Ugrás a tartalomhoz

Kutyatár

Szinák János, Veress István (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

A farkas

A farkas

Alighanem kevés olyan állat él a Földön, amelyet annyi - gyakran egymásnak teljesen ellentmondó - tévhit, babona, legenda vesz körül, mint a farkast. Sorsa, megítélése szinte az első pillanattól kezdve végletesen ellentmondásos volt: rettegtek tőle, tisztelték, irtották...

Az ősember rajzai között ritkán jelent meg a farkas, de a régészek - különös módon főleg a gyermeksírokban - mégis gyakran találtak farkascsontokat vagy farkasfogakból fűzött láncokat őseink temetkezési helyein. Nyilvánvaló, hogy ezek talizmánként szolgáltak a gonosz ellen. Vagyis az ősember feltehetőleg bízott a farkas védelmében.

Az ősi Egyiptomban élt egy szekta, amely a farkasokat imádta. Központjuk Lükapolisz volt. Ezek a régi egyiptomiak utánozták az általuk olyannyira tisztelt farkasok természetes szokásait, így például rituális körülmények között juhokat fogyasztottak. A görögök Apollónt tisztelték farkasistenként, és a különböző indián népek totemállatai között is gyakran szerepelt ez a szürke bundás ragadozó. Dzsingisz kánról a mongolok Titkos Könyvében azt olvashatjuk, hogy ősapja farkas volt, amely az égből ereszkedett alá. A germán mondavilágban is megjelent a farkas mint Siegfried nagyapja. Görögországban, Spanyolországban, Olaszországban közéleti személyiségeknek, dinasztiáknak ma is farkasnevük van.

Mégis... Szinte a kezdet kezdetétől fogva a vallásos tiszteletbe félelem, mi több gyűlölködés is vegyül. A baj talán az volt, hogy a farkas és az ember azonos területen vadászott, és a gyilkos fegyverek elől a farkasnak kellett meghátrálnia. Az éhség kihajtotta hát az emberlakta vidékekre, ahol mindent megtámadott, amit megehetett. A híre így egyre rosszabb lett. Fantasztikus történetek szálltak szájról szájra a farkasbőrbe öltözött ördögökről, amelyeknek útját véres ember- és állattetemek szegélyezték. A világi és egyházi hatóságok kihasználták a nép rettegését, és a sok rémtörténetből kialakították a Fenevad alakját, amelyet Isten azért küldött a világra, hogy az embereket vétkeikért megbüntesse.

A középkorban terjedt el az ember farkassá válásának (lükanthropia) szörnyű babonája. Kapzsisággal, kegyetlenkedéssel, kannibalizmussal, kéjelgéssel vádolták azokat a szerencsétleneket, akikről azt hitték, hogy "emberi alakban éjjel kószáló farkasemberek" ...Százával állítottak bíróság elé "farkasembereket", akiket kegyetlenül megkínoztak, majd élve elégettek vagy kerékbe törtek.

Az V. században intézményesítették először a farkasírtást, IV. Henrik alatt pedig már valóságos hadjáratok folytak a farkasok ellen. Helyesebben: farkasvadászat ürügyén kiraboltak falvakat, feldúltak majorságokat, a parasztok ezreit tették földönfutóvá. A parasztok persze mindezekért a farkasokat okolták, s még jobban meggyűlölték a rettegett vadállatokat. A világszerte dúló módszeres irtó hadjárat eredményeként csak Franciaországban negyven év alatt mintegy 10 ezer farkast öltek meg, Kazahsztánban pedig 200 ezret. Angliában felgyújtották az erdőket, hogy kifüstöljék a farkasokat. Sikerült: az utolsó példányt a 16. században látták! Hasonló volt a helyzet szinte egész Európában. Ma már csak a Szovjetunió, Alaszka és Kanada ember nem lakta vidékein élnek háborítatlan hordák, amelyeket a természetvédő szervezetek igyekeznek megvédeni a teljes kipusztulástól. Kanadában például megalakult az Ontario Farkas Liga, amelynek célja az ostoba hiedelmek és babonák eloszlatása és a farkas visszahelyezése eredeti helyére.

De hát hol is van a helye ennek a ragadozónak?

KITARTÓ VADÁSZOK

A farkas külseje nem félelmetes, noha egy-egy jól fejlett példány súlya megközelítheti a hetven kilógrammot. "Arckifejezéséről" az érzelmek egész skálája leolvasható. Mondják: tud mosolyogni és büszkeséget kifejezni, vicsorításra görbítve száját, kivillantva fogait. Egyik-másik állat sanda tekintetűnek tűnik, soknak sárga a szeme, amely vad kifejezést kölcsönöz az ilyen példánynak. Hosszú végtagjai, izmos nyaka, valamint a kutyáénál ferdébb lapockája alkalmassá teszi a gyors és kitartó futásra. Átlagsebessége óránként 40 km, de nem a sebesség, hanem elsősorban a kitartás teszi nagyszerű vadásszá. Bámulatos az állóképessége. Előfordulhat, hogy megöl egy alvás közben meglepett őzet, de erre rendszerint inkább egy-egy hosszú üldözés végén kerül sor. (mellesleg a rohanó, kimerült áldozat kevesebb fájdalmat érez.) Az üldözés tempója kezdetben 15-20 km/órás sebességgel folyik, de a végső szakaszban 40-50 km/órára erősödik fel. A zsákmányüldözés gyakran 100-150 km-en keresztül is tarthat.

A farkas nem "feladós" természetű. Young és Goldmann említik The Wolves of North America című könyvükben, hogy egy farkast egymást váltva üldözött egy csapat ember, akik még éjszaka is követték az állatot. S annak ellenére, hogy puskalövéssel megsebesítették, 14 napig tartotta magát, míg végül is leteríthették.

A farkas hihetetlenül erős, és ha az ember mellett nevelkedik fel, ezt az erőt jó értelemben használja. Ha például teherhúzásra tanítják be, hat főből álló csoport - részben vagy teljesen farkasokból - akkora terhet képes elhúzni, mint két ló. Megtörtént, hogy egy-egy csapdában elfogott farkas a csapdához kötött 450 kg-os farönkkel együtt kilométereken át cipelte a "koloncot" maga után. Az egyik csapdát a rönkkel 90 km-rel arrébb találták meg, s a farkas még élt a csapdában!

Ha az állatok "intelligenciáját" úgy értelmezzük, hogy mennyire képes környezetével megbirkózni, akkor a farkasról valóban elmondhatjuk, hogy intelligens, mivel mindenféle helyzethez könnyedén alkalmazkodik. A farkasokat alaposabban tanulmányozó zoológusok a szürke ragadozót "az erdő legintelligensebb állatának" tartják, amely "éles eszét arra használja fel, hogy az embert kikerülje". El tud rejtőzni a nagy fűben, vagy akár egy kis cserje, illetőleg egy kidőlt fa mögé. Egyesek szerint "a rohanó farkas látványa csupán optikai csalódás; képes elrejtőzni pár gally mögé, vagy valamilyen rejtélyes módon a földbe olvadni". A farkas az álcázás nagymestere!

A FALKA TÖRVÉNYE

A farkasok megszelídíthetőségének, háziasításának és végső soron leszármazottaik, a kutyák ragaszkodásának, hűségének elsődleges oka és magyarázata - mint majd később még részletesebben kifejtjük - az, hogy ezek az állatok rendkívül társas hajlamú lények. Valamennyi kutyaféle közül a farkasban a legerősebb a falkaszeretet, a "közösségi szellem". A falkán belül a farkas az év nagy részében társas életet, az esztendő kisebb részében családi életet él. Ez természetesen azzal jár, hogy ösztönös viselkedésmintái a családi és falkaélethez egyaránt alkalmazkodnak.

Valamennyi kutyaféle közül a farkasban a legerősebb a falkaszellem, a közösségi ösztön

A kutatók szerint a farkasfalka tulajdonképpen együtt élő család vagy családcsoport. A falkát általában öt-hat kifejlett állat is létrehozhatja, de számoltak már 32 farkasból álló falkát is. Télen, ínséges időkben, vagy éppenséggel bőséges zsákmányszerzést kínáló tájakon a falkák nagyobb hordává tömörülnek. Ám a hordán belül a falkák ilyenkor is megtartják önállóságukat, s csak laza kapcsolatban vannak egymással.

A falka társas életét szigorú rend: hierarchia szabályozza. Tevékenységét egyetlen uralkodó hím, a falkavezér határozza meg. A vezéri "státus" több kiváltsággal jár. Schenkel a bázeli állatkert farkasait tanulmányozva például megfigyelte, hogy a farokemelés mozdulata és az olyan ismerkedési póz, amelyben a szuka odatartja farát a szaglászó hímnek, kizárólag a falkavezérnek és nősténynek - neki is csak a vezérrel szemben - "előjoga". Ha jelenlétükben egy alacsonyabb rendű nőstény hagyja magát megszagolni, a "vezérné" azonnal megbünteti, a vezér pedig minden hímet megdorgál, ha az megszagol egy nőstényt. A falkában a vezért kivéve minden farkasnak csapott farokkal kell közlekednie, a hímeknek azért, mert alávetett állatok, a nőstényeknek pedig azért, hogy elrejtsék ivarszervüket. Hangsúlyozzuk azonban, hogy ezek a megfigyelések kizárólag állatkertben - tehát elég szűkös területen - tartott farkasokra érvényesek.

A farkas kitartó vadász. Állóképessége egyenesen bámulatos, a kiszemelt prédát gyakran 10-150 kilométeren át üldözi

A falka vezetője tehát a falka összes többi tagja fölött uralkodik, párja pedig az összes többi nőstény fölött, sőt néha az alantas hímek fölött is áll. Rajtuk kívül még néhány fejlett, erős hím és nőtény található a ranglétra felsőbb fokain, de közöttük is van kisebb vagy nagyobb rangkülönbség. A "köznép" a gyengébb - a hatalmi rangsor alacsonyabb helyein álló - hímekből, valamint mindkét nembeli kölykökből, süldőkből áll. A természetben persze e rangsort nehéz megfigyelni, már csak azért is, mert az ereje teljében levő falkavezér hatalma annyira vitathatatlan, hogy a többieknek eszébe sem jut ezt csorbítani. Ezért több kutató szerint a falkában nincs is hatalmi rangsor, s a hímek nem küzdenek meg egymással a vezérségért. Miért is volna szükség erre - érvelnek -, amikor a falka tulajdonképpen egy összetartó nagy család. A verekedés azért törhet ki, mert valamelyik hím megkísérel behatolni a másik család területére... Hogy melyik álláspont a helyes, azt további megfigyelésekkel kell eldönteni.

A NYÜSZÍTÉSTŐL AZ UGATÁSIG

A társas élet fontos része és eszköze a szagjelzésekkel, mimikával, testtartásokkal és hangadással való érintkezés (kommunikáció). A "farkasnyelv" tizenegy alaphangból áll, ezek jelentését sikerült megfejteni. Az egyik: rövid, szaggatott (staccatoszerű) ugatás. A másik: ugyancsak rövid, mély torokhang, lidérces zeneiséggel, amelynek szemmel láthatóan az a célja, hogy összehívja a falkát, mégpedig olyan nagyobb vad vadászatára, amellyel egyetlen farkas nem boldogulna. A következő a nyomugatás. Ez nem folyamatos, nem elnyújtott hang, hanem rövid, mély ugatássorozat, amely után csönd következik, majd ismét egy újabb sorozat. A zsákmány legyőzésének mély hangja dühödt morgásra hasonlít, amelyet eltompít az, hogy a zsákmányoló farkas belemélyeszti fogait az áldozat bőrébe. Amikor pedig már lakmározik, csukott szája miatt a hang az orrlyukain jön ki, és zümmögésfélének hallatszik.

A hatodik hangjelzés az odú környékén használt aggályoskodó, panaszos szűkölés. A hetedik a nőstény figyelmeztető nyüszítése, amelyre a kölykök tüstént szétszélednek. Az anya ezenkívül ugatással is figyelmezteti néha kölykeit, ha valami káros vagy gyanús dologtól akarja őket távol tartani.

A farkasok közötti kommunikáció - némi túlzással azt is mondhatnánk: beszélgetés - részben mimikával

A nyolcadik ugyancsak a nőstény jelzése - a párjához. A kilencedik hang ismét egyfajta nyüszítés: a fájdalom hangja. Ezt fiatal kölykök hallatják, ha harc, játékos küzdelem közben megsérülnek. A tizedik az a hívó hang, amely nem vadászatkor használatos, hanem feltehetően kizárólag a nőstények jelzése.

A legjellemzőbb és legjellegzetesebb hangjelzés a tizenegyedik: a vonítás, amelyről mindenkinek a farkasüvöltés jut eszébe. Ezt az elnyújtott, siránkozó hangot sokan az emberi fül számára legkellemetlenebb zajnak vélik. Érdemes elgondolkozni azon, vajon nem a farkasmesék eredményeként-e?

Mindenesetre a farkasfalka vonítását félelmetesnek tartják. Egyesek szerint, aki farkasfalkát hall üvölteni és nem rázza ki a hideg, annak vasból vannak az idegei. Mások azt tartják, a farkasok félelmetes vonításukkal azt akarják elérni, hogy áldozatukat megfélemlítsék, megtörjék életerejét, ellenállását.

A természetes körülmények között élő farkasok életmódját, szokásait tanulmányozó tudósok szerint viszont a vonításban van valami furcsa, különös zeneiség. Azt állítják: teliholdnál, vagy ha fúj a szél, úgy tűnik, mintha a farkasok semmit sem szeretnének jobban, mint kiállni valami kiugró helyre és vonítani. Ebbe a vonításba azután minden hallótávolságon belül levő farkas bekapcsolódik. Erről a különös koncertről Pierre Berton A titokzatos Észak című könyvében így ír: "Ha van Északnak valamilyen sajátos melódiája, akkor ez a farkasok vonítása, amely mintha ennek a végtelen földrésznek a magányosságát és sejtelmes csodáit visszhangozná."

Farley Mowat magyarul is megjelent Ne féljünk a farkastól! című könyvében így ír a farkaskoncertről: "... a három farkas felkaptatott a ...dombtetőre, ...körbeállták s aztán fejüket magasra vetve néhány percig »énekeltek«. Ez volt napjuk csúcspontja, de nem vitás, hogy az enyémnek is. Az első időkben a három farkas énekétől ősidőktől berögződő félelemben égnek állt minden hajam szála, és nem állíthatnám, hogy istenigazából gyönyörködtem kardalukban. De bizonyos idő elmúltával nemcsak gyönyörűségem telt benne, hanem sóvárogva vártam... ez a teli torokból, teli szívből zengő kórus úgy megrendített, mint ahogyan nagy ritkán megrendít egy pompás orgona lelket remegtető zúgása és mennydörgése, ha olyan ember játszik rajta, aki túllépett a maga puszta ember voltán."

Ennyit hát a farkasok nyelvéről, arról az ösztönös, természetes nyelvről, amelyet minden farkas "beszél", s mindegyik megért már igen kevés tanulás után is.

Vajon nagy általánosságban nem ugyanez-e a mai modern kutya nyelve is?

AZ ÖLÉS ANATÓMIÁJA

A farkasok képességeinek, testi-értelmi tulajdonságainak legelőnyösebb, legjobb oldalai egyébként közös vadászat idején mutatkoznak meg. Ilyenkor a falka minden tagja szigorúan összedolgozik, s veszély esetén önfeláldozóan védi társait. Rendszerint éjjel vadásznak, méghozzá inkább csak a hímek. A vadászatot rendkívül érdekes szertartás előzi meg. Murie, a farkasok viselkedésének egyik legkiválóbb tanulmányozója The Wolves of Moint McKinley című könyvében így ír erről: "Csóválták a farkukat, s ugrándoztak. Mind vonított. Egy nőstény csatlakozott a falkához. Energikus farkcsóválás és általános jó érzés fogadta. Az élénk tevékenység váratlanul véget ért, s egyszerre őt hegyes pofa meredt az ég felé. Vonításuk lassan úszott a tundra felett. Azután hirtelen felbomlott az együttes. Az anya visszatért az odúba, hogy folytassa az őrködést, a négy hím pedig kelet felé elügetett az alkonyatban..."

...részben pedig hangadással történik. A farkasok "nyelve" egyébként tizenegy alaphangból áll - a nyüszítéstől a vonyításig

A préda után ólálkodó farkasok "vadászkiáltásokat" hallatnak, amellyel feltehetően odahívják a közelben tartózkodó társaikat, hogy vegyenek részt a lakomában, illetve annak megszerzésében. Ezt a kiáltást még azelőtt hallatják, mielőtt meglátták volna az állatot, amelyet üldöznek. Amikor megpillantják a prédát, hangszínük megváltozik; mélyebb és más tónusú lesz. Számos leírást ismerünk az üldözésről, az áldozat utoléréséről és megöléséről. Ha őz a zsákmány, gyorsan lerántják, s alig él tovább két percnél. Amint a kegyetlen dolog megtörtént, mintegy fél óra vagy még rövidebb idő alatt mindent megeszik, kivéve a szőrzetet. Hogy mit csinálnak azután? Különböző irányokba eltávolodnak egymástól, összegömbölyödnek, lefekszenek és alszanak...

Azt, hogy a farkasok hogyan "beszélik meg" a vadászat megszervezését, nem tudjuk. A falkaszervezésnek egyik legjobb leírása a lappföldi Andrew Bahrtól származik, aki Alaszkából háromezer rénszarvast hajtott a Mackenzie folyó deltájába. Érdemes idézni beszámolójából.

"Távolról, a hómezők felől halk farkasvonítás hallatszott. Ezekben a hosszúra nyújtott jelzésekben kihívás, mérhetetlen türelem és gonosz figyelmeztetés volt. A csordán alig észlelhető nyugtalanság uralkodott el. Még azok az állatok is felismerték a fenyegetést, akik ezt a hangot azelőtt sohasem hallhatták. Dél felől, nagy távolságból halk hívásokat és válaszokat hallottunk, olyasféleképp, mint amikor a kakasok kukorékolnak különböző udvarokban.

A rákövetkező nappal sem hangokat nem hallottunk, sem nyomokat nem láttunk. Éjjel viszont ugyanazokat a baljós kiáltásokat hallottuk. A hangok iránya délről nyugatra változott. A farkasok feltehetően még mindig a távolságot méregették.

Vezetőnk egyszer csak a távolban meglátott egy foltot; megjelent, azután újra eltűnt. A sítalpas kísérők a hóbuckák mögé rejtőztek, és bunkós botokkal felfegyverkezve várták a farkasok támadását.

Micsoda türelemmel, micsoda óvatossággal jöttek! A sima havon megmozdult egy-egy sötét folt, megállt, aztán megint megmozdult. Fáradhatatlan kitartással, egyre közeledtek. Úgy látszott, mintha megálltak volna, hogy megbeszélést tartsanak és tervet készítsenek. Azután megszületett a megegyezés. Az emberek aggódva figyelték ezt a különös konferenciát...

Legutolsó találkozásakor a falka szétvált; csak az egyik része közeledett tovább. A másik osztag egy darabig állt, amíg vezetőt választott, s a vezér irányításával megindult déli irányba, mintha teljesen közömbös volna számára, mit csinálnak a többiek. De az emberek tudták: ez a második falka azt a feladatot kapta, hogy nagy kerülőt tegyen, s később megjelenjen a csorda túlsó oldalán."

A beszámoló a továbbiakban leírja, hogy rohantak rá az emberek a farkasokra, hogyan öltek meg sokat a ragadozók közül, azután hogyan fordultak meg és támadtak azokra az állatokra, amelyek az utóvédet alkották - de már csak azután, hogy a farkasok számos borjút megöltek.

Amikor nagyobb állatot (szarvasmarhát, jávorszarvast vagy karibut) támadnak meg, előbb két vagy több farkas megpróbálja "meginazni" a prédát, vagyis átharapni az Achilles-ínt. Ha ezt az ínt elharapják vagy elszakítják, az állat a sérült lábára tehetetlen lesz, nem tud rúgni, s mert a többi lábára kell támaszkodnia, könnyen sebezhető. Ha pedig mindkét ínját elharapják, a földre kerül.

A nagyobb termetű, veszélyesebb préda elejtésénél rendszerint az történik, hogy az egyik állat - általában a nőstény - eltereli a kiszemelt áldozat figyelmét azzal, hogy a feje előtt ugrál, mialatt hátul a hím elvégzi szörnyű munkáját. A juhászok általában az első farkast "ténfergő farkasnak" hívják.

A farkas nagy pusztítást végezhet az állatok között, de általában a csordák gyengébb egyedeit ölik meg. A "selejtes" példányok pusztításával tehát végül is hasznosan "szelektálnak" (kiválogatnak) zsákmányszerző tevékenységükkel. A farkasoknak a vadállományra gyakorolt kiválogató szerepéről érdekes tapasztalatokat szereztek a Szovjetunióban. A Krímben például a hetvenes években elsatnyultak a gímszarvasok, mivel ezen a vidéken csökkent a farkasok létszáma. A farkas tudniillik sokkal "értelmesebben gazdálkodik" a gímszarvas állománnyal - állítják az orosz tudósok - , mint a leggondosabb vadász; sokkal biztosabban talál rá a gyenge vagy beteg példányokra.

A Kaukázusban és környékén 1958-1964 között a szarvasok és az őzek száma mintegy 30 ezerre növekedett. Ennyi állat számára azonban kevésnek bizonyult a táplálkozásra alkalmas zöldterület, ráadásul 1965 és 1971 között vadászati tilalom volt a farkasokra, aminek a következménye az lett, hogy csökkent a szarvasok és az őzek száma, és csak így állhatott helyre 1971-1975-ben az egyensúly, mi több, minőségileg is javult az állomány.

Az orosz zoológusok nyomatékosan hangsúlyozzák: bár az általánosításoktól nem árt tartózkodni, annyi bizonyos a farkasnak is joga van az élethez, mert megvan a maga fontos szerepe.

FARKASÉTVÁGY

A farkas sokat eszik, s táplálékát gyorsan megemészti. Nagy falat húsokat tud lenyelni egyszerre, fogaival feltépve, anélkül hogy ténylegesen kísérletet tenne a megrágására. Előfordul néha, hogy egy egész falka úgy telezabálja magát, hogy alig vánszorognak, ilyenkor a vadászok a helyszínen lelőhetik őket. Azt mondják, hogy ezt a fajta vadászmódszert különösen az indiánok kedvelték valaha.

Szerencsés körülmények között - vagyis ha akad elegendő zsákmány - akár 8 kg húst is könnyedén elfogyaszt naponta

Az alapos megfigyelések a farkast húsevőnek tartják, de nagy mennyiségű növényfélét is elfogyaszt azzal, hogy megeszi áldozata gyomrának tartalmát is. Különösen szereti a rágcsálókat, a kis, egérszerű élőlényeket, de nyulak, pulykák, bogyós növények, kagylók, csigák is szerepelnek étrendjében. Fogságban egyébként bármilyen étel elfogyasztására ránevelhető. Egy szelídített farkas például főtt kukoricadara-keveréket is megevett.

Említettük már, hogy a farkas sokat eszik. Íme, egy példa - Dan McDonald megfigyelése alapján - ezeknek az állatoknak az evési teljesítményéről. A kutató három farkast figyelt meg lakmározás közben. A "terítéken" egy karibu borjú teteme volt, amelyből nem maradt más, csak a két mellső láb, a nyak és a fej. Szőröstől-bőröstől megették az egész állatot! Fejenként mintegy 9 kg-ot faltak fel, úgyhogy nem csoda, ha majd kipukkadt a hasuk. Olykor azonban valószínűleg még ennél többet is esznek - hosszas koplalás vagy erős iramú üldözés után. Gyomruk igen rugalmas, és akkorára tágulhat, mint egy óriási görögdinnye. Dan McDonald egyszer kísérletképpen "agyonetette" kedvencét, az általa nevelt farkast. Mindennel megkínálta, amivel csak lehetett: lóhússal, marhahússal stb., és azt tapasztalta, hogy az állat különösebb "megerőltetés" nélkül átlagosan napi 8 kg fölötti táplálékot fogyasztott el.

SZERELEM - UDVARLÁS NÉLKÜL

A farkasok családi életének középpontjában a szaporodás áll. A párválasztás körükben egyszerűen közelség dolga - hacsak nincs egyszerre több hím is a közelben, mert olyankor vad verekedések törhetnek ki a nőstényért. Többször megfigyeltek már ilyen ádáz harcokat, s ezt követően vérnyomokat találtak a hóban. A kialakult pár azután sokáig együtt marad, a farkas tudniillik monogám. Állatkertben tartott farkasokon ugyanakkor megfigyelték, hogy a párok csak alkalomszerűen és rövid időre állnak össze.

Párzási viselkedésük viszonylag egyszerű elemekből áll. Az udvarlás például nem okvetlenül szükséges a párzásukhoz: a hím gyakran minden előjáték nélkül ugrik az ivarzó nőstényre (a nőstény egyébként rendszerint 22 hónapos korban ivarzik először, s attól kezdve évente egyszer).

A párzás általában azzal az időszakkal kezdődik, amikor a nőstény szaganyagai már vonzzák, de ő még elutasítja a hímet. Azután az ivarzás napokig vagy két-három hétig is tartó ideje alatt a párzás újra meg újra megismétlődhet. A párok között ez az ivarzás alatti rendszeres együttlét teremt szoros, az együtt maradásukat megalapozó kapcsolatot.

A vemhesség a párzástól számított kb. 63-66 nap. A nőstény általában az odúban kölykezik. A kicsinyek száma többnyire 6-8, de olykor akár 10-11 is lehet. A hím a "gyerekágyas" időszakban távol marad a nősténytől. Ilyenkor - miként erről a vadászok beszámolnak - valamilyen kiugró helyre vonul, és ott őrködik. Veszély esetén magát kínálja fel csalétkül: magára vonja a figyelmét annak, aki túlságosan közel merészkedik az odúhoz. Ezenkívül élelemmel is ellátja a vackot, de anélkül, hogy betenné oda a lábát. Ha az anyaállatot megölik, de a kölykök már elég nagyok ahhoz, hogy szoptatás nélkül is meglegyenek, az apaállat átveszi gondozásukat. Olyannyira, hogy veszély közeledtével ugyanúgy átköltözteti más helyre a kicsinyeket, mint a nőstény. Egyesek szerint még arra is képes ilyenkor, hogy a gyomrában levő táplálékot visszaöklendezze a kölyköknek. Ez azonban a hím esetében nem valószínű, mert - bár a kutyafélék általában könnyen hánynak - az étel visszaöklendezését az ellés és a szoptatás idején termelődött hormonok irányítják, tehát csak a nősténynek fejlődhet ki ilyen képessége.

A falkavezér nem tűri, hogy jelenlétében az alávetett hím párzani próbáljon

Megfigyeltek viszont olyan hím farkast, amely mintegy 25 km távolságról hordta haza a táplálékot a nősténynek, hogy a kicsiket etethesse. Ám nem csupán a szülők hordanak haza táplálékot, hanem feltehetően a falka minden egyes tagja gondoskodik a nőstényekről és a kicsinyekről. Van, amikor egyenesen az odúhoz szállítják a táplálékot, és előfordul, hogy pár száz méternyire dobják le a zsákmányt. Feltehetően először a "vadászok" laknak jól, és ami maradt, azt szállítják haza.

TANULÁS

A farkas korán kezd el tanulni - élni! A büntetés, még ha a legfiatalabb kölyökről van is szó, rendkívül szigorú. Ha a kisfarkas például olyankor akar szopni, amikor az anyja nem engedi, az anyafarkas először figyelmeztető morgást hallat, majd hirtelen odakap, ami viszont keserves visítást és félelmet vált ki. Ez persze a többiek számára is komoly figyelmeztetés. Ez a visítás egyébként minden ragadozó állatfaj esetében hasonló, és mint említettük, a többiekből is szinte fizikai fájdalmat vált ki, tehát anélkül, hogy valóban éreznék, megismerik a "fáj" fogalmát. Előfordulhat, hogy az anya egyszerűen megrázza a kölyköt, de az is megeshet, hogy elég keményen arrébb dobja. Ez tulajdonképpen annyit jelent: "nem szabad!"

A kölyöknevelés következő szakasza a játékos tanulás. Később, amikor már elég nagyok ahhoz, hogy megfigyelés révén tanuljanak, az anyjuk vadászni viszi őket. A nőstény farkas bizonyos hangokkal, mimikával, testtartással és farokjelzéssel képes felhívni a figyelmüket a veszélyre, a csapda közelségére, sőt megtanítja őket a csapdától való félelemre is. Egyes etológusok szerint valamilyen szagkibocsátással történik, de erre bizonyítékok nincsenek.

Egyszerűen egy nagy kutya...

Amikor a kölykök elég nagyok ahhoz, hogy futni tudjanak, a nőstény farkas vagy a hím felhajt egy őzet, amiből azután az egész család jóízűen belakmározik. Néhány ilyen tapasztalatszerzés után a kölykök megtanulják, melyik a legízletesebb rész. Ez a fajta tanulás természetesen addig nem kezdődhet el, amíg a kis farkasoknak ki nem nőnek a maradandó fogaik. Egyesek szerint ez a tanulás nem más, mint a szülők utánzása. De vajon utánzás-e ez? A kölyök rendszerint minden mozgó tárgyat üldözőbe vesz. Ki tudja, hány nyulat vagy talán éppen borjat üldözött már? Ha a szülők jelen vannak és segítenek a borjú megölésében, a fiatal farkas nem tudhatja, hogy az ő harapása ölte-e meg az állatot vagy sem. Ilyenformán kialakul a bizalomérzete és bátorsága, s egyre gyakrabban merészkedik nagyobb állatok megtámadására olyankor, amikor a szülők is jelen vannak. Ha az első önálló támadási kísérlet - mondjuk - egy szarvasbika ellen irányul, amely kis híján halálra ökleli a kis farkast, vajon megpróbálja-e még egyszer? Valószínűleg igen, és esetleg a második lecke végez vele. De ha először "mint inas ellesi a fogást" és segédkezik, kialakul benne a támadás biztonsága. A farkas egyedül legfeljebb valamilyen kisebb prédát támad meg, míg a nagyobb állatokat majdnem mindig falkában ejtik el.

Az egyéves kölykök már elég jártasak lehetnek a táplálék megszerzésében, de csak kétéves (egyesek szerint hároméves) korukban veszítik el kölyökszerűségüket, s válnak külsőre is "felnőtté".

A SZERETET CSAPDÁJA

A farkasok összetartására, családszeretetére jellemző, hogy a kifejlett állatok csapdába ejtésének egyik legmegszokottabb módszere: megölt farkaskölyköt kötnek ki a vacok elé. Feljegyeztek egy olyan esete, amikor vemhes nőstényt ejtettek csapdában, amelyik ott is kölykezett le. Nos, a hímet ugyanabban a csapdarendszerben fogták el. A vadász ily módon az egész családot foglyul ejtette. Egy kutató - Seton -, aki az esetet szemmel kísérte, ezt írja:

"Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Ahhoz, hogy ezeket a csodálatos teremtményeket csapdába ejtsük és elpusztítsuk, a legnemesebb érzelmeiket: a kicsinyeik és az egymás iránti szeretetüket kell kijátszanunk."

A kelepcevadászok ugyanis éppen a farkasok családszeretetét használják ki. Rájöttek arra, hogy ha megölnek egy farkast, s a csapdát leveszik róla és otthagyják, a többiek rendszerint eljönnek megnézni, mi történt szerencsétlenül járt rokonukkal. Ily módon egész családokat tudnak befogni az elsőhöz közel felállított csapdákkal. Coloradói vadászok elbeszélései szerint megható dolog, ahogy a farkasok megpróbálják csapdába esett társukat kiszabadítani. Ott maradnak a helyszínen, gyakran karmukkal kaparják a csapdát, vonítanak, s hosszasan virrasztanak, egészen addig, amíg a csapdázó vadász el nem riasztja őket. A vadászt egyébként sohasem támadják meg.

EMBER ÉS FARKAS

Ezzel egyébként elérkeztünk ahhoz az évszázadok óta rögződött makacs téveszméhez, amely szerint a farkas "vérszomjas fenevad". Nos, az utóbbi egy-két évtized etológiai kutatásai egyértelműen cáfolják a farkasról kialakított rémképet, és "rehabilitálják" kutyáink ősét.

Az első cáfolatokat azok a megfigyelések, vizsgálatok jelentették, amelyeket fogságban tartott farkasokon végeztek. Egyebek között Ginsberg tanulmányozta sokáig az ilyen körülmények között tartott farkasokat. Azok az állatok, amelyek már fogságban születtek, és az emberrel való kapcsolatteremtés (szocializálódás) legváltozatosabb körülményei között nevelkedtek, alapjában barátságosan viselkedtek emberek társaságában. De azért mindegyikükben megmaradtak a vadság bizonyos jelei, maradványai; legkisebb ingerre is hevesen reagáltak, és a számukra új helyzetekben éppúgy féltek, menekülni igyekeztek, mint a természetben élő társaik.

A farkasok - csakúgy, mint a kutyák - gondos, jó anyák. Képeinken láthatjuk, hogy a kölyökgondozás egyes mozzanatai mennyire hasonlók, akár farkasokról, akár kutyákról legyen szó

Másként viselkedtek azok a fogságban született farkasok, amelyekkel - fejlődésük során - az ember nem alakított ki rendszeres kapcsolatot. Ha kis ketrecekben, szoros bezártságban tartották őket (ahogy általában az állatkertek egy részében még mindig élnek), fenyegetően, támadólag léptek fel az ember közeledtére. Ám amikor elegendő helyük volt ahhoz, hogy elkerüljék a vizsgálatot végző személyt, többnyire inkább visszahúzódtak előle. A természetből befogott idősebb farkasok csak az emberrel való hosszú együttlét és egymásra hatás után mutatták annak a jelét, hogy felveszik vele a kapcsolatot. Ekkor előbb távolról kíváncsian körbeszimatolták, majd fürkészési ösztönüktől hajtva lassan, habozva elindultak a kísérletet végző kutató felé. Félelmi reakcióik közben kritikus pontra értek, ám fürkészösztönük elnyomta félelmüket. Még jobban megközelítették az embert, s ettől kezdve az ő magatartása vált annak meghatározójává, hogy milyen irányt vesz a továbbiakban a farkas kíváncsisággal vegyes félelme. Az ember legcsekélyebb "félreérthető", vagy hirtelen mozdulatára ugyanis ilyenkor a félelem kerekedett felül a farkasban, és az ennek hatására bekövetkezett reakciója kiszámíthatatlan volt: vagy menekült, vagy támadott. Ellenkező esetben fürkészési ösztönének engedelmeskedett, és még jobban megközelítette az embert. Ha a kísérletező személy ilyenkor sem tett semmilyen ijesztő mozdulatot, többszöri próbálkozás után megerősödött a farkasban a megközelítési viselkedés helyessége. Ennek eredményeként végül a közvetlen érintkezés is létrejött az ember és a "vadállat" között: például a farkas hagyta, hogy az ember megsimogassa.

Ginsberg kísérleteket végzett olyan farkasokkal is, amelyek nyugtatókat kaptak. Azt tapasztalta, hogy a gyógyszer az egyik állatnak a másikhoz való viszonyát nem befolyásolja, de az emberrel szemben a "megnyugtatott" állat bátrabb lett, kihívóbban viselkedett, s olykor bizony utánakapott a vizsgálatot végző személynek.

A fogságban tartott farkasok tanulmányozása révén szerzett tapasztalatok - mint láttuk - sokrétűek. Ám ha a szélsőséges kísérleti helyzetet, például a farkas kiéhezettségét nem számítjuk, egy dologban megegyeznek: a farkasnak az emberrel szembeni viselkedését elsősorban az "elkerülés" jellemzi. A fogságban megfigyelt viselkedés ugyan nem mindig tükrözi pontosan az állatok természetes cselekvéseit, tulajdonságait, ezt a megállapítást azonban megerősítik a természetből alkalomszerűen ellesett, ember és farkas véletlen találkozásáról hírt adó megfigyelések is.

EGYSZERŰEN EGY NAGY KUTYA

Az ozsibve indiánok nyelvén a farkas "mahengun", vagyis "éhes lopakodó". És valóban: sok olyan szavahihető beszámolót olvashatunk, amelyben a farkas, különösen éjjel, megközelítette az embereket, de nem bántotta őket. Az is megtörtént (Kanadában), hogy valaki részeges elaludt a hóban, s másnap reggel farkaslábnyomokat találtak körbe-körbe azon a helyen, ahol feküdt. Egy kutatónak - aki megfagyott - a holttestét két évvel később teljesen érintetlenül találták meg. Azok a kutatók, akik természetes körülmények között tanulmányozhatták a farkasokat, valamennyien egyetértettek abban, hogy igen találó ezekre az állatokra a következőt rövid meghatározás: "Ordítás az éjszakában - lábnyomok a hóban..."

Észak-Amerikában például a nagy bölényvadászatok idejében a farkasok különösen szelídek voltak. Hamar megtanulták: nincs szükség arra, hogy életük kockáztatásával maguk öljék meg a prédát, inkább követték a vadászt, s megvárták, amíg az lelövi és megnyúzza a bölényt. Gyakran alig 50 m-re ültek az esemény színhelyétől. A puskalövés számukra "ebédre hívó gongütés" volt! A vadásznak csak a bőr, a nyelv, meg a vesepecsenye kellett, a többit felfalhatták a farkasok.

Észak-Amerikában a farkasok valaha különbözően szelídek voltak

Eszkimó és indián gyermekekről feljegyezték, hogy farkasodúban játszottak a kölykökkel, s az anyaállat nem féltette tőlük a kicsinyeit. Hagyta, hogy a gyerekek "babázzanak" a kisfarkasokkal, sőt még azt is eltűrte, hogy különböző színűre befessék őket.

Az amerikai Biológiai Hivatal nem tart nyilván egyetlen olyan esetet sem, amikor farkas embert ölt volna Észak-Amerikában. Az algomai Farkas Klub természetkutató tagjai pedig egyenesen ilyenformán nyilatkoztak: "A farkas még egy csecsemőt sem bántana - a csörgőjétől is félne!"

A farkasokkal kapcsolatos megfigyeléseket a neves kutató, Ernest Thompson Seton így öszszegzi Lives of Game Animals című munkájában: "A farkas egyszerűen nagy termetű vadkutya; olyan táplálékon él, amelyet nyílt vadászatban szerez; megjelöli a fákat és a sarkokat, gyanútlan és barátságos, örömében csóválja a farkát, ugatja a Holdat; inkább a futó, mint a szembenéző ellenséget támadja, mert eredendő ösztöne az üldözés; nem fél az embertől, de valamilyen ismeretlen ösztöntől vezettetve mégsem támadja meg; készséges barátja, követője, segítője, szolgája lesz... Mindez érvényes az északi farkasokra, s ugyancsak megvoltak ezek a tulajdonságai az erdei farkasnak is, amíg az állandó üldözés (az ember hajszolta, vadászott rá!) meg nem változtatta."

Mindezek ellenére az emberek szeretik elhinni a farkastámadásokról szóló hátborzongató - és képtelen! - történeteket. S hogy mennyire kritika nélkül, arra jó példa az a klasszikus történet a vadásszal, akit egyszerre húsz farkas üldözött... A vadász célba vette a falkavezért, és lelőtte. Erre a többi állat rávetette magát a volt vezérre, és felfalta. A vadász időt nyerve sítalpon tovaszáguldott, de a farkasok követték. Amikor utolérték, újból lelőtte az új vezért, s ez a folyamat mindaddig ismétlődött, míg az utolsó farkast le nem lőtte, és így szerencsésen megmenekült. Nos, azok, akik ezt a történetet hallják, csak nagyon ritkán kételkednek benne. Ha valamit egyáltalán megkérdeznek ilyenkor, az mindössze ennyi: és hány kiló volt a legutolsó farkas?...

Persze a világért sem akarjuk azt állítani, hogy a kutyáink őse farkasbőrbe bújt bárány! A farkas ragadozó, és mint a legtöbb húsevő állatnak, a zsákmányért gyakran neki is keményen meg kell küzdenie. Éppen ezért gyorsasága, kitartása, érzékszerveinek tökéletessége és testi ereje felülmúlja sok más állatét. Szélsőséges helyzetben tehát az emberrel veszélyes lehet, különösen, ha éhes. Ráadásul elég nagyok a viselkedésbeli különbségek még az egy alomból származó farkaskölykök között is. Akik neveltek már kisfarkasokat, azt tapasztalhatták, hogy ugyanabból az alomból egy-két kölyök szelíd és megbízható lett, míg a többi - ugyanolyan gondozásban - kiszámíthatatlanná vált. Egyébként minél fiatalabb korában fogják el a farkast, annál valószínűbb, hogy kezes állatként nő fel. A szopós korukban "kézbe vett" kölykök a legmegbízhatóbbak.

Az ember által "szocializált" farkasok különösen akkor válhatnak veszélyessé gazdájukra, amikor elérik ivari érettségüket. Társas életükben ugyanis teljesen szokványos dolog, hogy a fiatal állatok megpróbálnak a falkán belül a ranglétra magasabb fokára jutni, sőt a vezér gyengeségét látva, annak helyre kerülni. Ezért a szelíd farkasok - elsősorban persze a hímek - megkísérelhetik elhódítani a szemükben "falkavezérnek" számító embertől is a vezető pozíciót. Márpedig az ilyen viselkedés leszerelése nem könnyű dolog. Egyrészt "rangsorvita" közben az embert olyan harapásukkal is súlyosan megsebezhetik, amellyel egy másik farkasnak csupán néhány felületes karcolást okoznának. Másrészt viszont az ember a farkas támadását "behódoló pózzal" nem képes megakadályozni, noha egy alárendelt állat a harc folyamán ezt a "fogást" nyomban sikerrel alkalmazná.

Mégis azok az állatbarátok, akik a farkast "háziállatként" tartják, kedvező tapasztalatokról számolnak be. Sok olyan esetről van tudomásunk, amikor az egészen kis koruktól emberi környezetben fölnevelt farkaskölykök szelíd állattá váltak, s szinte kutyahűséggel ragaszkodtak gazdájukhoz és családtagjaihoz. Egy kutató, aki befogadott egy farkaskölyköt s egy zooparkban nevelte, a következőket írta: "Amikor el kellett mennem a parkból, utoljára még meglátogattam a legbarátságosabb »kutyát«, akit valaha is ismertem..."

Szelíd állattá váltak...

Néhány biológus egyébként újabban megpróbált párhuzamot vonni a farkasok és az ősember életmódja, valamint magatartásformái között: hasonló vadászmódszer, azonos zsákmány- és területvédelem, az utódok iránti gyöngédség és kollektív oktatás, együttműködés és munkamegosztás, szigorú hatalmi rangsor. Az azonban kérdés, hogy az állatok alkalmazkodtak-e az emberhez, vagy az ember tanult számára hasznos dolgokat kutyájától? Ezek a kutatások csak most kezdődtek el. Egy azonban bizonyos: a farkasok sohasem küzdöttek egymás ellen!

Ember embernek farkasa - így foglalta össze egykor keserű élettapasztalatait Plautus, a komédiaköltő. Pedig akkor még csak nem is sejthette, mi mindent elkövet majd ember az ember ellen a következő kétezer év során. Mint ahogy azt sem tudhatta, milyenek is valójában a farkasok...