Ugrás a tartalomhoz

Kutyatár

Szinák János, Veress István (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

KILENCEDIK FEJEZET - Póráz és porond

KILENCEDIK FEJEZET - Póráz és porond

Ebben a fejezetben a cirkusz világába vezet utunk. A cirkuszba, amelynek állatsztárjai között kutyákat is találhatunk. Számolnak, futballoznak, artistamutatványokat végeznek... Szereplésük a porondon ősi, de egyáltalán nem nemes hagyományokra tekinthet vissza. Rómában már a Kr. e. 4. században - kereken 2500 esztendeje! - rendeztek gladiátori küzdelmekkel, állatviadalokkal tarkított ünnepi játékokat. Az arénában egyebek között kutyák (hatalmas masztiffok, illetve valamivel kisebb, de rendkívül szívós bulldogok) viaskodtak medvékkel, oroszlánokkal és más fenevadakkal.

"Bikahecc" bulldogokkal (Százéves rajz a Hutchinson Enciklopédiából)

Az amfiteátrum egyfajta nagyszabású állatbemutató színhelye is volt egyúttal; olyan véres, tragikus látványosság, amelynek keretén belül a rómaiak távoli, egzotikus tájak ismeretlen állataival is megismerkedhettek. Oroszlánt, afrikai elefántot, zsiráfot, párducot, tigrist, orrszarvút, vízilovat hoztak ezekre az "ünnepi alkalmakra" az Örök \/árosba. A lényeg persze nem az állatok felvonultatása volt, hanem maga a szörnyűséges küzdelem, s a nézők nagy élvezettel gyönyörködtek a megvadított, egymásnak engedett vadállatok élethalálharcában. A kegyetlen látványosság fokozására a rendezők időnként embereket - felfegyverzett gladiátorokat vagy fegyvertelen halálraítélteket - küldtek az arénába.

NÉGYLÁBÚ GLADIÁTOROK

Később a középkorban is kedvelt látványosságnak számított az úgynevezett állathecc, rendszerint bikákkal vagy medvékkel viaskodtak a kutyák. Angliában pedig kifejlődött egy egészen különleges "sport", a kutyák kutyák elleni küzdelme, amelyre - és ez külön izgalmat, csemegét jelentett a nézők számára - fogadni is lehetett. Ezek a kutyaviadalok általában 4-5 négyzetméter területű pályán folytak, s a porond közepét egy krétavonallal megjelölték. A négylábú gladiátoroknak, a végsőkig felajzott, felheccelt kutyáknak - harci szellemük bizonyítására - szabadon, póráz nélkül kellett a megjelölt vonalig előremenniük, ahol azután bőszen egymásnak rontottak. A többszörösen győztes ebek természetesen nagy becsben állottak, a bátortalan, gyenge, rosszul harcoló kutyákat pedig kizárták a tenyésztésből. Így azután viszonylag igen rövid idő alatt sikerült rendkívül harcias, rámenős, rettenthetetlen viadorokat kitenyészteni, amelyek eredményesen űzték ezt a brutális, kegyetlen "mesterséget". Ezeknek a kutyáknak a leszármazottai a mai pit bullterrierek, amelyekről a későbbiekben ejtünk még néhány szót.

Ez lenne az a félelmetes, irgalmat nem ismerő gladiátor?

Miféle kutyák voltak az ó- és középkoriviadalok főszereplői?

Az angol és a bullmasztiffról már beszéltünk a Hódítók, hadak, hadikutyák című fejezetünkben. Említettük, hogy elsősorban a hatalmas masztiffok küzdöttek az ókori Róma arénáiban bikákkal, oroszlánokkal, medvékkel és gladiátorokkal. Jóval később, VIII. Henrik uralkodása alatt külön udvari tisztség volt a király medvéivel, bikáival és masztiffjaival való foglalatoskodás. Az Erzsébet korabeli Angliában például csütörtökönként nem tartottak színházi előadásokat, mert ezt a napot a medveviadalnak szentelték. Ilyenkor három kiképzett masztiff viaskodott egy hatalmas medvével, vagy négy kutya egy oroszlánnal. Erzsébet francia követének 1572-ben volt egy hatalmas masztiffja, amely egymaga leterített medvét, leopárdot, sőt állítólag még oroszlánt is!

Az állatviadalok másik nevezetes hőse az angol bulldog volt. A legkorábbi utalás ezekre az ebekre a Survey of Stamford című lapban található, mégpedig a bikaviadalokkal kapcsolatban. Ilyenformán: "János király uralkodása idején (1209) Stamford grófja várának faláról letekintve figyelte, ahogy két bika harcolt egymással. A mészárosok kutyái az egyiket hajszolni kezdték a városon keresztül. A bika teljesen megvadult a nagy zajtól és a tömegtől. Ez annyira megtetszett a grófnak, hogy a vár előtti füves térséget a városnak ajándékozta, azzal a kikötéssel: ezentúl minden esztendőben karácsony előtt kerítenek egy »őrült bikát« ennek az új sportnak az örökös folytatására."

Angol bulldog, kölykével

Cromwell idejében már egész Anglia-szerte elterjed és népszerű lett a bikaviadal. Térhódításával olyan kutyákat kezdtek tenyészteni, amelyek alkalmasabbak voltak erre a feladatra. Ezt valószínűleg a régi angol masztiff és a könnyebb, éppen ezért mozgékonyabb helybeli terrierek keresztezésével érték el. Az már viszont a dolog iróniája, hogy az igazi "bikavadászokat" csak 1835-re sikerült kitenyészteni - éppen abban az esztendőben, amikor a puritánok befolyására betiltották a bikaviadalokat.

Nos, a nyilvános bikaingerlést ugyan betiltották, ez azonban nem vetett gátat a nép körében élő hallatlan népszerűségének. A törvény ugyanis nem vonatkozott olyan párviadalok rendezésére, ahol kutyák harcoltak - kutyák ellen. Ekkor merült fel, hogy itt olyan kutyára van szükség, amely rendelkezik a bulldog erejével és határozottságával, ugyanakkor gyorsabb, fürgébb a bulldognál. Ezt terrierek és bulldogok keresztezésével érték el. Később a kutyaviadalokat is betiltották, és bár egy ideig még tovább virágoztak illegális formában, addigra már a tenyésztőket jobban érdekelte maga a kutya, mint harci képességei. A szóban forgó eb a bullterrier volt - a kutyák gladiátora. Ennek az ebnek a mai változata egyébként - legalábbis ami a vérmérsékletet illeti - nem sokban őrzi harcos múltjának vonásait. Sajátos módon napjaink bullterrierje meglehetősen békés állat; könnyen és szívesen barátkozik másfajta kutyákkal.

Említettük már az imént a pit bullterriert. Ez az amerikai származású kutya jócskán különbözik "unokatestvérétől", a bullterriertől. A pit bullt Amerikában mintegy 150 éve tenyésztik, elsősorban küzdőkedvéért. Már a századfordulón amerikai pit (itt acsarkodó, harcos) bullterriernek vagy yankee terriernek nevezték. S habár 1900-ra az USA legtöbb államában betiltották a kutyaviadalokat, voltak akik továbbra is rendeztek titokban ilyen küzdelmeket. A közvélemény félrevezetésére az ilyen mérkőzéseket konvenciónak (összejövetelnek) nevezték.

Egy igazi "szörnyszülött": a bandog

- orosz agár

- ír farkaskutya

"Bikahecc"

Gladiátorok (viadalkutyák) - bullterrier

- tosa

- angol bulldog

- kínai harcikutya (shar-pei)

"Állati viadal": pit bullterrierekkel medvék ellen

Törpespiccek a porondon

Dalmata produkciója

A mozgáskorlátozott ember kutyája felveszi gazdája helyett a telefont

Dajkakutya

Dajkakutya

Furcsa "vadászidill": vadmalac és véreb pótmama

SZÁZ SZÖRNYŰ PERC

Bármennyire hihetetlenül hangzik is, az Egyesült Államokban - főleg a déli államokban - szombatról vasárnapra virradó éjszaka még napjainkban is rendeznek kutyaviadalokat. A színhely rendszerint egy-egy kocsma különterme, eldugott hátsó szobája vagy a vadon távoli zuga, ahol sátorponyvát feszítenek a küzdőtér fölé. Az aréna térdmagasságú fapalánkkal körülvett, 5x5 méteres négyszög alakú térség.

A viadalt hosszas tréning, különleges kiképzés előzi meg. Az egyik legfontosabb edzési segédeszköz egy nagy tengely körül forgó óriáskerékhez hasonló, furcsa alkotmány. A tengelyből kiálló küllőkhöz kötik minden kutyák örök ellenségét, a rókát vagy a macskát. A következő küllőhöz szíjazzák a kiképzendő harci kutyát, amely az ősi gyűlölségtől hajtva üldözni kezdi ellenségét, és ezáltal hihetetlen erővel forgatja a saját súlyánál többszörösen nehezebb kereket, hogy elérje áldozatát. Amikor az már nem bírja az iramot, a kutya utoléri. Az eredmény: ízekre tépett róka vagy véresre marcangolt kandúr, üveges szemére dermedve az iszonyat. Az edzés órákig is eltart, természetesen váltott partnerekkel.

Amikor megkezdődik a kutya kutya elleni igazi küzdelem, az arénába kerülő állatokat gazdáik a döntőbíró vezényszavára egymásnak engedik Az ellenfelek akkor látják először egymást, mégis olyan vad dühvel csapnak össze, mintha egész életükben harcoltak volna egymással. Az a vesztes, amely már végül nem reagál a bíró hívására, és megtagadja a támadást. A küzdelem gyakran száz percnél is tovább tart, és közben nincs lazítás és nincs - bedobott törülköző.

Kezdődik a száz szörnyű perc, a kutyák egymás torkát keresik

A viadorkutya egyébként nem bántja az embert, még az idegent sem, a gyerekekért pedig valósággal rajong. A hasonszőrűt azonban ellenállhatatlan kényszertől űzve támadja meg, mihelyt erre módot adnak neki, s addig, ameddig csak ereje engedi. Az ember tette ilyenné több évszázados rafinált tenyésztés eredményeként.

A kutyaviadalok művelői, az úgynevezett dogfighterek és fanatikus nézőik persze megmagyarázzák a bizonyítványukat: bizonygatják állatszeretetüket - hiszen sportszerűen csak azonos nemű és súlykategóriába tartozó ebeket viaskodtatnak. A szentimentális tenyésztő nemegyszer emlékművet emeltet az elpusztult kutyahősnek. Ezer viadalból átlagban mindössze egy-két kutya pusztult el az arénában - mentegetődznek a dogfighterek -, ám azt elfelejtik hozzátenni, hogy igen sok szerencsétlen gladiátor a küzdelem után múlik ki a megerőltetéstől, sebfertőződéstől, belső vérzéstől avagy a vesztes "állatbarát"-gazda fegyverétől.

A győztes kutya gazdája 100-5000 dolláros díjat kap. A hangulatosan kivilágított nézőtéren a fogadók között több száz dolláros tétek cserélnek gazdát. A tenyésztők ennek ellenére panaszkodnak, hogy a kutyák győzelmeiből származó bevétel alig fedezi megélhetésüket, hiszen több mint fele elmegy a költségekre (a tenyésztésre, élelemre, orvosságra, a hatóságok megvesztegetésére, valamint a versenyekre való utazásokra.) A dogfighterek és állataik néha valóban több ezer kilométert is utaznak, hogy a vasárnapra virradó éjszaka "arénába szállhassanak". A kutyaviadal hosszú időn át engedélyezett sport volt az USA-ban, de 1975-ben szigorú törvény tiltotta be rendezését. Kaliforniában például a kutyaviadal bűncselekmény! A tenyésztőt, a rendezőt, sőt a nézőt is egy évig terjedő szabadságvesztéssel és 50 ezer dolláros bírsággal sújthatják! Ám még ezek a szigorú rendszabályok sem riasztják el a viadalok fanatikusait...

Furcsa módon a jól megszervezett és hatékony állatvédelméről, valamint nagy állatkultuszáról oly híres Angliában ugyancsak rendeztek, illetve rendeznek még manapság is kutyaviadalokat. Legalábbis néhány évvel ezelőtt (1979-ben) meglehetősen nagy botrány tört ki, amikor a Daily Mirror című lap nagy riportban leplezte le az illegális kutyaviadalokat és rendezőiket. Ezek a véres viadalok öt perctől egészen százhúsz percig terjedhetnek, az egymással harcoló kutyák buzgalmától, elszántságától, kondíciójától függően. Az ebekre természetesen fogadni is lehet, titkos fogadóirodák ügynökei működnek a helyszínen. A mérkőzések különböző súlycsoportokban folynak, és bár nem végződnek minden esetben halállal, bizony sok a tragikus vég...

A Daily Mirror vizsgálódása alapján az is kiderült, hogy Anglia bizonyos északi részein nemcsak kutyaviadalokat rendeznek, hanem borz-kutya küzdelmeket is.

AZ UTOLSÓ BAJNOK

Beszéltünk már arról, hogy valamikor régen az úgynevezett állathecceken gyakran viaskodtak kutyák különböző vadállatokkal, egyebek között medvékkel. Nos, a múlt század vége felé még mutattak be a cirkuszokban medvék és kutyák közötti harcot. Ismeretes, hogy minden medve rendkívül érzékeny az orrcsontjára (a legveszedelmesebb medve is kezessé válik, ha láncra fűzött gyűrűt tesznek az orrába, ahogy ezt a medvetáncoltatók csinálták valamikor). Megfigyelték, hogy a medve szinte mindig lehajtott fejjel támad. Miért? Azért, hogy érzékeny orrát védje ellenfelétől. A kutyák érdekes módon ösztönösen a medve orrát támadják, és ezzel még az erős és tapasztalt példányokat is nagyon kínos helyzetbe hozzák. A hatalmas állatok arra kényszerülnek, hogy hátulsó lábukra állva kiegyenesedjenek, és ezáltal elvesztik fürgeségüket. Gyakran előfordult, hogy egyetlen kutya sakkban tartott, sőt menekülésre késztetett egy medvét.

Franciaországban például a 19. században fölöttébb népszerűek voltak a medve-kutya viadalok. Ezekben a küzdelmekben rendszerint a bordeaux-i dogok vettek részt. A viadal előtt a tenyértalpú szájkosarat és bőrcsuklyát kapott. A kutyának a medve fülébe kellett belekapaszkodnia és minél továbbfogva tartania. A cirkuszosok faluról falura jártak, s néha ugyancsak nehéz volt szétválasztaniuk az ellenfeleket. A medve-kutya viadalok titokban még Párizs külvárosaiba is beszivárogtak. Az utolsó bajnok, egy 50 kilogrammos bordeaux-i dog 1912-ben még szájkosár nélküli medvével is megküzdött; 18 perc alatt megölt egy afrikai hiénát, és képes volt megállítani fülénél fogva egy rohamozó, kifejlett bikát!

Az első világháború azután teljesen véget vetett a franciaországi medve-kutya viadaloknak, és a bordeaux-i dogok mint szanitéckutyák léptek színre.

KUTYÁK RIVALDAFÉNYBEN

Evezzünk azonban szelídebb vizekre, és beszéljünk a valódi cirkuszi kutyákról. Ezeknek az ebeknek a szerepléséről meglehetősen ellentmondásosan vélekednek a kutyatartók, sőt még a kynologusok is. Egyesek szerint a porond négylábú művészeinek képességei jóval felülmúlják az átlagebekét. Mások éles határt húznak a cirkuszi kutyák és a munkakutyák tanítása között, mondván: az előbbieket idomítják, az utóbbiakat viszont kiképzik.

J. A. Wallenda, a neves állatidomár és kutyái (Cirkuszi plakát 1890-ből)

Az igazság az, hogy a cirkuszi mutatványok nem holmi fantasztikus teljesítmények, nem az állatszereplők kivételes intelligenciájára, hanem általában öröklött, ösztönös cselekedeteire épülnek. S hogy mikor beszélhetünk idomításról, mikor kiképzésről, azt nem könnyű eldönteni. A kettő között ugyanis - mint az a következő példákban rögtön láthatjuk - a legtöbbször csupán árnyalatnyi a különbség.

A nemzetközi cirkuszokban egykor népszerű szám volt a jegesmedvecsoport mutatványa. A medvék egy ferde létrán felmásztak, hogy azután a másik oldalon csúszdán érkezzenek le ismét a földre. A mutatványt a közönség nagyra értékelte, holott a csúszkálás a medvék életében nagyon is természetes jelenség. Egyetlen jegesmedve sem riad vissza egy kis csúszkálástól, sőt kifejezetten kedveli ezt a mozgást. A mutatványban tehát inkább az okozott nehézséget, hogy az állatok nem akarták abbahagyni a "szereplést". Minden idők legnagyobb állatidomítója, az orosz Durov (nem tévesztendő össze a Moszkvai Állami Cirkusz mai Durovjával) ezzel szemben egy olyan medvét szerepeltetett a porondon, amelyik fejen állt. Nos, ez a nézők által egyszerűnek tartott mutatvány már valóban idomítás volt, méghozzá jóval nehezebb, mint egy egész jegesmedvecsoport felléptetése a csúszdán.

Kutyák a cirkuszban

Az idomítás és a kiképzés között az a leglényegesebb különbség, hogy az idomítással valamilyen természetellenes tevékenységre tanítjuk az állatot, a kiképzéssel viszont meglévő, ösztönös, természetes képességeit fejlesztjük tovább. Egyáltalán nem idomítás eredménye például, ha a kutyák futballoznak egymással. Az egész világot beutazta egy ilyen csoport: 12 boxer mint játékos és három pincsi mint bíró. Nos, ezek a kutyák nem ahhoz a medvéhez hasonlíthatók, amelyik a fején állt, hanem azokhoz, amelyek szenvedélyesen csúszkáltak a csúszdán. Elvégre olyasmit kellett cselekedniük, ami természetüktől adódott - mozoghattak és labdával játszhattak. Valódi kutyaidomítás volt viszont Eduar Ford mutatványa: Whittey nevű foxterrierje szaltót csinált, hogy azután Ford hüvelykujján kössön ki. Ez a produkció sokkal nagyobb teljesítmény, mint a futballozó boxerek csoportjának betanítása! A már említett Durov viszont bemutatott egyszer Párizsban, a Folies-Bergeres-ben egy agarat, amely 14 széket ugrott keresztül. A kutyának óriási sikere volt, ám Durov a mutatványt nem idomításnak, csupán egy figyelemre méltó ugrás betanításának tartotta. Durov egyébként sokszor dolgozott kutyákkal. Egyszer - a 20-as évek végén - matematikus szerepben lépett fel egyik ebe: arra a felszólításra, hogy "három plusz négy", a kutya odahozta a hetes számú kockát, a "nyolc mínusz öt" kérdésre is helyesen válaszolt. "A kutya nem tud számolni, de nagyon jó megfigyelő - mondta a neves idomár a nézőknek. - Figyeljenek jól, amikor a kutya a megfelelő kockához ér, megváltozik az arckifejezésem ". Ezután négyszer ismételte meg Durov a produkciót, de senki sem vette észre a nézők közül, hogyan hunyorít egy parányit kutyájának...

Szaltó az idomár ujján

C. Altenburg, aki ragadozók idomításával foglalkozott, és mint állatszelídítő a híres Renz cirkuszban dolgozott, azt állította, hogy egy igazi kutyás produkció betanítása jóval nehezebb, mint a ragadozók idomítása. Az a mutatvány például, amikor a kutyák hátulsó lábukra állva, orruk hegyén pálcát egyensúlyoznak, amelynek két végén petárdák égnek - jóval nagyobb teljesítmény, mint mondjuk egy fókacsoport egyensúlyozó száma.

Fölmerülhet a kérdés, hogy milyen fajtájú kutyák tűnnek ki leginkább cirkuszi képességeikkel? Alfred Lemann, a neves német idomár Az állatok mint artisták című művében a következőket írja erről: "Az uszkár és a terrierek különösen tanulékony artisták, azonban a boxert sem szabad lebecsülni ezen a téren. Érdekes viszont, hogy az olyan nagyszerű munkakutya, mint például a német juhászkutya, ritkán szerepel a porondon. Egyébként minél több kutya van a csoportban, annál könnyebb a betanítás. Feltehetőleg azért, mert társaik példáján látják: munka közben semmilyen veszélyes dolog nem fenyegeti őket."

Egyensúlyozó művészek

Az ismert műlovarnőt, Therese Renzet egyszer arról faggatták: mi volt pályafutása során a legmegrázóbb cirkuszi élménye? Ő erre elmesélte az egyik cirkuszigazgató Bobby nevű bulldogjának szomorú történetét.

Bobby ízig-vérig cirkuszi kutya volt: a Sétakocsikázás című műsorszámban lépett nap mint nap porondra. Ő volt a hajtó: a szájában tartotta a kocsi elé fogott póni gyeplőjét. Amikor a kutya kiöregedett, egy másikkal kellett helyettesíteni. Bobby attól kezdve egész nap szinte mozdulatlanul feküdt a helyén (az istálló egyik sarkában), de amikor régi számának zenéje felcsendült, felvonszolta magát a számára fenntartott páholyba, és onnan figyelte a műsort. Amíg a Sétakocsikázás tartott, a kutyát egyszerűen nem lehetett a páholyból elcsalogatni. Mihelyt azonban a szám véget ért, Bobby visszavánszorgott a helyére. S ez a furcsa, szomorú "szertartás" nap mint nap megismétlődött, egészen addig, amíg egyszer a páholyból való visszatérés után végleg elaludt a vén cirkuszi kutya...

Nem cirkusz, csak egyszerű mutatvány