Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

URALKODÓK, UDVARI ÉLET, REPREZENTÁCIÓ A XV. SZÁZADBAN

URALKODÓK, UDVARI ÉLET, REPREZENTÁCIÓ A XV. SZÁZADBAN

Zsigmond császár franciaországi látogatása

Jean Juvenal des Ursins (1388–1473) francia történetíró, jogi és kánonjogi doktor, Laon püspöke, majd Reims érseke (1449)

Michaud–Pojoulat, 1836, T. II., 529–532. o.

„Március első napján Németország császára megérkezett és bevonult Párizsba (1416. július). (…) A Palotában szállt meg, ahol épp akkor a király is tartózkodott, s aki eléje jött a Szép Fülöp király épületének vonaláig. Ott aztán összeölelkeztek és nagy kedvességet mutattak egymás irányában. Kíséretében volt egy herceg, akit Magyarország nagy grófjának (»grant comte de Hongrie«) neveztek, valamint Berthold Des Ursins gróf, egy bölcs és mértéktartó úr, s más hercegek és bárók. S úgy tűnt, hogy a császár nagy kedvet érez ahhoz, hogy egyetértést, vagy közvetítési lehetőséget találjon Franciaország és Anglia között. Nagy pompával és tiszteletadással fogadták, s a király is számos alkalommal adott ünnepséget a császár és kísérete tiszteletére, a király emberei pedig még gyakrabban. Eszerint cselekedett Jean Juvénal Des Ursins, Traignel ura is, aki vendégül látta Magyarország említett nagy grófját, Berthold grófot, s a többi urat, a Császár kivételével. S gondoskodott arról, hogy hölgyek és kisasszonyok, s zenészek jöjjenek, gondoskodott játékokról, dalnokokról és más szórakozásról: s noha megszokott dolog volt számára az idegenek vendégül látása, ezúttal azonban különös igyekezetet tanúsított a vendéglátásban a mondott Berthold Des Ursins miatt, mivel azonos volt nevük és címerük. A fogadásokkal és az ünnepségekkel a király, a Császár és az urak egyaránt elégedettek voltak. A mondott Császár tudni akarta, hogy miben áll a Parlament működése: és egy tárgyalási napon eljött a Parlamentbe, mely tömve volt urakkal, s a felső ülések mind tele voltak, hasonlóképpen ott voltak a szépen öltözött ügyvédek, szép szőrmés kabátokban és sapkákban. És leült akkor a Császár az első elnök fölé, ahová a király szokott ülni, ha a Parlamentbe látogat, amivel többekben elégedetlenséget váltott ki. És azt mondták, hogy bőven elegendő lett volna, ha a prelátusok oldalára, azok fölött helyezkedik el. Látni akarta a Császár egy, már folyamatban lévő ügy tárgyalását, mely a beaucaire-i vagy a carcassonne-i királyi helytartói tisztség megbízását érintette, s amelyre egy lovag és egy bizonyos Guillaume Signet mester formált jogot, aki igen figyelemre méltó papi személy volt, és nemes ember. S egyéb okok között, amelyeket a mondott Signet ellen felhoztak, hogy kimutassák alkalmatlanságát a kívánt hivatal viselésére, szerepelt az is, hogy ő nem lovag, s hogy az említett hivatalt szokás szerint lovagokkal töltötték be – amit a Császár végighallgatott. És akkor szólította a mondott Signet mestert, aki letérdelt eléje. Ekkor a Császár kivont egy szép kardot, melyet egyik emberétől kért el, lovaggá ütötte őt, s aranyos sarkantyúit felkötötte néki. S mondotta ekkor, hogy »az ok, amit ellene felhoztatok, megszűnt, mert ő immár lovag«. És akkor ezen a megnyilvánuláson a jóérzésű emberek felháborodtak, mivel már máskor is el kellett szenvedniük, hogy a császárok fenn akarták tartani a felsőbbség jogát a Francia Királysággal szemben, ami ellenkezik az igazsággal és a joggal. Mivel hogy a »király császár ebben a királyságban, s csak Istennek és a kardnak tartozik engedelmességgel s nem másnak«. (…)[1285]

Egy napon a Császár lakomára hívta Párizs előkelő asszonyait és kisasszonyait a Louvre-ba, ahol ő el volt szállásolva. És eljött oda közülük mintegy százhúsz személy. S csináltatott igen nagy pompázatosságot országa módszerei és szokásai szerint: ételt, amely sűrű raguból és erősen fűszerezett léből állt. És akkor az asztalhoz ültette őket, s mindegyiküknek adományozott egyet a németországi késeiből, melyek egy kis ezüstpénzt értek, s a lehető legerősebb bort hozatta. Nagyon kevesen voltak, akik enni tudtak ott a fűszerek erőssége okán, de a húsból azért bőven szolgáltak föl, s zenészek is voltak ott nagy számban. És a vacsora után táncoltak, és akik tudtak énekelni, énekeltek néhány dalt, majd elbúcsúztak. Távozásuk alkalmával mindegyiküknek adott egy aranygyűrűt, vagy egy aranyvesszőt, melyeknek egyáltalában nem volt nagy értéke.

Ezek után a Császár beszélt a királlyal és tanácsával, mondván, hogy szívesen vállalkozna arra, hogy egyetértést, vagy közvetítést találjon a már folyó háború ügyében. És hogy ennek érdekében elhatározta magát arra, hogy a lehető leggyorsabban Angliába menjen. S nem sokkal ezután kíséretével együtt elbúcsúzott a királytól és uraitól. És fedezték minden költségét, s adományokat juttattak neki és emberei közül a fontosabbaknak. Az említett Berthold gróf pedig kinyilvánította véleményét és elképzelését, mondván, hogy »kötni kellene egy négy vagy öt évre szóló fegyverszünetet, s azalatt azoknak gyermekei és barátai, akik a családban elestek, erőben növekedni fognak, kellő pénzt és hadi fölszerelést tudnak gyűjteni – vagy pedig legyen béke és végső megegyezés«. Ezzel a Császár elment Angliába és előadta néhány lehetséges módját a békekötésnek: az angolok késznek mutatkoztak arra, hogy javaslatait elfogadják, s hogy valamiféle fegyverszünetet kössenek. Tájékoztatták is erről a királyt és a tanácsot, de azok mégsem akarták ezt elfogadni. És egyeseknek az volt a véleményük, hogy Bretagne és Burgundia s a Francia Királyság más hercegeinek segítségével Harfleur könnyen visszafoglalható. (…)”

Királyi bevonulás

Egykorú leírás VI. Henrik 1431. évi párizsi bevonulásának ünnepségeiről.

Thiellay 1963, 303–308. o.

Item, következő vasárnap, advent első napján a király [VI. Henrik[1286]] megérkezett Párizsba a Saint-Denis kapun keresztül. Ez a kapu a mezők felőli oldalán a város címerét viselte, vagyis egy hatalmas pajzs fedte el az egész falrészt. Az egyik fele vörös, a másik, felső része pedig azúrkék színű volt, rajta liliomokkal. A pajzson még keresztben állt egy ezüstbárka, akkora, hogy három ember is belefért volna.

Item, a város bejáratánál, a falakon belül ott állt a kereskedők elöljárója a városi tanácsosokkal, szépen sorban, mind vörösbe öltözve, és mind kalapot viselt a fején. Amint a király beért a városba egy hatalmas, aranyliliomokkal hímzett kék baldachint emeltek a feje fölé. A négy tanácsos úgy vitte a király felett a baldachint, mint ahogy Úrnapján a Mi Urunk felett is viszik, és ráadásul amerre csak elmentek, az emberek mind éljent kiáltottak.

Item, előttük vonult a kilenc hős és a kilenc hősnő,[1287] ezek után pedig rengeteg lovag meg fegyverhordozó. Többek között itt ment Guillaume is, aki a Pásztornak nevezte magát, és aki azelőtt a sebeit mutogatta[1288], mint Szent Ferenc. Erről a Guillaume-ról már esett szó, de itt bizony nem lehetett nagyon jókedvű, mert erős kötelekkel jól megkötözték, mint afféle gonosztevőt.

Item, a fentiek után, de még a király előtt vonult négy püspök is, Párizs püspöke[1289], a kancellár,[1290] Noyon püspöke[1291] és még egy angliai[1292] is, mindezek után pedig jött a winchesteri bíboros.[1293]

Item, a király előtt jött még huszonöt herold és huszonöt trombitás is. Efféle kísérettel vonult be tehát Párizsba a király, és nagyon megbámulta a Saint-Denis-híd szirénjeit. Volt ott ugyanis három szirén, nagyon mutatósan elrendezve, középen pedig nőtt egy liliom, amelynek virágaiból és bimbóiból bor és tej csordogált, és az ivott belőle, aki csak akart vagy tudott. Efölött pedig volt egy kis ligetecske, ahol vademberek mókáztak mindenféle módokon és nagyon vígan játszottak a pajzsaikkal, amit mindenki szívesen nézett végig. Ezután a menet elért a Trinité kórház elé, ahol a színpadon egy misztériumot adtak elő Miasszonyunk fogantatásától egészen addig, amíg József elmenekítette Egyiptomba Heródes király miatt, aki lefejeztetett vagy megöletett 560 000 fiúgyermeket. Mindezt előadták a misztériumban, a színpadépítmény pedig elért a Saint-Sauveur-templomtól egészen a Darnetal utca végéig, ahol az a kút található, amelyet a Királyné Kútjának mondanak.

Item, innen elmentek a Saint-Denis kapuig, ahol bemutatták nekik Szent Dénes dicső mártír urunk lefejezését.[1294] A kapu előtt a tanácsosok átadták a baldachint a posztósoknak, akik egészen az Aprószentek temetőjéig vitték. Ezen a helyen egy igazi szarvasvadászatot rendeztek, amelyet nagy örömmel nézett végig mindenki.

Item, itt a posztósok átadták a baldachint a fűszereseknek, ezek egészen a Chatelet-ig vitték, ahol is egy gyönyörű misztériumot mutattak be nekik. Ezen a helyen ugyanis, épp a Chatelet falánál, a menettel szemben felállították a királyi tanácsot. Volt ott egy gyermek, akkora és olyan korú, mint a király, királyi díszbe öltözve, vörös köpönyegben és prémes kalpagban, a feje fölött pedig két igen díszes, szemet gyönyörködtető korona függött. Jobb oldalán álltak a francia királyi vérből való hercegek, az ország nagyurai, mint Anjou, Berry, Burgundia stb. hercegei, kicsivel távolabb tőlük pedig az egyházi nagyurak és mögöttük a polgárok. Baloldalt helyezkedtek el Anglia nagyurai, és ezek mind úgy tettek, mintha bölcsen és hűségesen tanáccsal szolgálnának az ifjú királynak. Mindnyájan saját címerükkel díszített páncélt viseltek, és ezt mind a város derék polgárai alakították. Itt a fűszeresek átadták a baldachint a pénzváltóknak, akik a királyi palotáig vitték el, ahol a király megcsókolta a szent ereklyéket, majd továbbment. A baldachint itt átvették az aranyművesek, és vitték a Calende utcán és a Régi Zsidó utcán át egészen a Saint-Denis de la Chatre-templomig. A király ezen a napon nem ment el a Notre-Dame-ba. Amikor a Saint-Denis de la Chatre-templomhoz értek, az aranyművesek átadták a baldachint a rőfösöknek, akik az Anjou-palotáig vitték, ott átvették tőlük a szőrmések, és vitték a Saint-Antoine le Petit-templomig, innen pedig a mészárosok vitték a Tournelles palotáig. Amikor a Saint-Pol-palota elé érkeztek, ott állt az ablakban Franciaország királynéja, Izabella, a néhai VI. Károly[1295] király felesége udvarhölgyeivel és kisasszonyaival. Amikor a királyné megpillantotta az ifjú Henrik királyt, leánya fiát, a király levette a kalapját és köszöntötte őt, a királyné pedig alázatosan meghajolt feléje, majd sírva elfordult. Itt átvették a baldachint a poroszlók, ahogy ez jogukban áll, és végül átadták azt a Sainte-Catherine-templom priorjának: ezt a templomot ugyanis a poroszlók alapították.

László magyar király követsége Franciaországban

Jacques du Clercq (1420–1501) a burgundi herceg, Jó Fülöp szolgálatában az udvar s a lovagi életforma dicsőítője.

Reiffenberg, 1835, 260–265. o.

XXX. fejezet

„Arról a követségről, melyet László (Lanselot), Magyarország és Csehország királya Franciaország királyához küldött, hogy nőül kérje leányát, és más megtörtént dolgokról.

Az említett 1457-es esztendőben, december nyolcadik napján a Touraine tartományban lévő Tours városába megérkezett és bevonult az a követség, amelyet László, Magyarország és Csehország királya küldött, nagy és nemes küldöttekkel az élén; s a követség három nemzetből állott: Magyarországról Kalocsa (Clordossam) érseke és Pálóczy László (Laxilan de Plui) úr, Csehországból Zdenko, Sternberg (Desternembourg) ura, Osvát Eizinger (Ozeran Zeztinges) úr, valamint Jakob Storp (Jacques Storp) úr, és ott volt közöttük Trier (Treves) prépostja, Delrodenaquet ura, Adam de Castenoy úr és még tíz-tizenhárom más lovag és mintegy harminc kiváló nemesember, akik a mondott városba igen szép rendben vonultak be; s volt velük jó hétszáz lovas, vagy megközelítőleg annyi, s volt huszonhat kocsijuk is, igen szépen feldíszítve és felszerszámozva, melyeket szép lovak vontattak; s igen kellemes dolog volt szemlélni a bevonulásukat, de amint megérkeztek a városba, Károly Franciaország királya legott eléjük menesztett egy nagy és nemes küldöttséget: legelőször is Konstanz bíborosát, majd Tours érsekét, Mans urát és még több más egyházi embert, majd utánuk Franciaország kancellárját és a tanács tagjait; s utánuk következtek azok, akik bezárták a küldöttséget, így Savoyai Fülöp herceg, Foix grófja, La Marche grófja, Dunois grófja, Saulces márki, La Tour ura, Normandia főudvarmestere, s a Tours városában lévő minden nemesember; és amikor Franciaország királyának emberei összetalálkoztak az említett követekkel, mindkét fél szép rendben felsorakozott, és Franciaország kancellárja igen szép és emlékezetes beszédet mondott. Utána az egyházi emberek az egyháziakkal, a lovagok és fegyvernökök a lovagokkal és fegyvernökökkel összekeveredve bevonultak Tours városába nagy vidámság közepette. Ekkor Franciaország királya, Károly a király másodszülött fia, a királyné és Magdolna úrhölgy a király leánya Motis-ban tartózkodott, mely elég közel volt az említett városhoz, s mivel Károly király megbetegedett, ezért az említett követek nem tudtak mindjárt beszélni vele, mintegy tíz napon keresztül a városba való megérkezésüktől számítva; s amikor erre sor került, ez december tizennyolcadikára esett; amikor is a követek Motis-ban voltak és szólottak Károly királlyal, és átadták neki azokat a jókívánságokat és tiszteletadásokat, amelyeket László király az ő szuverén uralkodójuk és uruk (souverain seigneur et maistre) küldött; és a fentebb említett kalocsai érsek szájából elhangzott egy igen szép beszéd latinul, bemutatva a Károly király és László király ősei közötti szoros kapcsolatot és úgyszintén azt a nagy szeretetet, mely mindig is létezett Magyarország és Csehország és a legkeresztényibb francia uralkodóház (très chrestienne maison de Franche) között, és mondotta a királynak, hogy nincs a békénél szebb dolog, és hogy azért jöttek, hogy legyen szeretet és egyetértés közötte és László király között, mondván Károly királynak: »Ha béke és szeretet lesz közted és az én szuverén uram között, ki lehetne a világon, aki a ti rontásotokra törhetne? Elődeid és a mi szuverén magyar és cseh királyaink barátok és szövetségesek voltak, és a szövetség okán jöttünk most mi is. Te vagy a kereszténység oszlopa (tu es la colompne de la chrestienneté) az én szuverén uram pedig annak pajzsa (et mon souverain seigneur en est l’escu), te vagy a keresztény ház (tu es la chrestienne maison) az én szuverén uram pedig annak védfala (et mon souverain seigneur en est la muraille).« S mondott a királynak az érsek még további szép szavakat is, majd beszéde befejezéseként kérte és kérlelte a királyt, hogy adja gyermekét, tudnivalóan Magdolna úrhölgyet, feleségül és hitves társául Magyarország és Csehország királyához; s bizony úgy igaz, hogy László király már előbb is többször kérte Károly királytól Magdolna leányát hitvesül, aki mindig azt írta vissza neki, hogy amint elküldi hozzá nemes követségét, az elegendő lesz az említett házasság megkötéséhez, s hogy ő szívesen hajlik a szavára, s amikor Károly király előtt e követség megjelent, s látván, hogy nem is tudná jobban férjhez adni leányát, úgy határozott, hogy hallgat a házassági ajánlatot tevők szavára, s kijelölte embereit, hogy azt kidolgozzák, elrendeljék és megkössék, s ezalatt a hercegek és urak, akik Károly király udvarában voltak, készültek a követek ünneplésére; ezt az ünneplést Foix grófja kezdte meg, aki Tours városában nagy ünnepséget rendezett december huszonkettedikén, az említett esztendőben, és egy igen ponpázatos estebédet adott, s az első asztalnál ott ültek a magyar király követségének összes főemberei és Franciaország kancellárja; a második asztalnál ott ült a követségben járó összes lovag és fegyvernök; a harmadik asztalnál ott volt Châtillon kisasszony az asztalfőn, utána Villeclerc kisasszony, majd Charles Daugrier, Maisne ura, Franciaország királynőjének fivére, és Châtillon Úrasszony, majd Vendôme grófja és ura utána Château Brun kisasszony és Rony kisasszony és más kisasszonyok, lovagok és fegyvernökök és az említett követségből vagy kétszázan, vagy megközelítőleg anynyian; s voltak ott nagy számban fegyveresek, heroldok, trombitások és hangszeren játszó személyek; Foix grófja, La Marche grófja, Fülöp, a Savoyai herceg fia, Dunois grófja, Saulces márki, La Tour ura, Normandia főudvarmestere De Prie ura és más nagyurak egy másik teremben étkeztek, s közülük többen a különböző fogásokat felszolgálók előtt vonultak be: az asztalokra különféle fogások kerültek, amelyekről én most nem beszélek, a közjátékokról (entremez) azonban szólok egy keveset. Az első ilyen közjáték egy kastély volt, melynek volt négy kisebb tornya és a közepén egy nagy torony, amelynek négy ablaka volt, és mind a négy ablakában egy kisasszony arca látszott, hajuk hátul volt összekötve s csak az arcuk látszott, s a legmagasabb részen László király címeres zászlaja volt, s körben a négy kisebb torony körül a követség vezetőinek címerei voltak; a toronyban pedig belül volt hat gyermek, akik szépen énekeltek és úgy tűnt, mintha leányok énekeltek volna; a második közjáték egy borzalmas vadállat volt, amelynek neve tigris, melynek teste széles volt, zömök és csíkos, a feje pedig borzalmat keltő és utálatos, s volt két rövid és hegyes szarva is. A fejében belül volt egy ember, aki mozgatta, úgy, mintha élet lenne benne, s tüzet is hányt a torkán át igen utálatosan, s mindezt négy nemesember hordozta, akik béarne-i módra öltöztek, és táncoltak is e vidék szokásai szerint; a harmadik közjáték egy nagy szikla volt, melyből fakadt egy forrás, és volt ott öt vadember kisgyermek, akik a sziklából előugrottak és »mavoisse«-t kezdtek táncolni; a negyedik közjáték egy igen szépen öltözött ügyes fegyvernök volt, akiről úgy látszott, mintha lovon ülne, s kívül hamis lábai voltak és ő és a lova is szépen voltak felöltözve és letakarva, s szökdécselt és ugrándozott, miközben a kezében tartott egy edényt, mely többféle színű volt, s rajta sokféle virággal, és legfelül volt rajta egy szép, liliomokkal díszített ágy, és ezt a nagy asztalra helyezték, hogy fogadalmat tehessenek rá azok, akik fogadalmat akarnak tenni. A követség két tagja tett ott fogadalmat; elsőként Storp Jakab tett fogadalmat a hozzá legközelebb ülő Villeclerc kisasszony szerelméért, mondván, hogy soha nem fog asztalnál ebédelni és vacsorázni, amíg csak fegyver viselésére képes; egy magyar lovag pedig fogadalmat tett a hölgyekre és a pávára, hogy egy hónappal azután, hogy visszaérkezik Magyarországra két éles vaslándzsát tör Châsteau Brun kisasszony szerelméért, aki özvegy volt. A végén pedig, szünet nélkül, hoztak a nagy asztalhoz tálakat, amelyeken cukros fűszerek voltak, amelyeket drazsénak hívtak, s ezek bizony igen szépen voltak elkészítve, szarvas, bölény, vaddisznó, medve, majom, egyszarvú, oroszlán, tigris és más állat formájában, s mindegyik tálon rajta voltak azoknak a címerei, akiknek azt a vacsorát felszolgálták. A fegyvernökök, a harsonások és muzsikusok szép adományokat és ajándékokat kaptak, s ezenkívül még Foix grófja Magyarország címeres heroldjának tíz vég (»aulnes«) hosszú bársonyszövetet adományozott, és utána a tiszteletnyilvánításokat követően megkezdődött a tánc, de ez nem nagyon volt.”

Két uralkodói portré Commynes emlékirataiban

XI. Lajos[1296] jellemzése

Philippe de Commynes (1447–1511) politikus, történetíró Merész Károly burgundi herceg, majd XI. Lajos francia király szolgálatában, jelentős politikai gondolkodó.

Mémoires, Pauphilet–Pognon, 1952, L, 72–74. o.

Mindazok közül, akiket valaha ismertem, XI. Lajos király a mi urunk volt a legbölcsebb abban, hogy balsorsban miképpen kell kihúznunk magunkat egy rossz lépés következményeiből. Beszéde és külső megjelenése igen alázatos volt. Sokat fáradozott azon, hogy megnyerjen magának valakit, aki szolgálatára vagy ellenkezőleg kárára lehetett. Nem kedvetlenedett el, ha történetesen ilyes valakitől, akit praktikával meg akart hódítani, először elutasításban volt része, hanem tovább ment, bőbeszédű ígéreteket tett neki, s a valóságban is elhalmozta pénzzel és tisztségekkel, mert tudta, hogy az ilyen ajándékok mennyire tetszenek. A béke és a virágzás idején sokakat kiűzött és eltaszított magától, hogy aztán, ha szüksége volt rá, drága áron visszavásárolja őket. Szolgálatukat a maga hasznára fordította, és nem hánytorgatta fel az elmúlt dolgokat. Természeténél fogva a középső rend embereinek volt barátja, viszont ellensége minden olyan nagyúrnak, aki nem volt őreá utalva. Senki sem hallgatta meg annyira az emberek bajait, vagy érdeklődött annyi dolog iránt, vagy kívánt annyi embert megismerni, mint ő. És valóban ismert minden tekintélyes és értékes embert Angliában éppúgy, mint Spanyolhonban, Portugáliában éppúgy, mint Itáliában vagy a burgundi herceg országaiban és Bretagne-ban, mintha valamennyi alattvalója lett volna. S éppen beszédmódja és szokásai, melyekről imént beszéltem, mentették meg számára a koronát ellenségei elől, akiket trónra léptekor szerzett magának. Leginkább szerfelett nagy bőkezűsége volt hasznára. De amilyen okosan intézte ügyeit a szerencsétlenségben, oly balul tette elégedetlenné az embereket ellenkező esetben, amikor azt hitte, hogy biztosan ül a nyeregben, vagy éppen csak fegyverszünet volt, azzal, hogy szűkmarkú volt, ami keveset használt neki, s a békét nagy nehezen tudta megerősíteni. Szeretett könnyedén, gúnyolódva beszélni az emberekről, akár jelen voltak, akár távol, azok kivételével, akiktől félt, s ilyenek sokan voltak, mert természeténél fogva igen félénk volt. S ha beszéde révén kárt okozott magának, vagy ilyesmit gyanított s ki akarta küszöbölni a rossz hatást, úgy azt szokta mondani az illetőnek: „Jól tudom, hogy nyelvem nagy bajt hozott rám, de olykor sok örömet is okozott nekem. Ezért tehát úgy helyes, ha elégtételt adok.” De nem elégedett meg ezekkel a szavakkal, hanem annak, akihez szólt, ajándékot is adott, még hozzá sohasem csekélyet.

Mátyás király jellemzése

Uo. 526–527. o.

„(…) Uralkodott még a mi korunkban két jeles és bölcs fejedelem, Magyarország királya, Mátyás és Mehemet Ottoman, a törökök császára.

A szóban forgó Mátyás király egy igen nemes lovagnak volt a fia, akit Fehér Lovagnak[1297] neveztek és Valachiából származott; egyszerű nemesember volt, de módfelett erényes és nagyeszű férfiú, aki hosszú időn át kormányozta a Magyar Királyságot, és számtalanszor aratott győzelmet a törökök felett, akik azóta éltek e királyság szomszédságában, amióta a Görögországhoz, Szlavóniához és Boszniához tartozó területeket galádul elragadták.

Nem sokkal az ő halálát követően férfikorba serdült László[1298] (Lancelot) király, akinek uralma alá e királyság Csehországgal és Lengyelországgal együtt tartozott. Mint mondják, őt egyesek arra biztatták, hogy a Fehér Lovag két fiát fogassa el, mert apjuk túlságosan nagy hatalmat és birtokot gyűjtött össze az országban a király kiskorúsága idején, és mivel félő volt, hogy fiai (akik pedig jóravaló emberek voltak) hasonló útra lépnek. A rábeszélés hatására László király úgy döntött, hogy mindkettőjüket fogják el, amit meg is cselekedtek. Az elsőszülöttet legott meg is ölette, a másodszülöttet, Mátyást pedig Budán, Magyarország fővárosában vetették tömlöcbe. Nem tartott azonban soká ez a helyzet; s talán azért, mert a Mi Urunknak kedvére voltak az atyja által tett hajdani szolgálatok, röviddel azután László királyt megmérgezte a csehországi Prága városában egy előkelő hölgy (a fivérével magam is személyesen találkoztam), akivel kölcsönösen szerették egymást, de a hölgy szörnyű nagy bánatba esett, mert László király Franciaországból készült házasodni, és Hetedik Károly király leányát óhajtotta nőül venni, azt, akit most de Viane hercegnőnek hívnak (ez a szándéka pedig ellentétben állott azzal az ígéretével, melyet az illető hölgynek már korábban tett). Egy kádban mérgezte meg kedvese a királyt úgy, hogy egy almát vágott föl neki, s a mérget pedig a kés nyelébe rejtette.

László király halálát követően, késedelem nélkül, királyválasztásra gyűltek össze Magyarország bárói Budán, amint ez szokásuk és kiváltságuk is volt oly esetben, ha királyuk gyermektelenül halt meg. Nagy gyűlöltség és megosztottság uralkodott közöttük a királyi méltóság betöltése tekintetében. Ekkor vonult be a városba a már említett Fehér Lovag özvegye, Mátyás szülőanyja, igen erős kísérettel, mert gazdag úrhölgy volt, és a férje után nagy összegű készpénzzel is rendelkezett. Ezáltal képes volt hamarjában nagyszámú fegyveres kiállítására, s bizonyos vagyok abban, hogy a bárók között és a városban is talált magának híveket, tekintettel arra a bizalomra és tekintélyre, melyet férjeura annak idején szerte a királyságban maga is élvezett.

Egyenesen a tömlöchöz vonult tehát, és kiszabadította onnan a fiát. A bárók és a prelátusok egy része, akik az új király megválasztása céljából gyűltek ott össze, rettegésükben elmenekültek. A többiek Mátyást tették királlyá, aki ezután nagyobb bőségben és dicsőségben uralkodott, mint bárki, és minden tekintetben nagyobb tisztelet övezte, mint hoszszú idő óta bármely más uralkodót. Korának egyik legvitézebb férfia volt, s nagy csatákban győzedelmeskedett a török felett. Uralkodása idején országa veszteséget semmiben nem szenvedett; sőt, annak területét mind Csehország irányában (melynek nagyobb részét uralma alá is hajtotta), mind pedig Szlavónia és Valachia felé, ahonnan származott, alaposan megnövelte.

A német oldalon elragadta Frigyes császártól1 (aki ma is él) Ausztria nagyobb részét, s birtokolta is egészen haláláig, mely Bécsben, Ausztria fővárosában következett be ezernégyszázkilencvenegyben.

Olyan király volt ő, aki ügyeit nagy elővigyázattal, bölcsességgel intézte háborúban és békeidőben egyaránt. Élete utolsó szakaszában azonban, amikor már végre ellensége, akitől tartania kellett volna, többé nem találtatott, szerfölött pompakedvelő lett, és káprázatos udvartartást hozott létre; nagy értékű ingóságokat, ékszereket, edényeket halmozván össze háza ékesítésére. Minden őtőle, vagy az ő parancsától függött. Környezetében rettegést keltett, mert a kegyetlenség szelleme szállta meg; majd súlyos és gyógyíthatatlan betegségbe esett, mely aztán elég fiatalon (megközelítően huszonnyolc éves lehetett) elragadta őt. Élete során mindvégig csak a fáradság és a dolog jutott néki osztályrészül; s ebből bizony mérhetetlenül több is, mint amennyi örömben része lehetett.”



[1285] „Rex in regno suo est imperator”, francia jogászok (Jacques de Revigny, Pierre de Belleperche) formulája.

[1286] VI. Henrik, Franciaország és Anglia királya 1422–1461, gyermekkorában mindkét országát régensek kormányozták.

[1287] Allegorikus figurák, a vitézségek megtestesítői. A kilenc hős gyakrabban jelenik meg, mint nőnemű társaik, összetételük is állandóbb. Közéjük tartozott három pogány hős: Caesar, Nagy Sándor, Hektór; három bibliai hős: Józsué, Júdás Makkabeus, Dávid; végül három keresztény hős: Nagy Károly, Arthur és Godefroy de Bouillon. A kilenc hősnő összetétele bizonytalanabb, közéjük tartozott például Judit, Dido és Semiramis.

[1288] Guillaume de Mende, akit Kis Pásztornak is neveztek, egy fiatal látnok volt, aki állítólag stigmákat is viselt. Jeanne d’Arc elfogatása után kezdett megjelenni VII. Károly csapatai élén, a sereg vezetői nyilván azt akarták bizonyítani, hogy Isten még mindig a dauphin mellett áll. 1431 augusztusában fogták el az angolok és mint látjuk, részt kellett hogy vegyen VI. Henrik bevonulásán is. Utána valószínűleg kivégezték.

[1289] Jacques du Chatelier, 1427 óta Párizs püspöke.

[1290] Louis de Luxembourg, kancellár és Thérouanne püspöke.

[1291] Jean de Mailly, Noyon püspöke.

[1292] Guillaume Alnewick, Norwich püspöke.

[1293] Henri Beaufort, winchesteri bíboros és Anglia régense.

[1294] Szent Dénes vértanú, a III. században, Párizs első püspökeként szenvedett vértanúságot. A francia királyság védőszentje.

[1295] Isabeau de Baviere, VI. Henrik nagyanyja, az 1380–1422-ig uralkodó VI. Károly felesége.

[1296] XI. Lajos francia király, 1461–1483.

[1297] Hunyadi János.

[1298] V. László.