Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

54. fejezet -

54. fejezet -

AZ IRODALMI INTÉZMÉNYRENDSZER KIALAKULÁSA MAGYARORSZÁGON

(…) a legegyenesebb út és a legtekéletesebb eszköz: tudniillik egy tudós magyar társaságnak felállítása, amelynek egyedülvaló dolga az lenne, hogy a mi nyelvünket minden tudva lévő dolgokra kiterjessze, annak szólásának formáit kipallérozza… (Bessenyei 1987, 603).

II. József uralkodásának kezdete új és furcsa helyzetet teremtett Magyarország közjogi történetében: ő ugyanis nem koronáztatta meg magát, s ezért nem is kellett a koronázási hitlevélben olyan fogadalmat tennie a magyar rendeknek, amelyet később nem tudott volna betartani. Ám az uralkodó 1789 decemberében belátta, hogy abszolutista politikája Magyarország tekintetében nem vezetett eredményre, és huszonöt év után megígérte, hogy 1790 nyarára országgyűlést hív össze. Mire azonban az országgyűlés összeült volna, II. József meghalt, és II. Lipót lépett a magyar trónra. Lipót bátyjánál jóval körültekintőbben mérte fel a helyzetet, megkoronáztatta magát, és a külsőségeket tekintve úgy viselkedett, mintha a hagyományos, az uralkodó és a rendek között fennálló kompromisszum alapján szeretné kormányozni az országot, s e keretek között valósítaná meg reformjait. A magyar rendek azonban nem voltak egységesek törekvéseinek elfogadásában, ezért került sor 1790 őszén arra a külpolitikai tájékozódásra, melynek célja, hogy a szabad királyválasztásra hivatkozva más uralkodócsaládot ültessenek a magyar trónra. II. Lipót remek taktikával leszerelte ezeket a próbálkozásokat, és kiváló politikai érzékkel megosztotta a magyar rendeket. Korai halála után a szűk látókörű és igen befolyásolható I. Ferenc került a trónra, aki azzal, hogy az abszolutizmus erőszakos módozatát vezette be, atyja politikájával merőben ellentétesen gyakorolta a hatalmat. Igaz, nem szabad elfelejtenünk, hogy uralkodásának kezdetén a francia forradalom véres eseményeivel és lehetséges európai kihatásával kellett szembenéznie.

A magyar rendek vezető képviselői váratlanul sajátos helyzetben találták magukat. A felvilágosult reformokat bevezető uralkodók helyett a hagyományos rendiség kereteihez visszatérő király kormányozta az országot, és ennek következtében végképp megszakadtak mindazok a pozitív kezdeményezések, amelyek főképp II. Lipót uralkodását jellemezték. Ez a körülmény szükségképpen polarizálta mind a magyar nemességet, mind a magyar értelmiséget. Vissza lehetett húzódni a rendiség hagyományos bástyái mögé és ezzel elfogadni I. Ferenc régi-új rendszerét, vagy állást lehetett foglalni a reformok továbbvitele mellett, de ez egyre inkább radikális, a rendszerrel szemben álló világnézetet és magatartásformát követelt. A Martinovics-féle szervezkedés résztvevői az utóbbi utat választották, de a szervezkedés leleplezése, majd az utána következő megfélemlítési hullám jó időre elvette a magyar értelmiség kedvét a reformtörekvésektől. A korszakot azonban a politikatörténeti összefüggéseknél mélyebben meghatározták azok a társadalomtörténeti változások, amelyeknek egyik fontos eleme az irodalmi intézmények kialakulása volt.

A magyarországi rendek 1790 tavaszától kezdve felfokozott várakozással tekintettek a júniusra összehívott országgyűlésre. A várakozásban rejlő feszültség már huszonöt éve sűrűsödött, sokan úgy érezték, ez az év fordulópont lesz az ország történetében. Az év elején, február 20-án elhunyt az uralkodó, II. József, és köztudott volt, hogy az új királyt ezen az országgyűlésen kell majd megkoronázni. II. Lipót Toscanából már februárban értesítette a bécsi udvart, hogy készítsék elő a koronázó országgyűlést, majd június 6-ára összehívta Budára a magyar rendeket. Az országgyűlés egy éven keresztül ülésezett (1790. június 10-től 1791. március 12-ig), ám a várt áttörés, az ország sorsának új mederbe terelése, az igazi „nemzeti visszahatás”, a Habsburg uralkodók politikájára adandó válasz elmaradt. Igaz, sok olyan reformgondolat és terv megszületett, amely később, a 19. század elején kicsírázott, és az 1820-as, 1830-as években szárba szökkent. Némi iróniával fogalmazhatnánk úgy is, hogy 1790-ben a magyarországi rendek sokat markoltak, de néhány év alatt kiderült, hogy semmit sem fogtak. Az ország modernizálását célzó nagy tervek elakadtak a bürokrácia útvesztőiben, a tudomány fellendítése érdekében tervezett intézkedések kudarcot vallottak. Az ekkor és az egy-két évvel korábban indított irodalmi folyóiratok három éven belül megszűntek, az éledezni kezdő magyar nyelvű színjátszás (1790. október 25-én volt az első előadás) öt év múlva elhalt. 1790-ben megélénkült a könyvkiadók tevékenysége, főként ami a magyar nyelvű kiadványok számát illeti, de ez a folyamat 1792-től megtorpant, majd visszaesett. 1790–1792 között mintegy 500 latin, magyar és német, a társadalom átalakítását, a politikai jogok kiszélesítését célzó röpirat látott napvilágot. Ekkor még II. József cenzúrázási elvei voltak érvényben, de 1793 elején (március 18-án) I. Ferenc jóval szigorúbbakkal váltotta fel azokat.

Vizsgáljuk meg, mi lehetett az oka ennek a felemás helyzetnek, egyfelől a nagy nekibuzdulásnak, másfelől az eredménytelenség okozta túlzott elkeseredettségnek. A rossz helyzetfelismerés miatt 1790-ben túl heves a lelkesedés, ezért olyan borzongató 1793 után a változás rideg szele? Vagy a túláradó magyaros hevület csapott ki medréből, hogy azután parttalanul szétfolyjon? Az okokat inkább az 1770-es, 1780-as évek politikai-kulturális életének változásaiban érdemes keresnünk. Ezek az évtizedek sok újdonságot hoztak a magyarországi művelődés történetében, melyek közül számunkra az irodalom funkciójának, szerepének változása a fontos. A 18. század közepéig az irodalom többnyire valamely más diszkurzushoz kapcsolódva, annak terében létezett. Ilyen diszkurzus volt az oktatás, a politika (a politikai eseményeket, a híres személyiségek tetteit megörökítő művek), a vallás vagy a hétköznapi életet meghatározó szokások hagyományrendszere (alkalmi művek). A 18. század közepétől, utolsó harmadától azonban literátoraink merőben új törekvése, hogy az irodalomnak és a tudományoknak új teret teremtsenek, körülhatárolják és elkülönítsék az irodalom önállóan is létezni tudó beszédrendjét (diszkurzusát), és létrehozzák az ehhez szükséges intézményeket. Az irodalmi intézmény fogalma alatt nemcsak a hagyományos értelemben vett szerveződéseket értem, amilyenek a tudós társaságok, írói körök, hanem az irodalom minden olyan részét, amely megfelel az alábbi rendszerleíró definíciónak: „Intézménynek tekinthető mindaz, ami a benne foglalt bármely, sőt akár az összes tag, illetve egység megváltozása esetén is folytatni tudja a felderíthető szabályok szerinti működését, azaz folytatni tudja a társadalommal folyó kommunikációban önmaga számára kijelölt funkcióját és az ehhez a funkcióhoz rendelt reprezentációt” (Thimár 2001, 91). E definíció alapján az irodalmi intézményekhez számítom a tudós társaságokon túl a folyóiratokat, az iskolák irodalmi diáktársaságait, a cenzúra intézményét, az irodalmi szalonokat, a könyvkiadók tevékenységét és a mecenatúra ily módon leírható működését is.

Az irodalom új intézményeit és beszédrendjét csak úgy lehetett megalkotni, hogy a hagyomány által eleve adott keretekhez illesztették a határait, hiszen a teljesen elkülönülő, kapcsolódás nélküli beszédrend és intézményi háló nem lett volna működőképes. Mindez viszont azt jelentette, hogy a kialakuló struktúrákba erősen beszűrődtek a korszak társadalmi viszonyainak ellentmondásai. A korabeli társadalmi viszonyokon nemcsak a társadalmi rang adta hierarchiát, a rendi struktúra meghatározó voltát értem, hanem olyan viszonylatokat is, mint például a feudális társadalom reprezentatív megnyilvánulási módját szemben a polgári társadalom produktivitáson alapuló működésével.

Az irodalom virtuális és valóságos terének kialakítását az is nehezítette, hogy ebben a két évtizedben az írással, az írásbeli műveltséggel foglalkozó értelmiségiek helyzetében nagy átalakulás történt. Egyrészt jelentős egzisztenciális változást hozott a szerzetesrendek feloszlatása, másrészt erősen megnőtt az értelmiségiek száma, harmadrészt az értelmiség egyre inkább képessé vált arra, hogy ellássa a különböző szakmák szerint szakosodott feladatait, negyedrészt pedig mindezekből következően megváltozott az értelmiségiek társadalmi tekintélye, bár korántsem olyan a mértékben, ahogy azt e megerősödő réteg tagjai szerették volna.

Az egyházi értelmiség helyzetében – amely réteg hagyományosan az írásbeli műveltség letéteményese volt – az 1770-es, majd az 1780-as évek elején korábban soha nem tapasztalt változások következtek be. 1773. július 21-én XIV. Kelemen pápa feloszlatta a jezsuita rendet: a pápai bullát Mária Terézia Magyarországon 1773. szeptember 21-én hirdette ki. Ezen intézkedés következtében a hazai közép-és felsőfokú iskolák mintegy felének megszűnt az intézményi háttere, az egyházi iskolákat állami kezelésbe vették, és az állami oktatás költségeinek fedezésére a jezsuita rend vagyonából létrehozták a Tanulmányi Alapot. A jezsuita szerzetesek életét ez az intézkedés erősen megnehezítette: vagy világi papként folytathatták tevékenységüket, vagy oktathattak valamelyik egyházi, illetve (1777 után) állami iskolában. Bármerre vitt is e jelentős műveltségű, számottevő csoport tagjainak életútja, új helyet, új társadalmi szerepet kellett keresniük, és ezentúl világszemléleti legitimációjukat is újra kellett értelmezniük. Többen közülük – a leghíresebbek Baróti Szabó Dávid és Rájnis József – ekkor kezdenek foglalkozni a magyar nyelvű irodalom művelésével, hogy bizonyítsák társadalmi fontosságukat, hasznosságukat. II. József rendelete (1782. január 12.) miatt 1786-tól ugyanez lett a sorsuk a bencés, a kamalduli, a karthauzi, a klarissza, a pálos, a karmelita, a ciszterci, a domonkos, a ferences és a premontrei rend szerzeteseinek, apácáinak is. Az 1780-as évek közepén tehát egy nagyon jelentős létszámú értelmiségi csoport kiesett életének megszokott keretei közül, és kapaszkodókat próbált keresni a korabeli magyar társadalomban. A szerzetesrendeket érintő intézkedések következtében az értelmiség utánpótlásának hagyományos egyházi keretei megszűntek, ezután más intézményeknek kellett ellátniuk ezt a feladatot.

Az egyházi értelmiség egzisztenciális helyzetének megváltozása mellett nagyon fontos társadalomtörténeti tényező volt a világi értelmiségiek számának jelentős megnövekedése. A 18. század közepétől fokozatosan, majd az 1777-ben kibocsátott Ratio Educationis hatására ugrásszerűen emelkedett azok száma, akik elvégezték a középiskolát, esetleg a kétéves bölcseleti stúdiumokat is, és ezután valamiféle értelmiségi pályára készültek. Ösztönzést jelenthetett számukra, hogy 1754-től már nemcsak a származás, hanem a tehetség, a szakmai tudás és a szorgalom is elegendő volt állami hivatalok betöltéséhez, és ezt a lehetőséget tovább bővíti majd II. József 1781. évi toleranciarendelete, melynek értelmében a nem katolikusok is lehettek állami tisztviselők. Egyre többen gondolhattak arra, hogy karrierjüket az állami adminisztráció keretei között futják be, a kamarai tisztviselők száma például 1700–1780 között megháromszorozódott. Az alsóbb beosztású hivatalnokok esetében ez ötszörös létszámnövekedést jelentett, így az 1760-as évektől már hárman-négyen is jelentkeztek egy betöltendő állásra. Ez a változás az 1780-as években azt vonta maga után, hogy egy világi értelmiséginek, annak ellenére, hogy az adminisztráció létszáma háromszorosára duzzadt, nem volt egyszerű munkát találnia sem az állami hivatalokban, sem a vármegyékben. Példaként megemlíthetjük, hogy a jó nevű és nemes Kazinczy família fiának, Ferencnek is Orczy Lőrinctől kellett támogatást kérnie egy vármegyei állás megszerzéséhez: „Anyám nem nyughata, s minthogy Orczy midőn Örsön valék, megígérte volt, hogy a tisztválasztó széken valóságos nótáriussá fog kinevezni, lekülde Miskolcra, hogy újítsam meg kérésemet, tegyen akkor valóságossá, most pedig titulárissá. Lementem, de kérésem Orczyt meg nem mozdíthatá. Itt is elővevé szekrényét, melyben verseit és Barcsayéit tartogatta, elzárkozék velem, s végigolvasá, amely leghosszabb Barcsay dolgozásai közt” (Kazinczy 1879, 64). Kazinczy később elnyerte a kívánt jegyzőséget, de igazi hivatali karriert majd csak 1786-tól iskolafelügyelőként fut be.

A helyzetet némiképp enyhítette, hogy az értelmiségiek közül egyre többen szereztek szakosodott (műszaki, gazdasági) ismereteket, és ennek eredményeképpen sokkal specifikusabb feladatokat is képesek voltak ellátni, mint korábban. Ennek ellenére társadalmi súlyuk nem nőtt ezzel arányosan, a hagyományos nemesi szemlélet nem tudta ezt az újonnan „megjelent” társadalmi réteget megfelelően értékelni, sem hozzá való viszonyát meghatározni. A 18. század végén egyre gyarapodott egy részben hagyományos, részben új műveltséget szerzett réteg, amely nem tudott zökkenőmentesen beilleszkedni a magyar társadalomba. Mivel a hazai műveltség szerkezetét tekintve erősen kötődött a hagyományos, retorikai alapú írásbeli műveltséghez, a létszámában feldúsult értelmiség olyan teret, pozíciót próbált magának teremteni, amely egyaránt kapcsolódott az írásbeliséghez és a társadalom megnőtt információigényéhez. Az irodalom és a tudományok művelése kínálkozott olyan területként, amelyet érdemes volt fejleszteni, kimunkálni és a társadalom értékrendszerében megerősíteni. Ehhez a hangzatos ideológiai érvek elősorolásán túl új intézmények létrehozása is szükségessé vált.

Az irodalmi és tudományos intézmények megszervezésének kísérlete egyszerre több irányból indult meg. A központi államhatalom mindenekelőtt az oktatás átalakítását, modernizálását szorgalmazta. A Ratio Educationis bevezetése korszakos jelentőségű volt a magyar iskola-és művelődéstörténetben, még akkor is, ha a tervezetben foglaltakat nem lehetett a leírtak szerint és a kitűzött határidőn belül végrehajtani. A királyi rendelet bevezetése mindazonáltal jelezte, hogy a központi politikai hatalomnak megvan az ereje az ilyen nagy horderejű változtatások megvalósításához, sőt szándékában áll a magyarországi műveltséget az európai szinthez közelíteni. Az irodalmi intézményszervező próbálkozások egy része e tapasztalatokat figyelembe véve egy központi, országos hatókörű és az udvar által is támogatott intézményt szeretett volna létrehozni, a francia és a porosz akadémia mintájára. Ezeket a próbálkozásokat akadémiaszervező törekvéseknek nevezem, annak ellenére, hogy a korabeli szövegekben megnevezésük többnyire a tudós társaság volt. A terminológiai megkülönböztetés azért fontos, hogy el tudjuk különíteni egymástól az országos hatókörű, minden tudományterületet felölelő intézményeket, illetve az egy adott földrajzi régióban működő, s egy, esetleg néhány tudományágat művelni kívánó tudós társaságokat.

Az akadémia, a literátori „csúcs”-intézmény feladatai többirányúak voltak a nyelvműveléstől a tudományos vizsgálatokon át a művelődés terjesztéséig. A korszak literátorai nem választották külön ezeket a célokat, és csak elnagyoltan vázolták fel a célok eléréséhez vezető utat. Pontosan rögzítették viszont az intézmények kereteit, jogköreit, illetve kapcsolódásait a társadalom más intézményeihez, azok feladataihoz és jogköréhez. Az új tér kialakítása, határvonalainak rögzítése és illesztése volt az elsődleges, csak ezután következett a tartalommal való megtöltés. Az akadémia működésének tartalmi kérdéseit illető bizonytalanság egyik oka abban keresendő, hogy a magyarországi irodalmárok még nem támaszkodhattak a nyilvánosság olyan intézményeire, mint nyugat-európai társaik. Az irodalom és a tudományok nyilvánosságát elsősorban a levelezés jelentette, ezt a keretet akarták bővíteni a tervezett új intézmények, amelyeket úgy kellett kialakítani, hogy közben még alig volt tér céljaik, feladataik nyilvános megvitatására. Ezért volt jellemző, hogy az intézményszervező próbálkozások gályáját többnyire egy személy erőfeszítése vitte célba, a tartalmi kérdések megfogalmazásakor rendszerint az egyéni ötletek, szándékok mutatták az irányt. A tartalmi elképzelések bizonytalanságában szerepet játszott az is, hogy a középeurópai régióban is csak kevéssel korábban alakultak meg a központi szerepű tudós társaságok, Bécsben 1761-ben, Prágában 1774-ben (a király 1784-es jóváhagyásával), s ezeknek is csak elvétve akadtak magyarországi tagjaik. Hazánk tudósai jobban ismerték a németországi tudós társaságokat, amelyek viszont kevesebb figyelmet szenteltek a nyelv kiművelésének. Tartalmi kérdésekben a korábbi magyarországi próbálkozások sem szolgáltak jelentős tapasztalatokkal, mert a 18. században megalakított tudós társaságok kezdeményei – feltéve, hogy nem csak papíron léteztek – alig értek meg néhány ülést, nem tudtak rendszeresen, több éven át működni.

Írói, baráti levelezésből kezdett formálódni az 1770-es években egy írói csoport, amelynek középpontjában Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám állt, hozzájuk csatlakozott a bécsi királyi testőrök közül Bessenyei, Báróczi, valamint a pálos szerzetes Szluha Demeter és Ányos Pál. A kis „irodalmi levelező szalon” lelke Bessenyei György lett, aki 1777-ben megjelentette A Bessenyei György társasága című könyvecskét, amelyben a tagok egymáshoz írt verseit, episztoláit adta közre. 1779-ben ő lett a fő szervezője a Hazafiúi Magyar Társaságnak is. E társaság tervezésében Bessenyei lelkesedése mellett szerepet játszottak a külföldi minták, és Hyacinthe Paradis közvetítése nyomán a hessen-homburgi tudós társaság buzdításai. Sajnos sem Paradis, sem a német tudós társaság nem volt olyan súlyú, hogy megfelelő pártfogást nyújthasson a magyar íróknak. A Hazafiúi Magyar Társaság tagjai többször is összeültek Pesten, sőt megfogalmazták a társaság alapszabályát is, amelyet jóváhagyás végett az uralkodónő elé szerettek volna terjeszteni. A tervezet sorsa azonban bizonytalan, úgy tűnik, Bessenyei végül nem terjesztette sem az uralkodónő, sem Esterházy Ferenc kancellár elé. Annyi biztos, hogy a társaság működésére vonatkozóan Mária Terézia nem foglalt írásba engedélyt, így annak munkája hivatalos formában semmiképpen nem kezdődhetett el. Alapszabálya szerint tagjai nemcsak az irodalom és a nyelv művelésével foglalkoztak volna, hanem az egész magyar kultúra felemelését szerették volna megvalósítani: „2. szor: A társaság tagjai, ki ki a maga tudománya szerint köteleztetnek minden esztendőben, akár egy, akár más tudományból megmutatni, hogy valamiben Hazájoknak és az emberiségnek szolgálatjára voltak. 3. szor: Világ tudományban, Szent tudományban, Test tudományban, Mértudományban, Magyar nyelvben különösen, Világ krónikáiban, Vers szerzésben, ha ki magát nevezetesíti, a Társaságba felvétetik. Ezekhez járul a világi-Törvény tudomány és Erkölcsi okosság” (Csaplár 1899, 7–8). A leendő tagok között nemcsak bécsi testőröket és pálos szerzeteseket találunk, hanem orvosokat, piarista szerzeteseket és egy erdélyi nemest is.

Annak ellenére, hogy e társaság nem kezdte meg működését, Bessenyei nem adta fel elképzeléseit, 1781-ben Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék címmel röpiratot szerkesztett, amelyben már nem az uralkodóhoz (II. Józsefhez, aki takarékossági okokra hivatkozva éppen menesztette bécsi császári könyvtárőri állásából), hanem a magyar rendekhez szólt, tőlük kért támogatást egy országos hatókörű akadémia létrehozására. A röpirat azonban ekkor nem jelent meg – Bessenyei állás és udvari pártfogás híján elhagyta Bécset, és visszaköltözött bihari birtokára. Tervezetének szövege a nyomdásznál maradt, ahol Révai Miklós talált rá 1784-ben. Ő a klasszikus századforduló legbuzgóbb irodalomszervező literátoraként emelkedik ki kortársai közül. Piarista rendi kötöttségeit is semmibe véve, hazafiúi lelkesedésből igyekezett minél hathatósabban előmozdítani a magyar irodalom ügyét. Bessenyei röpiratán felbuzdulva 1784 márciusának végén új javaslattal (Propositio) fordult az uralkodóhoz, de nem járt sikerrel – sem a császártól, sem bécsi barátaitól nem kapott támogatást. Később úgy értelmezte a történteket, hogy Nicky Kristóf, a Helytartótanács akkori elnöke „oly fordítást tett az egész dologban, hogy engem, mint némi-nemű eszközét álomba indult nyelvünk felserkentésének más békevert vádolással megtámadván csak nem számkivetésbe igazított”. Végül megfogadta barátai tanácsát, akik arra intették, ne sürgesse a dolgot olyan hevesen, mert e kérdésben nagy urak állnak vele szemben (Benkő 1988, 255–256). Úgy tűnik, az udvarhoz közel álló magyar urak számára nem volt elfogadható, hogy egy ilyen, országos horderejű tervezetet egy egyszerű piarista szerzetes terjesszen elő és valósítson meg. Révai a Propositióban egy, a magyar nyelv kiművelését célzó társaságot szeretett volna felállíttatni Orczy Lőrinc elnökletével.

1789-ben kínálkozott számára új lehetőség, amikor a Hadi és Más Nevezetes Történetek című újság szerkesztői, Görög Demeter és Kerekes Sámuel azzal biztatták, támogatják tervezett irodalmi, nemesebb ízlést ápolgató folyóiratát, az Amaltheát. Révai azonban inkább kiszakította belőle a Jámbor szándék szövegét, és 1790 nyarára, az országgyűlésre ezt jelentette meg a bécsi szerkesztők pénzén. Az e nyáron elhangzott sok hazafias beszéd és a művelődés előmozdításáról szóló tervezet Révait is magával ragadta, a magyar nyelvű Jámbor szándék kiadásán túl egy latin nyelvű tervet is kidolgozott, s azt a kancellárián keresztül az udvar elé terjesztette. A Planum erigendae eruditae Societatis Hungaricae alterum elaboratius (Egy felállítandó magyar tudós társaság második terve) korábbi tervezeténél sokkal nagyobb arányú volt, nemcsak nyelvművelő társaságot szeretett volna létrehozni, hanem egy minden tudományt felölelő akadémiát. Az intézménynek négy osztálya (filológiai, filozófiai, matematikai és fizikai) lett volna (Révai 1790, 15), amelyben 24 állandó, fizetést élvező tudós kapott volna helyet (19). Az intézmény kiterjedt feladatkörére utal, hogy nemcsak a magyar nyelv kiművelésén és a magyar nyelvű tudományosság elmélyítésén volt hivatva fáradozni, feladatai közé tartozott a magyar nyelvű színház felügyelete, egy önálló könyvkiadó működtetése, sőt megkapta volna a magyar nyelvű könyvek cenzúrázásának jogát is (17). Révai a nagyszabású tervezethez Sándor Lipót nádort szerette volna a társaság védnökéül megnyerni. A határozott körvonalakkal és költségvetéssel, sőt finanszírozási elképzelésekkel kimunkált tervet 1790. június 28-án küldte el a főhercegnek a magyar kancellárián keresztül, de reményei ezúttal sem teljesültek. Az első pártoló megnyilatkozások után a kancelláriától számon kérő levelet kapott, amely azt firtatta, hogyan és mikor állt fel ez a tudós társaság, és kik a tagjai. Révai olyan határozottan fogalmazott a tervezetében, hogy az udvar egy már létrejött társaságot sejtett a kérelem mögött, ezért a piarista szerzetes ősszel sebtében összeállított egy listát, amely a társaságba jelölt tagok névsorát tartalmazta (Candidati erigendae eruditae Societatis Hungaricae et ratio facti in ea promovenda progressus

– A felállítandó magyar tudós társaság tagjelöltjei, és az előmozdítására tett intézkedések, 1791), a rövid határidő miatt azonban sokakkal nem tudta egyeztetni tervét, ezért a lista megjelenése után irodalomáraink közül többen megsértődtek. Az idő kereke lassan továbbfordult, s mire Révai megfelelt a kancellária kérdéseire, és összeállította jelöltjeinek névsorát, alábbhagyott a hazafias lelkesedés. Az országgyűlés, mivel az egész ország modernizálását célzó törvényeit nem tudta ilyen gyorsan megalkotni és elfogadni, előkészítésükre bizottságokat rendelt ki, hogy a következő országgyűlésig rendszerezzék a javaslatokat. Révai tervezete a X. bizottsághoz, a Deputatio rei litteraehez került. A bizottság ugyan támogatta az elképzelést, de I. Ferenc trónra lépése után (1792. március 1.) az országot érintő reformelképzelések sorsa reménytelenné vált. A reformbizottságok munkája elakadt, majd végleg abbamaradt, I. Ferenc az országot nem modernizálni, csupán irányítani akarta, hazánkban is erőszakos, ostoba abszolutizmust vezetett be. Révai tervezete az irattár polcán porosodott egészen az 1825. évi országgyűlésig, amikor is Széchenyi felajánlása nyomán elkezdték szervezni a Magyar Tudós Társaságot, elővéve és felhasználva Révai Planumát.

1790-ben kis híján sikerült felállítani a központi, országos hatókörű és normaadó intézményt, ám a kül-és belpolitikai helyzet változásai miatt az akadémia mégsem tudott megalakulni. A központi tudós társaság elképzelése helyett egy regionális terv messzebbre jutott a megvalósulás útján. Erdélyben 1791-ben összehívták az országgyűlést, és azon felmerült egy, a művelődés ügyét elősegítő társaság szükségességének gondolata. Aranka György több tervet készített, ám Révai sikertelenségén okulva az erdélyi tudósok belátták, hogy az uralkodói jóváhagyásban kevéssé bízhatnak, s valóban, a szentesített törvények között nem szerepelt sem a tudós társaságról, sem az erdélyi színházról szóló. 1791-ben így csak „próbatársaságként” kezdte meg működését a Kézírások (Kéziratkiadó) Társasága, majd 1793 elején az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság. Abban, hogy a társaság egyáltalán elkezdhette működését, igen nagy szerepe volt annak, hogy a tervekkel Aranka először Bánffy György gubernátort kereste meg, s a társaságok elnökének is őt tekintették. Bánffy a bécsi udvar megbízható embere volt, személyét garanciának tekintették, hogy a tudósok sem a tudományos elvek, sem a szervezkedés terén nem tévednek „felforgató, tilalmas” utakra. A marosvásárhelyi székhelyű Nyelvmívelő Társaság tagjai minden ülésükről pontos jegyzőkönyvet vezettek, amely azután az erdélyi kormányzó íróasztalára került.

Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság elsősorban a magyar nyelv művelését és a felvilágosodás terjesztését jelölte meg céljául, tényleges feladataként azonban – a hagyományos litteraria-szemlélet alapján – a régi kéziratok felkutatását és összegyűjtését szerették volna elvégezni. A nyelvművelés lehetőségeivel, grammatikai, nyelvújítási kérdésekkel kevesebbet foglalkoztak már csak azért is, mert a társaság tagjai – többségükben helyi és környékbeli nemesek – közül kevesen értettek az ilyesmihez. Az erdélyi társaság működése nem volt kiegyensúlyozott, tagjai nem tudtak rendszeres időközönként ülésezni, s az egyes üléseken is mindig mások voltak jelen, amint ezt a fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsítják (Jancsó 1955). A társaság tevékenysége 1796-tól hanyatlani kezdett, majd 1801–1806 között lassan elsekélyesedett, és 1806-ban megszűnt. Ennek ellenére fontos szerepe volt abban, hogy előkészítette az erdélyi irodalmi életet az 1814-ben induló Erdélyi Múzeum számára. Annak ellenére, hogy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságnak több magyarországi tagja volt, irodalmi hagyományunkban mégsem tudott igazi normaképző szerepet betölteni.

A történeti források összegyűjtése, feldolgozása és kiadása volt a célja Kovachich Márton Györgynek is, aki Arankáékkal egy időben, 1791-ben adta közre tervét egy, a magyar történelem és a közjog emlékeit feltáró társaság létesítésére (Institutum Diplomatico-Historicum…, Pest, 1791). Kovachichnak jó kapcsolatai voltak az erdélyi és a magyarországi tudóstársakkal, ez a társaság mégsem tudott létrejönni, a történelmi szövegek összegyűjtése csupán egyéni erőfeszítésének eredménye lett. Szerepet játszott ebben, hogy vállalkozásának történettudományi és nem nyelvi oldalára helyezte a hangsúlyt, a forrásgyűjtés és kiadás pedig a nemesség hagyományos nyelvéhez, a latinhoz kapcsolódott.

Magyarországon központi intézmény (akadémia) híján a 18. század elejétől az egyes földrajzi területek írói, literátorai kezdték megszervezni saját intézményeiket. A levelező kapcsolatok megerősödtek, a tudósok levélváltásai megsűrűsödtek, s az egymáshoz közel lakó literátorok találkozókon gyűltek össze. A régiók központjai, így Pozsony, Sopron, Győr, Komárom, Pest, Kassa, Debrecen; Erdélyben Kolozsvár, Nagyszeben, Marosvásárhely e tekintetben kiemelkedtek a többi város közül. E helységek kulturális megerősödésében nemcsak a szellemi tőkét jelentő iskola volt a fontos, hanem az irodalmat befogadó polgári vagy polgárosuló közönség is. Az egymással „összedolgozó társak” számára egy kiadvány, legtöbbször folyóirat, jelentette a megfelelő eszközt céljaik eléréséhez. Ekként volt ez a Tersztyánszky Dániel szerkesztette Allergnädigst privilegirte Anzeigen aus sammetlichen k. k. Erbländern (1771– 1776) és Kovachich újságja, a Merkur von Ungarn (1786–1787) esetében is. E periodikák mindegyike egy társaság munkájaként, eredményeként határozta meg önmagát, s mint a címük is mutatja, a felvilágosodást terjesztő német nyelvhez kapcsolódtak.

Magyar nyelvű folyóiratok csak német társaiknál később kezdtek létesülni. Az 1780-as évek végén először Kassán szerveződött egy kis társaság, amelynek tagja volt a korszak két legjelesebb és leginkább vezető alkatú literátora, Batsányi János és Kazinczy Ferenc. Idősebb társukkal, Baróti Szabó Dáviddal szövetkeztek a magyar irodalom fellendítése érdekében. Elsősorban irodalmi műveket akartak megjelentetni, s ehhez Magyar Museum címmel új folyóiratot indítottak. Az első szám 1788 szeptemberében jelent meg, és 1793 elejéig két kötetben további hét látott napvilágot. Ebben a nyolc számban a szerkesztők közreadták a korszak ismert literátorainak munkáit (Ányos, Aranka, Barczafalvy Szabó, Barcsay, Baróti Szabó, Bessenyei Sándor, Csokonai, Dayka, Döme, Földi, Gvadányi, Kreskay, Orczi, Pálóczi Horváth, Ráday, Rájnis, Simai, Szentjóbi Szabó, Teleki József, Verseghy, Virág), bemutatva az olvasóközönségnek a korabeli magyar irodalom legjobb és egyben reprezentatívnak tekinthető teljesítményeit. A szövetség azonban nem volt kellően erős, mivel Batsányinak és Kazinczynak eltérő elképzelései voltak az irodalom feladatát, társadalmi szerepét illetően, és politikai állásfoglalásuk is ellentétes volt. Kazinczy pártolta II.

József reformjait, Batsányi viszont egész életében következetesen a nemesi ellenállás híve volt. Kettejük különbözősége már a lap induláskor is megmutatkozott, Kazinczy Bevezetését Batsányi átírta, a folyóirat szerepét és funkcióját illetően társadalmi és bizonyos értelemben politikai célokat fogalmazott meg. A folyóirattal nemcsak az irodalmi termés bemutatása volt a célja, hanem az írók egybegyűjtésére törekedett, a folyóirat köré nagyobb, együtt dolgozó társaságot képzelt: „Akkor közelítünk majd legnagyobb lépésekkel a tökéletességhez, ha több tudós Magyarok egybeállván, a Nyelvnek s Tudományoknak előmozdítására Társaságot szereznek. E végre állott fel a Franciáknak Nyelvmívelő Társaságok; és Olaszországban az Academia della Crusca, melynek fő tárgya a nyelvnek fenntartása, s az írás módjának tisztasága. Szükségünk vagyon mi nékünk ilyen egy Társaságra; mely mind a maga tagjait kölcsön segítséggel, mind más Magyar Írókat hasznos tanácsadással a Tudományoknak Hazánkban való terjesztésére, s az anyai nyelvnek szépítésére serkentse és ösztönözze; a közre bocsátott munkákat próbakövére húzván, a józan Criticának szövétnekével, minden részrehajlás nélkül megvizsgálja; ami azokban követésre méltó vagy távoztatni való, kimutassa; és eszerint Hazánk fiait a Szépnek és Rútnak, az Igaznak és Nem-igaznak, a Tökéletesnek és Hibásnak megkülönböztetésére, eleven érzésére vezérelje” (Batsányi 1960, 97).

Kazinczy is a kritikai megítélést tartotta fontosnak, de elsősorban azért, hogy a „fentebb stíl” esztétikai értékrendjének megfelelő irodalmat lehessen létrehozni, illetve kiválogatni a magyar írók műveiből. „De a tökéletesség elérésére nem elégséges az, hogy könyveink számát halmonként szaporítsuk; hogy a sok gondolat s tűz nélkül való ízetlen verseket írogassuk, szépnek tartván, mihelyt sorai egyenlő hangokra nyekkennek, vagy a Görög és Római mértéket tóldozva-fóldolzva megütik. Akkor közelítünk majd ahhoz, ha egynéhány Hazája szeretetitől megihletett barát együvé áll, s félretévén minden részre hajlást, sőt nem gondolván azzal a nehezteléssel is, melyet ítéleteink egyenes kimondása maga után vonzani szokott, a közrebocsátott munkákat a Critica szövétnekével megvizsgálja, azt ami bennük dicséretet érdemel, megdícséri, ami távoztatni való, kimutatja, s eszerint Hazafi Társait a Szépnek és Rútnak, az Igaznak és Nem-igaznak, a Tökéletesnek és Hibásnak megkülönböztetésére, eleven érzésére vezéreli, s mindazt, ami a széptudományoknak elterjesztését, ha bár óldalaslag is, előmozdíthatja, közönségessé teszi. Ezek vóltak azok a gondolatok, amelyek ezt a kis Társaságot, ezen munka kibotsátására indították. (…) Ne is nézzék ezt úgy Olvasóink, mint valamely tudós újságot, mert erre számosabb Társaság s hivatalbéli szüntelen foglaltosságtól szabad tagok kívántatnak; csak úgy tekintsék, mint egy néhány Barátnak egymást serkengető, barátságosan vetélkedő igyekezetét” (Kazinczy 1960, 442).

Eltérő politikai nézeteik és a helyesírást illető ellentétes álláspontjuk (Batsányi ipszilonista, Kazinczy jottista volt), de főképpen a két vezér nehezen alkalmazkodó személyisége karmos szélként tépte a szerkesztőséget, és a Bevezetés körüli konfliktus odáig fajult, hogy Kazinczy 1789-ben új folyóiratot indított, amelyet saját szabadkőműves nevéről Orpheusnak keresztelt el. Irodalmi intézményeink története szempontjából ez a lépés azért jelentős, mert ekkor fordul elő először, hogy a lassan kiépülő, egységesülő irodalmi életben szakadás állt be, s a szerzőknek választaniuk kellett, hogy a két folyóirat, a két intézmény közül melyiket preferálják. Volt, aki – mint Ráday – ezt nemes versengésnek fogta fel, volt, aki – mint Pálóczi Horváth Ádám – sajnálkozott a szerkesztőtársak összeférhetetlensége miatt. A folyóiratok közötti választás azért is nehéz volt, mert nemcsak a két szerkesztő között kellett választani a személyes ismeretség, esetleg barátság alapján, hanem a választás egyben irodalomszemléleti, sőt akár politikai állásfoglalást is jelentett. A két újságszerkesztő eltérő irodalomszemléletében az a kettősség fedezhető fel, amely napjainkig képes megosztani irodalmárainkat: az egyik póluson az irodalom társadalmi szerepvállalásának hangoztatása, a másikon a politikai és társadalmi kérdésektől elhúzódó, önelvű irodalom hirdetése áll. A két irodalomszemlélet eltérő szerkezetű intézményrendszert feltételez. Az előbbi esetében egy szélesebb körű intézményrendszer működteti az irodalmat a társadalommal szoros párbeszédben állva, az utóbbiéban az elkülönülő szerkezetű irodalom értékeket közvetít a társadalom felé.

A magyarországi szerzők nem tudtak e dilemmával mit kezdeni, legtöbbjük inkább mindkét folyóiratba elküldte műveit, és ebből újabb nézeteltérések adódtak, főként azért, mert a jó művek száma nem volt olyan nagy, hogy két, hasonló jellegű és párhuzamosan megjelenő lapot megtölthessenek. A Magyar Museum 1793 elején jelent meg utoljára, ezután Batsányi a személyét érő politikai támadások miatt bejelentette, hogy a lap kiadása bizonytalan időre szünetelni fog.

Az Orpheus hetedik száma 1791 márciusában jutott az olvasók kezébe, az utolsó, nyolcadik szám csak 1792 augusztusában hagyta el a nyomdát. Kazinczy a szerkesztés feladatát elsősorban az irodalmi ízlés szempontjából legjobbnak ítélt írások kiválasztásában látta, s azért, hogy minél jobb műveket adhasson az olvasók kezébe, Heliconi virágok címmel még egy gyűjteményt készített. E válogatás, amely a „legkiválóbbakat” tartalmazta az Orpheus és a Magyar Museum szerzői közül, az 1791-es évre meg is jelent, viszont a következő esztendőre készült összeállítás már kéziratban maradt. Kazinczy lelkesedése 1790 körül lángolt fel, az országgyűlésre összesereglett rendek jóindulatát és a nevezetes év kulturális pezsgését akarta kihasználni irodalmi tevékenységének támogatásához, ám az ezen év lendületének megtorpanása után ő sem volt képes egyedül megjelentetni egy irodalmi folyóiratot, irodalomszervező tevékenysége ellankadt, és csak fogsága után kapott újult erőre.

A helyi literátorokat összefogó próbálkozások és az eredményükként létrejövő újságok nem voltak mind irodalmi jellegűek. A komáromi tudós társaság folyóirata, a Mindenes Gyüjtemény nem csak irodalmi témákkal foglalkozott, inkább többféle tudományág népszerűsítését, a műveltség és az olvasás általános terjesztését vállalta magára. Ennek a „felvilágosító” elképzelésnek megfelelően hetente kétszer jelent meg, 1789. július 1-jétől 1790 végéig, 1791-ben és 1792-ben szerkesztője, Péczeli József már csak évkönyvként tudta közreadni. Az olvasók szélesebb körével való párbeszédet, sőt az aktuális és nem csak politikai kérdések tárgyalását Péczeli lapja inkább megvalósította, mint Batsányié, az irodalom művelésében, a magyar írók szervezésében azonban korántsem tudott hasonló eredményeket felmutatni.

Beleznayné Podmaniczky Anna pesti szalonjához kötődött Kármán József és Pajor Gáspár Urániája, amely előfizetők hiányában csak három számot ért meg 1794 őszétől 1795 májusáig. A háromtagú szerkesztőség – Kármán és Pajor mellett Schedius Lajos, az egyetem fiatal esztétikaprofesszora is besegített e munkába – az olvasóközönség erkölcsi nevelését, a nemzeti hagyományok ápolását és továbbadását tűzte ki célul: „Nem veszi balul senki, ha azt állítjuk, hogy általában véve a Tudományok nálunk csak bölcsőjükben feküsznek… Aki igen közel véli lenni magát a Tudományok meredek hegyein azok Tetejéhez, legmesszebb vagyon az attól… Ily írás nem tehet-e még is valamit a szép és jó tudományok tökéletesítésében? Kicsinyt ugyan, de annyit tenni, amennyit lehet, szoros kötelesség. (…) Ígértük, és meg is álljuk, hogy egy lesz fő célunk közül ezt a Nemzeti Karaktert fenntartani, erősíteni, és vezetni… Magunk szíve meggyőz afelől, hogy ebben a legkisebb törekedés is hasznos törekedés…” (Szilágyi 1999, 15–16). Nem szerveztek nagy szerzői tábort a folyóirat köré, hármójuk írásain, fordításain kívül csak Verseghy és Csokonai írásai olvashatók a lap oldalain.

Sem a folyóiratok, sem az őket működtető helyi irodalmi társaságok nem voltak hosszú életűek részben a közönség érdektelensége miatt, részben, mert egyiket sem támogatta olyan hatalom vagy mecénás, amely biztosította volna a szükséges anyagi hátteret, és átsegítette volna az újságokat az indulás nehéz szakaszán. A folyóiratok tudtak egymásról, rendre megjelentették egymás eredményeit, biztatták egymást a haza érdekében végzett áldozatos munkára, mégsem jött létre közöttük szervezett együttműködés, nem kezdeményeztek közös pályázatokat, írói versenyeket, közös gyűjtőmunkát. Az is jellemző, hogy a megszűnt orgánumokat nem próbálták újraéleszteni újabb, fiatalabb szerkesztők. Egyetlen kivétel a komáromi MindenesGyüjtemény, amelyet Csokonai 1796-ban szeretett volna újraindítani, ezért utazott az országgyűlésről Komáromba. Mint tudjuk, az újság újraindítása ugyan nem sikerült, de életének legnagyobb szerelme szövődött a Duna-parti városban.

A helyi irodalmi szerveződések között nem elhanyagolható szerepet játszottak azok, amelyek az elkövetkező időszak befogadóközönségét formálták. Az egyes középiskolákban, kollégiumokban szerveződő társaságok (Nagyszeben, Sopron, Pozsony, Pest) szerényebb formában megpróbálkoztak azzal, amivel a korabeli folyóiratokat kiadó idősebb kortársaik: saját körükben igyekeztek magyar nyelvű irodalmi műveket és tudományos értekezéseket létrehozni, megvitatni, s egyes esetekben még ki is adni. Buzgó próbálkozásaiknál fontosabb, hogy állandó és értő befogadóközönséget jelentetteka korabeli szerzők számára: összejöveteleiken felolvasták és lelkesen magasztalták műveiket, és amennyiben lehetőségük volt rá, egy-egy írót meg is hívtak a körükbe, ahogy Kazinczy Ferencet is a pozsonyi kispapok: „s kimondhatatlan az az öröm, mellyel a derék ifjak látásomra ömlöttek. Körül valék fogva a fekete talárisba öltözött ifjaktól, s Döme a körből ki nem ereszte, míg nekik valamely versemet el nem mondom. Örömet csinálok az örömről lemondottaknak, mondám magamban, s Secundusnak egyik csókját deklamálám el nekik magyarra fordítva” (Kazinczy 1879, 125).

A diáktársaságok másik jelentősége, hogy segítségükkel folyamatos kapcsolat alakult ki a hagyományos iskolai műveltség és az éppen alakuló irodalom között. E kétirányú kapcsolatban pedig nem az volt a fontos, hogy a hagyományos műveltség befolyást gyakorolt a kialakuló szépirodalomra, hanem inkább az, hogy az iskolákban a hagyományos műveltséganyag mellett közvetlenül érvényesült az újonnan született irodalmi művek hatása. Mindezen folyamatok eredményeképpen a diáktársaságok tagjai közül került ki a 19. század első évtizedeinek számos jelentős irodalmára (Bárány Boldizsár, Döbrentei Gábor, Döme Károly, Fejér György, Jankovits Miklós, Kis János, Kultsár István, Péteri Takács József).

Áttekintve az említett intézményeket (tudós társaságok, folyóiratok, diáktársaságok), középpont nélküli, eklektikus kép tárul elénk. Intézményeink már voltak, összefüggő intézményrendszerünk még nem. A modern értelemben vett irodalmi élet sok bizonytalanság és útkeresés közepette a kialakulás időszakát élte. A hazai körülmények mellett meghatározó volt, hogy nyugati, elsősorban német mintára próbálták megszervezni vagy inkább elképzelni azt. Az összehasonlítás kényszere, a nyugati, kiműveltebb nemzetek követésének szándéka lépten-nyomon megjelent a hazai intézményszerveződés minden szintjén. Az összehasonlítási kényszer volt az oka, hogy legtöbb irodalmárunk olyan kiépült irodalmi rendszerben gondolkodott, amilyen Franciaországban vagy a Német Birodalom országaiban működött, és ebből kifolyólag irreálisnak tűnő kijelentéseket tettek a magyarországi műveltség javításának lehetőségeiről, módszereiről. Úgy tűnik, nem vetettek számot azzal, hogy nálunk írók és olvasók tábora majdnem egybeesett, hogy a magyar irodalom és tudomány ügye valójában csak keveseket foglalkoztatott, és a nők túlnyomó része, akiknek pedig már a 18. század végén is számos művet ajánlanak, nem tudott olvasni.

A kiépülőben lévő intézményrendszerben az egyes intézmények egymás funkcióját is átvehették. A Hadi és Más Nevezetes Történetek című hírlap, akár egy tudós társaság, pályázatokat írt ki tudományos munkák, 1789. szeptember 25-én egy magyar nyelvű grammatika, 1790. március 2-án pedig egy értekezés megírására, amelynek három kérdésre kellett válaszolnia: „1-ször. Micsoda ereje vagyon az anyai nyelvnek a nemzet természeti tulajdonságának (Nationalis Character) fenntartására? 2-szor. Mennyire segíti a nemzet valóságos boldogulását s pallérozódását az anyai nyelv gyarapodása; és ellenben mennyire hátráltatja azt ennek valamely idegenért való elmellőzése? 3-szor. Mennyire szükséges a magyar nemzetnek a deák nyelvnek tudása?” (Görög–Demeter 1790, 280). A pályázatok nyerteseit 20 arannyal kívánták jutalmazni, és a legjobb munkákat kinyomtatták. E pályázatok nyomán jelent meg 1790 nyarán több, a magyar nyelvet védelmező, kiművelését szorgalmazó röpirat, köztük Báróczy Sándornak egy, a latin nyelvet előnyben részesítő pályamunkára válaszoló Védelmeztetett magyar nyelv című röpirata. A Hadi és Más Nevezetes Történetek egyszerre töltötte be a tudományt szervező intézmény és a hagyományos, feudális mecénás szerepét. Az 1790-es pályázaton első helyezett két munkát, Gáti István és Vedres István írását ötszáz példányban nyomtatták ki, és szétosztották a Budára összegyűlt országgyűlési követek között.

Az intézmények működése nem tudott elszakadni a társadalomtörténeti környezettől. Kazinczy az Orpheusban szívesen közölte főúri szerzők írásait, igaz, szerzőinek többsége szabadkőműves volt. Csokonai Vitéz Mihály elsősorban az országgyűlés tagjainak címezte a Diétai Magyar Múzsát, abban a reményben, hogy mecénásra talál. A tudós társaságok tervezeteiben rendre előfordult a pártoló, tiszteletbeli tagok kategóriája, akik anyagi tehetősségük révén kerültek egy-egy intézmény tagjai közé, s tőlük elválasztva szerepelt a fizetésért dolgozó tudósok osztálya. A keretek és formák a korabeli társadalomhoz kötik ezeket az intézményeket, viszont az is igaz, hogy egy-egy intézmény működése során, amennyire lehetett, igyekeztek ezeket a formákat felszámolni, és egy, a tudás, a műveltség alapján szerveződő intézményt megvalósítani. Ám az efféle törekvések ellenére sem volt könnyű a rendi előjogokra alapozott értékszemléletet megváltoztatni, amiként Földi János Kazinczyhoz írt, 1793. augusztus 12-én kelt levelében olvashatjuk: „Az öreg Gróf Rádaynak eltűrtük azt életében, mert öreg, mert Báró, mert Gróf volt, s kívántuk, hogy dolgozzon, amint tud, és senki nem merte megkedvetleníteni, s kár is lett volna; de érdemel-e a hiba követőket? még Homér, még Virgil sem a hibáiban. Már megholt: s mégis hízelkedjünk e hát neki? nem ideje-e, hogy az igazat igaznak mondjuk s a hibát hibának? Én ezt ugyan Tenéked csak súgva mondom, és tartsd magadban: hogy én soha egy versét sem szerettem az öreg Rádaynak, és többet nyert volna poézisünk, ha ő nem írt volna, minthogy írt, mert tovább kell poétai reguláinknak megállításával küszködni. Hogy pedig követőket talált, csudálom is, sajnálom is!” (Kazinczy 1891, 306).

1790 rejtett fordulópont volt a magyar irodalom történetében. Kiemelkedő tervek születtek, literátorainkat eltöltötte a hazafias lelkesedés és a tenni vágyás. Ez az év összefogta, egymás mellé rendezte az irodalmi élet megújítására tett erőfeszítéseket. Mind a hagyományos keretekben gondolkodók, mind az újítók, a felvilágosodás hívei fordulópontnak érezték, hogy huszonöt év után összeül az országgyűlés, lehetőséget adva arra, hogy literátoraink erőfeszítéseinek eredményeképpen a lassan erősödő irodalmi élet törvényes, intézményi keretek közé emelkedjék.

1790 azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a kezdeményezések megvalósulását jó ideig nem tette lehetővé a francia forradalom hatása: a felvilágosodásban megrendült hit és Napóleon karrierjének ambivalens megítélése. 1790-től egyformán vezetett az út a radikális elhatározásokon át a vérpadig vagy a börtönig, és az óvatos visszakozáson át az olyan egyéni tettek felértékelődéséig, mint Széchényi Ferenc könyvtár-és múzeumalapító gesztusa (1802). 1790-ben egy pillanatra úgy tűnt, hogy összeállt a kép, csak a keret hiányzik hozzá, de ennek a keretnek az elkészültéig még több mint három évtizedet kellett várni: addig a vonalak többször elmosódtak, a színek gyakran egymásba folytak, és az 1790-ben alakot öltött gondolatoknak még évekig kellett formálódniuk.

HIVATKOZÁSOK

Batsányi János (1960) [1788] „Bé-vezetés”, in Összesművei, II, Budapest: Akadémiai 91–100.

Benkő József (1988) Levelezése, Budapest: MTA Irodalomtudományi Intézet.

Bessenyei György (1987) [1790] „Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék”, in Válogatott művei, Bíró Ferenc (s. a. r.), Budapest: Szépirodalmi, 594–614.

Csaplár Benedek (1899) „A Horányi Elek tervezete”, Irodalomtörténeti Közlemények, 9:1–14; 168–203.

Görög Demeter–Kerekes Sámuel (szerk.) (1790) Hadi és Más Nevezetes Történetek Bécs:

Hummel. Jancsó Elemér (1955) Az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság iratai, Bukarest: Akadémiai.

Kazinczy Ferenc (1879) Pályám emlékezete, Budapest: Aigner Lajos.

Kazinczy Ferenc (1891) Levelezése, II, Budapest: MTA.

Kazinczy Ferenc (1960) [1788] „Bevezetés”, in Keresztury Dezső–Tarnai Andor (s. a. r.) Batsányi János összes művei, II, Budapest: Akadémiai, 440–443.

Némedi Lajos (1978) „Hazafiúi Magyar Társaság (1779–1780)”, Irodalomtörténeti Közlemények 82: 286–302.

Révai Miklós (1790) Planum erigendae eruditae Societatis Hungaricae alterum elaboratius, Bécs: Hummel.

Szilágyi Márton (szerk.) (1999) [1794–1795] Első folyóirataink: Uránia, Debrecen: Kossuth.

Thimár Attila (2001) „»A társaság állapotja«. Egy irodalmi intézménytörténeti adatbázis megtervezésének tanulságai”, Irodalomtörténeti Közlemények 105: 90–106.