Ugrás a tartalomhoz

Büntetőjog; Általános rész; 5., hatályosított kiadás

Belovics Ervin, Békés Imre, Busch Béla, Domokos Andrea, Gellér Balázs, Margitán Éva, Molnár Gábor, Sinku Pál (2014)

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

5. fejezet - 5. A BŰNCSELEKMÉNY TANA

5. fejezet - 5. A BŰNCSELEKMÉNY TANA

5.1. A bűncselekmény fogalma

5.1.1. A bűncselekményfogalom történeti fejlődése

Az a dogmatikai fogalomrendszer, amelyet ma a jogtudomány művelői a különböző jogrendszerekhez tartozó államokban értékesítenek, Európában lépésről-lépésre alakult ki. A XIX. század első kétharmadában a jogellenesség, tényállásszerűség és a bűnösség kategóriái még nem különültek el egymástól. A fogalmi gondolkodás középpontjában a „jogellenesség”, a „jogtalanság” kategóriája helyezkedett el, ez magába zárta a tényállásszerűséget és a bűnösséget is. „Nincs jogtalanság bűnösség nélkül” elv érvényesült azzal a jelentéstartalommal, hogy a jogrend csak a bűnösen elkövetett cselekmények ellen fordul. A jogellenesség-fogalom centrális helyét a nullum crimen sine lege elve biztosította, hiszen ez közvetlenül a joggal való szembehelyezkedésből származtatta a „crimen” fogalmát.

Jhering német professzor 1867-ben tanulmányt írt „A bűnösség mozzanata a római magánjogban” címmel. Ebben arra a következtetésre jutott, hogy létezik egy „objektív jogellenesség” vagyis a jogellenesség olyan kategória, amely nem függ a cselekvő büntethetőségétől, illetőleg nem függ bűnösségétől (a szándékosságtól vagy a gondatlanságtól). A dolgozat dogmatikai következtetései a jogrendszer minden ágazatában hatottak: az ilyen értelemben vett jogellenesség-fogalmat értékesítette a későbbiekben a polgári jog tudománya, és a büntetőjogtudomány is. 1880 és 1904 között Liszt, Beling és Radbruch átvették az objektív jogellenesség fogalmát és tovább tökéletesítették. A század utolsó harmadában a jogellenesség és a bűnösség fogalma tehát elvált egymástól.

A büntetőjogban a teória szerint a jogellenességet a cselekmény és az általa elindított kauzális történés alakítja, hozza létre. A kauzális történés objektív kategória, mert független az azt elindító személy szubjektív elképzeléseitől, illetőleg egyáltalán attól, hogy beszámítható-e. (Nem beszámítható pl. a gyermek cselekménye, vagy a beszámítási képesség hiányában cselekvő elmebeteg magatartása.) Amíg az objektív, a külvilágban megjelenő történés a jogellenességhez tartozik, addig – az azt kísérő, illetőleg tükröző lelki folyamat a bűnösséghez számít. E dogmatikai fogalomalkotás jelentős eredménye, hogy elválasztja az objektívet a szubjektívtől; a külső okozást attól, ami „lelki”.

 A jogellenesség ilyen felfogásához a pszichikai bűnösségfogalom kapcsolódik. A pszichikai bűnösségfogalom azt fejezi ki, hogy a tárgyi okozás az alany (a tettes) tudatában tükröződik. Eszerint a bűnösség lényegében nem más, minta kauzális folyamat tükröződése a cselekvő tudatában – szándékosság vagy gondatlanság formájában.

A jogellenesség és a bűnösség egymástól való elválasztása, illetőleg az objektívnek a szubjektívtől való elkülönítése művi beavatkozás eredménye: a tudomány az emberi cselekményt a büntetőjogi felelősség igényeiből kiindulva tárgyira és alanyira bontotta; s a magatartást valójában vezérlő tudatot a tükrözés szintjére szállította le.

Az objektív és szubjektív között alakult ki a „tényállásszerűség” fogalma. A tényálladéki elemek tanát (a törvényi tényállási elemek tanát) Beling német professzor dolgozta ki 1906-ban. Eszerint a törvényi tényállás jelenti azt az első lépcsőt, amelynek vizsgálata során eldől; a cselekmény kimerítette-e a Btk. valamely diszpozíciójában meghatározott ismérveket. Igenlő esetben a cselekmény tényállásszerű.

A tényállásszerűség vizsgálata után a második – immár értékelési lépcsőben azt kell vizsgálni: vajon a cselekmény jogellenes-e. Végül a harmadik – értékelési – lépcsőben: az elkövetőt bűnösség terheli-e.

A tényállásszerűség, a jogellenesség és a bűnösség a cselekményhez, mint fő fogalomhoz kapcsolódtak.

A bűncselekmény-fogalom utolsó állomásaként ebben a rendszerben az ún. normatív bűnösség kategóriája alakult ki. (Első hirdetője a német Frank: 1907.)

A normatív bűnösség tana azt fejezi ki, hogy a bűnösség lényege nem a szándékosság vagy a gondatlanság, hanem a felróhatóság (szemrehányhatóság). A felróhatóság: jogszempontú értékítélet. Olyan értékítélet, amelyet a bíró a tettes lelkivilágáról: helyesebben szándékosságáról vagy gondatlanságáról alkot. A tettes akkor bűnös, ha szándéka vagy gondatlansága neki felróható. Kelsen megfogalmazásában: „Módszertanilag a legnagyobb jelentőségű tisztáznunk, hogy valaki nem azért bűnös, mert azt a valamit akarta és tudta (előre látta), hanem azért és csak azért, mert neki azt a valamit nem lett volna szabad megtennie, vagy megakadályoznia.” A felróhatóság lényege: a tettesben lejátszódott motivációs folyamat helytelenítése; az a megállapítás, hogy a tettes a motivációs hiba eredményeként más elhatározásra jutott, mint amilyen elhatározásra jutnia kellett volna és jutnia lehetett volna a társadalmi elvárhatóságnak megfelelő motiváció esetén. Az a bűncselekmény-fogalom, amely így az első világháborút megelőző években készen állt, a következő kategóriákból tevődött össze.

A jogellenesség egyrészt a törvényi tényállás objektív oldalán leirt – külső – kauzális történést jelentette. Másrészt – s ez a fejlődés már a későbbiek során indult el – jelentette azt a megállapítást is, hogy ez a történés jogvédte érdekeket; értékeket sért vagy veszélyeztet. A jogellenesség ilyen – további absztrakció eredményeként kialakult fogalma: a materiális jogellenesség.

Mi a kapcsolat a törvényi tényállás kimerítését kifejező tényállásszerűség és a jogellenesség között?

A jogellenesség értékkategória: a cselekmény jogszempontú értékelését fejezi ki. A tényállásszerű magatartásról a bírónak azt is meg kell állapítania, hogy az egyszersmind jogvédte érdekeket sért-e vagy veszélyeztet-e vagyis, hogy materiálisan jogellenes-e. A tényállásszerűség értékelésmentes kategória, a jogellenesség pedig jogszempontú értékelést fejez ki. Mi ennek a fogalomalkotásnak a gyakorlati értelme? Az, hogy a bíró a törvényi tényállást kimerítő – tehát a tényállásszerű – cselekményről a második vizsgálati lépcsőben megállapíthatja, hogy nem jogellenes. Gyakorlatilag a jogellenesség hiánya jelenti azokat a kivételeket, amelyek körében a tényállásszerű cselekmény nem büntethető.

E kivételek részben a büntetőtörvényben találhatók (ilyen a jogos védelem vagy a végszükség), részint a tudomány, illetőleg a joggyakorlat alakította ki őket (pl.: hivatali kötelesség teljesítése). A jogellenessége hiányzik (gyakori tankönyvi példa) annak az emberölésnek, amelyet hivatali kötelessége teljesítése során az ítéletvégrehajtó „követ el”. A materiális jogellenesség fogalma eszerint az elkövető javára jelent értékelést a tényállásszerűséghez képest, nem pedig terhére.

Ugyancsak az elkövető javára, vagyis „in melius” irányban jelent értékelést a felróhatóságra épített normatív bűnösségfogalom. A bíróság a tényállásszerű és jogellenes cselekményről (az elkövető szándékossága vagy gondatlansága ellenére) kimondhatja, hogy a tettesnek a cselekmény nem róható fel.

Összefoglalva: a büntetőjogtudományban a tételes jogból vont absztrakciók eredményeként (Jhering, Liszt, Beling és Radbruch, valamint Frank munkásságának produktumaként) kialakult a bűncselekménynek három fogalmi kategóriára: a tényállásszerűségre, a jogellenességre és a bűnösségreépített fogalma. Ez a fogalom a cselekmény hármas megítélését fejezi ki: először a tényállásszerűséget kell vizsgálni (nem értékelni, csak felismerni!), majd a jogellenességet és a bűnösséget értékelni.

A rendszer tökéletessége csak látszólagos volt. Bizonyos ellentmondásokat magában rejtett. Egyik hibájának tekintették, hogy a jogtárgysértés formálásában – vagyis a materiális jogellenesség alakításában – szubjektív mozzanatok is részt vesznek; vagyis a jogellenességet nem lehet tisztán objektív kategóriaként felfogni. Így pl. a csalás célzatos bűncselekmény, az egyszerű hazugságot a vagyoni haszonszerzésre irányuló célzat formálja át jogvédte érdekeket (vagyoni érdekeket) sértő cselekménnyé. – A kísérlet nem okoz eredményt, mégis jogellenes; a cselekményt a szándék formálja bűncselekménnyé. Végül az előkészületi cselekményeket a cselekvő célja vonja a büntetőjog érdeklődési körébe. A szubjektívjogellenességi elemeket azonban a fentebb vázolt dogmatikai rendszer csak kivételnek tekintette.

A második világháború befejezése után a Német Szövetségi Köztársaságban Welzel bonni professzor dolgozta ki a finalitás elméletét. Ez az irányzat tagadja a jogellenességnek és a bűnösségnek, mint objektívnek és szubjektívnek a szembeállítását, s a szubjektív jogellenességi elemeket (nem kivételnek tekinti, hanem) a szabály rangjára emeli. Magát a szándékot is jogellenességi ismérvként fogja fel, mert tagadja az emberi cselekménynek külsőre (kauzálisra) és belsőre (lelkire) való kettébontását. Az emberi cselekményt szándékos cselekménynek, sőt azon túlmenően, célra irányzott (vagyis finális) aktusnak fogja fel. Ezzel a szándékosság és a gondatlanság átkerül a jogellenességi ismérvek sorába, s a bűnösség lényegében csak a felróhatóság marad. A finalitás elmélete szerint a bűnösség összetevői a) a legalább korlátozott beszámítási képesség, b) a jogellenesség tudata vagy e tudat lehetősége az elkövető számára, c) a normaszerű magatartás elvárhatósága. A finalitás elmélete az NSZK határain túl nem hódított, s bizonyos mértékig megmaradt a német büntetőjogtudomány házi vitájának.

5.1.2.        A bűncselekmény fogalma a magyar büntetőjogtudományban

Az 1945 előtti magyar büntetőjogtudomány átvette azt a fogalmi apparátust, amelyet az előzőekben (természetesen az 1948-ban útjára indított finalitás elméletét ide nem értve) ismertettünk. A magyar szerzők a jogellenesség, a tényállásszerűség, a bűnösség kategóriáit alkalmazták, az objektív jogellenességet, a szubjektív bűnösségtől megkülönböztették.

1945 után a magyar büntetőjogtudomány ezzel a dogmatikai hagyatékkal találta magát szemben. Ugyanakkor a szovjet büntetőjogtudományban kidolgozott és a Szovjetunió törvényeiben tételes büntetőjogi fogalommá vált „társadalomra veszélyesség” kategóriájával is megismerkedett.

Ez a fogalom részint társadalmi viszonyok, társadalmi érdekek vagy értékek sértését vagy veszélyeztetését jelenti, miért is jelentéstartalma részben azonos a materiálisjogellenesség-fogalom jelentésével. A jogtudomány meg akarta őrizni a jogellenesség-fogalmat is, de értékesíteni kívánta az újonnan megismert társadalomra veszélyesség kategóriát is.

A jogellenesség-fogalom megőrzése mellett – mai szemmel nézve – az szólt, hogy a jogrendszer más ágazatai (a polgári jog, a munkajog, az államigazgatási jog) is ismerik. A jogellenesség jelentése a jogrendszer minden ágazatában nagyjából azonos: azt a kauzális történést fejezi ki, amely valamilyen jogilag nem kívánatosnak ítélt eredmény (sérelem, kár, hátrány) létrehozására vezet. Ugyanakkor a társadalomra veszélyesség elismerése mellett szólt, hogy materiális töltést adott a „nullum crimen sine lege” elvének, hogy kifejezésre juttatta a jogalkotó állásfoglalásának indokát a bűncselekmények megfogalmazása – a bűncselekménnyé nyilvánítás – körében. A bűncselekmény fogalmát a filozófia szintjéről a kriminálpolitika, területére vitte át, s kapcsolatot is jelentett a bűncselekmények elkövetésében megnyilvánuló konkrét antiszocialitás felé.

A bűncselekmény-fogalomban az ismérvek így zsúfolódni kezdtek: a bűncselekmény 1. társadalomra veszélyes, 2. jogellenes, 3, tényállásszerű és 4. bűnös cselekmény lett.

Az ötvenes évek elején – lényegében filozófiai indokokra épülve – kialakult az a nézet, hogy a bűncselekmény-fogalomban nincs helye az értékelés alá eső, az ún. „normatív” kategóriáknak. Ez egyrészt azt jelentette, hogy az ún. normatív bűnösség helyét újból a pszichológiai bűnösség foglalta el; részben pedig azt, hogy a tényállásszerűség új jelentéshez jutott.

Számos szerző azt vallotta: nincs külön bűncselekmény, és nincs külön tényállásszerűség. Azt mondották, hogy a tényállásszerűség tartalmazza a bűncselekmény minden tételes jogi feltételét. E megfogalmazás eredményeként a tényállásszerűség és a bűncselekmény fogalma azonosult.

A mondottak szerint a társadalomra veszélyesség és a jogellenesség; továbbá a bűncselekmény és a tényállásszerűség fogalmai konkuráltak egymással. A társadalomra veszélyesség és a jogellenesség versengését úgy próbálták kiküszöbölni, hogy e két fogalmat együtt használták, mégpedig a jogellenességet a társadalomra veszélyesség után, zárójelbe helyezve. Például: a cselekmény társadalomra veszélyessége (jogellenessége); a cselekmény társadalomra veszélyességét (jogellenességét) kizáró okok.

Ugyanakkor dogmatikailag szükségessé vált a különös törvényi tényállást kimerítő cselekmény valamilyen önálló megjelölése. Figyelemmel arra, hogy a „tényállásszerűség” már foglalt volt, új fogalmakat kellett alkotni.

Ilyen új fogalom lett a „diszpozíciószerű cselekmény”, vagy a „büntetendő cselekmény”. Az elmúlt évtizedek alatt a „tényállásszerűség” fogalma – az elmondotton felül – olyan sok értelemben került felhasználásra, hogy ma már nem lehet azzal az igénnyel alkalmazni: mindenki értse.

Úgyszólván minden szerzőnek van egy (időnként esetleg megváltoztatott) tényállásszerűség fogalma. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a bűncselekményfogalom megjelölésére – azonos értelemben – teljesen szükségtelen egy más kifejezést is (pl. a tényállásszerűséget) alkalmazni.

A tényállásszerűség az általános törvényi tényállás tana keretében került oktatásra.

Ebből a tényállástant a bűncselekménytana elébe helyező, rendkívül zsúfolt rendszerből az egyes szerzők lassan választották le az egyes fogalmakat, értelmezték azokat újra, és próbáltak egy jobbat kialakítani. Úgyszólván minden magyar jogtudósnak megvolt a maga külön bűncselekmény-fogalma és részben az eltérő jelentéstartalmat hordozó fogalomrendszere.

5.1.3. A bűncselekmény fogalma a Büntető Törvénykönyvben

Btk. 10. § (1) Bűncselekmény az a szándékosan vagy – ha a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti – gondatlanságból elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli.

Az idézetből kitűnően a bűncselekmény szándékosan vagy gondatlanul, vagyis bűnösen elkövetett cselekmény; olyan cselekmény, amely veszélyes atársadalomra, és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli, vagyis büntetendő cselekmény.

A Btk. eszerint három fogalmi ismérvvel jellemzi a bűncselekményt; a legális fogalom alapulvételével fogjuk azt mi is tárgyalni. A tárgyalás sorrendjét didaktikai szempontok határozzák meg.

A Btk. bűncselekmény fogalmával kapcsolatban több kérdés is felmerül. Az egyik: a törvény 1978-ban került megalkotásra, azóta mintegy 60 törvény módosította, illetőleg egészítette ki. A módosítások következményeként rendszere és belső arányossága szakmai szempontból leértékelődött.

A másik jelentős körülmény: a törvény megalkotása időszakában a Magyar Népköztársaság, mint szocialista ország állami, társadalmi, gazdasági viszonyait volt hivatva oltalmazni, vagyis egy olyan politikai, tulajdoni, gazdálkodási, ideológiai, és külpolitikailag dimenzionált struktúrát, amely a rendszerváltással létrejött Magyar Köztársaság állami-politikai és gazdasági rendszerétől alapjaiban elkülönül.

A harmadik szempont: egy modern büntető törvénykönyvnek feladata, hogy megfeleljen az európai jogharmonizációs igényeknek, ennek pedig egyik alapja a jogi fogalomrendszer felismerhető azonossága.

Az 1978. évi Btk. A szocializmus időszakában került megalkotásra. Sem az 1990. évi, sem az 1994. évi, sem az 1998. évi, sem a 2002. évi választások időszakában nem létezett olyan választási program, amely egy új Btk. megalkotását hirdette volna. Ugyanez a megállapítás érvényes a 2006. évi Országgyűlési Választásokra is. Ilyen körülmények között az elmúlt évtizedekben – különösen 1990, vagyis a rendszerváltozás óta – a Btk. egy-egy szabályának, intézményének a megváltoztatására került sor. Mint már említettük, a módosítások száma elérte a hatvanat.

Az Igazságügyi Minisztérium keretében még 2000-ben fogalmazták meg azt a törekvést mely szerint a módosításokat egy új törvénykönyvnek kell felváltania. Mint ismeretes, 1998–2002 között a Fidesz-kormány volt hatalmon, az igazságügyi miniszteri tisztet pedig Dávid Ibolya látta el. Az új Btk. alkotására törekvés igénye eredményezte, hogy az igazságügyi miniszter a volt legfőbb ügyészt: Györgyi Kálmánt kérte fel egy új Btk. – vagy legalábbis annak Általános Része – előkészítésének munkálataira. A Miniszteri Biztos 2000–2006-ig dolgozott a feladat teljesítésén. 2006-ban ezt a feladatot elvették tőle. Az előkészítés munkálataival a Minisztérium (IRM) törvényelőkészítő főosztályát bízták meg, és egy új bizottságot hoztak létre a feladat érintetlenül hagyása mellett. A harmadik bizottság a személyi változások következtében munkája befejezése nélkül távozott. Végül negyedikként az IRM államtitkárának irányításával egy negyedik változat megalkotására került sor. Ennek időpontja 2008–2009.

Sokáig az a törekvés érvényesült, hogy a társadalomra veszélyesség fogalmát ki kell hagyni a bűncselekmény fogalmából és ezt a fogalmat az ún. materiális jogellenességgel kell felváltani. E változás következtében a társadalomra veszélyességre utalás minden szempontból mellőzésre kell hogy kerüljön és helyét mindenütt a materiális jogellenességgel kell betölteni. Ennek egyik indoka, hogy az Európai Unió tagállamai is – kivéve a volt szocialista országokat – a jogellenesség fogalmát alkalmazzák. Ilyen körülmények között az Igazságügyi Minisztérium kodifikációs csapata is mellőzni kívánta a társadalomra veszélyesség fogalmát. Mindezek ellenére láttuk: az új törvény helyett az 1978. évi törvény módosítására került csak sor, a módosítás pedig nem érinti a társadalomra veszélyességet. Végső soron tehát minden maradt a régiben.

A Btk. 10. § (1) bek. fogalom-meghatározását és a Liszt–Beling-féle tudományos bűncselekményfogalmat egymáshoz közelítve a következők mondhatók:

Főfogalom a cselekmény, a cselekmény jelzői pedig a következőképpen hasonlíthatók egymáshoz:

– a büntetendőség törvényi fogalmának a tényállásszerűség tudományos fogalma,

– a társadalomra veszélyesség törvényi fogalmának a (materiális) jogellenesség tudományos fogalma felel meg, míg

– a bűnösség gyűjtőfogalma alá vonható szándékosságnak és a gondatlanságnak, mint törvényi fogalmaknak értelemszerűen a bűnösség tudományos fogalma felel meg.

5.1.4. A bűncselekmény fogalmi elemei

5.1.4.1. Tényállásszerűség – büntetendőség

A következőkben azt fogjuk látni, hogy különböző dogmatikai rendszerekben az ugyanazon elnevezéssel jelölt fogalmak más-más jelentéstartalmat hordoznak. Másrészt: ellenkező tartalommal azt fogjuk tapasztalni, hogy a különböző elnevezések mögött a mondottakkal ellentétben azonos jelenség nyilvánul meg.

A bűncselekmény az a cselekmény, amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. A Btk. 10. §-ának ez a szövegrésze kifejezi mind a „nullum crimen sine lege”, mind pedig a „nulla poena sine lege” elvét. Egyrészt ugyanis a törvény nyilvánítja bűncselekménnyé a társadalomra veszélyes cselekményeket – másrészt pedig a törvény határozza meg az e cselekményekre megállapított büntetéseket.

A bűncselekménnyé nyilvánítás a törvényi tényállások megalkotása útján történik, a büntetések nemét és mértékét pedig a tényálláshoz fűzött büntetési tételek, illetőleg tételkeretek határozzák meg.

Abban a kérdésben, hogy bűncselekmény történt-e vagy sem, az első vizsgálati lépcső annak megállapítása, hogy egy cselekmény kimerítette-e egy törvényi tényállás kereteit. A törvényi tényállást pedig azoknak a körülményeknek az összessége alkotja, amelyeket az adott büntetőnorma a Különös Részben leír: ebbe a leírásba szükségtelen belemagyarázni a büntetőjogi felelősségre vonásra kiható egyéb körülményeket.

A törvényi tényállás hordozza a „nullum crimen sine lege” elvét, mint ilyen színtelen, értékmentes kategória. Objektív és szubjektív elemek összessége. Objektív elemei a jogellenesség fogalom szerint működő jogrendszerekben a jogellenességet, de lege lata a magyar jogban pedig a társadalomra veszélyességet formálják. A társadalomra veszélyesség ugyanis a cselekményhez kapcsolódik, ez pedig a külvilágban jelenik meg. A tényállásszerűség ezért a társadalomra veszélyességnek mindig szimptómája, az eltérés csak kivételes lehet. A tényállásban azonban tettes-tudati ismérvek szereplésére is sor kerül, így a szándékosság és a gondatlanság is jelen van. A tettes-tudati elemek (szándék, gondatlanság, az esetleg szereplő motívum és a célzat) szubjektív elemek, a tényállás alanyi oldalának (a bűnösségi tényállásnak) részei.

A tényállásban tehát elválik az objektív a szubjektívtól, az objektív ismérvek a társadalomra veszélyességet, a szubjektív ismérvek a bűnösséget alakítják.

Az Általános Rész szabályai közül csak azok vesznek részt a tényállásszerűség alakításában, amelyeket a törvényi tényállás megnevez. A magyar Btk. a gondatlanságot – a gondatlan bűncselekményeket pönalizáló körben – mindig megnevezi, míg szándékos bűncselekményeknél a szándék felől hallgat. Ez azonban csak jogtechnikai megoldás, mert a törvény bűncselekmény-fogalmából következik, hogy hallgatása esetén az elkövetés szándékos.

A jogállamiság szempontjából (jogkövetkezmények előreláthatósága, előre kiszámíthatósága) a tényállásszerűség keretében szólni kell még a keretdiszpozíciókról. Ezek körében a tényállás egy olyan külön normát zár magába, amelynek szövege nem a Büntető Törvénykönyvben lett kihirdetve és ezáltal megismerhetősége korlátozott. A nullum crimen sine lege elve itt csak formálisan működik, mert az állampolgár nem olvas el minden vámszabályt, a gazdasági életet befolyásoló minden szabályt.

A tényállásszerűségen belül önálló jelentősége van (lehet) az objektív ismérveknek. Ezek hordozzák a társadalomra veszélyességet, illetőleg más terminológiával, a jogellenességet. A törvényi tényállás objektív ismérveit kimerítő cselekmény – a szubjektív ismérvek hiányában is jogilag jelentős lehet. Így a jogos védelem szempontjából a gyermek, vagy a beszámítás képtelen elmebeteg támadása is „jogtalan”, – a beszámítási képességet kizáró elmebeteg állapotban büntettet elkövető tettessel szemben is (pl. emberölés esetén) lefolytatandó a büntetőeljárás és elrendelhető a kényszergyógykezelés.

5.1.4.2. Társadalomra veszélyesség – jogellenesség

Btk. 10. § (2) Társadalomra veszélyes az a tevékenység vagy mulasztás, amely a Magyar Köztársaság állami, társadalmi vagy gazdasági rendjét, az állampolgárok személyét vagy jogait sérti vagy veszélyezteti.

Eredeti felfogása szerint a társadalomra veszélyesség kettős jelentésű fogalom volt. Egyrészt beszéltünk a) jogalkotói értelemben vett társadalomra veszélyességről, másrészt szóltunk b) a jogalkalmazói értelemben vett társadalomra veszélyességről.

A jogalkotói értelemben vett társadalomra veszélyesség fogalom arra utalt, hogy a jogalkotó a törvényhozás során a lehetséges magatartások teljességéből egy választást eszközöl és ennek eredményeként foglal állást abban a kérdésben, hogy valamely cselekményt bűncselekménnyé kell-e nyilvánítani. A bűncselekménnyé nyilvánítás indoka pedig a jogalkotónak az a felfogása, hogy az adott cselekmény – valamilyen fokban – veszélyes a társadalomra. A társadalomra veszélyesség értékelés alá eső kategória, a jogalkotó adott esetben történelmi koronként, vagy politikai korszakonként felfogását módosítja. Az az értékítélete, hogy az adott cselekmény milyen fokban veszélyes a társadalomra, a büntetési tétel meghatározása során jut jelentőséghez.

A magyar jogirodalom évtizedeken át vitatkozott azon a kérdésen, hogy egy bűncselekménnyé nyilvánított cselekmény nélkülözheti-e a társadalomra veszélyességet; avagy a jogalkotó valamely cselekmény bűncselekménnyé nyilvánításával visszavonhatatlanul állást foglalt amellett, hogy az a cselekmény veszélyes a társadalomra és hogy bűncselekmény.

Napjainkban a társadalomra veszélyesség fogalom jelentősége megingott. Tény, hogy a Btk. 10. § (1) és (2) bekezdése tartalmazza, továbbá a büntetés kiszabása körében a 83. § is utal reá.

A kiinduló tétel az volt, hogy a cselekmény társadalomra veszélyessége a) egyrészt jogalkotói, b) jogalkalmazói kategória. Az előző levezetés arra utal, hogy ma még jogalkotói kategóriakénti elismerése érintetlen.

Ellenben azáltal, hogy a 2006. évi LI. törvény 2006. július 1. napjától a Btk. 28. §-t is és a Btk. 36. §-t is hatályon kívül helyezte – a társadalomra veszélyesség fogalma megszűnt jogalkalmazási kategória lenni.

Nem nehéz belátni, hogy a következő állomás egy új Btk. kodifikálása során a társadalomra veszélyesség fogalmának teljes körű mellőzése.

A háború előtti magyar jogtudományban és a joggyakorlatban a jogellenesség fogalom jutott jelentőséghez. A jogellenességgel kapcsolatbanérvényesült az a felfogás, hogy a tényállásszerű cselekmény jogellenességét csak a törvényben nevesített okok (pl. jogos védelem) zárhatják ki.

Innen a tétel: jogellenesség = a törvényi tényállás tárgyi oldali ismérvei + a jogellenességet kizáró okok hiánya.

5.1.4.3. A bűnösség

A bűnügyi tudományok elméletében és a büntetőjogi felelősség, illetőleg felelősségre vonás rendjén először a perjogi bűnösség fogalma alakult ki. A perjogi bűnösség azt fejezi ki, hogy a bíróság „bűnösnek mondja ki” a vádlottat a bűncselekmény elkövetésében és ezért őt büntetéssel sújtja. A bűnösség „kimondására” azzal a feltétellel kerül sor, hogy bebizonyosodott: a vád tárgyává tett cselekmény bűncselekmény és azt a vádlott követte el. A perjogi bűnösség kimondásának alapja büntető anyagi jogi szempontból a büntetőjogi felelősségre vonás feltételeinek a fennállása. Eszerint: a vádlott kimerítette valamely bűncselekmény törvényi tényállását s hiányoznak a büntetőjogi felelősségre vonás akadályai. A perjogi bűnösség tehát feltételezi az alanyi oldal – a szándékosság vagy a gondatlanság – fennállását, de ezen felül feltételezi a tárgyi ismérvek: elkövetési tárgy, cselekmény, eredmény, hely, mód, idő, eszköz kimerítését is.

Az alanyi bűnösség – a büntető anyagi jogi bűnösség – évszázadokon át a perjogi bűnösségbe rejtve létezett. Amikor a XIX. század utolsó harmadának büntetőjog tudománya kialakította a jogellenesség fogalmát, s azon a bűncselekmény külső tárgyi megjelenését – a cselekményt és az általa elindított kauzális történést – értette, a kauzalitással szemben keresték a belső, „lelki” mozzanatokat. Az elkövető gondolati világában kialakuló folyamatok – a tárgyi okozatossággal szemben a belső „alanyi okozatosság” – ekkor nyerték el a „bűnösség” megjelölést. Azóta a büntetőjogi felelősségre vonás rendjén létezik a perjogi bűnösség, és létezik a büntető anyagi jogi – az „alanyi” – bűnösség is.

Az anyagi jogi bűnösség fogalmát eredetileg mint gyűjtőfogalmat használták és rajta a szándékosságot és a gondatlanságot értették. A szándék (dolus) és a gondatlanság (culpa) a jogban régóta ismert volt; alapjaikat már a római jog kiművelte. A dolus és a culpa a bűnösség alkotó elemévé azonban csak a XIX. században vált. Amíg a tudomány a szándékosságban és a gondatlanságban csak gondolati – lelki, vagyis pszichológiai mozzanatokat látott, a bűnösségfogalom is lélektani mozzanatokra épült. Az így jellemzett bűnösségfogalmat pszichológiai bűnösségfogalomnak nevezzük.

A szándék lélektani fogalom, a jog értékrendszerétől függetlenül jellemezhető. Szándékosan jót és rosszat egyaránt tehetünk: szándékosan lehet játszani, gyógyítani, építeni – de lehet ölni is.

Ezzel szemben a gondatlanság – ahogy azt a büntetőjogtudomány a század utolsó évtizedében észrevette – csak a jog értékrendszerével összefüggésben elemezhető. A lélektanban nincs „gondatlanság”.

A gondatlanság súlyosabb alakja az ún. tudatos gondatlanság azáltal jön létre, hogy az elkövető előre látja magatartása következményeinek a lehetőségét, de könnyelműen bízik azok elmaradásában.

A „bizakodás”, az „előrelátás” lélektanilag megragadható, ám a „könnyelműség” értékelést jelent. Olyan értékelést, amely nem az elkövető tudatában játszódik le, hanem amely értékelést a bíró alakít ki az elkövető viselkedéséről.

A gondatlanság enyhébb alakzata a hanyag gondatlanság. Fogalmi ismérvei szerint az elkövető nem látja előre magatartása lehetséges következményeit (tehát lélektanilag nem is kapcsolódik magatartása következményeihez), s azért nem látja azokat előre, mert elmulasztotta a „tőle elvárható” figyelmet vagy körültekintést. Itt tehát nem is létezik reális pszichikus viszony az eredményhez, továbbá, a tőle elvárhatóság értékelést jelent. Olyan értékelést, amelyet a bíró alakít ki az elkövető általános intelligenciájáról, élettapasztalatáról, felismerési képességéről – mindenekelőtt pedig arról a társadalmi elvárásról, amelyet a közösség azzal a szereppel szemben támaszt, (orvos, mérnök, gépkocsivezető), amelyet az elkövető betölt.

A gondatlanság körében tehát értékelés alá eső mozzanatokat fedezett fel a tudomány: „a könnyelműséget”, és a „tőle elvárhatóságot”. E két mozzanat közül „a tőle elvárhatóság” jutott nagyobb jelentőséghez. Mégpedig azért, mert a hanyag gondatlanság körében a reális pszichikai viszony hiányzik, s így a gondatlanság alapja lényegében az a bírói megállapítás, hogy az elkövetőtől mi volt elvárható, mit lehetett és mit kellett volna előre látnia és elkerülnie.

A pszichológiai bűnösségfogalom a szándék körében felfedezett lélektani mozzanatokat erőltette a gondatlanságra, s a gondatlanságot is mint lelki jelenséget szemlélte. Ezzel szemben mások a gondatlanságnál felfedezett értékelő mozzanatot – elsősorban a tőle elvárhatóságot – vetítették vissza a szándékra, s a bűnösségfogalmat az „elvárhatóságra” kívánták felépíteni. Azt a bűnösségi felfogást, amely a bűnösséget az elvárhatósággal hozza összefüggésbe, s lényegét a bírói értékelésben látja, axiológiai (értéktani) vagy normatív bűnösségi tannak nevezzük. Ennek lényegét Kelsen megfogalmazásából már idéztük: „Módszertanilag a legnagyobb jelentőségű tisztáznunk, hogy valaki nem azért bűnös, mert azt a valamit akarta, és tudta (előre látta), hanem azért és csak azért, mert neki azt a valamit nem lett volna szabad megtenni vagy megakadályoznia.” Értelemszerűen a bíró állapítja meg: mit nem lett volna szabad megtennie, vagy mit nem lett volna szabad megakadályoznia az elkövetőnek.

A normatív bűnösségi tanban az elvárhatóság: a helyes gondolkodás és viselkedés elvárhatósága tehát központi helyre jutott.

A szándékosság és a gondatlanság a bírói értékelésnek csak tárgyai; a bűnösségnek csak megjelenési formái.

A normatív bűnösségi tanban az elvárhatóságot sértő gondolkodás és magatartás róható fel az elkövetőnek. Így jelenik meg a felróhatóság, mint az anyagi jogi bűnösség alapja.

A magyar tudományban a hatvanas évektől kezdve a pszichológiai mozzanatok mellett egyre inkább elismeréshez jut a normatív szempontok hangsúlyozása. Kétségtelen, hogy a hanyag gondatlanság a „tőle elvárhatóság” bírói értékelése nélkül, illetőleg a tudatos gondatlanság a „könnyelműség” értékelése nélkül nem közelíthető meg.

A bűnösség tényállástani összetevőivel: a szándékossággal és a gondatlansággal külön fejezetben foglalkozunk.

5.1.4.4. A büntetőjogi felelősség vizsgálatának lépcsői a bűncselekményi fogalmi elemek szintjén

A bűncselekmény fő fogalma a cselekmény. A dogmatikai elemzés szempontjából az első vizsgálati fok a tényállásszerűség. A tényállásszerűség – mint az adott bűncselekmény Különös Részben szereplő típusa – tartalmazza azokat az ismérveket, amelyek e cselekményt egyrészt az életben megengedett cselekményektől, másrészt más bűncselekményektől elhatárolják. A tényállásszerűség ismérveit a különös törvényi tényállás hordozza. A tényállásszerűség értékmentes kategória. Hordozza a nullum crimen sine lege elvét és a szankciók megjelölése következményeként a nulla poena sine lege elvét is.

A Btk. bűncselekmény fogalmi meghatározása folytán évtizedeken át a tényállásszerűség megállapítása után a második lépcsőben a cselekmény társadalomra veszélyessége került vizsgálatra. Tény, hogy 2006 július 1-jétől a törvény változása folytán a jogalkalmazói értelemben vett társadalomra veszélyesség elvesztette törvényi alapját. 2006-ban még valószínűnek látszott hogy a társadalomra veszélyesség fogalmát a jogellenesség fogalma fogja felváltani. Mint ismeretes a 2008–2009. évi változás folytán a materiális jogellenesség fogalma nem váltotta fel a társadalomra veszélyesség fogalmát. Annak következtében, hogy 2006 július 1-jétől a jogalkalmazói értelemben vett társadalomra veszélyesség elvesztette törvényi alapját, a vizsgálati lépcsőkből ki kell őt rekeszteni. Láttuk azonban, hogy a 2008–2009. évi változás a társadalomra veszélyesség fogalmát a Btk.-ban nem mellőzte. Így az most is jelen van a bűncselekmény fogalma meghatározásában. Mindez arra utal, hogy a társadalomra veszélyesség csak mint jogalkalmazói kategória vesztette jelentőségét, mint jogalkotói kategória pedig változatlanul hatályban maradt. Ugyanakkor tény, hogy a materiális jogellenesség fogalma ebben a rendszerben nem lépett a társadalomra veszélyesség helyébe.

Azokban a jogrendszerekben, amelyekben a társadalomra veszélyesség fogalma korábban sem szerepelt, változatlanul érvényben van a Liszt–Beling fogalom. Eszerint a törvényi tényállás kimerítése értékelésmentes fogalom. A bírót a törvényi tényállás ismérve felismerése terheli. Így nem szorul bírói értékelésre pl: a lopásnál a „dolog”, az emberölésnél az „ember”, a halált okozó testi sértésnél a „halál” fogalma.

A tényállásszerűség és a materiális jogellenesség vizsgálata után kerül sor a bűnösség elemzésére. Abban a körben, amelyben a bűnösség fogalmát a felróhatóság, vagy az elvárhatóság fogalmával hozzuk összefüggésbe, a bűnösség is értékkategória.

A bűncselekmény fogalmi ismérveinek áttekintése és egymáshoz viszonyítása felveti a kérdést: Mi egyáltalán a célja e rendszer kiépítésének. Jelent-e a rendszer valami előnyt a jogalkalmazás számára?

Az eddigiek összegezéseként látjuk, hogy a bűncselekmény fogalmán belül „főfogalom” a cselekmény. A cselekmény három jelzője: tényállásszerű, jogellenes (materiális jogellenesség) és bűnös.

Visszatérve a Liszt–Beling-fogalomhoz, a törvényi tényállás kimerítése, vagyis a tényállásszerűség értékelésmentes fogalom. Ez azt jelenti, hogy a bírót a törvényi tényállási ismérvek felismerése terheli. Így nem szorul bírói értékelésre pl. a lopásnál a „dolog”, az emberölésnél az „ember”, a halált okozó testi sértésnél a „halál” fogalma.

Az ebben az értelemben vett – értékelésmentes – tényállásszerűségről a bíró két logikai ítéletet alkot.

Az egyik ítélet, hogy a cselekmény jogellenes.

(Mint már említettük, a háború előtti magyar jogtudomány és a joggyakorlat mellőzte a materiális jogellenesség olyan felfogását, amely szerint a bíró a tényállásszerű cselekmény jogellenességét vitathatta volna. A magyar jogban a tényállásszerű cselekmény jogellenességét csak a jogellenességet kizáró okok zárhatták ki. Ilyen pl. a jogos védelem, vagy a végszükség.)

A tényállásszerűség és a jogellenesség megállapítása után kerül sor a bűnösség vizsgálatára. Abban a körben, amelyben a bűnösség fogalmát a felróhatóság, vagy az elvárhatóság fogalmával hozzuk összefüggésbe, a bűnösség is értékkategória.

A bűnösségfogalom strukturálása tehát logikai lépcsőfokokat jelent.

5.1.5. A bűncselekmények súly szerinti kategóriái

Btk. 11. § (1) A bűncselekmény bűntett vagy vétség.

(2) Bűntett az a szándékosan elkövetett bűncselekmény, amelyre a törvény két évnél súlyosabb büntetés kiszabását rendeliel. Minden más bűncselekmény vétség.

A bűncselekmények súly szerinti kategorizálását az 1810. évi napóleoni büntető törvénykönyv vezette be. A bűntett, vétség, kihágás szerinti megkülönböztetés a bírósági fórumrendszer és a büntetőeljárás szempontjából, úgyszintén a büntetőjogi jogkövetkezmények szempontjából volt jelentős.

A súly szerinti tagolást a Csemegi-kódex is magáévá tette oly módon, hogy az 1878. évi Btk. – amely a „bűntett” és a „vétség” kategóriáját ismerte – az 1879. évi Kihágási büntető törvénykönyvvel egészült ki.

A hármas felosztás 1879–1950-ig tartott, amikor is az 1950. évi Btá. (1950. II. törvény) a vétségi kategóriát mellőzte és a bűncselekményeket bűntett és kihágás szerint különböztette meg. Ez a rendszer 1955-ig tartott, amikor is az 1955. évi 17. sz. tvr. a kihágás intézményét megszüntette és helyette a nem büntetőjogi, hanem közigazgatási jogi jogsértések intézményét: aszabálysértések kategóriáját vezette be. A magyar büntetőjogban így 1955-ben a bűntett és a bűncselekmény fogalma azonosult.

Ez az egysíkú bűncselekményfogalom 1971-ig tartott. Az 1971. évi 28. sz. tvr. újból megalkotta a vétségek kategóriáját.

Az 1978. évi Btk. ugyancsak a bűncselekmények két súly szerinti kategóriáját különbözteti meg: a bűntettet és a vétséget.

A magyar büntetőjog történeti fejlődésének tárgyalása során bemutattuk a bűncselekmények súly szerinti kategóriái változásait. Mint említettük, a bűntett–vétség kategóriák szerinti differenciálást az 1971. évi 28. sz. tvr. vezette be azáltal, hogy a Btá. hatálybalépésével kiküszöbölt vétség fogalmat újraalkotta. Az 1971. évi 28. sz. tvr. az egy évet meghaladó büntetési tétellel fenyegetett szándékos – és a három évet meghaladó büntetési tétellel fenyegetett gondatlan bűncselekményeket tekintette bűntettnek; míg a többi (szándékos és gondatlan) bűncselekményt vétségnek.

A Btk. megoldása, hogy a törvényi büntetési tételre tekintet nélkül minden gondatlanságból elkövetett bűncselekmény vétség.

Így gyakorlatilag a legsúlyosabban büntetni rendelt gondatlan bűncselekmények – a két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendőek – is. (Pl.: a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés – közúti baleset okozása, feltéve mindkét esetben, hogy a cselekmény több ember halálát okozza, vagy halálos tömegszerencsétlenséget okoz; úgyszintén a közlekedés biztonsága elleni bűncselekmény, illetőleg a vasúti, légi vagy vízi közlekedés veszélyeztetése, feltéve mindkét utóbbi esetben, hogy a bűncselekmény halálos tömegszerencsétlenséget okoz).

A szándékos bűncselekmények a törvényi büntetési tételtől függően bűntettek vagy vétségek. Bűntett az a szándékosan elkövetett bűncselekmény, amelynek törvényi büntetési tétele a kétévi szabadságvesztést meghaladja. Értelemszerűen az a bűncselekmény, amelynek törvényi büntetési tétele két év: vétség.

A bűntett–vétség elhatárolása szempontjából nem az a lényeges, hogy a konkrét esetben a bíróság milyen büntetést szab ki, hanem, hogy a bűncselekményt a törvény milyen büntetési tétellel fenyegeti. Így a bűncselekmény (szándékos bűncselekmény) bűntetti jellegét nem érinti az a körülmény, hogy az egyébként két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetettség ellenére a bíróság a konkrét esetben csak egyévi szabadságvesztést szab ki.

A bűntett–vétség elhatárolásának mind a büntető anyagi jog, mind pedig a büntetőeljárási jog szempontjából jelentősége van. A Be. külön szabályozza a „vétségi eljárást”. A Btk. a különbségtételnek az alábbi szempontokból tulajdonít jelentőséget:

A bűntett miatt kiszabott szabadságvesztést fegyházban (Btk. 42. §) vagy börtönben (Btk. 43. §) kell végrehajtani, a vétség miatt kiszabottat pedig szabályként fogházban (Btk. 44. §).

b) A bűntett miatt szabadságvesztésre ítélt a büntetés négyötödének (fegyház esetén) – vagy háromnegyedének (börtön esetén) kitöltése után;

a vétség miatt szabadságvesztésre ítélt (értelemszerűen fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt) pedig a büntetés kétharmadának kitöltése után bocsátható feltételes szabadságra.

c) A bűntettek és a vétségek jogkövetkezményei közti harmadik lényeges különbség a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alóli mentesítés körében mutatkozik. Itt azonban a törvény nem egyszerűen csak a bűntettek és a vétségek között differenciál. Különbséget tesz a szándékos és a gondatlan vétségek között abban a körben, amelyben az elkövetőt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték.

A gondatlan vétség miatt elítélt a szabadságvesztés kitöltésével automatikusan mentesül, míg a szándékos vétség vagy bűntett miatt elítélt csak várakozási idő eltelte után rehabilitálódik.

5.1.6. A Btk. jogtechnikai megoldása

A bűncselekmény fogalmát a Btk. 10. § (1) bek. határozza meg. Eszerint bűncselekmény az a szándékosan vagy – ha a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti – gondatlanságból elkövetett cselekmény.

A Btk.-ban tehát a bűncselekmény szabályként szándékosan elkövetett cselekmény. Kivételképpen a gondatlanságból elkövetett cselekmény is bűncselekmény, de csak akkor, ha a törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli.

Eszerint nincs minden bűncselekménynek gondatlan alakzata. Ha van szándékos alakzat is (pl. szándékos emberölés) és gondatlan alakzat is (pl. gondatlanságból elkövetett emberölés), a törvény a gondatlan elkövetést mindig enyhébben bünteti, mint a szándékost. (Ezen túlmenően a gondatlan elkövetés mindig vétség.)

A Btk. abból a tételből kiindulva, hogy a bűncselekmény főszabályként szándékosan elkövetett cselekmény, az egész Különös Részt átfogó szövegezés technikát követ. Nevezetesen: a szándékos bűncselekmények törvényi tényállásába nem írja be a „szándék” kifejezést, mondván: hallgatása ellenére a Btk. 10. § (1) bek.-ből úgyis az következik, hogy a „szándék” a törvényszövegbe beleértendő.

(Így a szándékos emberölés törvényi tényállása nem tartalmaz szövegszerű utalást a szándékra, hanem így szól: „aki mást megöl”. Gondolatban természetesen ezt a szöveget úgy kell olvasnunk, mintha így szólna: „aki mást szándékosan megöl.”)

A „szándék” szóval csak egészen kivételesen találkozunk a törvényi tényállások szövegében. [Btk. 171. § (3) bek.: „Ha az elkövető a közvetlen veszélyt szándékosan idézi elő”].

Ellenben abban a körben, amelyben a Btk. A gondatlan bűncselekmény büntetendőségének kivételes álláspontjára helyezkedik, a gondatlanságot mindig beépíti a törvényszövegbe. [Pl. „Aki az emberölést gondatlanságból követi el” – Btk. 166. § (4) bek.]

A kifejtettek a joghallgató és a végzett jogász számára könnyen érthetők. A magunk részéről ezt a szövegezést mégis azért tekintjük helytelennek, mert a joghoz nem értő állampolgár – a törvényszöveget netán olvasva – erre a megoldásra soha nem jön rá. A Btk. megoldása a laikust nem segíti ahhoz a felismeréshez, amelyhez az Emberi Jogok Európai Bírósága joggyakorlata szerint joga van. A törvénnyel szemben támasztott követelmény többek között ugyanis, hogy világos és érthető legyen.