Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

43. fejezet -

43. fejezet -

EGYETEMES TUDOMÁNY ERDÉLYBEN: ALSTED, BISTERFELD ÉS COMENIUS

„(…) többen ezekkel a szavakkal fordultak hozzám: Jöjj és szabadíts meg minket a barbárságtól! Midőn én [Comenius] e fölött csodálkoztam, mert a magyar nemzetben láttam egyszerűséget, de barbárságot nem, az ott lévők egyike (előkelő férfi, a fejedelem tanácsosa) azt mondta: Ha harminc évvel ezelőtt jöttél volna, láttad volna a scythák érdességét, de Alstedius, Piscator és Bisterfeld urak letörölték már a durvaságot, a többit folytasd te!” (Comenius 1669, 45).

A fentebbi sorok Jan Amos Komenský, ismertebb nevén Comenius Continuatio Admonitionis Fraternae de temperando Charitate Zelo (1669) című kései művének életrajzi részéből származnak, s a cseh egyetemes reformátor sárospataki fogadtatását idézik 1650-ből. Az idézet annyiban szolgálhat fejezetünk kezdőmondataként, amennyiben rámutat a Nassau-Dillenburgban található Herborni Főiskola vonzásköréből érkező református értelmiségiek erdélyi szerepvállalásának jelentőségére. A beszéd után öt évvel, 1655-ben Comenius már elhagyta Erdélyt, Johann Heinrich Bisterfeld éppen ebben az évben hal meg februárban, az ifjabb Piscator szűk egy évtizede – valamikor 1643 és 1646 között – elhunyt már, Johann Heinrich Alsted, mindannyiuk mestere pedig már 1638 novembere óta nem él. Ugyanakkor, noha az utrechti impresszum 1653-as, valójában 1655-ben jelenik meg Apáczai Csere János – többek között Bisterfeldnek ajánlott – Magyar Encyclopaediája, mely a 17. századi magyar nyelvű egyetemes tudomány legkimagaslóbb műve, ám egyebek mellett anyanyelvűsége és eklektikus elegyének karteziánus összetevői már érdemben különböztetik meg az Erdélyben a harmincas évektől megforduló pánszofistáknak, Apáczai közvetlen előfutárainak, a nemzetközi hírű Alstednek, Bisterfeldnek és Comeniusnak a műveitől.

A 17. század második harmadának latin nyelvű tudományos irodalmát Erdélyben leginkább azon enciklopédikus törekvések határozták meg, melyet Alsted, illetve méltó tanítványai, Bisterfeld és Comenius képviseltek, mégpedig jelentős nemzetközi érdeklődés mellett. A herborniak pártolta egyetemes tudomány kései és már-már tökéletes megvalósulási formája a reneszánsz azon vallási és kulturális egyetemességigényének, melyet páratlan szinkretizmusukkal Marsilio Ficino, Giovanni Pico della Mirandola vagy például Heinrich Cornelius Agrippa von Nettesheim törekvései is fémjeleznek. Alstedék „enciklopédikus elhivatottságára” (Vasoli 1978, 7) mi sem jellemzőbb, mint a Krisztus előtti bölcseleti hagyományokat a keresztyén hitvallással összeegyeztetni hivatott „ősi teológia” (prisca theologia), avagy „maradandó bölcselet” (philosophia perennis) legitimációs programja, amely eklektikus rendszerében – a hermetikus tanoktól az orfeuszi himnuszokig terjedő – különféle görög és hellenisztikus eredetű bölcseleti irányzatok mellett többek között a zsidó kabbala keresztény interpretációját is magába olvasztotta. Alstedék pánszofikus reformja ugyanakkor a Richard Popkin emlegette 17. századi „harmadik erő” egyik kiemelkedő szellemi teljesítménye. E harmadik erő képviselői szemben az ismeretek és a tudás korlátozott voltát hangsúlyozó szkeptikusokkal s az úgynevezett új tudomány – illetve új filozófia – képviselőivel a „racionalista és empirikus gondolkodás elemeit teozófiai spekulációkkal és a Szentírás millenarista értelmezésével igyekeztek összekapcsolni” (Popkin 1992, 90). A Bisterfeldre s Comeniusra hatást gyakorló alstediánus modellt bízvást nevezhetjük millenarista egyetemes tudománynak, amennyiben például a posztumusz megjelent Prodromus religionis triumphantis (1641) előszavában a könyv olvasását Alsted más egyéb, Erdélyben írott teológiai tárgyú munkáival egyetemben a szintén ott készült pánszofikus műveinek társaságában javasolja. Vagyis az „igaz” és „győzedelmes vallás”, a „bölcselkedés helyes módjának rekonstrukciója” és a „méltón helyreállított enciklopédia” szerzőjük manifeszt szándéka szerint egy egységet alkotnak. Márpedig a kései Alsted számára a vera religio a kálvini hitvallás egy korántsem ortodox válfaja volt, telve millenarista várakozásokkal, s ekképp még a háromságtagadókat is visszatéríteni kész, irénikus töltettel (Hotson 2000, 133–135, 196; Hotson 2001a, 266–269; Hotson 2001b, 27). Szerzőnk kései pánszofikus reformját mások mellett a főként Ramon Llull művészetét követő ars combinatoria, ezzel szoros kapcsolatban a keresztény kabbala, a reneszánsz mágia és a hermetika különféle formái, a paracelziánus alkímia és az asztrológia is meghatározták. A teljes program egy szélesebb értelemben vett kulturális, spirituális reform – Alsted szavaival a „nagy reformáció” avagy az „általános reformáció” – keretében képzelendő el, amely egyebek mellett a protestáns egyházak közötti uniót; a zsidók, muszlimok és más, nem keresztény felekezetek híveinek megtérítését; a Biblia és különösen a zsoltárok minél több nyelvre történő lefordítását (Szentpéteri 2001; Szentpéteri 2004a, 120–138); Salamon templomának jelképes vagy akár valós rekonstrukcióját; a tudás enciklopédikus katalogizálását, illetve valaminő eszményi, a Szentháromság tökéletességét tükröző társadalmi berendezkedés megteremtését célozta meg (Szentpéteri 2004a, 139–155; Szentpéteri 2004b).

Alstedék Erdélybe hívása a Bethlen Gábor-i abszolutizmus kulturális reformtörekvéseinek logikus következménye volt, s persze korántsem előzmények nélkül, hiszen már János Zsigmond is nemzetközi rangú értelmiségi, Petrus Ramus meghívásával kívánta az erdélyi felsőoktatást felvirágoztatni, később pedig a padovai új arisztotelianizmus egyik kulcsfiguráját, Giacopo Zabarellát próbálták Erdélybe hozni. A Bethlen alapította gyulafehérvári főiskola professzora volt ugyanakkor mások mellett az európai hírű Martin Opitz is, aki azonban 1623-ban csalódottan tért vissza hazájába (Murdock 2000, 79–80). Abban, hogy Bethlen a húszas évek végén Alstedék mellett döntött, nagy szerepe lehetett a fejedelem tanácsadójának, Szenci Molnár Albertnek, aki a Herborni Főiskola alumnusaként jó kapcsolatokat ápolt az ottani értelmiségiekkel (Menk 1981, 309–311). Alstedet Herbornban, saját házában Bojti Veres Gáspár, a fejedelem udvari történésze és egy kísérője – Bornemisza Ferenc – kereste fel Bethlen nevében 1628 októberében (Menk 1979, 52–53). A fejedelem 1629. február 22-ére datált meghívólevelét a közhiedelemmel ellentétben csak Alstednek és Piscatornak címezte, az ekkor minden bizonnyal Groningenben tanító Bisterfeld Erdélybe jövetele ebben az időben tehát még mindig bizonytalannak tűnt (Hessisches Haupt Staatsarchiv, Abt. 95, 320II f. 196). Noha Bethlen Alstedhez és Piscatorhoz címzett meghívólevele és Alvinczi Péterhez írott levele szerint Alstedéknek 1629 májusában kellett volna Erdélybe érkezniük, ez valószínűleg csak később történt meg. Igaz, a kolozsvári sáfárok 1629. május 23-ai feljegyzése szerint Bojti Veres májusban Bécsben járt: „Erkezek Boiti Gaspar Fejervarrol, Urunk eo Felsege Beczibe expedialta Tudos emberekert, Deakokert” (Keserű 1965, 265). Ám ha Bojti Alstedékért ment egyáltalán Bécsbe, egész biztos, hogy májusban még nem találta őket ott, hiszen Piscator csak július 11-én utazott előre Herbornból a császárvárosba, s számításaink szerint majd csak augusztus 26-án érkezik Kolozsvárra. Alsted szeptember 1-jével – igaz, helymegjelölés nélkül, de valószínűleg még Herbornban – keltezi a következő évben megjelenő enciklopédia Bethlenhez szóló ajánlását, majd Frankfurtba utazik, mások mellett a kor legfontosabb könyvvásárára. Frankfurtban szeptember 9-ével keltezi a Loci communes theologici előszavát. Október 5-én már Bécsben van (Menk 1979, 58–60). Hogy hol csatlakozott hozzá Bisterfeld, erről nem tudni, útjuk további részéről pedig csak annyit, hogy kirabolták őket (Viskolcz 2003, 78–79) – a professzorokat november 17-én viszont már bizonyosan Erdélyben találjuk: „Erkez[ne]k Varad felol valami Professorok, Vrunk eo Felsege vitette Feiervarra” (Keserű 1965, 269). Herepei úgy véli a kolozsvári sáfárok feljegyzése nyomán, hogy Alsted 1629. augusztus 26-án érkezhetett Kolozsvárra: »Ratz Peter Viszi negi Louán Kapornyaj Peter Vramat és az Nemetet, az Vellevalo Deakokkal egyyütt, Enyedigh.« (…) A most érkezőben talán éppen Alsted főprofesszor személyét kell látnunk, akinek megérkezése valóban nagy örömet jelenthetett az elmúlás felé menthetetlenül közeledő Bethlen Gábornak. Az ujon jött tudós férfiu már augusztus 28–29-én jelentkezhetett nála” (Keserű 1965 267–268). Mi azonban úgy látjuk, az idézetben szereplő, az Erdélybe érkező első professzor inkább Piscator lehetett, aki már július eleje óta Bécsben volt, Alsted pedig még szeptember 9-én is csak Frankfurtban, október 5-én pedig még mindig csak Bécsben!

Alstedék Erdélybe jövetelének számos oka volt, ekképp természetesen a harmincéves háború traumáit, így is különösen a Német-római Császárság területén immár hosszú évtizedek óta prosperáló református felsőoktatás ellehetetlenülését említhetjük elsők között. A herborniak esetében ugyanakkor a kálvinista küldetéstudat egy igen erős formájával is számolnunk kell, amely ráadásul markáns – egyebek mellett Alsted mélyen asztrológiai indíttatású történelemszemléletéből is következő – millenarista rajongással párosult (Hotson 2000, 196; Hotson 2001a, 66). Mellesleg ekkoriban a „keleti Heidelberga” kiépítésén fáradozó Bethlen Gábor respektusa a fehérhegyi csatától való távolmaradása ellenére is igen jónak volt mondható a nemzetközi kálvinizmus köreiben. Arról nem is beszélve, hogy a páratlanul sikeres merkantilista politikát folytató fejedelem nemzetközi összevetésben is rendkívül megnyerő fizetéseket ajánlott fel professzorainknak (Keserű 1965, 269).

A bethleni abszolutizmus kulturális reformprogramjának egyik legfontosabb tényezője az a kétirányú eszmeforgalom volt, amely egyfelől az erdélyi diákság legjavának külhoni peregrinációját, másfelől pedig a külföldi professzorok, illetve „kísérő” diákok Erdélybe hívását jelentette. A külföldi értelmiség elsődleges feladata az oktatás európai szintre emelése volt, így tevékenységük célcsoportja döntően a javarészt szegénysorból felemelkedő prédikátor értelmiségben keresendő, melynek intellektuális igényei, illetve a fejedelmi hatalomtól elvárt szerepkörei még a legjobb szándékkal is csak a pánszofikus reformok egy igen szűk körével egyeztethetők össze. Ezzel az ellentmondással magyarázható többek között mind Alsted, mind Bisterfeld, mind pedig Comenius részleges kudarca s eszméik recepciójának szűkös volta is. Ahogy az a Bethlen Gáborhoz írott ajánlásból világosan kiderül, Alsted erdélyi pánszofikus iskolareformjának alapját mindenképp az immár huszonegy éves rendszerező munkát és tapasztalatot egybegyűjtő, legmegfelelőbben elrendezett és legjobban felszerelt könyvtár, azaz maga az 1630-as nagy enciklopédia mint bibliothecainstructissima jelentette, amely mintegy hatszáz könyvet helyettesített önmagában, s a reformáció iskolai műveltségének nyugati kánonját képviselte Erdélyben. Alstedék másik fontos szerepvállalása a nemzetközi kálvinizmusnak a reformáció radikális szárnyai ellen irányuló, a fejedelemségtől hathatósan támogatott „irodalmi támadásában” (Keserű 2000, 117) való tevékeny részvétel volt. Ez Alsted esetében bibliakommentárok megírásában, egy katekizmus összeállításában, trinitológiai tárgyú disputák és előadások szervezésében, lebonyolításában, majd az ezekre épülő polemikus tárgyú publikációk napvilágra hozásában állt több-kevesebb sikerrel. Alsted millenarista beállítódása és eklektikus alkatából eredő felekezetfüggetlen törekvései azonban még ebben a kontextusban is döntően irénikus jellegűeknek bizonyultak, amennyiben például az általában tévesen csupán cáfolati műként számon tartott Prodromus religionis triumphantis a visszatérítendő háromságtagadókkal való megbékélés alapjait keresi, többek között amazok millenarizmusában. A mű mottójaként, vagyis az „igaz vallás képeként” idézett Jakab-levél rögvest meghatározza a teológiai mű célját, amennyiben az apostol említette „árvák” és „özvegyek” egyértelműen a radikális reformáció eltévedtnek vélt híveit jelentik Alsted értelmezésében: „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Is-ten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban” (Jak 1,27).

Johann Heinrich Alsted (1588–1638) erdélyi reformprogramjának kulcsfontosságú tényezői voltak a szerző kombinatorikus spekulációi, akár még az elemi grammatika oktatásának szintjén is, ahogy ezt a gyulafehérvári rudimenta, azaz a három szent nyelv elemi szabályait tárgyaló tankönyvsorozat is jól mutatja. A tény, hogy Szenci Kertész Ábrahám – feltehetően Bisterfeld sugalmazására – az 1620-as és 1630-as Alsted-enciklopédiák kombinatorikus szónoklattanát, a Cyclognomonica oratoriát Váradon 1649-ben posztumusz megjelentette az ifjabb Piscator Rudimenta oratoriae című kompendiumának csatolmányaként, arra utalhat, hogy az első látásra csupán topikusnak mondható enciklopédiák kombinatorikus mozgósítására hivatott eszközt alkalmazták az erdélyi oktatásban is; ezt egyébként mások mellett egy az Országos Széchényi Könyvtárban található, főként a Bisterfeld-tanítvány, Temesvári L. István által kéziratos és nyomtatott művekből összeállított kolligátum, egy afféle „házi enciklopédia” is példázhatja. Bizonyos értelemben tehát elfogadható az az álláspont, mely szerint Alstednek kombinatorikus spekulációkra építő, pánszofikus törekvéseit Erdélyben részben sikerült intézményesítenie (Hotson 2000, 173), míg korábban német földön ez ügyben kevesebb támogatásra talált. Óvatosságra int ugyanakkor az a tény, hogy a Cyclognomonica oratoria továbbfejlesztett változatának tekinthető kombinatorikus módszer, a ma csak közvetett forrásból ismert Reformatio philosophiae, illetve a hozzákapcsolódó Encyclopaedia digne restituta, vagyis az 1630-as enciklopédia javított és bővített verziója nem talált érdemi támogatásra Rákóczi Györgynél! A Reformatio philosophiae kiadására Alsted Morvaországban keres támogatót Wolfgang Hoffman személyében – nyilván nem véletlenül. Hogy a módszert a diákok, ha mégoly szűk körben is, de alkalmazták, jól mutatja az a ma Pápán őrzött kéziratmásolat, a Manuductio excellentissimi Johannis Henrici Alstedii, amely minden bizonnyal a Bisterfeldre maradt Alsted-kéziratok egyikéből-másikából szemezget. Nagyon valószínű, hogy a másoló a kiválasztott tanítványok, a „paucissimi” (Bisterfeld) tagjai közül való volt, s így férhetett hozzá azokhoz az Alsted-kéziratokhoz, melyeknek nagy részét Bisterfeld érdemben használta fel későbbi munkáihoz, s amelyeknek egy része utat talált a posztumusz megjelentetett Bisterfeldius redivivushoz is – persze nagy valószínűséggel nem Bisterfeld szerkesztői szándékának köszönhetően.

Alstedék pánszofikus programja annak ellenére nem élvezett egyébként erős fejedelmi támogatást, hogy szorosan kapcsolódott a hatalomtól hathatósan szorgalmazott háromságtagadók elleni diszkurzív fellépéshez, a kálvinisták irodalmi támadásához. Alsted és nyomában Bisterfeld egyetemes tudományukat ugyanis olyan ternária metafizikára alapozták, amely a létezőket s társulásaikat minden szinten a Szentháromság megjelenéseként (analogia Trinitatis) kezeli. Az immeatio – a Szentháromság személyei közötti viszonyokat leíró, Ágostont követő teológiai fogalomnak, az emperichorézisnek, avagy circumincessiónak filozófiai adaptációja lesz mindennemű kapcsolat és társulás, valamint megismerhetőségük alapja. Az immeatív kombinatorika jellemzi magát a Teremtést és megértését, azaz mindennemű pánszófiát is. Az egyetemes tudomány tehát mások mellett a Szentháromság megértését is célozza, sőt fogalmazhatunk úgy is, hogy Alstedék pánszofikus törekvései mély trinitárius megfontolásokra épültek, s így például Llull vagy épp Paracelsus iránti rajongásuk egyik legfontosabb oka is abban keresendő, hogy e szerzők már-már racionálisnak mondható érvekkel szolgáltak az univerzum analogia Trinitatis voltának bizonyítására (Antognazza 1999, 49).

A herborniak és különösen a Bisterfeld iránti filozófiatörténeti érdeklődés azután élénkült meg, miután Willy Kabitz Leibniz konkrét Bisterfeld-olvasatainak elemzésével rámutatott arra, milyen jelentős befolyást gyakoroltak Leibniz filozófiájára az Erdélyben elhunyt professzor posztumusz kiadott művei (Kabitz 1909). Ma már az is viszonylag jól látható, milyen hatást gyakorolt Alsted Leibnizre. Azt azonban mind ez idáig csak sejteni lehetett, s valószínűleg maga Leibniz sem tudta, hogy az általa, főként enciklopédiája miatt, igen nagyra becsült Alsted publikálatlanul maradt művei milyen nagy hatással voltak Bisterfeldre. E hatás eddig megismert legfontosabb bizonyítéka a már említett Manuductio. Az ismeretlen provenienciájú, nem autográf kézirat talán egy azonos című Alsted-mű másolata, talán az ismeretlen másoló szerkesztménye olyan Alsted-kéziratokból, melyeket a szerző kéziratos hagyatékának tényleges megöröklőjénél, Bisterfeldnél volt módja lemásolni. Mint már említettük, a Manuductio nem egy tétele megjelent a Bisterfeldius redivivusban, mégpedig Bisterfeld neve alatt. A posztumusz mű szerkesztése nagyban nem Bisterfeld mens auctorisát követi, ez mások mellett a Manuductio tételeinekésa Bisterfeldiusredivivus megfelelő helyeinek összehasonlításából kivilágló számos olyan elírásból is kiderül, amely semmi módon nem vall Bisterfeldre – ilyen például a kulcsfontosságú immeatiónak következetes felcserélése a közismert imitatio fogalmával. Megint csak erre utalhat az a tény is, hogy egy Manuductio-beli Alsted-műnek (De omnibus vocabulis…) két közel azonos szövegváltozata is megtalálható a Bisterfeldius redivivusban. A hágai nyomdászhoz, Adrian Vlacqhoz eljuttatott Bisterfeld-kéziratok között nyilván ott lapult számos, a szerkesztő számára nem azonosítható Alsted-kézirat vagy annak másolata, melyet a holland kiadó végül Bisterfeld neve alatt jelentetett meg. De az sem kizárt, hogy Bisterfeld sem ragaszkodott volna Alsted szerzőségének hangoztatásához, lévén a kor szerzőfogalma a maitól érdemben eltérő. Ezt sejteti többek között az is, hogy a Manuductio nem egy szövege csupáncsak vázlatként szolgált Bisterfeld számára, aki a topikus nyersanyagból nagyobb lélegzetű műveket gyúrt a maguk jól bevált kombinatorikus módszerével. Az ily módon született Bisterfeld-művek közül kiemelkedik az Alphabetum philosophicum első könyve, melyet szerzője minden bizonnyal a Manuductióban is olvasható Alsted-szöveg, az Encyclopaediae synopsis alapján írt.

Johann Heinrich Bisterfeld (1605–1655) 1629 végén érkezett Gyulafehérvárra, hogy Alsted kollégája legyen a Bethlen alapította kollégiumban. Kiváló nyelvérzéke s politikai ambíciói hamarosan több – politikai és egyházi – intézményhez is kötötték a fehérvári kollégiumon kívül: I. Rákóczi György fejedelem tanácsadója volt, többször vezetett diplomáciai tárgyalásokat, ezenkívül jelentős kiegyenlítő szerepet töltött be az erdélyi református egyház életében is. A korabeli irodalmi gondolkodást meghatározó latin nyelvű tankönyvein, iskoladrámáján (Pallas Dacica, 1640) messze túlmutat egymástól elválaszthatatlan teológiai és filozófiai életműve.

A korszak hazai irodalomelméletét többnyire az oktatáshoz használt tankönyvekben találjuk, ebből a szempontból sem lényegtelen tehát az az intézményi kezdeményezés, mely az első honi – egymással tartalmilag is összefüggő darabokból álló – tankönyvsorozatot eredményezte a kora újkorban. Bisterfeld a Bethlen Gábor alapította kollégiumban kollégáival, Alsteddel és Philip Ludwig Piscatorral egy olyan protestáns iskolatípust szándékozott létrehozni, amely mintáját a jelentős nyugati illusztris iskolákéból (elsősorban Herbornból) vette. Bethlen – majd nyomában I. Rákóczi György is – ezzel egyrészt enyhíteni kívánt az erdélyi felsőfokú képzés fájó hiányán, másrészt meg akarta teremteni a keleti protestáns régió tudományos központját, a „keleti Heidelbergát”. A professzorokat Bethlen váratlan, 1629. november 15-én bekövetkezett halála sem akadályozta meg az iskolával és elvárásaikkal kapcsolatos tervük kidolgozásában: az ötosztályos köziskolára (publica schola vagy paedagogium) hároméves teológiai vagy bölcsészeti stúdium épült. A rendszer a keresztény tanok megértéséhez és magyarázatához nyújtott erős retorikai-filológiai képzettséget, s három fő pillérre támaszkodott: a három szent nyelv – a latin, a görög és a héber – oktatására, az ékesszólásra és a katekizmusra (Hotson 2000, 21; Heltai 1996, 25). A diákok tanulását a mindenkori főprofesszor felügyelete alatt álló nyomda által kiadott tankönyvekkel segítették; ezek katekizmust, nyelvkönyveket, szöveggyűjteményeket, logikai, retorikai és poétikai alapvetéseket jelentettek. A tanárként mindvégig, azaz huszonöt évig Erdélyben működő Bisterfeld előbb filozófiát kezdett tanítani, majd mestere é sapósa, Alsted halála után átvette a teológiaoktatását, és ettől kezdve ő felügyelte a tankönyvkiadást is. 1630 és 1655 között mintegy negyven tankönyv jelent meg, melyek megírását, szerkesztését és kiadását a vezető tanárok vállalták magukra – az 1641-et követő időszakban főleg Bisterfeld. Ez volt az első ilyen jellegű vállalkozás a magyar művelődéstörténetben: az egymással külalakra is hasonlóságot mutató tankönyvek megléte azt jelzi, hogy segítségükkel a kollégium alsó öt osztályában az oktatási program egy része – latin nyelv, retorika, logika, katekizmus – lebonyolítható volt. A másik részt, a görög nyelv és a felső három évfolyamban a héber oktatását – megfelelő tanár hiányában – nem tudták kivitelezni.

Bisterfeld Erdélyben legtöbbet kiadott műve Elementa logicája volt. Az első a hazai logikakönyvek sorában, mely határozottan rámista elemeket tartalmazott, anélkül, hogy szerzője Petrus Ramus nevét bárhol leírta volna. Kiindulási pontul azt a tételt állította fel, hogy a bonyolult és megismerendő valóság végtelen kiterjedtsége s az emberi intellektus behatárolt tere a megismerés tekintetében nem felelnek meg egymásnak. Mivel az emberi szellem nem tud segédeszközök nélkül a dolgok mélyére hatolni, a logikához kell folyamodnia: ugyanis a dolgok természete és a helyes logika eszközei között harmónia áll fönn. A logika hasznosságát és alkalmazhatóságát hangsúlyozó részek a Bisterfeldre nagy hatást gyakorló Francis Bacon befolyását is mutatják.

Alsted, Bisterfeld, Comenius, Campanella, illetve Bacon egyetemes tudományra irányuló teóriái megegyeznek abban, hogy az enciklopédia alapjának egy a létezőkre vonatkozó olyan egyetemes filozófiának, azaz egy tökéletes metafizikának kell lennie, amelynek alapelve a dolgok, az ideák és a szavak, Bisterfeld erdélyi metafizikájával szólva a „megismerendő dolog” (res cognoscendarum), a „megismerő értelem” (mens cognoscentium) és az „emberi felfogás” (cognitio) közötti „egyetemes összhang” (panharmonia). Bisterfeld metafizikájában a pánharmoniának a rend a nyitja. A rend a sokaság egyezősége a létezőben, az egységnek az az alapelve, amelyre minden sokféleség visszavezethető. Az ordo Bisterfeldnél hármasságokban valósul meg: minden valami által, valamin keresztül és valamiért van. Cseppet sem meglepő módon e triádikus képlet forrása pedig a Szentháromságban találja meg helyét szerzőnknél. Minden dolgok pánharmoniája a Szentháromságból származik, amely forrása, szabályozója és célja minden rendnek, ez Bisterfeld egyetemes tudományának legfontosabb előfeltevése. Ha nem is ennyire explicit módon, de ez a koncepció már Alsted – korábbi műveiből érdemben táplálkozó – 1630-as enciklopédiájának metafizikájában is megtalálható volt: „Ahol rend van, ott sokaság van. Értsd ez alatt vagy a dolgok, vagy a gondolatok sokaságát. Az előbbi a különféle, a valóságban különálló dolgok közt van, mint a személyes előszámlálás rendje a Szentháromság személyei között. Az utóbbi az elméből következik, mint amikor például egy bizonyos rendben emlékezünk meg az isteni lényeg attribútumairól, amelyek valójában nem különböznek egymástól” (Alsted 1630, 995). A rend eszméjét Alsted egyébként itt – Francesco Piccolomini nyomán – négy szinten mutatja be. Az eredendően az „isteni szellemben” (mens Dei) meglévő rend archetípusának lenyomatai, vagyis az ectypusok a teremtés, azaz az isteni kiáradás során megjelentek a „természet dolgaiban”. Ezt a rendet követi a „tudományok rendje”, azaz az enciklopédia, az ebben megnyilvánuló eszmét pedig „a módszer, avagy logikai rend”. A természet, a tudományok világa s az azt leíró módszer egyaránt analogia Trinitatis tehát. Bisterfeld szinte minden alstedi fogalmat mozgósító, korabeli értelemben parodizáló, mégis tömörebb és világosabb meghatározása a kérdésben így szól a Philosophiae primae seminariumban: „A rend a világ lelke. A világé, mondom, általában véve. Kétségtelenül rend a lelke a természet, a kegyelem és a dicsőség királyságának; minden isteni, angyali és emberi közösségnek, és ennél fogva minden családi, iskolai, politikai és egyházi közösségnek; és végül rend a lelke a teljes enciklopédiának, és minden egyes részének, amiből következik, hogy a rend minden szilárd tudomány anyja, igaz mesternője, és a memória gyógyíre” (Bisterfeld 1652, 102). E rend és harmónia pedig az immeatióban teljesedik ki, melyet Bisterfeld a Philosophiae primae seminariumban így határoz meg: a változatosság a kapcsolatok csodálatos közösségéből következik, amit a görögök emperichorézisnek, circum incessiónak hívtak, és amely nem más, mint a különféle kapcsolatok összefutása, összekapcsolása és összegöngyölítése. Ez a teljes enciklopédiában és különösen a dolgok mélyebb anatómiájában meghatározó. Hogy mind a kapcsolatok sokfélesége, mind pedig közössége kezdettől fogva az imádandó Szentháromság misztériumában lelik forrásukat, ez Bisterfeld szerint igazán csodálatra méltó. Nagyobb logikatankönyvében, az Elementorum logicorum libri tresben ekképp ír: az immeatio a kapcsolatok oly összefutása, amelyben egy argumentum befogad egy másikat. Ez a logika kulcsa, nukleusza és betetőzése. Az immeatio a dolgok kölcsönös egyesülése és közössége. Ezt először teológusok figyelték meg a Szentháromságban, és emperichorézisnek, azaz egymásbanlétezésnek nevezték. E teológusok iparkodásától buzdított bizonyos elmés filozófusok észrevették, hogy az immeatio áthatja a természetet, és amannak képét, az Enciklopédiát is.

Bethlen Gábor trónra jutásával, majd a Rákócziak uralkodásával a református egyház egyre erősebb pozíciókat élvezett Erdélyben. Különösen durván léptek fel a szombatosok és az unitáriusok ellen a harmincas évek második felében. A fejedelmi beavatkozás több szinten működött: politikai szinten I. Rákóczi György az országgyűlés támogatásával 1638 nyarán végrehajtotta a szombatosok felszámolását. A református egyház jogosítványa az erőszakos térítésektől a nyilvános vallási viták tartásáig terjedt, ez utóbbiak hagyományai még az unitárius vallás 1560-as évek végi kiforrására nyúlnak vissza, majd Bethlen Gábor uralkodásának idején elevenednek fel ismét. Az egyik legfontosabb református–unitárius hitvitát Geleji Katona István püspök kezdeményezésére 1641 nyarán Kolozsvárott tartották, s Bisterfeld vezette. Rákócziban hatalomra kerülése után fogalmazódhatott meg az a nagyszabású terv, hogy irodalmi szinten is leszámoljon az unitáriusokkal, ennek megvalósításába az egyház és a kollégium vezető tisztségviselőit vonta be.

A program tudatosságot sugall: Alsted Prodromusánál, Bisterfeld Mysterium Pietatisánál és Geleji Katona Titkok titka című művénél a fejedelem húzódott meg a háttérben kezdeményezőként és megrendelőként, mint ahogy ezt mind a három mű előszava világosan kimondja. Míg azonban Alsted a terjedelemre is impozáns munkájával igen nagy nehézség elé állította a fejedelmi nyomdát, addig Bisterfeld már felmérte, hogy a nemzetközi közvéleményt is fontos a maguk oldalára állítani, így külföldön adta ki művét. Geleji Katona pedig valamivel később jelentkezett magyar nyelvű és hazai olvasókhoz szóló kötetével.

Annál inkább feltűnő, hogy a kálvinisták irodalmi támadása nem (vagy többnyire nem) a hazai tollakból származó unitárius opuszok ellen, hanem a lengyel szociniánusok által kiadott és az erdélyi olvasókhoz könnyen utat találó kortárs művek ellen irányult. Alsted és Bisterfeld fellépését azonban nem csak a fejedelem motiválta. Maguk is szembesültek az antitrinitarizmussal, ami bizonyos értelemben kulturális konfliktusvonalat képezett kelet és nyugat között. Enyedi György és rakowi elvbarátai kivívták, hogy a másik oldal megerősített trinitárius argumentációval reagáljon: mint már említettük, a herborniak pánszofikus reformjának mélystruktúrája határozott háromságelvű világképre vall. Az ezt a világképet igazoló régi-új érvek pedig nem máshonnan származtak szerzőink esetében, mint újplatonista, hermetikus és kabbalista szövegekből nemegyszer épp olyan forrásokból, melyeket a háromságtagadók már hosszú ideje elutasítottak mint a Trinitas téves dogmájának kialakulásáért felelős szövegeket (Káldos 2000). Bisterfeld Mysterium Pietatisa a 17. század legsikeresebb Erdélyben írt kiadványa Európában, négy kiadásáról is tudunk (1639: Leiden; 1659: Amsterdam; 1688: Amsterdam; 1695: Franecker). Élénk érdeklődést váltott ki első megjelenésekor 1639-ben, és pár évvel később újabb vitahullámot kavart az a tény, hogy a Dániel könyvének hetedik fejezetére vonatkozó értelmezése egy chiliaszta mű alapjául szolgált, s ez Bisterfeld chiliazmusára is felhívta a figyelmet.

Bisterfeld Erdélyben számos filozófiai értekezést szerzett, ezekből azonban bizonyíthatóan csak fentebb már többször idézett elemi logikája és metafizikája jelent meg Gyulafehérvárott. Műveinek reneszánsza az ötvenes évek közepén kezdődött, mégpedig Hollandiában. Adrian Heereboord, a leideni egyetem filozófiaprofesszora gondozásában több munkája is napvilágot látott. 1654-ben a Scripturae Sacrae, három évvel később pedig említett nagyobbik logikája és metafizikájának második kiadása; ez utóbbinak kéziratát Martonfalvi Tóth György adta át Heereboordnak. Végül 1661-ben Hágában Bisterfeldius redivivus címmel addig meg nem jelent műveinek nagyszabású válogatott kiadására került sor.

Szerzőnk már 1638-ban olyan fiatalemberként jellemezte önmagát, aki megunván Dáciát, szelleme kíváncsiságát akarja kielégíteni, s az egyesek zsarnoksága alatt elnyomott tudományokért szeretne küzdeni. Pánszofikus tervei kidolgozásában sok szempontból párhuzamosan haladt Comeniusszal, és a tudományokat hasonló reformokkal akarta megjavítani, mint cseh kortársa. A pánszófia keretein belül – Alsted szellemi örökségének jegyében és teljes ismeretében – egy olyan enciklopédia megalkotását tervezte, amely minden tudásra érdemes dolgot összefoglal, s ily módon a világegyetem tükreként működik. Erőteljes kötődését a keresztény kabbalista-lullistahermetikus hagyományokhoz éppen ebben az összes tudományban alkalmazni kívánt egységes módszerben figyelhetjük meg: célja a legtisztább és legalapvetőbb axiómákig visszavezetni a tudományokat, majd a lullista kombinatorika segítségével egy bármikor működésbe hozható enciklopédikus rendszert megalkotni. Mulsow definíciója találó az ő esetében is, hiszen Bisterfeld a 17. század elején meginduló modernizációs offenzíva olyan képviselője – szemben a karteziánus generáció több tagjával –, aki nyitott volt az empirikus módszerekre, s aki műveiben a platonizmusban gyökerező természetes teológia, a kémiai filozófia és politikai irénizmus nézeteit hirdette (Mulsow 1998, 287).

Az egyetemes tudomány eszméi rendkívül nagy hangsúlyhoz jutnak Comenius (1592–1670) Sárospatakon alkotott és kiadott műveiben is (Blekastad 1969, 467– 517). Sok párhuzamosságot felfedezhetünk Alsted, Bisterfeld és Comenius itteni tevékenységében: elsősorban erőteljes kötődésüket az iskolai, egyházi, politikai intézményekhez és a Rákóczi családhoz. Comenius esetében ez a következőket jelentette konkrétabban: Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett Patakra 1650 novemberében, ahol 1654 nyaráig maradt. A fejedelemasszony arra kérte, hogy újítsa meg a helyi iskolát, vezessen be bátran reformokat. Comenius ekkor készítette el a hétosztályos pánszofikus iskola tervét. Mint lelkipásztor maga végezte a nagy reményekre jogosító Rákóczi Zsigmond és Pfalzi Henrietta esketését 1651-ben. S végül pataki évei alatt diplomáciai hírek közvetítőjeként is számon szokás őt tartani.

Comenius erdélyi tevékenységének kétségtelenül legmaradandóbb gyümölcse az először Lesznóban 1631-ben megjelent Janua linguarum reserata egyetemes nyelvoktató programjának továbbfejlesztése volt, különösen az Orbis pictus és a Schola ludus megalkotásával. Feltehetőleg kettejük módszerének különbségére is visszavezethető, hogy Comenius nyelvoktató programja hosszú távon végül is sikeresebbnek bizonyult Erdélyben, mint Alstedé, még akkor is, ha az utóbbi latin rudimentáját – jóllehet teljesen lecsupaszított formában – még a 19. században is kiadták. Alsted elemi grammatikája kombinatorikus alapelvű, és mnemotechnikájának működését mélyen meghatározza az analogiás nyelvszemlélet. Comenius sok tekintetben hasonló Januája azonban olyan mondatelvű grammatika, amely rögtön egy sajátos, gyermekeknek szóló enciklopédiával kapcsolja össze a nyelvtani szabályok, illetve a szótár szavainak megtanulását és használatát. Arról nem is beszélve, hogy az Orbis pictus majd vizualizálja, a Schola ludus pedig dramatizálja is e gyermekeknek szóló enciklopédiát. Comenius mai szemmel nézve tehát sokkal inkább a „dolgokból”, azaz a megtanulandó tartalmakból indult ki, mint Alsted, aki a szavak és a dolgok szoros összefonódásának igézetében ugyan szintén abban hitt, hogy magukat a dolgokat tanítja diákjainak, ám ennek ellenére mégis sokkal inkább verbális, mint reális módszert nyújt nyelvtanaiban. Hangsúlyozzuk, hogy mindez csupán mai szemmel tűnik így! Sok minden vall arra ugyanis, hogy mester és tanítványa éppen grammatikai programjában példázhatja leginkább a kora újkori, nagyszabású jelszemléletbéli fordulat következményeit. Comenius nyelvtanító programja, úgy tűnik, sokkalta termékenyebbnek bizonyult a hasonlóságon alapuló jelműködést fokozatosan lecserélő reprezentatív szimbolizáció korában, mint Alstedé, hiszen ez utóbbi projektjének lelke éppen az analógiára épülő nyelvszemlélet, s az ehhez kapcsolódó mnemotechnika volt. Nem elképzelhetetlen az sem ugyanakkor, hogy Alsted módszerét eleve csak az olyan kellőképp leleményes és játékos kedvű préceptor tudta jól alkalmazni, aki értette is okkult, hermetikus felhangjait. Ellenkező esetben a rudimenta valóban puszta szabályok és szavak biflázandó gyűjteményeként nyílhatott meg a diákok előtt. Apáczai Csere János jól ismert bíráló szavai a De studio sapientiaeban mindenképp az efféle szűkebb értelmű gyakorlatot kell hogy ostorozzák. Alsted és Comenius programja mindezek ellenére eredendően hasonló intenciók hatására született, s csak fokozatosan vált el egymástól a hatástörténet során – Gyulafehérvárott a két szerző tankönyveit a negyvenes évektől egyszerre használták például. Comenius Alsted tanítványaként indult Herbornban, s a későbbiekben is fenntartották a mester-diák viszonyból barátivá váló, kollegiális kapcsolatukat; ennek egyik legszebb bizonyítéka éppen az az 1633-as Comenius-levél, amellyel az egykori tanítvány egyebek mellett Januáját is megküldi mesterének, aki ekkoriban feltehetőleg még dolgozott a három szent nyelv rudimentáján, amely majd csak a következő években jelenik meg (Patera 1892, 17). A Rudimenta linguae Latinae és társai tehát a Janua linguarum reserata ismeretében készültek el. Hogy mennyire nem egyértelmű a két program erdélyi hatástörténete, mutatja az a tény is, hogy Comenius Sárospatakon tulajdonképp mestere szellemében dolgozta át Januáját, első helyre véve a szótárt (amit egyébiránt sylvának nevez, hasonlóan ahhoz, ahogy Alsted a magáét sylvulának), majd a grammatikát s csak végül a gyermeki enciklopédiát (Comenius 1970, 251–253).

Comenius iskolai színdarabjai enciklopédikus nyelvoktató programjának dramatizált változatai. 1654 utolsó hónapjaiban keletkeztek, s valamivel később, de már Comenius távozta után jelentek meg Patakon 1656-ban Schola ludus címmel. Később Comenius az Opera didactica omnia (Amsterdam, 1657) harmadik kötetének művei közé is felvette őket. A nyolc egymásra épülő darabhoz részletes útmutatásokat mellékelt a színhelyre, időre és szereplőkre vonatkozóan, s 180 festett vagy fából faragott díszletet készített saját kezűleg. Több tucat szereplőt mozgat meg színről színre, s zenei aláfestést is alkalmaz a felvonások között.

A nyelvkönyvekben képviselt elvek világosan megjelennek a Schola ludusban: a cél nem más, mint hogy a világról szóló összes szükséges ismeretet, tudást avagy „az egész tudományos világ velejét” rövid úton és játszi módszerekkel mindenki számára hozzáférhetővé tegye. Ehhez előbb be kell mutatnia magát a világot, mégpedig úgy, hogy az egyszerűtől a bonyolult, az egyeditől az általános felé vezérli a nézőt. A Patakon íródott Janua-verziónak egy-egy képe villan föl az első színjátékokban, hiszen az első darab az ég, a világmindenség keletkezését, a második a földet és lakóinak jellegzetességeit mutatja be. A harmadik az emberi mesterségeket részletezi, a negyedik az iskola világát, az ötödik az egyetemekét. A hatodik és hetedik darab már az erkölcsök nemesítéséről és a nevelésről szól, mindkettő színhelye az utca. A diákok serege különféle mihaszna csoportokkal találkozik, ezek az életképszerű jelenetek jó alkalmat adnak bizonyos erkölcsi szabályok megfogalmazására. Ám egy helyen, a hetedik színjátékban, Comenius is bizonytalankodik: egy csoport semmirekellő fiatal Ramon Llull művészetéről olvas épp. Majd arról vitatkoznak, hogy milyen technikai találmányok lesznek az elkövetkező századokban: „Idővel egy olyan készüléket (compassus duplex) találnak majd ki, hogy annak segítségével beszélhet egymással két olyan ember is, akik egymástól akár százmérföldnyire vannak, vagy a tenger választja el őket. Építenek majd olyan hajókat, melyek a tenger alatt teszik meg útjukat. Olyan repülőszekrényt (arca) konstruálnak a mérnökök, hogy az a levegőben tesz meg messze uta-kat. Ki-ki oda repül vele, ahová akar, elmehet vele Ázsiába, Afrikába, körülrepülheti akár az egész földkerekséget, sőt, a Holdba is elrepülhet vele” (Komor 1958, 983– 984). Az egyik diákot e csodák szinte teljesen magukkal ragadják, ám végül tanítóik meggyőzik, s a realitások felé irányítják: „Ne sokat tanulj, csak a szükségest, ne a haszontalant, de a hasznost.” Comenius ironikus jelzéssel adja tudtunkra, hogy ő is a lullista enciklopédikus mindentudás nyomában jár, ám más módon, mint a katalán bölcselő kortárs örökösei. S bár a holdutazásban talán maga sem hitt – a dialógusban legalábbis az ifjak képtelenségnek vélik ennek megvalósítását –, mégis egyértelmű, hogy Comenius a holdbeli vándor irodalmát, feltehetőleg Francis Godwin The Man in the Mooneját (London, 1638) ismerte.

A hetedik darabban a család és az állam szerepét állítja középpontba. Irodalmi szempontból legérdekesebbek az államról megfogalmazott nézetei, ugyanis a drámán belül Comenius valójában utópiát alkot. Három jó barát – később csatlakoznak hozzájuk mesteremberek is – egy lakatlan szigeten a lehető legjobb, legszabadabb államformát akarja megteremteni, s ehhez Szolónt hívják segítségül. A demokrácia ötoldalas törvénygyűjteménye ugyan próbára teszi a darab kereteit és a néző türelmét, de Comenius – mint azt a zárószavak is mutatják: „Nemcsak jó és hasznos ismereteket szereztünk, hanem jól és hasznos módon cselekedni is megtanultunk” – a hasznosságot többre tartotta a drámai cselekménynél (Komor 1958, 985). Comenius e darabban első és egyetlen fikciós regényére, az 1623-ban írt, de csak 1631-ben cseh nyelven Lesznóban megjelent A világ útvesztőjére utal vissza, mely mű ihletettsége vitathatatlanul az európai utópiairodalom legjobbjaitól származik: Thomas More-tól, Francis Bacontől, Tommaso Campanellától és Johann Valentin Andreaetől. További kapcsolódást mutat efelé egy valószínűleg Comenius környezetéből, az amúgy ismeretlen Kászoni Jánostól származó fordítás A nap városa címmel, amely Rákóczi Zsigmond pataki könyvtárának 1658-as katalógusában bukkan fel. Campanella Napvárosát tehát 1658 előtt nagy valószínűséggel lefordították magyarra, de hogy kéziratos vagy nyomtatott formában terjedt-e, nem tudjuk egyelőre.

Comenius az utolsó, nyolcadik darabban a béke szükségességéről szól úgy, hogy két – éppen a hadból visszatérő – személyt, egy földművest és egy iparost beszéltet a háború borzalmairól. A szerző iskolai darabjaival – melyek inkább színpadi állóképek, semmint cselekménnyel rendelkező drámák – valójában a Janua gyermeki enciklopédiáját dramatizálja, erkölcsi tanulságokkal tűzdelt hasznos mulatságot kíván nyújtani: az egyszeri diák elsajátíthatja a helyes, tiszta latin nyelvet, megtanulhatja, hogy a világ miként épül föl, s a színpadi szereplés révén felkészülhet az életre, mert a „játékban most azt cselekszik, mit egykor komolyan cselekedni fognak” (Comenius 1999, 31).

HIVATKOZÁSOK

Alsted, Johann Heinrich (1630) Encyclopaedia philosophiae septem tomis distincta, Herborn.

Antognazza, Maria Rosa (1999) „Immeatio and Emperichoresis. The theological Roots of Harmony in Bisterfeld and Leibniz”, in Brown, Stuart (szerk.) The Young Leibniz and his Philosophy (1646–76), Dordrecht: Kluwer Academic, 41–64.

Bisterfeld, Johann Heinrich (1652) Philosophiae Primae Seminarium ita traditum…, Gyulafehérvár (RMNy 2415).

Blekastad, Milada (1969) Comenius: Versuch eines Umrisses von Leben, Werk und Schicksal des Jan Amos Komenský, Oslo–Praha: Universitetsforlaget–Academia.

Comenius Johann Amos (1970) „A Janua (ajtó) előszava”, in Kovács Endre (szerk.) Comenius Magyarországon, Budapest: Tankönyvkiadó, 251–253.

Comenius, Johann Amos (1999) „Búcsúbeszéde, melyet a pataki iskolából való távozása alkalmával tartott 1654. június 2-án”, in Csorba Csaba–Földy Ferenc–Ködöböcz József (szerk.) Művelődésünk múltjából. Comenius, I. Rákóczi György és más tanulmányok, Sárospatak: Magyar Comenius Társaság, 27–38.

Comenius, Johann Amos (2005) [1669] „Comenius apológiája: Continuatio admonitionis fraternae de temperando charitate zelo”, Ősz Ferenc (ford. és az előszót írta), Piliscsaba– Esztergom:PPKEBTKSzlavisztika–Közép-EurópaIntézet.(Az1669-ben,Amszterdamban Johannes van Sommeren kiadónál megjelent nyomtatvány hasonmásával.)

Heltai János (1996) „Néhány gondolat XVI–XVII. századi protestáns iskolaügyünkről”, CREDO Evangélikus Műhely 2 (3–4): 25–28.

Hotson,Howard(2000) JohannHeinrichAlsted,1588–1638:betweenRenaissance,Reformation and Universal Reform, Oxford–New York: Oxford University.

Hotson, Howard (2001a) Paradise Postponed: Johann Heinrich Alsted and the Birth of Calvinist Millenarianism, Dordrecht–Boston–London: Kluwer Academic.

Hotson, Howard (2001b) „Arianism and Millenarianism: the Link between Two Heresies from Servetus to Socinus”, in Laursen, John C.–Popkin, Richard H. (eds.) Millenarianism and Messianism in Early Modern Europe and America, IV. Continental Millenarians:Protestants, Catholics, Heretics, Dordrecht–Boston–London: Kluwer Academic, 9–35.

Kabitz, Willy (1909) Die Philosophie des jungen Leibniz: Untersuchungen zur Entwicklungsgeschichte seines Systems, Heidelberg: Karl Winter.

Káldos János (2000) „György Enyedi – The Unitarian Plato”, in Balázs Mihály–Keserű Gizella (szerk.) György Enyedi and Central European Unitarianism in the 16–17th centuries, Budapest: Balassi, 99–105.

Keserű Bálint és mtsai (szerk.) (1965) Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 1. Polgári irodalmi és kulturális törekvések a század első felében. Herepei János cikkei, Budapest–Szeged: JATE.

Keserű Bálint (2000) „Die ungarische unitarische Literatur nach György Enyedi (Über ideengeschichtlich relevante Werke aus der Zeit 1597–1636)”, in Balázs Mihály–Keserű Gizella (szerk.) György Enyedi and Central European Unitarianism in the 16–17th centuries, Budapest: Balassi, 107–124.

Komor Ilona (1958) „Schola ludus”, Pedagógiai Szemle 8: 975–992.

Menk, Gerhard (1979) „Das Restitutionsedikt und die kalvinistische Wissenschaft: Die Berufung Johann Heinrich Alsteds, Philipp Ludwig Piscators und Johann Heinrich Bisterfelds nach Siebenbürgen”, Jahrbuch der hessischen kirchengeschichtlichen Vereinigung 31: 29–63.

Menk, Gerhard (1981) Die Hohe Schule Herborn in ihrer Frühzeit (1584–1660). Ein Beitrag zum Hochschulwesen des deutchen Kalvinismus im Zeitalter der Gegenreformation, Wiesbaden: Historische Kommission für Nassau.

Mulsow, Martin (1998) „Definitonskämpfe am Beginn der Moderne: Relationsontologie, Selbster haltung und appetitus societatisim 17. Jahrhundert”, Philosophisches Jahrbuch 105: 283–303.

Murdock, Graeme (2000) Calvinism on the Frontier: International Calvinism and the Reformed Church of Hungary and Transylvania, c. 1600–1660, Oxford: Clarendon.

Popkin, Richard Henry (1992) „The Third Force in Seventeenth-century Thought: Scepticism, Science and Millenarianism”, in The Third Force in Seventeenth-century Thought, Leiden– New York–Köln–Křbenhavn: Brill, 90–148.

Szentpéteri Márton (2001) „Kálvinista zsoltár és az egyetemes reformáció. Alsted és Szenci Molnár levélváltása 1609-ben”, in Szentpéteri Márton (szerk.) Miscellanea. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Budapest: Kijárat–JAK, 277–301.

Szentpéteri Márton (2004a) Az egyetemes tudomány eszméje Johann Heinrich Alsted erdélyi írásaiban, 1629–1638, PhD-disszertáció, Budapest ELTE.

Szentpéteri Márton (2004b) „Imperium Messiae. Háromságelvű világkép és a pánszofikus reformtörekvések nemzetfelettisége Erdélyben”, in Bitskey István–Oláh Szabolcs (szerk.) Religió, retorika, nemzettudat régi irodalmunkban, Debrecen: Kossuth, 487–513.

Vasoli, Cesare (1978) L’enciclopedismo del Seicento, Napoli: Bibliopolis–Istituto Italiano per gli Studi Filosofici.

Viskolcz Noémi (2003) Johann Heinrich Bisterfeld (1605–1655) bibliográfia. Johann Heinrich Bisterfeld könyvtára, Budapest–Szeged: Országos Széchényi Könyvtár–Scriptum.