Ugrás a tartalomhoz

A magyar dal könyve

Dobszay László

Hagyományok Háza; Timp Kiadó

21. fejezet - FÖLDRAJZI TÁJÉKOZTATÓ

21. fejezet - FÖLDRAJZI TÁJÉKOZTATÓ

Tartalom

A Magyar Dal Könyve anyagának természetes földrajzi kerete: a történelmi Magyarország. Nyilvánvaló minden figyelmes olvasó előtt, hogy — függetlenül az újkori politikai problémáktól — történelmi tudatunk elszakíthatatlan attól a nagyobb egységtől, melyet a Kárpát-medence állama formált évszázadokon át.

Hogy éppen csak néhány zenetörténeti indokra utaljunk: a magyar gregorián dialektust őrző legjobb középkori kódexek Esztergomban, Pozsonyban és Zágrábban találhatók; első magyar nyelvű népénekünket Kassa vidékén jegyezték föl egy gazdag többszólamú gyűjtemény margójára; ismeretlen középkori szerzőink egyike az a nagyváradi klerikus, aki itt, László király temetkezőhelyén írta meg himnuszát a nagy király tiszteletére; a török megszállástól mentes magyar területek nagyobb része ma Szlovákiához és Romániához tartozik; a Felvidéktől Erdélyig húzódó sávban vándoroltak históriás énekmondóink; Kolozsvárt nyomtattak először kottát hazánkban, magyar nyelven; valahol a Felvidéken jegyezték le XVII. századi dalaink, táncaink legteljesebb gyűjteményét, a Vietorisz-kódexet. S így folytathatnánk az adatok felsorolását, melyek azt tanúsítanák, hogy zenekultúránk emlékei nem helyezhetők el a térképen annak a földrajzi egységnek ismerete nélkül, melyben több nyelvűek békésen együttélve közös kultúrát teremtettek.

A Kárpát medencében századokon át fennálló állam határai ugyanakkor a magyarul beszélő népesség határait is kijelölték. Egyes részeken többségben, másutt más nyelvűekkel együtt vagy hozzájuk képest kisebbségben, de az egész területen jelen voltak és őrizték hagyományukat. Természetes tehát, hogy a népzenei gyűjtések ennek a teljes magyar népességnek tanúságát akarták kikérdezni zenei múltunkra nézve. A század eleji klasszikus gyűjtések Dunántúl mellett főképpen Erdély és a Nyitra-vidék rendkívül hagyományőrző falvainak tudását tárták fel. Sok esetben ma is a határokon kívül élő magyarság őrzi teljesebben a közmagyar hagyományt. Ugyanakkor az is rendkívül érdekes történeti kérdés: hogyan hatottak egymásra magyarok és szlovákok vagy románok, horvátok stb. olyan területeken, ahol a lakosság kevert ajkú. A Kárpát-medence behatóbb megismerése tehát mind önmagunk, mind szomszédaink jobb megismeréséhez a legjobb útnak bizonyul.

E történeti földrajz ismeretét könyvünk feltételezi. Ennek megfelelően jelöljük a dalokra vonatkozó lokális adatokat. A népzenetudomány általában az 1913-as Helységnévtár szerint közli a gyűjtés helyét, mivel legértékesebb népzenei adataink a századfordulón élő, viszonylag még érintetlen hagyományt tükrözik.

Bartók alapján a Kárpát-medencében élő magyarságot népzenei szempontból négy dialektus-területre osztjuk: Dunántúl, Felvidék, Alföld, Erdély. Ehhez járul még a Kárpátokon kívül élő magyarság két jelentős csoportja: a bukovinai és a moldvai magyaroké. Természetesen a népzenei dialektusok határa nem esik pontosan egybe a földrajziakkal; másrészt e nagyobb egységek is kisebbekre bonthatók. Meglehetősen egységes hagyományt képvisel Dél-Dunántúl (Baranya, Somogy, Tolna); ennek különleges színezetű, régies mellékterülete a Dráván túli Verőce, Szerém megye (Szlavónia). A Dél-Dunántúltól elválik a többi dunántúli megye olykor kissé nyugatiasabb, a népszokások szempontjából azonban gazdag vidéke (Zala, Vas, Sopron, Veszprém, Komárom). Gazdag népszokás-anyag mellett dudanótáiról és élő, XVII-XVIII. századi örökségéről nevezetes az északnyugati vidék (Nyitra, Bars, Gömör); régies anyaga miatt különlegesen nagyra becsült a viszonylag elszigetelt Zobor-vidéki népcsoport (Nyitra megye). Az itt megismert anyag részben átnyúlik a keleti palóc területre is; de Nógrád, Heves, Borsod, Abaúj, Zemplén elsősorban az újstílusú népdal klasszikus hazája. Hagyományához szorosan kapcsolódik a jász-vidéké; Dél-Alföld részben a dél-dunántúli dallamok kisugárzási területe, részben sajátos színezetű régi stílusú dallamok fő gyűjtési helye (pl. pásztordalok). Háromféle hagyomány érdekes találkozási pontja az északkeleti sarok (Szatmár, Bereg, Máramaros). Erdély sem egészen egységes terület. A Királyhágón inneni részek természetesen még az alföldi dialektushoz sorolhatók (Bihar, Szilágy). A Kolozsvár-környék (Kalotaszeg, Mezőség) magasrendű hangszeres tánczenéjéről, gazdag énekes díszítő-kultúrájáról nevezetes; a Székelyföld (a Hargitán inneni, kevésbé felgyűjtött Udvarhely, Maros-Torda, a korai Bartók-Kodály gyűjtések legfőbb színhelye: Csík) a pentaton régi stílusok hagyományőrző vidéke. Bukovina magyar lakosságát főként a XVII-XVIII. században kivándorolt székelyek teszik, érthető, hogy népzenei hagyományuk is amannak különvált ága. Viszont a középkor óta több hullámban kitelepült („csángó”) magyarság Moldvában egészen sajátos népzenei stílust alakított ki. (A bukovinai és moldvai magyarság egy részét mintegy ötven évvel ezelőtt Dél-Dunántúlra telepítették át; erre utal néhol a kettős helynév-megadás.)

Persze a fönti leírás is igen durva a valósághoz képest. A földrajzi és népzenei határok viszonya sokkal szeszélyesebb; s egy-egy csoport népzenei hagyománya nem jellemezhető néhány mondatban, hanem csak tényleges repertoárjuk megismerésével; szinte minden dallamtípus, variáns-csoport, dallamréteg, szokás-típus, dallamstílus külön-külön atlaszlap megrajzolását kívánná.

A jegyzetben található földrajzi adatok megértését segíti a térképvázlat.