Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

39. fejezet -

39. fejezet -

A „HELYETTES ÁLDOZAT” ALLEGÓRIÁIA ZRÍNYIÁSZ KILENCEDIK ÉNEKÉBEN

„Finis coronat opus.” A Vitéz hadnagy negyedik Discursusának kulcsfontosságú mondása (Zrínyi Miklós saját fordításában „Az vég ékesíti meg a dolgot”) egyszerre volt életprogram és alkotói hitvallás. A Szigeti veszedelem szereplőit megszólaltató epigrammaciklusában Zrínyi a legkiválóbb hősök (Szigeti Zrini Miklós, Deli Vid, Sarkovics) mellé csekélyebb jelentőségű epizódszereplőket állított, Radivoj és Juranics vajdákat és Farkasics Pétert. Az epigrammafüzér élén az eposz emberfelettivé növelt vezéralakja, „Szigetnek Hectora” (X, 94; XV, 16), maga Zrínyi áll, a végén viszont az a Farkasics, aki a „kegyetlen fátum” rendeléséből nem is vitézi módon, csatamezőn, hanem ágyban halt meg. A versek sorrendjének logikája érzékelhetően példázatos:afőhősök felől a kevésbé nevezetes figurák felé halad, ez utóbbiakra irányítja a figyelmet. A legkisebbek ugyanannyi teret kapnak, mint a legnagyobbak. Vajon mi lehet ennek a határozott iránymutatásnak a célja?

Ha tekintetbe vesszük, hogy az epigrammák voltaképpen az elhunyt hősök fiktív sírversei, arra gondolhatunk, amire a síremlékek általában figyelmeztetnek: a halálban mindenki egyenlő. A vértanúhalál jutalmaként a legszerényebb harcosok is elnyerik a mártírkoronát: a közösen vállalt önkéntes halál végképp megbonthatatlanná teszi az idealizált szigeti védősereg összetartozását. Tudjuk, hogy a magyarság erkölcsi és politikai értelemben vett egysége a költő Zrínyi leginkább áhított vágyképe volt. „Az ország érdekeit kifejező program – a török kiverése és az országegyesítés – mindenki számára érthető bemutatásával a nemzet összes erőinek összefogására lelkesít a nagy cél érdekében” – írja a Szigeti veszedelemről Péter Katalin (Péter 1975, 112).

Még közelebb jutunk az üzenet lényegéhez, ha az epizódalakokat megszólaltató epigrammákat a Zrínyiász megfelelő énekeivel, a hősök tetteit elbeszélő eposzrészletekkel hozzuk összefüggésbe. Az eddigi kutatás szegényesnek tekintette az eposz és a hős-epigrammák kapcsolatát: „Feltűnő, hogy míg Zrínyi lírai versei és az eposz között számos motívum-egyezés észlelhető, a hős-epigrammák (…) kevésbé hozhatók kapcsolatba az eposszal” (Kovács 1985, 268). Ez a megállapítás természetesen igaz, mivel pontosan észleli az eposzi sztereotípiák hiányát az epigrammákban. Ám a probléma máshogyan is megközelíthető. A mellékalakokat megjelenítő epigrammák nem csupán személyeket és cselekedeteket, hanem szövegeket is képviselnek, az eposz jelentéktelennek tűnő elemeire utalnak, feltárva a műben rejlő mélyebb összefüggéseket. Elmondható, hogy az epigrammaciklus az eposz allegorikus értelmezését is nyújtja.

Zrínyi harmadik hősepigrammája a Szigeti veszedelem IX. énekének legfontosabb mozzanatait idézi fel. A Zrínyi-elemzők eddig csak epizódnak tekintették ezt az éneket – vagyis a Radivoj és Juranics önfeláldozó tetteit megörökítő részt –, mivel ez a történet nem illeszkedik az eposz eseménymenetének fő vonalába. „Az epizód azonban mégis csak epizód marad” – jegyzi meg Klaniczay Tibor (Klaniczay 1964, 179). Mindazonáltal a lírai mélységekig hatoló jellemábrázolás szép példájaként emlegetik ezt a fejezetet. Toldy Ferenc szerint az „epizódok (…), különösen a Radivoj és Juranics barátságok (…) szép lélekfestésre nyújtottak a költőnek alkalmat. E mellett azok a mese folyamát nemhogy megakasztanák, sőt inkább ügyes kézzel oly helyeken iktatvák be, hol abban nyugpontok érzékelhetők” (Toldy 1867, 257). A IX. ének valóban a Zrínyiász egyik „nyugpontja”. Klaniczay Tibor is úgy látta, hogy „az eposz eszmei mondanivalóját nagyrészt a jellemábrázolás juttatja érvényre. Ezért válnak az eposz nélkülözhetetlen részeivé az olyan epizódok is, melyeknek – mint Radivoj és Juranics történetének vagy Farkasics halálának – nincsen jelentős, központi szerepük az események továbbvitelében” (Klaniczay 1964, 240).

A két vitéz vajdáról, Radivojról és Juranicsról szóló Zrínyi-epigramma megerősíti ezt a felismerést, és arra ösztönöz, hogy az eposz egészére vonatkozó, átfogó tartalmakat keressünk a IX. ének szövegében. Nem elképzelhetetlen a Zrínyiász olyan olvasata sem, amely ebben a csekély epikai fontosságú részletben a mű egyik lényeges sűrűsödési pontját ismeri fel.

Radivoj és Juranics története – az epigramma első strófája szerint – a tökéletes boldogság példázata:

Mi boldogok voltunk,

Együtt éltünk, holtunk,

Most Istennél van lelkünk.

Radivoj és Juranics azért szöknek ki az immár szakadatlanul ágyúzott Szigetvárból, hogy a védők üzenetét eljuttassák a királyhoz, és segítséget kérjenek tőle. Ám az éj sötétjében az ellenség sátraihoz érkező hősök nyomban feledik eredeti küldetésüket. Ahelyett, hogy jó „kalauzok” (IX, 17) gyanánt a török táborból kivezető rejtekutat keresnék, úrrá lesz rajtuk az öldöklésvágy, és iszonyú vérengzést visznek véghez a részegen alvók soraiban. Szinte állatias vakmerőségüket fenevadak neveiből fűzött metaforalánccal érzékelteti Zrínyi: „Bizony két vad farkashoz hasomlók ezek” (IX, 46); „Két vitéz oroszlány haraggal érkezik” (IX, 52); „Mint fene leopárt, ha elveszti kölkét” (IX, 74). Fejét veszik a muzulmánok vallási vezetőjének, a jövendőmondó kadileskernek is, és zsákmányként magukkal viszik a bársonyvánkoson tartott Alkoránt.

Karddal vágnak utat maguknak a törökök között: „Én elől csinálok utat nagy hatalmon, / Mert feküsznek törökök részegek ihon” (IX, 47). Ez az „útcsinálás” szimbolikus értelmű: szablyájukkal mintegy az ellenség testébe írják önnön végzetüket: „Véghez ment, Juranics, mi minden szándékunk, / Utat törökök közt magunknak csináltunk; / De tovább szerencsével nem jó játszanunk, / Jerünk ki közzülök; nem jó itt mulatnunk” (IX, 57). A nyíltan vállalt szerencsepróbán a vajdák maguk is odavesznek. Kardjukkal kiszabott útjukon haladva nyomokat hagynak maguk után, miközben egymás nyomaiba lépnek: „Az nyomunkra vigyázz, édes vitéz társom” (IX, 47). „Micsodásföldhátántéged nyomozzalak? / Igy búsul s igy kiált, s nyomravisszamegyen,/ Hogy valamint Juranics nyomát esmérjen” (IX, 63–64). A hősök útja a halálba vezet – nyomukban jár a hírnév: „Éltemet halállal én is megcserélem, / Mikor hozzá adatik örök jó hírem” (IX, 22) – kiáltja Juranics, nemcsak vitéz társát, hanem másokat is buzdítva arra, hogy nyomaikban lépkedve, őket követve haladjanak végig a halál útján. Így válnak átvitt értelemben is útnyitókká, kalauzokká.

A tábori őrség bekeríti és levágja Juranicsot, miközben társa tovább menekül. Ám Radivojban a bosszúvágy elnyomja a kötelességérzetet. Visszafordul, és dühöngve, ölve ront barátja gyilkosaira, és maga is „társa mellett lelkét Istenhöz bocsátá” (IX, 76).

A fenti epizódot a Zrínyiász – csekély számú – szerkezeti fogyatékosságai közé sorolta a kutatás: „Radivoj és Juranics epizódjában is van egy olyan mozzanat, amely nem illeszthető össze maradéktalanul az eposz tendenciájával. Az ő feladatuk az volt, hogy elvigyék a fontos üzenetet a királynak. Radivoj ezt meg is tehette volna, mert átjutott az ostromgyűrűn. Katonai szempontból az lett volna a helyes, ha folytatja útját, de ő ehelyett barátja megmentésére siet, ami úgyis reménytelen. (…) Radivoj katonai szempontból hibát követett el. Persze, ezzel lehetővé vált egy gyönyörű szép jelenetnek a megalkotása. (…) Minden önfeláldozása mellett szó fér Radivoj eljárásához, hiszen a vár sorsát veszélyeztette egyetlen barátjáért” – figyelmeztet Klaniczay Tibor Zrínyi epikai „következetlenségére” (Klaniczay 1964, 250). Ezeket a „szerkezeti hibákat” a következőképpen indokolja meg Arany János: „Az eposz nem regény. Hiú várakozást vagy ál félelmet gerjesztő eszközök nem illenek komoly méltóságához. Sokkal mélyebb, emberien meghatóbb a részvét, mely bennünk támad hősei iránt, ha ezek sorsát előre tudjuk, vagy sejtjük legalább” (Arany 1962, 365). Az Arany János elemezte epikus anticipációk egyszersmind metaforikus kapcsokat teremtenek a Zrínyiász különböző szöveghelyei között.

A vajdák valóban kihívják maguk ellen a sorsot. Csak azzal törődnek, hogy minél nagyobb kárt okozzanak az ellenfélnek. Ám tudjuk, hogy az eposz végén ez a bosszúszomjjal vegyes halálraszántság válik az egész védősereg alaphangulatává: „De pogány törökben tehetsz kárt nagyot is, / Ha utánna mégyen hadad és magad is” – olvassuk majd a szigetiek elfogott galambpostájában (XIII, 94). Radivojék küldetésének szimbolikus értelmű kudarca voltaképpen anticipáció: a X. énekben megfogalmazódó, majd a XIII. énekben bekövetkező „szerencsefordulatot” előlegezi. Természetszerűen következik mindez az eposz alapkoncepciójából: egy minden szenvedésért kárpótlást hozó végső győzelem reményében a várnak és védőinek el kell pusztulniuk, ezért a segítség, ha jönne is, hiábavaló lenne.

A kutatás már több ízben kimutatta, hogy Radivoj és Juranics meséje lényegében az Aeneis IX. énekének imitációja. Toldy Ferenccel szólva „nyomról nyomra Virgil Euryalus és Nisus-féle epizódja után képeztetett, mégis az egésznek jellemében kivitetett a két vajda története, melyben két egymást szerető barát próbál közösen szerencsét” (Toldy 1867, 246). Radivojról és Juranicsról szólva manapság is a két hős bajtársiasságát, baráti önfeláldozását, egymásért vállalt halálát szokás kiemelni. Az eposz egészén ekallegorikus utalásrendszerében azonban ez a tett sokkal tágabb jelentést kap.

Már Széchy Károly tüzetesen összevetette Vergilius és Zrínyi szövegeit, és megállapította, hogy noha itt „a leghívebben ragaszkodik költőnk Vergiliushoz”, mégis figyelemre méltóak Zrínyi önálló alakításai. Széchy a jelenet végén olvasható jóserejű álomleírásban látja a két eposzrészlet legfontosabb eltérését. Egyfelől azért, mert ez „Vergilius más helyéről van ideszőve”, másfelől „a két álom célja egészen más; Vergilius Aeneas Trójából való eltávozásának sürgetésére használja, míg Radivoj a Szigeti veszedelemben Deli Vid és Zrínyi Miklós közeli vértanúságát jelenti meg” (Széchy 1898, 183–184). Korábban már Toldy Ferenc is eltűnődött az álomlátás jelentőségén, megjegyezve, hogy „bár semmit nem motivál, mégsem hibás, ha nem machinának, hanem annak vesszük, aminek a költő gondolta: Deli Vid hangulatában fekvő természetes képzeletmozgalomnak, melynek szépsége épen abban áll, hogy Deli Vidot az olvasó előtt szinte végzetszerű hőssé avatja” (Toldy 1867, 246).

Az Aeneis Nisusa és Euryalusa „egyek voltak a vágyban” („his amor unus erat”; Aeneis, IX, 182), „s együtt mentek a hadba”, valóban egymásért, szerelmükért áldozták életüket. „Fortunati ambo” (Aeneis, IX, 446) – mindketten szerencsések, hiszen a halálban örökre egymásra találtak. Zrínyi ugyanezen a helyen „boldogok”-nak nevezi hőseit, erre a szöveghelyre mutat rá az epigramma első sora: „O, áldott, o, boldog, o, erős vitézek!… / Élni fog nevetek; ti pedig az Istent / Örök boldogságban mostan dicséritek.” „Fortunatus” vagy „beatus”? A latinban szinonimák. Zrínyi fogalmazásában a két szó jelentése mégis számottevően különbözik. Ebben az eltérésben a hősi halál két arculata tárul fel; „szerencsés” az, aki kapja, és „boldog”, aki megküzd érte. A költő alighanem tudatosan ülteti át ily módon magyarra a „fortunati” jelzőt, ezáltal is a keresztény heroizmus fogalomköréhez igazítva a vergiliusi mintát. Zrínyi „szerencséjének” mindig két aspektusa van: antik és keresztény. Ez a kétféle lényeg egyesül a heroikus boldogság eszményében. Sóvárogva fejtegeti a számára elérhetetlennek tűnő boldogság mibenlétét a halálos ágyán fekvő Farkasics: „O, százszor boldogok, kik hazájok mellett / Vitéz módra letették élteket” (VII, 31). Szigeti Zrínyi Miklósnak a hős teste felett elmondott vigasztaló szavai megmutatják az utat a lélek számára az „igazi” boldogsághoz: „Ottan fizetődik most világi munkád, / Vigan nézik angyalok sebeid nyomát; / Ottan, mely véredet hazádért hullattad, / Örök boldogságodra szentek fordétják” (VII, 48). Zrínyi kedves Horatius-sorának – Dulce et decorum pro pat-ria mori – keresztény interpretációja ez.

Ahhoz azonban, hogy mindez beteljesüljön, Zrínyi szerint szerencse is kell.

Mind az antik, mind a barokk eposz hősei dicső tetteik révén jutnak el a halhatatlanságba, boldogságuk forrása mégis különböző. Vergilius megjegyzése az elhunytak halál utáni állapotára vonatkozik, összhangban azzal az ókori felfogással, miszerint halála előtt senki sem lehet igazán boldog: nemo ante obitum beatus. Radivoj és Juranics „meztelen lelkei” viszont múlt időben szólnak saját boldogságukról, nem az elnyert halhatatlanság örömét, hanem az oda vezető utat, a vértanúságot dicsőítik: „Mi boldogok voltunk (…), Most Istennél van lelkünk”.

Az önfeláldozás céljának megfogalmazásában is jelentősen különbözik Zrínyi Vergiliustól. Ezt sugallja az epigramma második versszaka:

Az nagy Zrini mellett

Hírünk kerekedett,

Érte halált szenvedtünk.

A hősök tehát nemcsak önmagukért, nem is csupán egymásért, hanem urukért, Zrínyiért vállalják a halált. Az Aeneisben nincs szó arról, hogy Nisus és Euryalus valakiért, netán valaki helyett szánják rá magukat a veszélyes küldetésre. A Zrínyiászban viszont a feladat átruházásának egész láncolata bontakozik ki. A várába visszahúzódó „nagy szigeti bán” fontolgatja az üzenetküldés lehetőségeit. Elsőként Deli Vid, a legkiválóbb szigeti hős ajánlkozik a feladatra: „És legottan mindjárt fölajánlá magát: / »Ha akarod, uram, én fáradságomat / Érted nem restellem, sem vérem hullását«” – Zrínyi azonban lebeszéli őt: „Talán rendelt Isten mást erre dologra” (IX, 11, 14) –, amit végül Radivoj és Juranics vajdák, Vid barátai vállalnak magukra. Deli Vid saját ruháját és fegyvereit kínálja oda a vitézeknek, és a többiek is kardot, sisakot hoznak nekik. A vajdák tehát társaik helyett szenvedik el szomorú sorsukat. A fegyverek átadásának megható jelenetét Vergiliustól kölcsönözte Zrínyi (Aeneis, IX, 303–307), az viszont önnön leleménye, hogy a jelképesen átruházott balsors visszaháramlik a fegyverzet eredeti birtokosára. Radivoj árnya „ollyan fegyveressen” jelenik meg Deli Vid álmában, ahogyan elbocsátotta őt; ám a szellemalakon „Sisak, oroszlánybőr, mely őtet födözte, / Sok megaludt vérrel van beförtőztetve”. Juranics és Radivoj tehát Deli Vidért, közvetve Zrínyiért, értük, helyettük hal meg. Ez a fátum – Radivoj Deli Vidnek kinyilatkoztatott jóslata értelmében – visszaszáll uraikra: „Mert mártyromságot néked is az Isten / Mind urastul eggyütt rendelt, s helyt az égben” (IX, 93).

A mások helyett vállalt áldozatok lánca szoros összefüggésben van az eposz alapkoncepciójával. A Szigeti veszedelem úgynevezett „alapeszméjével” kapcsolatban eltérő nézetek fogalmazódtak meg az irodalomtudományban. Az újra meg újra felkavarodó vita alapsémája persze már Arany János „protestáns” és Toldy Ferenc „katolikus” Zrínyi-értelmezéseiben felfedezhető. Az eposzi hősök végzetszerűségének kérdésében Arany nyíltan vallotta a fatum és praedestinatio lényegi azonosságát. Az irodalomtörténetben később általános elismerést nyert az a Toldy Ferenctől származó és Beöthy Zsolt által továbbfejlesztett felfogás, mely szerint a Zrínyiász hőse miles christianus, aki dicső halálával mintegy megszabadítja a nemzetet az isteni büntetéstől. Eszerint Zrínyi önfeláldozásának valódi célja és értelme az Istennek hozott engesztelő áldozat, mellyel megváltotta a magyarságot az „igaz” katolikus hittől való elhajlás, vagyis a protestantizmus bűnétől (Beöthy 1913).

Keményen és alighanem jogosan bírálta – Zrínyi „totális félreértésének” nevezte – ezt az interpretációt Klaniczay Tibor, hangsúlyozva, hogy az érdemszerző erővel bíró „jócselekedet” katolikus dogmáját hiába keresnénk Zrínyinél, akitől távol állt a felekezeti türelmetlenség. Tévedett viszont Klaniczay akkor, amikor teljesen elhatárolódott az alapeszme vallásos definíciójától: „nincs a Szigeti veszedelemben teológia, nem dogmatikus írás ez, nincs ott fölös jócselekedet és ebből eredő megváltói képesség” – mondta, hangoztatva, hogy noha „Zrínyi vallásos ember, eposzában alapjaiban világi, politikai mondanivalót juttatott kifejezésre” (Klaniczay 1964, 104, 214–215).

A Klaniczay utáni irodalmi elemzők (Király Erzsébet, Kovács Sándor Iván, Szörényi László és mások) – elfogadva és hasznosítva a politikai értelmezés kézenfekvő argumentumait – egyre inkább az alapeszme elvont költői üzenetét igyekeztek előtérbe állítani. Ezáltal ismét jelentőséget nyert az epikai hagyományból (is) táplálkozó áldozatvállalás, a megváltás gondolata, amelyet sokan magával a költő Zrínyi Miklóssal, az ő személyes aspirációival hoztak kapcsolatba (Király 1983; Kovács 1983; Szörényi 2002).

Az interpretáció íve tehát a helyettes áldozat vallásos, felekezeti értelmű téziséből kiindulva a politikai definíció antitézisén át valamiféle individuális szintézis felé látszik hajlani. Most olybá tűnik, hogy mégis igazuk volt azoknak a 19. századi elemzőknek, akik a Szigeti veszedelem alapeszméjét a „helyettes áldozat” teológiai fogalomköréből kiindulva igyekeztek meghatározni. Széchy Károly is úgy ítélte, hogy „Krisztus keresztjén és megváltó érdemén” folytatott merengésekből sarjadt ki a mű (Széchy 1898, 6). Az eposz centrumában, a IX. énekben megfogalmazódó üzenet mindenesetre az áldozat vállalásról, mégpedig a másokért, mások helyett vállalt mártíriumról szól. Már a II. ének meghajló feszülete megígéri Zrínyinek a mártíromságot, ezáltal Jézus saját sorsát ruházza rá, „megszentelt hadnagyá”-ra. E gesztus révén válik a szigeti kapitány imago Christivé. „Érte”, a Krisztus nyomába lépő hősért „szenvednek halált” Radivoj és Juranics.

A Zrínyi gondolatvilágában meggyökerező vértanúságeszme semmiképp sem protestáns „eleve elrendelés”, de nem is konvencionálisan katolikus értelmű „emberi érdem”, hanem a felekezeti szempontoktól elkülönülő keresztény spiritualitás: Krisztus követése. Az imitatio Christi devóciós gyakorlata és a keresztény mártirológia fogalomkörei messze a protestantizmus kezdetei előtti korba nyúlnak vissza. A keresztény hős természetesen nem megváltó, de sorsát tekintve követi Krisztust, aki maga is helyettes áldozat, akiben Szent Pál tanítása szerint megismétlődik Ábrahám odaadása, Izsák feláldozása, hiszen Isten „az ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta” (Róm 8, 32).

Zrínyi mártíromságfogalmában ember és világ alapkonfliktusa bontakozik ki. A vértanúság olyan cselekedet, amely képes áttörni a fátum korlátjait. A nagy bán Farkasics teste fölött mondott gyászbeszédében világosan körvonalazódik ez a probléma: „Ember penig, az ki isteni formára / Meg van ékesitve, Isten-ábrázatra, / Hogyha elérkezik utolsó órára, / Nem tér s meg nem ujul, de mégyen halálra.” A Farkasics halála kapcsán felmerülő kételyeket Radivojék példája oszlatja el. Az ő tetteik tükrében megpillantható Deli Vid, s mögötte a Feszület előtt térdeplő Szigeti Zrínyi Miklós. A költő által szívesen alkalmazott imitatio Christi gondolat értelmében Krisztus szenvedéstörténetéből bontakozik ki az emberi sors lényege. A költő saját sorsáról szóló elmélkedései mögül is minduntalan előtűnik a Passió mintázata.

A Radivoj és Juranics vajdák című epigramma utolsó szakasza a költői szó erejét hirdeti. Ez biztosít örök hírnevet, halhatatlanságot a hősöknek:

De nem volt heába,

Mert jó unokája

Örökössé tett bennünk.

Ennek a strófának is megvan a megfelelő vergiliusi szövegpárhuzama az eposzban. „S ha erő van az énekeimben, / emléktek soha nem haloványul a teljes időben” – fogadkozik Vergilius (Aeneis, IX, 446–447; Kartal Zsuzsa fordítása), amit Zrínyi ekként imitál: „Ha mit az én magyar verseim tehetnek, / Soha ti dicséretre méltó hiretek / Meg nem hal, mig folynak alá sebes vizek” (IX, 77). Ez a szubjektív megnyilatkozás túlmutat a Zrínyiász cselekményének belső világán, és az eposz szerzőjére, az ő személyes aspirációira tereli a figyelmet. A hősköltemény „nyugpontján”, a IX. ének első négy strófájában Zrínyi önmagáról, kiismerhetetlen sorsáról elmélkedik. „Nem röjtöm Istentül vett talentumomat, / Kézzel is, ha lehet, követem Atyámat” – írja a IX. ének lírai tónusú bevezetésében (IX, 4).

A Radivoj és Juranics-epigrammából kiinduló gondolatsor utalások láncával köti egymáshoz a két Zrínyi Miklóst. Tudjuk, hogy a költő Zrínyi gyakran nevezte önmagát a szigeti hős fiának, unokájának. Az eposz záróstrófájának legutolsó szavában önmagának is ugyanazt a sorsot kéri Istentől, amit dédapja beteljesített, és saját vérével hitelesített: „Ő vitéz véréért vedd kedvedben fiát”. De míg „nagyatyja” „vére hullásával” írta örök hírét, addig „fia” ugyanezt „pennával, fekete téntával” is cselekedte. Amikor tehát a költő saját írói „talentum”-áról szól, felidézi dédapja hősi „talentumát” is, amiről a meghajló feszületen függő megváltó beszél: „Örűlj, én jó szólgám, mert jól kereskedtél, / Mert öt talentomodra még ötöt nyertél, / Világon magadnak koronát kötöttél, / Mellyet aranyassan Atyámhoz viszed fel” (II, 80). A két talentum összekapcsolódása révén a hősköltemény megalkotása a mártírium szimbólumává lesz. A szavak és a dolgok, a tinta és a vér, az irodalmi tehetség és a hősi helytállás egyenértékűek, egymásra átválthatók. A szavakat a tettek szavatolják, a dicső cselekedet viszont a szó által lesz „örökössé”.

Igazuk van azoknak, akik úgy vélik, hogy nincs szó megváltásról a Szigeti veszedelemben. Egyszersmind szembeszökő a dédapjával azonosuló szerző és a Megváltó alakjának egybemosódása a mű világában. Ez a gesztus csak mai szemmel nézve tűnik blaszfémiának, Zrínyi korában nem volt az. Inkább hitvallásnak tekinthető, amely az imitatio Christi szó szerinti értelmezéséből fakad.

De vajon hová követi dédapját Zrínyi? Győzelem vagy bukás vár rá? A puszta tény, hogy az eposz hőseinek fiktív sírverseiben önreflexió észlelhető, magában hordja a lehetőséget, hogy az epigrammák által képviselt epikus részleteket is a halállal való szembenézés allegorikus módozataiként szemléljük.

A IX. ének hősei különbözőképpen fogadják sorsukat. A szépséges ifjú Juranicsnak szempillantásnyi ideje sincs elgondolkodni saját végzetén. Miként „tövébül kidül liliumszál”, ártatlanul, tisztán és öntudatlanul fogadja a halálos csapást. Gyilkosának szavai valóban „helyettes áldozattá” avatják: „Te fogsz mindnyájokért fizetni egy halált” – mondja a tatár, mielőtt lesújtana. „Leesik Juranics, mint egy szép virágszál, / Kit kegyetlen munkás nagy vassal lekaszál” (IX, 73). Nem meglepő, hogy ez a kép és ezek a szavak Zrínyi korán elvesztett Izsák fiáról szóló versében szinte változatlan formában térnek vissza: „Lecsapá keblemben szörnyü kaszával / Izsákot, mely vala mint egy szép virágszál.” Juranics és Izsák helyettes áldozatában életének alapképletét ismeri fel a költő.

Radivojt szinte megőrjíti Juranics lemészárlásának látványa: „Engem, engem, vitézek!… Engem öljetek meg, nem az én társomat!” – kiáltja, és félelem nélkül viseli el a „sok száz fegyverütést” (IX, 70, 75). A rémálmából felriadó Deli Vid viszont eposzi hőshöz nem éppen illendő módon viselkedik. A szigetiek legkiválóbbika sírva fogadja társai halálhírét, egyszersmind amikor meghallja Radivoj szellemének jóslatát, önmaga és ura közeli veszte felett is kesereg. Zokog, mert noha átlátja sorsát, mégsem képes beleegyezni abba. Ura, a szigeti bán ekkor még nem érti Vid sírásának konkrét okát, mégis a legmélyebb tudás és a teljes belátás birtokában vigasztalja társát: „Nem illik tehozzád, sirj mint egy üdőtlen, / Nem szállhat vitézre szerencse véletlen; / Gonoszt készen várnunk kell nékünk szüvünkben, / De nem csak egykor, hanem minden üdőnkben” (IX, 82). Így nyerhet értelmet az önkéntes halál. Így válik hihetővé a hihetetlen, vagyis hogy „nem volt heába” a hősök kiontott vére. Nem meglepő, hogy a Feszülethimnusz záróstrófájában éppen ugyanezek a szavak az Istenfiú áldozattételére vonatkoznak: „Ne legyen heában, hogy fiad ontott vért / Körösztfán miértünk, az mi váltságunkért.”

A legkisebb hősöktől a legnagyobbakig vezető költői gondolatlánc a halál racionalizálásának fokozatait tárja elénk. Az Adriai tengernek Syrenája 1651-es kiadásának tipográfusa nemcsak sorba állította, hanem párosította is a hősepigrammák mikrociklusának darabjait. Ily módon Radivoj és Juranics Deli Vid mögé, egyszersmind Szigeti Zrínyi Miklós mellé kerültek. Ez a grafikai elrendezés cseppet sem állt távol Zrínyi szándékaitól, mivel amikor lemásolta az epigrammákat, maga is ugyanilyen kompozícióba foglalta azokat.

Az aktív, ám öntudatlan hősiességtől a kontemplatív heroizmusig, Juranicstól Zrínyiig vezet az út. Talán egyik énekben sem fordul elő annyiszor – tizenötször! – a „szűv” (szív) szó, mint a IX.-ben. Tudjuk, hogy Zrínyinél ez a szó egyfelől merészséget, vakmerőséget, másfelől az eposzi hősökre jellemző nemes becsvágyat, magnanimitast, „nagyszívűséget” jelent. A IX. ének szövegében ez a két jelentés összefonódik. Zrínyi sajátos üzenete rejlik ebben: a legkisebb hősök ösztönös vakmerősége örök érvényű, nemes tettekre sarkallja a nagyokat. A „kemény” és a „gondos” „szüv” egyaránt fontos lehet: a halálfélelem leküzdése révén a szerencse megzabolázhatóvá válik. Epikai terminológiával szólva nem más ez, mint a harag megfékezése. Erre azonban csak a legkiválóbb hős, Szigeti Zrínyi Miklós képes. A „véletlen szerencse” által gerjesztett kétségbeesést az a sejtelem tompítja, hogy a halál értelme végső soron belátható. A miles christianusként ábrázolt hérosz ennek a „nemes” belátásnak birtokában bátran vállalja az önkéntes halált, önmagában egyesítve a nagyszívűség mindkét jelentésárnyalatát: „Az ki nagyszívű, és adatik neki alkalmatosság nagy dolgoknak véghez vitelére, ne mulassa el hanem bátor kézzel nyúljon hozzá, mert az a bátorság igen nagy erőt ad a véghez vitelhez” – olvassuk a Vitéz hadnagyban is.

Ebben a belátásban kapcsolódik össze Zrínyi gondolatvilágának két legfontosabb köre, a szerencse filozófiája és a passiómisztika. Már Sík Sándor és Klaniczay Tibor is rámutattak arra, hogy a költő, aki a végzet és szabadság dilemmáját feszegeti, egyszersmind korának újszerű sorsfilozófiai kérdésfelvetéseihez is kapcsolódik (Sík 1940, 88–91; Klaniczay 1964, 467). Zrínyi passiómisztikáját és spiritualizmusát más forrásvidékekről – nehezen körvonalazható merengésekből és álmodozásokból – eredezteti a kutatás. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy a feszületről folytatott töprengéseihez ugyanazokban a könyvekben talált vezérfonalat, amelyekből szerencsefilozófiájának alapelemeit is merítette. Zrínyi lenyűgözően igényes politikai és természetjogi tájékozódásából nem csak racionalista következtetések származhattak. A 17. század gondolkodói számára még nem vált el egymástól véglegesen a hit és a tudomány. Zrínyi kedvenc politikai gondolkodója, De Silhon, a francia államrezon elméletírója, akitől oly sokat merített Zrínyi, maga is teológus és filozófus volt, korai munkái a lélek halhatatlansága és a „két igazság” problémáit boncolgatják. Sajnos igen keveset tudunk Zrínyi teológiai olvasmányairól. Mégis számtalan nyoma van hitelméleti jellegű tájékozottságának. A máltai földrengésről szóló töprengései határozottan felidézik a kor divatos kegyelemteológiai vitáit. Négyesy Lászlóval szólva Zrínyi „tételekbe gömbölyödő elmélkedéseivel, szentenciás, magvas stílusával méltán sorakozik e század európai nevű moralistái mellé, akik közül többeket korra nézve megelőz. La Rochefoucauld Reflexiói 1665-ben, Pascal Gondolatai 1669-ben, Zrínyi halála után jelentek meg” (Négyesy 1985, 91–92). Zrínyi valóban nem ismerhette Pascalt, de francia tárgyú olvasmányai révén könnyen eljuthattak hozzá a janzenizmus körüli viták, és a hátterükben meghúzódó kegyelemtani diskurzusok. A Zrínyi spiritualizmusát minden alap nélkül protestáns színezetre festő angol Zrínyi-életrajznak annyiban feltétlenül igaza van, hogy a gróf „hite saját értelmének gyümölcse inkább, semmint apáinak hagyománya” (Kovács 1987, 122). A kor legkiválóbb természettudósai és filozófusai is azon igyekeztek, hogy összeegyeztessék a megismerő észt a misztikával. Meggyőző az a párhuzam, amit Négyesy von Zrínyi és Pascal között. Mindketten a hit racionalizálására és a ráció spiritualizálására törekedtek. A passiómisztika természetes része volt a janzenizmus körüli eszmélkedéseknek. „Minden tevékenységünket, a kicsiket csakúgy, mint a nagyokat, Jézus Krisztus méltóságáért cselekedjük, aki azokat mibennünk cselekszi, és a mi életünket éli; a nagyokat csakúgy, mint a kicsinyeket és könnyűeket, az ő mindenható volta miatt” – írja Pascal Jézus misztériumáról (Pascal 1978, 215). Ez az elmélkedés akár Zrínyi hősepigrammáinak üzenetét is segíthet értelmezni.

Ha Pascal nem is, a filozófiájában megjelenő passiómisztika mint általános szellemi irányultság Zrínyi környezetében is hatott. A költővel szoros baráti kapcsolatban álló, amúgy rendkívül gyakorlatias Vitnyédy István könyvtárában megvolt a népszerű misztikus, Franciscus Costerus Meditationes de passione Christi című könyve.

Zrínyi Miklós korának legaktuálisabb spirituális törekvéseivel összhangban fogalmazta meg azokat az eszmélkedéseit, amelyekben Krisztus követésének imperativusát az elvont sorsfilozófiával ötvözte. Saját bevallása szerint semmi sem foglalkoztatta őt jobban, mint a szerencse és az emberi sors: „[A szerencse] a legnehézb matéria, akin életemnek folyásában törődtem” (Vitéz hadnagy, 6. discursus). Amikor eposza alapeszméjéül a helyettes áldozat fogalmát választotta, egyúttal saját sorsát kívánta megérteni, megélni és kijelölni.

A „helyettes áldozat” tehát hármas jelentéstartalmú allegória: a legszemélyesebb értelemben vett vallásos gesztus, egyszersmind politikai program. A szerencse filozófiája és a mártíromság misztikája Zrínyi költészetében, politikájában és egyéni sorsában elválaszthatatlanul összekapcsolódik. A hősi múlt példáiban a jelen fenyegetettsége és a közeljövőben bekövetkező végső megpróbáltatás dicsőséges katasztrófájának képei mutatkoznak meg. Színleg oda sem hederített a széltében terjesztett jóslatokra, amelyek a török birodalom közeli bukását jövendölték, valójában nagyon is számon tartotta, sőt önmagára vonatkoztatta, és maga is szaporította ezeket a „közprophetiák”-at (Vitéz hadnagy, 5. discursus). Már az eposz írásakor – az 1640-es években – a baljós 1666. év közeledtére, a szigeti ostrom centenáriumára figyelt: „Homerus 100 esztendővel az trójai veszedelem után írta históriáját, énnékem is 100 esztendővel az után történt írnom Szigeti veszedelmet” – ezek a Dedicatio első szavai. Utalás ez egyúttal a hősköltemény első énekére, ahol Isten „Harmad-negyed ízig büntetés”-t helyez kilátásba a magyaroknak, és arra is, hogy ez a terminus éppen az eposz keletkezésekor jár le. Ennek az egész hazát megmentő vagy elhamvasztó utolsó csatának a hősét kétségtelenül önmagában látta Zrínyi.

Ám a költő képzeletvilágában a féktelen dicsőségvágy sokszor tébolyító kétségbeesésbe fordult át: „Miért kévánjam tehát halálomat? Kit váltok s kit szabadítok meg véle? Kevés az én életem illyen nagy csorbát felépiteni, de még kevesebb halálom” – mondja (Vitéz hadnagy, Dedicatio). Költészetének és politikai filozófiájának egyik legnyugtalanítóbb vonása, hogy szemlátomást maga sem tudott hinni nemzetmegváltó eszméinek sikerében. Nem hitt ebben élete végén, a török háború előestéjén, de nem hitt korábban sem, például az Áfium fogalmazásakor vagy a Vitéz hadnagy egybeszerkesztésekor: „boldogtalannak mondhatjuk azt az embert, aki a maga országának leszállásában és esetiben születtetik és nem virágjában. Azért ehhez is szerencse kell” (A Vitéz hadnagy zárósora). Ez a boldogtalanságérzés hatja át a Zrínyiász IX. énekének önreflexióit is. A Krisztushoz hasonlatos igazi hős „önmagát emészti” (Pascal 1978, 211). Az önértelmezés révén a kiábrándultság mégis leküzdhetőnek bizonyul: a nagy bán szavai megállítják Deli Vid könnyeit. Az önemésztés kínjai elvezetnek a megváltáshoz: „Az ember az egész életét úgy rendelje el, hogy jól halhasson meg, mert finis coronat opus.

HIVATKOZÁSOK

Arany János (1962) „Zrínyi és Tasso”, in Összes Művei, X, Keresztury Mária (kiad.), Budapest: Akadémiai, 330–439.

Beöthy Zsolt (1913) „A Zrínyiász magyarázatához”, Irodalomtörténet 2: 208–216.

Király Erzsébet (1983) „Etikai elkötelezettség és vallásos hit Tasso és Zrínyi eposzában”, in Király Erzsébet–Kovács Sándor Iván, „Adria tengernek fönnforgó habjai”. Tanulmányok Zrínyi és Itália kapcsolatáról, Budapest: Szépirodalmi, 97–123.

Klaniczay Tibor (1964) Zrínyi Miklós, Budapest: Akadémiai.

Kovács Sándor Iván (1983) „A meghajló és beszélő feszület jelenete a Szigeti veszedelem II. énekében”, in Király Erzsébet–Kovács Sándor Iván „Adria tengernek fönnforgó habjai”. Tanulmányok Zrínyi és Itália kapcsolatáról, Budapest: Szépirodalmi, 121–141.

Kovács Sándor Iván (1985) A lírikus Zrínyi, Budapest: Szépirodalmi.

Kovács Sándor Iván (bev., szerk., jegyz.) (1987) [London, 1664] Angol életrajz Zrínyi Miklósról, Péter Katalin (kísérőtanulmány), Budapest: Zrínyi (Zrínyi-könyvtár, 2).

Négyesy László (1985) „Előszó Zrínyi Miklós Prózai műveihez”, in Zrínyi Miklós Prózai művei, (Négyesy László hagyatékából kiad.) Kovács Sándor Iván és az ELTE Zrínyi-szemináriuma, Budapest: Zrínyi (Zrínyi-könyvtár 1).

Pascal, Blaise (1978) Gondolatok, Pődör László (ford., jegyz.), Tordai, Zádor (utószó), Budapest: Gondolat (Etikai gondolkodók).

Péter Katalin (1975) A magyar romlásnak századában, Budapest: Gondolat (Magyar História).

Sík Sándor (1940) Zrínyi Miklós, Budapest: Franklin (Magyar írók).

SzéchyKároly(1898) GrófZrínyiMiklós,aköltő1620–1644, II,Budapest:MagyarTörténelmi Társulat (Magyar Történeti Életrajzok).

Szörényi László (2002) „Zrínyi és Vida, avagy a neolatin vergiliusi eposzmodell”, in Philologia Hungarolatina. Tanulmányok a magyarországi neolatin irodalomról, Budapest: Kortárs, 81–90.

Toldy Ferenc (1867) A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig, Budapest: Franklin-Társulat.