Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

42. fejezet -

42. fejezet -

A JÖVŐ TÖRTÉNETE ÉS AZ OLVASÓK

Egész ez világnak állapatja lészen

Hatezer esztendő, osztán vége lészen,

Az első két ezer úgymint üres lészen,

Második két ezer, törvény alatt lészen.

Az harmad két ezer Krisztus után lészen,

De ha ez két ezer teljesen nem lészen,

Ez világ bűnejért az bizonynyal lészen,

Kiért az ítélet hamarébb meglészen.

(…)

Azért minden ember lelkéhez tekéntsen,

És az ő bűnétől minden megrettenjen,

Isteni félelembe ő magát foglalja,

És várja nagy vígan az úr Jézus Krisztust

(Batízi 1880, 96, 112).

Batízi András, az első nagy protestáns tanítók egyike még pontos elképzeléssel rendelkezett a világtörténelem menetéről. Nem véletlenül adta históriás énekének a ma már kissé futurisztikusan hangzó címet: Meglött és megleendő dolgoknak teremtéstül fogva mind az ítéletig való história[ja]. A végső soron Ágoston nagy üdvtörténeti víziójára visszavezethető lutheri elképzelés az emberi történelmet az isteni megváltásterv illusztrált könyveként olvasta. Az egyes események bizonyítékul szolgáltak a Gondviselés szándékainak érvényesülésére, amely szándékokat felfedte a Szentlélek Illés prófétának (erre utalnak Batízi idézett sorai), Dánielnek és a Jelenéseket leíró Jánosnak. Tőlük tudható, hogy az emberi história hatezer éves keretében előre meghatározott sorrendben követi egymást négy nagy világbirodalom. Közülük az utolsó, a római, a reformátorok hite szerint a Német-római Birodalomban folytatódott (translatio imperii), azaz Lutherék idejében is fennállt – összeomlása azonban beláthatóan közel volt („a jegyek meglöttek”). Az emberi bűnök még siettetik is a véget, amely azonban az általános katasztrófán, a régi világ pusztulásán az igazak üdvösségét, a mennyei Jeruzsálem felépültét is magával hozza; ezért lehetett „nagy vígan” várni az ítélet napját.

Az első reformátornemzedékek számára a história a jövő, méghozzá a közeljövő tudománya volt, amelynek tükrében a hívők elsajátíthatták az ítéletre való felkészülés morális kritériumait. Hogy mennyire sémajellegű volt az „idők elosztásának” (Batízi) fenti módja, arra példa lehet Károlyi Gáspár húsz évvel később írott Két könyvének az utolsó idők jegyeit taglaló része, ahol a Batízi-szöveg nyelvi formulái is visszatérnek (Károlyi 1984, 122, 124, 120).

De ha eltekintünk a teológiai horizonttól, a múlt elbeszélhetőségében és az elbeszélt példák követhetőségében a világi szerzők részéről is töretlen volt a bizalom. Alig egy évvel Batízi versezete előtt, 1543-ban készült Brenner Márton ajánló szövege Bonfini magyar történelmének kiadásához, amelyben a históriát mint katonai kézikönyvet kínálja: „(…) a nem teljesen analfabéta hadvezér ebből megtanulhatja, hogyan kell ezután a törökkel hadakozni” (Brenner 1977). Szinte elképzelhetetlenül mély szellemi szakadék, bár időben mindössze egy évszázad távolság választja el ezt a naiv olvasói hitet Zrínyi Miklós hadtudományi értekezésként fogalmazott történet-és morálfilozófiai elmélkedésének (Vitéz hadnagy) felkavaró szkepszisétől:

„Ut az emberek dolgában az történt példa, de ebbenn is igen csalatkozunk, és a történt dolog oly rosz itéleteket tészen a jövendőről, hogy semmit nem végezhetünk bizonyossat. Nem találtatik soha is két személy mindenben egymáshoz hasonló, nem két nap teljességgel egymással eggyező. Ugy a hadi állapat változandó, azoknak, a kik forgatják, elméjek külömböző, és szerencséjek mindeneknek magános [egyedi, partikuláris]. Nincs eggy dolog is a hadakozásban, kinek két szűne ne légyen, kinek két ellenkező magyarázatja ne találtassék, és annak mindenikének történt példája lehet, kit követhetnénk” (Zrínyi 1985a, 107).

A Batízi és Zrínyi művei (1544 és 1650–1653) között eltelt század nemcsak Magyarországon, de egész Európa-szerte a történelem értelméről, értelmezhetőségéről folytatott intenzív polémiákkal telt, amelyeket összefoglaló néven „arshistorica-vitaként” tart számon a szakirodalom (Kulcsár 1994; Bene 2005). Az elnevezés némileg félrevezető, pontosabban csak a kérdés poétikai, illetve narratológiai (lényegében tehát „irodalmi”) aspektusára hívja fel a figyelmet. Való igaz, hogy a történelemmel kapcsolatos eszmecserék jelentős része a történetírás körül forgott. A szó szoros értelmében vett ars historica-értekezések a történetek, a történelem elbeszélhetősége köré építették argumentumaikat, a történetírás műfaji pozíciójáról és reprezentációs technikáiról szóltak.

A műfaji vitákat a két ókori tekintély, Arisztotelész és Cicero véleménykülönbsége indukálta. (Közismert, de nem kevés fejtörést okozó probléma volt, hogy Arisztotelész Poétikája a partikuláris eseményeket „utánzó” történetírást, kevésbé általánosítható igazságai miatt, a filozofikusabb költészet mögé sorolta, míg Cicero a história írást a legmagasabb rendű irodalmi alkotásnak – opus oratorium maximum – tekintette.) Az ars historica-vita ezen ága éppen olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy a történetírás hol helyezkedik el a műnemek rendszerében. Mi a viszonya a költészethez, a retorikához és a filozófiához (önálló ars vagy valamelyik más alá sorolandó)? Milyen saját belső műfaji rendszert alakít ki, melyek az alműfajai? Másfelől a történetírás reprezentációs problémái felé mutató kérdésirány a költészethez és retorikához való konkrét viszony problémáihoz vezetett; ebből a szempontból az volt az érdekes, vajon alkalmazható-e a históriában fiktív elem, fikciós elbeszélésmód, van-e a fikcionalizáltságnak zéró foka, „valóságbeszéd”, vagy szükségszerűen minden elbeszélés hordoz szubjektív értékelő elemeket.

Mindazonáltal ezt a két, egymással szorosan összefüggő problémakört a gyakorlatban nehéz volt elválasztani az elbeszélés igazságértékére irányuló vizsgálódástól. Milyen típusú igazsághoz jutunk a történetírás, illetőleg a történelem tanulmányozása által? Tudományoshoz, pontos előrejelzést lehetővé tevőhöz? Az állam mint organikus rendszer politikai önfenntartását megkönnyítőhöz? Vagy éppen semmilyenhez, illuzórikushoz, amely legfeljebb a manipuláció, a politikai propaganda céljaira alkalmas? Végső soron: mi a história ismeretelméleti státusa? A korban azonban ez a kérdés ritkábban merült fel tisztán filozófiai kontextusban, sokkal gyakrabban az Időt értelmező teológiai összefüggésben került tárgyalásra.

Noha a két megközelítésmód organikusan összetartozó, az ars historica tárgyalásában érdekes földrajzi tagolódás mutatkozott. Itáliában a história és a költészet egymáshoz való viszonya, az arisztotelészi és a cicerói históriadefiníciók inkompatibilitása, a stílus problémája voltak a domináns témák (Sperone Speroni, Francesco Robortello, Dionigi Atanagi, Giovanni Antonio Viperano és mások írásaiban, kivéve talán a filozofikus érdeklődésű Francesco Patrizi munkásságát). Franciaországban a nemzeti és egyetemes történetírás viszonya, a jogtudomány és a történettudomány egymáshoz közelítése, a tudományos kutatásmódszertan kidolgozása, valamint történetfilozófiai és történetteológiai kérdések álltak a figyelem középpontjában (François Baudouin, Jean Bodin, François Hotman műveiben).

A magyarországi (és erdélyi) recepció e két terület hatásait mutatja, illetve e két kérdéskomplexum, a történelem kutatása és a történelem írása köré csoportosítható; az osztályozás nem könnyű, hiszen a szerzők gyakran reflektálnak az említett lutheri– melanchthoni elképzelésekre is, sőt gondolatmeneteiknek sokszor éppen a wittenbergi történelemszemlélet a kontextusa. Az itáliai hatást reprezentáló, a történetírás módszertani, irodalomelméleti kérdéseit (is) felvető szövegek a század folyamán többnyire Antonio Bonfini (1427–1502) Hunyadi Mátyás megbízásából készült monumentális magyar történetének (Historiarum rerum Hungaricarum decades IV) különböző kiadásaihoz kapcsolódtak, előszóként vagy ajánlásként. Az első ilyen a fentebb említett Brenner Márton dedikációja Révai Ferenchez, 1543-ból. A Mátyás uralkodói nagyságát, politikusi erényeit magasztaló Brenner a kiadáshoz írott ajánlólevelében a história propagandisztikus szerepére hívja fel a figyelmet. A Decades szerinte alkalmas lehet a „keresztény fejedelmek ily nagy veszedelemben való felrázására”, azaz arra, hogy a magyarok hajdani és mostani hőstettein felbuzdulva, pénzt ajánljanak a török elleni harc támogatására. Mint írja, „a magyarok évkönyvei a tények csupasz és egyszerű igazságán kívül semmit sem tartalmaznak, és e nagy műveletlenségben, hanyagságban sok mindent elhagyva, inkább igazán mint ékesszólóan írattak össze”. Holott a történelem általában és a magyar történelem különösen „gyönyörű irodalmi téma, mely a műveltség, ékesszólás kifejtésére a legtágabb teret nyújtotta” volna (Brenner 1977, 7–8). Bonfini szövege így éppen eruditus jellege, stiláris kidolgozottsága révén kerül minden más, a magyar történelmet ismertető munka fölé. A reflexió tehát nem lép túl magának a retorikus, antikizáló – és a jelen gyakorlati hasznát, illetve propagandacéljait jól szolgáló – történetírásnak a dicséretén.

Annál inkább elmondható ez a Bonfini-mű újabb, 1565-i kolozsvári kiadásához előszót író Szikszai Fabricius Balázsról. A tanulmányait Wittenbergben végzett protestáns teológus a lutheri–melanchtoni történelemfelfogás alapelveit fejti ki Bonfini ürügyén: „(…) amint az emberi dolgokban semmi sem állandó és szilárd, semmi sem marad fenn a virágzó fejlődés tartós teljében, hanem valami sorsszerű törvény következtében a természet mindent fokozatos hanyatlásra kényszerít, úgy a birodalmaknak is megvan a maguk végzete, a maguk meghatározott periódusa, amelyen végigmenve és saját határukig eljutva, lassacskán mindannyian elvirágozni, elerőtlenedni és tönkremenni kezdenek” (Szikszai Fabricius 1977, 19). Szikszai tehát már nem Bonfini írásmódjáról beszél, hanem az olvasás és értelmezés kötelező keretét dolgozza ki, akár a szöveg intenciói ellenére is. Ugyanakkor a merev protestáns determinizmust oldja részben Szikszai rajongása a humanista magyar király kultúrapártolása iránt, részben pedig az a meggyőződése, hogy ha az egymással vitázó magyarok helyreállítanák az egyetértést, „Isten is kétségkívül melléjük állna”, s az idegen megszálló hatalmak igáját lerázva visszanyerhetnék ősi szabadságukat. Szikszainál ez a két elem nem reflektált ellentétben áll: a világ elöregedése, az országok kiszámítható tönkremenetele az üdvtörténeti vízió kellékei, Magyarország pusztulása ezt jól illusztrálja – ám Mátyás civilizátori munkájának (amellyel „rideg és paraszti életmódjából a pannon népet is műveltebbre és emberhez méltóbbra” vezette) folytatása, illetve az általa fémjelzett múlt exemplaritása (a Mátyás-kor erkölcsi és politikai példájának követése) éppen hogy az isteni terv megváltoztatását, az ország új felemelkedését eredményezné.

A bécsi udvari könyvtár vezetője, a humanista költő és tudós Zsámboky János Bonfini-kiadásának (1567) II. Miksa császárhoz szóló dedikációjában pedánsan rendszerezi a történelem alműfajait (biográfia, topográfia, kronológia, krónika) és típusait (egyetemes, partikuláris), megállapítja elsődleges célját (ismét csak a gyakorlati haszon: az utilitas), elhatárolja a filozófiától, és közelíti a retorikához („a történelem példákkal illusztrált filozófia”). Mindenekelőtt azonban megpróbálja a költészethez való viszonyát definiálni: „A színművek és más költői alkotások egyedi dolgok utánzásával kitalált cselekedeteket adnak elő, magatartást és életkörülményt vagy azt, ami a természettel egyezően történik; a moralisták az erkölcsről értekeznek; a história csak hasznost, igazat és közérdekűt tárgyal, és azt a politikai viszonyokra, sokszor a kormányzásra vonatkoztatja” (Zsámboky 1567, 34). Zsámboky talán az első, aki Magyarországon problémaként azonosítja a problémát (a költészet vagy a történetírás a magasabb rendű? melyek a historica imitatio specifikumai a költőivel szemben?), s tudatosítja, hogy Arisztotelész imitációelméletének keretei között (amely a költészetet univerzális igazságértékkel ruházza fel a történetírás partikuláris igazságaihoz képest) a kérdés nem oldható meg kielégítően. Ezért, mintegy „kikerülve” az arisztotelészi tézist, a történetírást egyenesen a gyakorlati filozófia rangjára emeli, s többre értékeli, mint a metafizikai spekulációkat. „(…) nincs az az éles elméjű filozófus, aki közelebb hatolt volna az isteni fenséghez, a természet és a csodált hatalmak titokzatos tudományához, mint a történész megbízható, önmaga és mások számára hozzáférhető memóriája: mert inkább az egyedit tanítja és oktatja, nem az általánosságokat” (36). Zsámboky, eltérően mesterétől, Francesco Robortellótól (De historica facultate disputatio, 1548), a históriaírást nem a retorika tudományának részeként, hanem annak egyenrangú partnereként definiálja, a szóval és a beszéddel foglalkozó többi ars –az artes sermocinales – között (emblémáskönyvében a Históriát a Retorika és a Dialektika mellett – a Grammatikára támaszkodó – nőalakkal jelképezi: Zsámboky 1982, 142).

A történetírás elméletének magyarországi történetében különleges helyet foglal el Verancsics Antal (1504–1573) egri püspök (élete végén kardinális), humanista költő, diplomata. Az ars historica problematikájára két helyütt reflektált: egy töredékes történeti összefoglalásának bevezető lapjain (Verancsics 1944) és egy Paolo Gioviónak írott 1548-i levélben (Verancsics 1857). Mindkettőben a történetírás elméletének egy meghatározott kérdésére, az ismeretelméleti kételyre („verae cognitionis rerum inopia”) összpontosított. Felhívja rá a figyelmet, hogy a hatalom birtokosai (akik tehát ismerik a politikai és katonai események mozgatórugóit) többnyire azt szeretnék, ha tetteik valódi okai nem kerülnének nyilvánosságra, és nem látják el információkkal az írókat. Ezek azután kénytelenek közvetett információkhoz és következtetésekhez folyamodni – de az információhiány mellett az emberi nemre általánosan jellemző rosszindulat (nemzeti elfogultság, irigység stb.) is arra ösztönzi őket, hogy a valóság helyett saját képzeletük szüleményeit vessék papírra. A dilemmából a történeti források összevetése, a nyelvek és szokások ismerete, a személyes közvetlen tapasztalatszerzés jelenthetne kiutat: Magyarországon Verancsics az első, aki a történetírást tudományok körében helyezi el, arsnak, sőt egyenesen doctrinának nevezve. Ám ennek a tudománynak kidolgozott gyakorlata ekkor még nem létezik, a „philohistoricus” püspök is csak a szavak szintjén hirdeti ideálját, saját munkásságával nem szemlélteti azt. Egyszerűen kijelenti, hogy a történetírásnak scientia (tudomány) és eloquentia (ékesszólás) egységét kell megvalósítania, Giovio dicsérete kapcsán azonban mégis a liviusi (vagy ha úgy tetszik, Bonfini-követő), retorikus történetírás eszménye mellett foglal állást.

A Bonfinitől való elszakadás vagy legalábbis az általa képviselt retorikus historiográfiai hagyománytól való távolodás első lépése Gian Michele Bruto rövid módszertani értekezésében, a De historiae laudibus, sive de certa via et ratione, qua sunt rerum scriptores legendiben (1578) fedezhető fel először. Bruto (1517–1592) velencei származású történetíró és tekintélyes filológus volt, aki Báthory István erdélyi fejedelem, majd lengyel király felkérésére írta meg Bonfini decasait, folytatva Magyarország 1490 és 1552 közötti történetét. Historiogáfia-módszertani értekezése e „folytatás” tanulságait összegzi. Bruto erőteljesen bírálja Bonfinit szórakoztató, könnyed stílusa miatt, valamint hízelgéséért (például a Mátyásnak koholt mesés Corvinus-genealógia miatt). Ő maga igyekszik kritikának alávetni forrásait, egymással korrigálni őket. Ellentétben Zsámbokyval és az arisztotelészi hagyománnyal, szót sem veszteget a história és a költészet viszonyára; a stílus kérdései nála egy másik szinten jelennek meg. Bruto – mint művének címében is hangsúlyozza – különleges figyelmet fordít az olvasás, a recepció aspektusára. Tudatosítja, hogy a történelem csak hagyományozott formában létezik („ut sunt a rerum scriptoribus litteris tradita”). Az olvasó politikai tanulságokat keres a históriában, ezért az írónak kötelessége segítenie őt a példák (exempla) sorozataként felfogott történelem értelmezésében, különben az átlagos olvasó „magán a csupasz eseményen kívül semmit sem kap, amit keresett volna” (Bruto 1583, 12a). Van, amikor ez úgy valósul meg, hogy az író kommentárt szerkeszt egy másik szerző művéhez (mint Machiavelli tette Livius decasaival), és van, amikor az író maga értelmezi a saját maga által előadottakat (a legnagyobbak, mint Thuküdidész, magával a narráció módjával képesek ezt elérni, mások közbeiktatott kitérővel). A história műfajának nélkülözhetetlen, de önmagában nem elégséges kritéruma az igazság képviselete. A históriát a commentariustól éppen az különbözteti meg, hogy tanítani akar (docet), a közönség figyelmét pedig csak az ékes stílus befogadásában talált gyönyörűség (voluptas) képes lebilincselni. A stílus ékessége azonban nem csupán a recepció szempontjából fontos, hanem azért is, mert a „tanítás” (azaz az események okainak, lefolyásának és hatásainak analizálása) csakis az író „tolmácsolása” révén valósulhat meg. A stílus körül forgó polémia ilyen módon tartalmi kérdéseket is érint. Bruto a históriát platonista gondolatmenettel emeli a filozófia fölé. Szerinte az ember egyedül a jó és rossz megkülönböztetésének képessége révén részesül az isteni természetből, a história pedig, az általa szolgáltatott exemplumokkal, a filozófiánál sokkal hatékonyabban emlékeztet bennünket égi eredetünkre.

Más gondolatmenet mentén, de hasonló következtetésre jut Szamosközy István (1565–1612) gyulafehérvári levéltáros-történetíró abban az ars historica-értekezésben, amelyet éppen Brutus magyar történetének kiadása kapcsán írt (De editione historiarum Bruti, 1594): „A költő számára elég, ha gyönyörködtet és tetszése szerint tárgyalja a témát, s nem túlságosan érdekes számára, hogy megtörtént dolgokat vagy pedig meséket beszél el. A szónokról, ha teljesen meg tud győzni a kitalált dolgokkal, tettekkel és az így-úgy összeszedett tanúkkal, azt mondják, megtette kötelességét. A filozófus, ha jól tanít, úgy vélik, teljesítette feladatát, s ha ékesszóló, nem szidjuk meg érte, ha nem az, nem nagyon kérjük számon tőle. (…) Ha a történész mindezt nem egyesíti magában, aligha fog feladatának eleget tenni” (Balázs–Monok–Tar 1992, 57–58).

Szövegszerű hivatkozás híján nem állítható bizonyosan, hogy Szamosközy ismerte volna Sebastian Fox Morcillo De historiae institutione (1557) című értekezését, de az idézett gondolat erősen emlékeztet a fiatalon meghalt spanyol platonista filozófus újítására. Brutus, mint szó esett róla, nem foglalkozott kiemelten a költészet és a történetírás viszonyával, ezért Szamosközy tőle nem meríthetett, viszont Fox Morcillo volt az, aki éppen a költészet részleges és a filozófia univerzális igazságainak egyesítéséért ünnepelte a históriát mint önálló arsot.

Az utolsó magyarországi szerző, aki az ars historica itáliai irányzatának problémakörében értelmezhető, a 17. század elejének legnagyobb hatású történetírója, Istvánffy Miklós (1538–1615). A 16. század magyar történelmét minden addigi munkánál részletesebben tárgyaló Historiarum de rebus Ungaricis libri Kölnben jelent meg 1622-ben, jóval keletkezése és szerzőjének halála után, Pázmány Péter esztergomi érsek költségén. A szerző a mű kéziratban maradt ajánlásában (Rudolf, majd Miksa császárhoz, 1608-ból, illetve 1610-ből – OSZK Ms Quart. Lat. 2275) azt fejtegeti, hogy a történetírást az ókori bölcsek mintegy isteni ihlettől vezérelve találták fel – alkalmazása azonban nagyon is földi célok elérésére szolgálhat; éppen ezért „feleslegesnek” ítéli a történetírás elméletével kapcsolatos szószaporítást; a mesterséget gyakorolni kell, nem beszélni róla. Valamivel bővebben nyilatkozik azonban egy Pázmányhoz írott levelében: szavaiból kiderül, hogy történetíróként Zsámboky tanítványának vallja magát, amikor saját munkáját úgy kommentálja, mint amit „egyszerű, az ékesszólás díszeitől mentes, cicomátlan stílusban” készített el (Istvánffy 1605, 7). Maga az elkészült história azonban nem felel meg mindenben sem ennek a stíluseszménynek, sem pedig a megrendelő, Pázmány által ajánlott mintához (Philipp Commynes munkájához) nem alkalmazkodik. Istvánffy a liviusi mintától és Bonfinitől „ideológiai” szempontból egyaránt távol álló, a történelem emberi tényezőire, erkölcsi aspektusaira koncentráló művét erőteljesen antikizáló, liviusi nyelven írta meg. Ennek pedig – tekintettel a mű népszerűségére – az lett az eredménye, hogy a politizáló nemesség Magyarországon a római köztársaság nyelvén kezdett beszélni saját (monarchikus) politikai intézményeiről és azok működéséről.

Összegezve az eddigieket, szembetűnő: az itáliai ars historica-vita fő kérdéseinek főként formai elemei jelennek meg a magyar közegben. A históriának a retorikához való közelítése például mindössze a történetíró sokoldalú tehetségének laudációjára szolgál (az ékesszóláshoz is értenie kell!), de nem veti fel a Patrizitől (Della historia diece dialoghi, 1560) Mascardi Dell’Arte istoricájáig (1636) egyre nyugtalanítóbban visszatérő problémát: ha a történelem nyelvi konstrukció, akkor a benne megjelenő „igazság” mint olyan is nyelvi konstrukcióvá válik. (A kérdést érintő, de annak filozófiai konzekvenciáit le nem vonó Verancsics csak részben tekinthető kivételnek.) Erre a szkeptikus trendre majd csak a 17. század közepén reflektál Zrínyi Miklós, aki mint láttuk, közel került a história megismerhetetlenségének állításához is.

A másik vonulatra, a francia hatás taglalására áttérve, tekintélyes névsor állítható össze. Az első jelentős szerző a Strasbourgban tanult Baranyai Decsi János (1560– 1601), Báthory Zsigmond fejedelem történetírója (Commentarius de rebus Ungaricis), illetve egy nagy összehasonlító jogtudományi mű, a Syntagma institutionum iuris imperialias ac Ungarici (1593) szerzője, aki elsőként próbálta a történeti szemléletet alkalmazni a magyar jog megreformálására – de talán helyesebb volna fordítva kifejezni: aki elsőként használta volna fel a jogtudományt a magyar történelem megvilágítására, ha elkészült volna tervezett nagy történeti műve. Baranyai Jean Bodin és a francia jogtudósok mintájára a történelmet nem pusztán az emlékezet fenntartójának vagy pragmatikus politikai példatárnak tekintette, hanem tudománynak, amelynek metódusát ki kell és lehet dolgozni, s amelynek középpontjában nem a megírás gesztusa, a reprezentáció, hanem a történeti tények felkutatása áll. Nagyívű víziójában személyes ismerősének, Denis Godefroynak, a jogásznak és történetírónak nyomdokán járt, és távlatos programot vázolt fel a maga számára: „(…) véleményem szerint múltunk tökéletes ismeretéhez az szükségeltetik, hogy minden, ebben a műfajban alkotó író összes feljegyzését és töredékét összevetve, a magyar történet egésze egyetlen, az igazsághoz hű, rövid és áttekinthető korpuszba, a kezdetektől egészen a mi napjainkig haladó rövid összefoglaló műbe legyen szerkesztve” (Baranyai Decsi, 1866). A nagy terv nem valósulhatott meg (eltekintve a ránk maradt töredékes Magyar históriától, amelyben Báthory Zsigmond uralkodását dolgozta fel Baranyai), de már megfogalmazása révén is fontos szerepet tölt be a historiográfia elméletének magyarországi történetében.

A másik fontos név: Révay Péteré, a magyar Szent Korona történetének és szimbólumainak magyarázójáé (De sacra corona Regni Hungariae, 1613), aki egy posztumusz (1659) megjelent munkájában (De monarchia Hungariae) több helyütt is hivatkozik Bodinre, s aki nemcsak a Methodust, hanem a République-et is használja, mikor az egyes államok virágzásának és hanyatlásának asztrológiai meghatározásával kísérletezik. Ugyancsak a Bodin értelmezése szerinti, az antikvitás értékeit újjáteremtő, s azt felül is múló modern aranykort idézi fel a Lipsius-követő Rimay János, amikor Balassi Bálint műveinek tervezett kiadásához előszót írva arról beszél, hogy Európaszerte elérkezett a tudományok és művészetek soha nem látott virágzása, amit a magyar poeta doctus Balassi felbukkanása is jelez. Rimay ugyanakkor maga számol be róla, hogy az általa létrehozni tervezett „Pallas magyar ivadékai” nevű irodalmi akadémia tagjai poétikai problémák helyett egyelőre inkább az államot érintő fontos történelmi és politikai kérdésekről beszélgetnek gyakori találkozásaik alkalmával – nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, Jean Bodin neve igen gyakran szóba kerülhetett ezeken a szümpozionokon.

A Bodin-hatás magyarországi története monografikus feldolgozást kívánna. Ezúttal mindössze két érdekes összetevőjére hívnám fel a figyelmet: a történelmi idő és az üdvtörténeti idő automatikus azonosításának megszüntetésére, illetve a história arsának tudományos fordulatára.

Az előbbit illetően szembeötlő, hogy bár az imént felsorolt 17. század eleji szerzők (Szamosközy, Baranyai Decsi, Révay, Rimay) mind valamely protestáns felekezethez tartoztak, ennek ellenére történeti műveikben alig található utalás az előző évszázad egyik legelterjedtebb, Magyarországon különösen népszerű gondolatkörére, a Batízi énekében is megjelenő profetikus történetszemléletre. Műveikből lassan kikopik a translatio imperii, a senectus mundi és az apokaliptikus kelléktár többi eleme. A protestáns történetírók és értekezők ezzel lényegében visszatérnek a katolikusok szemléletéhez, akik a történelem magyarázó elvének az isteni gondviselést tekintik, de akár hisznek benne (mint Istvánffy), akár fenntartásokkal kezelik (mint a 16. század egyik legnagyobb magyar történetírója, Forgách Ferenc), az általános kereten belül az emberi szándékokban és döntésekben (consilia) keresik az események és cselekedetek (facta) közvetlen okait. A kálvinista Szamosközy István például Erdély romlását következetesen a predesztinációs erőként működő végzet hatásának tulajdonítja (ineluctabilis / inevitabilis fatum), de erről a végzetről nem lehet tudni, mikor, milyen ciklusokon keresztül éri el célját, s hogy mi is ez a cél. A leglátványosabb törés, a legvilágosabb szakítás a tradícióval Baranyai Decsi esetében mutatkozik, akinek két (fentebb nem idézett) ars historica-szövege közül az első a wittenbergi tradícióhoz tartozik, a második a propagandisztikus kortörténetírás lipsiusi–tacitista alapvetéséhez sorolható. Mi lehet ennek az oka, és hogyan függ össze Bodin hatásával?

Közismert, hogy Európa-szerte milyen nagy vitát váltott ki Jean Bodin Methodusának (1566) híres 7. fejezete, amelyben a ciklikus és az apokaliptikus történetfelfogásokat – mindenekelőtt a Melanchthon–Peucer-féle Chronicon Carionisban kifejtett wittenbergi teóriát – támadta a szerző (Confutatio eorum qui quatuor monarchiae aureaque secula statuunt). Bodin egyszerűen nem tartotta a történeti kutatás tudományos válfaja számára elfogadhatónak az előre gyártott idősémákat, különösen nem a Dániel könyvének álomfejtésében szereplő négy monarchia tételét. Szerinte az egyetemes történelem előrehaladásának általános törvényszerűségei nem előre adottak, hanem magukból az eseményekből, induktív úton tárhatók csak fel. A történelem kutatójának aprólékos munkával egyetemes kronológiát kell összeállítania. Ennek során az egyes szerzők állításai egymással ellenőrizhetők, s a módszer természetesen alkalmazandó a Biblia történeti könyveire is: a kinyert dátumok lesznek a történelem „kemény”, az értelmezéstől és értelmezőktől nem függő adatai. Az egyetemes történelemnek vannak tendenciaszerű szabályai, a partikuláris események viszont sokszor többféleképpen is értelmezhetők – mint ahogy az emberiségnek van története, az egyes népeké azonban sokszor követhetetlen, vagy egymásba folyik (Suggi, 1998). Mindez a történeti szkepszis és a tudományos optimizmus különös ötvözetét eredményezte. Bodin szerint a múlt tudományos alapossággal feltárható, a világ eddigi folyása megismerhető, a jövő azonban nyitott és kiszámíthatatlan. Ugyanez a logika a história olvasója, „használója” esetében is érvényes: az egyes emberi cselekvések, morális magatartásformák ismerete legfeljebb képletesen fegyverzi fel az egyént a váratlan sorsfordulatok ellen, s jól is teszi, ha felkészül ellenük, de nem ad a kezébe csalhatatlan cselekvési vezérfonalat vagy életvezetési kézikönyvet.

Az egész gondolatkör magyar recepciója – bár Bodin közvetlenül is hatott – főként mégis inkább közvetett úton zajlott. Bodin maga is hivatkozik Kálvinra, aki közvetlenül az ő Methodusa előtt publikálta a Dániel könyvéhez írott magyarázatait (Praelectiones in Danielem, 1561). Ebben a genfi reformátor ugyancsak eltávolodott a wittenbergi teológusok úgynevezett „római szisztémájától”, és tagadta a translatio imperii tételét, mondván, hogy a prófécia hatálya nem terjedhet ki az Újszövetség kihirdetése utáni időre. Bodin kortársa, a ferrarai Immanuele Tremellio (1510–1580), a héber nyelv nagy tekintélyű professzora, az ószövetségi könyvekből készült új kommentált fordításaiban szintén szakított a négy monarchia megkövesedett elméletével, és Dániel könyvének historikus értelmezést adott, a negyedik birodalmat nem a Római Birodalommal, hanem a Szeleukidák államával azonosítva. Ez a lépés annyit jelentett, hogy a 16. század és általában a történelmi idő kikerült a prófécia hatálya alól, az apokaliptikus diskurzus nem vonatkozott többé a mindenkori „mára”, legalábbis nem azzal a rigorozitással, mint addig. A jelen és a múlt kapcsolatának makroalakzata a metonímia helyett fokozatosan a similitudo lett, felnyílt a jövő horizontja – és rögtön beláthatatlanná is lett. Tremellio értelmezése a Franciscus Junius által kiegészített bibliafordítás (első megjelenése: 1575–1579) révén kanonizálódott. Tekintettel arra, hogy az első teljes magyar bibliafordítás készítői ezt a fordításváltozatot vették alapul, a Melanchthon–Carion-féle apokalipszisfelfogás helyére lassan benyomult a sokkal elasztikusabb kálvini eszkatológia, és az 1560-as évek végidővárását felváltotta a nyugtalan töprengés: mit jelentenek az éppen zajló események, ha nincs már „megnyugtató”, mindenki számára rendelkezésre álló apokaliptikus értelmezési keret? Csak egy példát említek a korszak magyar irodalmából, Kecskeméti Alexis Jánost, aki a Dániel próféta könyvéhez írott prédikációsorozatában a Tremellio-féle értelmezésre hajlik, és kétellyel illeti a negyedik monarchia azonosítását a Német-római Császársággal.

„És ezt az utolsó értelmet magyarazatot javallyak ez mostani idöben levö iras magyarazo Doctorok, Tremellius, Junius és Polanus, etc. Mi ez két értelmek közöt, noha ezt az utolsot az czelhoz közelebb valonak ismerjük lenni, s-ezt-is-tartzuk: De ha kik az Romai birodalmon, az elso magyarazaton akarnak meg maradni, hogy ez mostani Imperatorokat csak larvaknak kepeknek ne itellyük lenni, es hogy semmi fundamentomok ne legyen az Monarchiak között, nem csatázunk erötte: mivel hogy meg erröl az iras magyarazo Doctorok szinten megh nem alkuttanak. Akkinek melylyik tetzik, valasza maganak” (Kecskeméti Alexis 1974, 207).

Ha Kecskeméti Alexis maga nem említi is Jean Bodin nevét, az általa citált forrásban, Armandus Polanus bázeli professzor Dániel-kommentárjában (In Danielem prophetam… commentarius, 1606) mindenki megtalálhatta a Methodus ad facilem historiarum cognitionem szerzőjére való hivatkozásokat. A merev időséma elvetésének lehetősége mindenképpen felszabadítóan hatott, és eltüntette az akadályokat Bodin recepciója (s ezzel a történelem módszeres tanulmányozása) útjából. Magyar vonatkozásban még feltárandó a 16–17. század fordulóján eszkalálódó „idő-háború” története, de két jellegzetessége már most megállapítható: a benne megfogalmazódó álláspontok és nézetegyüttesek nem igazodtak a felekezeti határokhoz; a vita alapvetően befolyásolta a nemzeti történelemről alkotott képet, a nemzettudat formálódását.

A másik említett hazai jelenség ezzel párhuzamos, de már a szűkebben vett historiográfia-módszertant érinti. A történetírás is lassan önálló tudománnyá kezd fejlődni a

17. század elején, és sajátos „szakmai” szempontjai szintén átlépik a felekezeti és politikai határokat. Ezt bizonyítja a francia hatás tekintetében megemlítendő harmadik jelentős ars historica-szerző, Bocatius János (1569–1621) és módszertani értekezése, a Historica parasceve (1621). Bocatius szinte a teljes historiográfiaelméleti hagyomány ismeretében látott munkához. Alapvetését leginkább a Brutusnál is megfigyelhető hermeneutikai tudatosság jellemzi, csakhogy ez hívő hermeneutika: az igazság létezik, tudója Isten, aki a Szentlélek útján közli azt kiválasztottjaival. A história írása és olvasása tehát Isten antropológiai tervét teljesíti be (ugyanez a gondolat futólag feltűnik Istvánffynál és alaposan argumentálva Brutónál), az ember tökéletesedésének eszköze. Bocatius azonban nagyobb figyelmet fordít a technikai-módszertani részletekre, mint elődei. Az előadásmóddal kapcsolatban csak annyit jegyez meg, hogy az írónak a necessitas, dignitas és utilitas (szükségszerűség, méltóság és hasznosság) mellett a „kellemesség” szempontját is figyelembe kell vennie, hogy az olvasók figyelmét lekösse. Az igazság feltárásának eljárását (az igazsághoz legközelebb eső verzió összeállítása a különböző forrásokból) a jogtudománytól kölcsönzi a történetírás. A történetíró szerencsés esetben maga a fejedelem vagy az állam magas rangú tisztségviselője, de ha nem, akkor is kitűnő szónoknak kell lennie, személyesen kell ismernie a hadvezéreket és minisztereket. Legyen betekintése az államiratokba, kutassa ki a követek titkos levelezését, ha kell, fizesse meg informátorait, valamint hatoljon az események felszíne mögé, szerezzen tudomást a döntések okairól és a döntéshozók további titkos szándékairól. Bocatius már nem magányos tudós, mint Baranyai Decsi János; a Parascevében részletesen ismerteti Bethlen Gábor fejedelem programját, amely kimondottan a história műfajának támogatására irányult, részben klasszikusok (Quintus Curtius, Julius Caesar) fordíttatása magyarra, részben humanista szövegek tervezett kiadása (Szamosközy, Bruto), részben új művek íratása révén. Ez a program – eltérően a politikai programtól – nem ismert felekezeti határokat. Bocatius a Parasceve végén, amikor felszólítja hazája polgárait, hogy segítsék a készülő munkát információkkal, bocsássák rendelkezésére a magánlevéltárakban rejtőző kiadatlan történeti forrásokat és feldolgozásokat, megemlíti, hogy tudomása van Istvánffy Miklós ekkor még mindig kéziratban lévő monumentális históriájáról, majd „átszól” (Bethlen Gábor táborából a Habsburgokéba, a protestáns oldalról a katolikusra), az esztergomi érseknek: „Pázmány, jól tudod, mennyire szeretném, hogy a finomabb műveltség általános ellensége, a barbárság ellen, feledve a személyes ellentéteket, közösen fogjunk fegyvert, és egymást segítve próbáljuk az államot megőrizni, hogy ugyanazt a dicséretet érdemeljük ki, mint Nisusés Euryalus: »Egy a szivük-lelkük, s a csatába rohanva is egyek«.” (Bocatius 1992, 71–72).

A fentiek ismeretében korántsem meglepő, hogy Bocatius értekezésének leggyakrabban citált szerzője éppen az Index librorum prohibitorum listáján ekkor már előkelő helyet elfoglaló eretnek: Jean Bodin.

Ha mármost számolunk a Bodin-hatás ilyen erős hagyományával Magyarországon, akkor nem lesz érdektelen az idézett Vitéz hadnagy-részletet és életműbeli kontextusát abból a szempontból vizsgálni, hogy a francia gondolkodó miként befolyásolta Zrínyi történelemmel, történetírással kapcsolatos nézeteit, illetve ez utóbbiak mivel járultakhozzáaz arshistorica-vita (illetve a történetelméleti gondolkodás) magyarországi alakulásához. Zrínyi egyértelműen az első, aki magyar nyelven írott munkában összekapcsolja a történetírás retorikus, valóságkonstruáló természetéből következő nyelvfilozófiai kételyt a történelem kutatásának szükségszerű korlátaiból adódó ismeretelméleti szkepszissel. A Mátyás király életéről való elmélkedések bevezető gondolatai a genealógiai irodalom közhelyeit eredeti szerkesztésben hozzák.

„Az én pennám meg fog akadozni Mátyás király nemzetsége számlálásában: eleget versengettek már az historicusok abban. Bonfinius romaiaktul s régi tündöklő Corvinusoktól hozza ki a genealogiát, el is hittem, hogy ugy vagyon; a magyar irók penig nem egyeznek véle ebben, hanem hogy Zsigmond királytul és egy bujér asszontul való volna, nem törvényes házasságbul, hanem szerelem gerjedéséből. Ha igy volna is, nem volna mind ebben mit szégyenleni” (Zrínyi 1985b, 180).

A római eredet „elhívése”, mint azt a finoman ironikus megközelítés (versengő történetírók) sejteni engedi, mindenképpen irodalmi elhitetés eredménye, a meggyőző fikciót igazolja vissza. Erre céloz a következő megállapítás is: „Sok száz másnak, vitéz nevü fő embereknek eredetét nem tudjuk, fabulákkal támogatván tudatlanságunkat” (Zrínyi 1985b, 180). Zrínyi maga nem írt családi genealógiát, de az általa íratott (és szoros felügyelete alatt készült) családtörténet, amely a Zrínyieket részben az ég ellen lázadó gigászoktól, részben a Rómát dúló gót vezér, Totila családjából származtatja, igen szép példával szolgál a fabulákkal támogatott históriára, azaz a történelem nyelvi-konstruktivista felfogására. Maga a Szigeti veszedelem is „fabulákkal kevert história”, azaz genealogikus eposz, akár Szörényi László által kimutatott panegyricus-mintáját (Alessandro Cortesi Mátyás-panegyricusát – Szörényi 1993), akár az erősen genealogikus jellegű horvát orális hősköltészet valószínűsíthető hatását vesszük figyelembe. A dicső nemzeti és nemzetségi ősökkel példát állító, imitációra sarkalló genealógia műfaja szerencsésen oldja fel az ars historica-vita legfőbb dilemmáját, a történetírás tanító és gyönyörködtető funkciójának, általánosabb értelemben pedig a história, illetve a poézis elsőbbségének kérdését. A genealógia – éppúgy, mint a kiemelkedő személyiség életrajza, a plutarkhoszi mintát követő biográfia – megengedetten él a nagyítás, a hatáskeltő túlzás eszközeivel, egyszerre gyönyörködtet és ne-vel. Ezért nevezheti Zrínyi következetesen „históriának” a Szigeti veszedelmet, ez magyarázza a különbségtételt verseskötetének előszavában a „magános való dolgok” (az arisztotelészi értelemben vett históriai tény) és az „országos dolognak historia-folyása” (a históriát a filozófiához közelítő platonista történelemfelfogás) között (Zrínyi 2003, 9–10). A Szigeti veszedelem abban az értelemben „história”, hogy értelmezi (nyelvi cselekvéssel megalkotja) a történtek lényegét.

A história és a fikció közötti különbségtétel elmosódása természetesen implikál valamiféle szkeptikus viszonyulást a múlt értelmezéséhez, de nem mindegy, hogy milyet. A frank/gall népleszármazást oly nagy becsben tartó, azt publicisztikai éllel felhasználó Bodin maga is paradox hozzáállást mutat a kérdéshez, hiszen a Methodusban az önmaguknak isteni eredetet tulajdonító fejedelmek és tudósok (Nagy Sándor, Julius Caesar, Arisztotelész) bírálata mellett gúnyosan jegyzi meg: „(…) ámde a hatalmasok gőgje a legalábbvalókra is kiáradt: akik, vagy mert saját eredetük kezdeteit nem tudták, vagy mert el akarták hárítani a jöttmentség ódiumát, magukat a szülőföldjük őslakosainak, azaz autokhtonnak, gégeneisnek kezdték nevezni” (Bodin 1579, 376). Kiterjesztő értelemben véve e sorok egyszerre sugallják a történelem (és vele minden elbeszélés) nyelvileg konstruált voltát és az ebből következő szkepszist; de egyszersmind annak lehetőségét is, hogy mégis létezik „igazibb” vagy inkább igazabb történelem, amelyhez a történetírók és a költők elbeszéléseit figyelmesen rostálva, egymással korrigálva férhetünk hozzá. Ennek a históriának az igazságai nem kizárólagos érvényűek (további tények, illetve források felbukkanásával mindig finomíthatók), tanulságai sohasem egyirányúak (több, egymásnak ellentmondó következtetést is lehetővé tesznek), de legalább felvértezik az olvasót a tájékozatlanságból adódó téboly ellen. Irodalmi adatok által igazoltan gyógyhatású szer, szkepszis utáni lábadozóknak. „(…) nincs egy dolog is (…) kinek két ellenkező magyarázatja ne találtassék” – írta Zrínyi a Vitéz hadnagyban – ám ebből ugyanitt nem szélsőségesen szkeptikus (a kor nyelvezetében: „pürrhoniánus”) morálfilozófiai következtetést von le, hanem az ismeretek relatív voltát tényként kezelő bodini úton jár: „(…) ha nem egyebet is, legalább a könyvek olvasásából azt nyerheti az ember, hogy soha nem találhatja az embert isméretlen szerencsétlenség, a kinek immár mássát nem olvasta volna, és nem tibolodik meg annyira, mint az, az kinek elméjében soha az nem volt, hanem szokatlan hozzá és készületlen” (Zrínyi 1985a, 107, 108). Nem tébolyodik meg annyira

A szkepszis Zrínyi számára nem végpont, hanem kiindulópont. Azt sugallja, hogy ha a történelemnek nincs abszolút tanulsága, akkor keressük benne a relatív tanulságokat, „szorgalmatossággal, fáradsággal, vigyázással” (más kontextusban: „vitézséggel”) befolyásoljuk a sorsot, „kénszerítsük az szerencsét” az élet szolgálatába. Ha a jövő az értelemmel nem kiszámítható, akkor megnyílik az akarat számára, s ez a – szó legnemesebb értelmében vett – voluntarizmus megnyilvánulhat nyelvi cselekvésben is. A szó és a tett egy. A nemzeti történelem egészét genealogikus eposz formájában értelmező Szigeti veszedelem folytatható, a Harmonia caelestisig bezárólag hagyományfolyamot indít, amelyben történelem mindig újraalkotható, újraélhető örök nyelvi jelenként kínálja magát értelmezésre, alakításra.

Ugyanezen gondolatsor másik potenciális kifutása: a nyelvileg közvetített példák követhetetlenek, a nyelv maga is az Idő foglya, a világ folyása érthetetlen és a történetírás révén megragadhatatlan, legalábbis a tanulságokat kereső ember számára. A Vitéz hadnagy egy másik, az idézettnél későbbi pontján ismét előkerül a történelem tébolya: „Ihon az emberi bölcsesség, ihon az értelem, ihon mit kell magamnak vallanom, hogy ez az én öszveszedett munkám nem egyéb hanem bolondság. Ad-junk regulákat a hadakozásnak, értsük a vitézséget, légyen ollyan bátor szivünk mint az oroszlánnak, de mindezekkel eggyütt megtibolít az Mindenható, az az eszköz által, kit mi Szerencsének hivunk, megtébolít, a kit akar, minden okosságával és értelmével, esmég felvisz másokat, a kiknek nincsen egyéb fejekben bolondságnál. Ez az ő megfoghatatlan providentiája kit Fatumnak mondanak emberek” (Zrínyi 1985a, 174–175).

Egy évtizeddel később, a nagy török háború előestéjén, ebből a megfoghatatlan gondviselésből gonosz végzet lesz. „Ugy látom, az gonosz Fátum minden jó tanácsokat az inevitabilis necessitással excludál mitőlünk, szegény magyaroktól” – írja Zrínyi egy ismeretlen barátjának küldött, a Vitéz hadnagy gondolatát parafrazeáló levélben („valamint egy nap az másikhoz nem hasonló teljességesen, ugy egyik példa az másiktól különböz”). Az érthetetlen sors (szerencse, fátum, történet) ebben a vízióban is „kénszeríthető”, de az akarat csak a halálra irányulhat: „ha veszni kell hazámnak (kell penig), azon vagyok, rajtam kezdje el az veszedelmet”. A gondviselés talán gonosz, talán közönyös, a históriától fosztott ember csak az önként vállalt halálban talál igazolást: „(…) készen várom, az Isten mit ad és mit disponál felőle, és annyira contemnáltam minden rettenetességeket, hogy ultro provocálom az Fátumot” (Zrínyi 2003, 752–753). Batízi még Jézus Krisztus eljövetelét várta „nagy vígan” – Zrínyi (már a Syrena-kötetben!) a nemzetével közös temetkezést: „Míg élek, harcolok az ottomán hóddal, / Vígan burittatom hazám hamujával” (Zrínyi 2003, 246). Természetesen ez a tradíciószál is folytatható volt, pontosabban újra felvehető a történelem egyes kitüntetett pontjain, fel is veszik a legnagyobbak, a maguk ars historica-szövegeiben: Vörösmarty az Emberekben, Petőfi a Szörnyű időben, Márai a Halotti beszédben… Mindegyiknek közös jellemzője az emberi cselekvések mögött álló transzcendens háttér átrajzolódása: Isten rejtőzködik, szándékai – ha vannak – megragadhatatlanok, az emberi történelemnek Melanchthon, Batízi és társaik által elképzelt képes krónikáját nemcsak hogy nem írja, de talán nem is olvassa. A Vitézhadnagyot záró sírversben közönyösen kéklik az ég, mögüle, ha van, üres tekintet néz át rajtunk:

Befedez a kék ég, ha nem fed koporsó,

Tisztességes legyen csak órám utolsó.

Akár farkas, akár emészszen meg holló,

Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.

A hagyomány él; modern hangszereléssel, történelmi regényben, esetleg így hangzana: „Hová igyekszünk ily kétségbeesetten? Alant fekete-zöld Hádész, míg a magasból vonagló arcunkra csillagos kék csendesség tekint. Megéri fejünket a köd fölé kínlódnunk, ha odaföntről dermesztő közöny tekint reánk? Ha igen, miért? Csak mert ha megállunk, többé nem bírnánk újrakezdeni?” (Szilágyi 2001, 411).

HIVATKOZÁSOK

Balázs Mihály–Monok István–Tar Ibolya (1992) Az első magyar ars historica. Szamosközy István Giovanni Michele Bruto történetírói módszeréről (1594–1598), Lymbus: Művelődéstörténeti Tár, 4: 49–85.

Baranyai Decsi János (1866) [1593] „Praefatio in Syntagma iuris”, in Baranyai Decsi János Magyar historiája 1592–1598, Toldy, Ferenc (kiad.), Pest, 1866, LXI (Monumenta Hungariae Historica, ser. II, Scriptores, vol. 18).

Batízi András (1880) [1544] „Meglött és megleendő dolgoknak teremtéstül fogva mind az ítéletig való história”, in Szilády Áron (szerk.) XVI. századbeli magyar költők művei, 1. (1527–1546), Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 95–113 (Régi Magyar Költők Tára II).

Bene Sándor (2003) „Őskeresők. A Zrínyi-családtörténet és műfaji háttere”, Irodalomtörténeti Közlemények 107: 3–42.

Bene Sándor (2005) „The »ars historica« debate in Hungary and Transylvania”, in Hausner Gábor(szerk.) Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére, Budapest:Argumentum, 75–90.

Bocatius János (1992) [1621] „Historica parasceve”, in Opera quae exstant omnia, III, Prosaica, Csonka, Franciscus (ed.), Budapest: Akadémiai, 53–72 (Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum).

Bodin, Jean [Ioannes Bodinus] (1579) [1566] „Methodus adfacilem historiarum cognitionem”, in Wolf, Johannes (ed.) Artis historicae penus, octodecim scriptorum tam veterum quam recentiorum monumentis, et inter eos Jo. praecipue Bodini methodi historicae sex, instructa, I–II, Basileae: Perna.

Brenner Márton (1543) „Brenner Márton Révai Ferenchez”, in Kulcsár 1977, 7–13.

Bruto, Gian Michele [Ioannes Michael Brutus] (1583) [1578] „De historiae laudibus, sive de certa via et ratione, qua sunt rerum scriptores legendi, liber unus”, in Selectarum epistolarum libri V, De historiae laudibus, Praeceptorum coniugalium liber I, Cracoviae: Petricovius.

Istvánffy Miklós (1873) [1605] „Istvánffy Pázmány Péterhez, Vinice, 1605. dec. 31.”, in Pázmány Péter Levelezése, I. 1605–1626, Frankl, Vilmos (kiad.), Budapest: Eggenberger, 7.

Károlyi Gáspár (1984) [1563] „Két könyv minden országoknak és királyoknak jó és gonosz szerencséjeknek okairul”, in Szabó András (kiad.) Károlyi Gáspár a gönci prédikátor, Budapest: Magvető, 9–144 (Magyar Hírmondó).

Kecskeméti Alexis János (1974) [1621] Prédikációs könyve, Szuromi Lajos–Lábos Olga (kiad.), Budapest: Akadémiai.

Kulcsár Péter (kiad.) (1977) Humanistatörténetírók, Budapest: Szépirodalmi (Magyar Remekírók).

Kulcsár Péter (1994) „Ars historica”, in Jankovics József (szerk.) Klaniczay-emlékkönyv, Budapest: Balassi, 119–127.

Rimay János (1992) „Kísérő elogium és előszó egy tervezett Balassi-kiadáshoz”, in Írásai, Ács Pál (kiad.), Budapest: Balassi, 47–53.

Suggi, Andrea (1998) „Cronologia e storia universale nella Methodus di Jean Bodin I Castelli di Yale: Quaderni di filosofia 3: 75–92.

Szikszai Fabricius Balázs (1565) „Szikszai Fabricius Vazul előszava a kegyes olvasóhoz Bonfinius Antalnak… történelme elé”, in Kulcsár 1977, 14–28.

Szilágyi István (2001) Hollóidő, Budapest: Magvető.

Szörényi László (1993) „Panegyricus és eposz (Zrínyi és Cortesius)”, in Hunok és jezsuiták. Fejezetek a magyarországi latin hősepika történetéből, Budapest: AmfipressZ, 25–33.

Verancsics Antal (1944) [1539] Antonius Wrancius Sibenincensis Dalmata, Expeditionis Solymani in Moldaviam et Transsylvaniam libri duo, de situ Transsylvaniae, Moldaviae et Transalpinae liber tertius, Eperjessy, Colomannus (ed.), Budapest: K. M. Egyetemi Nyomda.

Verancsics Antal (1857) [1548] „Paulo Jovio Novocomensi”, in Összes munkái, I, Szalay László (kiad.), Pest: Emich, 179–180 (Monumenta Hungariae Historica, Scriptores II).

Zrínyi Miklós (1985a) [1650–1653] „Vitéz hadnagy”, in Prózai művei, Kovács Sándor Iván

(s. a. r.), Budapest: Zrínyi, 101–176. Zrínyi Miklós (1985b) [1657–1658] „Mátyás király életéről való elmélkedések”, in Prózai művei, Kovács Sándor Iván (s. a. r.), Budapest: Zrínyi, 179–205.

Zrínyi Miklós (2003) [1651] „Adriai tengernek Syrenaia: groff Zrini Miklós”, in Összesművei, Kovács Sándor Iván–Kulcsár Péter–Hausner Gábor (kiad.), Budapest: Kortárs (Magyar Remekírók).

Zsámboky János (1567) „Zsámboky János II. Miksa császárhoz”, in Kulcsár 1977, 29–38. Zsámboky János (1982) [1564] Emblemata, Varjas Béla (kiad.), Budapest: Akadémiai (Bibliotheca Hungarica Antiqua).