Ugrás a tartalomhoz

Nyelvi játékaink nagykönyve

Grétsy László

Tinta Könyvkiadó

9. fejezet -

9. fejezet -

7. Nyelvtörők, találósdik

Szócsavarintásoktól a nyelvtörőkig

Hogy neves költőink közül is jó páran hódolnak nyelvi játékos szenvedélyüknek, azt e könyvnek már néhány más fejezetében is megemlítettem, hozzátéve, hogy végső fokon maga az egész költészet is bizonyos fokig nyelvi játék. Igen, igen, de tagadhatatlanul vannak poétáink között olyanok is, akiknek egy-egy versében nem csupán eszköz vagy kifejezési mód, hanem kifejezetten, félreérthetetlenül cél a nyelvi játék(osság). Mindenképpen közéjük tartozik a költőnek, írónak és műfordítónak egyaránt kiváló, Kossuth-díjas Baranyi Ferenc is. A most következő, szinte az abszurdig is elmenő fejezetet stílusosan az ő egyik versével vezetem be,

SZEPLŐPÖTTYÖK

Biztonság

Szembeszélárnyék.

Életes olasz

Vitalitaliano.

Szövetségi vándorhadsereg

Vagabundeswehr.

II. Lajos látomása saját haláláról

Cselevízió.

Nagyjából növénytan

Átabotanika.

Sarki parvenü

Riherongyrázó.

Kongó feltörekvés

Harangkórság.

Értelmetlen veszekedés

Botorzsalkodás.

Vörös üzemegység

Bíborharapó.

Vérszívó beatzenekar

Skorpióca.

Civilizált halember

Zuhanyi Istók.

A lángész sleppje

Géniuszály.

Kenyérharc költők között

Babérfeszültség.

Égő költemény

Dichtungsram.

Ezek a kis „szeplőpöttyök”, amelyeknek – igaz, nem egyenlő mértékben – az az egyik jellegzetes vonásuk, hogy két szó összecsúszik, egymásra torlódik bennük (pl. botor + torzsalkodás, skorpió + pióca,géniusz + uszály), valahol középen foglalnak helyet a szaloncukor + cukorrépa = szaloncukorrépa-féle mókás hármas összetételek és az olyan, ún. pancsolt szavak között, amilyenekre legfőképpen Bencze Imre pazar, olykor akár morbid szóalkotásai között akadunk. Ilyen a ’fej’ jelentésű kucsmatöltelék (a kucsma és a kocsmatöltelék összeboronálásából) vagy az ’elrabolt lelkész’ értelmű túsztelendő (a túsz és a tisztelendő egybegyúrásából). Mivel az efféle szótorzításoknak, szóburjánoztatásoknak számos változatuk van, illetőleg képzelhető el, egyáltalán nem törekszem arra, hogy ezek között valamiféle rendet vágjak. Már csak azért sem, mert az alapváltozatra, az olyan, minimum három elemből álló szóösszetételek megalkotására (vagy rejtvényesített formában: megtalálására), amelyeknek középső tagjához balról is, jobbról is kapcsolódik egy összetételi tag, újabb nyelvi játékos könyveinkben olvasóim bőségesen találhatnak példákat, sőt egész példasorokat. Az Anyanyelvi rejtvénytárban (Válogatás a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma anyanyelvi pályázatából. Szerk. Grétsy László, Trezor Kiadó, Budapest, 2002) például több száz olyan példát, mint cukor + baj + keverő, padló + szőnyeg + bombázás stb., Forgács Róbert Anya – nyelv – csavar című, nyelvi fejtörőket tartalmazó könyvecskéjének (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008) pedig már maga a címe is ennek a nyelvi játéknak jegyében fogant. Ehelyett ezúttal először inkább újból az írókhoz fordulok, s két jeles képviselőjüktől idézek egy-egy szellemes-humoros példasorozatot. Az elsőt Örkény Istvántól, az Élet és Irodalom 1978. január 7-i számából:

Rosszul összetett szavak

Ezt játszottuk Szilveszter éjszakáján

Széplélektan Oroszbarátfüle

Kutyagumióvszer Nyomornegyedóra

Lócitromlé Horgászbotfül

Haláltánciskola Sülttökfej

Bányatűzevő Kőbölcsődal

Gépzongoraművész Térdkalácssütő

Anyatejszínhab Pókhálószoba

Vadregényíró Kecskekörömpörkölt

Falábszag Árucseregyerek

Fogkőkorszak Vastüdőlövés

Becenévházasság Slusszkulcsregény

Ruhafogaskerekű *

Rosszcsontvelő ÖNÉLETRAJZSZÖG

Kultúremberevő Tengertáncterem

Szeméremgyűjtemény Drótostóték

Szitakötöde Macskajátékkaszinó

Vasmacskakölyök Adókulcskeresők

(A szerző, ahogy már e rész szintén „rosszul összetett” címével utal is rá, néhány ismert saját műve címének kiforgatásával karikírozta önéletrajzát, illetve saját magát. G. L.)

A második sorozat szerzője Timár György, aki ugyancsak az Élet és Irodalomban, sőt ugyanott, közvetlenül Örkény remekei után tette közzé saját, szintén mesteri „szókölteményeit”. Úgy érzem, akkor járok el helyesen, ha írása bevezető sorait is közlöm, amelyben ennek a szellemes összetételjátéknak múltjára is utal. Következzék hát Timár György összetételcsokra! (A cím is tőle származik!)

Még rosszabbul összetett szavak

Örömmel üdvözlöm Örkény István játékát, mely régi, kitűnő mesterek (például Heves Ferenc) korábbi kezdeményének ad új dimenziót. Érzésem szerint e játék – az Örkény-adta formában – „össznépivé” is válhat, csakhogy a játszóknak észbe kell venniük: nem minden „csuklós” összetétel alkalmas a följegyzésre. Én mindenesetre máris beszállok, s kezeimet, valamint szavaimat összetéve kérem Örkény Istvánt, ne tekintse ajánlataimat plágiumnak. (A Tótékat bízistók nem írom meg utána…)

Antianyagbeszerző Lúdtalpraesett

Balfácánvadászat Méhszájtáti

Bohéméletmentő Mostohaanyacsavar

Csúszópénztár Műfogsorhajóhadnagy

Dalműugrótoronyária Művesehomok

Fartőrőlmetszett Pásztoróraszíj

Füldugóhúzó Rakottkrumpliorr

Hímporoltó Szekrényajtónálló

Imaszőnyegbombázás Szemhéjhámozás

Ingmellbimbó Töltőtollpárnahuzat

Izompacsirtatrilla Törvényszékrekedés

Jövedelemadótorony Töviskoronaékszerek

Kamatlábsó Űrhajósinas

Körlevéltetű Vérdíjbeszedő

Körömágyjelenet Vitustánctanár

Légcsőposta Záptojásgránát

Lepkebábkormány Zongoraversenybefutó

Most pedig, a két jeles író fantáziadús, leleményes szóbonbonjai után a szintén jeles nyelvi játékosnak, Bencze Imrének elmemozdító szórontásai közül mutatok be néhányat. Ő, csakúgy, mint nyelvi játékos könyveiben (pl. Nevető lexikon és agyrémszótár vagy Válogatott agyrémeim című művében) többnyire Timár György is, meghatározásokra felel egy-két betű megváltoztatása, elhagyása vagy betoldása révén alkotott, lefegyverző humorú „rontott” összetételekkel. Álljon itt belőlük szemléltetésül egy szórakoztató kis gyűjtemény!

Újramagyarázó szótár

Agg sarkvidéki: Őszkimó

Attila: Hunfoglaló

A kijózanító főorvosa: Borgyógyász

Ápolónő: Lázvezetőnő

Bemondónők kiejtési versenye: Bakiviadal

Cukrászmester: Habvezér

Drágakőutánzat: Ametiszthelyettes

Ebvásár: Kutyavetye

Folyosói vita: Gangzavar

Főkönyvelő: Számfényvesztő

Háromkerekű vagány: Stricikli

Hitel: Bankcsapda

Ideális sütödés: Eszménypék

Kapca: Lábfejkendő

Képmutató vasutas: Szemaforgató

Kidőlt sürgönypózna: Távírosszlop

Kisebb határsértés: Incifincidens

Kőműves hasonmása: Malteregó

Lóápolószer: Kancafice

Lemezlovas: Diszkópásztor

Marhalevelek kezelője: Tulokkönyvvezető

Méregpohár: Keserleg

Tömörség: Mondanivelő

Tűzhely: Parázsfészek

Vándormadár: Lazafi

Játék a játékban

E fejezet első részének végén, még mindig az összetett szavaknál maradva most egy olyan kis játékot mutatok be, amely olvasóimnak nem csupán érdeklődésére tart igényt, hanem tevékeny közreműködésükre is. Az eddigiekben jobbára olyan játékos, akár többszörös összetételekről volt szó, amelyek csavarintásos voltuknak köszönhetően felvidítják, talán még mosolyra is derítik az olvasót. Most nem a mulattatás a célom, hanem olvasóim találékonyságának próbára tevése. Hatszor három szót látnak maguk előtt. A szavak élén álló kötőjel azt jelzi, hogy ezek mind összetételi előtagok. A feladat: mindegyik sor három szava elé megkeresni azt a közös előtagot, amely a három szó mindegyikével összetételt alkot. Ez valójában meglehetősen egyszerű nyelvi játék. Olvasóim maguk is készíthetnek ilyen feladványokat, akár még tematikusakat is. Például olyan összetételi utótagokat állíthatnak egymás mellé, amelyek elé valamilyen szín kívánkozik. Szemléltetésül, íme, három példa: -harisnya, -róka, -szakáll (kék); -hagyma, -kereszt, -pecsenye (vörös); -ár, -paprika, -vendéglő (zöld).Az itt következő játék azért érdekesebb, mert kétlépcsős. Ha olvasóim jól oldották meg a feladatot, észre fogják venni a játékot a játékban, tehát azt, amit a cím ígér, ugyanis a beírt szavak együttesen egy népszerű játékot idéznek fel. Persze, bizonyára meg tudják oldani ezt a feladatot, de a fejezet végén azért természetesen közlöm a helyes megfejtést!

Törjük a nyelvet!

A cím, tudom, megtévesztő, de szándékosan az, hiszen éppen ezzel, ilyen módon akarom a figyelmet fölkelteni. A bulvárlapok cikkírói tudatosan és rendszeresen élnek ezzel a módszerrel, egyszer talán nekem is szabad. Amúgy eszem ágában sincs bárkit is arra ösztökélni, hogy szép anyanyelvünket törje kerékbe, használja nehézkesen, hibákkal terhelten – ezt a magyarul nem tudók, a más nyelveket beszélők úgyis megteszik, s még csak nem is haragudhatunk érte ezért rájuk –, ellenben arra buzdítom olvasóimat, hogy ezúttal, a fejezetnek ebben a részében a nyelvet mint beszélőszervünket törjük, azaz tegyük próbára különféle nyelvtörő beszédgyakorlatokkal. Ha nem is valóságosan, legalább képletesen, belepillantva, illetőleg – a másik irányból nézve – bepillantást engedve a nyelvtörők világába. Egyébként olykor rá is kényszerülünk ilyesmire, akkor, amikor olyan szavakat kell kimondanunk, amelyekbe „beletörik az ember nyelve”. Aki pedig beszédtechnikai képzésben vesz részt – például mint színinövendék, vagy ha még van ilyen: bemondógyakornokként –, az rendszeresen és tudatosan edzi magát az olyanfajta, célzatosan összeállított nyelvtörők minél gyorsabban, minél pontosabban s egymásután minél többször való elmondásával, mint például: Fekete bikapata kopog a fekete patikaköveken… Az ilyenek iránt érdeklődőknek bizalommal ajánlom Montágh Imre Tiszta beszéd – Beszédtechnikai gyakorlatok című, többször megjelent munkájának bármelyik kiadását, ezzel kapcsolatos átfogó ismeretek szerzésére pedig az Adamik Tamás főszerkesztésében 2010-ben megjelent Retorikai lexikont, benne többek között a beszédtechnika szócikket.

Nyelvtörő mondatok, mondókák, akár véletlenül keletkeztek, akár játékból vagy komoly céllal alkották meg őket, minden nyelvben vannak. A legrégibb fennmaradt nyelvtörőnek a Kr. e. 239–169-ig élt római költő, Quintus Ennius következő verstöredékét szokták tekinteni: O Tite tute tanta / Tyranne tulisti… Nem véletlen, hogya költői alliterációgyakori alkalmazójaként is sűrűn emlegetik (vö. Világirodalmi lexikon 2: 1133).

Érdekes, de nagyon is érthető dolog, hogy a véletlenül született, de utólag nyelvtörőnek minősített mondatok többnyire nem az illető nyelvet anyanyelvükként beszélők számára „nyelvtörők”, hanem a más nemzetbeliek, a más anyanyelvűek számára. Nem csoda, mivel az emberek túlnyomó többsége saját anyanyelvét tartja a legszebbnek, és sokak számára, különösen azoknak, akik semmilyen más nyelvet nem ismernek, az idegenek beszéde csupán ellenszenves karattyolás, nyelve pedig rossz hangzású, érthetetlen (!) bikkfanyelv. Hogy tehát mi nyelvtörő és mi nem, annak megítélése nem kis részben attól függ, hogy anyanyelvünkről van-e szó vagy idegen nyelvről. Ennek részletesebb kifejtésével persze itt nem akarom olvasóimat untatni – mi az anyanyelvi játékokat anyanyelvi mércével mérjük –, de, ha csak kivonatosan is, két ide kívánkozó példát mégis idéznem kell, már csak azért is, mert ez számunkra tulajdonképpen nyelvi játék, nem is akármilyen. Az első példát Móra Ferenctől merítem. A legszebb nyelv című írásából idézem a következőket:

„Van nekem egy berlini filológus jó barátom, akivel valószínűleg jó barátok is maradunk, mert nagyon messze élünk egymástól. Vagy tíz esztendeje járt itt Magyarországon, és azóta áll közöttünk a disputa arról, hogy melyik a világon a legszebb nyelv. Ő tudniillik azt mondta nekem, hogy a verseim sokkal szebbek volnának, ha németül írnám őket, mert az sokkal dúsabb nyelv. Én erre azt mondtam, hogy az nem igaz, mert a német nem dúsabb, csak pazarlóbb. Amire nekem egy szó kell, arra ő elveszteget hármat. Én azt mondom: »szeretlek«, ő azt mondja: »ich liebe dich«.

No már most kapok én ettől a német barátomtól a napokban egy levelezőlapot. Rá van ragasztva egy magyar lap vezércikkének a kivágott címe: »Elnemzetietlenedés«. És alá van firkantva szelíd malíciával: »Elismerem, hogy önnek igaza van; ilyen kimondhatatlan szava csak a magyar nyelvnek lehet, nekem, szegény németnek meg kell magam adnom.«

Hát most már mit feleljek erre? Nem magyaráztam semmit, nem is vitatkoztam, hanem válaszul elküldtem neki azt a nyelvészeti mesét, amit én még filozopter-éveimben hallottam.

– Hottentottáknál (Hottentotten) sok az erszényes patkány (Beutelratte). Meg is szelídítik ezeket, és ketrecben (Kotter) tartják. A ketreceknek lécfödelük van (Lattengitter), amely vihar (Wetter) ellen védi őket. Tehát a ketrec neve németül Lattengitterwetterkotter, s a ketrecbe zárt patkány Lattengitterwetterkotterbeutelratte.

Hát egyszer elfogtak egy merénylőt (Attentäter), aki meg akart gyilkolni egy szegény hottentotta anyát (Hottentottenmutter), pedig az istenadtának két hülye hebegő gyermeke is volt (Stottertrottel). Az anya neve tehát németül Hottentotten-stottertrottelmutter, míg a merénylőé Hottentottenstottertrottelmutterattentäter.

Mondom, a merénylőt elfogták (ti. a hottentottáknál elfogják a merénylőt), s egy patkányketrecbe (Beutelrattenlattengitterwetterkotter) zárták, de másnap megszökött. Egy hottentotta rendőr azonban elfogta és cipelte büszkén a falu bírája elé.

– Elfogtam a Beutelrattet.

– Melyiket?

– Az Attentäterlattengitterwetterkotterbeutelrattet.

– Melyik Attentätert?

– A Hottentottenstottertrottelmutterattentätert.

– Ejnye, hallod, de sokat beszélsz, hiszen mondhattad volna egyszerűen úgy, hogy elfogtad a Hottentottenstrottertrottelmutterattentäterlattengitterwetterkotterbeutelrattet.

Hát mégiscsak legszebb nyelv a német.”

Ez volt a nyelvtörő szavakból, mondatokból összeállított, nyelvi játékos teljesítményként is értékelhető történetek egyik példája. A másikról, amelyet itt bemutatok, a Szójátékos anyanyelvünk című anyanyelvi pályázatra beküldött munkák egyik bírálójaként szereztem tudomást. Beküldőjük két építészmérnök – egyébként apa és fia –, Szigetvári János és Szigetvári Krisztián, akik jelezték, hogy a történet nem új, hanem a múlt század negyvenes éveiből való. (Azt, hogy földrajzi ismereteink meglehetősen ellentmondanak az itt szereplő adatoknak, tudjuk be ennek! G. L.) Itt már nem két nyelv játékos összehasonlítása, „vetélkedtetése” a téma, hiszen a pápua törzsfőnök „tengerikígyó-hosszúságú” neve nem pápua nyelven szól hozzánk, hanem magyarul. A pápua szó, amely egyébként a ’göndör’ jelentésű maláj papuah alakra vezethető vissza, s amely eredetileg Új-Guinea és a szomszédos szigetek bennszülöttjeinek hajára utal, legföljebb annyiban játszik szerepet ebben a történetben, hogy jellegzetes hangalakja a maga p hangjaival szó szerint és átvitt értelemben egyaránt az egész elnevezésnek az alaphangját adja meg. (Egyébként pápua nyelv önmagában nincs is, csupán pápua nyelvek vannak. Számuk mintegy 750-re tehető, de közülük jónéhánynak alig néhány száz vagy néhány ezer beszélője van.) Bár a jól sikerült történet belekerült a pályázat legjobb darabjait tartalmazó kiadványba (Szójátékos anyanyelvünk. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Budapest, 2001), úgy érzem, némi rövidítéssel itt, ebben a játékoskönyvben is helyet érdemel. Íme, itt van!

„Pápua földön elhunyt Pu, a törzsfőnök, akit hajlott kora miatt PU APÓ-nak hívtak.

Választani kellett helyette utódot, aki majd PU APÓT PÓTLÓ PÓT PU APÓ lesz. És mivel mindez pápua földön történt, így ő a PÁPUA PU APÓT PÓTLÓ PÓT PU APÓ lett.

Mindez Limpopóban, a pápuák fővárosában történt, így a LIMPOPÓI PÁPUA PU APÓT PÓTLÓ PÓT PU APÓ-t választották meg.

Csakhogy a címhez melléknevek is jártak, s mivel az új főnök pimpószárakat szeretett szopogatni élvezetül, a név ezért módosult LIMPOPÓI PÁPUA PU APÓT PÓTLÓ, PIMPÓSZÁRSZOPÓ PÓT PU APÓ-ra.

A pimpószár-szopogatás közben azonban sokat üldögélt, és hátsó fele bizony elnehezült. Így egy másik ragadványnév is járult a nevéhez: LIMPOPÓI PÁPUA PU APÓT PÓTLÓ, PUHA POPÓJÚ, PIMPÓSZÁRSZOPÓ PÓT PU APÓ lett a neve.

Idővel még az is kiderült, hogy fiatal korában a pápua pónilovaknak a farkát nyesegette, s ekkor újabb ragadványnévvel bővült a neve, amely tehát véglegesen ez: LIMPOPÓI PÁPUA PU APÓT PÓTLÓ, PÁPUA PÓNILÓPOPÓ-LOPÓ, PUHA POPÓJÚ, PIMPÓSZÁRSZOPÓ PÓT PU APÓ!”

Hagyományos nyelvtörő mondókák

Quintus Enniust, akit a nyelvtörők kitalálójának tekintenek, e fejezetben már említettem, de az elmondottakhoz azt még mindenképpen hozzá kell fűznöm, hogy maga a nyelvgyötrés mint játékos műfaj is otthonosnak számít szinte minden nyelvben. A németben – szellemesen – már maga az elnevezése is jellemzi a műfajt, érzékelteti a lényegét. A nyelvgyötrésnek mint fogalomnak szántszándékkal nyelvtörő elnevezése a következő: Zungenvertigkeits-Schnellsprechspuch. Jó, ugye? Minden más külföldi példát mellőzve e kötetben most már csak a leghíresebb középkori nyelvtörő mondókát örökítem meg. Ez így hangzik: „Cane mi cane Decane! Et non da cano cane mi cane Decane, sed de cano Decano cane mi cane Decane.” Minthogy ez a mondás egy ősz esperesről és egy ősz kutyáról szól, mellé még ide írom azt a – már magyar – példát, amelyben szintén az ősz dominál. Íme! „Egy őszinte ősz inte, hogy legyek őszinte, mert ő szinte őszinte.” Ennyi rávezetés után pedig most szemléltetésül olyan hagyományos magyar nyelvtörőkből nyújtok át egy kis csokrot, amelyeket olvasóim már bizonyára nagyobbrészt ismernek, így nem is annyira idéznem, inkább csak felidéznem kell őket.

Az ibafai papnak papi fapipája van, ezért az ibafai papi pipa papi fapipa.

Egy icike-picike pocok pocakon pöckölt egy másik icike-picike pockot, mire a pocakon pöckölt icike-picike pocok pocakon pöckölte az őt pocakon pöckölő icike-picike pockot.

Egy kupac kopasz kukac meg egy kupac kopasz kukac az összesen két kupac kopasz kukac.

Gyere, Gyuri, Győrbe, győri gyufagyárba, gyufát gyújtogatni!

Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál.

Kelemen kerekes kerekét kerek kerekén kerekíti kerekre.

Meguntam gyönyörű Győrnek gyöngyvárában laktomat, mert a Duna, Rába, Rábca rákja rágja lábomat.

Mit sütsz, kis szűcs? Sós húst sütsz, kis szűcs?

Nem minden fajta tarka szarka farka tarkabarka, csak a tarkabarka fajta tarka szarka farka tarkabarka.

Nincsen olyan szépen szóló, szép sípszó, mint a szászsebesi szépen szóló szép sípszó.

Öt görög öt törököt dögönyöz örökös örömök között.

Öt ördög görget görgőn görbe úton görgő gömbbé gömbölyödött öt görögdinnyét.

Répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó.

Sárga cserépből csinált csilingelő csengő cseng a csetneki csöndes csikós csikaja csíkos nyakán.

Tíz hatod meg tíz hatod az húsz hatod.

Nyelvi játékosok nyelvtörői

Mivel a Nyelvi Játékosok Klubjának tagjai a klub működésének idején (1970–1990), közülük s rajtuk kívül néhányan pedig – elsősorban Bencze Imre és Pappné Vőneki Erzsébet – azóta is alkottak nyelvgyötrő mondókákat, kedves kötelességemnek érzem, hogy ha már a hagyományos formákból összeállítottam egy kis gyűjteményt, ezekkel is tegyem meg ugyanezt. E fejezet végén tehát következzenek a nyelvi játékosok kedvenc nyelvtörői! Ezeket tessék hangosan is elolvasni! Érdemes!

Az elöl álló, elliluló alelölülő elalél.

Csalfa csóka csókért csökött csőrét csókra tartja.

Csuklasz, csukcs, vagy csak a csúszdán csúszkálsz, csukcs?

E kopott kokettáló kokott kottatokokat lopott.

Grúz grízt pirít, s rá friss birsízt hint.

Ha fáj Mária mája tája, egy órára jó rája a rája hája.

Ha mégy, végy még négy vég gézt!

Ittas szittya napszítta szutykos szattyán szatyrát szidja.

Jó szót szólj, szórj jó sót, sózz jó szószt, ossz sós szószt!

Jó vár zára, jár závárja, vár árvája jól rázárja.

Kasztrált kasznár használt kaszát használ.

Lengyel Vendel lengyel rendjelt rendelt.

Mama, ma maga meg a Mara marad idehaza.

Nyár jár – tél tér: délre gyér dér s szél kél.

Pici Mici triciklizik iciri-piciri tiszti triciklin.

Rájára rájája arája hajára; arája, ha jára, rájár rájájára.

Rút kurd húsz bús új túszt nyúz.

Stramm passzázspresszós stresszes dzsesszzenészek prompt presztizssztrájkja.

Ünőt lőtt öt bősz ősz csősz, s őzpörköltöt főz.

Zsolt nem sok szót szólt, csak sót szórt, hol borfolt volt.

Megfejtések

Játék a játékban. 1. Király. 2. Bástya. 3. Futó. 4. Gyalog. 5. Vezér. 6. Huszár. A játék a játékban pedig az, hogy a hat szó egy ősi játékot, a sakkjátékot idézi fel azáltal, hogy felsorolja a sakkjáték figuráinak nevét.

Nyelvi játékos viccek, találósdik

Egy népszerű német ifjúsági fejtörőgyűjtemény egyik találós kérdése így hangzik: Welcher Bus hat keine Räder? (Melyik busznak nincs kereke?) A helyes válasz: Der Globus, ami csakugyan igaz, hiszen a földgolyónak, a glóbusznak, bár rajta, a felszínén sok milliónyi kerekes jármű száguldozik, valóban nincs kereke.

Azért kezdem ezt a fejezetet egy ilyen, német ajkú vagy németül tudó gyerekeknek szóló egyszerű találós kérdéssel, mert a busztól a glóbuszig – lévén mindkettő nemzetközi szó – számos más nyelvben is eljuthatunk valamilyen hasonló, szintén egyszerű találós kérdéssel. A könyvemben már másutt is többször emlegetett „játszókörnek”, a Nyelvi Játékok Klubjának egyik tagja, Jámbor J. Géza például egy alkalommal a következő kérdéssel fordult szintén nyelvijáték-kedvelő társaihoz: Melyik az a busz, amelyikre mindenki felfér? A válasz, a megfejtés természetesen itt is az, mint az imént: a glóbusz.

Íme, a nyelvi játékok – s most nemcsak játéktípusokra, hanem egyedi példákra is gondolok – nemegyszer még országhatárokat, nyelvi határokat sem ismernek! A német, angol, francia vagy más nyelvű fiatalokat vagy akár felnőtteket ugyanúgy felüdítik, szórakoztatják a játékos találós kérdések, mint bennünket, illetve a mi gyermekeinket, unokáinkat.

Ez a most említett játéktípus egyébként elsősorban tagadhatatlanul a gyermekek műfaja, s annak számított már évtizedekkel ezelőtt is. Sőt, még így is keveset mondtam. Történetesen egy több mint száz éve megjelent gyermeklapból idézem a következő kérdéseket:

Melyik hő ad vizet? (Felhő)

Melyik körből látod meg magadat? (Tükörből)

Melyik cső vezet az emeletre? (Lépcső)

Melyik ág nem hervad el soha? (Igazság)

Melyik ló leng? (Zászló)

Érdekes mulatság ez is, csakhogy egy kissé gyermeteg; ha szabad így mondanom: tíz éven felülieknek nem ajánlható. De mi szól az ellen, hogy ezt az értelmes szóvégződésekre épülő játékot igényesebbé tegyük? Nyelvünk bőséges nyersanyagot nyújt hozzá. Egy-egy ilyen szóvégződésre egész sorozatra való kérdést készíthetünk, s ha nem korlátozzuk nyersanyagunkat az óvodások vagy a kisiskolások szókincsére, nem is lesznek kérdésink olyan könnyűek. Az egykori gyermeklapból – történetesen Az Én Újságom 1893-as évfolyamából – idézett utolsó példa ez volt: Melyik ló leng? Ennek „megfejtése” persze csak az 5-6 éves gyermeknek okoz esetleg gondot, de az a gyanúm, hogy a következő lovas kérdések már korántsem ennyire óvodás-kisiskolás szintűek:

Melyik ló régi törvényszolga? (Poroszló)

Melyik ló kivégzőeszköz? (Nyaktiló)

Melyik ló egyszerű híd? (Palló)

Melyik ló súlyos fejsze? (Tagló)

Melyik ló szaporításra szánt disznó? (Magló)

Melyik ló délszláv nemzeti tánc? (Kóló)

Melyik ló zongoraszerű régi hangszer? (Csembaló)

Melyik ló puha testű állat? (Kagyló)

Melyik ló takarmánytároló tartály? (Siló)

Melyik ló kenderféle kúszónövény? (Komló)

Ugye, e kérdések egyikénél-másikánál már az Agatha Christie által megálmodott s életre keltett sztárdetektív, Poirot által gyakran emlegetett szürkeállományt is meg kell mozgatni? Nos, akár igen, akár még nem, a továbbiakban most már játékos feladatként is közlök legalább egy rövid kérdéssorozatot. Ezúttal a fával játszunk. A megfejtést a fejezet végén adom meg.

  1. Melyik fa régies ékszer?

  2. Melyik fa természeti erőt megszemélyesítő, halandó istennő?

  3. Melyik fa megkövesedett vulkáni hamu?

  4. Melyik fa mohamedán főnök?

  5. Melyik fa kerevet?

  6. Melyik fa hangszer?

  7. Melyik fa vízinövények maradványaiból képződött anyag?

  8. Melyik fa tárkonyos savanyú leves?

  9. Melyik fa díjmegállapító rendszer?

  10. Melyik fa a kezdet szimbóluma?

Jó volna, ha olvasóim is kigondolnának hasonló, elmemozdító sorozatokat. Számos olyan, önmagában is értelmes szóvégződésünk van (ács, ár, bor stb.), amellyel – vagy amelyre – tucatszám készíthetünk nyelvi találós kérdéseket, s ez ugyanolyan szellemi élvezet, mint a mások által készített talányok megfejtése. Nem e téma lezárásául, csupán érdekességképpen megjegyzem, hogy a hangalakjukban összecsengő s egyúttal értelmes végződésű szavakkal nem is csak így, kérdezős formában lehet játszani, hanem számos egyéb módon is. Ennek szemléltetésére az imént is említett nyelvi játékos klub egyik tagjának köszönhetően még bemutatok egy furcsa kérdőívet egy rejtélyes, de felettébb gyanús foglalkozású és munkahelyű, ideálisnak aligha nevezhető testalkatú és jellemű, egyébként a kitöltött kérdőív tanúsága szerint nem is igénytelen hölgyről…

A kitöltő családneve: Perella

Utóneve: Ella

Testalkata: Debella

Testvéreinek utóneve: Gabriella, Gizella

Munkahelye: Rondella

Ingatlantulajdona: Parcella

Kedvenc állata: Gazella

Kedvenc tánca: Tarantella

Kedvenc ételei: Mortadella, szardella

Jelenlegi tartózkodási helye: Börtöncella

Egyébként semmi sem új a nap alatt! Lukácsy András számol be róla Elmés játékok, játékos elmék című könyvében, hogy amikor Karinthy Frigyest, a nyelvi játékok huszadik század eleji nagy megújítóját interjúkészítés céljából felkereste egy újságíró, a következő riporteri kérdésekben „állapodtak meg”:

  1. Melyek azok a verskötetek, amelyeket jelenleg olvas?

  2. Melyik a kedvenc vízi járműve?

  3. Melyik az a kávéház, amelybe most legszívesebben jár?

  4. A honorárium ezresei közül melyik a legkedvesebb?

Karinthy frappáns tömörségű válaszai ezek voltak:

  1. Adyk

  2. Ladik

  3. Hadik

  4. A harmadik

Íme, ugyanaz az ötlet, és mégis más-más. Nyelvünk játékaiban, játéklehetőségeiben épp ez a szép. (Mellesleg az a gyanúm, hogy Karinthy az általa sugallt kérdések közül az utolsóra ma, azaz napjainkban a harmadik helyett inkább ilyenféle választ adna: a harmincadik, vagy éppen: a sokadik.)

Mikor lúd a lúd?

Van már három évtizede is annak, hogy felejthetetlen kollégámmal – sokáig főnökömmel –, az Édes anyanyelvünk című, hetenkénti rádiós „ötperceiről” szinte mindenki által ismert és szeretett Lőrincze Lajossal a nyelvi humorról beszélgettünk a rádióban egy, a magyar nyelv hetére, ennek az évenkénti anyanyelvi rendezvénysorozatnak az idejére megtervezett egyórás műsorban. Ő, Lőrincze volt az, aki ezzel a címbeli kérdéssel a népi humorra terelte a szót, s érzékletesen beszélt arról, hogy a népi találós kérdésekben milyen sok a nyelvi humor. Az idézett szólásra ez a válasz: Amikor maga van. Mert ha két lúd van, akkor azok már ludak. Gyerekkoráról beszélve Lőrincze még egy „ludas” kérdést említett; azt, amelyet 1974-ben, Nyelvészet a Cinca-parton című varázslatos cikkében, a Nyelvünk és Kultúránk című időszakos folyóirat 17. számában meg is írt. Abból idézem szavait: „Hasonló módon vág kétfelé az a tréfás kérdés is, amelyet kezdő libapásztor koromban kaptam: Tudnál-e egy ludat három felé hajtani? Minthogy egyetlen ludat csak egyfelé lehet hajtani, azt válaszoltam, hogy nem tudok. De bizony lehet, mondták. Itt az egy lúd, ott van három, hajtsd arra, azok felé, akkor három felé hajtod.” (Azaz három lúd felé.)

Számos más népi találós kérdést is elmondott Lőrincze abban az egyórás beszélgetésben. Többnyire beugratós kérdéseket, mert a népi találósdik között sok ilyen van. Például ezt: Ha valaki kedden szapul, mikor mos? (A szapulás egyébként a kenderfonalból készült ruhák mosás előtti kifőzése volt.)A helyes válasz: a mosófazék! Beugratós, mert a gyanútlan ember, mint ő is volt gyerekkorában, általában próbálgatta eltalálni, mikor mos az, aki kedden szapul. Szerdán? Csütörtökön? Csakhogy ezt a kérdést így kellett érteni – kérem olvasóimat, figyeljenek az írásmódra! –:ha valaki kedden szapul, mikormos? A mosófazék kormos, mert a tűz a katlanban közvetlenül éri az oldalát. Az írott forma persze rávilágít a turpisságra, mert abból kiderül, hogy a mikor mos a valóságban így írandó: mi kormos.

Még néhány népi találósdit idézek, ezúttal a Móra Ferenc Könyvkiadó által megjelentetett Sző, fon, nem takács. Mi az? című találósdigyűjteményből kiollózva. Köztük olyan ún. szóra kérdezőket is, amilyenekből kiindultunk (Melyik cső vezet az emeletre?, Melyik hő ad vizet? stb.), de egyebeket is.

Melyik tű nem szúr? A betű.

Melyik tóban nincs víz? A hintóban.

Melyik kő lehet szögletes is? A tükör.

Mit vesz az ember a legtöbbet a piacon? Lélegzetet.

Mire való a ló feje? A nyakára.

Mikor kel a liba? Amikor veszik.

Ha egy mérő kukorica négy forint, mibe kerül egy sütet tészta? A tepsibe.

Hogyan repül a tarka tyúk a fára? Tarkán.

Ki beszél a világ minden nyelvén? A visszhang.

Fúr-farag, nem ács. Mi az? Harkály.

S akkor még válaszoljunk a könyv címében föltett kérdésre is: Sző, fon, nem takács. Mi az? Pók.

A nyelvi találós kérdések természetesen nem korlátozódnak sem az eddig említett „szóra kérdezőkre”, sem a népi találósdikra. A városi nyelvi folklór is gazdag forrása a nyelvi találós kérdéseknek, s azt is bátran kijelenthetem, hogy a viccek legkülönbözőbb típusaiban (Jean-viccekben, Móricka-viccekben, rendőrviccekben stb.) igen jelentős helyet foglalnak el az olyan viccek, tréfák, adomák, amelyek nyelvi játékon, szójátékon alapulnak, illetőleg amelyek akár találósdiként is felfoghatók. Szavaim igazolására különböző forrásokból közlök egy sereg olyan viccet, amelyeknek nem általában a humor, hanem a nyelvi humor a lételeme. A szójátékos csattanókat vastag betűkkel ki is emelem.

– És miért nem adta le azonnal a talált arany jegygyűrűt?

– Miért adtam volna le? Bele volt vésve, hogy „Örökké a tiéd!”

– Hova mennek a tehenek legszívesebben?

Múúú-zeumba!

– Miért hunyod be a szemedet, amikor iszol?

– Mert az orvosom azt tanácsolta, hogy nenézzeka pohár fenekére!

– Láttál már fejetlen kecskét legelni?

– Hogy láttam volna?

– Akkor nézz balra! Ott legel egy kecske, és nincs megfejve!

– Hemd: az ing. Meg tudja valamelyitek mondani, milyen nemű?

– Igen, tanár úr. Fehérnemű.

– Ó, üdvözlöm, de miért ilyen esőben jött?

– De hiszen maga mondta, hogy akkor jöjjek, amikor jól esik!

– Magát miért csukták le?

– Mert a sógoromat megölte a villám.

– És ezért?

– Igen, mert az én villám volt.

– Mondd csak, kisfiam, mi volt az első nagy dolog, amit elértél életedben?

Az ajtókilincs.

– Te tudod, hogy a szüzességet meg a bölcsességet miért írják két s-sel?

– Mert ez a kettő mindenkor kétes.

– Mi a reumakórház?

Csúzda.

– Miért rejtette ismert írónk P. Howard álnév mögé a nevét?

– Mert Rejtő volt.

– Pista bácsi, maga babonás?

– Miért kérdezi, nővérke?

– Mert holnaptól csak bal lábbal tud fölkelni. (Brrr! Ez morbid!)

– Hogy hívják a vámpírok adminisztrátorát?

Vérelszámoló.

– Mondja, főúr! Mi maga itt ebben az étteremben?

– Kisegítő pincér vagyok, kérem.

– Akkor segítsen ki egy ezressel!

– Kérek valami gyógyszert depresszió ellen.

– Ön apatikus?

– Dehogy, én a beteg vagyok; ön a patikus.

– Minimum milyen súlya kell hogy legyen az embernek ahhoz, hogy járni tudjon?

Egyensúlya.

– Tegnap este, amikor hazaértem,a feleségem üveges szemmelmeredt rám…

– Szörnyű! Hát mi történt szegénnyel?

– Aznap viselt először szemüveget.

– Gazsi, mi ez a rúzsfolt a nyakadon?

Szájhagyomány.

– Mondj, fiam, egy képtelenséget jelentő szót!

– Üldögélve.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy ül-dög-élve, ez eleve képtelenség.

– Két zsíroskenyér fut egymás mellett. Melyik fut gyorsabban?

– Amelyik be van sózva.

És még a végtelenségig sorolhatnám tovább a példákat, a szójátékon alapuló, találósdiszerű, rövidebb-hosszabb vicceket – amelyek közül én itt szándékosan csak rövidebbekkel éltem –, ám megmaradok a szemléltetésnél, s ehhez a közölt húsz példa elegendő. Van azonban egy olyan vicctípus is, amely már ab ovo fejtörőnek is számít, s ennek a következőkben még szentelek egy szakaszt. Remélem, olvasóim kedvére.

Mi a különbség?

Igen. Ez az a szakasz, s ez az a vicctípus, amely egy nyelvi játékokkal foglalkozó könyvből semmiképpen sem hiányozhat, legalábbis az én felfogásom szerint. Ennek a vicctípusnak a képlete, a felépítése a lehető legegyszerűbb. Egy kérdés, amely így hangzik: „Mi a különbség a …és a …között?”, s hozzá a válasz, amely mindig rövid, velős, frappáns, legalábbis akkor, ha jó a vicc. Egy gyerekkori emlékem is van erről a viccfajtáról. Elsős gimnazista voltam (az akkori iskolarend szerint tízéves), amikor matematikatanárunk – talán kreativitásunk, alkotó fantáziánk határait kutatva – egyszer csak ezt a kérdést szegezte nekünk: „Mi a különbség a kínai császár és egy pékinas között?”Hát igen, Kína akkor még császárság volt, nem népköztársaság, fővárosa pedig Peking, nem Beijing. Hja, változnak az idők! Arra azonban a leghatározottabban emlékszem, hogy nekem, noha ezt a kérdést még sohasem hallottam, egy pillanat alatt eszembe villant a válasz, s azt is éreztem, hogy csakis ez lehet a megoldás. Felugrottam, s már mondtam is: „Az, hogy a kínai császár Pekingben jár, a pékinas pedig pékingben!Osztálytársaim csak néztek kimeredt szemekkel, ám a tanárunk, Darvas Jenő elégedetten bólintott, s csak ennyit mondott: „Jól van, fiam, te tudsz gondolkodni.”

Jó néhány évtized eltelt már e számomra emlékezetes esemény óta, de mivel akkor megéreztem, hogy milyen semmihez nem hasonlítható jó érzés a rátalálás örömének érzése, úgy gondoltam, hogy olvasóimnak is meg kell adnom a lehetőséget ennek az érzésnek az elérésére, átélésére. Ezért úgy állítottam össze egy csokrot a „Mi a különbség” kezdetű kérdésekből, hogy a helyes válasz megtalálására olvasóimnak is legyen módjuk. Az túlzás lett volna, hogy itt csak a kérdéseket közlöm, a válaszokat pedig a fejezet végén, mert akkor folyton lapozni kellene, még ha csak néhány lapot is. Ezekre a kérdésekre ugyanis általában nagyon nehéz megtalálni a választ. Hiába tudjuk, hogy valami szójáték van a háttérben, s azt kell előcsalogatni, ez az előcsalogatás csak olykor sikerül. (Persze ilyenkor annál nagyobb az öröm.) Úgy járok el tehát, hogy a kérdéseket a lap bal oldalán teszem fel, s valamennyi helyközt hagyva a jobb oldalon adom meg a választ. Azt javaslom olvasóimnak, hogy a jobb oldali részt takarják le egy üres lappal, s mielőtt lejjebb csúsztatják a lapot, próbáljanak rálelni a válaszra. Ha csak két-három esetben sikerül is, az már nagy siker.

Könyvemnek van egy olyan fejezete is, amelyben röviden, csupán utalásszerűen áttekintem napjaink divatos rejtvényeit, tehát arról adok röpke tájékoztatást, hogy a légiónyi rejtvényújságban – számuk a százötvenet is megközelíti, sőt már talán meg is haladja – mik a legkeresettebb rejtvények. Az immár klasszikusnak számítókról épp hogy csak szólok egy-két szót, példát nem is közlök belőlük. Tehát például klasszikus keresztrejtvényt vagy olaszt nem mutatok be, hiszen ezekkel – legalábbis a rejtvénylapok tanúsága szerint – tele van a padlás. Ott, abban a fejezetben nem mutatok be skandit, azaz skandináv rejtvényt sem, hiszen azt is mindenki ismeri. Itt azonban kivételt teszek. Nem a skandi kedvéért, hanem a mellékelt rejtvény szójátékos csattanójának kedvéért, amely történetesen éppen egy „Mi a különbség” kezdetű szójátékos vicc poénja. Úgy vélem, ennek a fejezetnek ez a legstílusosabb s éppen ezért legmegfelelőbb lezárása. (A megfejtést olvasóim természetesen megtalálják a fejezet végén.)

Megfejtések

Nyelvi játékos viccek, találósdik. 1. Násfa. 2. Nimfa. 3. Tufa. 4. Kalifa. 5. Szófa. 6. Hárfa. 7. Turfa. 8. Zsufa. (Német eredetű, de szótárazott tájszó.) 9. Tarifa. 10. Alfa.

Mi a különbség?

A papa viccel. A fejünk olykor hasogat, de a hasunk sohasem fejeget.