Ugrás a tartalomhoz

Kutyatár

Szinák János, Veress István (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

ELSŐ FEJEZET - A sebzett vad nyomában

ELSŐ FEJEZET - A sebzett vad nyomában

Ez elment vadászni... valószínűleg lámpással sem találnánk gyereket vagy felnőttet, aki nem ismerné a közismert gyermekmondókát.

Igen ám, de ki és mikor "ment el" először vadászni? Nos, erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni. Az azonban bizonyos: a vadászat az egyik legrégibb mesterségünk. Már az ősember is vadászott, hogy élelemhez jusson, és hogy az állatok bőrével, szőrméiével védekezzen a hideg ellen. Kezdetben nyilván csupán arra futotta eszközeiből és lehetőségeiből, hogy az apróvadakat fogdossa össze nagy üggyel-bajjal. Később, amikor megtanult köveket hajítani, majd arra is rájött, hogy a vastagabb faágakkal - és némi szerencsével - agyonverheti az állatokat, nagyobb vadakat is megpróbált elejteni. A heidelbergi ősember a régészeti leletek tanúsága szerint már jávorszarvasra is vadászott; addig üldözte, amíg az össze nem rogyott, és akkor agyonverte.

A kutya ősei falkában vadásztak, körülbelül úgy, ahogyan ezen a régi festményen látható: szarvasokra támadnak farkasok egy szakadék szélén

Az őskutya mint zsákmányszerző állat nagyjából hasonlóképpen szerezte meg táplálékát. A vadat hol egyedül, hol falkában a végkimerültségig üldözte, és a teljesen kimerült, védekezésképtelen állatot már viszonylag könnyen megölhette és megehette.

Bármennyire hihetetlenül hangzik is a vadászatnak ez a szinte teljesen azonos módja mégsem tette vetélytársakká az embert és a kutyát. Ellenkezőleg: éppen a hasonló zsákmányszerzési forma lett az alapja a mindkét fél számára oly gyümölcsöző - mind a mai napig tartó - társulásnak. Vajon mikor és milyen körülmények között "találkozott" egymással az ember és a kutya - amelyet egyébként akkoriban még farkasnak hívtak?...

EGY BARÁTSÁG TÖRTÉNETE

A találkozás - ember és kutya között - akkor jött létre, amikor még mindkettő a vadászatból élt, küzdelmet folytatott az életéért, és ebbe néha bele is pusztult...

Az ember és a kutya társas viszonyát tehát kezdetben az élni akarás, illetve a táplálkozási ösztön diktálta. Az ember igen korán észrevette, hogy ez az "éles szimatú, szőrös állat" szívesen csavarog a törzs barlangjai vagy sátortáborai közelében, és ellentétben más vadállatokkal, amelyek támadásra készen, örökké lesben álltak, nem túlságosan agresszív. Sőt! Ahogy tartóssá vált szomszédsága őseinkkel, s kapcsolatuk "családiassá" alakult, a kutya lesunyt fejjel, szimatoló orral, egyre közelebb merészkedett az emberhez, aki vadon folytatott életmódjánál kevésbé veszélyes, kényelmesebb körülményeket biztosított a számára, amikor helyet adott neki otthonában. A kutya a maga részéről - mintegy viszonzásképpen - az ember rendelkezésére bocsátotta a vad felkutatásában és elfogásában értékes segítséget jelentő ösztönét és szaglását. Így kezdtek el együtt vadászni, illetve - másképpen fogalmazva - így kezdődött az a barátság, amely során az ember háziállattá szelídítette a kutyát.

Az igazság kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy ez a barátság - legalábbis az ember részéről - a történelem folyamán nem volt mindig egyértelmű, nem volt mindig felhőtlen. A Bibliában például több helyen is találhatunk elmarasztaló utalásokat a kutyáról, a mohamedánok pedig egyenesen azzal vádolták, hogy elrabolta Mohamed koporsóját, s ezért bosszúból felakasztották az ebeket a városok utcáin. Hippokratész, az ókori görögök hírneves orvosa azt hányta a szemükre, hogy augusztus hónapban - amikor a Nap és a Kutya csillagkép együtt kel fel (innen származik egyébként a kánikula elnevezés is) - nem gyógyulnak a betegek. A Római Birodalom bukása után, amikor Európában megjelentek a barbárok, az elhagyott és kiéhezett kutyákban újra kialakultak vad ösztöneik. Loptak és felfalták a háziállatokat - és ez bizony olaj volt a tűzre... A 6. században a maconi városi tanács megtiltotta, hogy a papok kutyát - "buja erkölcsű állatot" - tartsanak. Descartes, a 18 századi nagy francia gondolkodó, akit "az újkori filozófia atyának" neveznek, nagy megvetéssel csak "érzéketlen gépezetként" emlegeti a kutyát. Ifjabb Alexandre Dumas, a Kaméliás hölgy írója szerint a kutya "félkegyelmű, mert a farka után szalad".

Vadászat kutyákkal - kb. húszezer éves barlangrajzok

Tutanhamon fáraó (XVIII. dinasztia) Anubisz kutya alakjában átváltozásai során

Tutanhamon légycsapója; a király struccokra vadászik

Dzsingisz kán vadászik

Rubens: A vadászó Diana

Vadászkutyák - rövid szőrű magyar vizsla

- angol véreb

- ibizai kopó

- cocker spániel

- arany retriever

- angol szetter

vadkacsavadász retrieverek

Az egyiptomiak viszont rajongtak a kutyákért, különösen a közép-ázsiai sztyeppekről érkezett vadászkutyákat és agarakat kedvelték. A perzsák számára a kutya a bátorság, a leleményesség és a jóság megtestesítője volt. Az asszírok elsősorban a tibeti nagy testű, rövid fejű kutyákat kedvelték. A kínai mandarinok az úgynevezett "piaci kutyákért" rajongtak, amelyek Hongkongból érkeztek Kínába. Igaz, ez a "rajongás" az ebek számára igencsak veszélyes volt: előszeretettel tálalták fel őket az előkelő fogadásokon...

De túlságosan előrekalandoztunk a történelemben. Térjünk hát vissza eredeti témánkhoz.

Assurbanipal (Kr. e. 650 körül) asszír uralkodó harci szekeréről oroszlánokra vadászik

Ott tartottunk, hogy az ember és a kutya "együttműködése" - pontosabban barátsága, amely, mint tudjuk, azóta végképp kiállta az idők próbáját (főleg persze a kutya részéről!) - tulajdonképpen a vadászattal kezdődött. Kezdetben a kutyának minden bizonnyal az volt a feladata, hogy éles érzékszerveivel a vadat megneszelje, búvóhelyéről kiugrassza, lefogja, avagy arra a helyre űzze, ahol a vadász bunkócsapásokkal - majd egyre korszerűbb fegyverekkel várja. Később, amikor már az életkörülmények nem voltak olyan bizonytalanok, hiszen az állattenyésztés és növénytermesztés viszonylag bőséges élelmezési forrásokat nyújtott, az ember lassan szórakozássá alakította át a néhány évszázaddal előzőleg folytatott gyakorlatot - vagyis a vadászatot - az élelem megszerzésére. Társát, a kutyát "tökéletesítette": kiválasztotta a legtehetségesebb példányokat, keresztezte azokat, újabb és újabb fajtákat hozott létre.

Egyiptomi agyagedény díszítése Kr. e. 355-ből: agárszerű eb antilopot zsákmányol

A vadászat módja is megváltozott. Most már nem arról volt szó, hogy bármely vadat - ha ehető - zsákmányul ejtsen, hanem inkább örömet akart találni ebben a foglalatoskodásban. Izgalmas kedvteléssé alakította át az állatok üldözését, szabályokat alkotott - kialakult a kutyákkal való sportszerű vadászat.

Kutyamúmiák az ősi egyiptomból

NYÚLVADÁSZ AKROBATA, NÉMA VADORZÓ

Ős emlékek, leletek arról tanúskodnak, hogy az egyiptomiak az ebeket ház- és nyájőrzésre, továbbá vadászatra használták. A görögök elsősorban vadásztársat láttak a kutyában, gazdájának kísérőjeként ritkábban szerepelt. Xenophón - 2300 évvel ezelőtt - két vadászkutyát említ: a rókaebet és a borzebet. Az Arisztotelész által leírt Canis molossust a szelindek és a nagyobb termetű vadászkutyák ősének tartják. A módszeres rómaiak már osztályozták is a kutyát: házőrző, pásztor-, vadász- és harci ebet különböztettek meg. A választékos stílusú Cicero 2000 évvel ezelőtt így határozta meg a kutya jelentőségét: "Az a rendíthetetlen hűség, amellyel a rábízott vagyont védelmezi, ahogyan szembeszáll a támadókkal, az az ügyesség, amellyel a nyomot követi vagy kitűnik a vadászatban - mindez igazolja, hogy a kutyát az ember szolgálatára rendelték a halhatatlan istenek."

Kocsihajtó, agárral. Ősi etruszk falfestmény Kr. e. 750-ből

Az ónémet törvénykönyvek ugyancsak eléggé részletes adatokat tartalmaznak a kutyáról. Megemlítik a hajtóebet, a vezetőebet (ezt emberek üldözésére is használták), a vaddisznós kutyát, a medvehajtó kutyát és az agarat.

Cave canem! (Óvakodj a kutyától!) Római kori mozaik

Ókori kutyafajták eredeti ábrázolása

A burgundiaiak a középkorban meglehetősen eredeti módon büntették meg a kutyatolvajokat. Ha valakit rajtakaptak, amint éppen ellopott például egy madarászkutyát - vagy egy agarat -, meg kellett csókolnia a kutya hátulsó részét a nyílt piactéren, vagy pedig komoly pénzbírságot róttak rá! Egyébként nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért tartották őseink nagy becsben bátor vadásztársukat, amely segítette őket a dühöngő bikával, a pusztító vaddisznóval és a mohó ragadozó állatokkal vívott küzdelmeikben. Ugyanakkor furcsa módon, ha valakit két kutya között nyilvánosan felakasztottak, az a halálbüntetés súlyosbításának számított. Aki pedig meggyilkolta valamelyik közeli hozzátartozóját, úgy lakolt szörnyű tettéért, hogy kutyával együtt zsákba varrták és vízbe fojtották. Végül: ha valaki elé rühes kutyát löktek a kialkudott pénzösszeg helyett - az a szerződés felbontásának "aljas közlése" volt -, egyúttal természetesen kihívást is jelentett.

Angliában a 16. században Caius, a cambridge-i egyetem professzora tanulmányt írt az akkoriban fellelhető különböző kutyafajtákról. Egyebek között ismertette a ma már nem létező néma vadorzókutyát vagy más néven tolvajkutyát, a "nyúlvadász akrobatát" és a vérebet. Számos terriert is leírt, amelyeket rókahajtásra, valamint borzok felzavarására használtak. A spánieleket különösen a szárnyasok hálóval történő vadászatára "vetették be". Ezek a kutyák vagy becserkészték és a háló felé zavarták a szárnyasokat, vagy még inkább csendben jelezték: merre bujkálnak és lapulnak a madarak, hogy rájuk lehessen dobni a hálót. Caius professzor egyébként szettereket is említett, amelyeket ugyancsak a hálóval történő szárnyasvadászatra használtak.

Régi metszet: kezdődik a vadászat

Ezek vagy jelezték a madarakat, vagy pedig lelapulva lassan feléjük kúsztak, csendben maradtak, majd parancsszóra a szárnyasokat a háló felé szorították.

Richard Blome mintegy évszázaddal később kiadott könyvében kibővítette Caius listáját a nyúlvadászatra használt vadorzó kutyával, továbbá leírt terepvadász spánieleket is, amelyeket arra képeztek ki, hogy kutassák fel a szárnyasokat, majd mozdulatlanul feküdjenek, amíg áthúzzák rajtuk a hálót, és a fogoly- és fácánfogást biztosítsák. Valószínű, hogy a lőfegyverek megjelenésével egyidejűleg a tenyésztők újabb fajtákat alakítottak ki. A springer spánieleket arra használták, hogy zavarják fel vagy ugrasszák ki a foglyokat, fácánokat a rejtekhelyükről, másokat arra tanítottak be, hogy megállással jelezzenek (például a pointerek), megint másokat (a szettereket), hogy fekve jelezzék: hol bujkálnak a szárnyasok.

Érdekes, hogy ezek a képességek milyen jól rögződtek az egyes fajtákban. A még fiatal és tapasztalatlan szetterek és pointerek például azonnal érdeklődnek az aprószárnyasok iránt. Bizonyos előnyös tulajdonságok - vagyis a sajátos ösztönök jelenléte, amelyek már egészen fiatal korban megjelennek, s amelyek könnyen fejleszthetők magasabb szintre a kiképzés során, s amelyeket más ellentétes ösztön nem nyom el, mint például a hangadás izgatott állapotban vagy az előrerohanás - meghatározzák a fent említett vadászkutyák értékét.

A retrieverek ugyancsak későbbi fejlődés eredményei, amikor a puska felváltotta a hálót és az íjat, valamint a vadászsólymot. No, de megint csak nagyon előreszaladtunk...

KIRÁLYOK ÉS KUTYÁK

A vadászat fénykora kétségtelenül a középkor volt. Az uralkodók és a főurak hatalmas személyzetet, sok száz kutyát tartottak, s fényűző falkavadászatokat rendeztek nagy vendégsereg részvételével, pazar lakomákkal, víg mulatságokkal egybekötve. A francia nagyuraknak volt például a világon először kiképzett kutyafalkájuk. Egy 719-ből, Martel Károly frank király idejéből származó rendelet kilátásba helyezte: ha valaki akár véletlenül is megöl egy királyi, illetve főúri falkából származó kutyát, 40-50 sol büntetést fizet - egész kis vagyont! Ez a vadászszenvedély - amelynek az 1789-es francia forradalomig persze csak a nemesek hódolhattak - egész sor kutyafajta létrejöttét eredményezte. Ettől kezdve egyébként az ember és a kutya barátsága az eltorzult érzelmek felé tolódott el, és olykor bizony elég furcsa dolgokat produkált. Montmorency báró például kutyaérdemrendet alapított, amellyel a vadászatokon különösen kitűnt ebek bátorságát és ügyességét jutalmazta. A norvégok 1020-ban királlyá koronáztak egy Suoning névre hallgató vadászebet. A "kutyakirály" kurtizánoktól, tanácsadóktól, őröktől körülvéve élt, erkélyről üdvözölte a népét, s joga volt a nyilvános fürdők látogatására is...

I. Péter orosz cár (1689-től 1725-ig uralkodott) szenvedélyes vadász volt. Amikor kedvenc vadászkutyái - Tirán és Lizetta - kimúltak, kitömette és halála napjáig dolgozószobájában tartotta derék ebeit. III. Henrik francia király kedvenc vadászkutyáira százezer dukátot költött! Nagy Frigyes porosz király a legnagyobb szabadságot engedte meg vadászkutyáinak a Sans-souci palota szalonjaiban és parkjában. Amikor pedig egyikük valamelyik ütközetben "fogságba esett", a király tárgyalásokba bocsátkozott az ellenséggel, hogy adják vissza kedvencét - természetesen bőséges ellenszolgáltatás fejében.

Ez idő tájt egyébként különösen Angliában volt nagy divat a kutyatenyésztés. Ránk maradt rajzokból, írásokból tudjuk, hogy az angol főurak milyen gondosan ügyeltek kutyájuk fajtatisztaságára. Olyan kenneleket készítettek, amelyek bizony minden tekintetben felülmúlták a kutyákat gondozó szolgák lakásait... Király rendelet mondta ki például, hogy a kennelépületek délre nézzenek, kövezzék ki azokat, legyen tűzhelyük és kéményük, az ebek alatt a szalmát naponta cseréljék, és egy szolga állandóan tartózkodjon a közelben, nehogy a kutyák összeverekedjenek.

A szinte megszámlálhatatlan vadászható állatfajra és azok egymástól igencsak eltérő élet- és viselkedésformáira való tekintettel, az ember egyébként már meglehetősen régen elkezdte a különféle típusú vadászebek kialakítását. A speciális kiképzés, valamint a kutya teljesítménye iránti megnövekedett követelmények következtében a kutyafajták száma alaposan megszaporodott, sőt egészen különleges fajtákat is kitenyésztettek egy-egy vad, illetve vadászati mód számára. Jó példa erre a norvég sarki kutya (elkhond), amely eredetileg az Északi-sarkon élt és "dolgozott"... Nos, ezzel a tipikusan spicc jellegű kutyával jávorszarvasra vadásznak Skandináviában, különösen Norvégiában. A jávorszarvas hatalmas, esetlen állat, ha sarokba szorítják, nem lebecsülendő ellenfél! A norvég sarki kutyát éppen ezért gondos kiképzésben részesítik. Először is azt kell megtanulnia, hogy felkutassa a vad tartózkodási helyét, majd azt, hogy halk ugatással jelezze a jávorszarvas közelségét. Következő feladata a vad becserkészése. Heves ugatással, színlelt támadással addig ingerli a jávorszarvast, amíg az nekimegy, mire a kutya lőtávolságon belülre csalogatja.

Egyszóval a kutyafajták száma egyre bővült. A legtöbb ebet a szárazföldi vagy a vízi munkára használták, kisebb részüket pedig a "föld alatt", róka, borz vagy üregi nyúl váraiban, odújaiban, hogy ezek lakóit megfojtsák, és odavigyék a vadászhoz, vagy legalábbis a puska csöve elé hajtsák.

A különböző vadászkutyafajták tehát aszerint alakultak ki, illetve tenyésztették ki őket, hogy milyen vadra és milyen terepen kívánták használni ezeket az ebeket. Így specializálódtak nagyvadra, apróvadra, dúvadra és különleges vadászati módokra. Valamennyiükről nem tudunk megemlékezni, csupán néhány fontos fajtát, illetve fajtacsoportot mutathatunk be...

Bassetfalka

SOKOLDALÚ ARISZTOKRATÁK

Lelkes híveik szerint egyetlen ebet sem lehet a vadászat minden ágában olyan eredményesen használni, mint a vizslákat, a vadászkutyák arisztokratáit. Bámulatosan okos, engedelmes, ügyes, intelligens, sokoldalú állatok. Azt tartják: ha az összes többi vadászkutya valamilyen oknál fogva váratlanul kipusztulna, a vizsla valamennyit képes lenne helyettesíteni. Nem véletlen, hogy minden nagy kutyahagyományokkal rendelkező nemzet kitenyésztette a maga speciális vizslaféléjét: az angolok például a pointert, az angol, az ír és a gordon szettert - a németek a rövid, a drót-, a szálkás és a hosszú szőrű vizslát, a kis és a nagy münsterlandit, a weimari vizslát - a franciák a griffont, az oroszok a lajkát - a magyarok pedig a rövid és a drótszőrű magyar vizslát.

A vizsla valóban mindenes vadászkutya, de elsősorban apróvadra használják. A jól kiképzett vizsla fáradhatatlanul keres gazdája előtt, felkutatja a vadat, azt mereven állva jelzi, majd a vadász által kiugrasztott vagy kireppentett vad láttára lehasal, s a puskadörrenés után parancsra megkeresi és elhozza a lőtt vadat.

A vizslák családján belül eléggé specializált fajták a pointerek és a szetterek.

A pointerek, ezek a kiváló vadászebek eredetileg valószínűleg Spanyolországból származnak, méghozzá feltehetően azokból a rövid szőrű spanyol vizslákból alakították ki őket, amelyeket a 18 század utolsó, vagy a múlt század első éveiben vittek először Angliába. Mindenesetre 1800 körül már ezt írják róluk: "... hogy a fajtát (a spanyol vizsláról van szó) bátrabbá és gyorsabbá tegyék, a vadászok apró és gyors rókakopókkal keresztezték... A pointerek minden előnyük mellett is nehezen idomíthatók... De hibáik az idomítással eltüntethetők."

Nem vitás, a pointer valóban remek vadászeb. Az "álló" kutyák királyának tartják. Elsősorban az a feladata, hogy a nyílt mezőn megtalálja a vadat. Feltűnően gyors, eszes, csupa ideg kutya. Szaglása egészen kiváló. Rendkívül látványosan, elegánsan dolgozik. Ha észreveszi, helyesebben megszimatolja a vadat, hirtelen mozdulatlanná - "szoborrá" - válik, fejét magasra tartja, egyik mellső lábát felemeli, és így marad, ebbe a pózba merevedve.

A szetterek az 1900-as évek elején terjedtek el Angliában. Eredetileg a vadat először a háló, majd a puska számára kellett riasztaniuk, ám az idők folyamán feladatuk megváltozott. Az angliai lápokon messze a vadász előtt cserkésztek, s ha vadra bukkantak, megálltak, és orrukat magasra tartva, egyik mellső lábukat felemelve "mutatták", hogy hol van a leendő zsákmány. Azután a vadász vezényszavára lassan, óvatosan, szinte araszról araszra előrekúsztak egészen addig, amíg a vad nem bírta tovább "idegekkel", és menekülni próbált. A többi már a vadászpuska dolga volt...

RÉGES-RÉGI VADÁSZEBEK

Egy régi vadászkönyv, Diezel-Mika A vadászebek című munkája, ezt írja a kopózásról: "... csakis hegyvidéken, hol a vad kevés, engedhető meg, mert a kopók a vadat rendkívül zavarják. Egyszerre több mint három füzérrel nem kellene soha vadászni; ha a kopók jók, rendesen egy füzér is elegendő. A legjobb kopózás idő kezdete fenyvesekben október, lomblevelű erdőkben, ha a levél lehullott. Meleg, száraz időjárás, kiszáradt talaj megnehezíti a nyom és csapa tartását, míg a nedvesség és a frissen esett hó elősegíti.

A kopózásnál a puskások elállják a vadak forgóit, s az ebek vezetője, kinek a területet jól kell ismernie, először egy vagy két jó kopót ereszt el, s mihelyt ezek egyike elnyiffantja magát, utánaereszti a többit is.

Ki sokat kopózott, mindjárt a csaholásról megismeri, vajon hideg vagy meleg nyomon hajtanak-e, vajon távol vagy közel vannak-e a vadhoz, vajon szemre hajtanak-e, és nem fogtak-e vagy állítottak meg valamit. Az első nyiffantások rendesen bizonyos időközökben hallhatók, kivéve, ha a vad közvetlen az ebek elől ugrott, azután mind sűrűbb lesz, s amint az összes kopók összeverődnek, csak úgy zeng az erdő a különböző nüanszú hangoktól, melynek hallása a kopóvadász előtt zengzetesebb és elbűvölőbb bármi zenénél."

A kopók tehát réges-régi vadászebek; hajtókutyák. Régen szívesen vadásztak kopókkal nyúlra, rókára. A kopó fő erőssége mindig is a rendkívüli szimata volt, melynek segítségével követni tudta a menekülő vad nyomát. Legalább 40-50 típus tartozik ebbe a fajtacsoportba - a boszniai drótszőrű kopótól egészen a tacskókopóig -, s bár méretre, megjelenésre és viselkedésre meglehetősen különböznek egymástól, van valami, ami feltétlenül közös bennük. Mégpedig az, hogy ezeket a kutyákat általában vadhajtásra tenyésztették ki és használták. A kereső kutyákkal megállapították a vad tartózkodási helyét, a vadászok pedig körülfogták a "megjelölt" területet, és kopóikkal kihajtották a zsákmányt a sűrűből. A vadászoknak csupán az volt a feladatuk, hogy a kihajtott vadat lepuffantsák. Ajánlatos volt a lelőtt vadat gyorsan felszedni, mert az odarohanó kopók hamar kikezdték azt.

Mivel a kopózás túlságosan zaklatta az erdő vadjait, ezt a fajta vadászatot nálunk régóta rendelet tiltja.

Hazai hajtókutyánk az erdélyi kopó, közepes termetű, rövid szőrű, jó felépítésű, élénk, értelmes kutya. Ősi magyar vadászeb, az 1300-as évekből származó bécsi Képes Krónika Magyarok az Őshazában című miniatúrája már ilyen típusú kutyákkal folytatott medvevadászatot ábrázol. Remek állat; kitűnően állja és hajtja a nagyobb vadat, míg a kisebbeket lefojtja. Hajtás közben magas hangon jelez. Szimata kiváló, a szagnyomot jól tartja. Rendkívül kitartó, könnyen képezhető. Ma már inkább csak kedvtelésből tartják. Miután engedelmes, de kemény állat, és gazdájához nagyon ragaszkodik, őrző-védő feladatokra is alkalmas.

Most pedig, mielőtt folytatnánk a különböző vadászati módokra specializált fajtacsoportok ismertetését, teszünk egy rövid kitérőt a kutyafalkákkal történő vadászatok bemutatása kedvéért, mert úgy tűnik, hogy ez a vadászati mód Amerikában, Angliában, Franciaországban és másutt manapság másodvirágzását éli...

KUTYÁK FALKÁBAN

A kutyafalkákkal folytatott vadászatok két típusa: a lovas és a gyalogos vadászat. Az, hogy a kutyafalkát lóháton vagy gyalogszerrel követik-e, nem elsősorban a zsákmánytól függ, hanem attól: milyenek a terepviszonyok, ahol a vadászat folyik.

Többféle kutyát alkalmaznak falkában - beagle-t, basset houndot, francia kopót, harrier kopót stb. -, de egy-egy falka kizárólag azonos fajtájú kutyákból áll. Más és más kutyafalkát küldenek rókára, szarvasra, vidrára, nyúlra és vonszalékra. Hazánkban Alagon is vadásztak egy franciakopó-falkával vonszalékra. (A vonszalék nem más, mint a kutyák előtt több km-en keresztül vonszolt zsákban lévő rókaürülék vagy véres húsdarab.)

A beagle-falka megérkezik a vadászat színhelyére

A hagyomány előírja, hogy a falkavadászatokon a résztvevők (falkamester, vadászok, hajtók) libériát viseljenek A ruha színárnyalata általában egységes, de az egyes kutyafalkákat a vadászok kabátgallérjának eltérő színe, valamint a kabátgombok rajza alapján különböztetik meg egymástól. A rókavadász-kutyafalkákat rendszerint lóháton követik a résztvevők, de akad néhány kivétel is, például Észak-Wales és Anglia északi hegyvidékkel tarkított területein gyalogosan kísérik a falkát.

Az amerikai rókavadászfalkákkal - egyes vélemények szerint - az általános hajtó- és összetartó képességek tekintetében aligha kelhetnek versenyre más országok hasonló célra használt falkái. Az USA-ban különösen az éjszakai rókavadászatok népszerűek. Ezek a következőképpen zajlanak le. A lovas vadászok éjszaka gyülekeznek egy dombtetőn, majd szabadon engedik a falkát. Az első eb, amelyik ráakad a rókacsapára, jól hallható ugatással jelzi az eredményt. Hamarosan újabb jelzés hangzik fel, ezúttal egy másik kutyától, majd sorra csatlakoznak a kutyák az első kettőhöz, és versengve követik a róka nyomát. A vadászok természetesen lépést tartanak a falkával. Amerika északi részén a kutyák általában elpusztítják a rókát, délen viszont a vadászok futni hagyják a vadat. Ezen a vidéken csupán a kutyák erejének, ügyességének, kitartásának összevetése a cél.

Európában a falkavadászat (rókászat) kissé másképpen zajlik le. Először is nappal vadásznak. A falkamester előző este lezárja a felkutatott rókavár kijáratait, hogy a lompos farkú ragadozó ne oldhasson kereket. Másnap reggel a lovasok és a falka elindulnak a rókavárhoz. A falkamester hátizsákban visz magával egy kotorékkutyát, rendszerint foxterriert vagy tacskót. A kotorékjáratok kinyitása után a kutya kihajtja a rókát az odújából, majd megkezdődik a hajsza, amely általában azzal végződik, hogy a kimerült rókát a kutyák utolérik és elpusztítják. (A lovas vadászok természetesen az egész hajszát végigkísérik.)

Angliában, Franciaországban, Írországban szarvasra is vadásznak kutyafalkával. A kutyákat lóháton követik. A fehér nadrágos, fekete csizmás vadászok libériájának színe rendszerint piros.

A szarvasvadászat úgy kezdődik, hogy a falkamester két kitűnő szimatú kutyával felkutatja a vadat, amelyet a két kutya kissé meghajszol. A mester ezután visszahívja kutyáit, majd kürtszóval értesíti vadásztársait, akik lovon elindulnak a kürtszó irányába. Velük tart a falka is. Amikor megérkeznek a helyszínre, a falkamester a falkát ráállítja a szarvas csapájára, és megkezdődik a lélegzetelállító hajsza. Egy bizonyos ponton a lovasok körbeveszik a falkától űzött vadat, de "kaput" hagynak a gyűrűn, s a szarvas arra - de csakis arra! - elmenekülhet. Az ilyenfajta bekerítést többször is megismétlik, mindaddig, míg a szarvas a fáradtságtól teljesen kimerülve össze nem esik. Ekkor a falkamester egyetlen késszúrással elpusztítja a vadat. Gyakran úgy irányítják az egész hajszát, hogy egy tóba kényszerítik, s a falkamester a kegyelemdöfést ott hajtja végre.

A nyúlvadász kopók kisebb termetűek, mint a szarvasvadászatra használt kutyák. Lóháton kísérik őket, de a hegyes vidéken gyakran gyalogosan követik a kutyákat. Nyúlra elsősorban a harrier kopókkal, beagle kutyákkal és basset houndokkal vadásznak. A harrier kopó (beagle harrier) valamivel nagyobb, mint a beagle, de kisebb, mint a foxhound. Legkedveltebbek a háromszínű példányok (fekete-vörös-fehér). Érdekes, hogy bár a harrierek kifejezetten nyúlvadász kutyák, Srí Lankán (Ceylon) még leopárdra és egyéb macskafélékre is vadásznak velük.

"Motorizált" bassetfalka

Angliában, Írországban számos beagle-falkát tartanak nyilván, és kizárólag nyúlra vadásznak velük. A vadászok sötétzöld libériát viselnek, lehetőleg elütő színű gallérral és jellegzetes gombokkal. Előfordul azonban kék, sőt a sárgásbarna vagy borszínű "egyenruha" is.

A basset hound-falkákat Angliában ugyancsak nyúlvadászatokra használják, s a vadászok gyalogosan követik a falkát. Néhány kivételtől eltekintve ezek a kutyák eltérnek a kutyaversenyek standard szerinti előírásától; hosszabb és kevésbé hajlott a lábuk, a fejtetejük laposabb, mint a kiállítási példányoké. A vadászok zöld, sárga vagy barna ruhát viselnek.

A nyúlvadászatra használt falkákat elviszik a vadászterületre, ahol a kutyákat elengedik. Amelyik kutya elsőnek felhajtja a nyulat, ugatással jelez, s a többiek hamarosan bekapcsolódnak az állat üldözésébe. A hajsza végén a kutyák a nyulat elpusztítják.

A vidravadász eb valamennyi gyalogosan kísért kutya közül a legmegtermettebb. Rendszerint a nyári időszakban vadásznak az ilyen falkával. Miután a vidrát a folyópartok mentén és vízfolyásokban üldözik, nem célszerű a kutyák lóháton való követése. A vidravadászat szinte kizárólag az angolok sportja, s a falkák száma sem túl nagy. Az egyenöltözet színe leggyakrabban a sötétkék. Az igazi, durva szőrzetű vidravadász kutya nagyon ritka, ezért egykét falkában előszeretettel alkalmaznak foxhoundokat.

A vadászati szezon általában ősz közepétől kora tavaszig tart, kivéve a nyáron zajló vidravadászatokat, valamint a szarvasvadászatokat, melyeknél az adott terület mezőgazdasági helyzete a mérvadó. Nem lehet ugyanis vadászatot rendezni falkával sarjadó vetésben, sem pedig bárányok bégetésétől hangos juhlegelőn....

A hagyományos, körülbelül 50 cm marmagasságú beagle-en kívül Írországban nagyobb termetű kutyákat is alkalmaznak nyúlra és szarvasra. Ezeket a kutyákat kerry beagle néven ismerik, és elsősorban a rendkívül kemény próbát jelentő sziklás hegyvidéken vadásznak velük. A mezőny ezeken a vadászatokon rendszerint nem követi a falkát, hanem kiválaszt egy alkalmas magas dombot, ahonnan szemmel tudják kísérni a kutyák munkáját.

És most ismerkedjünk meg a falkakutyák két legismertebb típusával: a beagle-lel és a basset hounddal...

A beagle évszázadok során munkában edződött, igénytelen, viszonylag ellenálló, szilárd szervezetű eb. Nagyon régóta ismerik és tenyésztik Angliában, ahol falkában hajtóvadászatra használták. "Nyulászó kopó", amely többé-kevésbé még ma is őrzi a hajdani vadászősök legtöbb tulajdonságát és vonását. Éppen ezért a modern nagyvárosok kutyatartói is kedvelik.

Vízbe kényszerítették és bekerítették a francia kopók a szarvast

Kiválóan alkalmazkodik környezetéhez, intelligens, jó idegzetű, engedelmes és szinte a jámborságig szelíd. Egyszerűen hiányzik belőle minden agresszivitás! Ez a tulajdonsága évszázados tenyészkiválogatás eredménye. Valamikor ugyanis a kennelekben nagyszámú - olykor száznál is több! - kutya élt összezárva. Elképzelhető, milyen gondot okozott volna, ha egy-egy ilyen kennel csupa harcias, agresszív, marakodó állatból áll. Arról már nem is beszélve, hogy a vadászatot is tönkretehette volna a rivalizáló kutyák küzdelme. Érthető tehát, hogy kizárólag a szelíd, egymást megtűrő egyedeket tenyésztették tovább.

A basset hound feltehetően Franciaországból származik. Neve a francia "bass" szóból keletkezett, ami alacsonyt vagy törpét jelent - utalva az állat rövid lábaira s a földhöz közeli testére. Több változata is van. Mindegyik típusra jellemző, hogy természeténél fogva sokkal lassúbb, mint a többi hasonló vadászkutya. Meglehetősen "komótosan" dolgozik, de azért rendkívül készségesen vadászik. Leginkább kisebb erdőkben, rekettyésekben használják.

Nagy-Britanniában egyébként vonszalékra vadászó kutyafalkákat is nyilvántartanak. Tevékenységük abban merül ki, hogy zsákban vonszolt állati ürülék nyomát követik, majd a célnál előre elkészített hússal jutalmazzák a kutyákat. Hazánkban az egyetlen franciakopó-falkát hasonló módon alkalmazták Alagon.

HIDEG NYOMON - VÉRCSAPÁN

Szarvas, őz, vaddisznó, dámvad, muflon stb. vércsapájának követésére tenyésztették ki a különböző vérebeket, ezeket a nagyszerű szimatú kutyákat, mégpedig azokban az időkben, amikor megjelentek a modern lőfegyverek ősei. Ezek a mordályok eleinte természetesen meglehetősen primitív szerkezetek voltak, gyakran csak könnyű sebet ejtettek a vadon, ha egyáltalán eltalálták. Ezért szükség volt olyan jól csapázó vadászkutyákra, amelyek képesek megállítani is a sebzett vadat, és ezzel lehetővé teszik annak elejtését. Így alakultak ki a vérebek, amelyeknek vele született tulajdonságuk a sebzett vad nyomának követése. A fő követelmény ezekkel a kutyákkal szemben az, hogy ne a friss, "meleg" nyomot kövessék, hanem az úgynevezett "hideg", kihűlt nyomot.

J. E. Riedinger német festő vadászjelenetet ábrázoló rézmetszete

(Melegnek mondjuk azt a csapát, amely legfeljebb három-négy órás. A hideg csapa viszont legkevesebb három négy-órás vagy ennél régebbi. Jellemző egyébként a vérebek ilyenfajta képességeire, hogy a sebzés után 12-48 órával is képesek a vad csapájának követésére!)

Az élő vad felkutatása nem a véreb feladata! Sőt! A véreb a lövésnél rendszerint nincs is jelen, hanem az esemény - vagyis a vad megsebesítése - után órákkal a lövés helyéről kiindulva szíjon vezeti a vadhoz a vadászt, és csak a vad közelében engedik szabadon. Ilyenkor, ha már "dermedt" a zsákmány, a véreb "dermedtre csaholással" jelzi az állat hollétét. Ha még él és menekülésre is képes, akkor "állítja, vagyis helyben tartja a vadat mindaddig, amíg a vadász meg nem adja neki a kegyelemdöfést.

A vérebek tevékenysége különösen a modern, kulturált vadászat során nélkülözhetetlen, hiszen manapság a vadásznak nemcsak erkölcsi kötelessége, hanem a legtöbb országban előírt feladata is mindent elkövetni, hogy a sebzett vad mielőbb terítékre kerüljön. Ezzel egyébként nem csupán a vad szenvedését rövidíti meg, de az értékes trófeát, valamint a vad nem kevésbé értékes húsát is megmenti a pusztulástól.

Valamikor sokféle változatban tenyésztették a vérebeket, amelyek származásukat tekintve leginkább talán a kopókhoz sorolhatók, míg munkavégzés szempontjából a vizslákhoz állnak közelebb. Ma már csupán néhány típusuk létezik: az angol véreb (bloodhound), a hannoveri véreb és a bajor hegyi véreb.

VILLÁMGYORS VADÁSZOK

Az agarakról, ezekről a szemmel vadászó, nagyszerűen futó, villámgyors állatokról később még lesz szó könyvünkben, ugyanis külön fejezetet szenteltünk az agárversenyeknek. Ott ismerkedünk meg egyébként származásuk történetével és a különféle agárfajtákkal is.

Ezért most csupán azt mondjuk el néhány sorban: hogyan készítették fel ezeket a kutyákat izgalmas "hivatásukra" - a vad üldözésére és elfogására.

Amikor a fiatal agarak elérték az egyéves kort, megkezdődött - szakmai kifejezéssel élve - a "bevadászásuk". Ennek érdekében először "füzérre", majd "nyeregre" szoktatták őket kettesével vagy hármasával összefűzve vezették a kutyákat, mégpedig mindig a lovas vagy a gyalogos vadász jobb oldalán. Az agarászatot lóhátról űzték, de Magyarországon a Bach-korszakban, amikor nem lehetett fegyvert tartani, elterjedt a gyalogos agarászat, így vadásztak akkor nyúlra. Ezután következett maga a "behajszolás". A füzért úgy állították össze, hogy abban legyen egy idős agár is. A kutyákat sík, nyúlban közepesen gazdag terepre vezették, s ha egy tapsifüles ugrott ki valamelyik bokorból, "megmutatták" az agaraknak, majd szabadon engedték őket. Az idős, tapasztalt agarak természetesen azonnal a nyúl után eredtek, a fiatalok pedig követték idősebb társukat, s megkezdődött a hajsza, melynek során a kezdő agarak megtanulták, hogyan kell beérni, elkapni, megfojtani a nyulat.

Néhány sikeres gyakorlat után már öreg nyulat is hajszoltattak a kutyákkal, majd az idősebb agarat elhagyták a füzérből. Amikor a fiatal agár a füzéren a ló mellett jó tempóban haladt, a kipattanó nyulat azonnal meglátta és meg is fogta, szét sem tépte, hanem nyugodtan bevárta a vadászt - "kész" vadászebnek nyilvánították.

KITARTÓ, KEDVES KUTYÁK

A spánielek középtermetű kutyák, amelyek nem megállással jelzik a vadat, hanem a vadász előtt lőtávolban keresve, csaholva felrebbentik, illetve kiugratják a leendő zsákmányt. Különösen alkalmasak "bokrászásra", vízi vadászatra, sőt a legtöbbjük kiváló csapázóképessége révén sebzett nagyvad követésére is használható.

Egy régi, több, mint 150 évvel ezelőtt született vadászkönyv a következőket írja róluk: "Sűrű bokros és tüskés cserjékben és náddal benőtt csalitokban sikeresen és élvezettel csak a spániel ebbel lehet vadászni, miután ilyen helyeken sem a vadat jelző vizslával... és igen sok esetben még hajtókkal sem lehet boldogulni. Az ilyen bozótos helyeken tartózkodó apróvad, mint a fácán, az erdei szalonka, sokszor a fogoly és az üregi nyúl, csak ezen finom szaglású és kitartóan fürkésző kedves ebek által riasztható fel, miután ezek lankadatlan kitartással a szederindával és iszalaggal benőtt sűrűségben is szívesen s röviden keresnek, és többnyire hangtalan vagy egész rövid hanggal kajtásznak. Két-három spániel eb sokkal jobban keresi át a sűrű és tüskés cserjét, mint egy tucat hajtó.

A spánielek eredete a legtávolabbi múltra nyúlik vissza. Már Kr. e a 4 században is ismertek spánielre emlékeztető kutyákat. Tulajdonképpeni kialakulásuk a középkorra tehető: az 1500-as évek végén már a következőképpen csoportosították a széles körben elterjedt spánieleket: vízispánielek (amelyek a vízben dolgoztak) és szárazföldiek (amelyek madarak hálóval való fogásánál vagy solymászásnál működtek közre).

Később a szárazföldi spánieleket felosztották nagyobb termetű kutyákra, amelyek dolga a madarak űzése volt solymászás közben, valamint kisebb termetű ebekre, amelyek hasukon kúszva csúsztak a hálóval fogott madarak felé. Még később - valamikor a 17 század elején -, amikor a tűzfegyverek széles körben elterjedtek, már inkább arra törekedtek, hogy a spánielek a "vadat állás" helyett inkább apportírozzanak. Ez a körülmény sem csökkentette azonban ezeknek a kedves, értelmes kutyáknak a szerepét, sőt akkoriban még jobban fellendült a különböző spánielfélék tenyésztése. Így alakult ki egyebek között a cocker spániel, a springer spániel, az ír vízispániel, a clumber spániel, a sussex spániel, a field spániel és a welsh springer spániel.

HEVES VÉRŰ HARCOSOK

Sokoldalú, bátor, harcias, heves vérmérsékletű, mindenes kotorékebek a terrierek. Azért nevezik így őket, mert "kotorékmunkát" végeznek, vagyis a rókát, a borzot, a vadmacskát nappali búvóhelyén vagy föld alatti állandó lakhelyén felkutatják, bemennek utána a föld alá (a terrier elnevezés a francia "terre" és a latin "terra" - föld - szóból származik), és ott gyakran bizony élethalálharcot vívnak: jelzik, illetve kiugratják vagy "lefojtják" és kivonszolják a dúvadat.

Viszonylag kis termetű, de nagy küzdőkedvvel megáldott kutyák. A legtöbb terrier eredeti hazája Anglia, ahol az egyes típusok tájanként formálódtak. Erről árulkodnak fajtaneveik is: boston, bedlington, airedale, yorkshire terrier. Legyen azonban bármennyi változatuk (van is belőlük vagy 30 fajta!), lényegében azonos tulajdonságokkal rendelkeznek. Harciasság, szívósság, rámenős és kihívó viselkedés, harapós természet, erős izomzat, kemény állkapocs, többnyire durva szőrzet és csonkolt farok jellemzi ezeket a kutyákat. No és még valami: a kotorékmunkán kívül a vadászat szinte minden ágában eredményesen tevékenykednek. Szenvedélyes vadkeresők és apportírozók; kiváló vaddisznós kutyák; biztosan követik a sebzett vad nyomát; irgalmatlan patkányirtók; elkapják a kóbor macskát, a görényt, a hörcsögöt.

A border terrier a Skóciával és Angliával határos vidék szülötte. Ezért is hívják border terriernek. (Border - angolul határ). Évszázadok óta használják ezen a tájon dúvad-, főleg rókairtásra. Olyan vidék ez, ahol a vad, erős hegyi rókák még a bárányt is naponta kiragadják a nyájból. Ezért a környékbelieknek nem elegáns, divatos, hanem rettenthetetlen kutyára van szükségük, és ez az eb - a border terrier! Azt mondják, a "fejlődés" ezt az egyetlen fajtát hagyta érintetlenül - teljes mértékben megtartotta eredeti tulajdonságait.

Akárcsak a border terrier, a lakeland terrier is a skót-angol határvidékről származik, de "rokonának" kifinomultabb változata, ugyanakkor az egyik legkiválóbb munkakutya. Egyenes jellemű, éber, szívós, félelmet nem ismerő, de alapvetően békés állat. Kissé durva külsejű, ám nagyon intelligens.

Kotorékebek munkájának különböző mozzanatai (metszet)

A manchester terrier - és ezt nem nehéz kitalálni - Manchester városából származik. Úgy alakult ki, hogy szükség volt egy olyan kutyára, amely egyaránt képes arra, hogy a bányában patkányt, a mezőn pedig nyulat fogjon. Kellemes külsejű, értelmes, élénk, vidám kis fickó. Valószínűleg az old english terrier és a whippet keresztezése révén hozták létre.

A kerry blue terrier ereiben egyesek szerint hatalmas ír farkaskutyák vére is csörgedez. Mások szerint - és valószínűleg ez a felfogás áll legközelebb az igazsághoz - a kerry blue ősei az ír terrier és a soft-coated wheaten terrier. A kutya sajátos kék - vagy inkább ködös fekete - színe pedig gondos tenyésztés eredménye, melyhez a bedlington terrierrel való keresztezés is hozzájárulhatott. Mindenesetre az írek sokáig "ír kék terriernek" nevezték ezeket a fáradhatatlan, harcias vadászkutyákat - a nyúl, a vidra és a borz esküdt ellenségeit. Eredetileg kiváló nyájőrző és hajtókutyák voltak, ma viszont elsősorban mint kedvtelésből tartott "társak" váltak népszerűvé, de jó kísérő és őrző-védő kutyák is.

Drótszőrű német vizsla zsákmányával

Magyar vizslák vadászaton

Pointer a híres hortobágyi kilenclyukú híd előtt

Foxhoundfalka vadászatra indul

Hálós vadászat. Bizánci miniatúra (10-11. század)

Ír terrier

Fekete terrier

Foxterrier

Dandie Dinmont terrier

Bedlington terrier

Skót terrier

West Highland White terrier

Skye terrier

Valaha dúvadirtásra használták Skóciában a skye terriert, ezt a rendkívül érdekes és jellegzetes megjelenésű kutyát: róka, nyest, borz, vadmacska ellen harcolt eredményesen. Szerencsére mind a mai napig megőrizte a terriercsalád alaptulajdonságait: a tüzes, makacs, rámenős, félelmet nem ismerő természetet, a rendkívüli kitartást és a fantasztikus mozgékonyságot. Sajnos egyre inkább luxuskutyává válik, így előbb-utóbb elveszti egyéniségét.

Az ír terriernek Jack London állított maradandó emléket: Az éneklő kutya című könyvében, amelyben két ír terrier - Jeromos és Mihály - megható történetét meséli el. Ezek a karakán kiállású, foxi formájú, vörös színű kutyák eredetileg patkányfogó ebek voltak, de a vadászok segítőtársaiként is bebizonyították kitűnő képességeiket, az utolsó leheletig küzdöttek a prédával. Kialakításukban a foxterrier és a welsh terrier játszott szerepet.

A VADÁSZEBEK - NÉLKÜLÖZHETETLENEK

Valamikor régen az ebeket persze nem tanították különösebben a vadászat tudományára, hiszen eleve a vérükben volt mindaz, amit kívántak tőlük. Nevezetesen, hogy a vadat üldözőbe vegyék, kifárasszák és megfogják. Hosszú évszázadokon át azt a kutyát tartották a legnagyszerűbb vadászebnek, amelyik legjobban tartotta a nyomot, és a legtovább kitartott a hajtásnál.

Szorongatott helyzetben...

Azokban a bizonyos "régi időkben" persze mindez teljesen elég volt a sikeres zsákmányszerzéshez: a vad olyannyira gyanútlan volt és főleg olyan nagy mennyiségben fordult elő, hogy hálóval könnyűszerrel megfoghatták, illetve íjjal vagy hajítódárdával elejthették. Az ilyenfajta vadászat ugyanakkor gyakran végződött kudarccal. Tudniillik, ha a vadat nem sikerült halálosan megsebesíteni, akkor bizony elmenekült a legközelebbi sűrűbe, ahol az ebek ugyan elfogták, de legtöbbször kikezdték, még mielőtt a vadász odaérhetett volna.

A messze hordó vadászfegyverek bevezetésével a vadászat a kutya munkáját alapvetően megváltoztatta. A kutyának most már az is feladatává vált, hogy a meglőtt, ám még menekülni képes vadat felkutassa, megfojtsa és elhozza a vadásznak, vagy ha nagyobb vadakról van szó, ugatásával jelezze gazdájának azok jelenlétét. Minthogy az alkalmatlan állatokat - amelyek hajlamosak voltak arra, hogy a vadat kikezdjék vagy a zsákmányt elássák már idejekorán kiselejtezték, a tűzfegyverek bevezetésekor új próbának vetették alá a vadászkutyákat: a puskalövéstől félő ebeknek mint használhatatlanoknak el kellett tűnniök, a durranást állókat pedig tervszerűen továbbtenyésztették.

Manapság - vadban meglehetősen szegény korunkban - a vadászkutyák szerepe sokkal felelősségteljesebb és bonyolultabb, mint valaha volt. Ennek megfelelően kiképzésük is jóval nagyobb feladat elé állítja mind a gazdát, mind pedig a kutyát. Napjainkban a jó vadászkutyák nem csupán a vadászélményt fokozzák, de az eredményességet is nagymértékben befolyásolják. A vad felhajtásában, a sebzettek csapázásában, a lelőtt szárnyasvadfélék felkutatásában a kutya szinte nélkülözhetetlen. A jó vadászkutya minden helyzetben tudja a dolgát, de mindig csak azt teszi, amit a gazdája megenged vagy megparancsol.