Ugrás a tartalomhoz

A magyar dal könyve

Dobszay László

Hagyományok Háza; Timp Kiadó

4. fejezet - III. TRÉFÁS ÉS GÚNYOS DALOK

4. fejezet - III. TRÉFÁS ÉS GÚNYOS DALOK

Tartalom

Azok a népdalok, melyeket a mai ember esetleg egyszerűen tréfálkozó, humoros hangvételűnek érez, sok esetben gazdagabb értelmet rejtenek, mely csak történeti perspektívában bontható ki. Nem mindig tudjuk ezt a múltat konkrétan föltárni; de ha csak sejtjük is egy-két példa alapján, érzékünk fejlődik iránta, s az visszatart attól, hogy ezek a dalok valamiféle együgyű iskolás-gyerekes viccelődés keretébe záródjanak. Régi társasjátékok, igéző-bűvö-lő sorolások, ősi oktatási metódusok, magas irodalmi témák és virtuóz szerkesztési figurációk őrződhetnek egy ilyen tréfás dalban. Hosszú, összetett hagyományt hordoznak, s nem egyszerűen a népi kedély spontán megnyilatkozásai. A maguk helyén éppoly komoly, teljességgel fölvállalt életszituációkat, kulturális kincseket sűrítenek, mint ahogy például a táncdallamok és -szövegek is a legkomolyabban fölvállalják az adott szituáció életteljességét.

A csúfoló énekek mögött meg éppen egy véres komolyságú alapréteg húzódik meg. A néprajz és történelem ismerői kimutatták, hogy az ősi pogány európai kultúrákban (kelták, germánok) az ének harci fegyver, valamiféle mágikus gyilkoló erő lehet. A királyok, törzsfők bárdokat tartanak, kiknek feladata az ellenség kiéneklése, erkölcsi megsemmisítése. (Vö. Handbuch des Volksliedes I. 691. oldaltól.) Az európai civilizáció kialakulásával persze egy új világkép bontakozik ki, s benne új szerepet kap a gúnydal. A társadalom az előbbieknél tagozottabb, gazdagabb, színesebb lesz: népcsoportok, nemzetiségek, foglalkozások, mind-mind saját életstílussal, hagyománnyal élnek, s így más csoportok szemében különössé, tehát kifigurázhatóvá, ironikus jellemzésre alkalmassá válnak. Az irodalom, az erkölcstan, filozófia, a középkori spiritualitás gazdagítja az emberi jellemvonások, hibák, különösségek elemzését; tapasztalatai adott alkalommal a művészet görbe-tükrében is kifejezésre jutnak. Nem szabad tehát a cigány-, mesterség-, vénasszony-(stb.) csúfolóban valamiféle kegyetlen, embertelen szokást látnunk. Ha ma jobban tekintettel vagyunk is mások érzékenységére, s főként a gyöngék, hátrányban lévők méltóságára — felfoghatjuk ezeket a gúnydalokat úgy, mint egy önmaga megismerésére vállalkozó társadalom egyik módszerét, mellyel kitanulmányozza az emberi lény sokféleségét, esendőségét, tévútjait; megfigyeléseit — más kifejezési módok mellett — a művészet sűrítő-képalkotó eszközével is formába önti.

A fejezet legtöbb dalának, szövegének, témájának elég pontos megfelelőit találjuk az európai népzenékben és irodalmakban. Ez is mutatja, hogy hagyományozódó, s nem spontán népi alkotásokról van szó. Persze ez nem azt jelenti, hogy csupán magyar fordításai külföldi irodalmi vagy népi jellegű dalszövegeknek. Egy közös európai (nagyrészt középkori) hagyomány jelenik meg más-más módon, az egyes népek ízléséhez, nyelvéhez, zenei hajlamaihoz idomítva.

Formailag is különleges e csoport legtöbb darabja népzenénken belül. Viszonylag ritkább a négysoros izoritmikus strófa; sok a különleges aszimmetrikus alakzat, a refrénes, sőt belső refrénes megoldás, a szabad bővülés, a halmozó-felsoroló („kumulatív-enumeratív”) elem. Legközelebbi rokonságukat formai tekintetben is a középkori irodalomban találjuk. Az eredeti jelentésüket elvesztett, egymás mellé állított képek tréfás hatása mellett éppen e formai sajátságok miatt e dalok — a fönt említett „komolyság” mellett is — igen alkalmasak a társas együttlét, szórakozás üdítő színezésére.

Dallamviláguk is közelebb áll a régi európai melodikus-tonális rendszerekhez, mint honfoglalás előtti pentaton örökségünkhöz.

Nem minden dalra érvényes, amit mondtunk. Ide soroltunk szövegükre való tekintettel olyan népdalokat is, melyek dallama a lírai népdalok vagy táncdallamok stílusával rokon, s formailag, meg szöveg-kifejezés tekintetében elütnek a műfaj jellegzetes darabjaitól. E darabokat valóban sokszor csak egy évődő, könnyed stílus vonja e körbe.

Elmentem én a vásárba félpénzzel

2. Elmentem én a vásárra félpénzzel, — kakast vettem a vásáron félpénzzel, — kakas mondja: kukorá! — tyúkom mondja: kotty!

3. Elmentem én a vásárra félpénzzel, — kácsát vettem a vásáron félpénzzel, — kácsa mondja: zsiazsá! — kakas mondja: kukorá! — tyúkom mondja: kotty!

4. Elmentem én a vásárra félpénzzel, — disznót vettem a vásáron félpénzzel, — disznó mondja: riferá! — kácsa mondja: zsiazsá! — kakas mondja: kukorá! — tyúkom mondja: kotty!

5. Elmentem én a vásárra félpénzzel, — libát vettem a vásáron félpénzzel, — liba mondja: giagó! — disznó mondja: riferá! — kácsa mondja: zsiazsá! — kakas mondja: kukorá! — tyúkom mondja: kotty!

6. Elmentem én a vásárra félpénzzel, — pulykát vettem a vásáron félpénzzel, — pulyka mondja: piapá! — liba mondja: giagá! — disznó mondja: riferá! — kácsa mondja: zsiazsá! — kakas mondja: kukorá! — tyúkom mondja: kotty!

A „kitrákotty” ének az ún. láncnóták egyik nevezetes darabja: a szöveg egyes elemei ismétlődnek, közben azonban egyik elem sokszorozódni, halmozódni kezd; a felsoroló szakaszt mindig azonos rövid csattanó zárja. Itt állatvásárról éneklünk, az állatok egyenként megszólalnak, egymáshoz sorakoznak (vö. Vargyas Pt. 119. sz.). Efféle szerkesztés a népmesékben külön típusként jelentkezik, legismertebb közülük a „Kóró és a kismadár” (a víz megette a tüzet, a tűz megette… stb.). A téma is nevezetes: megtalálható francia, angol népzenében is, lényegében ugyanígy, az állatok hangutánzó megszólaltatásával együtt. (Vö. Néprajzi Lexikon „kitrákotty mese”.)

Láttad-e, láttad-e azt a bárányt?

2. Láttad-e, láttad-e azt a juhot, — ki ellette azt a bárányt, — kit apám vett a vásárban fél pénzen, fél garason? — fejd anyám, fejd!

3. Láttad-e, láttad-e azt a farkast, — ki megette azt a juhot, — ki ellette…

4. Láttad-e, láttad-e azt a puskást, — ki meglőtte azt a farkast, — ki megette…

5. Láttad-e, láttad-e azt a bikát, — ki megölte azt a puskást, — ki meglőtte…

6. Láttad-e, láttad-e a mészárost, — ki levágta azt a bikát, — ki megölte azt a puskást, — ki meglőtte azt a farkast, — ki megette azt a juhot, — ki ellette azt a bárányt, — kit apám vett a vásárban fél pénzen, fél garason? — fejd anyám, fejd!

A láncdalokhoz tartozik a „fejő-nóta” is, melynek egyik változatát már Mikes Kelemen idézi egyik levelében. A néprajzi kutatás szélesebb és a történelembe visszanyúló hagyományát említi e szerkesztési módnak, sőt a témának is. Egy régi szertartásos zsidó ének, a „gödölye-ének” pl. hasonló módszerrel sorakoztatja föl egymás után fokozás formájában az egyre erősebb dolgokat, míg eljut a Legerősebbhez, az Istenhez. Egy erdélyi népi példában ugyanígy jelenik meg a sorozat végén a Halál. (Lásd ehhez: Néprajzi Lexikon — „fejő-ének”.) A középkori szertartásos és tanító költészet egyik nevezetes formája a „szent számokhoz” — vagy más, mechanikusan egymásra következő támpontokhoz kapcsolt soroló vers, mely az ismétlés-fokozás erejével emlékezetbe vés egy tant, de a forma „mágikus erejével” érzékelteti annak titokzatosságát is.

Mestereknek mestere, mondd meg, mi az egy!

2. Mestereknek mestere, mondd meg, mi a kettő! — Kettő Mózes táblája, — egy az Isten…

3. Mestereknek mestere, mondd meg, mi a három! — Három a pátriárka, — kettő Mózes táblája…

4. Mestereknek mestere, mondd meg, mi a négy! — Négy az evangélista, — három a pátriárka…

5. Mestereknek mestere, mondd meg, mi az öt! — Öt az egyház parancsa, — négy az evangélista…

6. Mestereknek mestere, mondd meg, mi a hat! — Hat pohár bor Kánaánból, — igyunk egyet barátságból — (itt megállnak és isznak) — öt az egyház parancsa…

7. Mestereknek mestere, mondd meg, mi a hét! — Hét a szentség, — hat pohár bor Kánaánból — igyunk egyet barátságból — (itt ismét megállnak és isznak, ugyanígy minden következő versben!) — öt az egyház parancsa…

8. Mestereknek mestere, mondd meg, mi a nyolc! — Nyolc boldogság, — hét a szentség…

9. Mestereknek mestere, mondd meg, mi a kilenc! — Kilenc az angyali kar, — nyolc boldogság…

10. Mestereknek mestere, mondd meg, mi a tíz!— Tíz a tízparancsolat, — kilenc az angyali kar…

11. Mestereknek mestere, mondd meg, mi a tizenegy! — Tizenegy a szent szüzek, — tíz a tízparancsolat…

12. Mestereknek mestere, mondd meg, mi a tizenkettő! — Tizenkét apostolok, tizenegy a szent szüzek… (Majd folytatható a sor visszafelé számolva.)

A magyar lakodalmakban énekelt „katekizmusi ének” (vö. MNT IIIA: 492-517.sz.) a „szent számokhoz” kapcsolt soroló-oktató-visszaszámláló énekek szintén régi darabja. Jól mutatja azt a hangulati kettősséget is, mely e műfaj valamennyi darabjánál érezhető: egyszerre titokzatos-szertartásos, ugyanakkor vidám-mulattató, tehát szórakoztató dalok. Itt meg éppen olyan ivásszabályozó szerepe is van, mint az V. fejezetünkben összegyűjtött ivónóták egy részének. (Elképzelhető lenne egyébként a fönti szövegbe más „tanok” összegezését behelyettesíteni.) Ugyanilyen, de újabbkori szórakoztató visszaszámláló dal a közismert „Faragószék”-nóta is.

Két krajcárom volt nékem

2. Vettem rajta sok búzát, — vettem rajta sok búzát, búzát, búzát, sok búzát.

3. Elvittem a malomba, — …-lomba, lomba, malomba.

4. Megőröltem a búzát, — … búzát, búzát, a búzát.

5. Hazavittem a lisztet, — … lisztet, lisztet, a lisztet.

6. Süttem véle perecet, — …-recet, recet, perecet.

7. Megették a gyerekek, — …-rekek, rekek, gyerekek.

8. Az öreg is kívánja, — …-vánja, vánja, kívánja.

Két krajcárom volt nékem

Két krajcárom volt nékem

Két krajcárom volt nékem

Az előző láncnótákban versről-versre azonos maradt a kezdő- és zárósor, de köztük megjelent egy ismétlésre, halmozásra alkalmas motívum, mely a szövegnek a változó, előrehaladó részét hordozta. Itt éppen fordítva: a dallam közepén, a halmozódó zenei motívumhoz kapcsolódik az állandó szövegelem, a strófa kezdetén és végén helyezkedik el a változó, előrehaladó szövegrész. A két megoldás azonban rokon abban, hogy a sorszerűen formált kezdet és befejezés között egy lazább szerkezetű, motívum-halmozó anyag kap helyet. Ellentétesek viszont abban, hogy az állandó, refrén-jellegű szövegelem melyik zenei egységhez kapcsolódik. A külső és belső refrénnel való tudatos formai játék a középkori világi költészetnek is egyik legfontosabb eleme volt.

Egy kis kertet kerítek

2. Szomszédasszony szép lánya, — rászokott a — libizáré labzom, mati-tuli, matulári, tili-tuli, rózsára.

3. Minap este meglestem, — a bíróhoz … kísértem.

4. De ja bíró azt mondta: — leányt illet… a rózsa.

5. Leányt illet a rózsa, — legényt illet… bokréta.

6. Legényt illet bokréta, — embert illet … csutora.

7. Embert illet csutora, — menyecskét a … sodrófa.

8. Menyecskét a sodrófa, — öregasszonyt… rokkafa.

9. Öregasszonyt rokkafa, — öregembert … pipaszár.

10. Öregembert pipaszár, — suszterlegényt… kaptafa.

11. Suszterlegényt kaptafa, — szabólegényt… tű, cérna. (Folytatható!)

II.l. A mi kutyánk megfázott, — varrtam neki … nadrágot.

2. Nem tudta elviselni, — mert nem tudott… pisilni.

Egy kis kertet kerítek

Egy kis kertet kerítek

Egy kis kertet kerítek

Egy kis kertet kerítek

A forma, a belső refrén tekintetében előző dalunkhoz hasonló láncnóta. Ha azonban kísérletképpen a zenei bővülést kihagyjuk, a forma visszavezethető egy kétsoros, periodizáló, lényegében pentaton alapanyagra, melynek két sora kvintváltásra emlékeztető ereszkedést mutat. A nyugatias forma tehát egy régebbi magyar melodikus hagyománnyal kapcsolódott össze.

Jó gazdasszony vagyok én

2. Az egyikben sült laskát, — a másikban — libizáré labzom, labzati bom, bom, káposztát.

3. Egy szem búza, két szem rozs, — felöntöttem …, járja most.

4. Ha lejárja estére, — sütünk rétest … belőle.

A belső refrénes régi európai forma a magyar népzenében legtöbbször a következő alakban jelenik meg: a kezdősor 4 + 3 = 7 szótagú; ennek periodizáló ismétléseként indul a második sor, ám a 4 és 3 szótag-csoport közé beiktatódik a halmozódó dallamszakasz, mindig értelmetlen szótagokkal. Ezt a csoportot — egyik gyakori refrénindítás alapján — libizáré-daloknak nevezzük. Bár a „halandzsa”-szöveg közeli változatait a francia középkori dalokban lehet megtalálni, mégis ez a 4+3, 4+×+3 képlet s a hozzá tartozó dallamok az általános európai ötletnek valószínűleg egy közép-európai változatát képviselik. A „libizáré” strófaképletnek, olykor egyes dallamoknak is pontos párhuzamait ismerjük a régiességükről híres morva, szlovák népzenéből. (Pl. éppen a „Jó gazdasszony” morva változata, libyzija lauza-refrénnel.)

A mezőbe' a tücsök készül házasodni

2. Kutya ül a küszöbön, borsót akar törni, — macska ül a tűzhelyen, szakács akar lenni, — s odaugrik az ürge, csapos akar lenni, — s odaugrik a hörcsög, inas akar lenni.

3. Este vót a kézfogó, vót is muzsikálás, — gólya verte a taktust, szúnyog vót a prímás, — cserebogár szekundás, zöld béka a flótás, — az ökör a nagybőgős, szamár a trombitás.

4. Farkasból lett mészáros, négy borjút levágott, — még melléje malacot húszat is kirántott, — a tyúk mint örömanya elöl ül a lócán, — a majom lett a vőfély, lúd a nyoszolyólány. (A 3-4. sor dallamára:) Felemeli poharát a róka a tyúkra, — éljent kiált a medve, beesett a lyukba.

A mezőbe’ a tücsök készül házasodni

A mezőbe’ a tücsök készül házasodni

A mezőbe’ a tücsök készül házasodni

„A Tücsöklakodalom” a Nyugat-Európában, főként Németországban jól ismert állat- vagy madárlakodalom téma magyar megfelelője. A későközépkori képzőművészetben is gyakran látjuk az állatok egy csoportját, valamiféle torz ábrázolásban, emberi helyzetekben: mulatni, zenélni, emberre vadászni stb. Az emberi világnak ez a kifordítása, torzképe kívülről láttatja, s ezzel némileg kérdésessé teszi a megszokott viszonylatokat, cselekvéseket, ugyanakkor — mint valami középkori szürrealizmus — kiélvezi a valós és valótlan összekapcsolásának művészi hatását.

Házasodik a lapát

2. Csörömpöl a rézkanál, — a mozsár is muzsikál, — nyújtózik a nyújtófa: — melyik is az új nóta?

3. Túrós béles, derelye — a menyasszony ereje, — levelén sült friss lepény, — attul víg a vőlegény.

4. Közbe kiált a kondér: — hol maradt a kolompér? — marhatüdő, disznóláb — csak főne már legalább!

5. Húzd rá, szól a reszelő, — ugrándoz a meszelő, — mártogat a fánktoló, — bokázik a vasaló.

6. Kitteg-kattog a szita, — fordulj egyet, Katica, — no még egyet, kis csupor, — vigyázz, a tál eltipor.

7. Jaj de fürge a köcsög, — annyit táncol, hogy köhög, — kurjongatnak, lármáznak, majd fölverik a házat.

8. Kel is már a gazdasszony, — hogy kalácsot dagasszon, — hogy benyit a konyhába, — szemit-száját eltátja.

Házasodik a lapát

Házasodik a lapát

Házasodik a lapát

Házasodik a lapát

Az „állatlakodalom” leszelídített — valószínűleg újabbkori, félnépi költészetbe sorolható — változata. Míg a 152.-hez társult dallam a középkori mulattató-hagyomány máig élő darabja, itt a szöveghez alkalmilag egy, a Felvidéken szokványos táncdallam társul.

Összegyűltek, összegyűltek az újfalvi lányok

2. Összeszedtek, összeszedtek egy-egy marék lisztet, — ej, haj, bum, bum, egy-egy marék lisztet.

3. Összegyúrták, összegyúrták zsíros galuskának, — … zsíros galuskának.

4. S odamene, s odamene a bíró kutyája, — … a bíró kutyája.

5. Mind megevé, mind megevé a zsíros galuskát, — … a zsíros galuskát.

6. S úgy megüték, s úgy megüték a laskanyújtóval, — … a laskanyújtóval.

7. Lecsinálá, lecsinálá az ajtó küszöbét, — … az ajtó küszöbét.

8. Így lőn vége, így lőn vége a leányi bálnak, — … a leányi bálnak.

Voltaképpen ez is belső refrénes, láncszerű dal. Ahogy a régi sorolóénekek fokozódtak a legfontosabb, legkomolyabb dolog irányában, úgy fokozódik ez is a paródia törvényei szerint a „tragédiáig”. Érdekes, hogy e nyilván eredetileg is csúfondáros dalt a XIX. század elején Pálóczi Horváth Ádám politikai gúnydallá írja át, „travesztálja” (Ötödfélszáz Énekek, 258.).

Ni hol menen hét leány

2. Ni, hol menen hét füttyös, — mind a hét sarkantyús, — ej, haj, e-haj, mind a hét sarkantyús.

3. „Hosszú a hajatok, — rövid az eszetek, — ej, haj, e-haj, rövid az eszetek.”

4. „Kerek a bokátok, — nagy port indítátok, — ej, haj, e-haj, nagy port indítátok.”

A falu fiatalságának életében a leányok és legények külön-külön szerveződő, zárt, egymással csak megadott keretek közt érintkező csoportot alkotnak, melyeket kölcsönös vonzódás és egyben játszi ellenségesség kapcsol össze. Népköltészetünkben jelentős szövegcsoport a legény- és leánycsúfolóké; a 154. is ide sorolható. (Vö. Ortutay Gy.: Magyar Népdalok, 686-696; egy részük tréfás párosító.)

Öreg vagyok már én

II.l. Jeccer a cigányok, jeccer a cigányok — ej, templomot csináltak, ej, templomot csináltak.

2. Jannak az ódala, ./. — ej, szalonnábul vóna, ej, akkor de jó vóna.

3. Jannak az oltárja, ./. — ej, pogácsábul vóna, ej, akkor de jó vóna.

4. Jannak a toronyja, ./. — ej, csúcsos túró vóna, ej, akkor de jó vóna.

5. Jannak a harangja. ./. — ej, disznó feje vóna, ej, akkor de jó vóna.

6. Jannak a kötele, ./. — ej, disznó-hurka vóna, ej, akkor de jó vóna.

Mint bevezetőnkben mondtuk, a gúnydalok még késői formájukban sem embereket, emberek csoportját pellengérezik ki, hanem jellemző vagy jellemzőnek tartott viselkedésformákat rajzolnak és karikíroznak. Így a részeges öregnek vagy a dologkerülő cigánynak „tipikus’' alakját. (Semmiképpen sem szabad tehát a cigány-csúfolókban faji, nemzeti előítélet megnyilvánulását látni.) A dallam a „Rákóczi”-csoport zenei alapgondolatának legrövidebb megfogalmazása: a megismételt kezdősorban a la-dó és ti(-mi) szembeállítása; majd új elemként a re-szo középrész; az összefoglaló lá-mi főhangokhoz átvezetve.

Egykor a cigányok

2. Hogy a templom tornya túróból volna, — a cigány dádénak de jó módja volna.

3. A templom fala szalonna volna, — abból cigány dádé nagyokat harapna.

4. A harangkötél húsos kolbász volna, — a cigány dádénak de jó módja volna.

5. Az oltár helyén kemence volna, — abból a kalács soha ki ne fogyna.

6. Misemondó papjuk szép menyecske volna, — a cigány dádénak de jó módja volna.

Eccer a cigányok

Nemcsak volta-ritmusával, de dallamával is a 104., 521., 528. sz. dallamok közeli rokona.

Megholt, megholt a cigányok vajdája

2. Édes uram, bár csak addig élsz vala, élsz vala, — míg nekem egy fehér lovat lopsz vala, lopsz vala; R.

3. Megtalálták a cigánynak vagyonát, vagyonát, — a fakalánt, a nagy üres tarisznyát, tarisznyát; R.

Megholt, megholt a cigányok vajdája

Megholt, megholt a cigányok vajdája

Megholt, megholt a cigányok vajdája

Valaha ponyvanyomtatványokon is terjedő parodisztikus „cigánytemetés” egyik darabja. Hatását fokozza, hogy dallama sirató-stílusunkból ered. — Egyébként a temetést megjátszó tréfás énekes jelenetek a „cigány-témától” függetlenül is kedvelt darabjai a népi szórakozásnak (pl. lakodalmakon, vö. 530. sz.).

Szaladj, kuruc, jön a német

2. Hol vagy te most, nyalka kuruc, — aki voltál, mint a szép strucc? — Már hazádba soha nem jutsz, — ez világbul is majd kifutsz, — nyalka kuruc!

3. Fájhat szíved alsó földért, — a Dunántúl szép országért, — nem vigyáztál Sopron-tájra, — a kőszegi nyájasságra, — nyalka kuruc!

4. Kiért Isten megbüntetett, — szabadságot tőled elvett, — idegen földre kivetett, — ugyan nagy rabságra vetett, — nyalka kuruc!

5. Ez kis verset ki szerzette, — kurucokat kesergette, — mert pusztulását érzette, — ugyan meg is jövendölte, — jövendölte.

II. 1. Ó te csodálatos német, — jer, hadd fessem le a képed, — rozsdás, tubákos orroddal, — hatszegletű kalapoddal, — huncut német!

Ó, te csodálatos német

A vers kulcsa az ötödik strófa: mint később Arany János a „Nagyidai cigányok”-ban, a költő itt is a bukás fájdalma miatt fordul szembe azokkal, akiket pártol.

A rátóti legények

2. A rátóti legények — jaj, de nagyon szegények! — Pénzért nyúl a zsebébe, zsebébe, sej a zsebébe, — tökmag akad (a) kezébe.

A falu-csúfolók a szomszéd falu lakóinak ügyetlenségét, ügyefogyottságát éneklik meg, többnyire valamely jellemző történet, eset elmondásával illusztrálva. Találni köztük régibb s mint az itt közölt: újabb stílusú példákat is. Az esetleg találó részleteken kívül maga a műfaj is társadalomábrázoló. Olyan korban alakulhatott ki s virágozhatott föl, melyben a magyarság nagy részének elsődleges tudat-meghatározó környezete a nagyjából egységes, szilárd kis agrártelepülések hálózata. Itt éli le az ember egész életét; ez az a közösség, melyhez elsősorban tartozik, s hozzá képest a „más”: a szomszéd falu. Ennek öntudatát fejezi ki a csúfoló is.

Aluszol-e te juhász?

2. Jártak-e itt farkasok? ./. — Ej, haj, nem is angyalok, ./.

3. Vittek-e el báránykát? ./. — Ej, haj, nem is hoztanak, ./.

4. Folyt-e annak a vére? ./. — Ej, haj, nem is a teje, ./.

5. Ugatták-e a kutyák? ./. — Ej, haj, nem is kacagták, ./.

6. Futottál-e utána? ./. — Ej, haj, nem is előle, ./.

7. Megették-e a húsát? ./. — Ej, haj, nem is a csontját, ./.

Aluszol-e te juhász?

Aluszol-e te juhász?

Aluszol-e te juhász?

Rejtélyes szövegű dal. Talán nem is nevezhető juhász-csúfolónak, hanem a régi talány-daloknak egy magyar változata. Mindenesetre, mint pásztortréfálkozás egyes betlehemesekbe is bekerült.

Járjad pap a táncot

2. Járjad pap a táncot, — szép hat ökröt adok! Nem járom…

3. Járjad pap a táncot, — egy szép csikót adok! Nem járom…

4. Járjad pap a táncot, — verem búzát adok! Nem járom…

5. Járjad pap a táncot, — szép menyecskét adok! Járom is, tudom is, illik is, szabad is — papnak táncot járni.

Járjad pap a táncot

Járjad pap a táncot

Járjad pap a táncot

Járjad pap a táncot

Elsősorban nem is pap-csúfoló akar lenni, hanem ugyanannak az emberi viselkedésnek balladaszerű megrajzolása, mely a „Révészek nótájában” (293-4. sz.) is megjelenik. Stilizált lélekrajz inkább arról, hogy a neki szóló legnagyobb érvnek az erős jellem is alig áll ellen. Itt persze éppen azáltal, hogy a szöveget papra éneklik, erősebben groteszk jelleget kap.

Csütörtök hajnalba

2. Meglátott a püspök, — rövid lett a früstök, — izzadott az üstök, — jaj de megbüntetett, — rövid vasra veretett, — tömlöcbe tétetett.

3. De attól nem félek, — hogy ki nem szabadulok, — katonának állok, — nem kell reverenda, — maradjon a klastromba, — nékem nem kell soha.

4. Nagy urak a papok, de nincs nyugodalmok — a szerelem miatt, — járnak gyászruhába’, — nem mehetnek a bálba, — sem a kávéházba.

Valószínűleg a klerikus-diákok költészetéből a népi használatba átkerült darab. Témáját illetően talán még a középkori vándordiákok, vágánsok énekhagyományára megy vissza. — Roráte = a karácsony előtti napokon kora hajnalban mondott mise; früstök = reggeli; reverenda = a papok rendes ruhája; klastrom = kolostor.

De szeretnék páva lenni

2. Egy szem kökény, két szem kökény, — tátott szájú mesterlegény, — azért nem nőtt ki a bajszod, — mert megetted a vakarcsot.

II.l. De szeretnék páva lenni, — főispánnak lánya, — a kis kertbe’ sétálgatni, — tearózsát szakítani.

Az európai polgárosodással együtt jelentek meg a későközépkorban a tagozott társadalmú kisvárosok, a benne letelepült mesteremberekkel és szigorúan megszervezett céhekkel. Ahogy a hagyományos agrártársadalomban falu falu mellett áll, s a hovátartozás kifejeződhet a másik falu kiéneklésében is, ugyanúgy az erős céhélet megteremtette a saját foglalkozást dicsérő, a másikat ártatlan tréfával kicsúfoló énekeket is. Magyarországon a polgárosodás lassú tempója miatt nem nőtt olyan jelentőssé ez a műfaj, mint például a németeknél, de alkalmi szövegekkel, olykor külföldi átvételekkel mégis megjelenik népzenénkben.

Három szabó legényke

2. Egy faluba beértek, mek, mek, mek, — egy kocsmába betértek, mek, mek, mek, — hárman kértek egy deci bort, — hogy lemossák az úti port, mek, mek, mek.

3. Mikor a bort megitták, mek, mek, mek, — kifizetni nem tudták, mek, mek, mek, — az ablakhoz sorba álltak, — mint a kecskék, kiugráltak, mek, mek, mek.

Három szabó legényke

A foglalkozás-csúfolók közt a német népköltészetben jeles csoport a „Schneiderlied”, a szabó-dal. E dalokban a szabó — mindig együtt említve a szinte céhállatként szereplő kecskével — mint vézna, apróka ember jelenik meg (ezért tud felülni három egy kecskére, s ezért elég egy deci bor hármuknak), aki azonban nagy vállalkozásnak indul, valami nagy hőstettre szánja el magát. Ám mielőtt még megmutathatná vitézségét, valami váratlan akadálytól megfutamodik, a kecskére ülve elmenekül. — A dal elég közeli megfelelőit közlik német gyűjtemények; a magyar népköltészetben ritkaság, amott egy kiterjedt, szövegileg is több nagy változatcsoportot felmutató műfaj. (Vö. Handbuch des Volksliedes, I/1. 801-831.)

(S) a te fejed akkora

2. Mint a szőlőbokrocska, mint a szőlőbokrocska, R.

3. S a te orrod akkora, s a te orrod akkora, R.

4. Mint egy nagy sós uborka, mint egy nagy sós uborka, R.

5. S a te szájad akkora, s a te szájad akkora, R.

6. Mint a kemence száda, mint a kemence száda, R.

A gúnydalok kisebb csoportja: egyén-csúfolók, főképpen a szemtelen, tolakodó, nagyképű emberek kigúnyolására. — A moldvai népköltészet szereti a refrénes formákat; itt egy újabbkori szekvenciázó dallamötletnek is sajátos bájt ad a refrénes megoldás.

Egy nagyorrú bóha

2. De annak a szeme olyan szörnyű nagy vót, — mikor kinyitotta, a ház világos vót.

3. De annak az orra olyan szörnyű nagy vót, — hogy a ház padlását mind fellyuggatta vót.

4. De annak a körme olyan szörnyű nagy vót, — hogy a ház oldalát mind lekörmőte vót.

5. De annak a hasa olyan szörnyű nagy vót, — hogy a Duna vize mind belérekedt vót.

6. De annak a foga olyan nagy horgas vót, — tizenkét szalonnát reáaggatott vót.

7. Tizenkét szalonnát reáaggatott vót, — s a nagyorrú bóha engem szeretett vót.

Egy nagyorrú bóha

Egy nagyorrú bóha

Egy nagyorrú bóha

Egy nagyorrú bóha

A bolha, mint a tolakodó, terpeszkedő ember jelképe: a szöveg történetét még érdemes lenne kutatni; hogy nem magyar különlegesség lehet, arra Muszorgszkij Bolhadala is figyelmeztet. — A 7. versszak váratlan fordulata ritkán előforduló, esetleges ötlet.

Póda Péter, Póda Pál

Csúfoló-dallam gyermekdalszerű motívumok alkalmi kapcsolásával. A névre rímelő csúfoló-ötlet a gyermekdalok, mondókák közt jól ismert típus; itt négysoros dallá kerekedik.

Vékony cérna, kemény mag

2. Ne bánd, édes virágom, — hogy így élem világom, — éljed te is, nem bánom, — szívemből azt kívánom.

3. Félre tőlem, búbánat, — nem érek én több nyárat, — ha érek es, csak hármat, — nem rakok én kővárat.

Vékony cérna, kemény mag

Valójában nem csúfoló, hanem a szerelmi költészetnek szelíden évődő mellékágához tartozik. Dallama, formája — szemben az eddigi dalokkal — a lírai népdalok nagy tömegébe sorolja.

Megérik a kökény

Megérik a kökény

Megérik a kökény

Dél-dunántúli táncdallam, vessük össze a 174. számmal.

Ez a város olyan város

2. Meghótt Jánosnak az apja, — rámaradt a gazdagsága: — ej, haj, hat ökörnek a kötele, — három vasvillának nyele.

Második versszaka miatt vettük e csoportba. Visszatérő téma népdalainkban az élhetetlen, ügyetlen vagy lusta embert (családot) gúnyoló örökséglajstrom.

Kert megetti káposzta

2. Mán az öreg nem eszi, haj, nem eszi, — csak a húsát keresi, heje, huja, haj.

3. A kert-megi kocsonya, haj, kocsonya, — beledöglött a béka, heje, huja, haj.

Kert megetti káposzta

A változatban egy valószínűleg német eredetű dallamot látunk. Hangnemét, formáját, motívumait a fődallammal összevetve fogalmat alkothatunk róla, mit jelent egy dallam „asszimilálása”, megmagyarosodása népzenénkben.

Nem láttam én télbe fecskét

2. Az ördög is elvitt vóna, — ha féllitres nem lett vóna, — a féllitres előkerült, — engem az ördög elkerült.

3. Takarodj, asszony a házból, — most jövök a korcsomából, — tajda, dajda, tirajra, daj, — tajda, dajda, tirajra, daj.

II.1. Nem láttam én télbe fecskét, — most öltem meg egy pár csirkét, — ettem annak zúzát, máját, — csókolom a rózsám száját.

Az öregeket csúfoló dalok a diákos-népies világi költészetnek a középkor óta kedvelt „toposza”, közhelye. Nem volt ez ellentétben azzal a közmegegyezéssel, hogy az öregeket tisztelni kell. Csupán az öregek zsörtölődését, mogorvaságát, olykor részegességét, a fiatalokra való irigységét stb. tipizálták. Ahogy például a középkori építészetben az oszlopfők megszemélyesítik a falánkságot, hiúságot és más hibákat, úgy e versek — a művészet alapvető jellegével összhangban — az emberről való tapasztalatok egyfajta általánosítását, ugyanakkor a kifejezés révén egyedített jelképekbe sűrített képét közvetítik. Az egyes motívumok is sokszor századokon át élnek; az öregasszonyt a népmesében is az ördög viszi el.

Ugyan édes komámasszony

2. Ugyan édes komámasszony, — mért kend olyan kövér asszony, — hogy tudott így meghízni? — Ej! Lám, én milyen sovány vagyok, — mint a deszka, elszáradok — ebbe’ a nagy melegbe’.

Ugyan édes komámasszony

A 170., 212-214. sz. dallamokhoz hasonlóan aab,aab felépítésű, de dúrkvintváltó dallam. Ebben a formájában a XVIII—XIX. században válhatott népszerűvé.

Amely kislány sokat szeret

2. Az urát nevezi lónak, — hol deresnek, hol fakónak, — magát pedig tartja jónak, — s nem embere egy jó szónak.

3. Gyakran vigyáz az ablakra, — mint paripa az abrakra, — vigyáz, vigyáz az ablakra, — s vigyáz a gavallérokra.

4. S ha jámbor ura kérdi, mit néz? — Arra már a felelet kész: — Mi bajod, tőlem mit kérdesz? — Komámasszony mindjárt itt lesz.

5. De azért adj pénzt konyhára, — sóra, fára, pakurára, — s nyerget teszen az urára, — mint a huszár a lovára.

II. (Részegasszony-csúfoló:) 1. Csép alól a búzát elhordtam, — korcsomárosnénak adtam, — az uramnak azt hazudtam, — egér rágja, egér hordja, — (a 3-4. sor dallamára:) félrefordultam, s kacagtam, — hogy jámbor uramat így megcsaltam.

2. Egyik hétfőn lugzót raktam, — s más hétfőig mind szapultam, — s komámasszonyt mosni híttam, — a kis korsócskát is hoztam, — egyet-kettőt koppintottunk, — hármat-négyet kortyintottunk.

3. Reggel a borjút kicsaptam, — s komámasszonyt megtaláltam, — addig-addig diskuráltunk, — míg a csordát visszavártuk.

4. Az uram jött az erdőből, — felvett engem a kert mellől, — s azt gondoltam, hogy az ágyba, — vetett a moslékos kádba.

III. (Vénlány-csúfoló:) 1. Megvetem paplanos ágyamat, — kiseprem kifestett szobámat, — várom minden este a kérőket, — talán biz az ördög vitte el őket!

2. A nagy ágy a padlót éri, — s még se meri senki kérni, — hát akkor minek gyűjtöttem, — ha nincs, kivel beléfeküdjem?

3. Nincsen már igazság sehol az ég alatt, — az igazság napja régen már elhaladt, — nincsen senki, ki igazat tegyen, — hogy egyik, mint más, oly szerencsés legyen.

4. Mert az egyik el sem éri a lányságot, — mégis megkapja a menyasszonyságot, — a más elbírna akármilyen terhet, — még se megyen férjhez, mert nem kell senkinek se.

5. Bárcsak olyan törvény lenne, — hogy a leány legényt kérni menne, — a leány csak figurázik, — a legény meg várakozik.

Az előbb említett, középkori, diák-eredetű gúnyköltészetnek hagyományos témája a rosszasszony-csúfoló, részegasszony-csúfoló, vénlány-csúfoló. Valószínűleg a „csúfok”, mímesek, alakoskodók, mulattatók repertoárjához tartoztak. „A csúfok szerepe gúnyos, utánzó tréfacsinálásból állott és ebbeli működésüket a ‘pakocsás beszéd’ kifejezés őrizte meg. Egykorú szentbeszédek glosszái szerint a ‘pakocsás hazugság, tréfás hazugság, mely a vigasságtevő emberekben van meg’ … Érdekes, hogy a középkori líra leánypanaszát és kesergő asszonydalait is inkább gúnyos formában tartották fenn XVII—XVIII. századi daloskönyveink. Tele vannak olyanféle énekekkel, melyek kivétel nélkül föltalálhatók a középkori európai költészetben, például a részeges komámasszony története is.” (Kardos Tibor) A dallam ún. pszalmodizáló népdalainkkal rokon, ugyanakkor merev recitálása iskolás-egyházias zenei paródia is akar lenni.

Feleségem olyan tiszta

2. Felkel korán: tíz órakor, — feje olyan, mint egy bokor. R.

3. Délben veti meg az ágyat, — kutya mossa el a tálat. R.

4. A sütés is jól áll néki, — kétszer teszen kovászt neki. R.

5. Ötször-hatszor befűt neki, — mégis sületlen szedi ki. R.

6. A pálinkát nem szereti: — öt-hat icce bejár neki. R.

7. Ha nekikap, fésülködik, — három nap is eltart neki. R.

8. A kocsmában legelső volt, — hazamenni utolsó volt. R.

Feleségem olyan tiszta

Feleségem olyan tiszta

Feleségem olyan tiszta

A dudanótákéval egyező kezdősor; megismétlése után refrén. E tekintetben a 197-199. sz. dalok közeli rokona.

Megházasodtam, te Miska

2. Kenyeret is jól tud sütni: — kétszer kever kovászt neki, — harmadnapig mind keleti, — mégis keletlen veszi ki. (A 3-4. sor dallamára:) Negyednapig mind süteti, — mégis sületlen veszi ki.

3. Feje olyan, mint egy bokor, — szája olyan, mint egy bocskor, — szeme nem lát a csipától, — orra nem szuszog mocsoktól.

Megházasodtam, te Miska

Megházasodtam, te Miska

Ebben a dallamcsoportban viszonylag ritka, hogy a lírai népdalokban kedvelt kvintváltó dallam kapcsolódik csúfolódó szöveghez.

Ludaim, ludaim

2. Csak az anyjok tarka, — az is szürkés-barna, — csak az anyjok tarka, — az is szürkés-barna.

3. Elhajtottam ludam — tenger közepébe, — utánkűttem uram, — hajtsa haza ludam.

4. Jöjjön haza ludam, — vejszen oda uram, — még se vejszen szegény, — mer’ jó pipás legény.

Ludaim, ludaim

A szöveg értelme nem világos, talán nem is tartozik az igazi csúfolók közé. Aszimmetrikus ritmusú dallama is inkább lírai népdalaink közé vonja. — Vejszen = vesszen.