Ugrás a tartalomhoz

Kutyatár

Szinák János, Veress István (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

HATODIK FEJEZET - Nyakörvükön vöröskereszt

HATODIK FEJEZET - Nyakörvükön vöröskereszt

Régi dokumentumok, elsősorban rajzok, festmények tanúskodnak arról, hogy már az ókori Görögországban és Rómában is voltak öreg, vak koldusok, akik kutyával vezettették magukat. Az egyik Pompejiben feltárt falfestményen pl. olyan jelenetet láthatunk, amelynek középpontjában vak férfit vezet egy kutya. Ugyancsak hasonló mozzanatot örökítettek meg egy 13. századból származó kínai tusrajzon is. A vak embernek tehát mindig felbecsülhetetlen társa volt a kutya; többé-kevésbé az irányítására bízhatta magát, s ha például kéregetésből tengette életét, a kutya tartotta az alamizsnás tálat. De ezek a kutyák nem "láttak" a gazdáik helyett, megfelelő kiképzés híján nem voltak képesek arra, hogy figyelmeztessék őket azokra az akadályokra, amelyekkel lépten-nyomon találkoztak. Nagyon valószínű, hogy hosszú ideig vállalkozó kedvű és az állatokhoz valamelyest értő vakok maguk tanítgatták kutyáikat arra, hogyan vezessék őket.

A vakvezető kutyák tervszerű kiképzése valamikor a 18. században kezdődhetett, 1819-ben pedig már napvilágot látott az első "tudományos munka" is: Kézikönyv a vakok képzésére címmel. Mindezek dacára a tulajdonképpeni vakvezetőkutya-mozgalom csupán az 1914-18-as világháború után bontakozott ki azzal a törekvéssel, hogy a háborúban látásukat elvesztett embereket vakvezető kutyákkal lássák el. Az első vakvezető kutyakiképző központot Németországban hozták létre 1915-ben. Nagy-Britanniában 10 évvel később alakult meg a vakvezető kutyák kiképzésével foglalkozó szövetség, amely jelenleg négy kiképzőközponttal rendelkezik. Angliában egyébként kb. 1500-ra tehető a vakvezetőkutya-tulajdonosok száma. A szövetség nemcsak az új jelentkezők részére képez ki kutyákat, hanem az utánpótlás neveléséről is gondoskodik. Ez utóbbira akkor van szükség, amikor egy-egy kutya kiöregszik, és "szolgálati éveinek" végére ér (kb. 8-10 éves korában). Egy vakvezető kutya kiképzése Angliában 250 fontba (kb. 20 000 Ft!) kerül, de egyetlen vak embertől sem követelik a teljes költség megtérítését, csupán jelképes összeget kérnek a kutyáért. A szövetség egyik alapelve ugyanis az, hogy senkit sem utasít vissza pusztán anyagi megfontolásból. A 250 fontos összeg különben is csupán a kutya kiképzésének az ellenértékét foglalja magában, de nem fedezi sem magának a vak embernek a kitanítását az eb használatára, sem az utógondozás költségeit.

Vakvezető kutya; fotó az 1920-as évekből

A VAKOK ÉS A LÁTÓ SZEM

Az Egyesült Államokban egy John Sigykin nevű német juhászkutya-tenyésztő tanított először vakvezetésre ebet, s az állat egy világtalan szenátor mellé került. Az akkor meglehetősen merésznek tűnő kísérlet olyannyira eredményes volt, hogy hamarosan megalakult a Látó Szem Társaság, amely eleinte a háborúban megvakult katonák részére képzett ki kutyákat. A Látó Szem - amely jelenleg New Jersey-beli Morristownban működik - 1929 óta sok ezer világtalannak nyújtott segítséget. (A kérdés súlyának érzékeltetésére nem árt elmondani, hogy Földünkön kb. 10 millió világtalan ember él! Az Egyesült Államokban a 330 000 vak közül mindössze 5% használt vakvezető kutyát...)

A jól kiképzett kutyák valóban igyekeznek pótolni gazdájuk látását - minden járdaszegélynél megállnak, kikerülik az akadályokat, és viszonylag biztonsággal közlekednek a járművek között.

Világtalan és kutyája; 1955, London

Az 1940-es évektől Amerikában különböző tudományos intézetek, állatorvosok, szakértők bevonásával megkezdték a vakvezetőkutya-kiképzés elméleti és gyakorlati alapjainak kidolgozását. Egyre-másra alakultak az újabb és újabb vakvezető kutyákat képző iskolák. Közülük is talán a legszínvonalasabb és legtekintélyesebb a San Rafael melletti Guide Dogs for the Blind (Vakvezető kutyát a vakoknak) - a világ legnagyobb ilyen kutyakiképző iskolája. Itt dolgozták ki a vakvezető kutyák kiválasztásának leghatékonyabb módszereit. Igaz, a kezdeti eredmények nem voltak valami rózsásak: 1946-ban pl. 109 kutya közül csupán 9-et sikerült eredményesen kiképezni vakvezetésre, de ma már a saját tenyésztésű állomány 90-95%-a sikerrel vizsgázik vakvezetésből!

Az történt ugyanis, hogy a kezdeti sikertelenségek után komoly örökléstani és viselkedéstani kutatásokba kezdtek. Minden egyes kutyáról tesztlapokat vezettek, s a kölykök minden megnyilvánulását gondosan feljegyezték. A 12 teszt közül ilyenek szerepeltek a kutya viselkedése, ha valami újat tapasztal; például villanófényt lát, tükröt, amelyben saját magát észleli, újságpapírt, valamilyen mozgó tárgyat stb. Az erre adott reakciókat pontozták. A hallásérzékenységi vizsgálatnál sípoltak, ajtót csapkodtak, tülköltek. Ha a kutya felfigyelt ezekre, kielégítő, ha még a zaj forrását is megpróbálta felkutatni, kiváló minősítést kapott. A testi érzékenységet farokráncigálással és fülcibálással vizsgálták. A járművektől, a forgalomtól, az emberektől való félelmet vagy éppen túlzott nemtörődömséget, a vérmérsékletet, a készségességet ugyancsak alaposan felderítették - vagyis korszerű etológiai vizsgálatok alapján állapították meg, hogy melyik kutya alkalmas és melyik nem a kiképzésre.

A vakvezető ebnek meg kell tanulnia "személyisége kitágítását" - azaz gazdája "méreteiben" kell gondolkodnia

KAPCSOLAT AZ EMBERREL

Korszerű etológiai vizsgálatok? Nos, hogy ezekről némi fogalmunk legyen, meg kell ismerkednünk az utóbbi évtized legnagyobb idevágó felfedezésével, nevezetesen azzal, hogy az ember és a kutya közötti kapcsolat kialakulásában van egy olyan - kritikus - időszak, amely szinte meghatározza az állat további életét. Azért ismeretes, a kölyköt általában 5-8 hetes kora között viszik el az alomból. Ekkortájt kerül emberi környezetbe. Ebben az időszakban a nevelésében, szoktatásában elkövetett hibák komoly nehézségeket és magatartási rendellenességeket okozhatnak a kutya későbbi életében. Tudniillik ez az az időszak, amikor a kutyában maximális érzelmi vonzódás keletkezik az ember iránt. Rendellenességek léphetnek fel, ha a kutya későbben hagyja el az almot, vagy ha az emberektől elszigetelten tartják. Ilyenkor alig alakul ki némi kapcsolata az emberrel, hiszen a kutyatenyésztő nem törődik vele annyira, nem foglalkozik annyit vele, mint egy igazi tulajdonos. Ebben az esetben előfordulhat, hogy nagyon nehéz, vagy teljesen lehetetlen a kutya alkalmazkodása az új gazdához. A hosszú időszakon keresztül kennelben tartott fiatal kutyánál egyébként öntudatlan agresszió is felléphet ismeretlen tárgyak, illetve emberek iránt.

Amikor tehát a kiskutya reagálni kezd más ebekre vagy emberekre, élete szellemileg döntő szakaszához érkezik - az ún. kritikus időszak kezdetéhez. Az emberrel való ismételt találkozásai során kialakulnak benne azok a vonások, amelyek hűségessé és barátságossá teszik! Ezt a folyamatot, illetve azokat a hatásokat, amelyek ebben az időszakban érik, az etológusok (viselkedéskutatók) kapcsolatfelvételnek (szocializációnak) nevezik.

Az a helyes gyakorlat, ha a kapcsolatteremtés egyetlen ember vagy nagyon kis számú embercsoport (család) hatására történik. Ilyen esetben a kölyök és az anya, valamint az emberi család együttesen valami falkafélét alkot, és az ezen belül kialakult és rögződött kapcsolatok igen erősek lesznek. Van, amikor a kölyköt anyjától elválasztva próbálják szocializálni. Igaz, nem könnyű feladat az ember számára, hogy az anya helyét betöltse a fiatal kutya életében, de viszont így sokkal könnyebb falkavezetői szerepét elismertetnie a kiskutyával.

Az emberhez szoktatás szempontjából egyébként az a legjobb, ha a kiskutyát 6-12 hetes kor körül veszik kézbe. Minél többet foglalkoznak - ésszerű határok között - ilyenkor a kölyökkel, annál nagyobb és erősebb az ember szocializáló hatása. A tenyészetekben felnövő ebek általában elenyésző kapcsolatba kerülnek az emberrel, és ezért - mint általában azok a kutyák, akiket kb. a 6. hónapig emberek egyáltalán nem vesznek kézbe - az emberhez való alkalmazkodás, a fogékonyság nagyon kevés vagy éppenséggel semmi jelét nem mutatják.

A kölyökkori kapcsolatfelvétel elmaradása - mint említettük - rendkívül komoly zavarokhoz vezethet. Nemrégiben etológiai vizsgálatot végeztek tíz olyan eset kapcsán, amikor - Európa különböző részeiben - kutyák emberekre, olykor saját gazdájukra támadtak. Ezeknek az állatoknak több mint a fele kennelben tartott kutya volt, és fiatalkorában emberekkel igazi kontaktusba nem került. A többi esetben - talán egy vagy két kivétellel - "lelkileg" beteg kutyákról volt szó, azaz olyanokról, amelyek fajtestvéreikkel szemben is abnormális reakciókat mutattak.

A kapcsolatfelvétel eredményei a különböző fajtáknál bizonyos tekintetben eltérőek. Némelyik fajta igen könnyen, némelyik viszont nehezen teremt kapcsolatot az emberrel. Az egyik rendkívül szorosan kötődik a környezetében levő egyetlen személyhez - miközben a család más tagjait is szeretetébe fogadja -, amíg más fajták úgyszólván minden emberi ráhatás nélkül is mindig és mindenhol barátságosak a velük szemben barátságosan viselkedő emberekkel. A szetterek, vizslák, spánielek - általában a vadászkutyák - barátságosak és csak ritkán agresszívak. Végül az úgynevezett egyemberes kutyák - dobermann, a rottweiler, az óriásschnauzer, a német juhászkutya stb. -, melyeknél az emberhez kötődés olyan gyorsan végbemehet, hogy egyetlen nap vagy akár egyetlen óra hatására a kutya egy bizonyos személyt mindörökre a gazdájának tekint. (A "szocializációnak" egyébként semmi köze a kutya tulajdonképpeni neveléséhez.)

A "TANULÓIDŐ"

E kis kitérő után térjünk most vissza San Rafaelbe, pontosabban a kutyakiképző iskolába, ahol az egyéni szocializáció a 6. héten kezdődik, és a kiskutyák a 8. héten kezdik meg a próbákat. A kutyák ebben az időszakban (vagyis 8-12 hetes koruk között) hetente egy alkalommal szocializációs leckét kapnak, egyébként elválasztásuktól kezdve kennelekben nevelkednek. Ez a gyakorlat alkalmanként általában félóra; ilyenkor a kiskutyák szoros kapcsolatot teremthetnek jelentős számú emberrel. A tréning kemény; a kölykök annyi tapasztalatot szereznek és annyi engedelmességi próbának vannak kitéve, amennyit csak képesek befogadni. 12 hetes korukban már pórázon vezetve láb mellett közlekednek, parancsra apportíroznak, ülnek, visszajönnek kiképzőikhez. Egyik kiképzőtől a másikhoz kerülnek; mindegyik más és más szintű követelmények elé állítja és pontozza őket. Valamennyi vizsgáztató lényegesnek tartja, hogy nagyon barátságos legyen a kölyökkel, ne fukarkodjék a dicsérettel, olykor dédelgesse is a kiskutyát. Vigyáznak arra, hogy a kölykök önbizalomra, "egyéni méltóságra" tegyenek szert. Soha nem kapnak élelmet jutalomképpen, büntetést pedig egyáltalán nem alkalmaznak a kiképzők.

Tankocsiba fogják a vakvezetőjelöltet...

A kölyökkori képzés (tesztek és tréningek sorozata) után a kutyák 3 hónapos koruktól ún. előnevelő otthonokba kerülnek, ahol családi környezetben kapnak alapkiképzést. Az otthoni önkéntes kiképzőket külön felkészítik feladatukra, például hogyan alakítsanak ki erős kötődést a kutyával, amely későbbi támaszszerepében a vak ember mellett majd nagyon fontos tényezővé válik.

A kutyák további fejlődése szempontjából döntő, hogy mikor kerülnek ki a családokhoz. A kutatók megfigyelték, hogy ha a tesztperiódust követő egy héten belül (tehát 12-13 hetes koruk között) kerülnek a kölykök családi környezetbe, akkor legalább 90%-ukból jó vakvezető kutya lesz. Ha a második héten belül (azaz 13 és 14 hetes koruk között), akkor csupán 57%-uk válik azzá, vagyis minél később kerülnek ki a családi otthonokba, annál kisebb százalékukból lesz jó vakvezető kutya. Az iskolában tehát arra törekednek, hogy a megfelelőnek bizonyult kölyök egy héten belül eljusson az előnevelő otthonába.

A kutyák egyéves korukban visszakerülnek San Rafaelbe, ahol további 3 hónapig tartó kiképzést kapnak. Ez az igazi rosta: amelyik kutya nem felel meg a követelményeknek, azzal nem foglalkoznak tovább!

Vizsgázott, forgalombiztos vakvezető kutya világtalan gazdájával

A kutya kiképzése persze csupán az érem egyik oldala - a vak embert is meg kell tanítani a kutya helyes irányítására. Sajnos nem minden világtalan alkalmas a kutyával való közlekedésre. A San Rafael-i iskolában éppen ezért mindenekelőtt megvizsgálják, hogy a kutyaigénylő világtalan milyen kapcsolatban áll a természettel és az állatokkal. A vakvezető kutya alkalmazása ezenkívül feltételez bizonyos fokú szellemi érettséget (kisgyerek mellé pl. nem való vakvezető kutya) és fizikai adottságot (mozgékonyságot, reakcióképességet). Nagy körültekintéssel kell kiválasztani a "párokat" is - azt, hogy melyik eb melyik vak mellé kerül. Az egyik állat esetleg jobban való egy erős kezű férfinak, a másik egy nőnek. A kutya nagysága is lehetőleg legyen arányban a vak termetével. Előfordulhat, hogy bizonyos sajátos igényeket (egy-egy fajtához való fanatikus ragaszkodást) is figyelembe kell venni. Egyszóval: a kutyakiképző iskola vezetői néha úgy érzik magukat, mintha házasságközvetítők lennének. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a vak ember és kutyája közötti kapcsolat akkor ideális, ha olyan, mint egy jó házasság...

A következő lépés a már kiválasztott eb hozzászoktatása leendő gazdájához. A legtöbb világtalan ember természetesen nem ismeri a kutyakiképzést és a kutyát, éppen ezért előbb meg kell ismerkedniük az ebbel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókkal. Olyan tanfolyamon vesznek tehát részt, amelyen megtudhatják, miféle állat is tulajdonképpen a kutya, melyek a legfontosabb fizikai és viselkedésbeli adottságai, tulajdonságai, milyen ösztönök és szükségletek vezérlik cselekedeteit stb. stb. A tanfolyamon elsajátíthatnak minden fontos tudnivalót a kutya gondozásáról, táplálásáról és tartásáról is. Végezetül a vakkal együtt megismétlik - természetesen lerövidített idő alatt - a kutyakiképzés teljes folyamatát. A leendő tulajdonos kiképzése kb. egy hétig tart, de újabb heteket vesz igénybe az ún. szoktatási idő, amely még további sok munkát, beleélési készséget, következetességet, türelmet és szeretetet kíván meg. Az igazi siker, ha a vak ember kivívja kutyája teljes odaadását, hűségét és ragaszkodását.

A világtalan, aki korábban csak bizonytalanul, útját keresve tapogatódzott, a jól kiképzett kutya közvetítésével néhány hónap alatt megtanulhat sajátosan látni, megértve a pórázon át érkező érzékeny jelzéseket. Megtanulja megdicsérni kutyáját minden alkalommal, amikor az épségben vezeti járdától járdáig, megtanulja ápolni és helyesen tartani vezetőjét, amely élete végéig hűséges marad gazdájához.

A San Rafael-i kutyakiképző iskola jó néhány esetben megpróbálta azt is nyomon követni, hogy a sikeresen kiképzett kutya és vak gazdája társas kapcsolata hogyan alakult a továbbiakban. Íme, néhány eset.

Martin Gartmann kaliforniai vak ember két kutyát kapott a San Rafael-i iskolától, az elsőt, amikor 19, a másodikat pedig, amikor 30 éves volt. Az első kutya biztosította részére a mozgékonyságot, amelynek révén egyetemre járhatott és komoly képesítést szerzett. Az egyetem elvégzése után megnősült, két gyermeke van, és nagyszerűen boldogul második vakvezető kutyájával.

Dolores St. Claire egy gyermek anyja, 31 éves korában vált világtalanná. Két évvel később kapta meg az intézettől vakvezető kutyáját, és újabb két év múlva visszatért - pótlásért. Öt év múlva azonban ez a második kutya olyan agresszív lett, hogy nem boldogult az állattal. Ekkor újból jelentkezett - harmadik vakvezető kutyájáért, egy szuka német juhászkutyáért. Ez a kutya bevált, Claire sikeresen vezeti háztartását, sőt részt vesz a szomszédok ügyes-bajos dolgainak intézésében is.

Jimmy Mcintyre 45 éves volt és agglegény, amikor vakvezető kutyáért folyamodott. Régebben már volt vakvezető kutyája - egy másik iskolától. San Rafael-i kiképzése kezdetben teljesen reménytelennek tűnt, az oktatók úgy látták, hogy teljesen lebecsüli kutyáját, egy labrador kant, és nem bízik az állatban. A kutya azonban olyan végtelen türelemmel és intelligenciával ellensúlyozta leendő gazdája ideges bizonytalanságát, hogy végül is Mr. Mcintyre sikerrel folytathatta kereskedői tevékenységét kutyája segítségével.

Nem beszéltünk még arról, hogy melyik kutyafajta alkalmas a vakvezetésre. Nos, a leggyakrabban a német juhászkutyát és a labrador retrievert alkalmazzák erre a feladatra, de használnak keresztezett fajtákat is. Hazánkban is elsősorban német juhászkutyákat képeznek ki vakvezetésre, de láthatunk az utcán vak embert vezető dogot, bernáthegyit, újfundlandit és airedale terriert is.

A felsorolt fajták közül a labrador retriever az, amelyet - úgy véljük - illik bemutatnunk. Ez a kutya a legenda szerint az újfundlandi és a vidra kereszteződéséből született, de talán mondani sem kell, hogy legendáról van szó, hiszen ilyenfajta kereszteződés egyszerűen nem lehetséges!

Azt viszont teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a labrador viszonylag új keletű fajta: 1820 táján került Angliába Malesbury nevezetű gróf jóvoltából. Ez az angol arisztokrata annak idején újfundlandi halászok között figyelt fel a labradorokra. A halászok a hálóból kitört halak megfogására használták ezeket a kutyákat, amelyek még meglehetősen mély vízben is megbirkóztak ezzel a feladattal. Amikor pedig a tenger nagyon viharos volt, és a vékony dobókötelet elvitte volna a szél, a labrador úszott partra a kikötésre szolgáló hajókötéllel, és ugyancsak ő őrizte a hajót, ha a legénységnek kapitányostul partra kellett mennie.

A labrador páratlan úszó, s ráadásul a jeges vizet is jól bírja, amely lepereg a bundájáról.

A fajta Angliában hamarosan hozzászokott új környezetéhez, ahol Malesbury gróf arra képezte ki kutyáit, hogy a lelőtt vagy megsebesített apróvadat elhozzák. Innen származik melléknevük, a retriever is (retrieve = elhoz, apportíroz).

A vakvezető ebek irtelligens, hűséges, türelmes kutyák. A gyerekeket rendkívül szeretik, gazdájukhoz híven ragaszkodnak. Kitartó, igen ellenálló szervezetű, jó fizikai felépítésű állatok. Korán érnek, kiképzésüket már 6-8 hónapos korukban elkezdhetik, s az egyesztendős labrador már teljesen kiforrott, felnőtt kutyának számít.

ÉRTELMES ENGEDETLENSÉG?...

Végül is persze nem annyira a fajtatulajdonságokon, mint inkább az egyedi adottságokon és képességeken múlik egy-egy kutya rátermettsége a vakvezetés nehéz, felelősségteljes munkájára. Ami például a fizikai követelményeket illeti, általában azt tartják, hogy a vakvezető kutya legyen eléggé nagy termetű (legalább 50-60 cm marmagasságú), jó felépítésű, erőteljes állat, hiszen sokat kell gyalogolnia. A kiegyensúlyozott vérmérséklet ugyancsak elengedhetetlen követelmény. A vakvezetésre kiszemelt eb legyen megfontolt, engedelmes, nagyon fegyelmezett. A félénk, ijedős, túlságosan játékos, bizalmatlan, ideges, kényes vagy harapós állat nem alkalmas erre a munkára.

A küllem viszonylag elhanyagolható: nem szükséges, hogy a jövendő vakvezető kutya a fajta normái szerint kifejezett "szépség" legyen.

A jól képzett vakvezető eb figyelembe veszi azokat az akadályokat, amelyeket például a parkoló kocsik, a teherautók lenyitott hátsó ajtaja, létrák, csomagok, útépítések stb. jelentenek. Időnként olyan ügyesen manőverezik, hogy tulajdonosa nem is tudja, milyen bonyolult helyzetet oldott meg, illetve milyen nehéz akadályokkal teli terepen vezette éppen át a kutyája. A tapasztalt állat még arra is ügyel, hogy egyenesen tartsa az útvonalat, és kiigazítja világtalan gazdáját, ha az az útkereszteződésben az átkeléshez nem megfelelő szögben áll. Sajátos feladata, hogy megtanuljon nem engedelmeskedni, ha úgy véli, az utasítás veszélybe sodorhatja gazdáját. Ezt hívják értelmes engedetlenségnek.

Amikor például a világtalan úgy gondolja, hogy a közlekedési körülmények alapján biztonságos az átkelés, kiadja az "előre" parancsot. Amennyiben a kutya mégsem hajlandó elindulni, a vak személynek várnia kell, hiszen az állat ilyenkor a legtöbb esetben indokoltan engedetlen. Tegyük hozzá: az ilyen alkalmak tulajdonképpen a való életben nem is olyan ritkák! Aszfaltfúrók, teherautók zaja és sok-sok más körülmény ronthatja az ember esélyét arra, hogy hallás útján felmérhesse: egy bizonyos adott pillanatban mi történik a forgalmas utcán.

S ha már a forgalomnál tartunk: a vakvezető kutyákat arra is megtanítják, hogy "tiszteljék" a forgalmat. Ez fokozott biztonságérzést ad sok olyan vaknak, aki azt gyanítja - és sajnos gyakran nem is ok nélkül ! -, hogy a gépjárművezetők nem mindig közlekednek elég figyelmesen... Egyszóval a jó vakvezető kutya sokkal, de sokkal többet jelent, mint egy fehér bot, hiszen élő, eleven, érző, értelmes társ, amely sok-sok öröm és szeretet forrása, ráadásul felbecsülhetetlen segítséget jelent vak gazdájának.

Német juhászkutya őrző-védő kiképzése

Amerikai bulldog őrző-védő munka közben

A dobermannal szemben nem sok esélye van a "csibésznek"

Őrző-védő kutyák - német dog

- rottweiler

- boxerek

- dobermann

- óriásschnauzer

- argentin dog

- német juhászkutya

- groenandel

- sarplaniai