Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

Gazdasági épületek, építmények

Gazdasági épületek, építmények

A különféle gazdasági épületek fajtájuktól függően szolgálhatták termények tárolását, szállást nyújthattak az állatoknak, helyet adtak a házban nem végezhető, feldolgozó tevékenységeknek és a munkához szükséges eszközöknek. Szinte bármelyik épülettípus készülhetett részben vagy egészben fából.

A csűrök/pajták elsősorban cséplésre használatos épületek, elnevezésüket a funkció határozza meg. Gyakran itt tárolják a szalmát és a szálastakarmányt, de a mezőgazdasági eszközöket és a szekeret is. Általában olyan anyagból készítik, melyből az adott térségben a lakóházakat is, azonban fontos megjegyezni, hogy ezek az épületek gyakran őrzik a korábban tradícionálisan alkalmazott faépítészetet: azokon a vidékeken, ahol az idők során kiveszett a boronaház hagyománya, a csűrök és más gazdasági épületek még sokáig fából készültek. A csűr tömör falain vagy oszlopokon nyugszik a tetőszerkezet. A tartóoszlopok közé változatos technikával töltik ki (vályog, sövényfonás, néhol gerenda vagy deszka). Kialakítására nézve lehet teljesen zárt vagy részben nyitott, kapukkal ellátott. Többnyire nincsen padlásuk. (23. KÉP)

23. kép

Széna- és takarmánytárolásra bizonyos vidékeken külön építményt használtak, melyek alapesetben fa-, vagy téglaoszlopokkal megtámasztott tetőből álltak. Ilyenek az alföldi szénaszínek, melyekből a dohánytermesztés térnyerésével kialakultak a dohánypajták.

Gabonatároló épületekhez is használtak fát. Az ovális vagy négyszögletes alaprajzú gabonás kasokat, hombárokat 60-80 cm magas falábakra állították, a nagyobb építményeknél a tapasztott falnak ácsolt favázat építettek. Főleg a Dél-Dunántúlon, Bácskában, Bánságon és Erdélyben a hombárokat szántalpakra állítják, hogy azokat vész esetén el lehessen vontatni (24. KÉP).

24. kép

Az erős gerendavázzal épített, többnyire zsaluzott deszkafalas, osztott belső terű terménytárolók tájegységenként különbözőek, tetejüket szalmával, náddal, zsindellyel vagy cseréppel borítják. A Dél-Dunántúlon tornácos, faragott oszlopos kialakításúak, míg a Dél-Alföldön, a Felföldön és a Felső-Tiszavidéken létezik vesszőpatics fallal épített változat. Szép példái a göcseji és őrségi kástuk, melyek összetett szerkezetű, egy-kétszintes épületek: gabonán és liszten kívül húsféléket és szerszámokat is tárolnak bennük (25. KÉP). A nagyobb gabonás házak, magtárak már jobbára falazott, vagy vályogfalas technikával készültek.

25. kép

A kukoricatermesztés elterjedésével megjelentek a kukoricagórék, melyek a kasokhoz hasonlóan lábakon álltak, faszerkezetüket lécezték. Az Alföldön 15-20 m hosszú górékat is építettek. Az alsó felét a 20. század elején befalazták és ólnak használták, de a Dél-Alföldön és a Hajdúságban a disznóólak fölé építették a kukoricagórékat.

A szőlőfeldolgozó- és bortároló építmények a szőlőtermesztéssel foglalkozó középhegységi és dombvidéki tájakon terjedtek el. A föld feletti présházak és boroskamrák főleg a Nyugat-Dunántúlon, Vasban és Zalában boronafalasak.

Az állattartó épületek, istállók vonatkozásában ritkán, inkább csak tartószerkezetként használtak fát. A tetőszerkezet többnyire ágasfás-szelemenes volt. Az idők során elterjedt a csűrrel összevont istálló, a csűristálló vagy istállóscsűr, ahol az ólat a csűrből választják le. Ez az összevont épületforma országszerte elterjedt volt. Dél- és Nyugat-Dunántúlon a háromosztatú pajta egyik osztását alakítják át istállóvá. A Felvidéken, a Dunántúl egy részén és a Kisalföldön az istállót és más gazdasági építményeket egybeépítik, egy fedél alá hozzák a lakóházzal. A Mezőségben, a Szilágyságban és Szatmárban viszont az istálló elkülönül a csűrtől.

A baromfi és a disznók számára főleg Erdélyben, a Felföldön és a Dunántúlon terjedtek a hidasok vagy hidasólak, melyek talpgerendára állított boronafalas vagy zsilipelt szerkezetük könnyen szétszedhető volt. Erdélyben és a Mezőségben többfelé szántalpas disznóólakat építettek.

A többemeletes galambdúcok a falusi porta jellegzetes építményei: többnyire deszkából készültek, falaikat röplyukak törik át. Az Alföld több részén deszka helyett sövényből vagy vályogból építik őket. Fedése zsindely vagy cserép lehetett.

Említésre méltóak a különféle kutak, melyek falát gyakran fával bélelték: Göcsejben akár kivájt fatörzsből. A rovás-vagy deszkakút igen elterjedt volt. A rováskút esetében fészkelt vagy lapolt boronatechnikával bélelték a gödröt, míg a deszkakútnál ácsolt keretre szegezték a tölgy vagy akác bélésdeszkákat. A kutak lehetnek gémes-, hengeres-, csigás- és horgaskutak. A gémeskút egyik legfőbb eleme, a súlypontban átfúrt kútgém, mely az ágasba illesztett fatengelyen vagy vasrúdon mozog. A hengeres- vagy kerekeskút (26. KÉP) főleg a Dunántúlon és az Északi-középhegységben terjedt el, többnyire nyeregtető védi az időjárástól. A csigáskút speciálisan nyugat-dunántúli találmány: a víz felhúzását egy állványra erősített csiga biztosítja. Az emelőszerkezet nélküli horgaskutak főleg a Mezőségben, a Felföldön, a Kisalföldön és Nyugat-Dunántúlon gyakoriak.

26. kép