Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

45. fejezet -

45. fejezet -

A MAGYAR VERSES REGÉNY KEZDETEI, AVAGY A KÁNONBÓL KIIKTATOTT BAROKK KÖLTŐ

„Amennyit Tassónak Itália, Voltaire-nek Franciaország, Opitznak Németország, annyit köszönhet Gyöngyösinek Magyarország. Hiszen nincs szebb az ő verseinél. Verselése ékes és önként ömlő, gondolatai bőségesek és szellemesek. Nem is említem szép leírásait és azt, hogy a szerelem, gyűlölet, szánalom érzelmeit, s a kedély egyéb hullámzásait mily természetes színekkel festi, s csaknem szemünk elé tárja, úgyhogy job-ban és finomabban a régi költők műveiben se találjuk megrajzolva azokat” (Batsányi 1960, 620).

Az 1813-as párizsi Mercure Étranger magyar nyelvet és irodalmat bemutató, anonim vagy Charles de Bérony névaláírással megjelent, de minden bizonnyal Batsányi Jánosnak tulajdonítható információi ekként mutatták be a francia közönségnek Horányi Elek 1776-ban megjelent Memoria hungarorum et provincialium scriptis editis notorumának latin szavait idézve Gyöngyösi István költészetét.

E jellemzés valójában összefoglalása mindannak, amiként már a kortárs 17. század végi, de leginkább a 18. századi olvasók vélekedtek Gyöngyösi „drága gyöngy verseiről” (Gyöngyösi 1999, 290), amelyek, vélekedésük szerint, akár Janus Pannonius-i rangra és hírnévre juttathatták volna szerte Európában szerzőjüket, ha műveinek magyar nyelve nem lett volna akadálya a külhoni recepciónak. A közvetlen kortársak azzal szavaztak Gyöngyösi mellett, hogy valósággal szétolvasták nyomtatásban megjelent műveit – az erdélyi fejedelemasszonyról, Bornemisza Annáról, Bercsényi Miklósról, Ráday Pálról és Gedeonról tudjuk, hogy megvolt könyvtárukban az 1664-ben Kassán megjelent Márssal társolkodó Murányi Vénus, a felvidéki arisztokráciáról csak feltételezhetjük –, ma már csak két példány lelhető fel az editio princepsből. 1702-ben Kolozsvárott kalózkiadásban, jelentősen átalakítva, idegen szöveggel dúsítva-rontva megjelentették a Wesselényi Ferenc és Széchy Mária szerelméről és regényes várfoglalásáról szóló verset, amelynek rontott szövegét aztán egészen a 19. század végéig örökítették az utókorra az újabb kiadások, még az enciklopédikus érdeklődésű szegedi piarista tanár-író Dugonics András 1796-os Gyöngyösi-életműkiadása, nemkülönben Toldy Ferenc 1864-es szövegközlése is. Kéziratban terjedő versei a könyveivel azonos sorsra jutottak: saját sajtó alá rendezéséhez is csak alig tudta visszaszerezni egy-egy tőle elkerült s közkézen forgó, „elrongyollott”, hiányos példányukat (Porábúl megéledett Főnix), más versét pedig, jelentős bővítésekkel megtoldva, erotikus fantáziájú ismeretlen olvasók alkotótárssá minősülve szétírták-variálták (Csalárd Cupido). A kortársak közötti népszerűségét és a tehetségéről vallott véleményt mi sem tükrözi jobban, mint hogy őt tartották alkalmasnak a töredékben fennmaradt, szintén erősen rontott szövegű Chariclia és Theogenes történet hiányzó szövegének pótlására s arra, hogy a befejezetlenül megőrződött antik szerelmi regényt saját költői invenciója révén befejezéssel lássa el.

Gyöngyösi igazi reneszánsza a 18. század közepén, második felében jött el. Czwittinger Specimen Hungariae Litteratae című írói lexikonja 1711-ben még nem említi nevét, ám Bod Péter 1766-os Magyar Athenása már a legjobbak között tartja számon, aki „…nevezetesen született vólt a Magyar vers írásra; s lehet méltán mondani a magyar Ovidiusnak vagy Márónak. Igen kedvesek a versei, annyira el is híresedtek, hogy sem előtte, sem utána mássa nem tartatik Gyöngyösinek a versírásban” (Bod 1766, 96).

Ez a beszédmód állandósult róla szólván, és „magyar Pindarosz”-ként, „magyar Ciceró”-ként vagy éppen „magyar Virgil”-ként emlegették őt majdnem a század végéig, amikor 1796-ban, Dugonics András sajtó alá rendezésében, a sok ponyvakiadás után végre megjelent teljes életművének erősen átírt, a kor nyelvéhez igazított kiadása. A kalandos-heroikus és szerelmi történetekre kiéhezett 18. századi olvasók igényeit a század második harmadáig még Gyöngyösi verses epikájával szolgálták ki a nyomdász vállalkozók, míg Haller László 1755-ös Télémaque-fordítása, Mészáros Ignác Kártigámja (1772) és Báróczi Sándor Kassándra-átültetése (1774) meg nem teremti számára a prózai vetélytársat. „A világi költészet egyik fő forrása a barokk hagyomány volt, Gyöngyösi főúri-udvari epikája, persze, hozzáigazodva a nemesi udvarházak egyszerűbb, provinciális életéhez, bár változatlanul kitartva a felező tizenkettes kényelmes versformája mellett” – állapítja meg 18. századi fogadtatásáról Kosáry Domokos, Bán Imre pedig azt konstatálja, hogy „[n]agyjából közös volt az ízlés: Gyöngyösi költői talentumát a magyar nemesség minden konfesszión levő rétege elismerte…” (Kosáry 1980, 198; Bán 1997, 245). Gyöngyösi a század végéig még divatban maradt, követői nem csupán versformájának átvételével, hanem tisztelgő versekkel is őrizték hagyományát és emlékét (Lázár János, Fekete János, Ányos Pál, Kis János, Orczy Lőrinc, Csokonai). Gvadányi az Egy falusi nótárius budai utazása elöljáró beszédében – amiként egy ideig Bessenyei is – még azt tartja róla, „hogy miolta a magyar haza áll, még olly magyar poétát e világra anya nem szűlt, mint néhai Gyöngyösi István úr, T. N. Gömör vármegyének viceispánya vala, és talán mondhatom, egyhamar illyet nem is fog szűlni” (Gvadányi 1790, 22).

MI VOLT E PÁRATLAN SIKER OKA?

Többek közt a kor szórakozás iránti felerősödött igénye és a műfajválasztás. A Gyöngyösi-opusokat ugyanis, bár szokásban volt még a szakirodalomban is eposznak nevezni, azok a Claudianus-féle panegyricusok és az epithalamiumok, illetve az egyéb históriai és fikciós szövegek ókori mintákat követő keverékei. A 18. század olvasói a latinitás bűvöletében élve, ebben az antik műfaji hagyományban otthonosabban mozogtak, mint a megelőző vagy a következő korok befogadói. Iskoláik poétikai tanulmányaiból és gyakorlatából éppen a Gyöngyösi által művelt műfajokat ismerték, s nem csupán a 17. században újra felfedezett eposzt. Az ízlésváltozás, a modernizáció éppen e ráérős előadásmódú, sok kitérővel tarkított, szép leírásokban bővelkedő bőbeszédűség retorikáját nem emelte be kánonjába.

Az irodalomtörténet különös fintora, hogy Gyöngyösi kánonból való kiiktatását éppen az a költő tudós kezdte meg, aki mindent megtett annak érdekében, hogy a Teleki József Janus Pannonius-kiadását is oly nagy mértékben elősegítő Kovásznai Sándor marosvásárhelyi klasszika-filológus tanárral elkészíttesse a barokk költő műveinek tudományos igényű kiadását: Ráday Gedeon. Mégpedig két úton is. Egyrészt azzal, hogy Zrínyi Miklós és Gyöngyösi István poétikai erényeinek szembeállításakor Gyöngyösi verseinek erőteljesebb kimunkáltsága, pontosabb ritmikája és választékosabb rímelése ellenére is egyértelműen Zrínyit tartja a nagyobb ihletettségű tehetségnek, s erre felhívja Kazinczy és társai figyelmét is. Másrészt azzal, hogy a nyolcvanas évek végére rímes-időmértékes versformája ízlésfordulatot hozott a magyar költészetbe, s ezzel megkezdte a hadjáratot a „Zrínyi-nem”-nek nevezett, de valójában Gyöngyösi által mesteri szintre juttatott s ezért főleg az ő nevéhez kötődő felező tizenkettes alexandrinus négyes rímének monotóniája és egyéb verstechnikai és esztétikai következményekkel járó hátrányai ellen. Ebbéli véleményéhez csatlakozott Bessenyei, majd Péczeli József is. Ez a kiiktatódási folyamat – Bessenyei és Csokonai időnkénti pozitív nyilatkozata és Batsányinak Gyöngyösi védelmében írt filippikái ellenére is – felerősödött Kazinczy és Kölcsey radikális Gyöngyösi-ellenes fellépésével, akik értékelő voksukat egyértelműen Zrínyi mellett tették le. A széphalmi vezér 1814-ben Láczai Szabó Józsefhez írt levelében még dicséri Gyöngyösi verselését: „…nem a könnyen folyás, hanem a szép nyelv s poétai dikcziók s neologismusok miatt” (KazLev XI: 349 – Kölcsey 2003, 290), és ugyanezt a túl könnyed, nem eléggé kidolgozott és mély alakítást kifogásolja 1815-ben Berzsenyinek írván. Másfél év múlva – amely évben megjelenteti a körülbelül két esztendővel korábban sajtó alá rendezett Zrínyi-kiadását – Kis Jánoshoz szóló levelében már erősebben bírálja Gyöngyösi szerkesztői képességét: „Gyöngyösi szerencsés Verselő volt, néhol szépen festett is, de csak so so, amint Wieland mondja. Compositiója egy latnyi sincs” (KazLev XV: 175 – Kölcsey 2003, 397). 1819-ben pedig egyik legfontosabb írásában, az Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél című vitairatában megvonja tőle az alkotói tehetséget is: „Gyöngyösinek a Múzsa kerek ajkat ada, nem teremtő lelket is, s tudománya kevés volt. Szerencsétlenségünkre Rómának költői közzül nem Virgilt ismeré, hanem Ovidba szeretett, ki a bőbeszédűt még bővebb beszédűvé tette. És még e vétkei mellett is nem ritkán elkapta a poétai tűz, hogy merjen” (Kazinczy é. n., 329). Berzsenyihez írott verses episztolájában is egyértelműen Zrínyit tartja jobb költőnek: „S egünkön Zrínyi csillagként ragyog. / Kevésbé könnyü mint volt Gyöngyösi, / Jóval tanúltabb s fentebb szárnyalásu. / S versnem hordja Zrínyinek nevét” (Berzsenyihez). Ugyanebben a versében Gyöngyösit és követőit gunyorosan bírálja rímelésük egyhangúságáért: „Murány rotyog, totyog, potyog, szotyog; / És, minthogy összefűzte Gyöngyösi, / Ím a rotyog, totyog, potyog, szotyog, szép.”

1817-ben ugyan a Gyöngyösi-kultusznak olyan halvány jelei felvillannak még, mint az a gesztus, hogy emlékére a Festetics-Heliconba madárberkenyefát ültetnek Pálóczi Horváth Ádám, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi és Dukai Takách Judit jelenlétében, ám a fa a következő évben kiszáradt. Kazinczy nem kevés kárörömmel tudósított róla: a gróf titkolni akarta, hogy újat kell a helyébe ültetni.

Ezután már csak Batsányi A’ magyar tudósokhoz intézett felhívásában (1820) s az 1820-as évek irodalmi vitáihoz kapcsolódó gondolatfutamaiban szállt szembe Kazinczy Orthologusok és neologusok… című írásával, illetve még egyszer minden szempontból igyekszik Gyöngyösit Zrínyi fölé helyezni a költői rangsorban, de azzal az immár reálisabb megjegyzéssel, hogy „Zrínyi és Gyöngyösi – mint két ragyogó vezér-csillag, úgy állanak, úgy fénylenek legelől (…)” – az emlékezetre érdemes dicső hazafiak sorában (Batsányi 1961, 101).

A (neo)klasszicizmus intellektualizmusa, gyönyörködtetésellenes invencionalizmusa, majd a romantika okozta ízlés-és irodalmi tudatváltás értékrend-módosítása, az eredetiség iránt felerősödött igény, az újszerű zeneiség, a nyelvi és művészeti megalkotásban jelentkező korszerű követelmények, az érzelmesség fokozottabb jelenléte s az elutasító kritikai-irodalomtörténeti álláspont miatt Gyöngyösi költészete lassan elhomályosult a köztudatban.

Toldy Ferencnek és Arany Jánosnak kellett eljönnie, hogy valamiféle Gyöngyösirevízió megtörténhessen. Toldy 1853/1854. évi pesti egyetemi előadásai közül a huszonötödiket szentelte annak, hogy – jelentősen finomítva a Handbuch der ungarischen Poesie 1828-as álláspontján – a méltatlanul elfeledett korszakos költőt előszólítsa a feledés homályából, kiemelve nyelvi, verselési és leíró technikájának újszerűségeit, s a magyar műköltészet megalapítójaként jelölje ki helyét az irodalomtörténeti folyamatban (Toldy 1873, 25–29). A költő összes műveinek – ugyan nem a legautentikusabb – sajtó alá rendezésével s benne Arany János 1863-as alapvető Gyöngyösi tanulmányának másodközlésével jelentős szerepet is vállalt az újrakanonizálásban (1864). Fel kell figyelni arra a tényre, hogy a kánon fogalmának használata Toldynál 1859-ben éppen Gyöngyösi szerepével kapcsolatban merül fel először, részben felidézve a Horvát István 1832-es egyetemi előadásában elhangzottakat (Dávidházi 2005, 311–313). Nemzeti irodalomtörténet-írásunk megalapítója némileg visszalép Gyöngyösi-értékelésében, amikor A magyar nemzeti irodalom történetében (1865) a „Zrínyi Miklós, a magyarok első mű-és remekköltője” fejezetcím után Gyöngyösit már mint Zrínyi-követőt tárgyalja Liszti Lászlóval egy fejezetben, s általános hiányérzetről tanúskodó, Kazinczy és Kölcsey kifogásait visszhangzó írásában újfent annyit ismer el legfőbb érdeméül, hogy a költő lírai leírásban, nyelvi és verstechnikai megoldásaiban „minden elődeit messze túlhaladja” (Toldy 1868, I: 98–99).

Arany János már említett Gyöngyösi-tanulmánya (1863) a költőkolléga és -előd érzékeny, nagy empátiával történő – bár melléfogástól sem mentes – olvasásáról tanúskodik. Hibáiként ő is megismétli az előző években felsorakoztatottakat – főleg ami a jellemábrázolás hiányosságait, az epikus történetkezelés gyengéit és a szerkesztés elégtelenségét illeti –, ám erényeit sokkal alaposabb és leleményesebb argumentációval és illusztrációval támasztja alá. Legfőbb eredményét abban látja, hogy régi és új költészet, hagyomány és újítás között egyensúlyt tartva szintézist tudott teremteni. Nem kudarcot vallott eposzírót akar benne felfedezni – szerinte Gyöngyösi szeme előtt nem lebegett a hősköltemény vagy a fenséges ideálja –, hanem, némileg Toldy nyomában járva, nem a verses regény, hanem a verses novella (új esemény), az aktuális esemény nem historikus, hanem költői előadóját fedezi föl: a lírai költőt. Akinek legfőbb poétikai-retorikai jellemzője a hatalmas nyelvi erő és találékonyság, szóalkotásban való leleményesség, kiváló rímtechnika, páratlan és eleven ritmusérzék, mely „egy akkori költőben sincs annyira kifejlődve, mint ő nála” (Arany 1968, 439). Merész inverziói szerencsésebbek Zrínyi gyakran darabos, magyartalan megoldásainál, leírásai pedig különös megjelenítő erejűek és finom líraiságúak, amellett hogy rendkívüli megfigyelőképességről tesznek tanúbizonyságot, szóljanak akár a természet és a táj változásairól, a napszakok átmeneteinek vizuális megjelenítéséről, az érzelem dúlta emberi arc módosulásairól, akár az emberi tevékenységek eredményeiről. Gyöngyösi a saját kora embere volt, „szükséges láncszem a fejlődésben”. S mint ilyen, megtalálta korát és „előbbvitte” (Arany 1968, 436). Vagyis hatott rá, ellentétben Zrínyivel. Ebben ugyan Arany János tévedett, hiszen – Liszti László mellett – éppen Gyöngyösi a bizonyíték rá, hogy Zrínyi mennyire hatott kortársai és közvetlen utódai költészetére (Kovács 1996, 19–50). Arany azt hangsúlyozta, hogy Gyöngyösi saját korához szólt, azt akarta szórakoztatva kiszolgálni, annak kívánt megfelelni, tehát csak annak mércéjével, illetve saját poétikai-retorikai elvei megvalósulása alapján mérhető. Az állandó Zrínyi–Gyöngyösi-szembeállítás valójában kimondatlanul két eltérő költői program, a Vergilius–Tasso–Zrínyi és az Ovidius–Marino–Gyöngyösiféle epikai beszédmód közötti különbséget tükrözte, és döntött értékítéletében az előbbi mellett: a „heroikus–monumentális–fenséges Zrínyi és a hedonisztikus–dekoratív–kellemes Gyöngyösi” (Kovács 2000, 261), a magyar barokk e két változata közül az előzőt részesítve előnyben. A kettejük közötti választás nem csupán az alkotók, hanem a műfajaik közötti választás értékítéletét is magában hordozta. Gyöngyösi műfajkevercsének poétikája elrugaszkodást jelentett a 17. századi eposzideáltól, s valójában ezzel jelentett be olyan változtatási szándékot, amelyet a (neo)klasszicizmus és a romantika, majd a posztromantika poétikája, a maga ízlésirányainak megfelelően, negatívan értékelt.

De mi volt valójában Gyöngyösi István poétikai-retorikai programja, amely alapján egyes műveit létrehozta, s amelyre – éppen e korhoz illeszkedő megfelelni vágyás reményében – egész életművét alapította?

Ma már köztudomású, hogy retorikai szempontból, mesterségbeli, alkotástechnikai kérdésekről legtöbbet és legtudatosabban nyilatkozó versszerzőnk Gyöngyösi volt a régi magyar irodalom évszázadaiban. Költői célkitűzéseiről, feladatvállalásáról több művének paratextusaiban – a mecénáshoz vagy az olvasóhoz szóló ajánlásaiban, a nyomdahibákra és a helyes szövegjavításokra vonatkozó kötetfüggelékeiben – is tájékoztat (Márssal társolkodó Murányi Vénus, Porábúl megéledett Főnix, Palinódia, Új életre hozatott Chariclia). A Kemény János emlékezetére írt versének az olvasóhoz címzett, sajnos kéziratban maradt, használati utasításszerű ajánlásában vall legteljesebben versszerzői elveiről és technikáiról, az olvasó számára szokatlannak tűnhető verselési megoldásairól, nyelvi újításairól:

Vegye eszében az Olvasó: hogy noha a feltett dolognak valóságára is vigyáztam ezen versekben, mindazonáltal nem tartottam szintén olyan rendet, mint a folyóírással való históriában, hanem a poësist is kévántam azokban követnem, és aszerint alkalmaztatni is ezen munkácskámat; kihez képest szükség tudni az Olvasónak, hogy amely szók nem a közönséges magyar beszéd szerint tanáltatnak némely helyeken a versekben, a’ nem másképpen esett annyira, mint a versek kedviért tett alkalmaz-tatásbúl. Mert azoknak szoros rendi nem vehet úgy bé minden szót, mint a folyóírásnak tágasabb mezeje, hanem a szóknak mértékét a versekben béférkeztethetésekre nézve az ő szokott természeteknél néha hosszabb, néha rövidebb mértékben kölletik venni. (…) Ezek mellett, mivelhogy (amint föllyebb is említettem) a poësist is követtem ezen verses históriácskámnak dispositiójában, azért szaporítottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és másféle leleményes toldalékoknak közbenvetésével, akik nélkül is a história és abban lévő dolgok valósága végben mehetett volna ugyan, mindazonáltal azoknak nagyobb ékességére és kedvesebb voltára nézve inkább tetszett azt az említett dolgokkal megszínlenem, mint azok nélkül, Tinódy Sebestyén módjára csupán csak a dolog valóságát fejeznem ki a versek együgyűségével. (…) Vannak azért ezen okbúl az én verseimben is oly szók, és azokban oly dispositiók, amelyek a verseken kívül nem volnának szintén illők a dolog igyenesen való kimagyarázására, de azok a verseket ékeséteni szokták inkább, hogysemmint valami dísztelenségére szolgálnának. Minekokáért az Olvasó így értvén ezeket, ahol oly szókat és dispositiókat talál versemben, akik vagy a közönséges szólásban, vagy a folyóírásban nem usuáltatnának, ne tulajdonítsa azokat tudatlanságbúl esett fogyatkozásoknak, hanem a versek kedviért lévő szükséges cselekedetnek (…)

(Gyöngyösi1999,197–200).

Sylvester János, Balassi, Rimay és Zrínyi önreflexív poétikai megnyilatkozásai mellett Gyöngyösié a régi magyar irodalom ritka pillanata. Tarnai Andor szerint: „A magyar nyelvű poétikai irodalom legnagyobb teljesítménye. (…) Először a kompozíció alapelveit fejti ki, majd a versbeli beszédnek a köznapitól eltérő néhány sajátosságát (metaplasmus, soloecismus) igazolja a latin retorika műszavait és példáit idézve. A hiányzó magyar poétika egyik fejezetének alkalmi vázlataként először jön szóba a költői nyelvkezelés szabadságának néhány esete, a szóalkotás, majd a tájszavak és a nyelvjárási alakok kérdése. Poétikailag teljesen szabályos, hogy nyelvének a szokásostól eltérő alakjait a rímkényszerrel igazolta: másfél évezreddel korábbi római kollégái ugyanezt a metrumra hivatkozva engedték meg maguknak, olasz és francia kortársai meg nyelvjárási alakjaikat igazolták ugyanígy” (Csetri–Tarnai 1981, 140).

Gyöngyösi a példaadó latin költészeten (deák poësis) kívül alaposan ismerte a magyar költészeti hagyomány fősodrát is. Saját ars poeticáját éppen Tinódival szemben fogalmazza meg, elhatárolódik a költői leleményt, fikciót nem alkalmazó kronologikus-historikus előadásmódtól, nyelvi-képi egyszínűségtől, visszafogottságtól. Tehette, mivel valószínűleg ismerhette Balassi szerelmes és istenes verseinek teljes gyűjteményét, Wesselényi Ferencéknél láthatott másolatából. Balassi-frazeológiája nem származhat csupán a kiadott istenes énekek olvasmányélményéből. Rimay János rímmegoldásaiból, szó-és képkészletéből ugyancsak kölcsönzött. Az általa átdolgozott Chariclia-kézirattal is valószínűleg korábban találkozhatott már, mint amikor valamivel a 17–18. század fordulója előtt Andrássy Pétertől megkapta egy töredékben fennmaradt és meglehetősen hiányos példányát vagy csak a rendbetételre vonatkozó biztatást, hiszen neki magának is lehetett egy másolata – a vers szövegét mára egyébként Zrínyi Miklós könyvtára őrizte meg –: Széchy Mária annak az ifjabb Bethlen Istvánnak volt előzőleg a felesége, aki apjánál, idősebb Bethlen Istvánnál már láthatta Czobor Mihály fordítását, és Laskai Jánossal saját maga számára is lemásoltatta. Ez vagy ennek egy újabb másolata Széchy Mária révén eljuthatott a költészetet igen kedvelő nádor murányi könyvtárába (Kőszeghy 1996, 331). Az erőteljes Zrínyi-hatásra Kovács Sándor Iván irányította rá a figyelmet: a Syrena-kötet ajánlása és Gyöngyösi fabula-és história-, illetve poézisértelmezése közötti összefüggésen túl számos közvetlen szövegátvétel és utalás, Zrínyi-imitáció igazolja Gyöngyösi Zrínyi-olvasatának és recepciójának alaposságát, mélységét (Kovács 1996, 19–50).

Ha mindehhez még hozzávesszük azt is, hogy Gyöngyösi poétikai terminológiájának magyarításában néhol szóról szóra követi Szenci Molnár Albert – akinek zsoltárait egy ideig minden bizonnyal maga is énekelte – szótárát, akkor az olvasó előtt áll az a magyar költői tradíció, amelyből költészeti elveinek és technikai-stilisztikai gyakorlatának alapelemeit meríthette.

Költészetének másik, már említett, jelentékenyen gazdagabb forrásvidéke az antik görög–római mitológiai, irodalmi és történelmi hagyományrendszer volt, amellyel vélhetően már eperjesi és sárospataki tanulmányai során elkezdte az ismerkedést. Művei kedvelt fogása a mitológiai apparátus segítségül hívása, állandóak az onnan ismerős szereplők, a burkolt vagy nyílt utalások, idézetek, átvételek, reminiszcenciák – az értő közönség ennek alkalmazását értékelte igen magasra a korban. A 17. században leggyakrabban idézett, hivatkozott szerzők közül Homérosz, Vergilius, Horatius, Seneca, Juvenalis, de mindenkit messze megelőzően Ovidius – és természetesen Claudianus, akitől Ovidius-átvételei mellé a Proserpina elragadtatása egy részét fordította-átdolgozta – az, akinek hatása alatt áll, akitől kölcsönöz, parafrazeál, és akinek Metamorphoseséből több alkalommal is fordít (Csalárd Cupido, Paris Helenának, Helena Parisnak, Penelope Ulissesnek, Cuma várasában építtetett Dédalus temploma). Epikus mintái között tehát nagyobb szerep jutott az Ovidius-és Claudianus-féle elbeszélésmódnak, mint a vergiliusinak vagy tassóinak, s előzményei közül nem zárhatjuk ki a „nápolyi Ovidiust”, Marinót sem. Aminthogy Turóczi-Trostler József figyelmeztetése mellett sem mehetünk el észrevétlenül: Gyöngyösire is jelentős hatással lehettek a görög regény barokk utódai, mint például a 17. század második felére már igen népszerű, John Barclay-féle, Argenis-típusú lovagregény-szövegek (Turóczi-Trostler 1961, 20). Bizonyára nem véletlen, hogy Gyöngyösi életművének kiadójára a 18. század vége felé oly nagy hatást tett az Argenis, hogy az addig – elődjéhez hasonlatosan – kalandos antik történeteket átdolgozó Dugonics ezt a művet jelöli meg „eredeti” regénye, az Etelka kalandsorozatának egyik forrásául (1788).

Gyöngyösi egyéb szépirodalmi olvasmányaira engednek következtetni még azok az újabb kori, 16. századi magyar széphistória-szövegekre a szereplők neve révén történő utalások, mint Árgirus és Tündér Ilona, Gisquardus és Gismunda, Lucretia és Eurialus, Lucina és Apollonius.

A primer szépirodalmi olvasmányanyag mögött feltétlenül ott húzódott az igen jelentős elméleti, retorikai-poétikai tájékozottság. Már első tudományos kommentátora, Kovásznai Sándor felfigyelt Gyöngyösi költészetének retorikai megalapozottságára, de ő inkább – egyébként a 17. századi magyar oktatási gyakorlatnak megfelelően – a praxisból, az antik költők imitációjából eredeztette és vezette le Gyöngyösi ilyen vonatkozású ismereteit: „Minek-utánna pedig a régi poëtakot kezdettem-vólna olvasni és Gyöngyösivel egybe-vetni; egészszen ki-tanultam, hogy minden kedvességit és szépségit Gyöngyösi a régi poëtakból, s nevezetesen Ovidiusból és Virgiliusból vette; mellyek-nélküll nem-is lehet az ő verseit senkinek-is meg-érteni” (Jankovics 2004, 332). Szükségesnek véli eligazító-magyarázó, forrásfeltáró jegyzeteket fűzni verseihez, hogy valódi költői erényei megvilágosodjanak a kései olvasó előtt:

Mert vagynak e poëtában a szóknak ollyan egybenszerkesztetései, mellyeket bajos vólna minden olvasónak jól meg-érteni világosítás-nélküll. Tehát mind azok, és a szóknak némely tsudálatos regimenjei s egymástól való függései, syncope, hypallage, figurákkal. (…) Mert nintsen tsak egy strófa-is ebben a munkában, melyben a rhetorikának nyilván való nyomai ne láttatnának. Azon egy értelemnek sokféleképen és bövön valo ki-mondása; részeknek elé számlálása, a thesis és hypothesis, vagy a közönséges beszédre-való kimenetel, és annak a jelen-való dologra lévő szabása és alkalmaztatása; az emberi indulatoknak [érzelmeknek] és egyéb dolgoknak bölts le-írása, mely descriptionak neveztetik; a csudára méltó kedves metaphorák, allegoriák, hasonlatosságok és egyéb tropusok, figurák vagy szóllásbéli tzifrázások (…) valjon micsoda magyar írónak munkájában fordulnak elé bővebben és kedvesebben, mint ebben a mi Poëtánkban? (330).

Még a szerzőség kérdésében is döntő érvnek tartja a kivételes retorikai jártasságot, a csak Gyöngyösire jellemző stilisztikai minőséget, a fikcióhoz elengedhetetlen képzelőerőt, a leírásban megnyilvánuló egyedülálló képességet:

De hogy Gyöngyösi irta-légyen azt a Daedalus Templomát, azt bizonyitja az a tsudálatos szép rendü gondolat, a képző elme munkájának ereje, de kivált az a Figura, mellyet a Rhetorok Descriptiónak hivnak, a melly a miképen minden ékesen szóllásnak veleje, ugy a Poësisnek épen lelke és természetére tartozó dolog. Soha pedig senki a Magyar irók-közüll, a mellyeket én olvastam, evvel a Figurával ugy nem tud élni mint Gyöngyösi István (331).

Gyöngyösi konkrét retorikai vagy poétikai tankönyvét mind a mai napig nem sikerült azonosítani. A kérdéssel legtöbbet foglalkozó s a költőnek a kánonba való visszaemelését kezdeményező Kibédi Varga Áron annyit állapít meg általánosságban, hogy „Gyöngyösi tudós költő, aki a klasszikus retorika minden csínját-bínját ismerte” (Kibédi Varga 1983, 554). Retorikai tematikájú olvasmányai között szóba jöhet a klasszikus és reneszánsz alapműveken kívül Melanchthon, Dresser, Sturm, Keckermann, Piscator vagy Vossius három poétikai tárgyú műve mellett a hazai szerzők közül Pécseli Király Imre, illetve Buzinkai Mihály retorikatankönyve. E szerzők munkái közül bármelyikkel találkozhatott Gyöngyösi, de Bartók István legújabb kutatásai szerint a magyar költő poétikai megjegyzései, terminológiája feltűnően emlékeztetnek Julius Scaliger Poeticeslibriseptem című hatalmas vállalkozásának egyes helyeire és terminus technicusaira, amely mű 1561-ben Lyonban hagyta el először a sajtót. „A munka talán a legteljesebb összegzése mindannak, amivel az antikvitás és a reneszánsz irodalomelmélete gazdagította a költészettant. Hatott a barokk és a klasszicizmus elméletére” (Bartók 2005, 244). Bartók István Gyöngyösi poétikai-retorikai fogalmai, kifejezései közül a „dispositio”, a „megszínlés”, a „leleményes dolgoknak közbenvetésével”, a „fabulás régiségekkel”, a „poétai költeményes dolgokkal”, a „hasonlatosságokkal”, a „poësis” kifejezéseknek, vagyis Gyöngyösi poétikai indíttatású paratextusa kulcsfogalmainak járt utána, s a szakirodalom eddigi fikcióra, a mitológiai apparátusnak a használatára, célirányos kitérőkre, különféle díszítményekre vonatkozó megállapításai mellett a Scaligerrel való egyezések alapján Gyöngyösi terminológiai magyarításaiban – a hazai hagyománnyal egyező – nyelvi, retorikai értelemben elokúciós, poétikai értelemben pedig az invenciós eszköztárra való utalását hangsúlyozza. Gyöngyösi költészetét, Kibédi Vargával egybehangzóan, elokúció-központúnak tartja.

E retorikai-poétikai koncepció barokk ízlésváltozatához való ragaszkodása miatt marasztalta el a (neo)klasszicista és a romantikus-posztromantikus kritika Gyöngyösit: legfőbb hibájául róván fel szerkezeti aránytalanságait, hosszadalmas kitérőit, felesleges antik utalásait, példázatait, funkciótlan mitológiai apparátusát, meghatározhatatlan vagy kevert műfajiságát, eredetietlenségét, elégtelen, mert kellően nem egyénítő jellemrajzait, egymásra túlságosan hasonlító nőalakjait.

Vagyis mindazt, amit Riedl Frigyes a barokk költészet alapvető, általános jellemzőinek tartott a szerkezetre, a stílusra és az allegorizáló jellegre vonatkozóan: a nem organikus, központ nélküli szerkezetet, a gazdagító szándékú betoldásokat, a mitológiai szereplők állandó jelenlétét, az egyszerűség kerülését, a méltóság, a pompa kedvelését, a mesterkéltséget, az idealizálást, a bőbeszédűséget és a túlzó dekorációt, valamint az allegória lehetőségeinek erőteljes kihasználását (Riedl 1908, 3–22). Riedl még Gyöngyösi politikai álláspont-változtatásait, úgynevezett „köpönyegforgatását” is a barokk életérzésből vezette le, s az utókor ezek alapján, ezeket költészetére is rávetítve, ítélte el morális szempontból a költőt. A mai történelemszemlélet már mind Esterházy Pál, mind pedig Thököly Imre – akiket, különböző pártállásuk ellenére egyaránt verssel szólított és tisztelt meg Gyöngyösi – és így a költő stratégiájának, politikai szerepének megítélésében is hajlandó a nemesi-rendi világképen túllépő, az ország vagy a közvetlen régió érdekében, a magyar alkotmányosság védelmében végzett, de természetesen az egyéni érdekekkel is egybevágó tevékenységet látni (R. Várkonyi, 2005).

Ugyanezen Gyöngyösi-karakterisztikumok – mint a barokk elvárási horizont kötelező elemei – védelmével indította meg a költő rehabilitációs eljárását az 1980-as évek irodalomtudománya, már arra a változófélben levő Gyöngyösi-képre alapozva, amely az 1964-es akadémiai irodalomtörténetben Bán Imre tollából megjelent (Bán 1964, 184–196). Oka – Badics Ferenc kritikai igényű szövegkiadása (1914–1939), Trencsényi-Waldapfel Imre jelentős komparatív-filológiai eredményei, műfajtörténeti észrevételei (1932; 1935) és az ekkorra már megváltozott barokkrecepció alapján – és lehetősége is volt erre. Oka, mert Horváth Jánosnak még a húszas évek elején írt s az egyetemi előadásaiban hangoztatott, Gyöngyösi költészetét radikálisan bíráló véleményét – „csupa felemásság, duplicitás, diszkrepancia” (Horváth 1976, 132), illetve „barokk körülményeskedés, fölösleg, kacskaringó, belső ok nélküli kép, szóhasználat, viszonyítás, henye variáció, cifra körülírás” (137) – politikai és kultúrpolitikai felhangokkal felerősítve-torzítva, Gyöngyösi emberi-morális és költői értékeit egybekeverve és elítélve, a Gyöngyösi-recepció hullámvölgyét hozta el a marxista irodalomtudomány első két évtizede. Lehetősége pedig, mert a magyar irodalomtudomány a barokk korszakának az ellenreformációhoz kötődő, felerősödött vallásossága és refeudalizációs törekvései miatt megőrizte ugyan ideológiai távolságtartását, de a nemzetközi barokk-kutatások legújabb eredményeit figyelembe véve, ha bizonytalanul is, korszerűbb és árnyaltabb barokk-kép kialakítására törekedett. Agárdi Péter 1972-ben megjelent Gyöngyösi-értekezése már egyedül a költőt állítja műve fókuszába, de, mint címe is jelzi (Rendiség és esztétikum), a lukácsi esztétika felől közelítve a – konzervatívnak ítélt – nemesi-rendi világkép, a társadalmi, ideológiai tartalom és háttér szempontjából végzi elemzéseit, s a Gyöngyösi-vers túlretorizáltságát tartja a barokk költő legnagyobb művészi fogyatékosságának (Agárdi 1972). Kárhoztatja ugyan a Gyöngyösit önálló politikai állásfogalás nélküli, patrónusai érdekeit szociális érzékenység nélkül, lakájszellemben követőnek tartó irodalomtörténeti álláspontot, ám a retrográdnak ítélt nemesi-rendi világnézetét műveiben immanensen megjelenítő-képviselő Gyöngyösi költészetét művészi kudarcként értékeli. Gyenis Vilmos 1980-ban már nem Gyöngyösi „egyéni és elmarasztalásra szolgáló hajlamából”, hanem a késő barokk kor igényéből és a közízlésből eredezteti és vezeti le a Gyöngyösi-költészet korábban negatívumnak tartott – szerkezet, kitérők, domináns szórakoztató-gyönyörködtető szándék, műfajkeveredés, a heroizmus hiánya –, ám szükségszerű elemeit (Gyenis 1980, 121). A következő évben Tarnai Andor – fentebb már említett írásában – a magyar irodalomban ritka tudatosságú retorikai megalapozottságát hangsúlyozza. A sort Kibédi Varga Áron tanulmánya zárja 1983-ban, amely egyúttal a Gyöngyösi-revízió erőteljes és határozott argumentációjú, elméleti-módszertani váltást sürgető nyitánya is (Kibédi Varga 1983, 545–591). Gyenis, majd Kibédi Varga tanulmányainak egybehangzó végkövetkeztetése ekként foglalható össze: a költő „műveinek szerkezeti-stiláris-narratológiai komponensei inkább a szerző korszerűségét, saját korába való poétikai beágyazottságát, elméleti tájékozottságát jelzik és biztosítják, mintsem gyengéiről adnának számot” (Gyöngyösi 1998, 197). Kibédi Varga Áron új olvasásmódra javaslatot tevő tanulmányának episztemológiai tanulsága: a Gyöngyösinek eleddig tulajdonított „hibák”, „hiányosságok” valójában a romantika utáni magyar irodalomtörténet-írás és kritika szempontrendszerét vetítik rá a barokk költő művészetére. „Ami azonban a posztromantikus kritika irányából nézve gyengeségnek tűnik fel, az a barokk retorika előírásaihoz igazodó értékrendszer alapján egyenest erény!” (Gyöngyösi 1998, 198).

Ebből az olvasati irányból, hermeneutikai kiindulópontról szemlélve a Zrínyi tragikus végű vadászatának évében, 1664-ben a Márssal társolkodó Murányi Vénusszal induló életművet, annak minden darabja kiemelkedő jelentőségűnek tűnik; poétikai, retorikai, narratológiai vagy műfaji újszerűséget mutat a magyar irodalom folyamattörténetében.

A Szigetiveszedelem szerzője éppen híres eszéki hídégetésére indult, amikor Gyöngyösi január 27-én a stubnyafürdői hévízben pontot tett első nyomtatott műve főszereplőihez, Wesselényi Ferenc nádorhoz és feleségéhez, Széchy Máriához szóló ajánlásának végére. (A két életmű összefüggései alapján mesternek tekinthető költő-hadvezér halála, november 18-a előtt feltehetőleg még olvashatta is Gyöngyösi költeményét.) A szerző ekkor a palatinus komornyikja, s valószínűleg a házaspár megbízásából vagy nekik szóló meglepetésként írta művét. Ő maga ekként vall költői célkitűzéséről: amint a régiek dicső tetteinek emléke évszázadokkal haláluk után is fennmarad a „halált nem ismerő” krónikákban, versével ő is úgy szeretne emlékművet állítani Murány vára elfoglalásának, erdélyi kézről császári hatalom alá juttatásában játszott szerepüknek s különösképpen pedig szerelmüknek és házasságuknak. Saját alkotását is „históriácskának” nevezi, amellyel célja, hogy miként „Didónak Aeneas szeretetiért, Párisnak Helenáért, Pyramusért Thisbének” emlékezetét éltetik a krónikák, „azon Nagyságtok egymás kedvéért való cselekedete is az következendő üdőnek messze levő határira röpülvén, ottan is híresüljön, ösmértessék, terjedjen s éljen örökké, annak emlékezete-viselő históriámnak elevenítése által” (Gyöngyösi 1998, 10). De nem csupán a hadi vállalkozás lineáris-kronologikus történetmondó elbeszélésére vállalkozik, „mivelhogy az régi versek-csinálók írásábúl úgy tanultam, holmi poëtai költeményekkel is szaporítottam írásimot: Vénusnak és Mársnak tulajdonítván az murányi dolgoknak szerencsés végbenmenetelét, de nem ok nélkül, mert az régiek az Vénust szerelem istenasszonyának s Mársot vitézség istenének tartották, én is az Vénuson szerelmet s Márson vitézséget értek írásomban: valóságos dolognak tartván, hogy ezen Nagyságtok cselekedete az Vénus és Márs, azaz szerelem és vitézség segedelme által mentek végben (…)” (10 – kiemelés J. J.).

S ezzel Gyöngyösi jelzi az allegorizálás szándékán túl a mű egyik legfontosabb kérdését, a műfaj problémáját is. Mint a Kemény János emlékezetére írott versének olvasóhoz szóló ajánlásából fentebb már idézett szövegben, úgy itt is jelzi, hogy „históriát” ír ugyan, de nem történelmet, a Tinódi-féle „együgyü”, vagyis egyszerű, monoton előadásban, lapidáris rímeléssel, kellő ornátus, nyelvi-képi igényesség és fikció nélküli históriás éneket, hanem a történeti események előadását „megszíneli”, kibővíti, díszítő elemekkel látja el, fabulás dolgokkal, azaz mitológiai apparátussal támasztja alá, emeli más dimenzióba, s nagy nyelvi találékonysággal, ha kell, új szavakat is alkotva, ritmusra és rímekre gondosan ügyelve, metaforikus kifejezésekkel és láttató leírásokkal teremti újra művészi módon a valóságot. Ezen ars poetica, illetve ars rhetorica jegyében a históriás ének, a széphistória és az epithalamium műfaji sajátosságait vegyítve, az eredményt eposzi kellékekkel (invokáció, enumeráció) és mitológiai alakokkal kiegészítve (Mars, Venus, Cupido, Minerva), Homérosz, Vergilius és Ovidius-utalásokkal, -reminiszcenciákkal, átvételekkel mint exemplumokkal szemléletessé téve és megerősítve hozta létre allegorikus művét. Amely bár természetesen eposzi előképeken is nyugszik, a szerzőt mégsem a hagyományos értelemben vett eposzírói szándék vezette. Saját korából választotta főhőseit – ráadásul olyanokat, akik ellenőrizni is tudták előadásának hitelességét –, s nem a magyar nemzet, hanem egy hegyektől körülvett kis végvár sorsa múlott a témául szolgáló harcon. Ami nem is volt igazi hadi összecsapás, hanem csupán trükkös várfoglalás. Valójában Wesselényi Ferenc és Széchy Mária szerelme és házassága, annak istenek által való előkészítése, kialakulása és beteljesedése a mű központi témája, s a Habsburg-lojalitás a politikai háttere és kulisszája. Regényes történet, versben elbeszélve: a kortárs Corneille drámáit is mozgató „amour politique”, a „hymen politique” megjelenik a magyar költészetben, olyan esetet tartván megverselésre érdemesnek, amelyet XIV. Lajos udvaronca, Jean de Laboreur is úgy tart számon útleírásában – amelyet Gyöngyösi is ismert, mert a murányi könyvtárban megvolt –, mint „la plus mémorable de nostre sičcle” (Trencsényi-Waldapfel 1935, 108, 110). R. Várkonyi Ágnes olvasata szerint a paratextus fentebb kiemelt állításával ellentétben a szerelmi szövetség valójában politikait leplez: a Murányi Vénus a horvát bán Zrínyi Miklós (Mars) – akit Esterházy Pál is a „magyar Márs”-ként említ – és a nádor, Wesselényi Ferenc (Venus) titkos politikai szövetségének rejtett üzenetét hordozza (R. Várkonyi 1987).

Toldy Ferenc definiálta először „verses regény”-ként Gyöngyösi versének műfaját, amelyben országos fontosságú vagy világtörténeti események helyett – mintha Horányi Elek 1711-es megállapítására rímelne – „egyének kedélyvilága, egyesek élete vagy életök egy érdekes momentuma nyernek költői tárgyalást”, de ő még az epopeiaírás szándékát tételezve a szerzőnél. Zrínyi nagy műve, a „magyar epopeia” megszületése után a Liszti Lászlóval bekövetkezett „alábbszállás”-t követő fokozatnak tartja csupán Gyöngyösi műfaji újítását: „Lisztivel pedig legott alászállott, Gyöngyösi Istvánnál a verses regénybe ment által” (Toldy 1868, I: 98). Toldy műfajmeghatározását alkalmazta – mint már történt rá utalás – Arany és Riedl is, előbbi azzal a korrekcióval, hogy a regényre jellemző szerkezeti kritériumok híján inkább a verses novella (új esemény) kategóriájába sorolandó Gyöngyösi műve. Horváth János e műfaj-meghatározások fényében pontosabbnak tartja a „szerelmi hősregény” műfajmegjelölést (Horváth 1976, 124). Egyetértés mutatkozik abban, hogy az eposz műfaji sajátságai helyett a regényszerűség elemeinek dominanciáját figyelik meg Gyöngyösi Murányi Vénusában és egyéb alkotásaiban is. Turóczi-Trostler József pedig a hiányzó magyar világi regény pótlékát látja a Gyöngyösi létrehozta hosszabb epikus költeményekben: „Gyöngyösi úgyszólván egymaga segít átnevelni világi olvasóvá a kegyes olvasót, akinek szemében a Bibliá-val kezdődik s a naptártoldalékkal, a Hármas Históriá-val vagy a Nyúl éneké-vel végződik az irodalom. Ő vezeti be magyar nyelven abba az illuzionisztikus világba, ahol dogmatikus viták, lelki üdvösség helyett a földi üdvösség, a szerelem, barátság, házasság körül forog minden, ahol az államrezon, a nagy politika, az országos háború kénytelen megosztani helyét kalanddal, idillel, udvarlással, magánjellegű élettel, a kegyesség, Biblia, Psalterium pedig az Ars amandi és a szerelmi grották gyönyörűségével. Láttuk, Gyöngyösi ezen a ponton a hiányzó világi regényt pótolja” (Turóczi-Trostler 1961, 35 – kiemelés J. J.).

A közelmúlt szakirodalma többek közt Bahtyin regényelméletére alapozva további argumentációkkal tárja fel Gyöngyösinél a regényesedés folyamatát. Már nem eposz, de még nem regény: jóllehet a regényre jellemző jelenidejűség, a nyelvi pluralizmus (többféle beszédmód, illetve dialektus), a paródia és a nevetés jelenléte, a főhősi individuumszemlélet elmozdulása a heroizmustól az elbizonytalanodás, esendőség felé, a tényekhez ragaszkodó realista ábrázolásmód, a nő és férfi érzelmi kapcsolatának összetettsége, az intim szféra előtérbe helyezése, a pszichológia iránti érzékenység felerősödése – őrizve a középkori lovagregény egyes elemeit, mind-mind a magyar (verses) regény megszületése felé mutat (Nagy 2001, 724–732; Jankovics 2005, 82–86). Jolanta Jastrzębska a Kemény János szerelmének, házasságának, fejedelemségének és hadi vállalkozásai kudarcának történeti-költői elbeszélésében figyel meg regényre jellemző vonásokat – mint realizmusa, az emberi, magánéleti kapcsolatokra koncentrálása, ügyesen megfestett helyi színei stb. – A Porábúl megéledett Főnix mint verses regény című előadásában (Jastrzębska 2004).

Feltételezhető, hogy Gyöngyösinek a regényes tematikához és technikához fűződő affinitása játszott meghatározó szerepet abban is, hogy Andrássy Péter biztatására az 1700-at megelőző években „beteges állapatjában” is belefogott Chariclia históriájának, azaz Heliodórosz Aithiopika című regénye magyar nyelvű verses fordítástöredékének „régi rongyából és rendetlenségéből” való „jobb rendben vételéhez” (Gyöngyösi 2005, ajánlás).

A minden bizonnyal Czobor Mihály 17. század eleji eredeti hangú fordításában megőrződött verstöredék – mint kritikai kiadása óta bizonyítottnak tekinthető (Kőszeghy 1996) – Johann Zschorn német szövege alapján készült, s Gyöngyösi „textológiai-filológiai”, átdolgozói-befejezői tevékenységére azért volt szükség, mert a história „mind a benne lévő dolgokra, mind a versekre nézve merő rendetlenség volt”. Azaz őelőtte megviseltebb, hiányosabb példány fekhetett, mint amit az olvasó és könyvgyűjtő Zrínyi jóvoltából ismerünk, s önálló fogalmazású befejezésére a Czoborféle VIII. rész végére – amely Heliodórosz tíz könyvből álló művének ötödik részéig tart csupán – írt megjegyzése utal félreérthetetlenül: „Ezen História ennek előtte csak eddig volt írásba véve, amely hogy tovább is csonkán ne légyen, a következendő részek most adattak béfejezésére.” Vagyis a munkát záró IX–XIII. rész Gyöngyösi saját szerzeménye, mely szöveg irodalomtörténeti érdekessége, hogy a magyar barokk költő az antik szerelmi kalandregény és hiányos magyar versfordítása befejezésére az eredeti Heliodórosz-szöveg ismerete nélkül vállalkozott. Ez a kompozíciós eljárás nem volt idegen tőle, hiszen a Csalárd Cupidóba Ovidius-betétet iktat, a Proserpina elragadtatásában Claudianus De raptu Proserpinae című munkája egy részéhez Ovidius két művéből told hozzá, a Cuma várasában építtetett Dédelus temploma pedig Vergilius Aeneisének VI. könyvéből és Ovidius Metamorphosesének II., VIII. és

XIV. könyvéből építkezik. A Rózsakoszorú-fordítást két és fél száz strófányi saját bővítménnyel látja el.

A szakirodalomban eddig méltatlanul az öregedő költő „megfáradt”, „rutinszerű”, invenció nélküli művének tartott alkotás a régi magyar verstörténet egyedülálló kísérlete. Nem csupán azért, mert számára ismeretlen szöveghez szerez befejezést Gyöngyösi, hanem azért is, mert elbeszélése az újraírásnak is korai példája: Czobor fordítását látványosan átírja-átszerkeszti, kihagy belőle és belétold, az ötsoros strófákat négysorosakra redukálja. Majd a Czobor-szövegből átírt 8044 sorhoz 3956 sort told. Szerkesztői képességeit jelzi, hogy általában a redundáns, lényegtelen vagy kevés új információt tartalmazó sort hagyja el, vagy egyszerűsít, ha Czobor – például a rímelés miatt – túlbonyolítja szövegét. Elejt néhány mitológiai nevet vagy utalást, számos erotikus mozzanatot figyelmen kívül hagy, nagyon ritkán fordul elő, hogy nem érti vagy félreérti az antik vonatkozást, és azt saját ötlettel pótolja. Néha önálló betétet illeszt a szövegbe. Az ősszöveg vallási és kultikus utalásai közül többet elhagy vagy krisztianizál, a keleties-afrikai helyszíneket – talán kellő ismeretek híján – kissé magyarosítja, vagy egyéb antik olvasmányélményeiből (Homérosz) merítve helyettesíti. Míg Czobor a német prózát hűen igyekszik versbe fordítani, Gyöngyösi magatartása a

17. század eleji költővel szemben az átdolgozóé, modernizálóé, a saját kora olvasói igényeihez alkalmazkodóé – annak ellenére, hogy az előtte fekvő textushoz ő is szorosan tapad. Az átdolgozás során Czobor megoldásai néhol elszürkülnek, affirmatív hasonlatai eltűnnek, stilisztikailag gyakran szegényesebb szöveg áll elő. Az általános elmélkedő részek elhagyásával a ritmus felgyorsul, a terjedelem csökken, ám költői értékekben gazdag Czobor-strófák is áldozatul esnek. Másutt éppen az ő beiktatott elmélkedései lassítják-merevítik a tempót, fakítják Czobor Mihály manierizmus felé hajló bravúrjait. Általában jellemző Gyöngyösire, hogy strófát és rímet alig hagy érintetlenül; átszerkeszti, felforgatja, átírja, szétszedi vagy összevonja a versszakokat. Néha költői játékba, versengésbe kezd költőelődjével. Még abban is követi, hogy egyetlenegyszer saját korához intézve erkölcsjobbító szavait, „kiszól” a versből. Időnként banalizálja szövegét, nemegyszer viszont frappánsabb, költőibb megoldást talál kollégájáénál. Az apróbb eltérések mellett egyszer fordul elő mindössze, hogy Gyöngyösi éppen az ellentétét állítja annak, amit Czobor írt. A maga korára már jelentésmódosuláson átment vagy használatból kiesett szavakat sikerül hasonló értelműekkel felváltania. Mindent egybevetve a poézist illetően – amint azt még saját életművére történő játékos, intarziaszerű utalás is jelzi – jóval mesterségtudatosabb Czobor Mihálynál.

A fehér bőrszíne miatt az erdőbe kitett szépséges szerecsen királylány, Chariclia és görög férfiszépség szerelmese, Theogenes egymásra találásának, szárazföldi és tengeri kalandjainak, kényszerű elválásainak, rablók és kalózok kezei közé jutásának, hányattatásának és megpróbáltatásainak a házasság happy endingjébe torkolló antik története a reneszánsz korában – latinra, majd vulgáris nyelvekre fordítva – egész Európában nagy olvasottságra talált. (A görög nyelvű kódex fennmaradásának magyar vonatkozása, hogy Mátyás budai könyvtárának romjai közül került Vincentinus Obsopoeus kezébe, s az ő sajtó alá rendezésében 1534-ben hagyta el a bázeli Joannes Hervagius nyomdáját.) 1547-ben a francia, 1552-ben a göröghöz hasonlatosan Bázelben a latin és 1559-ben Strasbourgban megjelent Johann Zschorn német fordítása – ez utóbbi népkönyvszerű kiadása szolgált alapul Czobor Mihály művéhez. Balassi az 1580-as évekbőlszármazó Harmincadik versének szerelemkatalógusában a „régi példák” között említi a történetet, levelezésekből is kitűnik ismertsége, Enyedi György unitárius püspök pedig latin prózafordításával próbálta az ifjú erdélyi fejedelmet, Báthory Zsigmondot gyönyörködtetni s a szerelem tudományára oktatni. (Sikertelenül…) Czobor átültetése a 16–17. század fordulóján, az új század első évtizedében keletkezhetett, népszerűségét bizonyítja, hogy több másolatáról is értesült az irodalomtudomány.

Gyöngyösi István tehát körülbelül egy évszázad múltán, olvasói közkívánatra egy töredékben maradt vagy hiányos szövegű, a maga korában igen közkedvelt, a német nyelvterület legismertebb lovagregény-antológiájába („Buch der Liebe”) is bekerült antik regény újraírására és önálló befejezésére vállalkozott élete alkonyán. Az önálló szereztetésű rész – eltérően az eddigi szakirodalmi értékítélettől – nem csupán összeköti, majd elvágja a töredékből ismert cselekmény szálait, hanem, igen invenciózusan, az előzményekben felismert jóslatok, előrejelzések, álmok, Echo-üzenetek rendjének megfelelően, szinte az eredeti Heliodórosz-mű cselekménybonyolításának és végkifejletének reprodukcióját hozza létre. A szerelmespárt a régen vágyott házasságban egyesíti, sőt felmerül annak lehetősége is, hogy, miként az eredetiben, a lány szüleihez is eljutnak Etiópiába. Természetesen a már-már az extremitás határát is túllépő Heliodórosz-befejezés különleges bonyodalmait nélkülözi Gyöngyösi verszárlata, azonban megoldása tartalmaz alkotói fantáziára, nagyon is tudatos anyagkezelésre mutató elemeket. Helyzete nem volt könnyű: a Czobor-szöveg úgy szakad meg, hogy a jövőre nézve alig foglal magában útmutatást, használható információt a hősök rendkívüli kalandjai utáni egybekerüléséről. A remélhető pozitív végkifejlet érdekében Gyöngyösi Isis istennő utasítása alapján kimenti Theogenest a memphisi király udvarából, összehozza a fiatalokat, miközben a szerecsen király követei a lány felkeresésére indulnak, Theogenes után pedig görög küldöttség kutat. A mellékszereplők sorsa is megnyugtatóan rendeződik, a dolgokat a háttérből irányító, félig narrátor, félig főszereplő Chalisiris rokonságára és segítőire talál Egyiptomban, fiai is előkerülnek, s az addig ádáz ellenfél testvérek kibékülnek egymással. Gyöngyösi felismerte és végre is tudta hajtani a feladatot: a pozitív végkifejlet érdekében az addigi Rossz birodalmából át kellett léptetnie hőseit a Jó birodalmába. Az első nyolc részben mindenki a szerelmespár vesztére, megszerzésére, leigázására törekedett, sorsukról kegyetlen emberek (rablók, kalózok, gyilkosok) döntöttek, helyzetük kilátástalan volt, szenvedéseiket folyvást újabbak követték. Theogenes és Chariclia nem fedhette fel – még egymás előtt sem – igazi valóját, tiszta szerelmét, folt nélküli erényeit, mert az pusztulásukat jelentette volna. A Gyöngyösi szerezte befejező IX–XIII. részben viszont a Jó diadalmaskodik: az addig csupán negatív tulajdonságokkal rendelkező ellenfeleik megjuhászodnak, jó útra térnek, tisztességessé válnak, s nem törnek többé életükre vagy testük birtoklására. Még arra is képessé válnak, hogy szégyenkezzenek korábbi viselkedésük és tetteik miatt. Az ellenségeskedés helyett a megbocsátás légköre uralja az eseményeket. A Gyöngyösi által felléptetett új szereplők mindannyian az erkölcsi jótól és a rokoni szeretettől vezéreltetve, egymást múlják felül a segítőkészségben. A költő tehát a külső történések helyett – amelyeket valójában nem ismert – találékony megoldással az emberi viszonyokra, azok megváltozására tette át a hangsúlyt, lélektani megfigyelésekben a 16–17. századi magyar költészet egyik leggazdagabb szöveghelyét teremtve meg, aminek következtében néha még humora is megcsillanhat. S bár nemritkán valóban monotonná válik verselése az egyes rímalakulatok, rímbokrok erős túlterhelése miatt, a verstechnikai igénytelenség általános vádja ugyancsak az eddigi szakirodalom oda nem figyelésének köszönhető: a neki tulajdonított ritmus-, rím-és szótagszámhibák nem őt, hanem a korabeli és a későbbi nyomdászokat, kiadókat, nem utolsósorban pedig a 20. századi kritikai kiadás sajtó alá rendezőjét terhelik. Akik még a szerző által az első kiadáshoz csatoltatott hibajegyzék javításait sem hajtották végre hiánytalanul! A verselési fogyatékosságok miatt – tévesen – elmarasztalt, öreg és beteges költő valójában e kötete, utolsó műve ajánlásában még költészeti újítással sem rest kísérletezni. Az egész életművére szinte kizárólagosan jellemző négysoros felező tizenkettes strófák helyett – egyedül a Rózsakoszorúban alkalmazott más szerkezetű versszakot az eredeti latin szöveget követvén, amelyben a Knapp Éva és Tüskés Gábor által csak legújabban azonosított szerző, Elias Schiller (Tüskés–Knapp 2005) a Stabat mater dolorosa középkori dallamához igazodott 8a8a7b8c8c7b strófaképletével – hatsoros felező tizenkettest alkalmazott, páros rímeléssel, aabbcc rímképlettel!

Gyöngyösi tehát e Chariclia-fordítással, e barokkos „kedves kedveskedéssel” is nem titkoltan az olvasói igényt tartotta szem előtt, szórakoztatni, gyönyörködtetni, rosszkedvet elűzni akart: hogy Andrássy gróf, Gyöngyösi főispánja az olvasásában – „…históriabéli elmés leleményű dolgokban, más foglalatosságaitól üresedve, időcsalásnak, avagy inkább azon foglalatosságinak unalmától elvont elméjének maga kényén s kedvén mulattatása kedvéért (aminthogy nem is egyébre, mint a melankóliának és a komor kedvetlenségnek számkivetésére való azoknak olvasása)” – kedvét lelje. Nálunk korai regényírói szándék ez. A Chariclia-történet első költőjének, Czobor Mihály művének kiadója, Kőszeghy Péter állapította meg, hogy az nem a 16. században népszerű históriás ének hagyományát folytatja, s a széphistóriához is „csak vékony szálon kötődik”. Czobor fordítói-verstechnikai eszközeiben és megoldásaiban ő „a magyar verses regény írására tett első kísérlet velejárói”-t látja. Miáltal is Czobor műve „…Zrínyi s kivált Gyöngyösi felé nyit utat, sajátos formai megoldásaival, nyelvezetével Arany Jánosig s tovább mutat előre” (Kőszeghy 1996, 330–331).

Gyöngyösi kísérletező szelleméről és a műfajok iránti érzékenységéről tanúskodik a pásztorjáték felújítására tett kísérlete is, a valószínűleg több változatban is megírt-átírt udvari drámája, a Florentia, Igaz barátságnak és szíves szeretetnek tüköre, amelyben Ponciánus császár igaz históriájának Amici című novelláját használja fel és építi tovább erotikus irányba, Balassi Szép magyar komédiája ismeretéről is számot adván.

Az Új életre hozatott Chariclia nem csupán lezárja Gyöngyösi István életművét, hanem keretet is ad neki: egy költői program megvalósulásáról tanúbizonyságot téve, méltó befejezése Gyöngyösi alkotói pályafutásának. Amint első művében, a Márssal társolkodó Murányi Vénusban Wesselényi Ferenc és Széchy Mária murányi kalandjának és szerelmének akart emléket állítani, „mivelhogy nincsen semmi oly nagy emlékezető cselekedet, azmelyet, hallgatásban vévén, meg ne fojtson üdővel az feledékenség”, „örök emlékezet érdemlő” cselekedetük „jövendőben az feledékenségtűl örökös hallgatás alá ne vettessék”, ugyanúgy a világ elé akarta tárni a Chariclia ajánlásában Andrássy Péter és az Andrássyak hírneves tetteit a magyar történelem folyamán, valamint Andrássy Péter-Theogenes és Orlai Borbála-Chariclia ugyancsak példamutató szerelmét.

A két mű között eltelt fél évszázad azonban rendkívül fontos változást eredményezett Gyöngyösi költői programjában: mert utolsó művével Gyöngyösi már nem csupán emberi dicsőséget akart megörökíteni, hanem bevallott célja Chariclia és Theogenes „már a feledékenség terhe alatt haldokló” történetének „mintegy új elevenségre juttatás”-ával – és ez a jelentős különbség és újdonság – egy, valójában két irodalmi műalkotás tudatos feltámasztása volt!

E változás a Gyöngyösi-életmű belső logikájának következménye. Ne feledjük: Gyöngyösi hivatásos költő, s e nemben szinte elődök nélküli a magyar irodalomban. A 16. századi magyar költészet kiemelkedő alkotója, Balassi Bálint ugyanúgy műkedvelő volt – a szó eredeti értelmében –, mint a 17. század legnagyobbja, Zrínyi Miklós. Főurak, akik számára a poézis – lett légyen az bármilyen fontos, vezérelje bár őket az önkifejezés vágya, avagy a gyakorlati cél –: az elme magasrendű tevékenysége, a közlés, a hatni vágyás művészi eszköze, de nem „professio”. Gyöngyösi elsősorban versszerző. Legyen bár több vezető politikus titkára, főrangúak szorgos ügyvédje, megyei hivatalok gondos viselője, ő legfőbb feladatának azt érzi, hogy mecénásai igényeit – a Wesselényi házaspár, Thököly, Esterházy Pál, Koháry István, Andrássy Péter – verssel elégítse ki. Őt, jóllehet főleg bravúros leírásai miatt Arany kiváló lírikusnak tartja, nem szerelmi hév, lírai mondandó feszíti, saját lelki-fizikai állapotára alig is utal; nem a körülmények – rabság, érzelmi kitörés, sorscsapások – teszik alkotóvá, mint számos kortársát: néki szakmája az írás.

HIVATKOZÁSOK

Agárdi Péter (1972) Rendiség és esztétikum (Gyöngyösi István költői világképe), Budapest: Akadémiai.

Arany János (1968) „Gyöngyösi István”, in Összes művei, XI. Prózai művek, 2, Keresztury Dezső (szerk.), Budapest: Akadémiai, 421–440.

Bán Imre (1964) „Gyöngyösi István”, in Sőtér István (főszerk.) A magyar irodalom története, 2. A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig, Klaniczay Tibor (szerk.), Budapest: Akadémiai, 184–196.

Bán Imre (1997) Költők, eszmék, korszakok, Debrecen: Kossuth. Bartók István (2005) „História és poézis: Gyöngyösi megjegyzései a költészetről”, Irodalomtörténeti Közlemények 109: 243–258.

Batsányi János (1960) „További megjegyzések a magyar irodalomról”, in Összes művei, II. Prózai művek, 1, Keresztury Dezső–Tarnai Andor (s. a. r.), Budapest: Akadémiai, 618–621.

Batsányi János (1961) „A’ magyar tudósokhoz”, in Összes művei, III. Prózai művek, 2, Keresztury Dezső–Tarnai Andor (s. a. r.), Budapest: Akadémiai, 55–111.

Bod Péter (1766) Magyar Athenás, Nagyszeben.

Csetri Lajos–Tarnai Andor (szerk.) (1981) Rendszerek. A kezdetektől a romantikáig, Budapest: Szépirodalmi.

Dávidházi Péter (2005) Egy nemzeti tudomány születése: Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet, Budapest: Akadémiai–Universitas.

Gvadányi József (1790) Egy falusi nótáriusnak budai utazása…, Pozsony–Komárom.

Gyenis Vilmos (1980) „Gyöngyösi: a korigények és a közízlés”, Irodalomtörténet 61: 105–134.

Gyöngyösi István (1998) Márssal társolkodó Murányi Vénus, Jankovics József–Nyerges Judit (s. a. r.), Budapest: Balassi.

Gyöngyösi István (1999) Porábúl megéledett Főnix, Jankovics József– Nyerges Judit (s. a. r.), Budapest: Balassi.

Gyöngyösi István (2005) Chariclia, Jankovics József (s. a. r.), Budapest: Balassi.

Horváth János (1976) „Gyöngyösi s a barokk ízlés”, in A magyar irodalom fejlődéstörténete, Budapest: Akadémiai.

Jankovics József (2004) „Gyöngyösi István költészetének poétikai-retorikai forrásvidéke”, in Bitskey István–Oláh Szabolcs (szerk.) Religió, retorika, nemzettudat régi irodalmunkban, Debrecen: Kossuth, 82–86.

Jastrzębska, Jolanta (2004) A Porábúl megéledett Főnix mint verses regény („A Szerelem költői: Konferencia Balassi Bálint születésének ötödfélszázadik, Gyöngyösi István halálának háromszázadik évfordulóján” című tudományos konferencián elhangzott előadás kézirata; Sárospatak, 2004. május 26–29.).

Kazinczy Ferencz (é. n.) Válogatott munkái, Balassa József (bev.), Budapest: Vodianer.

KazLev = Kazinczy Ferenc (1890–1960) Levelezése, I–XXIII, Váczy János–Harsányi István–Berlász Jenő et al. (s. a. r.), Budapest.

Kibédi Varga Áron (1983) „Retorika, poétika, műfajok (Gyöngyösi István költői világa)”, Irodalomtörténet 64: 545–591.

Kosáry Domokos (1980) Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest: Akadémiai.

Kovács Sándor Iván (1996) „Eleink tündöklősége”: Tanulmányok, esszék, Budapest: Balassi.

Kovács Sándor Iván (szerk.) (2000) Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból, II, Budapest: Osiris.

KölcseyFerenc(2003) Irodalmi kritikák és esztétikai írások, GyapayLászló(s.a.r.),Budapest: Universitas.

Kőszeghy Péter (s. a. r.) (1996) Czobor Mihály (?): Theagenes és Chariclia, Budapest: Akadémiai–Balassi.

Nagy Levente (2001) „Gyöngyösi István: Porábúl megéledett Főnix avagy Kemény János emlékezete”, Irodalomtörténeti Közlemények 105: 724–732.

R. Várkonyi Ágnes (1987) A rejtőzködő Murányi Venus, Budapest: Helikon.

R. Várkonyi Ágnes (2005) „Thököly politikája és magyarországi esélyei a hatalmi átrendeződés idején”, Hadtörténelmi Közlemények 118: 363–399.

Riedl Frigyes (1908) A magyar irodalom története Zrinyi halálától Bessenyey felléptéig, Budapest: Csoma Kálmán.

Toldy Ferencz (1868) Összegyűjtött munkái, I–II. Magyar Államférfiak és írók, életrajzi emlékek, Pest: Ráth.

Toldy Ferencz (1873) Összegyűjtött munkái, VII. Irodalmi arczképek és szakaszok, Budapest: Ráth.

[Trencsényi-]Waldapfel Imre (1932) Gyöngyösi-dolgozatok, Budapest: Pallas.

[Trencsényi-]Waldapfel Imre (1935) „Gyöngyösi István”, Magyarságtudomány 1: 106–125.

Turóczi-Trostler József (1961) „A magyar irodalom európaizálódása”, in Magyar irodalom – Világirodalom: Tanulmányok, II, Budapest: Akadémiai, 5–63.

Tüskés Gábor–Knapp Éva (2005) „E. S. és a Rózsakoszorú”, Irodalomtörténeti Közlemények 109: 383–400.