Ugrás a tartalomhoz

A magyar dal könyve

Dobszay László

Hagyományok Háza; Timp Kiadó

18. fejezet - XVII. HALÁL

18. fejezet - XVII. HALÁL

Tartalom

A természet örök rendjében és az emberi közösség világában talán legkiemelkedőbb esemény: a halál, a búcsúvétel pillanata. Fölidéződik előttünk, mit jelentett számunkra az elköltözött; a közösség megadja neki azt a szolgálatot, mely hite szerint a holtat is megilleti. Az emberi élet egészét átfogó kultúrában fölnevelkedett emberek nem tértek ki a halál elől, nem titkolóztak, hanem szembenéztek vele, s éppen a kultúra formái által fel is dolgozták a halál élményét.

Először a haldoklót segítik át életének legnehezebb pillanataiban: kitartanak mellette a haláltusában. Azután megadják a holttestnek járó tiszteletet a mosdatással, öltöztetéssel, ünnepélyes fölravatalozással. Így akármennyire meg is rendíti őket az esemény, kellően leköti figyelmüket a kegyeletes tennivalók sokasága.

Azután következik a virrasztás a halott mellett: alkalom arra, hogy érzelmeiket kifejezve, egyben megszelídítve, formák közé szorítva, átgondolják, mit jelentett nekik a kedves elhúnyt, s ugyanakkor — meggyőződésük szerint — imáikkal segítik is őt túlvilági útján. A virrasztás hajdan egész éjszaka tartott, sőt sok helyt minden éjszakán a halál és az eltemetés között. A virrasztás alkalmat adott a halálról és más megrendítő gondolatokról szóló hosszú — általában XVI-XVII. századi eredetű — énekek közös elmondására. A virrasztás szüneteiben, majd a szertartások meghatározott pontjain alkalom nyílt arra, hogy a sirató ősi szokásával az elhúnyt közeli női hozzátartozói is hangos kifejezést adjanak gyászuknak, megörökítve énekükben a halott érdemeit.

Végül az egyházi szertartás elrendezte, objektív formák közé szorította a felgyülemlett érzelmeket és gondolatokat. A temetést követő csendes tor, a beszélgetés azután elkezdte az élmény elsimításának, a hétköznapba való visszavezetésnek hosszú folyamatát.

E fejezetben néhány értékes virrasztó éneket adunk; azután egy siratót; végül részletet a magyar temetési szertartás legrégibb hagyományozott énekeiből.

A fényes nap immár elnyugodott

2. Minden állat megy nyugodalomra, — az Istentől elrendelt álomra, — de én uram, úgy megyek ágyamba, — mintha mennék gyászos koporsómba.

„Memento mori” — gondolj halálodra! Így szólt a régi közmondás, és azt a meggyőződést fejezte ki, hogy életét jobban rendezi el az, aki szeme előtt tartja halálát. Erre fő alkalomnak az estét tekintették: minden este egy kis meghalás. A fönti esti ének a halott-virrasztás nyitó tétele Erdélyben. Szövege azt a 4x10-es versképletet követi (4 + 6 szótag), mely a középkori latin himnuszköltészet egyik méltán kedvelt formája (vö. 549., 362. számokkal). A sor két részének bizonyos aránytalansága, ugyanakkor összerímelése (mottószerű indítás, majd nekilendülés) szép mozgalmasságot visz a ritmusba. — „Minden állat” = minden lény, élő; ti. ami fennáll, szubszisztál.

Ó, szomorúságnak, napja siralomnak

2. Ó kegyetlen halál, mely igen megfosztál, — kincsünktől választál, árvaságban hagyál, — testünkre gyászt adál, szívünkbe bút hozál, — bánatot árasztál, ó keserű halál!

3. Immár mit míveljünk? árvák, hová legyünk? — eltávozott tőlünk mi édes örömünk, — elhagyott vezérünk, édes reménységünk, — immár csak kesergünk, szomorúan élünk.

4. Keserű minékünk, amit iszunk, eszünk, — valahová nézünk, szomorúság ügyünk, — ki adja minékünk, véget hogy érhessünk, — és veled lehessünk, egy sírba fekhessünk?

A népszokásokhoz kapcsolódó „Révész”-dallammodellnek 4×12 képletbe szorított változata, XVII. századi búcsúzóének-szöveggel.

Ó, életünk végórája

2. Ne bízzál, ember, erődhöz, — világban előmentedhez, híres-neves nemzetedhez, — mert jutsz végedhez. R.

3. Akár együnk, akár igyunk, — akár járjunk, s vagy vigyázzunk, — mindenütt tőr van utánunk, — hogy megakadjunk. R.

4. Járatlan útra kell menned, — kár követ, ha azt elvéted, — mert nem lehet reménységed, — elvész életed. R.

5. Csak olyan a mi életünk, — mint szalmatűz, dicsőségünk, — megváltozik mi örömünk, — mind el kell mennünk. R.

6. Miért hát nem gondolkodol? — lakóházad nincsen sehol, — gyenge orcád majd megsárgul, — szád is megnémul! R.

7. Immár csak ez a jutalom, — e világi birodalom, — nincs tovább megmaradásom, — zárd bé koporsóm. R.

Sirató-motívumokból összeállított XVII. századi halottas dallam. Szövege: az irodalomban sokszor elhangzó halálmotívumok összefűzése (gazdagság és hírnév hiábavalósága; a halál bizonyosságának és az időpont bizonytalanságának kontrasztja; életünknek a halál perspektívájában való számbavétele). A verset hatásossá teszi, hogy az utolsó versszak mindezt az éppen előttünk lévő halott szájába adja.

Ó jaj, jaj, félek

2. — Akitől te félsz, én Halál vagyok, — ki minden rendet, ifjat és vénet — levágok.

3. — Hozzád is azért jöttem vesztedért: — azért szót se tégy, indulni kész légy, — velem mégy!

4. Veled nem megyek, mert tőled félek, — azért utadat, föltett célodat — máshoz tedd!

5. — Nálam kegyelmet ne keress kedvet, — azért ne késsél, hamar készüljél, — jöjj, siess!

6. Bár esztendeig, vagy csak feléig — rajtam könyörülj, reám ne készülj — kardoddal!

7. Sem nap, sem óra, sem egy minuta, — nálam grácia, nincsen pardóna, — meghalsz ma.

8. De mit vétettem? kinek mit tettem? — hogy így lerongálsz, semmit sem sajnálsz, — kegyetlen!

9. Miért nem nézed, mért nem tekinted, — szelíd szépségem és gyengeségem, — ó Halál?

10. — Én szépségeddel, gyengeségeddel — én nem gondolok, nem irgalmazok, — csak menj el!

11. Ó te kegyetlen! ha engem nem szánsz, — atyám szerelmit, hulló könnyeit — bár sajnáld!

12. Testvérim sírnak, látod, jajgatnak, — azért ne készülj, kérlek, ne örülj — vesztemnek.

13. — Sem egyre, másra, nézek sírásra, — reád karomat vetem, kardomat, — csak menj el!

14. Ifjúságomat, virágzásomat, — ugyan tekintsed, ó kérlek, szánj meg, — ne ölj még!

15. — Nekem a virág olyan, mint zöld ág, — előttem szépség, nincs semmi mentség, — csak menj el!

16. Ó mégis megszánj, velem így ne bánj, — amit kérsz, adok, ha csak adhatok, — csak ne bánts!

17. — Adomány nem kell, de halnod meg kell, — király vagy koldus, olyan, mint a dús, — csak menj el!

18. Kérlek, kevéssé énrajtam késsél, — hadd könyörögjek én teremtőmnek, — ó Halál!

19. — Nem most kellene jutni eszedbe — a megtérésed és könyörgésed! — Csak menj el!

20. — Mikor erődbe’, friss egészségbe’ — voltál éltedbe’, volt módod ebbe’ — csak menj el!

21. Ó hadd készüljek, készen hadd menjek, — ne siess hamar végső órámmal, — ó Halál!

22. — Irgalmat tovább ne várj, gráciát, — halál poharát, mérges italát — rád öntöm.

23. Nincsen irgalmad, irgalmat ne adj, — életben se hagyj, én már nem bánom — halálom.

24. Mert csak testemben, de nem lelkemben — ölhetsz meg engem, mert magához vesz — Istenem.

A halál és a halandó ember párbeszéde a középkori irodalom kedvelt témája. (Összefügg az annyiszor megírt, megfestett, sőt zenébe öntött „haláltánc”-műfajjal.) Jelen versváltozatának és dallamának izgatott versformája, szapora belső rímei, a rövid zárósor ad egyéni arculatot. Gyakran jelentkezik benne régi irodalmunknak egy raffinált alakzata, az ún. közölés is: egy alapszóhoz több tárgy vagy határozó járul, s emez közöttük helyezkedik el, pl.: nálam kegyelmet ne keress kedvet = nálam ne keress kegyelmet és kedvet. Ilyen a 7., 13., 20., 22. versben is. — Minuta = perc, grácia = kegyelem, pardóna = bocsánat.

Kaszás e földön a halál

2. Hol vagytok, füvek tüköri? — rózsák, s virágok címeri? — igen meghervadtak, már el is száradtak, — kik minap friss színben tündöklöttek épen, — R. jaj, ódd magad, szép virágszál!

3. Vannak rózsáknak őrzői, — csipkék hegyes tövisei, — de az éles fegyver ezeken erőt nyer, — erős ellen halál nagyobb erőt talál, R.

4. Mint járnak hát kis violák, — s alacsony tamariszkusz fák, — ha magas cédrusfák, jószagú ciprusfák — elvesztik helyüket, s érzik veszélyüket? R.

5. Ti is, csillag-virágocskák, — szép színnel festett orcácskák, — kik most kevélykedtek, s hányjátok színetek, — elmentek, elmentek, meg nem menekedtek! R.

6. Hétszínű szép violácska, — te is, pünkösdi rózsácska, — bársonyos színeddel avagy friss hímeddel — nem használsz előtte, ha nyilát rád lőtte… R.

7. Elesél hát, szép virágszál, — halál kaszája reád száll, — de te, Napra-néző, jövendőt intéző, — virág! végórádra, vigyázz jól magadra: — körüled a szép boldogság!

A „kaszás” halál régi képét színezi ki e nagyon szép barokk versünk. A versszakkezdő két nyolcszótagos nyugodt parlando sor után nyugtalanabb alakítású, kis-motívumokból épített középrész következik, melynek utolsó egysége egyben a strófakezdő nyolcasnak hatossá variált alakja. Bár a kis-egységeket nézve utótag, zenei tartalmát tekintve előtagot idéz vissza. Így természetes folytatásként jön utána refrénként a második nyolcas-sor dallama. A kis terjedelmen belül is jól megfigyelhető tehát a kora-barokk dalköltészet hajlama a virtuóz forma-alakításra. — Az utolsó szövegstrófa szépségét ismét egy „közölés” fokozza: de te, napra-néző, jövendőt intéző virág: végórádra, vigyázz jól magadra = virág, vigyázz jól magadra és végórádra.

Jaj, Józsikám, jaj, fiacskám

A sirató szabadon rögtönzött prózai szöveg recitálása. Azonban szövegét is, dallamát is hagyományozott sztereotipiák szabályozzák. Az énekest mintegy segítik e közösségi érvényű formulák abban, hogy érzelmeit akadálytalanul élhesse ki, méltó formák által felfokozva, de mederben is tartva. A sirató tehát nem ösztönös fájdalom-kitörés. A hagyományos népkultúrában a siratót „tanulni” lehetett: egyrészt mindenki részt vett mindenki temetésén, tehát másoktól hallotta a siratás módját. Másrészt már kis leánygyermekek is gyakorolták a siratást, babájukat, kedvenc állatjukat elsiratva. Arra is van adat, hogy még hozzátartozójuk életében próbálgatták, hogyan fogják elsiratni; s ebben senki sem érzett kivetnivalót. A jelen sirató a következő dallamképletek szabad variálásából jött létre: r-d-t,-l, variáns: d-t,-d-t,-l, variáns: l,-t,-d-t,-l,; d-t,-l,-t,-l,-s, variáns: s,-l,-l,-s,.

A temetés egyházi szertartását a középkorban az „esztergomi rítus” által szabályozott dallamok kísérték. E dallamok a XVII. század folyamán nagyrészt eltűntek a hivatalos énekkönyvekből. Egyes helyeken több-kevesebb emlékét fenntartotta a nép, legtöbbet Erdélyben. A temetést kezdő antifona, a Circumdederunt az egész nyelvterületen többféle népi változatban él. Itt azonban a régi esztergomi dallamot idézzük. A temetést záró antifonát viszont az erdélyi népi gyakorlatból hozzuk; ma már nem a temetésen, hanem a halottas-háznál énekli a nép a koporsó lezárásakor. Dallama és szövegének értelme megegyezik a középkori magyar liturgikus tétellel.

Circumdederunt me

Oldozd fel, Uram