hogy állkapcsai szorításán enyhítsen. A törpe gladiátor feladata az volt, hogy úgy helybenhagyja, elkábítsa, püfölje a bulldogot, hogy az gazdája buzdítása ellenére legalább egy percig harcképtelen maradjon, ne óhajtsa ismét fölvenni a küzdelmet emberellenfelével.

A bulldog tulajdonosa egy vödör ecetes vizet s egy szivacsot készített elő, hogy a kutyát szükség esetén felfrissítse, a törpe pedig a barátaitól kapott egy üveg brandyt, melyből nyomban húzott egy jókorát, majd az értékes flaskát - kézközelben - a ringsarokba helyezte.

A gnóm most fölszakította flaneltrikóját a nyakán, beleköpött hatalmas tenyerébe, ökölbe szorította, majd vigyorogva letérdelt. Eközben a tulajdonos is elvégezte az »utolsó simításokat« kutyája harci felszerelésén. Ember és eb immár készen állt a küzdelemre.

A lángoló szemű ebet egyáltalán nem kellett feltüzelni, mohón várt a küzdelem kezdetére. Nem ugatott, de annyira tele volt dühvel, hogy tömpe orráról kövér cseppek gyöngyöztek, lihegése, zihálása pedig egyre hisztérikusabb, hangosabb lett. Az első menetben igazán nem volt szüksége lelkes buzdításra. Mihelyst a döntőbíró elkiáltotta magát, hogy »Let's go!« (rajta!), a harci vágytól égő eb olyan vehemenciával lendült előre, hogy tisztán hallani lehetett a láncszemeket hirtelen megfeszítő fémcsengéseket.

A törpét mindazonáltal nem gyűrte le az első támadás, még korántsem volt legyőzve. Miután a szörnyű küzdelem megkezdődött, iszonyú feszültségbe meredt a közönség. A porondbeli férfi minden »rata!« felszólításra négykézlábra ereszkedett, s fölmérte az ellenfelét akadályozó kötél hosszát. Macska módjára meggörbítette hátát, s mikor a kutya hatóközelébe került, mindkét öklével lecsapott az eb koponyájára, mely a kutyát csaknem térdre kényszerítette. De azért hamarosan talpra állt. Mielőtt a gnóm visszavonulhatott volna, az eb egy második támadást, ugrást intézett ellene, ez alkalommal sikerült neki belemélyesztenie fogait a törpe egyik szőrös karjába, melyből csermelyként kezdett szivárogni a vér A gnóm kínosan vigyorgott, s tele dühvel, kiszívta sebét. Körös-körül nagy ováció kezdődött, a bulldogra szavazók tapsoltak, rikoltoztak örömükben az első vér látására.

Véres végjáték

A szőrös törpe mindent megtett annak érdekében, hogy még jobban ingerelje az ebet, véres karját mutogatta neki. Az állat, nyilván az első sikertől elvakultan, ismét támadásba lendült, a törpe azonban ez alkalommal maga ugrott a bulldognak, s akkora csapást mért rá a füle között, hogy az összecsuklott. A bulldog nyilvánvalóan egy pillanatra elvesztette az eszméletét, s a gnóm barátainak éljenzése, harsány örömrivalgása közepette elkezdett lassan vérezni. Hanem a viadal ismét gyorsan komolyra vált. Az eb meglepően rövid idő alatt ismét magához tért, s félelmetes energiával, lendülettel rohamozta ellenfelét. Megint sikerült neki belekapaszkodnia az egyik szőrös karba, s mély sebet láthatott a közönség, mikor a törpe az iszonyú állkapcsokból kiszakította eme végtagját. A bulldog ajkát nyalogatta, s gazdája jobban könnyezett, mint ő, mikor büszkén hazavitte a ringsarokba. A törpe a maga sarkában megint húzott egy korty brandyt, s őt is letörülték.

A gnóm és a bulldog párharca

Hamarosan ismét készen állt, s megkezdődött a harmadik menet. Ez alkalommal a harc teljes hévvel lángolt fel, ember és állat egymásba kapaszkodva, harapva tépte, marcangolta egymást, a gnóm irtózatos csapásokat mért kovácsökleivel négylábú ellenfele fejére és bordáira. A végén még a saját karja is vérömlenyes lett. Ennek ellenére, a szorítókötelek mögött a piszkos üzlet állása 2 : 1 volt az állat javára.

Hogy rövidre fogjuk a dolgot, ami a következő meneteket illeti, meg kell hogy mondjam, a részletek olyan rémesek voltak, hogy leírásuktól eltekintünk. A nézők azonban fölöttébb jól szórakoztak. Mennél vadabb és borzalmasabb lett a küzdelem, annál nagyobb ínyencséget találtak benne, s lelkesedésük, izgalmuk immár áttörni látszott a szorítóköteleket. Dobogtak, artikulálatlan hangokon ordítoztak, mikor egy-egy jól irányzott csapás vagy harapás ült.

Amikor a tizedik menet következett, mindenki megállapíthatta, hogy a bulldog koponyája eredeti méretének legalábbis kétszeresére dagadt. Két fogát is elvesztette, egyik szeme pedig ugyancsak bedagadt. A törpe ökle és karja viszont friss vértől piroslott, undok arca halálsápadt volt a megerőltetéstől és a győzni akarástól. A sors végül is kegyes volt hozzá, a tizenegyedik menetben, amikor a bulldog friss erővel és haraggal támadott, a gnóm a kétségbeesés erejével iszonyú csapást mért az állat állára. A kutya akkora erővel ütődött a falhoz, hogy gazdája minden erőfeszítése, fáradozása ellenére képtelen volt egy percen belül felkerekedni, ismét talpra állni. Így aztán az emberi állatot kiáltották ki az embertelen viadal győztesévé."

Akár a töltött fegyver!

Rendőrkutyák, őrző-védő ebek

A század elején számos európai országban a kutyát rendőri segédszolgálatra kezdték alkalmazni. E feladatra a pásztorkutyákat találták a legalkalmasabbaknak, részben természetes szociális viselkedésük, részben pedig ragadozó ösztönük miatt.

Németország, Franciaország, Belgium, Anglia, Oroszország és Olaszország voltak az elsők, melyek kiképzett kutyákat alkalmaztak a rendőrségnél és a különleges alakulatoknál. Főként belga juhászkutyákat, flandriai pásztorkutyákat és skót juhászkutyákat. Német juhászkutyákról még szó sem lehetett, hiszen a fajta szelektálása éppen akkoriban kezdődött csupán.

Latrok közé keverednek...

Az 1200-as években élő Nagy Albert "De animalibus" (Az állatokról) című művében többek között a következőket írja: "Az őrkutyát ki kell képezni arra, hogy megharapjon egy bőrbe bújtatott embert, mely bőr elég erős ahhoz, hogy az állat foga ne hatolhasson át rajta. Ennek az embernek menekülnie kell, majd hagynia kell magát megfogni és földre vinni a kutya által. E gyakorlat megismétlendő más emberekkel is: az eb csak ebben az esetben lesz képes a latrok közé keveredni."

Rendőrkutya-kiképzés dobermannal - Németországban, az 1930-as években

Mint látjuk, a kutya őrző-védő kiképzése korántsem újabb keletű találmány, s már a régmúltban is létezett a különleges eszközökkel védett "támadó ember", vagyis a "csibész" fogalma. (Mellesleg nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne jegyezzük: némely meglehetősen primitív "szakkönyvek" ma sem írják le különbül az ember elleni munkát, mint Nagy Albert majd 600 évvel ezelőtt!)

Olaszországban az első kísérleteket az Abruzzo és Maremma vidéki nagy fehér pásztorkutyákkal végezték. Ennek ellenére az első sikert egy bizonyos Alessandro Martini egy groenandellel érte el, melyet 1911-ben szerzett be Brüsszelben, 10 hónapos korában. Az állatot Olaszországban képezte ki, s egy év múltán olyan kutya volt a kezében, mely képesnek bizonyult a keresett személyt azonosítani, útját elállni, szükség esetén pedig elfogni. Martini 1914-ben már az egyesült államokbeli Clevelandben mutatta be kutyája képességeit. A Maquis de Beliard-nak nevezett belga juhászkutya a helyi rendőrségnek segített igen hathatósan a városi parkokban, ahol éjszakánként nap mint nap rátámadtak fegyvertelen polgárokra.

A gyilkos béres esete

A múlt század végén Hildesheim város rendőrhatóságai kutyákat adtak éjszakai őrséget ellátó tisztviselőik mellé Hildesheim példáját más városok is követték: nappali szolgálatot teljesítő embereiknek is engedélyezték, hogy vad, éber kutyákat vigyenek magukkal. Az ilyenfajta szolgálatba állított ebeket rendőrkutyáknak, az új mozgalmat pedig rendőrkutya-mozgalomnak nevezték el. Erre a szolgálatra a német juhászkutyát, a dobermannt, a rottweilert, az airedale terriert, az óriásschnauzert és a boxert találták alkalmasnak. Rendőrkutya-egyesületeket alakítottak azzal a céllal, hogy előmozdítsák a rendőrkutya-tenyésztést és -kiképzést.

1904-ben egyszeriben páratlanul nagy lendületet kapott a rendőrkutya-mozgalom, s ezzel az egész kutyasport. Történt ugyanis, hogy a Braunschweig melletti Königslutterben meggyilkolva találtak egy fiatal lányt. Egy braunschweigi rendőrfelügyelő a tett színhelyén kutyájával szagot vetetett a holttestről Az eb felvette a nyomot, mely a königslutteri vasútállomáson egy béreshez vezette, aki azonnal beismerte a gyilkosság elkövetését. Az esetet valamennyi újság megírta, és különösen nagy feltűnést keltett az a tény, hogy a bűnügyi nyomozásban kutya működött közre. Attól kezdve máshol is próbálkoztak kutyákkal bűntények földerítésében, s mint az újságokból kiderül, sokszor hasonló sikerrel. A rendőregyesületek és tenyésztési szövetségek látogatottsága ugrásszerűen megnövekedett. Az említett fajták divatba jöttek, a nyomkövetésre való kiképzés lett az új kutyasport.

Dobermann az 1920-as évek végén

Az újságokban azt lehetett olvasni, hogy a rendőrkutya a városokban még olyan nyomokat is követett az utcákon, melyeket a tett elkövetése óta már számtalan más ember is megjárt, vagyis amelyek frissebb, tehát erősebben érzékelhető nyomokkal voltak fedve. Eszerint tehát a kutya a tettes első lépésének vagy az általa érintett tárgynak a szagfelvétele révén a tettes egyéni szagát mintegy szilárdan memorizálta az orrában, ezt a nyomkövetés alkalmával számtalan friss, idegen nyom között megkülönböztetni tudta, s követte például egészen a tettes lakásáig vagy munkahelyéig, ahol is az illetőt egyéni szaga alapján a sok egyéb szag közepette felismerte és azonosította. Ezen jelentések alapján az embernek az a benyomása támadhatott, hogy egy rendőrkutya számára semmiféle nehézség és kudarc nem létezik, és szaglóérzéke egyszerűen korlátlan és tévedhetetlen.

Átrázták a világot?

Az ilyenfajta egyszerűsítő, illetve eltúlzott vélekedések ellen egy Most nevű kutató emelte fel a szavát nagyon határozottan, mégpedig ama kísérletek alapján, melyeket válogatottan jó szaglóképességű nyomkövető kutyákkal végzett, s mely kísérletek fölöttébb szerény csúcsteljesítményeket eredményeztek. A tudomány tehát a "bűnügyi kutyák" meglepő teljesítményeit látszatteljesítményeknek minősítette. Számtalan esetben bebizonyosodott, hogy a kutyavezetők, mielőtt ebüket a nyomra bocsátották volna, feltűnés nélkül titokban érdeklődtek a tett körülményei, valamint a bűncselekménnyel gyanúsított személy iránt, s az így megszerzett ismeretek alapján mintegy "befolyásolták" a nyomkövetési munka során kutyáikat. A vezetők eme "segítsége" nélkül, állítja 1919-ben Most, a kutyák hibát hibára halmoznak, kiváltképpen akkor, ha a kutya iránti követelmények meghaladják annak tényleges teljesítőképességét. Röviden szólva, a kutyafelvezetők kutyáikkal számtalanszor "átrázták" a világot. Még komolyabban kell azt a tényt venni - hívta fel a figyelmet Most -, hogy a nem kielégítő módon kiképzett kutyák vagy az igen gyakran csupán látszat nyomkövető munka miatt sokszor ártatlan embereket gyanúsítottak a bűncselekménnyel és állítottak bíróság elé! A megtámadott kutyavezetők körülbelül két évtizedig próbálták megcáfolni ezeket az állításokat, míg végül is a hatóságok a vitás kérdések tisztázása végett szaglóképességi próbákat tűztek ki, melyeken mindkét ellenségeskedő tábornak lehetősége nyílt állításai igazolására. Ezeken azonban a kutyafelvezetők által felsorakozott, s a gyakorlatban "bevált" nyomozókutyák rendre minden nehezebb feladatnál kudarcot vallottak. Eme bizonyítékok súlya alatt a "bűnügyi kutya-mozgalom' ilyenfajta kultusza, számos kutyarajongó óriás csalódására - akik az akkori újságjelentések alapján hitelt adtak a kutyák tévedhetetlen képességeinek összeomlott.

Az airedale terrierek egyik kiváló példánya, kb. 60 évvel ezelőtt

Hosszú évek kutatómunkája során a tudomány megállapította eme teljesítmények határait, s mindemellett elismerte a kutyák meglepő képességeit. A kutyáknak az akkori nyomonkövetési próbákon vallott kudarcai az elégtelen kiképzésnek, tehát a kutyafelvezetőknek volt tulajdonítható. Ők hibáztathatók azért is, hogy a kutyaorr teljesítőképessége egyre inkább rossz reputációnak örvendett, s a nyomozással kapcsolatos kutyasport iránti lelkesedés eltűnt. Annál magasabbra értékelendő egyes tudósok és a gyakorlati szakemberek érdeme, akik a húszas években, tehát éppen abban az időben, mikor csaknem általánossá vált a kutyaorron alapuló munka iránti érdektelenség, kiképzett kutyákkal álltak elő, melyek nyombiztosak és megbízhatóak voltak. Bebizonyították, hogy gondos, alapos kiképzés után a kutyaorr abszolút megbízható! Ennek a bizonyításnak mind a kutya, mind pedig a nyomozó kutyamozgalom szempontjából rehabilitációs jelentősége volt. Azóta szabad a pálya, zöld út nyílott a nyomozókutya munkájának egészséges továbbfejlesztése előtt.

Vaddisznóvadászat kutyákkal

Viadoreb-kiképzés 1979-ben, valahol Amerikában

Tréning - házi használatra

Pit bullterrierek és a medve harca

Az első vér...

Rendőrkutya-bemutató: német juhászkutya ügyességi gyakorlata

a "csibész" kísérése

Rendőrkutya-kiképzés a franciáknál

Rendőrkutya-bemutató Madridban - spanyol masztiffal

Nyomkövetés - nyomkövető kutyák

A nyomkövetésre való kiképzésnek egyébként az a célja, hogy rávezesse a kutyát: hogyan hasznosítsa szenzációs szaglóképességét. Ez persze meglehetősen hosszú távú munka, amely nagy-nagy türelmet és komoly szakértelmet igényel, hiszen legalább egy-két évre van szükség ahhoz, hogy a kutya megbízhatóan elemezze és kövesse a különféle nyomokat alkotó szagkomplexumokat.

A vadász- és nyomkövető kutya tevékenysége között - bár mindegyiknél az állat nagy finomságú orra játssza a főszerepet - lényeges a különbség. A vadászat tudniillik a kutya természetes ösztöntevékenysége; itt az embernek nem kell mást tennie, mint valamilyen irányban bátorítania vagy fékeznie segítőtársát - és az elvégzi a kívánt tevékenységet. Egészen másként fest az emberi nyom követése, ami nem tartozik a kutya természetes cselekedetei közé.

Megjegyezzük azonban, hogy a kutya hajdan emlősökre vadászott, s közben olyan nyomokon kellett tájékozódnia, amelyek - ha nem is voltak azonos szagúak - hasonlítottak az emberéhez. Éppen ezért elvileg lehetséges, hogy a kutya már nagyon-nagyon régen is képes volt az emberi nyomok követésére.

Tarzan és a szimatmunka

Néhány évtizede, az amerikai filmgyártás "Rin-Tin-Tin" korszakában készítettek egy filmet, amely a Tarzan-sorozat stílusában idézte fel az ember őskori életét. S ahogy az akkori lét veszélyeit plasztikusan a nézők elé tárják: - egy betanított kutyával amely a filmen vadkutya szerepet "alakított" - emberi nyomot kereszteztettek. Amikor a kutya a nyomot elérte, felhúzta ajkait és vicsorított. Még a nyakszőrzetét is felborzolta! A nézőnek pedig a hideg végigfutott a hátán.

El kell ismerni, hogy a film rendezője helyesen, azt is mondhatjuk szakszerűen állította be a jelenetet. A kutya őse az emberi nyomok keresztezésekor valóban így reagálhatott. Ezt a viselkedést a félelem és az állati gyűlölet válthatta ki. Nem szabad elfelejteni ugyanis, hogy az ember nemcsak barátja és haszonélvezője volt a kutyának, hanem - mint idegen - legalább ugyanolyan mértékben ellensége is. Mint ahogyan ma is ellensége lehet az ember a házőrző vagy személyvédő kutyának.

Annak a kérdésnek a vizsgálatát, hogy ki volt az első ember, aki a kutyát nyomkövetésre tanította - mint hiábavalót és megoldhatatlant, nyugodtan elhagyhatjuk. Egy bizonyos négylábú társunkat már sok évszázaddal ezelőtt is használták az emberi nyom követésére. Az erre vonatkozó legrégibb források egyike a rendőrkutyák betanításával foglakozó, 1718-ban, Nürnbergben megjelent utasítás, amelynek címe: "Az elrabolt tárgyat és magát a tolvajt is felkutató kutya betanítása". Érdemes felidézni belőle: hogyan is festett 250 évvel ezelőtt a nyomozókutya kiképzése.

"Angliában vannak olyan kutyák, amelyek az említett tolvajt mindenütt felkutatják, még akkor is, ha az már hajóra szálit, sőt vízbe is ugranak, s a hajó után úsznak, és a többi ember között, ha azok felveszik a hajóra, megtámadják a tolvajt. Az ilyen kutyákat a következőképpen kell betanítani: azok, akik ilyen kutyát tartanak, kutyájukat vezessék arra a helyre, ahol a lopás történt és ahol a tolvaj a lábát letette, s ha a kutyát már hozzászoktatták a nyom követéséhez, engedjék szabadon előre, mert az ilyen kutyák a megmutatott nyomot olyan pontosan követik, ha közben nem esik az eső, hogy azt szinte sohasem tévesztik el, és a tolvajokat legtöbbször megtalálják."

"...Mi azonban magunk lássunk hozzá a betanításhoz; éppen ebből a fajtából vegyünk fiatal kutyákat, amelyek mindenekelőtt kellő nagyságúak és erejűek. Ha már abban a korban vannak, mint amilyenben más kutyákat vadászatra és más dolgokra kezdenek betanítani, bevezetjük őket egy kamrába vagy szobába, ott lehelyezünk egy pénztárcát vagy más dolgot tartalmazó zacskót, amit előzőleg erős szagot árasztó anyaggal - például hússal, sajttal, szalonnával stb. - kenünk be. Ugyanezzel az anyaggal bekenjük egy másik ember cipőjének a talpát is, aki az említett zacskóval eltávozik, azonban nem messzire. Ha a kutya megszagolta a zacskó helyét, azt a szagot érzi a lábnyomon is. Így vezetjük el pontosan a nyomon addig, amíg megtalálja azt a másik személyt, akit a betanításhoz felhasználhatunk; ezután a kutyát újból visszavezetjük az előbbi helyre, megdicsérjük, és adunk neki valamit enni. Ugyanezt tesszük néhányszor más szagokkal is, amelyeknek fokozatosan gyengébbeknek kell lenniük, míg végül egyáltalán nem lesz szükség többé szagot árasztó dologra, hanem csak egy kissé izzadt és kimelegedett emberre, akinek a szagát a kutya igen könnyen megérezheti. Ezt az embert mind messzebb és messzebb küldjük, míg végül a kutya a legcsekélyebb nyomhoz is hozzászokott.

Azoknak azonban, akik ilyen kutyával rendelkeznek, szem előtt kell tartaniok, hogy ebeiknek egyhangú és nem nagyon jó táplálékot kell adniok, mert így nem vesztik el szaglóérzéküket..."

Az egyedi szag

E régi dokumentumból - amely persze sok tekintetben ma már elavult, s egy sor téves megállapítást is tartalmaz - egyértelműen kiderül: elég régóta tudják, hogy a kutya az egyes embereket - szaguk alapján - képes megkülönböztetni egymástól. Azt, hogy minden embernek külön egyedi szaga van, már az első világháború körüli időszak kynologiai sajtója is megírta. A különböző szagokat viszont a mai napig sem tudjuk pontosan regisztrálni. Annyi bizonyos: az életmódtól, a táplálkozástól, az egészségi állapottól és egy sor egyéb tényezőtől függ az ember szaga. Azt is ismerjük ma már, hogy az egyedi szag főleg verejték által keletkezik. A nyomozókutya számára éppen ezért elsősorban az emberi testnek az a része "fontos", amelyik erőteljesebben választ ki verejtéket. Ilyen mindenekelőtt a láb, de tenyérfelületet, a szeméremtájékot, a hónaljat és a homlokot is a verejték fő kiválasztóhelyei közé számítjuk. Az azonosság megállapításánál a nyomozókutya főként ezek alapján tájékozódik. Külön jelentősége van a ruha szagának. Az alkohol élvezete, az erős dohányzás, valamint a meghatározott munkanemek is jelentősen hozzájárulhatnak az egyedi szag kialakulásához.

A gyakorlatlan eb feltehetően csak a nyom összesített "szaghatását" érzi, de nem képes a szagot analizálni, vagyis a különféle szagokat megkülönböztetni. A kiképzés során azonban megtanulja az egyes sajátos részletek, helyesebben illatok azonosítását, különösen a specifikus állati vagy egyéni emberi szagét. A kutatások ugyanis bebizonyították, hogy az eb az ember követésekor a nyomon maradó egyéni szagot követi, amely általában összekeveredik a talaj, az összetaposott növényzet, továbbá más szerves anyagok, valamint a cipő és a cipőkrém szagával

Érdekes, hogy nem minden kutya alkalmas egyformán a nyomkövetésre vagy egyéb szimatmunkára. S bár ennél a tevékenységnél vitathatatlanul az egyik legfontosabb követelmény a szaglás élessége, de nem ez az egyetlen követelmény! Egyelőre azonban még nem sikerült pontosan tisztázni, hogy teljesen azonos körülmények mellett miért lesz az egyik kutyából kiváló nyomkövető, s miért válik a másik alkalmatlanná erre a munkára.

Mindenesetre annyi bizonyos, hogy például a szimatteljesítmények mellett meg kell vizsgálni a kutya apportkészségét is. Ez a tulajdonság a kutya veleszületett hajlama, amely abban nyilvánul meg, hogy minden mozgó tárgyat szeret megfogni, felkapni. Nos, minél élénkebb az állatnak ez az "elhozási készsége", annál könnyebben, gyorsabban lehet kiképezni nyomkövetésre. (A gyakorlatban persze olykor előfordul, hogy egyes kiváló nyomkövető kutyák apportírozási készsége egészen minimális. Ezek a "szabályt erősítő kivételek"!)

A kutya neme is befolyásolja a nyomkövetési készséget. A kiképzők elég régóta tudják, hogy a szukák általában jobb nyomkövetők, mint a kanok.

A kutyakiképző magatartása, szakértelme is hatással van az állat nyomkövető munkájára. A kiképzőnek ugyanis a nyomkövetés folyamán irányítania, segítenie kell a kutyát. Ha ilyenfajta tevékenysége kimerül abban, hogy az ebet nyomra ereszti és követi, az állat előbb-utóbb kedvetlenül dolgozik majd, sőt később esetleg teljesen közömbössé válik a szagnyomok iránt.

A nyomkövetés eredményessége nagymértékben függ a szagnyomokra ható különböző környezeti tényezőktől, elsősorban az időjárástól és a talajtól. Az eb munkáját erősen befolyásolja például a csapadék, a levegő páratartalma, a szél, a napsütés, valamint a hőmérséklet ingadozása. Ezek közül talán a szél befolyásolja a leginkább a nyomkövető munkát. A légáramlás jelentősen megváltoztathatja a nyomviszonyokat; elsodorja a levegőben, illetőleg a talajon található szagmolekulákat, ezért a nyomvonal helye is megváltozhat.

Az erős napsütés, a nagy kánikula szinte teljes mértékben eltünteti a szagnyomokat, ráadásul a kutya szervezetére is hat a nagy meleg: liheg, s emiatt képtelen a nyomkövetéshez szükséges kitartó, folyamatos "szimatolásra".

A nagyobb esőzések ugyancsak megsemmisítik a szagnyomokat. Mint ahogy a vastag hótakaró is lehetetlenné teszi a nyomkövetést.

A talaj összetétele, minősége, szerkezete meghatározza, hogy milyen mértékben és mennyi ideig képes megkötni felületén a szagmolekulákat. Általában az alacsony növényzettel borított talaj kedvező feltételeket teremt a nyomkövetéshez. Ezzel szemben a sima, homokos, esetleg növényzet nélküli terep (pl. tengerpart, aszfaltozott utcák) nemigen alkalmas komolyabb, ilyenfajta tevékenységre.

A kutya természeténél fogva eleve képes az egyéni emberi szagra koncentrálni. Amennyiben azonban szeretnénk kihasználni ezt a természetes adottságát, akkor már egészen fiatal korában el kell kezdeni kiképzését. Arra kell szoktatni-nevelni, hogy "munkáját" sportnak tartsa. Az ember számára hasznos adottságait tehát irányítani és bátorítani kell, a nemkívánatosak pedig elnyomandók. Az erre a célra kiválasztandó kutya mutasson mohóságot a nyomkeresésben, lelje örömét az apportírozásban, legyen kemény és kitartó, ugyanakkor könnyen irányítható.

Sportkutyák, őrző-védő ebek...

Az őrző-védő kutyák tehát - legalábbis feladataikat, kiképzésüket, alkalmazási területüket és módszereiket tekintve - tulajdonképpen a rendőrkutyákból alakultak ki.

A különféle hivatalos személyiségek, "végrehajtó tisztviselők" (rendőrök, vámosok, adóbeszedők stb.) kísérő kutyája, melyet a 20. század első negyedében - szorosabb értelemben - rendőrkutyának neveztek, megtartotta azt a feladatát, hogy gazdáját (illetve az adott tisztviselőt) szolgálatának gyakorlása közben az embert sokszorosan felülmúló érzékszerveivel, gyorsaságával, ügyességével, erejével és kitartásával támogassa, kiegészítse. A kutya növelte gazdája biztonságérzetét, tekintélyét, és általában preventív módon hatott a különböző bűncselekmények elkövetése ellen. Támogatta gazdáját a következő feladatokban: olyan helyiségek végigkutatása, melyek akár természettől, akár építési módjuktól, akár rendeltetésüknél fogva áttekinthetetlenek, mint például zegzugos, sötét területek, parkok, kertek, üresen álló pajták, csűrök, raktárépületek. Jelzett minden feltűnő dolgot, mozgást, személyt, odavitte vagy jelezte a gyanús vagy elveszett tárgyakat, bizonyítékokat és hasonlókat. A friss nyomot követve megtalált tárgyakat. Rejtekükből kiugrasztotta vagy jelezte a sötétben bujkáló elemeket. Megállította és feltartóztatta a menekülő személyeket, ugatással jelezte a tehetetlen, részeg vagy szabadban éjszakázó egyéneket, biztosította a fogoly- és rabszállítmányozások sima lebonyolítását, védelmezte gazdáját a támadások ellen, megakadályozta a fogolyszöktetést. Zavargásoknál hozzájárult a rend helyreállításához, illetve fenntartásához. Ebben a széles, átfogó feladatkörben a kutya mint segítőtárs, pótolhatatlan szolgálatokat nyújtott mindenfajta biztonsági szervnek, a vámosoknak éppúgy, mint a vidéki levélkihordóknak, a vasúti őröknek, s jelentős ipari létesítmények éjjeliőreinek, s nem utolsósorban a manapság oly divatos vagyonőr-, testőr- és biztonsági szolgálatok munkatársainak.

Így aztán az őrző-védő kutya messzemenőleg elterjedt a kutyarajongók körében.

Sajátos módon a csoporthoz tartozó kutyák valamennyi fajtája eléggé kiegyensúlyozott, nyugodt (gondoljunk csak a mindig játékos boxerra, a szolgálatkész német juhászkutyára, a jóindulatú dogra). De amikor harcra kerül a sor, rendkívül erőteljesen használják fogazatukat. Ha sikerül fogást elérniük, nem eresztik áldozatukat, szívósan csüngenek rajta Általában könnyen taníthatók. Éberek, gyorsak, kiképezhetők, figyelmesek. Ám az olyan tulajdonos kezében - legyen az férfi vagy nő -, aki nem elég következetes velük, veszélyessé válhatnak. Miután általában meglehetősen megtermett kutyák, hamar tudatára ébrednek erejüknek, és dominánsak (uralkodók) a többi fajtabeli kutya fölött.

Kiképzésen...

Az őrző-védő fajtákkal végzett kísérletek tapasztalatai arra utalnak, hogy ezeknek a kutyáknak a bőre talán kevésbé érzékeny a fájdalomra, mint a többi fajtáé. Azok az állatorvosok, akik verekedésből származó sebeket kezeltek, varrtak, tisztítottak, ugyancsak állítják, hogy ezeknek a kutyáknak van valamilyen plusz "karakánságuk", ami a többinek nincs.

Az igazán eredményesen dolgozó őrző-védő kutyát kölyökkorában választották ki jól az alomból. A fizikai adottságot, a tanulékonyságot, a bátorságot különböző tesztekkel mérik fel, és gondosan szűrik ki a legalkalmasabb kiskutyákat. Hogyan? Erről szól egyebek között következő fejezetünk.

Az ember elleni küzdelem fortélyait tanulja a rendőrkutya

Bevetésen az orosz rendőrkutya