Ugrás a tartalomhoz

Kutyatár

Szinák János, Veress István (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

NEGYEDIK FEJEZET - A sarkvidék hajói

NEGYEDIK FEJEZET - A sarkvidék hajói

Északi-sarkvidék... Grönland, Izland, Alaszka partjai... Különös, vad világ. Ötezer méter magas hegyek, végtelen hómezők, gleccseróriások, recsegő jégtorlaszok, csendesen úszó jéghegyek... E zord, megközelíthetetlen táj felfedezéséhez több mint kétezer évre volt szükség (a legelső sarkutazó a görög Pütheász volt, időszámítás előtt 325 körül), s amikor az amerikai Pearly 1909. április 6-án 19 szánnal és 133 eszkimó kutyával végre elérte a pólust, így kiáltott fel: "A kutyák meghódították az Északi-sarkot!"

Igen, az eszkimó kutyák. Ha a teve a sivatag hajója, akkor ezek a nagyszerű állatok a sarkvidéké... Pearly a mintegy 1000 km-es utat 37 nap alatt tette meg kutyáival, amelyek mínusz 40, mínusz 60 fokos hidegben 5 km-es átlagsebességgel napi 8 órán át testsúlyuk kétszeresének megfelelő terhet képesek elhúzni. Verseny közben pedig - 50 km-es szakaszon - 22 km-es sebességgel rohannak!

Az Északi-sarkvidék kutyái tulajdonosaik, az eszkimók számára egyenesen nélkülözhetetlenek. Télen húzzák gazdájuk szánját, nyáron nehéz terheket cipelnek, mint valami teherhordó állatok, és sokat segítenek a vadászatban is. Partra húzzák az eszkimók nagyméretű, bőrből készült csónakjait, sőt - nagyon nehéz helyzetben - az éhhaláltól mentik meg gazdájukat, amikor az - más választása nem lévén - kénytelen elfogyasztani hűséges segítőtársa húsát. Az elhullott eszkimó kutya szőrét öltözéknek használják, teteme pedig egyes temetkezési és áldozati rítusok nélkülözhetetlen "kelléke".

Az eszkimó kutyák szőrzete gyakorlatilag minden fellelhető kutyaszínben előfordul, bár többségük leginkább a farkas szőrszínét és mintázatát követi. A fekete és fehér, valamint a kettő "egyvelege" igen gyakori. A farkasszínű szőrzet egyébként azt az általánosan elterjedt nézetet sugallja, hogy az eszkimó kutyát rendszeresen keresztezték a farkassal. Holott ha ez így lenne, a legtöbb eszkimó kutya fehér lenne, hiszen az északi-sarki farkasnak ez a leggyakoribb színe. Ezek az állatok (mármint az északi-sarki farkasok) általában jóval nagyobbak, mint az eszkimó kutyák, súlyuk elérheti a 70-80 kilót, szőrzetük pedig lefelé simul, míg kutyaszomszédaik szőrzete a háton felkunkorodik. Ezenkívül a sarkvidéki farkas talán az egyetlen állat, amelytől az eszkimó kutya fél, nem meri megtámadni.

Ennek ellenére számos hiteles példát tudunk arról, hogy farkas és kutya keresztezések valóban megtörténtek. Egy neves zoológus beszámolt róla, hogy személyesen meggyőződött ilyen esetről, s hogy a keresztezett állatok rendkívül barátságosak voltak. Tegyük azonban hozzá, hogy a "tiszta tenyészetű" farkasokat az eszkimók csak nagyon ritkán alkalmazták mint szánhúzó állatot, elsősorban azért, mert nem felel meg ennek a célnak: bebizonyosodott, hogy nincs meg az állóképességük, amivel a jó szánhúzó kutya rendelkezik.

Különös, vad világ....

Sarkvidéki csendélet (eredeti felvétel)

TRÜKKÖK - ESZKIMÓ MÓDRA

Igavonó állatként az eszkimó kutya meglepően nehéz terhet képes elhúzni, méghozzá jelentős sebességgel. A gyorsabb haladás végett a terhet rendszerint korlátozzák úgy, hogy az állatok összsúlyával legyen egyenlő. Normális haladáshoz a vontatott teher súlya a csapat súlyának mintegy másfélszerese.

A haladási sebesség természetesen több tényezőtől függ. A kutyák kondíciójától, a teher nagyságától és mindenekfelett a hótakarótól. Kedvező körülmények között és könnyű teherrel egy jó csapat óránként átlagosan 6-8 mérföldet tesz meg. Lejtőn lefelé elérhetik az óránkénti 20 mérföldes sebességet is, de az emelkedőkön természetesen lelassulnak. Szokásos járásmódjuk a gyors, ütemes ügetés, amit órákon keresztül tartanak. Egyes kutyák - nyilvánvalóan pihenésképpen - olykor átváltanak az ügetésből a galoppba. A leghosszabb hiteles távolság, amelyet egy szánhúzócsapat valaha is egyhuzamban megtett: 100 mérföld, alig 18 óra alatt (Ez az adat természetesen nem tévesztendő össze a szánversenyek eredményeivel, ahol - mint majd később látni fogjuk - különösen a szibériai huskyk könnyű szánt húzva, bizony figyelemre méltó időket futnak. Mindenesetre tudomásul kell venni, hogy az eszkimó kutya elsősorban munkakutya, és nem a szánhúzóversenyek sztárja!)

- fila brasileiro

- és a hatodik: az akita

Tutanhamon híres festett ládája, amely a fáraót ábrázolja, amint elpusztítja az ázsiaiakat. A ló lábánál jól kivehetők Tutanhamon harci kutyái

Kutyaszán

Tréning hó nélkül (Pasztosics Renáta felvétele)

Száguldó huskyk

Alaszkai kutyafogat

Pihennek a "sarkvidék hajói"

Az eszkimók által eredetileg használt befogási mód, amelyet mind a mai napig kedvelnek, az volt, hogy minden egyes állatot külön száron kötöttek a szánhoz. Ezt később felváltotta az alaszkai befogási mód, amikor a kutyákat párosával kötötték a központi vontatókötélhez Az eszkimók eredeti szánjai meglehetősen ormótlan tákolmányok voltak; tömör tutajfából készültek, és a faléceket fókabőrrel kötözték össze. Akadtak olyan járművek is, amelyet kizárólag állati csontból készítettek, mi több, végszükség esetén fagyasztott rozmárbőrből is rögtönöztek szánokat. A bőrt először vízzel átáztatták, majd nagyjából szánformára alakították, s miután megfagyott, legalább olyan erős szán lett belőle, mintha bármilyen más anyagból készült volna. Az eszkimók másik zseniális ötlete az volt, hogy a szántalpakat bevonták jéggel. Ez viszonylag könnyűvé tette a szánhúzást alacsony hőmérséklet mellett olyankor, amikor a hó állaga hasonlított a homokéhoz... Ilyen hóviszonyoknál mind a csontból, mind pedig az acélból készült szántalpak nehezen haladtak előre, az állatoknak jóval erőteljesebben kellett húzniuk, a jéggel borítottak viszont simán siklottak a havon.

A szánhúzócsapat létszáma általában 4-20 kutya: a legáltalánosabb azonban a 7-10-es létszám. Minden csapatban van egy "vezér", amelyet arra tanítanak, hogy különböző utasításoknak engedelmeskedjen. Ezek a parancsszavak általában a következők: indulj, állj, jobbra, gyorsabban, feküdj! A szánvontatás nehéz mestersége és az egész "csapatmunka" eredményessége elsősorban a vezérkutyától függ. Erre a megtisztelő, de nehéz "szerepre" 10 állat közül csak egy alkalmas. Az ideális vezérkutya gyors, engedelmes, eszes és önálló. A jó együttesnél persze az is fontos, hogy a szán hajtója minden kutya temperamentumát alaposan ismerje.

Különféle befogási módok

Az eszkimó kutyák kiképzése általában 6 hónapos korukban kezdődik. Rendszerint sokkal könnyebben tanulnak, mint a nem szánhúzó fajták. A szánvontatási kiképzés úgy folyik, hogy a fiatal kutyákat gyakorlott "öregek" közé fogják. A "kezdők" eleinte persze csak játszanak, és nem húznak, azonban meglepően rövid idő alatt megértik, hogy mit kívánnak tőlük. A lényeg - mint tulajdonképpen minden betanítás vagy kiképzés során - itt is a fokozatosság és a türelem elve.

BEZZEG A KUTYÁK!

Az eszkimók persze szinte születésük pillanatától fogva ragyogó szánhajtók. Nem így a "fehér ember", aki bizony nem kis dologra vállalkozik, ha meg akarja tanulni ezt a mesterséget. Valamikor régen, a sarkvidéki utazások hőskorszakában, az Antarktisz-expedíciók céljaira a Chinookkennel képzett ki kutyákat a kaliforniai Fehér Hegyek kanyargós ösvényein. Ma is külön iskolákon sajátítható el a kutyaszán hajtása - ugyanis a kutyákat könnyebb betanítani a szánhúzásra, mint az embert a fogat irányítására. Miért? Edward Shackleton sarkkutató így ír erről:

"A jövendőbeli hajtó lemászott a sziklazátonyon a part jegére, s 20-30 yardnyi távolságra (18-27 méter) a gáttól lehorgonyozta a szánkót a jégbe. Ez volt aránylag a legkönnyebb feladat. A szánkó nem ellenkezett, nem harapott, nem szaladt világgá...

Bezzeg a kutyák! Az eszkimók rendszerint egyszerre, egy csapatban vitték le a kiválogatott kutyákat úgy, hogy előttük szaladtak ostorukat jobbra-balra suhogtatva, nehogy a vadul rohanó állatok megelőzzék őket. Bennünket azonban a kutyák nem ismertek, s az ostorral sem igen tudtunk még bánni, így hát többnyire hármasával vittük le őket a szánhoz. Azaz csak elvben vittük őket, hiszen a kutyák vittek minket... A hajtó a magas sziklagát tetejéről leszaladt a jégre, mellette kétoldalt a szélsebesen rohanó kutyák. Ha elérték a szánkót, és minden jól ment, akkor befoghatta őket, és indulhatott vissza a második és harmadik csoportért. Többnyire azonban semmi nem ment jól! A kutyák, alighogy leoldották őket a cölöpjükről, mint az őrültek vágtattak a part felé, maguk után vontatva a hajtót, aki hiába feszült talpával a földnek, a kutyák magukkal rántották. De még ha hasmánt csúszott is, akkor sem ereszthette el a gyeplőt, hiszen órákig tartott volna, amíg sikerül megfognia a szétszaladt állatokat.

Ha a kutyákat befogta a szánkóba, a hajtó megsuhogtatta a fejük felett az ostort, hogy a szíjak kifeszüljenek, mielőtt a szánkót elköti a cölöptől. A befogás és a szánkó eloldásának művelete legfeljebb egy-két percig tart. Nekünk persze jóval több időbe került. Akárhogyan fogtunk is hozzá, a vége mindig az lett, hogy a kutyák egymásnak mentek, összekeveredtek, elszöktek, vagy pedig letépték a szánkót a cölöpről, és szánkóstul együtt eltűntek a láthatárról.

Ha minden rendben zajlik le, s a szánkó szerencsésen elindul, a kutyák a kifeszített szíjak végén egy sorban ügetve, egyenletesen himbálódzó mozdulatokkal vonják a szánt. Elméletileg minden kutya futás közben megtartja a kijelölt helyét. A gyakorlatban azonban - legalábbis nálunk - már az első percben összegabalyodtak, hol a bal szélső kutya látogatott át a jobb szélsőhöz egy kis barátságos diskurzusra, hol a középső ugrott át jobbra vagy balra, hogy gyorsan haraphasson egyet legközelebbi ellenségén, amely természetesen nem hagyta szó nélkül a támadást, s maga is átugrott egy-két szíjat, hogy mielőbb viszonozhassa a kedvességet. Következésképp megint csak meg kellett állni, és kibogozni az összegubancolódott szíjakat..."

JEGESMEDVE-VADÁSZAT - KUTYAFOGATTAL

De térjünk vissza az eszkimó kutyákhoz... Régi leírások, beszámolók szerint ezek az állatok nemcsak kiváló szánhúzók, de remek vadásztársak is. Szimatmunkájuk állítólag van olyan jó, mint bármelyik vadászkutyáé: nyomon követik, és habozás nélkül megtámadják a zsákmányt még akkor is, ha az olyan nagy és félelmetes, mint a jegesmedve. Egyedüli kivétel - mint ezt már korábban említettük - a farkas. Az eszkimó kutya ugyan üldözőbe veszi a farkast is, de általában nem közelíti meg túlságosan.

Kutyafogat grönlandi eszkimókutyákkal

Mindenesetre a kutyák felbecsülhetetlen értéket jelentenek az eszkimók számára abban is, hogy az év adott szakaszaiban biztosítják számára a vadászzsákmányt. Hogyan? Kifürkészik azokat a lyukakat, amelyeket az állatok levegővétel céljából fúrnak a jégen! Ezeket a lélegzőnyílásokat rendszerint hó fedi, éppen ezért felkutatásukkor szükség van a kutyák éles szimatára. Amint a kutya a lyukat megtalálja, a vadásznak nincs is más dolga, mint hogy türelmesen várakozzék addig, amíg a fóka megjelenik. Akkor azután már "gyerekjáték" a kiszemelt préda megszigonyozása.

Amennyiben az eszkimó kutya pézsmatulokcsordát pillant meg, a vadász máris a tarisznyájában érezheti az állatok húsát, mert a kutyák bekerítik a pézsmatulkokat, és addig tartják őket egy helyben, amíg a gazdájuk oda nem érkezik, hogy pontot tegyen a vadászat végére. (Ma már védett állat a pézsmatulok! - a szerk.).

A legizgalmasabb sport azonban a jegesmedve-vadászat - kutyacsapattal. A kutyák mihelyt megpillantják a jegesmedvét, őrült tempóval üldözőbe veszik a jégen, a vadászok pedig igyekeznek jól megkapaszkodni a vadul száguldó és kanyargó szánba. Amikor a robogó fogat megközelíti a jegesmedvét, a vadászok elvágják a húzószíjakat, a kutyák pedig rárontanak az állatra. A nagy zűrzavarban, a vad száguldozás közepette azonban néha egyszerűen nem sikerül elvágni a húzószíjat, és állítólag nemegyszer előfordult, hogy a vadász nem szívesen látott "útitársat" kapott a szánkón, amikor a jegesmedve ráhuppant...

Az eszkimókutyát rendkívüli emlékezőtehetséggel áldotta meg a természet. Különösen azokat az útvonalakat "vési az agyába" egyszer és mindenkorra, amelyeket egyszer már megtett. "Mosolygó" pofájú, jókedvű állat, és semmit sem szeret jobban, mint a szánhúzást. A hám puszta megpillantására boldog üvöltésbe kezd. Északi-sarki otthonában sohasem tartják kennelbe zárva. Amikor nincs rá szükség, gazdája egyszerűen kiköti a hóba vagy a jégre, meleg időben pedig hagyja, hogy keressen magának valami alkalmas fekvőhelyet. Bundája annyira tökéletes "hőszigetelő", hogy szemmel láthatóan kényelmesen alszik a leghidegebb időben, a legnagyobb hóviharban is, anélkül hogy bármilyen fedél lenne a feje felett. Általában nem ás lyukat magának a hóban, mint ahogy azt a közhiedelem tartja. Szőrzete csodálatosan vízálló, még az eső sem tud áthatolni rajta. Többnyire gazdája ételmaradékával táplálkozik, ami főként valamiféle hús. Kedvenc csemegéje a fóka és a rozmár. Annak ellenére, hogy többnyire elég zord körülmények között él - a csupasz földön alszik, gyakran rosszul táplált, túlhajszolt, és egyébként is ridegen bánnak vele -, mégis egyike a legjobb természetű kutyáknak. Gazdájához rendkívül hűséges, s ha jól közelednek hozzá, tartózkodó módon ugyan, de barátságos az idegenekkel szemben is. Egyáltalán nem harapós! Nagyon messzire el kell menni a bántalmazásában, mielőtt megtámadná az embert. Ugyanakkor javíthatatlan verekedő, amennyiben a társairól van szó, és ilyen szempontból bizony nem biztonságos dolog felügyelet nélkül hagyni. Rendszerint futva verekszik, s felhasítja vetélytársa testét. Ez a harcmodor egyébként pontosan ellenkezője a bullterrier "stílusának", amelyik inkább ráakaszkodik, rácsimpaszkodik az ellenfelére.

Végül említsük meg még azt is, hogy bár az eszkimó kutya és a többi "civilizált" fajta között természetesen sok a rokon vonás, több olyan sajátossággal is rendelkezik, amely csak rá jellemző. Az egyik legszokatlanabb dolog talán az, hogy ezek a kutyák általában nem tudnak ugatni. Hangadásuk inkább a farkasüvöltéshez hasonlít. Tegyük azonban hozzá, hogy ha megfelelően táplálják, tartják és tanítják őket, ritkán hallatják ezt a "hátborzongató" hangot, amely általában úgy kezdődik, hogy az egyik kutya rázendít, majd a többi folytatja, egészen addig, míg végül az egész csapat egyetlen harsány kórust nem alkot. Ez a csapatos üvöltés rendszerint csak egy-két percig tart, azután mintha valamilyen "előre megbeszélt jelre" - egyszerre csak hirtelen véget ér.

SZORGALMAS SZÁNHÚZÓK

A malamutok a Kotzebue-öböl mentén élnek. Ezek e legnagyobb testű sarkvidéki kutyák a legalkalmasabbak nehéz terhek vontatására. Arról is nevezetesek, hogy tökéletes biztonsággal tájékozódnak a zord és végtelen tájakon - még vad hóviharban vagy teljes sötétségben is. Szinte elképzelhetetlen, hogy milyen jól bírják a hideget. A legnagyobb fagyban is nyugodtan leheverednek a hóba, farkuk alá dugják orrukat, és édesdeden elalszanak. Hajtóik előszeretettel kérkednek azzal, hogy kutyáik a szelídített farkas és házikutya kereszteződéséből születtek. Ezek a történetek csupán a fantázia szüleményei, annak ellenére, hogy a malamutok - mint valamennyi eb - valamikor régen valóban a vad farkasokból alakultak át szelíd és szeretetre méltó kutyákká.

A szibériai husky őshazája - mint ez a nevéből is egyértelműen kiderül - Szibéria, ahonnan 1909-ben került Alaszkába. Itt főleg szánhúzóversenyen használják, de jól bevált szinte mindenféle munkára, még rendőrkutyának is alkalmas. Ébersége, gyermekszeretete miatt világszerte hamar népszerű lett. Igénytelen, kevés gondozást kívánó, életerős fajta.

Eszkimókutya dala száll a végtelen hómezők felett

Ezek a kutyák mindig is falkában éltek, ezért kifejezetten társas lények. Gazdájukhoz hűségesen ragaszkodó, kedves, békés természetű állatok, ritkán kerülnek konfliktusba más kutyákkal. Jól alkalmazkodnak a mérsékelt éghajlathoz is Középtermetű, erőteljes, zömök testalkatú kutyák, bundájuk rendkívül szép: közepes hosszúságú, dús, selymes. Kis hegyes fülük, hátukra kunkorodó farkuk van.

A szamojéd a volt Szovjetunió távoli északkeleti területéről - az Ob és a Jenyiszej közötti vidékről - származik. Régi, 1779-ből való leírások szerint a szibériai szamojéd vadászok szánhúzásra használták ezeket a nagyon erős, meglehetősen vad, de szolgálatkész, munkaszerető, engedelmes állatokat. A neves sarkkutató, Nansen első expedíciójára (1893. június - 1896. augusztus) fehér és fekete-fehér szamojéd kutyákat vitt magával. Egy másik híres felfedező, Scott ugyancsak alkalmazta ezeket az állatokat - igaz, kevesebb sikerrel - a végtelen hó birodalmában. A szamojéd közeli rokona az eszkimó kutyának. Valamivel vastagabb csontozatú, és nagyobb súlyú, mint például a szibériai husky, ezért inkább állóképessége, mint gyorsasága teszi oly hasznossá. Napjainkban is népszerű munkakutya: kiváló nyáj- és házőrző. Hosszú szőrű, többnyire hófehér vagy sárgásfehér, közepes termetű, szép megjelenésű állat. Egyébként minden sarkvidéki kutyának úgynevezett "hócipős lába" van (vastag szőrzettel a lábujjak között), továbbá tömött bundája és dús szőrzetű farka - az egész kutya valóságos "eleven hálózsák"! Mancsuk kivételesen erőteljes, edzett. Ám a késpenge élességű jégkristályok ellen mégis kell a kutyák lábára cipőt varrni fókabőrből. A szánhajtók körében az a régi mondás járja, hogy "a kutya annyit ér, amennyit a lábai érnek". Nos, volt olyan eset, amikor egy 10 szukából álló csapatot három télen keresztül mintegy 3000 mérföldön át hajtottak, és az egész idő alatt mindössze egyetlen vérző lábat kellett ápolni...

DRÁMA A HÓMEZŐKÖN

A szánhúzó kutyák életéről, természetéről érdekes információkat kapunk, ha elolvassuk Günther Skerb német meteorológus A déli jégvilág című könyvét. Ebből idézünk most egy rövid részletet:

"Kutyáink a tél folyamán olyan harapósakká váltak, mint a farkasok. Amikor elég fókahúst kaptak, viszonylag könnyen bírtunk velük, de amikor fokozódott a hideg, és csökkent az élelem mennyisége, megszűnt köztük a barátság, s a mindennapi kenyérért vívott harcban nem mindig a legerősebb győzött... Úgy tűnik, a kutyák előre kiszemelik áldozatul valamelyik társukat, amely maga is előre ismeri sorsát. A kiválasztott lehetőleg igyekszik kunyhóink közelében maradni, és ha van rá módja, akkor farkát a lába közé húzva bemászik, és elrejtőzik. Még azokon a szerény lakomákon sem mer részt venni, amikor kutyalepénnyel etetjük társait. Lesoványodik, és búskomorrá válik. A többi állat pedig egész idő alatt figyelmesen őrzi, és követi mindenhová. Ha megtalálják rejtekhelyét, akkor az egész falka felkerekedik, hogy végezzen vele. Amikor pedig menekülni próbál, akkor életre-halálra szóló vad verseny kezdődik.

Nemegyszer előfordult, hogy a havon csillogó holdfényben az egész falka elvágtatott úgy, hogy végül csak fekete pontoknak látszottak a fehér hótakarón. Máskor sötétben tűnnek el, csak távoli csaholásokat hallottunk, amíg azután hirtelen csend nem lett. Ebből tudtuk, hogy a dráma véget ért. Mire sítalpon, kezünkben korbáccsal és síbotokkal elértük az állatokat, a halálraítéltből már csak a csontok maradtak meg."

NEM SZABAD FELADNI!

Most pedig elevenítsük fel az amerikai Colin Irwin tapasztalatait, aki néhány évvel ezelőtt nem éppen veszélytelen vállalkozásra adta fejét: elhatározta, hogy eredeti eszkimó módon, kutyaszánon utazza be a sarkvidéket. Repulse Bayből indult útnak, úgy, ahogyan egy eszkimó tette volna vagy fél évszázaddal ezelőtt. Az volt a terve, hogy a híres grönlandi sarkkutató, Knud Rasmussen (1879-1933) útját követi a befagyott Északnyugati Átjárón keresztül. (Rasmussen kutyaszánon tette meg ezt az utat 1923-24-ben.)

Colin útja három szakaszból állt. Az egyes útszakaszokra egy eszkimót vitt magával vezetőnek, kísérőnek. Igen kemény időjárási viszonyokkal kellett megküzdenie. A hőmérséklet ezen a vidéken elérheti a mínusz 55,5° C-ot is! Az út első két szakaszát kutyaszánon tették meg, a harmadikat - a nem megfelelő talajviszonyok miatt - két motormeghajtású kenun.

"Hócipő" védi a kutya lábát a sebesedéstől

Útja során a vállalkozó kedvű amerikai bőséges és érdekes tapasztalatokat szerzett a sarki út nélkülözhetetlen társairól, a kutyákról. Tapasztalhatta, hogy ezek az ebek rendkívül szívósak, végtelenül ellenállóak, hiszen másképp nem is tudnák teljesíteni nehéz szolgálatukat. Hiába ugyanis a szánok speciális kiképzése - a fából készült talpakra agyagréteg kerül, majd erre "síkosítónak" vékony jégréteg, amely gyors siklást tesz lehetővé a sarki jeges földön -, ha hiányzik a kutyák ereje, kitartása. De persze nem hiányzik! Dacolva a csontig hatoló hideggel, a sarki hóviharokkal, mindenen keresztülhúzzák a szánt, sőt, ha kell, az embert is. Colinnak gyakran adott erőt a nálánál nem kevésbé elcsigázott vezérkutya rántása a vállán átvetett vezetőszáron - sokszor ennek volt köszönhető az életet jelentő következő lépés. Nem szabad feladni!

A szánhúzó kutyák a falkaszellem jegyében látják el nehéz feladatukat, de mint már említettük, mindig van egy vezérkutya, amely általában önállóbb, határozottabb a többinél. A felmerülő vitás helyzetekben ez az állat úgyszólván egyedül dönt, szükség esetén korrigál.

Az út második szakaszán egy nagy testű, sötétszürke nőstény volt Colin vezérkutyája. Büszke, rátarti, már-már gőgös, imponálóan határozott állat. Mindig tudta, mit várnak tőle, egyedül döntött (mindig helyesen), önállósága ellenére sem kellett különösebb gondot fordítani fegyelmezésére. Egyszer azonban nagyon furcsán viselkedett. Nyilván a végtelenségig kimerült lehetett, mert nem olyan iramot diktált, amilyet máskor szokott. Az eszkimó vezető rávágott egy nagyot. Nos, a kutya ettől kezdve teljesen megváltozott. Minden mozdulata tele volt ellenkezéssel, vonakodással. Ez így ment napokon keresztül, míg azután az egyik este óriási hóvihar tombolt odakint. Colin a hókunyhó melegéből figyelte, hogy a kutya ott állt a metsző szélben mozdulatlanul, mint egy szobor, mindaddig, amíg a vihar az utolsó leheletnyi életet is kivette belőle, és csak akkor rogyott össze. Mindent el tudott viselni, csak a megaláztatást nem!

A szánhúzó tréning - "szárazon"

A szánhúzó kutyák - különösen, ha csak "bérmunkában" dolgoznak - inkább "munkaeszközök", mint társak. Bármennyire is rájuk van utalva az ember, ha kölyökkoruktól fogva nem maga nevelte őket, meglehetősen nehezen tud közel férkőzni hozzájuk, szorosabb barátságot kötni velük. Amit az "idegentől" igényelnek, az nem a gyengédség, a simogató szavak, a dédelgetés - ezt mellesleg nem is igen tűrik! -, hanem a kemény, határozott, emberséges hang, a megbecsülés. Olykor persze a verés is hatékony lehet, amivel azonban csínján kell bánni. Egyszer például az egyik kutya rakoncátlankodott és nehézkesen húzott. Colin megütötte. Mi volt az eredmény? Egy törött csont, mégpedig nem a kutyában, hanem Colin keze fejében !

(Ezzel kapcsolatban egyébként érdemes megjegyezni, hogy amennyiben fehér emberről van szó, az ostor használata - eltekintve az olyan rendkívüli körülményektől, mint például a csoportos verekedés megszüntetése - nagyon gyenge képességű hajtóra vall. Az eszkimók viszont rendszerint ostorral dolgoznak, mégpedig olyan mesterien tudnak vele bánni, hogy még teljes sebesség mellett is azt a kutyát ütik meg, amelyiket éppen akarják. Azt is mesélik, hogy egyik-másik eszkimó ezzel a szerszámmal képes lecsapni az északi-sarki fajd fejét ).

A sarkvidéken persze a kegyetlen körülmények között ember és kutya egyaránt ugyanabban a "csónakban" utazik. Amikor az embert odáig űzi az éhsége, hogy képes a rókacsapdában talált rothadt halmaradékot megenni, néha bizony olyan gondolat is megfordul a fejében - erről Colin naplója tanúskodik -, hogy végső esetben megeszi a kutyákat. De a fenti eset szerencsére nem következett be, mivel az utolsó előtti percben előbukkant a semmiből két karibu, később pedig fókalakta területre érkezett a csapat, ahol azután kedvére jóllakhatott ember és kutya. Sőt a kutyák, amint egy kis erőre kaptak, játékos kergetőzést is rendeztek a jégen a fókák levegőző nyílásai körül, vad csaholással, fürge szökellésekkel, de persze zsákmány nélkül. Igaz, tele hassal ez már nem is volt olyan nagy baj.

Néha a természet kegyetlen próbára tett embert és állatot. Egy helyen például folyónyi széles jeges víz állta útjukat, és csak az eszkimó vezető leleményességének köszönhették, hogy épségben átjutottak rajta. Egy jégtáblát fektetett keresztbe a vízen, ezen Colin lépésről lépésre egyensúlyozta át magát a túloldalra, onnan előbb a hámba fogott vezérkutyát húzta át - a többiek csak úszva tudtak átevickélni a csontfagyasztó hideg vízben -, azután a szánt, végül az eszkimót, aki mellesleg nem tudott úszni!

Ilyen nehézségekkel teli, küzdelmes út után érkeztek el a harmadik szakaszhoz, ahonnan motoros kenun folytatták az utat, és szerencsésen meg is érkeztek a mintegy 4000 km-es expedíció végállomásáig.

SZERENCSECSILLAGUK FELRAGYOG !

Igaz ugyan, hogy a sarkvidék, a jégvilág meghódításának hátborzongatóan izgalmas és hősies eposza már régen véget ért, és a motorizálódás következtében az eszkimók is egyre inkább különböző lánctalpas járművekkel közlekednek kutyaszán helyett, a szánhúzó kutyák még sincsenek örök tétlenségre kárhoztatva. Egy egyszerű és "férfias" sport kapcsán szerencsecsillaguk újból felragyogott. Ez a sport a kutyaszánverseny, amely különösen az elmúlt két évtizedben hallatlan népszerűségre tett szert, elsősorban Alaszkában, Kaliforniában és Kanadában. Ezeken a helyeken minden évben összemérik tudásukat a legjobb hajtók és fogatok. A legnagyobb összecsapáson, a kutyaszán-világbajnokságon 112 km-t kell megtenni az állatoknak. A világrekordot az a 17 kutyából álló fogat tartja, amely 4 óra 37 perc alatt tette meg a 112 km-t, s ez 25 km-es óránkénti átlagsebességnek felel meg.

Verseny közben...

A dél-kaliforniai kutyaszánbajnokságra minden év februárjában kerül sor az indiánregényekből jól ismert Nagy-Medve-tó partján (másfél órai autóútra Los Angeles városától). A kétnapos eseményre sok-sok versenyző érkezik kutyáival az USA legkülönbözőbb tájairól, valamint Alaszkából. A csapatok több versenyszámban mérkőznek egymással: teherhúzásban, a vezérkutyák versenyében, a kölyökkutyák vetélkedőjében és a fiatal ebek összecsapásában mérik össze erejüket.

A bajnokság fénypontja természetesen a felnőtt osztály nagy futama. A pályák hossza a tereptől függően 15 és 40 km között váltakozik. Az a versenyző, aki mesteri módon össze tud szoktatni 11-15 kutyát, s azokkal végigfuttatja a versenyt anélkül, hogy azok összegabalyodnának vagy verekednének, az megérdemli az érmet... A versenyszabályok egyébként nagyon egyszerűek. Mindenfajta kutyával lehet indulni A legnépszerűbb az alaszkai malamut és a szibériai husky. A versenyző állhat, ülhet a szánon, vagy ha könnyíteni akar a kutyák munkáján, akkor futhat is a szán mögött, ha azt legalább egy kézzel állandóan érinti. A kutyákhoz viszont kézzel nyúlni verseny közben nem szabad. A csapatok egymást kizárólag bal oldalon előzhetik. Az a versenyző, aki elveszíti a fizikai kontaktust a szánnal vagy a szerszámzattal - kiesik a versenyből.

A szán végére legtöbbször egy életmentő (kb. 5-6 méter hosszú) kötelet erősítenek, s a hajtók ezt vagy a karjukra, vagy a derekukra tekerik, hogy mindig legyen fizikai kapcsolatuk a szánnal. Nemegyszer előfordul, hogy egy-egy versenyző az életmentő kötélnél fogva kilométereket csúszik nadrágján, mire fel tudja magát húzni a szánra.

Nem mindennapi találkozás!

A kutyaszánverseny divatja az elmúlt években a mérsékelt égövi országokban is elterjedt. Ma már Svájcban, Német- és Franciaországban és a skandináv államokban ugyancsak megrendezik a szánhúzó kutyák bajnokságait - természetesen a legkülönbözőbb versenyfeltételekkel. Van, ahol a hajtó is ráülhet a szánra, és van olyan verseny, ahol csak a kutyák mellett síel, de akad olyan bajnokság is, amikor ló helyett kutyákkal vontatják magukat a sífutók.

A versenyeket természetesen mindenütt komoly edzés előzi meg, mégpedig nem csupán a téli szezonban, hanem egész esztendőben. A nyári hónapokban Kaliforniában pl. kis - kb. 15-20 cm átmérőjű széles - gumikerekeket szerelnek a szánra, és azt vontatják a kutyák. Franciaországban a versenyzők egy-egy átalakított gokart elé kötik kutyáikat, amelyekkel párosával, négyesével, eleinte alig 2-2 km-es távon eddzenek, majd fokozatosan növelik a távolságot. Ha a kutyák nagyon elfáradnak, a kocsira felszerelt kerékpárpedálhoz hasonlító szerkezettel "segíti" őket gazdájuk.

A kutyák egészsége és kondíciója természetesen nagyon lényeges tényező, ezért különös gondot fordítanak élelmezésükre. A "munka nélküli" négylábú kedvencekkel ellentétben a szánhúzó kutyák naponta kétszer kapnak enni, legalább 1300 kalória értékben. Ezt a mennyiséget, illetve tápértéket nagy hidegben megkétszerezik. A kéthetes 1700 km-es híres alaszkai maratoni szánhúzóversenyen pl. a kutyák 7000 kalória értéket kapnak napi táplálékukban! A szánhúzó kutyák étrendjében a fehérje, vagyis a hús dominál, kiegészítve vitaminokkal, ásványi sókkal. Van, ahol a "sarki étrend" fő fogása egy 40 cm-es hosszú kolbászból áll naponta. A töltelék természetesen sok zsiradékot és mindenféle tápanyagot is tartalmaz. Ezt egészítik ki az ínycsiklandozó jutalomfalatok és csontok...

Akik láttak már szánhúzó-kutyaversenyt, egybehangzóan állítják az ebek lelkesedése és győzni akarása egyszerűen megható és érthetetlen. A teljesítményekről már nem is beszélve! A kétnapos kaliforniai verseny győztesének csapata két nap alatt háromszor is végigfutja a 30 km-t!

Végezetül emlékezzünk meg egy olyan "versenyről", amelyet "aranybetűkkel" írtak be a szánhúzó kutyák különleges teljesítményeinek krónikájába. 1925 januárjában az 1450 lakosú alaszkai Noméban kitört a diftériajárvány. A falu egyetlen orvosának csupán egészen csekély mennyiségű régi szérum állt a rendelkezésére. A legközelebbi nagyobb település pedig, ahonnan elegendő oltóanyagot szerezhettek volna, az alaszkai Anchorage volt. Bár létezett ugyan vasúti összeköttetés Anchorage és a viszonylag közeli Nenana között, de ez a "viszonylag közel" mintegy 400 km-t jelentett. Nenanától ugyanis Nome ennyire feküdt. A légi közlekedés a kemény tél miatt lehetetlennek látszott. Mit lehetett tenni? Nos, Anchorage-ból vasúton elküldték a szérumot Nenanába, ahonnan 20 váltás kutyacsapattal és váltott vezetővel jutott el a gyógyszer Boméba A kutyák életmentő teljesítménye egyenesen lélegzetelállító; 127,5 óra alatt tették meg a 400 km-t!