Ugrás a tartalomhoz

A középkori művészet történetének olvasókönyve

Marosi Ernő (1940–)

Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola

KRÓNIKÁK

KRÓNIKÁK

Raoul Glaber

(A történelem öt könyve: lásd 46. l.)

I. könyv, 1. fejezet. Az isteni négyességről. Isten, a mindenségnek alkotója sokféle figurával és formával különböztette meg mindazt, amit teremtett, hogy azáltal, amit a szemek látnak és a lélek megért, emelje fel a tudós embert az Istenség egyszerű belátásához. E dolgok felkutatásában és megismerésében pedig először a görög atyák tűntek ki mint egyetemesen mértékadó bölcsek. Mivel pedig ahogyan sokféle dologban gyakorlott érzékekkel rendelkeztek, éppúgy bizonyos négyességeknek a szemléletében is, amely által e jelen alsó világ és az eljövendő világ által megérthető a fenti. A dolgoknak a négyességei pedig, amelyekben önmagába fordul vissza, az Őt szemlélők elméjét is, értelmét is megvilágítják. Tehát négy evangélium van, amelyek elménkben a magasabb világot alkotják. Ugyanennyi elem van, amelyek azt a titkot teszik ki. Négy olyan erény is van, amelyek előbbrevalóak a többieknél, minket pedig csodálata által a többire tanítanak. Ugyanilyen okból van a testnek négy érzéke, leszámítva a tapintást, amely a többi, finomabbnak szolgál.

(A történelem öt könyve: PL, CXLII, 613)

Helgaud

(Róbert király krónikája: lásd 49. sk. l.)

{248}

Dijon

(A St-Bénigne krónikája: lásd 26. és 32. l.)

Hivatalba lépése után a hatodik évben Vilmos apát Rómába ment az apostolok küszöbéhez. […]

Végül is hazájából, vagyis Itáliából sokan kezdtek hozzá seregleni. Egyesek a tudományokban igen jártasak, mások a különféle mesterségekben tanultak, […] akiknek tudománya és leleménye igen sokat használt ennek a helynek. Tehát naponta növekedett az ő vezetése alatt élő szerzetesek sokasága.

A tiszteletre méltó Vilmos apát idején a templom épületét egészen megújították, s eközben a bazilika csodás munkájára a püspök úr adta a költségeket, hozatta mindenfelől a márvány- és kőoszlopokat, s a tisztelendő apát mestereket hozatott, és irányította a munkát, s így verejtékezvén, az istentisztelethez méltó templomot építettek. Ennek a mesteri műnek a formáját és finomságát nem hiábavaló írásban felmutatni a kevésbé tanultaknak, mivel sok titkos értelemmel készült dolog látható benne, melyek inkább isteni sugallatnak, mint valamely mester jártasságának tulajdoníthatók.

{249}

DIJON, A ST-BENIGNE APÁTSÁGI TEMPLOM REKONSTRUKCIÓJA, KRIPTA ÉS FÖLDSZINT (BULLETIN MONUMENTAL, 1980 NYOMÁN)

DIJON, A ST-BENIGNE APÁTSÁGI TEMPLOM REKONSTRUKCIÓJA (BULLETIN MONUMENTAL, 1980 NYOMÁN)

Ezt a templomot pedig az Úr megtestesülésének ezeregyedik évében, a tizennegyedik indictióban, április 16-án alapították. Hosszúsága kétszáz könyöknyi, szélessége pedig ötvenhárom, a magasságáról pedig a következőkben megfelelően lesz szó. Ekként az imádság alsó háza, amelyben Szent Benignus vértanú szentséges testét tiszteljük, majdnem ugyanolyan méretű, mint a felső, és száznégy oszlop támasztja. Ez T betű alakjára elrendezve, négy sorban elrendezett tizenkét oszloppal, hosszúságban és szélességben egyenlően terjeszkedik ki; magasságban pedig tízkönyöknyire emelkedik, s mindkét felől titkos előterei vannak. Ebben öt oltár van: az első magának Szent Benignusnak a tiszteletére szentelve, a másik Szent Miklós és minden hitvalló emlékére, a harmadik Szent Paschasia szűz és minden szüzek tiszteletére, a negyedik Szent Iréneusz és minden vértanúk tiszteletére, az ötödik a hitvalló szentek, János és Sequanus apátok meg Szent Eustadius pap nevére.

{250} Ehhez a valamivel előbb leírt alsó kriptához napkelet felől kerek alaprajzú kápolna csatlakozik, amelyet hat ablak fénye világít meg, s amelynek átmérője harminchét könyök, magassága tíz. Ezt a kápolnát negyvennyolc oszlopnak önmagába visszaforduló három rendje veszi körül geometriai elrendezésben, efölött a huszonnégy oszlop és harminckét ív három egyenlő részre elosztott szerkezetén magas tetővel kiemelt csúcsot kiváló munkával boltozták be. Ezt a kápolnát Keresztelő Szent János nevére szentelték, akinek oltárát három ablak fénye világítja meg.[517]

Ebből a templomból jobbra és balra harminchét fokú csigalépcsők szolgálnak, amelyeket a sűrű ablakok elegendően megvilágítanak, s ezeken könnyen fel lehet menni Isten szent szülőjének, Máriának bazilikájába. Ezt a templomot pedig hatvannyolc oszlop támasztja, s nagyjából ugyanolyan az alakja és átmérője meg a magassága, mint az alsónak, s tizenegy üvegablak világítja meg. Az örökkön szűz Mária márványoltárához háromfelől négy-négy lépcsőn lehet fölmenni; mellette mindkétfelől két-két oltár van: jobbra János evangelistáé és testvéréé, Jakabé meg Szent Tamás apostolé, balra pedig Szent Máté, Jakab és Fülöp apostoloké.

Innen a Szent és oszthatatlan Háromság templomához ismét megegyező és igen világos, kétfelől csigalépcsőt alkotó, harminc lépcsőfok vezet tovább. Ez korona módjára van építve, harminchat oszlopra támaszkodik, s mivel mindenfelől ablakok, felül pedig a boltozat nyílása ontja a fényt, határtalan fényességben ragyog, nagyságában az alsó házhoz hasonlóan, de húszkönyöknyi magasságban. A Szentháromság oltára úgy van elhelyezve, hogy jól láthassák a belépők vagy azok, akik bárhol vannak a templomban.

Innen egymással szemben csinált két lépcsőpáron át vezet [az út] a legfelső részbe. Ez a két, egymásnak megfelelően elhelyezett, ötvenfokos lépcsőház vezet Szent Mihály kápolnájáig, amely hosszában harminchárom könyök, magasságában tíz, egyszerűen építve; ablaka hét van. A másik kettő pedig ötven lépcsőn át vezet felfelé; ezeknek a lépcsőknek a tetején pedig a fal fölött kettős körüljárókat csináltak, amelyek a templomon belül is egyenlő tágassággal vezetnek a keleti rész felől nyugatra, az íves körüljárón át és a ház tetője fölött. Körülbelül háromkönyöknyi magasságú fal védelmezi a leeséstől azokat, akik fent járnak. Ezek pedig a templom jobb és bal felén kezdődnek, belül és szárnyai alatt vezetnek, és valamely rejtett járatokon át jutnak el a fedél tetejéig, s ahogy elmondtuk, kívül-belül mindenfelé eljutnak, egészen a nyugati kapuk szemöldökéig, ahol páros, húszfokos lépcsőkön át vezetnek le a főtemplom előcsarnokába.

Ez kereszt alakra építve hosszában százhuszonnyolc könyök, széltében, ahogyan már írtuk, ötvenhárom, magasságban mindenfelől legfeljebb harmincegy, középen pedig negyven. Hetven üvegablak világítja meg, százhuszonegy oszlop támasztja alá, melyek közül egyesek a fejezetek táján négyszögletes pilléreknek vannak kialakítva, s ilyen van negyven. Úgy látszanak, mintha ugyanolyan koszorúval lennének megkoronázva, jóllehet nem mindegyik ugyanolyan nagyságú.

{251} Mindkét oldalon páros csarnokok vannak, kétszeresen boltozva, s ezekben két-két oltár van. Északon pedig az egyik Péter és András apostolok tiszteletére, a másik Szent Bertalan meg Simon és Tádé apostolok tiszteletére. Szent Pál oltára pedig a felső templomban van, a Szentháromság oltára előtt. Délen az egyik oltár Mátyás, Barnabás szent apostolok és Lukács evangelista tiszteletére van, a másik István, Lőrinc és Vince szent vértanúk tiszteletére. Van egy másik oltár is ugyanebben a déli mellékhajóban, a templom nyugati része felé Szent Mammes, Desiderius, Leodegarius tiszteletére, a másik oldalon pedig Szent Policarpius, Andochius, Thirsus, Andeolus, Symphorianus, György, Kristóf vértanúk meg Orbán és Gergely hitvallók tiszteletére, akiknek testei a templom ékességei. A főoltár Szent Móric, Benignus és Minden szentek tiszteletére van szentelve, a jobb oldalán lévő oltár Szent Rafael arkangyal tiszteletére, a balján lévő pedig Szent Márk evangelista tiszteletére, a templom közepén pedig a Szent Kereszt és Minden szentek oltára van. Ezen oltár előtt a kripta hármas bejárata van; onnan tizenöt lépcsőfokon lehet feljönni a felső templomba.

A szent és dicső vértanú sírja pedig így van felépítve. Sír ez, négyszögletes kövekből építve, amely hosszában nyolc könyök, széltében öt, kőből való oromzatát pedig négy oszlop tartja. Efölött pedig régen négy márványoszlop volt elhelyezve. Valaha a kőívek fölött, amelyek összetartották, fából készült boltozat volt, hosszában hat könyök, széltében három, és hét és fél magas. Ez egészen arannyal és ezüsttel volt borítva, s az Úr születésének és szenvedésének történetét ábrázolta, vésett munkával kidomborítva, kiválóan festve. Ezt az igen illő ékességet azonban, amelyről szóltunk, egy éhínség idején [Vilmos apát] a szegények táplálására szétbontatta és szétosztotta.

Végül feljegyzendő, hogy ennek a templomnak az épületében háromszázhetvenegy oszlop van, nem számítva azokat, amelyek a tornyokon és az oltárokon vannak. Üvegezett vagy üvegezendő ablak százhúsz, torony nyolc, kapu három, ajtó huszonnégy.

Amikor a tiszteletre méltó Vilmos először vette át az apáti tisztséget, az e helyen élő szerzetesek között volt valamely ifjonc, akinek a neve Humaldus volt, ezt a fent említett atya, mivel látta, hogy élénk eszű, magánál tartotta, amikor a többiek távoztak. Őt, mindenféle tudással megrakva, Isten házában kiválasztott edénnyé tette. Az említett testvér buzgalma ugyanis hasznos volt mindarra, ami ehhez szükséges volt. Tehát rábízta ennek a szent együttesnek a gondozását, amit oly nagy gonddal végzett, hogy szinte minden ékesség, ami csak volt ebben a bazilikában, az ő buzgalmának köszönhető.

(A St-Bénigne krónikája: MORTET, VI. sz., 26–31)

Brémai Ádám mester

(A hamburgi püspökök története: lásd 50. l.)

{252}

Eichstatt

(ismeretlen herriedeni szerzetes krónikája: lásd 46. sk. l.)

Modena

(Aimo[?]: Beszámoló a modenai székesegyház építéséről és Szent Geminianus testének átviteléről: lásd 38. l.)

Kezdődik a beszámoló avagy leírás Szent Geminianus modenai püspök templomának megújításáról és az ő szentséges testének áthelyezéséről, felleléséről vagy másképpen megszenteléséről, melyet buzgón ünnepelt Paschalis, a római Szentszék főpapja.[518]

Mivel, kedves testvéreim, szentséges és mindenkor tisztelendő atyánk, Krisztus dicsőséges hitvallója, Geminianus, a modenai egyház feje életéről és erkölcseiről, haláláról és csodáiról már sokat hallottunk, s a régiek elbeszéléséből meg a könyvek tanúsága által megtudott dolgokat megismertük, méltónak ítéltük, hogy mindazt, ami örök tiszteletre méltót a mi időnkben az ő jótéteményeiből láttunk, a mostaniaknak és az eljövendőknek emlékezetére, ahogyan a mennyei kegyesség sugallja, írásba foglaljuk, nehogy esetleg a hallgatás burkolja őket, mi pedig ezért súlyosabban ítéltessünk meg.

Mivel pedig már az írás tanúsága szerint hétszázötven, sőt több teljes esztendő telt el azóta, hogy említett atyánk, Geminianus[519] az evilági életből dicsőségesen az Úrhoz költözött, a templom pedig, amelyben az ő tiszteletre méltó testét Szent Severus, a szent ravennai egyház tizenegyedik érseke tisztesen és illően eltemette, jóllehet bizonyos bővítésekkel növekedett és megújult, mégis, az évek hosszú sora és sok emberöltő által megviselten, sűrű repedéseivel és sok hézagával úgy látszott, hogy nemcsak a benne tartózkodókat, hanem a ki-be járókat is összedőléssel fenyegeti.

Ettől az ijedelemtől indíttatva nemcsak a papi rend, hanem az egyház egész népe is tanácskozni kezdett, mit határozzanak, s azután mit tegyenek. Végül is az isteni gondviselés elrendezése folytán nemcsak a papok (mivel az időben az említett egyház püspöki gondviselés híján volt), hanem a polgárok, az egész lakosság vezetői, valamint az egyház valamennyi lovagja is egy akarattal, közös felkiáltással és ugyanazon szeretettel kívánta: immár meg kell újítani, újjá kell építeni, fel kell magasztalni ily nagy és ily kitűnő atyánk templomát.

Mihelyt pedig eljutott ez az elhatározás Mathildának,[520] az Isten kegyelméből nagyságos grófnőnek füléhez, ki mondhatná el, mily nagy és micsoda öröm töltötte el, mily dicsérettel erősítette meg, s milyen támogatással gyámolította. Krisztus, neked, minden szívek legbensőbb ismerőjének, minden jó dolog legelső kezdeményezőjének, minden öröm legfőbb forrásának, ami csak szívünk {253} legmélyéből telik, hálát és dicsőítést adunk, és benned valóban bízunk, kérvén, légy ennek a műnek legfőbb építője és tervezője. A halandóknak semmiféle tudománya sem, egyedül az, amit te magad tettél, képes megelőzni a csalatkozást. Mindazt tehát, amit elvégeztünk, s mindazt, ami eljövendő, a te csodálatra méltó fenséged elé hozzuk s a te kegyelmedre bízzuk.

MODENA, S. GEMINIANO-SZÉKESEGYHÁZ, ALAPRAJZ

Mit mondjunk még? Tehát az Úr 1099. évében a fent említett város lakói azt keresték, hol található tervező egy ilyen műhöz, hol az építőmester egy ekkora építkezéshez. Bizonyára az isteni irgalmasság adományából találtak egy Lanfrancus nevű férfiút, aki csodálatos mesterember, bámulatos építész volt.[521] Tehát az ő tanácsára és vezetésével kezdték a modenai polgárok és az egész nép ennek a bazilikának az alapjait lerakni, nagyobb szélességben és hosszúságban május 23-án, a mi Urunk Jézus Krisztus mennybemenetele utáni hétfőn, a mindenható Atyaisten, az ő egyszülött fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus meg a Szentlélek dicsőségére és Szűz Mária tiszteletére meg atyánk, Szent Geminianus dicsőségére. Ezt az alapot pedig építeni kezdték ugyanazon év ugyanazon havában, június 9-én, azaz az ásás elkezdése utáni tizennyolcadik napon, Szent Primus és Felicianus ünnepén, dicséretekkel, himnuszokkal és énekekkel, gyertyákkal és mécsesekkel, evangéliumoskönyvekkel és keresztekkel, férfiak és nők tömegével, a tiszteletre méltó körmenet minden tiszteletével és dicséretével.

Így tehát, Isten jobbja által támogatva, az alapfalak építése már a felszínig előrehaladt, miközben ezt a nagy és jeles művet hosszában kiterjesztették, sokak elméjét eltöltötte a félelem, nehogy a kövek elfogytával befejezetlenül maradjon, mivel nem volt nagy a készlet. Ó, hatalmas Isten, ki lenne képes megszámlálni jótéteményeidet? Kinek a bőven folyó szavai, kinek az áradó ékesszólása tudná elmondani jótetteidet? Íme, ahol sohasem láttak ilyet, soha nem gondolták, nem is hallottak róla senkitől, ott arra vezetted az embereket, hogy kiássák a földet, s {254} irgalmad nagysága folytán kegyeskedtél nekik kövek és márványok csodálatos sokaságát megmutatni,[522] s mindezek a megkezdett mű befejezéséhez elegendőnek látszottak. Mindezt, szentséges Atyánk, bizonyára nem a mi érdemeinknek tulajdonítjuk, mivel nem vagyunk méltók ekkora jótéteményre, hanem úgy hisszük, hogy téged annak a könyörgései indítottak meg, akinek szolgálatát szívünk mélyéből igyekszünk teljesíteni. Tehát változatos művű épületet emelnek, faragott márványokat ásnak ki, s ezeket csodálatos munkával faragják és csiszolják; nagy fáradsággal és mesteri fortéllyal[523] emelik fel és építik őket. Növekednek hát a falak, növekszik az épület, s hatalmas Isten, dicsőítik és magasztalják kimondhatatlan jótéteményedet.

MODENA, S. GEMINIANO-SZÉKESEGYHÁZ, HOSSZMETSZET

Már-már, Krisztus, a te irgalmad kedvezéséből, annyira előrehaladt a munka a legnagyobb igyekezettel és vigyázattal, hogy ennek a nagy munkának első és fő mestere azt javasolja és állítja, hogy tovább semmit sem tud tenni, csak ha dicsőséges atyánknak, Geminianusnak testét arról a helyről, melyen akkor volt, máshová viszik át. Ezért egyesek igen elszomorodnak, mások a nyilvánosság előtt eltérő véleményt terjesztenek. Egyesek pedig azt mondják, hogy ezt nem szabad meggondolatlanul végezni, ismét mások, hogy nem lehet halogatni. Végül is azoknak a véleménye győz, akiket az isteni gondviselés indított erre. Tehát az Úr megtestesülésének már az 1106. évében, amikor a modenai egyházat Dodo, Isten kegyelméből tiszteletre méltó püspök kormányozta, kitűzik ennek az áthelyezésnek az időpontját május elsejére, ami mindenki szívének igen kedves.[524] Körös-körül mindenhová követeket küldenek, és az egész egyházmegyében igen nagy készülődés lesz, és mérhetetlen öröm. Követeket küldenek pedig nemcsak a provinciához tartozó városokba, hanem a szomszédosakba is.

Összegyűlik tehát egy hatalmas gyülekezet püspökökből, papokból, apátokból és szerzetesekből, sereglenek a lovagok, mindkét nemből akkora sokaság fut {255} össze, amekkorát korábban sem a mi időnkben nem láttak, sem azelőttről nincs emléke. A nép seregletétől ugyanis nem lehetett üresen találni egyetlen helyet, utcát, házat, előcsarnokot vagy előteret sem, lett légyen az szűkös vagy kicsi. Erre a látványosságra ugyanis ide jött Mathilda fejedelemasszony is a hadseregével, s mindenki egyenlő örömmel várja a nagy atyának áthelyezését és bemutatását. De mivel, mint mondtuk, mindenfelől a nép végtelen nagy tömege áradt, nehéz, sőt lehetetlen hozzákezdeni ehhez a munkához. Tehát tágas helyet keresnek a mezőn, ahol a tömeg összejöhessen, hogy a főpapok intelmeitől és tanításaitól megerősítve, innen mindenki örömmel és vidáman térjen haza. Felkerekednek tehát a püspökök, felkerekedik a nép is, hogy jámboran vegye az isteni ital kelyhét. Tehát a jelenlévők között elhangzik a püspökök prédikációja, bűnbocsánatot hirdetnek hatalmas atyánk, Geminianus dicséretére és tiszteletére, feloldoznak a bűnök alól, így valamennyien a legnagyobb örömmel térnek haza. Mivel pedig már a nap órái előrehaladtak, és akkora tömeg tolongása zárta be őket, elhalasztják említett atyánk áthelyezését, s mindezt dicsőségesen elvégezték az Úr segítségével április 30-án.

A fent említett szentséges test oltárának felszenteléséről pedig a püspökök és a modenai polgárok között nem kis vita keletkezik, mivel a püspökök azt kívánják, hogy felfedjék ereklyéit, a polgárok pedig és az egész nép ezt mindenestül elutasítja. Tehát Mathilda fejedelemasszony véleményét kérik, aki pedig, ahogyan illett, s ahogyan eleve el volt rendezve, s ahogyan, mint hisszük, már maga is rendelkezett, bejelentette, hogy meg kell várni az apostoli Szentszéket, jelezvén, hogy még ebben az évben Itáliába fog jönni. Ezt a véleményt így elfogadva, a nép lázongása is elcsitult, a főpapok és a polgárok vitája is elcsendesedett.

Eközben, az isteni kegyelem közreműködésével, a római Szent Szék főpapja fokozatosan és szüntelenül közeledik Itália felé. Mikor érkezésének híre közöttünk valóban elterjedt, ó, mekkora boldogság és mekkora öröm töltötte el szívünket! Tehát nagy a készülődés, várják a dicsőséges pásztort. Végül megérkezik a püspökök, kardinálisok, apátok, szerzetesek és a többi papok meg világiak tömegével a szent római Szék püspöke, a tiszteletre méltó Paschalis. Nagy hadával megérkezik Mathilda, a legnagyobb tisztelettel mutatva ki iránta és e nagy ügy iránt a buzgóságát. Tehát az apostoli atya jelenlétében, a püspökök, kardinálisok, a papok és a nép között folyik a tanácskozás az oltár felszenteléséről; tanácskoznak a szent test felfedéséről is. Véleményük, ahogyan már az emberek akarata szokott, több részre oszlik.

Végül, miután megoldást találtak, a lovagi és a polgári rendből többen esküvel kívánják megerősíteni, óvni és biztosítani, nehogy a felfedés alkalmával valaki meggondolatlanul az atya ereklyéin erőszakot merjen elkövetni. Ezért a lovagi rendből hat férfi tesz esküt, és a polgárok közül kétszer hatan. Tehát a legnagyobb tisztelettel felemelik a követ és a ráhelyezett oltárt, s a legnagyobb gonddal megtalálják a másikat is, amelyet alatta helyeztek el. Így tehát sokan voltak egy véleményen, hogy nem kell tovább kutatni az ereklyék után. De, nehogy valami hitetlenben vagy olyanban, akit elborított a szívbeli vakság, kételkedés maradjon, mint hisszük, az isteni kegyelem munkálkodása folytán mindazok, akik korábban ellenkező akaraton voltak, immár egy szeretetben találkoznak, s egyet akarnak.

{256} Mit mondjak még? Az apostoli atya beszédet intézett a néphez, s az isteni misztériumokkal orvosolta mindenki szívét, és bűnbocsánatot hirdetett, s mindenki szemében kegyesnek tetszett, majd a püspökök, kardinálisok, papok és laikusok imája és zsolozsmája közepette, csodálatos tisztelettel és a felesküdtek védelme alatt feltárják, felfedik és megtekintik szentséges atyánk, Geminianus boldogságos testét Bonsignore Reggio Emilia-i püspök és Lanfrancus építőmester keze által, könnyek és könyörgések közepette. Ó, mily nagy ujjongás, mily édes illat, mily jó szag áradt szét belőle! Mert minden kéz az ég felé emelkedik, mindenki hálát ad a Megváltónak és minden szentek Teremtőjének, aki atyánk ereklyéit mind a mi időnkig méltóztatott elrejtve és háborítatlanul megőrizni.

Mikor tehát befejeződött a pápa beszéde, a sírhoz vonultak, s a szent testet épen és csorbítatlanul találják. A pápa, amint meglátja, vidám és boldog lesz. Látásán kegyesen felvidulva, a testet, melyet még aznap fel akart szentelni, megengedi, hogy másnapig fedetlenül, de gondos őrizetben tartsák, s a nép éjjel-nappal odamenvén, láthassa. Így hát számtalan sok nép látogatja, látják, dicsérik, áldják, és könyörögnek hozzá, hogy járjon közben értük az Úrnál. Odajárul Mathilda fejedelemasszony is, hatalmas adományokat hozva: aranyat, ezüstöt, jeles kelméket. Dodo, tiszteletre méltó püspök úr is gyönyörű, kívül-belül aranyozott domborművekkel csodálatosan díszített ezüstkelyhet adományozott neki, a patenával együtt, azt parancsolván és mondván, hogy sem ő, sem bárki más soha ne vehesse el azt, semmi esetben sem. Miután pedig véget ért az éjjel-nappal engedélyezett megtekintés, a szent római Szék tisztelendő apostoli atyja, Paschalis a kardinálisok, püspökök, papok, apátok, szerzetesek, laikusok és asszonyok sokaságával megáldja és felszenteli Szent Geminianus szent testét és oltárát minden tisztelettel és méltósággal, a leggondosabb szertartással, október 8-án. Ezért nagy bűnbocsánatot hirdetnek, apostoli áldást hirdetnek és terjesztenek.

(Beszámoló a modenai székesegyház építéséről és Szent Geminianus testének átviteléről: A. C. QUINTAVALLE, La Cattedrale di Modena, Modena, I, 1964, 359–366)

Hirsau

(Szent Aurelius testének áthelyezése Hirsauba: lásd 47. l.)

Liege

A valószínűleg Reimbald liege-i kanonok által írott verses krónika az 1117–1119. évek eseményeit sorolja fel. Köztük említi 1118-ban Hillinus apát halálát, majd a bronz keresztelőkút leírása következik, amelynek alapján azonosítani lehet a ma a dómban látható emlékkel. A forrás nem szól a mesterről. Kevésbé egyértelmű és későbbi hagyomány alapján a liege-i keresztkút mesterének Renier de Huyt tartják a kutatók (említik mint ötvöst 1125-ben, ismeretes halálának napja is: december 4.; a bejegyzés a XII. század közepe tájáról való).

{257}


Hillinus apátról
[525]
Meghalt a nemes Hillinus apát,
Halála jelzi szomorú sorsát.
Az a nap az egyházának
Lőn napja sok bajnak és bánatnak.

A kútról
Öntött művű kutat készíttetett,
Öntésével más mű nem versenyez.
A kút tizenkét hordozó ökre
a kegyelemnek előképe.[526] 
A kút tárgya az a misztérium,
amelyet hord a baptisztérium:
Megkereszteli itt János az Úr Jézust,
Amott Péter pogány Corneliust,
Craton, a bölcs is keresztelkedik,
János elé a tömeg özönlik.
A keresztkútnak fedelét pedig
Apostolok és próféták szegik.

(Verses liege-i krónika: Bruno REUDENBACH, Das Taufbecken des Reiner von Huy in Lüttich, Wiesbaden, 1984)

Ostiai Leó

(A montecassinói kolostor krónikája: lásd 57. skk. ll.)

Hugo de Sancto Victore

1126 körül

Mindenből valamely rövid összegzést, mintegy az alap alapjaként, azaz a legelső alapként kell összeszednünk, amit könnyen megérthet a lélek és megtarthat az emlékezet. Három dolog van tehát, amelyeken főként alapul a történetek ismerete, vagyis: a személyek, akikkel a dolgok megtörténtek, és a helyek, ahol történtek, meg az idők, amikor történtek.[527]

(A történetek három legfontosabb körülményéről szóló könyv, Előszó: Anna-Dorothee van den BRINCKEN, Mappa mundi und Chronographia. Studien zur imago mundi des abendlandischen Mittelalters, Deutsches Archiv für Erforschung des Mittelalters, 24[1968], 124)

{258}

IV. Ekkehard

(A Sankt Gallen-i kolostor krónikája: lásd 36. sk. l., 44. l.)

Petershausen

(a kolostor krónikája: lásd 34. l.)

Suger

(Könyve a kormányzása alatt történt dolgokról: lásd 98. skk. ll.; A másik könyv, a saint-denis-i templom felszenteléséről: lásd 113. skk. ll.)

Geoffroy, Normandia hercege és Anjou grófja története

(lásd 159. l.)

Poitiers-i Hugó

(A vézelay-i kolostor története: lásd 160. l.)

Gervasius

(A canterburyi templom leégéséről és helyreállításáról: lásd 117. skk. ll.)

A krónikának ezt a részét, amely a canterburyi székesegyház tűzvész előtti épületeinek leírását tartalmazza, az I. rész megfelelő helyén […] jelzi. E szövegre alapozza Gervasius a régi és az új épületek összehasonlítását.

A tiszteletre méltó Odo[528] Szent Wilfrid yorki püspök[529] testét Riponból áthozván, Canterburybe hozta,[530] és azt magasan lévő ereklyetartó szekrényben helyezte el illően, ahogyan ő maga írja, vagyis a főoltáron, amelyet faragatlan kövekből és habarcsból a szentély keleti részén a fallal összefüggően építettek fel. Azt a templomot pedig – amelyről, kérem, fogadják türelemmel, ha túl sokat szólnék –, amint Beda[531] történelmi munkája tanúsítja, a rómaiak módján[532] építették, s némely részében ékesen alkották a szent apostolfejedelem, Péter templomának utánzásával, melyben szentséges ereklyéit az egész világ ünnepli. Továbbá illő távolságban az említett oltár elé helyezve másik oltár volt, a mi Urunk, Jézus Krisztus tiszteletére szentelve, ahol naponta ünneplik a szent misztériumokat. {259} Ezen az oltáron Szent Elfegus más szentek ereklyéivel együtt ünnepélyesen helyezte el Szent Swithun fejét, amelyet a wintoni püspökségből hozott magával, amikor áthelyezték a canterburyi érsekségbe. Ezekhez az oltárokhoz az énekesek kórusából néhány lépcsőn lehetett felmenni, s ezt a rómaiak kriptának vagy confessiónak nevezik. Lent Szent Péter confessiójának módjára építették, s boltozata annyira magasba nyúlt, hogy felső részét csak számos lépcsőn lehetett elérni. Ebben belül kelet felé oltár volt, amely, amint régen mondták, Szent Furseus fejét rejtette magában. Egy a kripta keletre hajló görbületét követő folyosó is terjedt azonban Szent Dunstan[533] nyugvóhelyéig, amelyet erős falazat választott el magától a kriptától. A szentséges atya ugyanis a lépcsők előtt a földben nagy mélységben eltemetve feküdt, fölötte piramis formájú, nagy és magas épületű síremlékkel, a Szent fejénél pedig a matutina-oltár volt. Innen nyugat felé a zsolozsmázók kórusa nyúlott a templom csarnokába, illő építménnyel elválasztva a tömeg háborgatásától. Azután a csarnok hosszának közepe táján két torony volt, túlemelkedve a templom mellékhajóin. Ezek egyike, ahol délen Szent Gergely pápának oltára volt, mindmáig Suthdure-nak neveztetik. Ezt a kaput a régi királyok törvényeiben gyakran említik név szerint. Itt ugyanis az egész királyság minden perét, amelyeket a századokban vagy a grófságokban, akár egyben, akár többen, vagy a királyi kúrián nem lehetett törvényesen eldönteni, tudvalevőleg itt, mint a király legfelső bíróságán kellett befejezni. A másik tornyot pedig az északi oldalon építették abban az irányban, Szent Márton tiszteletére, s ennek két oldalán a kolostor volt, melyben a szerzetesek éltek társas életet. És amiként a másikban a világiak pereskedtek, és hódoltak világi kedvteléseiknek, ebben a felnőtt testvéreket rendelték el az egyházi szertartások éjjel-nappali, az időkhöz igazodó tanulására. A templom végét a boldogságos Istenanya, Mária kápolnája díszítette. Ehhez, mivel ilyen volt a felépítése, bárki csak lépcsőn át juthatott el. Nyugati részén ama Úrnő tiszteletére szentelt oltár volt, amelybe a szent szűz, Austroberta feje volt bezárva. Amikor ennél az oltárnál végezte a szent misztériumokat, a pap arcát a lent álló nép felé, keletre fordította. Mögötte pedig, nyugaton püspöki katedra volt, nagy kövekből és habarcsból illően építve, nagy távolságban az Úr asztalától, mintegy a templom ama falával összefüggve, amely az egész templom lezárására szolgált. Ilyen volt a canterburyi templom helyzete.

Ezt itt röviden azért írtuk le így, hogy amikor a jelen és az eljövendő kor emberei a régiekről ebből az írásból fognak hallani, s azokat nem így találják, ahogyan a beszámolóban van, tudják meg, hogy azok a régiségek elmúltak, és hogy minden új. Hiszen ama számtalan viszontagság után, melyet kívül-belül sokszor elszenvedett, napjainkban Isten titokzatos, de igazságos ítélete folytán a tűzvész emésztette el, és valamennyi díszével és felszerelésével együtt szinte semmivé tette. De amikor mindezek Isten akaratából megtörténtek, néhány év múltán Lanfrancus, a caeni kolostor apátja, ez a nagy és bölcs férfiú került ennek {260} {261} a templomnak az érsekségére,[534] és egészen újaknak építésére készülve, alapjaiban felforgatta mindazt, ami a tűzvész után megmaradt. Amikor tehát felemelték a fő atyák, Dunstan és Elfegus, valamint más szentek testét, akiknek védelme ezt a helyet megdicsőíti és erősíti, s amikor lebontották az általunk megnevezett oltárokat, valamennyi szent sírját (amelyek, amint elmondtuk, s ahogyan az atyák szavahihető tanúbizonysága megerősítette, bennük voltak) fogyatkozás nélkül megtalálták. Hogy mindez így volt, habozás nélkül, igazán állíthatom, mivel mindent, ami történt, a saját szememmel láttam, és szorgos igyekezettel bíztam az emlékezet őrizetére. Eddig Eadmerus.[535] Az ezután következőket pedig, ahogyan az előzményeket is, a maga stílusával[536] folytassa Gervasius.

CANTERBURY, A KOLOSTOR VÍZVEZETÉSI TERVE, 1160 K. CAMBRIDGE, TRINITY COLLEGE, AZ MS R. 17.1. SZ. KÉZIRATBA KÖTVE

Először tehát Lanfrancus épületét írom le összefoglalóan, a nagy toronytól kezdve, nem mintha az ő temploma teljesen elpusztult volna, hanem mivel egy részét módosították. Tehát a templom közepén a tornyot igen nagy pillérekre támasztva helyezték el, mintegy az egésznek középpontjaként. Ennek a csúcsán aranyozott kerub volt. Ettől nyugatra van a templom hajója vagy csarnoka, melyet mindkét felől nyolc-nyolc pillér támaszt. Ezt a hajót avagy csarnokot két magas torony zárja, aranyozott csúcsokkal. E templom közepén aranyozott corona függ. Az említett tornyot pedig a hajótól egyfajta szószék választotta el,[537] s ennek közepén a hajó felől a Szent Kereszt oltára volt. A szószék felett gerenda volt a templomon keresztben elhelyezve, amely egy nagy keresztet tartott két kerubbal és Szűz Mária meg Szent János apostol szobraival. Az északi mellékhajóban Szűz Mária kápolnája és oltára volt. Ebben a hajóban találtunk menedéket a tűzvész után öt évig, mint fentebb elmondtuk. Az említett nagy toronynak kétfelől kereszthajója volt, tudniillik a déli és az északi. Mindkettőnek a közepén erős pillér volt, amely a falakról induló boltozatot háromfelől fogta fel. E kettőnek a leírása nagyjából ugyanolyan. A déli kereszthajóban a boltozat fölött az orgona szokott lenni, a boltozat felett és alatt kelet felé nyúló portikusz[538] volt. Alul Szent Mihály oltára volt, felül a Mindenszenteké. Szent Mihály oltára előtt délre Feologildus érsek[539] volt eltemetve, északra pedig a szent szűz, Siburgis, akit szentsége miatt Szent Dunstan temettetett el a templomban. E portikusz és a kórus között a tér két részre van osztva, tudniillik néhány lépcsőre, amelyek a kriptába vezetnek, és sok lépcsőre, amelyeken a templom felső részeibe lehet jutni. Az északi kereszthajónak ugyancsak két portikusza van. A felsőn Szent Balázs oltára van, az alsóban pedig Szent Benedeké. Ebben az alsóban a belépő jobbja felől Vilmos érsek van eltemetve,[540] aki nagy dicsőséggel szentelte fel Krisztus templomát, melyet éppen leírok. Ő alapította a doveri szerzetesek Szent Márton-templomát is. Balra nyugszik e Vilmos elődje, Rudolf érsek,[541] aki ugyan bölcs és híresen ékesszóló {262} volt, kárára Calixtus[542] pápa mégis Turstan yorki érseket és Hugót, Szent Ágoston apátját emelte fel és tüntette ki. Ugyanebben a portikuszban, az oltár előtt jobbra nyugszik Egelnoth érsek,[543] balról pedig Wilfelmus.[544] Az oltár mögött jobb kéz felől Adelmus,[545] balra Chelnoth.[546] Az említett portikusz díszei ezek az atyák. A portikusz és a kórus között a tér ketté van osztva, vagyis azokra a lépcsőkre, amelyek lefelé, a kriptába vezetnek, és azokra a lépcsőkre, amelyek a templom keleti részeibe felmenőket engedik át. E tér és az említett portikusz között tömör fal van, amely előtt a vértanúknak ama dicsőséges sorstársa és az apostolok asztaltársa, vagyis Szent Tamás[547] az orgyilkosok kardjaitól ugyan testben meghalt, legyőzhetetlen lelkét azonban legott dicsőségesen és tisztességgel visszaadta az örök királynak, hogy megkoronázza a mennyben. Itt, a vértanúság helyével szemben volt a kerengő ajtaja, amelyen ama négy ördögi kancellár bejött, hogy üllő és kalapács között megcsinálják a vértanúk hiteles privilégiumának bulláját, vagyis hogy Szent Tamás fejét, amely a padozat és a kardok közé hanyatlott, a Királyok Királyának pecsétjével, tudniillik a vértanúság pálmájával ékesítsék. Azt a pillért pedig, amely ennek a kereszthajónak a közepén állott, s a hozzá tartozó boltozatot is, idő múltán a vértanú iránti tiszteletből lebontották, hogy a vértanúság színhelyén emelt oltárt tágabb térségben lehessen látni. Az említett boltozat körül fent pedig valamely járat készült, amelyen kelméket és szőnyegeket lehet kifüggeszteni. Ebből a kereszthajóból a toronyba, a toronyból pedig a kórusba sok lépcsőn lehet felmenni. A toronyból a lejárat pedig az új ajtón keresztül a déli kereszthajóba vezet. Aztán a toronyból a hajóba kétszárnyú ajtón át lehet lemenni. Ennyit Lanfrancus templomáról.

Most pedig hozzá kell fognunk ahhoz, hogy ahogyan csak lehet, leírjuk a kórust, nehogy eltörlődjék az emlékezete. A Lanfrancus érsek által épített templomot, azaz a hajót, a kereszthajókat, a tornyokat s mindazt, amit ezek tartalmaznak, amily röviden tudtam, érintettem, mégpedig annál rövidebben, mivel a látvány ezt hathatósabban képes mutatni, mint a beszéd. Tudd meg tehát, jó olvasó, hogy Lanfrancus kórusát nem láttam, és leírását sem leltem fel senkitől sem. Eadmer leírta ugyan a régi templomot, amely, mint mondta, Lanfrancus előtt, a rómaiak módján épült. Lanfrancus épületéről pedig, amely régiségben ez után következett, és Konrád kórusáról, amely Anselmus, Lanfrancus utódja idején készült, említést tett ugyan, de nem leírást.[548] Mivel tehát az említett kórust, melyet Konrád idején dicsőségesen befejeztek, a mi időnkben a tűzvész szánalmasan elemésztette, nehogy egy ilyen férfiúnak vagy egy ily gyönyörű műnek az emlékezete eltörlődjék, erre kell irányítanunk stílusunkat, még ha együgyű és {263} tudatlan is. Mégsem az volt a szándékunk, hogy a kövek rakását leírjuk, de mivel nem egészen voltam képes kiismerni a szentek temetőhelyét és azok nyughelyét, akik a templom különböző helyein vannak eltemetve, csak ha előbb valamiképpen leírom azokat a helyeket, amelyeken Eadmer tapasztalata, közreműködése és írása szerint elhelyezték őket; tehát az említett nagy toronytól, amely, mint előbb már mondtuk, az egész egyház közepén van elhelyezve, kelet felé kell haladnunk. A torony keleti pillérei tömör falból emelkedtek ki, és kerek félpillérekként voltak kialakítva. Ezután sorban és egy vonalban kilenc-kilenc volt a kórus két felén, közel egyenlő távolságban egymástól. Ezek után a körüljárónál hat volt körívben elrendezve, a déli kilencediktől az északi kilencedikig, s ezek közül a két utolsó valamilyen ívben egyesült. E pillérek, mind az egyenesen, mind a körüljáróban elhelyezettek fölött pillértől pillérig íveket boltoztak. Ezek fölött a tömör fal kicsiny és homályos ablakokkal volt ellátva. A kórust körülvevő fal a pillérek ívelt részén a templom fejénél egyesült. E fal fölött egy triforiumnak nevezett járat volt, és felső ablakok. Ez volt a belső fal teteje. Efölött a tető volt, és kiváló festéssel díszített mennyezet. A pillérek tövénél márványtáblákból rakott fal volt, amely körbeövezve a kórust és a presbitériumot, elválasztotta a templom testét oldalhajóitól, amelyeket mellékhajóknak neveznek. Ez a fal összefogta a szerzetesek kórusát, a presbitériumot, a Jézus Krisztus nevére szentelt főoltárt, Szent Dunstan oltárát és Szent Elfegus oltárát, szent testeikkel együtt. Az említett fal fölött, az oltár mögötti ívben és vele szemben volt az egyetlen kőből csinált pátriárkai katedra, amelyben az egyház szokása szerint az érsekek ünnepnapokon a misék alatt a szentség átváltoztatásáig szoktak ülni, azután ugyanis nyolc lépcsőfokon leszálltak Krisztus oltárához. A kórusból a presbitériumba három lépcsőfok vezetett. A presbitérium padlójától az oltárig három fok. A pátriárkai székhez pedig nyolc. Az oltár keleti szélein két, arannyal és ezüsttel illőn díszített faoszlop volt, amelyek nagy gerendát tartottak, s ennek a gerendának végei a két pillér fejezeteire ültek. Ez az oltár fölött, a templomon keresztben helyezve és arannyal díszítve az Úr fenségét, Szent Dunstan és Szent Elfegus képét, valamint hét, arannyal és ezüsttel borított, sok szent ereklyéivel megtöltött ereklyetartót hordozott. Az oszlopok között aranyozott kereszt állt, amelynek fáján körös-körül hatvan ragyogó kristály volt. Krisztus eme oltára alatt a kriptában a Szent Szűz Mária oltára volt, akinek tiszteletére az egész kriptát szentelték. Ez a kripta lent majdnem ugyanolyan terekkel és bővítményekkel terjedt ki széltében és hosszában, mint fent a kórus. A szentély közepén aranyozott corona függött, amely huszonnégy gyertyát hordozott. Ez volt a kórus és a presbitérium állapota.

A mellékhajók külső fala pedig ilyen volt. A Szent Tamás vértanúsága helyétől, vagyis Lanfrancus kereszthajójától indulva, kelet felé a felső kereszthajóig vezető csak háromablakos volt. A kórus ötödik pillérével szemben és az onnan induló ívet felvéve, az észak felé irányuló épület az északi kereszthajót alkotta. Az ötödik és a hetedik pillér alkotta a kereszthajó hosszúságát, a hetedik pillérről ugyanis ugyanúgy, mint az ötödikről észak felé induló fal két portikuszt alkotva, kereszthajót alkotott a keleti részen. Ennek a portikusznak a déli részén volt Szent István oltára, alatta a kriptában Szent Miklós oltára. Az északi portikuszban {264} Szent Márton oltára volt, alatta a kriptában Szent Mária Magdaléna oltára. Szent Márton oltára mellett két érsek nyugodott, jobbra Wulfred,[549] balra Living.[550] Szent István oltára mellett ugyancsak kettő, balra Athelard,[551] jobbra a tiszteletre méltó Cuthbert.[552] Ő, akit nagy bölcsessége emelt ki, Krisztus egyházának szabad temetkezési jogot szerzett. Ugyanis Szent Ágoston ideje óta nemcsak az érsekek testét, hanem mindenkiét, aki a városban meghalt, régtől fogva a városon kívül lévő Péter és Pál apostol-templomhoz szokták kivinni és ott eltemetni. Az időben ugyanis azt mondták, hogy a város nem a holtaké, hanem az élőké. Szent Cuthbertus azonban, aki bánkódott azon, hogy halála után meg kell válnia egyházától és fiai társaságától, akiket életében a legnagyobb szeretettel kedvelt, Rómához fordult, és a pápától megszerezte Krisztus egyházának a szabad temetkezés jogát. Őt, mint hisszük, Isten akaratából, a pápa tekintélyével és Anglia királyának engedélyével elsőnek temették el Krisztus templomában, amint valamennyi érsek-utódját is, az egyetlen Jambert nevű[553] kivételével. Az ettől a Szent István-portikusztól kiinduló falnak kelet felé oldalról a főoltárral egy vonalba eső ablaka volt. Azután magas torony volt, mintegy a már említett falon kívül elhelyezve, amelyet a benne volt Szent András-oltárról Szent András tornyának neveznek, alatta a kriptában az Aprószentek oltára volt. Az említett toronytól a fal apránként ívelten haladva és ablakkal megnyitva érkezett el a következő kápolnához, amely a templom kelet felé nyúló végén ugrott ki, s a magas érseki katedrával esett egy vonalba.

De mivel mindarról, ami ebben a kápolnában volt, szólni kell egyet-mást, bejárata előtt egy kicsit meg kell állnunk, míg a déli fal és annak részei is nem jutnak el ennek a kápolnának a bejáratáig. A déli fal tehát, amely Lanfrancus kereszthajójánál, a Szent Mihály-portikusznál kezdődik, három ablak után jut el a felső kereszthajóig. Ennek a felső kereszthajónak a keleti részén éppúgy két portikusza volt, mint a másiknak. A déli portikuszban Szent Gergely oltára volt, s ott két szent érsek nyugodott, délről Szent Bregewin,[554] északról Szent Plegemund,[555] alatta a kriptában Szent Audoenus roueni érsek oltára volt. A másik portikuszban Szent János evangelista oltára volt, ahol két érsek nyugodott: jobbra Ethelgar,[556] balra Eluricus,[557] alatta a kriptában Szent Pál oltára, ahová Siricus érseket[558] temették. Szent Audoenus oltára előtt a térségnek körülbelül a közepén Szent Katalin oltára volt. A fent említett kereszthajótól kiinduló falnak pedig {265} ablaka volt a főoltárral szemközt, majd pedig magas tornya, amelyben Péter és Pál apostolok oltára volt. Az oltárnak és a toronynak pedig Szent Anselmus adott nevet, akit ide hoztak át, és az oltár mögé helyeztek. Ettől a toronytól kiindult és görbületében ablakkal megnyitott fal jutott el a Szentháromság említett kápolnájához, amely a templom végén állt. A két, tudniillik az északi és a déli falból kiinduló ív folytatta a kettőnek az íves alaprajzát. A kápolnában pedig, amely a falon kívül helyezkedett el, de vele mégis össze volt kötve, és kelet felé kiugrott, a Szentháromság oltára volt. […] Ennek a kápolnának a közepén oszlop állott, amely a mindenfelől érkező íveket és boltozatot alátámasztotta.

(A canterburyi templom leégéséről és helyreállításáról: SCHLOSSER, 254–261; O. LEHMANN-BROCKHAUS, Lateinische Schriftquellen zur Kunst in England, Wales und Schottland vom Jahre 901 bis zum Jahre 1307, München, 1956, 665, 1, 179 skk.)

Rigord

(Fülöp Ágost francia király tettei uralkodásának negyedik évében: lásd 162. l.)

Guillaume le Breton

(krónikái: lásd 159. sk. l.)

Saint-Germain-i Richárd jegyző

(Krónikája: lásd 43. l.)

Troisfontaines-i Albericus

(ciszterci rendi krónikája: lásd 48. sk. l.)

Vilmos andres-i apát

(krónikája: lásd 49. l.)

Burchard, halli szerzetes

(A wimpfeni Szent Péter-társaskáptalani egyház krónikája: lásd 122. sk. l.)

Ottokár stájer rímes krónikája

Habsburg Rudolf király síremléke, 1291

A 98 595 verssorból álló krónika voltaképpen egy világkrónika folytatása a XIII. század közepétől, II. Frigyes császár halálától 1309-ig, I. Albert osztrák herceg meggyilkolásáig terjedő időszak eseményeivel. Az elbeszélés fő szempontja a királyok tetteinek gestaszerű {266} ábrázolása, Ausztria és szomszédai, Magyarország és Csehország történetében pedig ezek arisztokráciájának bemutatása is. Az előadásban érvényesülő szemléletesség az udvari irodalom hagyományára támaszkodik. Különösen fontos témái a lovagi harc és tornák, ünnepségek. A szerző, aki elárulja magáról, hogy a neve Ottokár, alacsony származású steiermarki lovag, 1265 táján születhetett, s több osztrák nagyúr szolgálatában állt. Művének keletkezési idejét a benne mint újabb eseményekre tett utalások alapján lehet meghatározni. Első részeiben ezek időhatárai: 1301–1312; a mű végén: 1326 előtt. A következő szemelvény, amely nemcsak az európai portréművészet fontos forrása, hanem a portréigény megfogalmazásának az irodalmi stílusban felfedezhető gyökereire is rámutat, a XIV. század második évtizedének elején készülhetett.


39 100    Mihelyt már a király[559] halott,
               akkor az urak legott
               buzgón tanakodni kezdtek,
               hogy temessék el a testet
               oly nemesen és méltón,
39 105    ahogy ilyen nagy úrtól
               nem lehet megtagadni.
               Meg kellett mindenkit hívni,
               a temetés napjára,
               akiknek a lakása
39 110    ott volt, a Rajna-parton,
               nem maradt senki otthon,
               hanem mindenki eljött.
               Mikor végezték a püspökök,
               amit olyankor tesznek,
39 115    ha ily nagy urat temetnek,
               sírba vitték szépen.
               Mindezt a király bölcsen
               elrendezé s előírá,
               még éltében volt gondja rá,
39 120    hogy ott akar nyugodni.[560] 
               Meg nem tagadta tőle senki,
               Eltemették így méltón.
               Isten az égi trónon
               váltson meg halálával!
39 125    Bölcs faragó munkájával
               ragyogó tiszta képe,
               egy márványkőbe vésve,
               ki lett szépen faragva.
               Eddig akárki látta, {267}
39 130    mindenki annyit mondott,
               hogy eddig még nem látott
               ilyen hasonló képet:
               mert ezt a mesterséget
               hiány nem kisebbíti.
39 135    Hiszen sietett látni
               a királyt, ahol lelte,
               és gondosan elleste
               róla az alakot,
               mit képének adott.[561] 
39 140    Beszélve más dolgokról 
               hadd szóljak most még arról,
               hogy a mesternek, furcsa,
               volt egy szokása:
               oly nagyon elragadta,
39 145    szívét szorongatta
               a király alakja,
               hogy egyre számlálgatván,
               mennyi a ránc az arcán,
               a mester mindezt aztán
39 150    mind felhasználta. 
               Aztán a képet megcsinálta,
               úgy, ahogy elképzelte.
               És amint a királyt elérte
               mindenféle betegség,
39 155    s legfőként az öregség,
               mihelyt eggyel több lett
               király őfelségének
               arcán a barázda,
               a mesternek hírét adta.
39 160    Az pedig útra kelt,
               és gyorsan Elzászba ment,
               mert a király ott volt:
               megfigyelte és olvasott
               tényekből valóságot,
39 165    ahogyan mondták neki.
               És amikor látta ezt,
               hátat fordított rögvest,
               és Speyerbe rohanva
               a képet szétrombolta,
39 170    s megcsinálta ismét hasonlóra
               a nagy királyra, Rudolfra.
               Házának fedele már a kő lett,
               {268} én meg csak magamba nézhetek,
               vajon oly jó művész vagyok,
39 175    hogy én egy epitáfiumot[562] 
               valódi tényeket sorolva
               megírhatnék őróla.
               Pedig úgy kellene lenni,
               hogy ott látnánk állni
39 180    lefestve vagy kifaragva, 
               vagy pedig odaírva
               betűkkel a sírkőre
               a király minden erénye,
               mely díszítette életében.
39 185    Ehhez helyre lenne szükségem,
               de hallgatok, akár a sír,
               hiszen még egy dóm sem bír
               mellékhajója terében
               befogadni egészében,
39 190    az az erény annyi volt,
               mit a király magán számolt,
               hogy a magamfajta elme
               ahhoz bizony gyenge lenne,
               hogy ilyesmit elvállalnék.
39 195    Bizony, ez jobban illenék
               Wolfram von Eschenbach[563] úr kezébe,
               ha még ma is közöttünk élne,
               s amily bölcs volt a költészetben,
               elég munkát találna ebben.
               

(Deutsche Chroniken und andere Geschichtsbücher des Mittelalters, Bd. V., Teil I, 508 sk.)

Siena, ismeretlen szerző krónikája

(lásd 165. l.)

Giovanni Villani

Giovanni Villani (†1348) firenzei krónikájában mindenekelőtt a város eseményeit adja elő, de látóköre Itálián kívül a világtörténelemre is kiterjed. Művét az 1300. szent évben tett római útja után kezdte írni, annak az eszmének a jegyében, amely szerint Róma hanyatlásával helyét Firenze hivatott betölteni. A munka egyes fejezetei beszámolnak a város épületeinek és erődítéseinek munkáiról, utcáinak kövezéséről – mindezeket a város nagysága bizonyítékainak, ékességeinek tekinti. Nagy munkákra rendszerint a város békés korszakaiban kerül sor: a jó kormányzat eredményei tehát.

{269} VIII. 9. Mikor alapították a Santa Reparata főtemplomát? Az említett 1294. évben, amikor Firenze városa elég nyugalmas állapotban volt, mivel Giano della Bella újításai megváltoztatták a nép sorsát,[564] a polgárok megállapodtak abban, hogy megújítják Firenze főtemplomát, amely egy ekkora városhoz képest igen bárdolatlan formájú és kicsiny volt, és elhatározták, hogy megnagyobbítják hátrafelé,[565] s egészen márványból és faragott figurákkal csinálják. És nagy ünnepélyességgel tették le az alapkövet Szűz Mária szeptemberi napján a pápa kardinális legátusa és a püspökök, s ott volt a podesta és a capitano s a priorok[566] meg Firenze minden rendű urai, és Isten és Szűz Mária tiszteletére szentelték, Santa Maria del Fiorénak nevezvén, noha a nép soha nem felejtette el első nevét, a Santa Reparatát. És elrendeltek a község[567] számára egy minden font után fizetendő négydénáros adót az említett templom építkezésére és munkájára, amit a község kincstárából kell kifizetni, valamint fejenként 2 soldót. És az említett legátus és a püspökök nagy indulgenciákat és bűnbocsánatokat hirdettek mindenkinek, aki segédkezett és adakozott.

VIII. 26. Mikor kezdték el Firenze népének palotáját, ahol a priorok laknak? [568] Az említett 1298. évben kezdték alapítani a priorok palotáját Firenze községe és népe számára[569] azoknak az újításoknak a folytán, amelyeket a nép és a nagyok között bevezettek, mivel gyakran volt a gyűlölködés és a zendülés helye, két hónappal azután, hogy a két párt[570] megújította a priorátust, amelyet a hetek már elkezdtek. És a prioroknak, akik a népet és az egész köztársaságot vezették, nem volt hol lakniuk biztonságban, amíg a fehér Cerchik házában laktak a San Brocolo-templom mögött. És ahol az említett palotát elkezdték, ott régen az Ubertiak házai voltak, akik Firenze ellen lázadtak és ghibellinek voltak. És a házaik helyén teret csináltak, hogy soha újjá ne épülhessenek. És más polgárok házait is megvették, köztük a Foraboschiakét, és itt megalapították az említett palotát és a priorok tornyát, amelyet egy több mint ötvenrőfnyi torony fölé építettek. Ez a Foraboschiaké volt, és „a tehén tornyának” nevezték. És mivel az említett palotát nem helyezhették az említett Ubertiak területére, akiknek csináltatniuk kellett, ferdén helyezték el. Nagy hiba volt azonban, hogy nem csinálták szabályos négyszögletűre és messzebb a San Pietro Scheraggio-templomtól.

X. 77. Mikor kezdték el a San Giovanni bronzkapuit, [571] s fejezték be a firenzei Badia harangtornyát? Az említett 1330. évben kezdték készíteni a San Giovanni bronzkapuit, amelyek igen szépek, s csodás művűek és árúak, és a figurákat viaszba mintázta, majd csiszolta és aranyozta egy bizonyos Andrea Pisano mester, és olvasztókemence tüzénél velencei mesterek öntötték őket. És a szerző a Calimala [572] kereskedőcéhe részéről, akik a San Giovanni építőműhelyének a felügyelői, az említett munka készíttetésének tisztviselője volt.

XI. 12. Mikor kezdték alapozni a Santa Reparata harangtornyát és a Carraia hidat? Az említett évben [1334.] július 16-án kezdték alapozni a Santa Reparata új harangtornyát, a templomnak a San Giovanni térre néző homlokzata mellett. És ennek elvégzésére s az alapkő megáldására ott volt Firenze püspöke, az egész papsággal és a prior urakkal, és más urak, sok néppel, nagy körmenetben. És egészen a talajvízig nagyon erős alapot csináltak. És a Santa Reparata mondott {270} műhelyének fejévé és felügyelőjévé a község Giotto mestert, a mi polgártársunkat tette, aki a festészetben a maga korában fellelhető legfőbb mester volt, aki minden figurát és mozdulatot természet után rajzolt. És a község fizetést adott neki, hogy jutalmazzák erényét és kiválóságát. Ez a Giotto mester Milánóból tért haza, ahová Milánó urának[573] szolgálatára a mi községünk küldte, ez életből 1336. január 8-án távozott, s a község temette el nagy tisztességgel a Santa Reparatában.

(La Cronica di Giovanni Villani, annotata da C. DURANDO, Torino, 1880, IV, 23, 46 sk.; VII, 54 sk.)

Arnaud de Verdale

(A maguelonne-i püspökök katalógusa: lásd 34. l.)



[517] A XIII. században a templom hosszházát gótikus stílusban átépítették. A keleti rotundát 1800 táján nagyrészt lebontották, ma csak az itt leírt, legalsó kriptaszint van meg, restaurált állapotban.

[518] II. Paschalis pápa (1099–1118).

[519] Modena első püspöke, †397.

[520] Bonifác, Toscana őrgrófja és Beatrix, II. Frigyes felső-lotaringiai herceg leánya (1046–1115). Korábbi házassága után 1071-ben tért vissza Itáliába, s állt határozottan VII. Gergely pápa pártjára. Az ő canossai várában kényszerült meghódolásra a pápa előtt IV. Henrik császár.

[521] Lásd a róla szóló felirato: 38. l..

[522] A helyszínen feltárt antik épületek faragványainak egy részét úgy illesztették be az új épületbe, hogy felirataik, illetve ábrázolásaik részben láthatóak maradtak.

[523] Azaz emelőszerkezetekkel. Ilyeneket említ Pisában a Busketust dicsérő felirat is, lásd 324. l.

[524] Dodo püspök (1100–1134) elődjével, Eribertusszal (1056–1095), IV. Henrik párthívével ellentétben, pápahű volt. Ezek a politikai változások is magyarázzák az ünnepségek során érezhető feszültségeket.

[525] 1107–1118; a keresztkút a liege-i Szent Lambert-székesegyház keresztelő egyháza, az 1796-ban lerombolt Notre-Dame-aux-Fonts-templom számára készült, Hillinus ennek volt apátja.

[526] Az előkép a salamoni templom egyik felszerelési tárgya, az érctenger (1Kir 7,25; 2Krón 4,3–5).

[527] Hugo de Sancto Victore követelményei a történetírás alapjairól szólnak, s így a krónikás előadás legfőbb szempontjait tudatosítják. Ami a hely tisztázását illeti, vö. a Paulinus Minorita által leírtakkal a világtérkép szerepéről a világtörténelem megértetésében (200. l.). Ami a történetírás követelményeire érvényes, részben a történetek ábrázolására is vonatkoztatható.

[528] 942–958.

[529] 677–709 vagy 710.

[530] A X. század közepe táján.

[531] Beda Venerabilis (673–735).

[532] Itt nyilvánvaló, hogy a „rómaiak módján” kifejezés határozott római mintaképeket jelent, amelyek mindenekelőtt a szentély elrendezésében és az ereklyekultuszra való berendezésében keresendők. A canterburyi székesegyházat 597-ben az I., Nagy Szent Gergely pápa által küldött Szent Ágoston alapította. Eadmer az eredetivel azonosítja az általa leírt templomot. Valójában azonban 1067 tájára már kétszer újjáépítették, Cuthbert érsek (740–760) és Odo érsek (942–958) idején is.

[533] Canterbury érseke: 960–988.

[534] 1070–1089.

[535] Gervasius mindeddig Eadmer művét idézte: Vita sancti Audoeni.

[536] A stílus szó itt íróeszközt jelent.

[537] A szentélyrekesztőnek szószékkel kombinált változata: fr. jubé, ném. Lettner, ang. rood-screen.

[538] Tehát karzat.

[539] †832.

[540] †1136.

[541] †1122.

[542] II. Calixtus.

[543] †1038.

[544] †942.

[545] †923.

[546] †870.

[547] Szent Becket Tamás, Canterbury érseke (1162–1170), akit itt gyilkoltak meg II. Henrik király hívei.

[548] Konrád a canterburyi székesegyházi monostor priorja volt Anzelm érsek idején (1093–1109).

[549] 805–832.

[550] 1013–1020.

[551] 793–805.

[552] 740–760.

[553] 765–792.

[554] 761–764.

[555] 890–914.

[556] 988–990.

[557] 995–1005.

[558] 990–994.

[559] IV. Rudolf, Habsburg grófja (1218–1291), német király: 1272–1291.

[560] A speyeri dómban, a száli frank dinasztia uralkodói által létesített temetkezőhelyen. A krónikában leírt síremlék ma is a speyeri dómban van.

[561] A leírás az élethűség, illetve a hasonlóság követelményének – a portré iránti, a korban újszerű igénynek – egyik első irodalmi dokumentuma.

[562] Sírvers, emlékvers értelmében. A folytatás mindenekelőtt irodalomelméleti jelentőségű: a leírástól a faragott vagy festett képpel vetekedő hűséget igényel.

[563] A költő egyik irodalmi példaképe, a nagy Minnesanger .

[564] Giano della Bella reformjait 1293-ban Ordinamenti della Giustizia címen vezették be; ezzel kialakult a firenzei városi intézmények végleges formája. Az előzmények: 1250-ben a nép vette át a hatalmat a guelfek vezetésével, s ennek következtében a ghibellineket elűzték a városból. A Sienával szembeni montaperti csatavesztés után, 1260-ban a ghibellinek elűzik a guelfeket, s hatalmuk összeomlásáig, 1267 húsvétjáig, amikor elhagyni kényszerültek a várost, ők kormányoznak. A visszatérő guelfek pártjuk uralmát építik ki; a békétlenség következtében 1280-ban sor kerül a városban a törvényhozó (a podesta vezetésével) és a végrehajtó hatalom (élén a capitaneusszal) elvi szétválasztására. A kialakuló arisztokratikus hatalom s a podesta túlnyomó szerepe ellen irányult a nép nevében fellépő Giano alkotmányreformja.

[565] Azaz a szentély irányában bővítik.

[566] Podesta: a város ura, 1280 óta a köztársaság törvényhozásának a feje; capitano, capitaneus populi: eredetileg a gonfaloniba rendezett polgárok élén álló vezér, 1280-tól a végrehajtó hatalom gyakorlója; priori: a céhek elöljárói, akiknek szerepe 1282-től növekszik a podesta hatalmának ellensúlyozására; 1283-ban a hét felső és az öt alsó céhet fel is fegyverzik. Az 1293-as reformokban a capitaneus populi szerepe lett a céhek védelmezése.

[567] A comune.

[568] A Palazzo Vecchiót.

[569] A városháza tehát a popolo hatalmának székhelye és szimbóluma. Erődítését, védelmi szerepét a hozzá tartozó torony is kifejezésre juttatja. Az 1293-as Ordinamenti della Giustizia egyik fontos intézkedése, hogy a gonfaloniere della giustizia vezetésével 1000 kijelölt kispolgárt kötelez arra, hogy adott harangszóra gyülekezzék a priorok épülete körül, annak védelmére.

[570] A guelfek és a ghibellinek.

[571] A Battistero első bronzkapuját az Arte della Calimala 1329-es határozata értelmében Andrea Pisano készítette. Az elszámolások szerint a bronz keretszerkezetet Leonardo d’Avanzo velencei harangöntő készítette; a munka az elszámolásokban 1336-ig követhető.

[572] A firenzei posztóscéh, amely a Battistero mozaikjainak készítését is irányította.

[573] Gian Galeazzo Viscontinak.