Ugrás a tartalomhoz

Kutyatár

Szinák János, Veress István (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

MÁSODIK FEJEZET - Csordák csahos őrei

MÁSODIK FEJEZET - Csordák csahos őrei

Aligha vitatható, hogy kutyáink egyik legrégibb és legfontosabb tevékenysége a vadászat mellett a nyájőrzés volt. A "régi, zord időkben", amikor még az embert és háziállatait veszedelmes vadállatok és kegyetlen martalócok fenyegették, szüksége volt féktelenül bátor, erős, megvesztegethetetlen, nagy testű kutyákra. Ezeknek az ebeknek legfontosabb feladata a csorda, a nyáj, a gulya oltalmazása és terelése volt.

Hajdanában persze mindenütt óriási kiterjedésű legelők, erdőirtások és megműveletlen földek szegélyei álltak a juhászok, pásztorok rendelkezésére. A nyájakat és a csordákat általában a sok-sok völggyel tarkított hegyesebb vidékeken legeltették, míg a síkságok termékeny földjét fenntartották a korai földművelés számára. Útban a legelőre és legeltetés közben a pásztorok tartották össze a nyájat kiáltozásaikkal, ostorpattogtatásokkal, ha kellett, a terelőkutyákkal. Amikor az állatok pihentek, a pásztorkutyák körülöttük helyezkedtek el. Ezeket az ebeket több mint kétezer esztendővel ezelőtt Arisztotelész így jellemezte: "Erős, hatalmas termetű, éber és bátor, sőt arcátlanul merész kutyák, melyek ugatása borzalmat keltő, harapása rettentő...

KÖVESSÉK A FENEVADAT!

Az első részletesebb szakleírás feltehetően a római Marcus Terentius Varrótól származik, aki Kr. e. 116-ban született. Ez a bámulatosan sokoldalú, hírneves tudós számos könyvet írt (egyes ókori források kb. 70 művet tulajdonítanak neki), köztük - nyolcvanesztendős korában! - a Dr rerum rusticarum (A mezőgazdaságról) című munkát, amelyben meglehetős alapossággal foglalkozik a pásztorkutyákkal. Mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy ezek az ebek "...legyenek elég erősek a farkassal való küzdelemre, és eléggé gyorsak ahhoz, hogy követhessék a fenevadat, és elragadják tőle zsákmányát".

Relief asszír pásztorkutyákkal

A nyájőrző kutya - Varro szerint - lehetőleg hófehér legyen, hogy bármikor, de különösen éjjel megkülönböztethessék a farkastól. A vidéki házőrző kutyák kívánatos színe ezzel szemben a fekete, mert a tolvajt az ilyen színű állat rémítheti el a legjobban. Mindkét kutyát egyébként nagyon nagy termetűnek, farkasszerűnek írja le, erős csontozattal, hangos, mély ugatással.

Varro megjegyzi, hogy mindenképpen kellenek a pásztorkutyák a juh- és kecskenyájak mellé a farkasok ellen, míg a disznókondánál a gyengébb állatokat az ellenséggel szemben megvédelmezik az anyakocák és a nagy, erős kanok. Az ökrök és a tehenek ugyancsak megvédik saját magukat: szarvukkal felöklelik a farkasokat.

A római tudós hangsúlyozza, hogy a jó pásztorkutya nem lehet lomha, sem túl ugatós, ugyanakkor tűnjön ki éberségével, tanulékonyságával, éles szimatával. A fiatal, illetve nagyon öreg kutyák alkalmatlanok a nyájak őrzésére. Ugyancsak Varro leírásából tudjuk, hogy már az ókori pásztorkutyák nyakára is bőrből készült szöges nyakörvet helyeztek, nehogy a farkas vagy a medve a viaskodó kutyát megfojtsa vagy a nyaki ütőeret felszakítsa.

Varró azt tanácsolta a pásztoroknak, hogy ne vegyenek ebeket sem mészárosoktól, sem vadászoktól. A mészárosok kutyái hajlamosak a legelésző nyáj állandó zavarására, kergetésére, a vadászkutyák pedig a juhok őrzése helyett inkább a nyúl és a szarvas nyomát kutatják, elcsavarognak, őrizetlenül hagyva a nyájat.

Az ókori pásztorok persze leginkább saját nevelésű kutyákkal dolgoztak. Ha valamilyen okból mégis kutyavásárlásra szorultak, akkor vagy teljesen tanulatlan, vagy a nyáj őrzésére speciálisan kiképzett pásztorkutyákat választottak. Ebben az időben egyébként a nyájat nemegyszer pásztorostul és kutyástul vásárolták meg. Egy pásztorra általában egy kutyát számítottak, ám az olyan területeken, ahol sok farkas garázdálkodott, természetesen több kutyát is tartottak a jószág mellett.

A kölyökkutyák hat hónapos korukig anyjuk mellett nevelkedtek, velük együtt dolgozva tanulták meg "mesterségüket". Harci kedvük növelése végett időnként elvitték őket "egy bizonyos helyre" (ez a "hely" a mai fogalmak szerint kutyakiképző iskolának felelhetett meg), ahol egymásra uszították őket, hogy gyakorolják a marakodás, a viaskodás "mesterségét".

Az ókori pásztorkutyákat ismerő régi írók egybehangzóan állítják, hogy ezek az ebek az állatok őrzését és védelmét a legnagyobb hűséggel, bátorsággal, elszántsággal és felelősségtudattal" látták el. Nem véletlen, hogy a régi ábrázolásokon ott találjuk őket az ókori istenek oldalán is. Hermész, a nyájak istene, Silvanus, az erdők és mezők istene, valamint Pán, a pásztorok istene mellől sohasem hiányzik a hűséges eb.

Az ókori krónikák feljegyezték Hésziodosz, a nagy görög költő történetét, aki Kr. e. 776-ban született, és eredeti foglalkozása a pásztorkodás, valamint a földművelés volt. Nos, Hésziodosz több saját nevelésű pásztorkutyát is tartott, és amikor a költőt orvul megtámadták és megölték, barátai a kutyák segítségével találták meg a gyilkosokat.

Később Petrus de Crescentis (1600) ír igen részletesen a pásztorkutyákról, mégpedig - egyebek között - ilyenformán: "Azokat a juhászokat, akiket birtokunkon állataink gondviselésével bízunk meg, kutyáknak kell kísérniök. Az ebek először is jó nyomkövetők legyenek, hogy felhajthassák és nyomon követhessék a farkasokat. A juhász lelkiismeretesen gondoskodjék a kutyákról: ápolja, őrizze, tartsa tisztán: naponta söpörje ki óljaikat: szelídítse, engedelmességre tanítsa ebeit. Időnként könnyítenie kell nyakörveiken, napközben pedig többször mossa le őket, nehogy a nagy kánikulában megvesszenek. Hasonlóképpen gondoskodni kell puha és kényelmes fekhelyről, ha szorgalmasan dolgoznak, néha viszont el kell venni élelmüket, és koplaltatni kell őket abból a célból, hogy mohóbbak és gyorsabbak legyenek."

Crescentis fenti sorait szép és érdekes metszet illusztrálja, amely farkasok által megtámadott juhokat ábrázol. Az előtérben három süldő farkas látható settenkedve, prédára várva. A kép középpontjában több farkas "tevékenykedik" éppen darabokra tépik a karámból elragadott juhokat. A juhászbojtárok közül az egyik legényke felmenekül egy fára, a másik ruháit otthagyva életét mentve rohan a szomszédos tanya felé, csak a pásztorkutya marad a nyáj védelmére. Könnyen felismerhető lelógó füleiről és széles nyakörvéről. Az egyik farkast üldözi éppen, s az hanyatt-homlok menekül a hűséges eb elől...

A 16. század közepén Konrad mester, a zürichi szobatudós, aki bizony sok-sok badarságot összehordott az állatokról, pásztorkutyákról lényegében hasonlóképpen nyilatkozik, mint Varro. Azt írja "... legyen (mármint a pásztorkutya) erős, hatalmas termetű, bátor, sőt arcátlanul merész, ugatása és vonítása borzalmat terjesszen, szőrzetének a színe a juhokéhoz hasonlóan világos színű legyen, nehogy a sötétségben folyó kutya-farkas harcban az összesereglett pásztorok a farkassal küszködő pásztorkutyát üssék agyon."

A régi leírásokból kiderül, hogy a pásztorkutyák, ezek a nagy termetű, rendkívül izmos ebek meglehetősen hasonlítottak egymásra. Lehettek eltérések testmagasságban, súlyban, fejformában, de mindenesetre több volt bennük a rokon vonás, mint az eltérés. Hatalmas izomzat, erős csontozat, nagy fej, félelmetes fogazat jellemezte ezeket az állatokat. Bundájuk többnyire bozontos és durva volt, amely védelmet nyújtott a harcban, még erősebb, rémítőbb "jelenséggé" tette, és megkülönböztette ezeket az ebeket természetes ellenségeiktől.

ÚJ IDŐK - ÚJ KUTYÁK

Az állatok őrzése, majd a hajtása később lassan elvesztette jelentőségét. Megszűntek a nomád vándorló nyájak, a téli legeltetések, zsugorodtak az összefüggő nagy legelőterületek is. Egyre inkább a földet, pontosabban az értékes vetést kellett a jószágtól megvédeni...

Eltűntek a nyájak ellenségei is. Rohamosan javult a közbiztonság, a ragadozó állatokat pedig kiirtották vagy legalábbis visszaszorították a lakatlan hegyvidékekre és a nagy erdőségekbe. Mindenekelőtt a medvét, majd a hiúzt, amelyre még a 15. század végén is sok országban úgy tekintettek, mint a legfélelmetesebb ragadozóra. Németországban például egy időben a juhászok fő ellensége a hiúz volt, mert nem elégedett meg egyetlen állat elragadásával, hanem amikor csak tudott, több állatot is szétmarcangolt, és csupán a vérüket nyalta fel, illetve fölfalta a legjobb falatokat, a nagyobb részt pedig otthagyta. Előfordult olyan eset, amikor egyetlen hiúz egyetlen éjszaka 40-50 juhot is megölt.

Belga pásztorkutyák (Festmény) Az előtérben groenandael és tervueren

A farkas ugyancsak rettegett ellenfél volt. 1649-ben például Hannover városa nem tudta báránytizedét megfizetni, mert a farkasok valamennyi juhot széttépték. 1723 és 1737 között 3400 farkasért fizettek ki lőpénzt Poroszországban. Az áldatlan állapotok megszüntetésére a kormányzat általános farkasvadászatokat rendelt el, ami meglehetősen nagy terhet rótt a birtoktulajdonosokra, a parasztokra, sőt a kisebb városok polgáraira is: e vadászatok alól csak a köztisztségviselőket, az orvosokat és a terhes nőket mentették fel. Egy 1572-ből származó rendelet például részletes utasításokat tartalmazott arról: hogyan kell irtani a farkasokat, többek között a juhászok készítette csapdákkal.

Ahogy a ragadozók lassan eltűntek, és megszűntek a nomád vándorló nyájak, ahogy összezsugorodtak az összefüggő nagy legelőterületek, a nyájőrzés mellett inkább a terelésre tevődött át a hangsúly. Az igazi terelőkutyákat elsősorban a juhászok alakították ki, hiszen a juhnyájakat változatlanul egész évben kihajtották, különösen a parlagon heverő területeken, a kaszálókon, a lecsapolt lápréteken, röviden: minden művelés alatt álló föld közvetlen közelében.

Csendélet a távoli tajgán

A juhok természetesen igyekeztek betörni a csábító vetésbe, és ezt a juhász egyedül nem tudta megakadályozni. Szüksége volt a kutya segítségére. A nehéz testű, nagy termetű és ennek következtében lassú mozgású kutyák nem voltak alkalmasak erre a feladatra, a vetések megvédésére. Gyorsabb és mozgékonyabb ebekre volt szükség, amelyeknek ráadásul a harapásuk sem volt olyan erős és veszélyes, vagyis nem okozott komolyabb sérülést, ha megragadták és megbüntették a fegyelmezetlen juhokat. A kutyák bundája is átalakult némiképpen. A bozontos szőrzet ugyanis elég nagy hátrányt jelentett, különösen akkor, ha a kutyának keresztül-kasul kellett rohannia csalánon és bogáncson, tüskén és sövényen. Nedves időben vaskos agyaggöröngyök ragadtak bele a bozontos szőrű kutya bundájába, télen pedig jégcsapok lógtak róla. A szükség tehát rákényszerítette a juhászokat arra, hogy közepes nagyságú, gyors, éles szimatú, értelmes, figyelmes, mindig munkára kész kutyákat alakítsanak ki, szilárd testalkattal, inkább sima vagy rövid, durva szőrű bundával. Ez a folyamat - mármint a nagy testű nyájőrző kutyák felváltása terelőebekkel - persze nem ment végbe egyszerre, és nem mindenütt egy időben. Németországban mintegy két és fél évszázaddal ezelőtt kezdtek megjelenni az első terelőkutyák.

Franciaországban egy bizonyos Rosier abbé beszél először 1809-ben a "felügyelőkutyáról", Angliában pedig Caius azt írja Az angol kutyaféleségekről szóló, 1756-ban kiadott könyvében, hogy a szigetországban már 1570-ben kis termetű terelőkutyákat állítottak szolgálatba...

Semmiféle írásos dokumentumokkal nem rendelkezünk arra nézve, hogy pásztorkodó nomád őseink mellé - a csorda, a gulya, a nyáj őrzésére, valamint terelésére - mikor került az őrző-védő kuvasz, a tekintélyt parancsoló komondor és a mindig nyüzsgő, munkára kész puli. Azt viszont tudjuk, hogy a 17-18. században a spontán kereszteződött puliból egy ugyancsak kiváló terelőfajta alakult ki, a pumi, s csupán 1930-ban írták le először a harmadik terelő pásztorkutyánkat, a mudit.

AMIKOR "FUTNI" KEZD...

A terelőkutyákat tulajdonképpen nem kell különösebben tanítani feladatukra. A kiképzés csupán továbbfejleszti velük született terelőösztönüket. A fiatal kutyának kezdetben mindössze az alapvető engedelmességi gyakorlatokat kell megtanulnia - ugyanúgy, mint más fajtáknál. Ilyen elemi követelmény, hogy a kutya hívásra bejöjjön, s ami még fontosabb: vezényszóra bárhol és bármikor azonnal lefeküdjön.

Ezután a gazdának "csupán" azt az időt kell kivárnia, amikor a növendék kutya magától terelni kezd. Erre rendszerint 9-10 hónapos kora között kerül sor. Ekkor a fiatal kutyákat általában úgy bátorítják a terelésre, hogy megmutatják nekik miként dolgozik az öreg, tapasztalt terelőeb, azaz együtt dolgoztatják vele. S bár az idősebb kutya közelsége valóban nagy segítséget jelent a kiképzés során, azt sohasem engedik meg, hogy a rutinos kutya és a 9 hónapnál fiatalabb, még ügyetlen kezdő együtt fusson. Főként azért nem, mert ilyenkor a kölyök mindent megtenne, hogy "ellenfelét" legyőzze, s nagy buzgalmában bizony valószínűleg megtámadná és megharapná a rábízott állatokat. Márpedig a terelőkutyával szembeni legfontosabb követelmény éppen az, hogy semmiképpen se tegyen kárt a gondjára bízott jószágban. Ezért régebben ezeknek az ebeknek a tépőfogait a juhok gyapját féltő juhászok általában lereszelték, azaz letompították.

Pásztorok, ha találkoznak...

A terelőkutya a juhász egyetlen szavára, intésére, füttyére habozás nélkül, azonnal engedelmeskedik. A megfelelő jelre hangtalanul lefekszik, illetve állva marad, vagy megkerüli a nyájat, és a kijelölt állatot a fülénél vagy a lábánál fogva - de természetesen anélkül, hogy a legcsekélyebb sérülést okozná - "kiemeli" a nyájból. Ami pedig a természetét illeti: meglehetősen ravasz, elővigyázatos, idegenekkel szemben kifejezetten bizalmatlan állat. A vele "azonos súlycsoportú" ellenféllel szemben ugyan bátor és harcra kész, de ha nagyobb és főleg erősebb a támadó, akkor a nyílt harcot lehetőleg elkerüli. A rábízott nyájjal viszont jó barátságban él, és csak akkor "fogós", illetve harapós, ha erre kifejezetten parancsot kap. A juhok és a terelőkutyák között például gyakran szinte meghitt baráti viszony alakul ki: nyalogatják egymást, szívesen hancúroznak együtt.

A nyáj körül szolgáló kutyák az év legnagyobb részét a szabad természetben töltik, nyilvánvaló hát, hogy szaglásuk, hallásuk rendkívül fejlett, sokkal jobb, mint az elpuhult, elkényeztetett szobakutyáké. Látásuk is éles: mintegy 600-800 méter távolságból észreveszik a juhász intését, és aszerint cselekednek. Igénytelen, szívós, a nagy meleget és a zord hideget egyaránt jól tűrő, hallatlan munkabírású kutyák. Dr. Raitsits Emil, a neves magyar állatorvos kinológus, mintegy hatvan esztendővel ezelőtt ezt írta róluk: "A terelőkutyák, különösen a juhnyájak mellett nélkülözhetetlenek. A juhász kutya nélkül nem tarthatja össze egyedül a legjobb akarat mellett sem a juhnyájat. Terelőkutya nélkül szétszalad a nyáj. A nyájnak egy tömegben tartása, mondhatni dróton való rángatása, szabályozása a felette éber, folytonosan a nyáj körül fáradhatatlanul forgolódó terelő juhászkutya hiányában teljesen lehetetlen ".

A szakemberek szerint a legnehezebben kezelhető a konda, ezért sertések terelésére csak nagy erejű kutya alkalmas. Legkönnyebben hajthatók általában a juhok, de azért a kutyának némi bátorságra is szüksége van ahhoz, hogy - mondjuk - másodszor is bele merjen marni egy rúgós állat csánkjába. Legközelebb a szárnyasokhoz, főképp a pulykákhoz merészkedhet a kutya, ezért kisebb mozdulatokkal irányíthatja őket. Nehéz dolga van viszont a kacsákkal. Néhány okvetetlenkedő kacsa nehezebben irányítható a hatalmas juhnyájnál!

Bár napjainkban alkalmazási területük rohamosan szűkül, még mindig számos olyan pásztorkutyafajta található világszerte, amely változatlanul űzi ősi "feladatát". Ismerkedjünk meg néhánnyal közülük.

MAGYAR PÁSZTORKUTYÁK

Nagyszerű hazai pásztorkutyáinkat aligha kell különösebben bemutatni, ámbátor manapság mintha külföldön nagyobb lenne a becsületük, mint idehaza... A komondor, ez a hatalmas termetű kutya, amelynek egész megjelenése tiszteletet parancsol, ősi fajta feltehetően a népvándorlás idején került elődeinkkel a Kárpát-medencébe. Valamikor a ménes, a gulya és a nyáj hűséges és bátor őrzőjeként vigyázta bátran éjjel-nappal a rábízott jószágot. Könnyedén megbirkózott ellenfelével, akár ember, akár farkas volt a tolvaj vagy a támadó. Hatalmas termete, fogazata félelmetes fegyver volt a küzdelemben, ugyanakkor nagy bundája védte a farkasok harapásaitól és a kemény hidegtől. Manapság a házak, nagyobb porták, udvarok őrzője lett.

Méltó "társa" a komondornak az ugyancsak ősi származású kuvasz. Ez a nagy testű, erőteljes felépítésű, rendkívül tetszetős megjelenésű, hófehér színű eb ugyancsak őrző-védő szolgálatot látott el a pásztor mellett, akárcsak a komondor. Ismerve a mai kuvaszt, könnyű feltételezni, hogy méltó ellenfele volt a nyájat megtámadó farkasnak, esetleg embernek.

A belterjes állattenyésztés kialakulása után a kuvasz elkerült a pásztorok mellől, és beköltözött a falvakba, a majorságokba. Napjainkban főleg kertek, gyártelepek kiváló őrzője, védője. Személyvédelemre és nyomkövetésre is alkalmas.

A magyar puszta - juhászkutyaszemszögből

Az energikus, mozgékony, élénk vérmérsékletű, hihetetlenül tanulékony puliról, legendás terelőtulajdonságairól köteteket lehetne írni. Páratlan intelligenciáját a magyar klasszikus remekírók sok-sok novellában megörökítették. Bátor, rettenthetetlen, szinte semmitől sem félő terelőkutya. Ékessége különleges szőrtakarója. A magyar pásztorkutyák közül manapság vitathatatlanul a puli a legnépszerűbb. S ha a rendkívüli sokoldalúságára, alkalmazkodóképességére és tanulékonyságára gondolunk, ez a népszerűség teljesen megérdemelt.

A pumi minden valószínűség szerint a puliból alakult ki oly módon, hogy keresztezték a német spiccel, valamint a franciák híres pásztorkutyájával, a briard-ral. Érdekes, hogy amíg a puli jórészt "beköltözött" a városba, és kedvenc lett, vagy házőrzésre adta a "fejét", addig a pumi ma is inkább terelőkutyaként működik a pásztor mellett. Rendkívül bátor, tanulékony, hihetetlenül gyors, mozgékony, középtermetű eb. Házőrzőként is kiváló.

Terelés közben

Juhász és kutyája

Negyedik pásztorkutyánkat 1930-ban Fényes Elek balassagyarmati múzeumigazgató írta le, és adta ennek a fajtának a mudi nevet. A mudi kitűnő terelőkutya; többnyire ma is a pásztorok mellett teljesít szolgálatot, de a városi lakáskörülményeket is jól tűri. Fekete, barna, szürke és - ritkábban - fehér színben fordul elő.

MAREMANN ÉS TÁRSAI

Az olaszországi Maremma síkságon a juhokat éjszakára karámba terelik, s a mi kuvaszunkkal rokon maremannkutyák őrizetére bízzák őket. Rendszerint párosával vigyázzák a nyájat, és bizony jaj a betolakodónak - akár emberről, akár állatról legyen szó! -, amikor ezek a kutyák őrzik a jószágot. A maremann, amelyet közép-itáliai vagy abruzzói juhászkutyának is neveznek, kétségtelenül az olaszok egyik legismertebb és legnépszerűbb házőrző kutyája. Szűkebb szülőhazája Toscana és az abruzzói terület. Állítólag az ősi molosszuskutyákkal és a tibeti doggal keveredve alakult ki, de ez a "származáselmélet" minden valószínűség szerint csak legenda. Az viszont kétségtelen, hogy a maremann nagyon hasonlít a kuvaszra, valamint a pireneusi pásztorkutyára. Éppen ezért feltehetően Közép-Ázsiából származik. Nem csupán erős testi felépítése és az időjárási viszontagságokkal szemben jó tűrőképessége és szívóssága, hanem természete is nagyjából olyan, mint a kuvaszé. Élénk vérmérsékletű, félelmet nem ismerő kutya. Nagyszerű nyájőrző!

A német rottweiler családfája egészen a rómaiak koráig származtatható vissza. A római császárok nagy európai hadjáratainál egyre nehezebb gond lett a légiók élelmezése, az utánpótlás. Az egyetlen megoldásként kínálkozott, hogy az élelem "lábon" kövesse a sereget... A szarvasmarha-állománynak ez a tömeges vonultatása nem volt egyszerű dolog, a "segítséget" a kutyák jelentették. A fő utánpótlásvonal az Alpokon, a Szent Gotthárd-hágón haladt keresztül. Erről a magaslatról az útvonalak különböző irányokba vezetnek, és számos helyen találhatók ezen a környéken olyan települések, amelyeknek kutyái feltehetően még a római kutyák leszármazottai.

A római szarvasmarhaőrző ebek eljutottak a régi katonai útvonalon addig a kis piaci városig is, amely évszázadokkal később fontos marhavásárközpont lett. Ez a város: Rottweil. Az egykori római kutyák késői leszármazottai végképp megtalálták otthonukat és dolgukat: kialakult a rottweiler, amelynek feladatai közé tartozott a szarvasmarha terelése, őrzése, a bikák fegyelmezése és a gazda védelme.

Az angolok legkedveltebb terelőkutyája a hosszú szőrű border collie. Ez a viszonylag kicsi, alig 20 kg-os kutya képes arra, hogy egy egész csordát szinte "hipnotizáljon" és éber szemmel, akaratának megfelelően irányítson. A border collie-t a világ szinte minden tájára exportálták: Ausztráliába, Új-Zélandba, sőt még a perui Andokba és Kínába is. Régi walesi törvénykönyvekből megtudjuk, hogy egy jó terelőkutya egy jó minőségű ökörrel ért fel valaha.

Az angolok másik nemzeti juhászkutyája a híres-nevezetes skót juhászkutya, a collie. A már emlegetett Caius körülbelül 550 évvel ezelőtt így írt erről a kutyáról: "Ez a fajta tulajdonosának hangjára, fütyülése hallatára, kézjele látására az elkóborolt juhokat pontosan a kívánságnak megfelelően tereli. Ezáltal a juhász fáradság és futkosás nélkül vezeti a nyáját kívánsága szerint előre vagy hátra, jobbra vagy balra, vagy tarthatja egy helyben ".

Munkában a border collie

Caius nem túlzott, amikor a skót juhászkutya nagyszerű tulajdonságait ecsetelte. Ezek az ebek Skócia hegyeiben valóban felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tettek gazdáiknak. A nyájak őrzéséhez, piacra hajtásához, új legelőkre tereléséhez a collie-k nélkül annyi emberre lett volna szükség, hogy munkabérük minden hasznot felemésztett volna. Egyébként kevés olyan szép megjelenésű, kecses kutya létezik, mint a hosszú szőrű skót juhászkutya. Sokan a világ legszebb kutyájának tartják!

A kaukázusi juhászkutya szűkebb hazája Észak-Kaukázus, Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia, ahol mind a mai napig megőrizte ősi fajtabélyegeit. Ez a nagyszerű nyájőrző a szarvasmarhacsordák, juhnyájak mellett, a pásztorok oldalán sokszor élethalálharcot folytatott a farkasokkal és a rablótörzsekkel. Ez a természetes és meglehetősen rideg, sok veszéllyel járó életmód ugyancsak kemény, vad, hatalmas kutyákat alakított ki. Kizárólag a legéletképesebb, legellenállóbb, legharcosabb példányok maradhattak életben. Nem véletlen, hogy a kaukázusi juhászkutya a világ egyik legjobb pásztor kutyája. Rendkívül harcias, idegenekkel szemben kifejezetten bizalmatlan, sőt már-már ellenséges, harapós fajta. Jellegzetesen "egyemberes" eb: gazdáján kívül senkit nem fogad el, és nem ismer el. Ereje, ősi vadsága nagyszerű őrző-védő kutyává teszi. Miután "nehéz bölcsőben" született, rendkívül önálló. Megszokta, hogy parancs nélkül is a legjobb belátása szerint, hatékonyan cselekedjen. Jó idegzetű, kiegyensúlyozott, tanulékony, remek állat.

KUTYÁK ÉS FARKASOK

Egyébként még manapság is akadnak olyan tájak, ahol a pásztorkutyák változatlanul pótolhatatlan segítőtársai az embernek, és bizony kemény szolgálatot kell teljesíteniük. Az erdélyi havasokban például a juhászszállások - ottani kifejezéssel élve: esztenák - körül mindenütt megtalálhatók az úgynevezett esztenakutyák. Ezek a nagy termetű, vad, általában fehér színű ebek leginkább a mi kuvaszunkra emlékeztetnek. Kora tavasztól fenn tanyáznak a nyájjal a hegyekben, távol minden lakott településtől, vad és veszélyes tájakon, ahol medve, farkas kóborol, és ezek a vadállatok éjszakánként fel-felbukkannak a karámok környékén is. Az esztenakutyák feladata, hogy feltartóztassák, és visszafordulásra kényszerítsék a vadállatokat. Egy-egy ilyen éjszakai "látogatás"-kor a kutyák mély hangú, vad ugatása riasztja a pásztorokat, akik kiabálva biztatják, buzdítják ebeiket, olajba mártott rongyokat gyújtanak meg a karám négy sarkánál, de egyébként a szuroksötét éjszakában folyó küzdelemben nem nagyon tudnak segíteni kutyáiknak. A sokszor nagyon is véres viadal kimenetele csakis a kutyákon múlik! Az esztenakutyák nyakára különben fémből készült szöges örvöt szoktak tenni, hogy nyaki ütőereiket megvédjék a farkasok harapásától.

A kelpie, vagy s az ausztráliai collie ugyancsak messze földön híres pásztor kutya. Őse még a múlt században, a juhokkal együtt kerültek e távoli földrészre Skóciából. Ausztráliában jelenleg mintegy 80 000 kelpi "keresi meg kenyerét" tereléssel. A juhászok szerint egyetlen ilyen kutya hat ember munkáját végzi. S bár ez az állítás némileg túloz, de az bizonyos, hogy egy-egy kelpire kétezer bégető jószág jut!

A kelpie-k tanulékonyságáról, hűségéről, munkabírásáról sok-sok legenda, csodálatos történet született. Gazdáik szerint egyszerűen "megbűvölik" a juhokat! S ha ez a "képességük" tudományosan nem is bizonyítható, az tény, hogy valóban remek terelőkutyák. Fürgék, gyorsak, éberek, fáradhatatlanok. Vannak esetek, amikor 40 mérföldnyi területet is bejárnak: feladataik közé tartozik ugyanis a nyájtól elkóborolt juhok felkutatása és visszaterelése. Sohasem tesznek kárt a nyájban, s éjjel-nappal ott sürögnek-forognak az állatok körül. Könnyedén elviselik az időjárás szeszélyes változásait, és jól alkalmazkodnak a különböző éghajlati viszonyokhoz. Az ausztráliai farmerek szerint a kelpik egyszerűen pótolhatatlanok és felülmúlhatatlanok...

Legel a nyáj, őrködnek a kutyák

Csendélet a Hortobágyon

Abruzzói juhászkutya munka közben

Briard szorgoskodik a nyáj körül

Pásztorkutyák - komondor

- pumi

- puli

- skót juhászkutya

- bearded collie

- közép-ázsiai juhászkutya

- corgi

- Serra de Aires-i juhászkutya

Hortobágyi életkép

A "félelmetes ötök" (hadikutyák) - angol masztiff

- bullmasztiff

- nápolyi masztiff

- bordeaux-i dog

Végül csak úgy felsorolásszerűen a többi pásztorkutyát is megemlítjük. Komondorunk közeli rokona a bergamói juhászkutya Olaszországban. Ehhez a komondor-"rokonsághoz" tartozik a kirgiz pásztorkutya, valamint a Góbi sivatag és Afganisztán pásztorkutyája. Kuvasz jellegű, azonos "foglalkozást űző" ebek megtalálhatók Tibettől Spanyolországig mindenütt, ahol nagyobb állatcsoportok kialakultak (nyáj, ménes, gulya). A tibeti, a mongol, a tatár juhászkutya jellegében a kuvaszt mintázza. A Pireneusok pásztorebe, a szlovák cuvac és a lengyel hegyi juhászkutya ugyancsak megtévesztésig hasonlít a kuvaszra. A puli rokonai a tibeti terrier, a lhassa apso és a lengyel alföldi juhászkutya, a franciák legkedvesebb pásztorkutyája, a fekete vagy sárga színű briard.

A pásztorkutyák dicséretét - úgy vélük - akkor fejezzük be méltó módon, ha elmondjuk annak az emlékműnek a történetét, amelyet az angol-skót határon állítottak egy Tip nevű skót juhászkutyának.

Esztenakutyák

Ez a nevezetes collie egy téli napon elkísérte 85 éves gazdáját sétájára a kietlen pusztába. Az öreg juhász messze járt már, amikor hirtelen rosszul lett és meghalt. Tizenöt napig sem róla sem a kutyájáról nem jött hír, míg egy napon megtalálták a holtestet - s mellette a legyengült, lefogyott, de rendületlenül őrködő öreg kutyát...