Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

36. fejezet -

36. fejezet -

HITVITA ÉS FABULA

Az egész Európát foglalkoztató aktuális gondolatvilágot tükrözik Pázmány és Alvinczi vitái. Kettejük harcának jelentős szerepe van abban, hogy a magyar társadalom is egzisztenciális problémaként élte meg a kor legnagyobb vallási kérdéseit. Műveiken keresztül a legmagasabb színvonalú irodalmi és nyelvi köntösben találkozhatott e lelki küzdelmekkel

(Heltai 1994, 114).

Az Öt szép levélről dolgozatot írni merész vállalkozás. Jó néhány részletes elemzés is született a nagy írónak erről a méltán híres munkájáról, s ráadásul a vita két érintettjéről, Pázmány Péterről és Alvinczi Péterről szóló legfrissebb monográfiák és összefoglalások jeles szerzői frappánsan meg is vonták e kiemelkedően fontosnak tekintett polémia mérlegét.

Úgy tűnhet tehát, hogy a történeti és eszmetörténeti háttér minden eddiginél aprólékosabb és árnyaltabb felvázolásával megnyugtató és kiegyensúlyozott eredményeket fogalmazott meg a kutatás, s jelentős új megfontolások egyelőre nem várhatók. Ez sok tekintetben valóban így van, ám a megszólaltatott irodalmi hagyomány s a műben testet öltött implicit retorikai-poétikai elképzelés mibenlétéről mégis maradt még elmondandó. Az alábbiakban erre teszünk kísérletet. A megszólalás hátterében az áll, hogy a dolgozat szerzője régóta nagy kedvvel tanítja ezt a művet, s ezért sokszor elolvasta, s felfigyelt néhány olyan mozzanatra, amellyel még nem találkozott a szakirodalomban.

Első rendben arról van szó, hogy az elemzések és szövegválogatások hagyományosan szinte minden megkötés nélküli szabad átjárást teremtettek a szöveg két korai kiadása és változata, az 1609-ben megjelent Öt szép levél és az 1613-ban a Kalauz függelékeként kinyomtatott Öt levél között. Ez a szabadosság talán abból eredeztethető, hogy Fraknói még az első kiadás ismerete nélkül mondott ki sokat idézett megállapításokat (Frankl 1868), s így aztán a népszerű méltatásokban bevetté vált az egyes edíciók erényeinek összecsúsztatása. Teljesen új helyzetet teremtett Bitskey Istvánnak az 1984-es modern kiadáshoz írott utószava (Pázmány 1613, 153–178) és a fentiekben említett további tanulmánya, valamint Lipa Tímea (Lipa 2002) rendkívül alapos, aprólékos szövegvizsgálatok eredményeit tartalmazó dolgozata. (Ez utóbbi egyébként nem szerepel a nemrég megjelent Pázmány-bibliográfiában: Adony–Maczák 2005.) A kiadások közötti különbségek vizsgálati tárggyá válásával tehát új helyzet teremtődött, de a felszínre hozott eredmények, a sok nagyon fontos és eddig rejtve maradt megfigyelés értelmezése korántsem tekinthető megnyugtatónak. Bitskey bizonyos gyakorlati megfontolásoktól is motiváltan (a korábbi szemelvényes kiadások mindig az 1609-es edícióból hozták többnyire az első levelet), de retorikai-poétikai szempontú elemzés eredményeképpen is döntött az 1613-as kiadás mellett, s erről azonos hangsúlyokkal beszél kiadásának utószava és az újabb tanulmány. Az előbbiből idézünk: „Pázmány vitaírói művészete állandóan csiszolódott, s ebben a folyamatban a levelek második, átdolgozott kiadása egy újabb lépcsőfok, mívesebb írás a téma első megfogalmazásánál. De ehhez még azt is hozzá kell számítanunk, hogy 1613-ban a Kalauz után került sor az új változat kiadására, abba már a nagy teológiai szintézis tapasztalatai beépülhettek, a skolasztikus-hierarchikus rendszerű eszmeépítmény minden eresztéke kötötte-szilárdította egyúttal a fiktív levelek gondolati íveit is.” A hasznosítható megfigyelések egész sorát közlő Lipa Tímea is hasonlóképpen fogalmazva arról beszél, hogy 1613-ban egy letisztultabb, csiszoltabb mű került ki a sajtó alól, amelynek markánsabb jellegét többször hangsúlyozza (Pázmány 1613, 166).

Az alábbiakban érveket szeretnék felsorakoztatni ahhoz, hogy eszmetörténeti, valamint retorikai és poétikai sajátosságok egyaránt amellett szólnak, hogy a legközelebbi népszerű kiadás az 1609-es változatra támaszkodjék. Az érvelés során úgy igyekszem megvilágítani az időben első változat néhány sajátosságát, hogy szembesítem őket az 1613-as kiadás eltérőnek látszó jellemzőivel. A későbbi változatokkal nem foglalkozom, mivel mostani szempontomból nem látszanak lényegeseknek.

Mondandómat azzal kezdve, amivel a 16. századi olvasó először találkozott, elsőként a címlap mindkét oldalán, valamint a kötet utolsó oldalain olvasható szövegekről teszek néhány megjegyzést. A modern tudósok által Genette óta paratextusnak nevezett egységgel Holl Béla foglalkozott a leginvenciózusabban. Ő állapította meg, hogy a címlap alján levő betűsor azt jelenti, hogy a stíriai Grácban Georgius Vidmanstadius műhelyében nyomtatták ki a munkát 1609-ben. A könyvészeti adatokat nagy elismerések mellett elkönyvelte a kutatás, ám nem vonta be az értelmezésbe, mit is jelenthet a korabeli recepció szempontjából, hogy több felkészült szakember sokáig Pozsony-ban megjelentként tartotta számon a művet, s csak a kor jó ismerői számára lett evidencia, hogy szerzője Pázmány Péter, a szent teológia doktora. Mindez arra késztetheti az értelmezőt, hogy komoly megfontolásokat, nagy meggondoltságot gyanítson a címlap további részletei mögött is. Azzal már mások is foglalkoztak, hogy Alvinczi Péter ugyancsak megakadt azon, miként lehet az S. T. D. P. P. egyben keresztyén prédikátor is, s bizony a korabeli szóhasználat alapján joggal tette szóvá az elveszett, s csak Pázmány idézeteiből ismert Feleletben, hogy „ezzel különböztetitek ti pápások az evangélikusoktól magatokat, hogy minket prédikátoroknak, magatokat papoknak nevezitek” (Pázmány 1609b, 638). Egyéb helyütt – még magának a műnek mindkét változatában is – maga Pázmány is így használja ezeket a kifejezéseket, hiszen katolikus beszélője rendre csak a protestánsokat nevezi prédikátoroknak, itt azonban mégis átrendezi a sacerdos és a minister verbi Dei viszonyát, s szembenállásukat izgalmas ambivalenciát teremtően felfüggeszti. Az Alvinczinak válaszoló Megrostálásban ugyanis ezt mondja: „Noha titeket papoknak nem nevezünk, de ugyan prédikátornak nevezzük mi köztünk is azt, az ki prédikál, kit ha eddig nem tudtál, igen jövevény voltál az mi dolgainkban, mert az papság és a prédikátorság nem ellenkezik egymással. Ne aggódjál azért, jó uram, azon, kit értettem én az keresztyén prédikátoron. Mert nem kegyelmedet, hanem én magamat értettem, mert én is keresztyén prédikátornak tartom magamat, és az Istentől adott kis gírával az én Istenemnek kedvesen igyekezem szolgálni hivatalom szerént” (Pázmány 1609b, 638).

Legalább ilyen megfontoltnak látszik azonban, hogy a címlap az egyes levelek témáját nem katolikus nézőpontból, de nem is értékelésmentes leírásra törekedően fogalmazza meg, hanem kifejezetten protestáns felfogást tükröző szövegezésben közli olvasóival. Jegyezzük meg mindjárt, hogy e megfogalmazások többsége megmarad a kötet belsejében is. Csupán a negyedik levél esetében veszi el a kérdés élét a jelző elhagyása, míg a harmadiknál inkább csak tömörítésről lehet szó.

Nem így a második kiadás, mely nem csupán azzal tér el az elsőtől, hogy a rejtőzködés okafogyottá válván közli a nyomdahelyet, s a megjelenés körülményeiből az is magától értetődő lesz, hogy ki a szerző, hanem más megfogalmazásban tárja az olvasó elé az egyes levelek témáit is. Célszerű ezért felsorolni a változatokat. Zárójelben közlöm az egyes változatokon belül a címlaptól eltérő, a szöveg belsejében olvasható további variánst.

1609

1613

Az pápisták bálványozásárúl

Az pápisták bálványozásirúl

Minémű szabadságot adjanak az pápisták az

Az hittel kötött fogadásoknak felszabadításárúl

hittel kötött fogadásnak felbontására

(A hittel kötött fogadásokat mint bontsák fel az pápisták)

Mint tanitsák az pápisták, hogy jobb az pap-

A papok nőtelen voltárúl

nak házasság kívül latorkodni, hogy sem há-

(A papok nőtelenségérűl)

zas társhoz kötelezni magát

Egy pápista embernek egynéhány esztelen dol-

Egynehány méltó kérdezkedésekrűl (Egyne-

gokrúl való kérdezkedésiről

hány szép kérdésekrűl)

(Egy pápistának kérdezkedésirűl)

Mely méltatlan nevezik bálványozóknak és

Ha méltán neveztetni-é az novangélikusokat

eretnekeknek az Luther és Calvinus követőit

bálványozóknak és hittűl szakadtaknak

(Bálványozók és hittűl szakadtak az új tanítók)

A két változat közötti nyilvánvaló eltérésekre az elemzés végén még visszatérek, most folytassuk inkább a vizsgálatot a címlap hátoldalával, ahol egymás alá tördelve két Kálvin-idézet olvasható:

Az pápisták vallásárul Calvinusnak egy temérdek mondása

Az pápisták theologiája három dologban áll: Első az, hogy nincs Isten. Második, hogy amit Christus Urunkrúl írnak az evangélisták, azok mind hazug czigányságok. Harmadik, hogy az feltámadásrúl és örök boldogságrúl való tanítás csak beszéd. (A margón: Libr. 4. Instit. cap. 7. num. 27.)

Az calvinista vallásnak sommája Calvinusbol

Mi, úgy mond, Christust csak testi szemmel nézzük, és innen vagyon, hogy minékünk őbenne semmi olyas méltóság nem láttatik lenni. Mert az mi eltévelyedett értelmünkkel, valami őbenne és az ő tudományába vagyon, azt mind hamisra fordítjuk. (A margón: In cap. 6. Joan. V. 41.)

Az első idézet világosan folytatja a címlapon követett eljárást, s mivel a temérdek szónak tudomásunk szerint nem volt negatív jelentés árnyalata, az eddigi logikának megfelelően a kassai nevezetes tanító még nálánál is nagyobb tanítómesterével mondat ki nagyon súlyos dolgokat a katolikusokról. A második idézetet bizonyos nézőpontból tekinthetjük az első pandanjának, de csak az eddig követett logika megtörésével. Alvinczi rettenetesen felháborodott, s ez a felháborodás íratta levele azokat a híres sorokat, hogy ha „azult a jó üzüvet [értsd: jó ízűet] öttél, ittál, aluttál, miulta azt irád, nincs nyilván lelki ismereted” (Pázmány 1609b). Pázmány biztosította őt arról, hogy nem szenved álmatlanságban, de számunkra nem ez az érdekes, hanem az, ahogyan teszi. A több oldalon kifejtett magyarázat szerint a második idézetet egyneműnek gondolta az elsővel, hiszen beismeri ugyan, hogy Kálvin az adott bibliai hely magyarázata során a zsidókról írta le ezeket a megállapításokat, ám a katolikus szerző szerint ezt az övéire is kell érteni, hiszen nála rendre az történik, hogy a zsidókról mondottakat applikálja a sajátjaira.

Mindkét mozzanatot érdemes megjegyeznünk, azt is tehát, hogy Pázmány önreflexiója szerint a második idézet illeszkedik a címlapon olvasottakhoz, de azt is, hogy ezt csak nagyon bonyolult, s már az applikáció mozzanatát is felölelő teológiai gondolatmenetben próbálta igazolni. Az életművet kicsit is ismerőnek azonnal az jut eszébe, hogy ez az eljárás a teljesen más beszédmódban íródott, másik, 1609-ben írott műre, Az nagy Calvinius Jánosnak hiszek egy Istenére emlékeztet.

De nem rombolja-e le ezt a kompozíciót a paratextus másik egysége, a mű befejezése? Ismeretes ugyanis, hogy mű végén két latin nyelvű, s egészen nyilvánvalóan leleplező célzatú epigramma olvasható. Az egyikben a Prométheusz kínjait átélve gyötrődő minister verbi Dei könyörög Herkuleséhez, míg a másikban immár maga Alvinczi mondja ki, hogy nem hajlandó segíteni, s az öngyógyítás eszközeiként a disszimulálást, a fülmosás mellőzését és a hallgatást javasolja. Miközben le kell szögeznünk, hogy ezek a verssorok nyilvánvalóan más beszédmódban íródtak, mint a címlapon olvashatók nagyobbik része, célszerű figyelembe venni egyrészt azt, hogy az epigrammák latin nyelvűek, csak a latinul jól értők számára világos a mondandójuk, s így egyáltalán nem befolyásolták a szöveg értelmezésében azokat a laikusokat, akik nem olvastak ezen a nyelven. Másrészt fel szeretném hívni a figyelmet az epigrammáknak a nyomtatványban elfoglalt helyére. A könyv legvégén találhatók, olyannyira, hogy még a sajtóhibák listája is előbb áll. Ráadásul úgy, hogy bár a 135. lap rectóján lett volna hely arra, hogy a nyomtatásbeli fogyatkozásokat követően adja ezek szövegét is, nem ez történik. Az oldalt egy záródísz zárja le, s csak a hátlapon kezdődik a két epigramma közlése. Egészen nyilvánvaló tehát, hogy egy a magyarul tudók számára mindenképpen lezárt nyomtatvány jól elrejtett függelékeként vannak jelen a kötetben.

Miközben emlékeztetünk arra, hogy egy tudósabb, a teológiai viták részletkérdéseiben elmélyülni képes és egy laikusabb közönség igényeinek a recepció kódjainak közléséig elmenő figyelembevétele egyáltalán nem példa nélküli a Pázmány-életmű ezen szakaszában, megállapíthatjuk, hogy bár vannak feszültségek a paratextus beszédmódjában, a szövegtől nem idegen egy olyan magyar olvasó feltételezése, implikációja, aki szó szerint értelmezi a címlapon leírtakat. Mondanom sem kell, hogy ez föl sem merülhet a második kiadás esetében, s nem csupán azért, mert az időközben megjelent művek nyilvánvalóan megszabták az értelmezés pályáit. Még az ezektől esetleg meg nem érintett olvasót is magától értetődően eltérítette az ilyesmitől az a cím nélküli, de előszónak tekintett szöveg, amely nem csupán a vita keletkezésére próbál nyilvánvalóan az új helyzetnek megfelelő magyarázatot adni, hanem most már radikálisan ki is zárja az ilyen olvasat lehetőségét: „Minthogy pediglen Calvinista Prédikátor nevére írtam ezeket, az levélírónak személyéhez szabván magamat, néha kedvem ellen is az ő szóllásoknak pompájára kellett bocsátkoznom, kit, tudom, gonoszra nem magyaráz az kegyes olvasó” (Pázmány 1613, 8).

Azt természetesen nem ellenőrizhetjük, hogy Pázmánynak mihez volt kedve, s mihez nem, ám azt megállapíthatjuk, hogy az első kiadásban határozott, bár nem teljesen sikeres törekvés látható a fikció elevenen tartására, azaz hogy az első levélben elkezdett történet legyen az egész kompozíció váza. Jól ismert, hogy a böcsületes emberek között való nyájas beszélgetések és a történetből, véletlenül jelen levő pápista ember kérdései jelentik a kiindulópontot. E kérdések következtében nehéz helyzetbe került prédikátorunk első levelének elküldéséig szokták követni a tanulmányok a kompozíciót, s olybá veszik, mintha a két kiadás e tekintetben teljesen azonos volna. Kétségtelen, hogy az első kiadásban sem teljesen világos, egy a mű elején megkezdett történet folytatásáról, végigviteléről van-e szó, vagy levelenként és epizódonként újabb és újabb pápistákkal kell szerencsétlen prédikátorunknak szembenéznie. Az első levél postscriptumában az első kiadásban is azt olvassuk, hogy egy pápista ember mondott neki zavarba ejtő dolgokat az ágostai és a helvétiai hitvallás különbségeiről, a második élén azonban már mást találunk a két kiadásban. Az elsőben „Itt előszólalván az pápista ember” (Pázmány 1609a, 540) áll, míg a másodikban: „Nem türhette ezt a sáfrány illatot egy ördöggel határos pápista ember, hanem elölszólla…” (Pázmány 1613, 60). Megtöri az első kiadásban is a történet ívét, hogy a harmadik levél elején azt olvassuk: „nem tudtam, tehát jelen volt egy pápista ember, és elölszóllalván mondá…” (Pázmány 1609a, 558). Itt tehát mintha olyasvalakiről lenne szó, akit nem ismert korábban, s ugyanez vonatkozik arra is, akit a negyedik levél elején leírtak szerint egyenesen a házához akartak vinni a kérdéseivel zavarba hozott főemberek. A második kiadástól eltérően azonban az elsőben most már véget ér a pápisták folyamatos fel-felbukkanása, mivel azt olvassuk az ötödik levél élén, hogy „kételenítettem tudtára adni kegyelmednek, minémű gyalázatos bűzbe kevere minket az elmúlt napokban ugyan azon pápista ember, melyrűl az elébbi levelemben is emlékeztem” (601).

A történet folyamatossága tehát erősebben érvényesül az első kiadásban, jóllehet nem a pápista szereplők tartják össze ebben sem a kompozíciót, s inkább arról beszélhetünk, hogy egy-egy levélen belül figyelhető meg valamiféle gradáció a katolikus tanításokat folyamatosan kifogyhatatlan erudícióval magyarázó pápisták viselkedésében. Ez különösen az első levélben tekinthető megoldottnak, ahol a szerény és béketűrő, keserves szívvel nagyokat fohászkodó, a beszélgető kompániát a házába beinvitáló katolikus laikus képét az első kiadásban az teszi még szuggesztívebbé, hogy a szöveg megpróbálja motiválni keményebb megnyilatkozásait is. Csak ebben olvashatunk arról, hogy a fejéhez sújtott elnevezések hatására „mintha megpozsdult volna az vér benne, egy kevéssé megpirossodván” fogott bele véleménye kifejtésébe (Pázmány 1609a, 503). Mindezek a későbbi változatnál motiváltabb kontextust teremtenek az olyan indulatosabb kifakadások számára is, amelyek megfelelői rendre ott vannak Pázmány nem fikciós polemikus műveiben: „Jó uram, csinnyán beretválj, s afféle fardagályos és cafrangos szitkokkal ne mossad büdös szádat!” (542), „Lassan járj, prédikátor Uram, s ne gázolj be az sárba, mert tudom én, hogy benne maradsz!” (552), „…ez is csak hívságos beszéd, melyet akkor bizonyíthattok meg, mikor az szamárok repülni fognak.” „Azt is tenned itéletedre hagyom, mit érdemeljen Istentül, aki azt sem tudja, ha tök-e vagy túros étek a helvéciai confessio” (532). Nem lehet állítani, hogy az első kiadás minden részlete sikerültebb. Kifejezetten erősebb például a hitvita befejezése a másodikban, mert míg az elsőben az áll, hogy „…és így emberséggel elbúcsúzván, egymástúl elválánk” (531), emitt mélyebben belepislanthatunk az önmagát megsajnáló prédikátorunk nehéz helyzetébe: „Én erre csak lesütém fejemet, és nagy félkedvvel hazafelé lépcsélék” (Pázmány 1613, 50).

Példák sorozatával igazolható azonban, hogy a második kiadást nyelvileg erős, de a gradualitást teljesen nélkülöző, s éppen ezért a megváltozás, a belső átformálódás esélyét nyelvileg valójában kizáró polemikus kirohanások terhelik meg, s viszik egy más irányú szövegépítkezés felé a derék katolikus mindkét változatban felette hosszú szónoklatait. A legbeszédesebb ebből a szempontból a Pázmány-életműben talán először itt mozgósított képzetkör: „…könnyű volna nékünk letennünk ezt a gyalázatos nevet, ha ti elhagynátok az hátatokhoz aszott és bennetek megpenyészedett bálványozástokat” (Pázmány 1613, 12). Az első kiadásban egyébként az előbb idézett rész így hangzik: „könnyű volna minékünk letennünk ezt a gyalázatos nevet, ha ti elhadnátok azo-kat, mellyekért mi ez rút nevet fejetekhez sújtjuk” (Pázmány 1609a, 513).

A történetet tehát nem az egészében mégiscsak sematikus rajzolatú, s talán egyéníteni nem is akart katolikus tartja elevenen, hanem az ostoba és tanulatlan, durvaságot durvasággal tetéző prédikátor, akinek megjelenítésében igen sok a közös elem a két változat között. Mindkettő képes legalább annak jelzésére, hogy miként sötétedik el a horizont a derék protestáns pap szemei előtt: előbb várakozik, majd a második levél végén a szakállát tépi, ezután a katolikusok társaságának kerülése következik, végül pedig a szégyenteljes megfutamodása. A csaknem azonos stációk ellenére azonban nyilvánvalóan erőteljesebben érvényesül a történet logikája az első változat esetében. Ennek érzékeltetésére hadd idézzem mindkét változatból a negyedik levél elején roppant hatásos retorikával ecsetelt allegóriát:

Mikor az tenger habjátúl és szélvésztől hányattatott gályában az félelem miatt megepedett hajósok, sok nyughatatlanságok és kétségben esések után távuly meglátják az partot, elfeledkezvén minden veszedelmekrűl, víg lövésekkel, trombita harsogással és örvendetes kiáltással jelentik örömöket. Nem különben én is az pápista emberekkel való beszélgetésből sok lelki háborúságba és nyughatatlan gondolkodásimba csaknem elmerűltem vala ez elmúlt napokba, mert mint egy szűntelen rajtam cséplő hóhér, úgy furdal vala lelki isméretem, és azt hányja vala szemem közé: Ládd-é, hogy az pápisták nem azt tanítják, amit te ítéltél? Vészed-é eszedbe, hogy ez ideig méltatlan terhelted őket és gyűlöltetted efféle erővel reájok kent gyalázatokkal? Ha ezeket, mellyeket te oly bizonyos dolgoknak tartottál, megtapasztaltad, hogy nem úgy vannak, mint hihetsz ezután bátorságoson a te tanítótársaid írásinak? Ki tudja, talán sok több efféle méltatlan fogások is vannak a te tudományodba? Csak így szembekötve akarsz-é üdvösségedre vigyázni? Ha valamely embert egy nihány hazugságba kapnál, vajon s azután nem jól gondolnád-é, ha kelljen néki hinni, avagy nem? Restebb és gondolatlanb lészesz-é az üdvösségnek dolgában, hogy sem ez világi dolgokba?

Efféle sok rendbeli habok között csak nem elmerültem vala, mikor az kegyelmed levelét megadák, melyet én örömömben mingyárt megcsókolván, nagy vígan, mintha az nyugodalomnak partját láttam volna, felkiálték: Hála az istennek. Áldja meg az Úr érette Alvinczi uramat. De mikor felnyitottam volna az levelet, szinte úgy járék, mint az kinek a parton romlik el gályája, mert ebben semmi egyéb választ nem olvasék, hanem csak azt, hogy békét hagyjak az pápistákkal való beszélgetésnek, mert ezzel csak lelki isméretemnek csendessége háborodik fel (Pázmány 1609a, 573).

Mikor az tengeri haboktúl [és szélvésztől] hányattatott gállyában az félelembe [miatt] megepedett hajósok, [sok] nyughatatlanságok és kétségben esések után távul, meglátják az partot, elfeletkezvén [elébi] veszedelmekrűl, víg lövésekkel, trombitaharsogással és örvendetes kiáltsággal szokták jelenteni örömöket. Nem különben én is, mikor sok lelki háborúimban és nyughatatlan gondolkodásimban csak el nem elmerűltem volna, nagy véletlenűl Humanitásod levelét nyujtják, mellyen úgy meg-örűlék, mintha immár az nyugodalomnak partját láttam volna. De felszakasztván az levelet, úgy járék, mint akinek parton romlik hajója, mert egyéb abba nem vala, hanemhogy békét hagyjak az pápistákkal való beszélgetésnek, mellyekkel csak felzavarom lelkemnek csendeszségét (Pázmány 1613, 116).

Egyáltalán nem véletlen, hogy a második kiadásból a vívódó kérdéseket tartalmazó belső monológ maradt el, hiszen prédikátorunk számára ebben a változatban valójában már szinte a kezdet kezdetén be is zárult a történet, már az első levél végétől kezdődően egyre több önleleplező vagy az övéi helyzetét reménytelennek láttató nyilatkozatot tesz, amelyek különösen az alapötlet teremtette fiktív keretektől valamelyest elkülönülő postscriptumokban jelzik drasztikusan, hogy prédikátorunk időnként egészen nyilvánvalóan a másik tábor értékrendje szerint tekint az eseményekre.

Terjedelmi okokból csupán a harmadik levél végén olvashatót idézem mindkét változatban:

Arrúl is akarnék kegyelmedtűl tanúságot venni, mint légyen az, hogy az halottnál való énekünkbe ezt mondjuk: Tudjuk, Uram Isten, hogy mind meg kell halnunk, de hisszük, hogy örök életre ismét mind feltámadunk. Minap egy pápista ember ezzel bizonyítá, hogy mi nem igazán hiszünk, mert nem támadunk mind az örök életre, hanem sokan az örök kárhozatra is. Ezt csak két szóval fejtse meg te kegyelmed tanúságomra (Pázmány 1609a, 572).

Akarnám érteni Méltóságodtúl, mint kelljen érteni, amit az halottak fölött torkunk szakadtába nagy bőgéssel kintornálunk: Tudjuk Uram Isten, hogy mind meg kell halnunk, de hisszük, hogy örök életre ismét mind feltámadunk. Ebből minap egy pápista ember azt bizonyítja vala: hogy mi nem igazán hiszünk, mert mindnyájan, akik meghalnak, örök életre nem támadnak, hanem csak azok, akik jót cselekedtek (Pázmány 1613, 115).

Hagyjuk most figyelmen kívül a kétségtelenül nagyon erőltetett dogmatikai okoskodást, s inkább azt kérdezzük, nem a verisimilitas maradékának felszámolása-e így beszéltetni egy protestáns pédikátorral az övéi temetési énekléséről, nagy bőgéssel való kintornálásnak nevezve azt? Hasonló kérdés az ötödik levél postscriptumában is megfogalmazódik, ahol szintén „amit az halottaknál szoktunk énekleni” és „a mi sok kintornálásunk” terminusokkal él mindkét kiadás, de e levél, illetőleg az egész levélsorozat befejezését nem csupán ez teszi eltérővé, s nem is csupán az, hogy a második végére Pázmány odailleszti Az Alvinczi Péter feleletiről rövid intést, amely egy újabb nyilatkozat az Öt szép levél keletkezésének történetéről, s amellyel még foglalkoznunk kell, hanem maga a befejezés önmagában, az értelmezés nélkül is más, s ezt érdemes ismét idéznünk.

Elunám végre hallgatni az pápista embernek beszédét és megrántván szakállamat, mondék néki: Elég immár eddig az káromkodásba, félek rajta, hogy az mennybéli nagy Isten mennykővel meg ne üsse az házat, melybe ennyi sok rútságot szórál reánk. És mondám az főembereknek: Uraim, fussunk, szaladjunk az házbúl, hogy az Istennek haragja minket is meg ne emésszen az pápista emberrel egyetembe. És ezt mondván nagy gyorsasággal kifuték az házból, de senki utánam nem jöve, sőt nagy nevetséggel kiáltnak vala utánam: szaladj, prédikátor, ha szaladhatsz, mert utánad az igazság.

Ezeket mintlelki Atyámnak, nagy biztomban akarámi gazán megírni kegyelmednek, hogy látván kegyelmed, minémű nagy gyalázatba maradtam, nem tudván megmenteni magunkat az eretnekségnek ocsmányságátúl, megszánjon kegyelmed engemet, és mentül hamarébb le-het, ezekre megfelelvén lemossad rólunk az kisebbséget.

Az mennynek, földnek teremtő Istene mentse és szabadítsa meg kegyelmedet és az kegyelmed hallgatóit minden tévelygésnek rútságitól. Ámen (Pázmány 1609a, 617– 618).

Mind ennyire nyújtá beszédét az pápista ember. Azért nem győzém tovább szégyennel, hanem mondék. Félő, hogy az Istennek haragja ugyan itten reánk ne szálljon és az ház is nyakunkban ne omoljon ezekért az nagy káromkodásokért, hanem én a tanács, szaladjunk, ha veszni nem akarunk. És ezzel a mondással kifuték a házból, de senki utánam nem jöve, hanem nagy nevetséggel kiáltani kezdének. Szaladj, farkas, inadban az igazság. Ezeket az Dignitásod próbakövére küldém. Mellyek így lévén, jobb nekünk is hajdúkká lennünk, hogy sem prédikátorságunkkal magunkat s mást is vesztenünk. Légy békességgel! (Pázmány 1613, 146–147).

E szembeállítás több mozzanata értelmezésre vár, s ezek egynémelyikére még visszatérünk, most csupán arra a paradoxonra hívom fel a figyelmet, hogy a fentebb említett polemikus hangoltságú didakticizmus szellemében éppen abban a változatban torkollik a történet a radikális életformaváltás (legyünk hajdúkká!) igényének bejelentésébe, amely az elsőnél jóval kevésbé hagyott teret a lelki történéseknek.

A történetnek ez a felmorzsolódása a második változatban további veszteségekkel is jár. A mű minden méltatója erényei között említette, hogy nem csupán a teológusok vetélkedését tartalmazza, hanem ott vannak a háttérben, sőt időnként előre is lépnek a világi laikus emberek is, s az ő megszólalásaik elevenséget kölcsönöznek a vitairatnak. Ez azonban nem igaz egyenlő mértékben a két kiadásra. A másodikban szerepük kizárólag az első két napra korlátozódik, ekkor valóban szinte az első kiadáséval megegyező módon lépnek fel, nem is mindegyikőjük áll a katolikusok oldalán, jóllehet jól kivehető, hogy könnyebben indítanak hahotát prédikátorunk kárára, sőt az egyik bolondszarvat is mutat rá, majd pedig egyre keményebben mondanak oda neki. Mindezek bizonyos tekintetben még talán színesebbé is teszik a második kiadást, sőt az egyik epizódban, igaz, nem egyenes beszédben, azzal egészül ki az egyik főembernek amott olvasható válasza („Nem csuda jó uram, ha te meg nem érted az én feleletemet, mert deákul sem tudsz, és az dialecticát sem tanultad, melyben szépen megmagyaráztatik, micsoda légyen az fallacia petitionis principii”, Pázmány 1609a, 518), hogy „azért ha varga, feljebb ne szóljon az kaptánál. Mert ugyanis nem neki kezdték” (Pázmány 1613, 19). A negyedik levélben mindkét változatban csupán a kérdéseket közlik a főemberek, s az 1613-as szövegben ezzel ki is merül szerepük. Nem így az 1609-esben, ahol a harmadik és ötödik levélben is ők a nyitójelenet résztvevői. Emlékeztetnék arra, hogy az előbbi a mű talán legjobbra sikeredett életes jelenete: a prédikátor és a főemberek csevegnek egy ház előtt, éppen elhalad „egy alkalmas kövér nyakú pilísses pap”, az egyik egy megjegyzést hullajt el: „Vallyon ez valaha nem hajt-é tilalmasba az castitas mellett?” (Pázmány 1609a, 558), s máris rátaláltak a nagy beszélgetés témájára. Nem kevésbé lényeges, hogy az első változatban egy csaknem kétoldalnyi teológiai értekezést is elmond az egyik főember, de az sem, hogy elmaradnak azok a megjegyzések is, hogy két ízben is az idő múlására hivatkozó világiak vetnek véget a vitának (565, 571). Ők figyelmeztetik tehát a résztvevőket a teológián kívüli világban történtekre, s bizonyos értelemben a teologizálás határaira is.

További nagyon fontos jelek is arra mutatnak, hogy az 1609-es kiadás legalábbis megkísérli, hogy a címlap megteremtette fiktív világ követelményeinek megfelelően alakítsa a szöveget. A nagyon gondosan szerkesztett kiadványban következetesen bekezdések jelzik egy-egy szereplő megszólalását, illetőleg a színhely megváltozását. A precizitás odáig terjed, hogy teljesen azonos betűtípussal vannak szedve a levelek élén a megszólítások, de még azt is következetesen betartja a szöveg szerkesztője, hogy az Alvinczi uramtól elköszönő búcsúformulákban minden egyes alkalommal verzállal szedi a kassai prédikátor nevét. A történet bonyolításában már itt sem egyértelműen vívmány az a megoldás, hogy a protestáns prédikátorunk a harmadik levél után nem áll szóba a pápistákkal. Retorikailag nem rossz fogás, de a szöveget magát mégiscsak elnehezíti valamelyest, hiszen a negyedik levél textusát nem kell a kompozíció szerves részévé tennie, hanem csak be kell másolnia a kérdések sorát. Az is igaz, hogy így a puszta elősorolás is retorikai indoklást kap, amint ez a helyzet a müncheni jezsuiták védelmében született iratok mechanikus átvételével is. (Ez utóbbi tényleg puszta átvétel, a dokumentumok mellett szereplő kommentárok is egy 1607-ben megjelent nyomtatvány részletének fordításai.) Ilyen értelemben a kompozíció egy helyütt sérül csupán jelentékeny módon, az ötödik levélben, amikor középre tört cím alatt (Hét erős bizonyság, hogy a lutherek és calvinisták bálványozók) pontokba tagolva olvassuk a katolikus ember épületes fejtegetéseit.

Ellentmondásosabb a helyzet a margináliák esetében. Az 1609-es kiadásban az első széljegyzet olvastán az a benyomásunk támadhat, hogy a nyomtatvány gondozója még ezeket is a fikció szolgálatába állította, hiszen elsőként, s az egész kötetben egyedülálló módon csupa verzállal szedettként a protestáns prédikátor szavai mellett ez áll: MELY NAGI BÜN AZ BALVANIOZAS. Itt azonban valószínűleg tényleg csak az lehetett a cél, amiről a névtelenség indoklása kapcsán majd később a Megrostálásban beszél Pázmány, hogy a kiadvány eleje ne riassza el mindjárt a protestáns olvasókat, mert néhány, csupán a tárgyalt témát megadó vagy a bibliai helyre hivatkozó marginália mellett túlsúlyba kerülnek az olyanok, amelyek kifejezetten katolikus szempontból reflektálnak a műben leírtakra. Kifejezetten a fikció ellenében dolgozik a harmadik levél egyik marginálájában olvasható, „Lásd a következendő levélben a hetedik kérdést” (Pázmány 1609a, 570), hiszen a komolyan vett történet szerint még az is megtörténhetett volna, hogy Alvinczi kielégítő válaszai következtében fölöslegessé válik a további levelek megírása. Még nagyobb következetlenség, hogy két ilyen marginália valószínűleg becsúszott a főszövegbe is, s így a katolikus szónoklatában nyilvánvalóan oda nem illő módon egyszer csak azt olvassuk, hogy „de erről a harmadik beszélgetésünkbe többet szóljunk” (525).

Jóval nagyobb mértékben roncsolódik azonban a történet a második kiadásban. Le-het ugyanis, hogy az elejétől végéig kifejezetten katolikus nézőpontból írott fejezetcímek következtében a teológiai okfejtések logikai íve áttekinthetőbbé válik, s így könnyebb lesz az eligazodás ezekben a gondolatmenetekben, ám ha a művet nem kézikönyvnek tekintjük, ezt aligha könyvelhetjük el nyereségnek. A fikció működése és a kompozíció feszessége felől nézve hasonlóképpen nem beszélhetünk a Kalauz eresztékeinek pozitív hatásáról sem. Ellenkezőleg: folyamatosan gyengül a mű integritása, valahányszor a „mely dologrúl az eléb bőségesen szólánk” vagy a „mint imént is mondám” típusú megjegyzéseket olvassuk, melyek mellett a marginália hol a Kalauzhoz utalja az olvasót, hol pedig ez elmarad, s így folyamatosan kettős szólamban követhetjük a teológiai fejtegetéseket, történetünk jámbor katolikus laikusa képviseli az egyik, s a Kalauz írója a másik szólamot.

A leglényegesebb, s bizonyos mértékben talán az eddig felsoroltakat is magyarázó különbség a két változat között a beszédmód egészen világosan eltérő jellegében ragadható meg. A levelek bevezetőit, zárlatait vagy a postscriptumokat egymás mellé helyezve jól láthatóvá válik ez a különbség. Pázmány írásművészetének egészen magas színvonaláról tanúskodik, hogy míg az 1613-as kiadás esetében a rendkívül szellemesen, s kivételes nyelvi erővel működtetett, de kíméletlenül elmarasztaló szatirikus beszédmód a meghatározó, az 1609-esben még egyáltalán nem hagyja idáig elmenni a dolgokat, hanem szinte megingás nélkül lépked a kifinomult irónia nagyon keskeny ösvényén. Úgy látom tehát, hogy a talán csak néha megbillenő szöveg azzal kerül összhangba a fikció alapját adó történettel, hogy az Alvinczihoz intézett megszólítások, a jellemzésére kiválasztott jelzők a konfesszionalizálódás időszakában a protestáns világban is kialakult hierarchikus viszonyok között egy szolgalelkű „mezei” prédikátor szó szerint vehető szavainak is tekinthetők, s persze tagadhatatlanul ott van bennük a gunyoros, de nem harsány irónia is. Az eljárás nagyon alaposan reflektált és megfontolt voltára abból is következtethetünk, ahogy Pázmány később, a Megrostálásban szól néhány mozzanatról. Kiderül ebből: mélyen elgondolkodott azon, miként használhatná a polémiában azt, hogy a különféle Is-ten-neveknek a 16. század végére felekezetileg meghatározott konnotációja formálódott ki, s hogy a katolikusok között általános volt az a vélekedés, hogy „az Jehovának gyakor emlékezetirűl megismerszik a lutheránus prédikátor”. Mivel nem szidalmazó, hanem leíró szövegösszefüggésben szerepel, hitelt adhatunk a névhasználatot megvilágító alábbi nyilatkozatnak: „De azt én nem tagadom, hogy gyakran nevetségre indítottak magamat is az ti prédikátoritok, mikor magyarul prédikálván vagy beszélgetvén sidóúl nevezik az Istent, noha nem is értik néha, mit tégyen az Jehova” (Pázmány 1609b, 641). Az eredmény talán az egyes levelek élére helyezett megszólításokban ragadható meg a legvilágosabban, s a két kiadás párhuzamba állítása jól tükrözi az eltérő beszédmódokat is. Mindennek illusztrálására lássuk a következő összeállítást, amelyben levelek sorszáma és a témák meghatározása szövegösszefüggésében szerepelnek ezek a megszólítások:

Úgy gondolom, hogy a témameghatározások retorikájával összhangban a két kiadás között az a különbség, hogy az 1609-es a patika mérlegen kimért finom irónia eszközeivel dolgozik, s úgy szólítja meg felettesét a levél írója, hogy meg marad még az áttételesség nélküli értelmezés lehetősége is. Magyarán szólva nem tarthatjuk kizártnak még azt sem, hogy az első edícióban Pázmánynak célja lehetett a szöveget így olvasó közönség elérése, illetve megteremtése. A második esetében azonban a túlzások oly nyilvánvalóak, s annyira egyértelműen eluralják a szövegformálást, hogy ilyesmire már egyáltalán nem gyanakodhatunk, s ezek tömény és koncentrált megjelenése következtében szövegünk ironikusból szatirikussá válik.

Úgy vélem tehát, az említett, finom eszközökkel adagolt ironikus jelleg az Öt szép levél legfontosabb sajátossága, amely a felsorolt megoldatlanságok ellenére egészen egyedivé is teszi a régi magyar hitvitázó irodalomban. Olyan művé tehát, amely hosszú ideig nem talált folytatásra, s nem ebben a hangszerelésben szólalt meg a célba vett kassai prédikátor, Alvinczi Péter sem. Nehéz lenne eldönteni, hogy mi volt ennek az oka. Gondolhatunk arra, hogy Alvinczi nem tartotta célszerűnek a hagyományos hitvitamódszer és -stílus felfüggesztését, elképzelhető, hogy a porondon lévő teológiai és politikai kérdéseket sokkal súlyosabbnak gondolta annál, mint hogy ezen a könnyedebb és játékosabb módon kelhessen a maga és az övéi védelmére (a Mágócsy Ferenchez írott kemény hangú leveléből erre következtethetünk), de az is lehet, hogy nem volt tehetsége ehhez a beszédmódhoz. A Pázmány eljárásában lévő rafinériát nagyon jól érzékelte és szóvá tette, hogy gúnyosan nevezte őt vitapartnere „ékesen szóló, szokatlan bölcsességű ember”-nek, s azt is megállapította, hogy „mind vissza kell érteni a Pázmány Uram encomiomit”. Nagy veszteség, hogy válaszának további fontos mozzanatai talán örökre rejtve maradnak számunkra, ám az Pázmány viszonválaszából egészen világos, hogy nem a fikcióba való belépéssel reagált a kihívásra. Ellenkezőleg, már a címében is leleplezte a „tetetes, neve vesztett pápista ember”-t, a mű egésze pedig nyilvánvalóan visszatért ahhoz a metaforákban s a képletes beszéd különböző fogásaiban rendkívül gazdag hagyományos vitanyelvhez, amelyben az üzenet egésze ugyanakkor jóval direktebben fogalmazódhatott meg, s ahol a fő cél az ellenfél nyelvhasználatának teljes ellehetetlenítése volt.

Alvinczi tehát a vitát a megszokott mederbe terelte, mondhatnánk, ám azt is mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ebben az esetben nem beszélhetünk valamiféle sajátos kelet-közép-európai vagy éppen magyarországi provinciális didakticizmusról, hiszen a Pázmány által legalább felvillantott többrétegű kompozíciónak a szorosabban vett hitvitázó irodalomban másutt sem találjuk párját. Nem arról van persze szó, hogy ne születtek volna a fikciós kereteket jobban tisztelő művek, s egészen nyilvánvaló, hogy a kézikönyvben Bán Imre (Klaniczay 1964, 131) által megfogalmazott ötlet óta Pázmány mintájának tekintett Epistolae obscurorum virorum jóval sikeresebben kapcsolja össze a dominikánus teológusok doktrínájának, életmódjának és nyelvhasználatának bírálatát. Ez a helyenként nagy nyelvi erővel megírt levélsorozat azonban az intenzitás hullámzása ellenére az elejétől a végéig leleplező szatíraként viselkedik. Egészen nyilvánvalóan ez a tendencia válik aztán uralkodóvá a kora újkori Európa felekezeteinek mindegyikében, s ennek jelenléte didaktikus vagy leleplező szatirikus szövegekké teszi még azokat a munkákat is, amelyek finomabb megszólalást is lehetővé tevő ötletre épülnek. A Pázmányéhoz nagyon közel álló művek közül említsük meg például annak a Bézának az egyik nagyon híres, a 16. század második felében több kiadásban is megjelent munkáját, akit Pázmány nagyon alaposan tanulmányozott, hiszen a nagy genfi reformátor levelein kívül többször emlegeti az Ingolstadtban kiadott polemikus életrajzát, s annak függelékében szereplő további iratokat is.

A szóba hozandó szöveg Béza fiatalkori, s először még névtelenül megjelent alkotása, az Epistola Benedicti Passavanti. A fiktív levél címzettje Pierre Lizet, a francia parlament egykori elnöke, aki a francia protestánsok kíméletlen üldözésével tette magát hírhedtté. A levél úgy keletkezett, hogy Béza az egyik famulusát, Benoit Passavantot azzal a megbízással küldte el Genf városába, hogy puhatolja ki, milyen fogadtatásra talált az a műve, amelyet immár a Saint Victor apátság fejeként írt Adversum pseudo-evangelistas címmel, s amelyet emberei megpróbáltak terjeszteni a városban. Passavant helyenként nagyon szellemesen fogalmaz, s szórakoztató epizódokat ír le, ám a rejtőzködéssel meg sem próbálkozó szatíráról van szó, amit az is nyilvánvalóvá tesz, hogy már az első kiadásnak az olvasóhoz címzett előszava elmondja, hogy a par-lament egykori elnöke leváltása után az evangéliumot követőket kivégeztetni már nem tudván egy borzalmas műben vezette le indulatait, amelyet nevetségessé tevő válaszként született meg ez a munka. Olvasói befejezésképpen arra kapnak felszólítást, hogy hasznosan szórakozzanak rajta: Utere et hilariter fruere. Kizárólag a levélműfajra koncentrálva is hasonló darabokat figyelhetünk meg a századforduló több hangos vitájában, így abban is, amelyet a protestánsból katolikussá lett Gaspar Schoppius személyisége és tevékenysége indukált.

Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy ez a finomabbnak és irodalmiasabbnak gondolt, s ráadásul nem is tökéletesen kivitelezett változat epizód maradt csupán a magyar irodalom történetében. A folytatás elmaradását sem magyarázhatjuk csupán azzal, hogy Alvinczi nem fogadta el a meghívást a fikció világába.

A folytatás elmaradásában magának Pázmánynak is nagy szerepe volt. Azok a paratextusok ugyanis, amelyekkel a második kiadást ellátta, illetőleg a vitatkozás módszereiről, retorikájáról ránk maradt későbbi megnyilatkozásai e torzó voltában is felkavaró epizód visszavonásának, de legalábbis feledtetésének tekinthetők. Nincs módunk arra, hogy egészen pontosan rekonstruáljuk az eseményeket. Lehet, hogy igaza van Heltai Jánosnak, amikor azt sejteti, hogy talán már 1608–1609-ben kísérletet tett Pázmány a katolicizmus ismételt bevitelére Kassára, s így az 1613-as fellépése ennek érdekében a korábbiak folytatásának tekinthető. Heltai tehát – az első megszólalásban erős irodalmi ambíciót is láttatni akaró – Sík Sándortól (Sík 1939, 100, 103) eltérően a polémia egészét hajlamos levezetni a Kassa körül kialakult vallási küzdelmekből. Szerinte az ilyen katolikus lépések ellen kelhetett ki Alvinczi különböző megnyilatkozásaiban, ezekről „cserdűlt valami vékony hírecske” aztán Pázmány füleihez, s ezek késztették megszólalásra (Heltai 1994, 111). Mindez lehetséges, ám a folytonosság ellenében gyanút ébreszthet bennünk az a leplezetlen igyekezet, amellyel 1613-ban úgy tesz Pázmány, mintha a vita mindig a későbbi hangnemben folyt volna. Ezt teszi, amikor az első kiadásról megemlékezve a második bevezetésében úgy fogalmaz, hogy nem akarta kirekeszteni írásából az ellenfele által „reánk kérödött büdös gyalázatok szapullását”, ezt teszi, amikor itt úgy állítja be a történteket, hogy kezdettől fogva „az ő szóllásoknak pompájára kellett bocsátkoznom”, s egészen nyilvánvalóan ezt teszi akkor, amikor Az Alvinczi Péter feleletirűl rövid intésben azt mondja, hogy „hivatalomnak tiszti szerént szembe szállék a dücsösséges vitézzel és Öt levelemben orcájára térítém reánk kérödött fecsegésit” (Pázmány 1613, 147). Nyomatékosan hangsúlyozni szeretném, hogy nem öt szép levélről beszél tehát, hanem nyilvánvalóan elhallgatja ezt a korábban írt változatot, mint ahogy e szöveg befejező részében is arról értekezik, hogy milyen épületes olvasmányok lesznek a másodjára kiadott levelek a Megrostálás társaságában.

Egyáltalán nem emlegeti tehát az 1609-es Öt szép levelet, mint ahogy eltávolodott annak újszerű retorikai-poétikai eljárásaitól is. A Megrostálásban ugyan talán még általánosabb érvénnyel írja le Alvinczi fékezhetetlen anagrammagyártó kedvét kikacagva, hogy „könnyű ezféle aprólékot feltalálni, és hogy ne vélnéd nagy mély eleméjű gondolatnak az ilyen marconaságot” (Pázmány 1609b, 689).

Ám már ő maga is belecsúszik ezek fabrikálásába, s ezt követően metaszintű, tehát a vitairodalom jellegére vonatkozó megállapításaiban is a teljesen szokványos eljárásokat követi: számon kéri ellenfelein, hogy a famosus libellusok szintjére süllyedve rágalmazó nyelven beszélnek és saját agyszüleményeikre, fikcióikra hivatkozva alkotnak, míg önmagukat a nyílt és igaz beszéd, később is oly sokat emlegetett kedves kifejezésével a kerek szó bajnokainak tekinti. Erkölcsileg is megbélyegezhetőnek, de minimálisan is gyanúsnak minősíti az ellenfelek által kiadott névtelen műveket, de felmentést és magyarázatot, s persze nem a szöveg irodalmias használatából következő magyarázatot talál ezekre az övéinél. Az, amit a Megrostálás elejénanévvesztéséről ír, a finomabb irodalmiasabb eljárások félretolásában nyitánynak is tekinthető. Egyfelől ugyanis nem kis öntudatra vallóan arról beszél, hogy Pál apostol is elhallgatta a zsidókhoz írt levél elején a nevét, másrészt a ti is ezt csináljátok nem túl emelkedett érvtípusával felemlegeti Kálvint és Bucert, majd azzal akarja megnyugtatni Alvinczit, hogy a tridenti határozatok szerint „senkinek a catholikusok közül nem szabad név nélkül könyvet nyomtatni az egyházi dolgokrúl, hanem ha elébb az egyházi fő pásztornak tudtára adja és nevét felíratja” (Pázmány 1609b, 629).

De hát mi köze van annak a nyilvánosságban történtekhez, hogy valamiféle nagy könyvbe beírják a katolikus szerzők neveit – kérdezhetnénk együtt Alvinczival, ha a vitázó ellenfele felől akarnánk szemlélni ezt a nyilatkozatot. Ha azonban a vitaműfaj poétikájára, s különösen a fikciós szövegek megfogalmazásának lehetőségeire vagyunk kíváncsiak, akkor arra figyelhetünk fel, hogy a korai Pázmány mintha még a teória szintjén is ambivalensebb lett volna. Igaz ugyan, hogy már a Tíz bizonyságban is a tévelygők szokásának mondja, hogy más ember nevével könyveket írnak, s azzal is dicsekszik, hogy az új tanítókról szólva „kerek szóval a hamisságot hamisságnak, az igazságot igazságnak nevezzük”, ám egy hosszabb Tertullianus-idézetben felbukkan egy, a késői Pázmánynál már nem emlegetett mozzanat is. Ebben az áll, hogy „az igazsághoz is hozzáfér a nevetség, mert víg, és illik, hogy az az ő ellenségeivel néha játsszék is, mivel hogy bizonyos a győzedelemrűl és bátorságos” (Pázmány 2001, 30–31). Szívesen képzelném úgy, hogy ez a Pázmány írta az Öt szép levelet. Azt javaslom tehát, hogy ezt a régi magyar irodalomban oly ritka játékos művet ne hagyjuk feledésbe menni, s hogy tartsuk nagy becsben még magának a későbbi Pázmánynak ellenében is.

Arra a kérdésre, hogy miért éppen Pázmánynál szólalt meg ez a hang, nehéz válaszolni, de bizonyosan nem utolsó szerepet kapott ebben rendkívüli tehetsége.

Az irodalomtörténészek nyilvánvalóan nehezen mondanának le arról, hogy konkrétabb, tárgyukhoz közelebb álló magyarázatot is keressenek. Ezt a gyakorlatot követve föltétlen megemlíteném, hogy Pázmány számára ismert lehetett a közelmúlt nagyon sokszínű, retorikai-poétikai szempontból is invenciózusnak tekinthető gazdag hagyománya. Két, módszertani szempontból is fontos példát említenék. Már Sík Sándor fölvetette, hogy a Pázmány poétikai mintát találhatott eljárásaira a megelőző évtizedek dialógusirodalmában, s utalt is az angliai katolikus Gulielmus Reginaldus Calvino-Turcismus című párbeszédekből álló művére (Sík 1939, 99). Ez a négy könyvből, s könyvenként 20 fejezetből összerakott, fiktív dialógusokból felépülő mű azonban dialóguspoétikai szempontból aligha lehetett Pázmány mintája, hiszen a történet itt nem több puszta keretnél. Ebből megtudjuk, hogy egy zwingliánus elhagyta hazáját, Angliát, először Pfalzba ment, majd innen Törökországba távozott. Körülmetélkedett, s felvette a Michaeas nevet. Néhány év múlva az angliai követ társaságában egy másik pap, az anglikán Samuel is Konstantinápolyba ment. Ő korábban Michaeas barátja volt. Most nagy utazást tettek, majd visszatértek Konstantinápolyba, ahol Samuel egy bizonyos katolikus franciánál, Ludovicusnál kapott szállást. Ludovicus Pera külvárosában élt. Hármójuk hosszú párbeszéde a mű, amelyben a szerző álláspontját nyilvánvalóan Ludovicus képviseli, s amelyben a 16. századi teológiai viták szinte enciklopédikus áttekintését kapjuk a középpontban annak folytonos bizonygatásával, hogy a kálvinizmusból egyenes út vezet a mohamedanizmushoz, amely egyébiránt sok tekintetben különb is a genfi reformátor vallásánál.

Pázmány sokszor hivatkozik erre a munkára, de gyakran még akkor is ezt használta, amikor nem hivatkozott rá. Igen beszédes példatárat lehetne összeállítani arról, hogy sokszor antik vagy közel kortárs szerzők Reginaldus művén keresztül kerülnek be a magyar író szövegeibe. Bizonyos témakörökben egészen nyilvánvalóan ez a könyv volt egész életre szólóan a fő forrása, mindazt például, amit az antitrinitáriusokról tud, ebből vette át, s csak néhány ponton egészítette ki egyéb olvasmányokból. De innen veszi a predesztinációtan bírálatára vonatkozó gondolatmeneteket is, és a Sebastian Castaliót hosszan idéző egyik fejezet, a Nagy Calvinus Jánosnak hiszek egy Istene című hírhedt mű forrásának, sőt mintájának tekinthető.

Nem Reginaldus munkája alapján formálta azonban az Öt szép levél dialógusait, amelynek alaphelyzete egészen nyilvánvalóan a németországi reformáció korai időszakában nagy népszerűségre szert tett, valamelyest nálunk is otthonra talált szituáció kifordítása: attól eltérően azonban most az egyszerű katolikus lesz okos, felkészült, erkölcsös és szelíd.

Nehéz lenne megmondani, hogy Pázmány milyen műveket olvasott el ebből a hatalmas szöveganyagból, ám közelebb kerültünk ahhoz, hogy a középkori vágáns kultúrából is merítő, 16. századi paszkvillusirodalom alapos ismeretét feltételezzük. Az újabb Pázmány-szakirodalomban Lipa Tímea (Lipa 2002) és Thimár Attila (Thimár 2001) ezt a szövegtípust is bevonta a Pázmány-szövegek értelmezésébe, az előbbi azt is megfogalmazta: fontosnak tartaná, ha ki lehetne mutatni, hogy Pázmány ismerte Celio Secundo Curione Erdélybe is eljutott paszkvillusgyűjteményét. A kérdésre az a válaszunk, hogy nem igazolható a Bázelben megjelent könyv kézbevétele, ám bizonyos, hogy ismerte a benne olvasható szövegek tekintélyes részét. Mindez egy, időnként a magyar szakirodalomban is emlegetett, de alaposabban meg nem olvasott nagy jelentőségű antológia, Johann Wolf kétkötetes, s több mint kétezer fólió oldalt kitevő Lectionum memorabilium et reconditarum centenarii című 1601-ben megjelent kiadványának köszönhető. A mű hatalmas szöveggyűjtemény mindazokból a szövegekből, amelyek az 1. és a 16. század közötti időszakban bármilyen formában bíráló szóval illették a katolikus egyházban, s különösen annak felső hierarchiájában történteket. Ilyen értelemben a leginkább Matthias Flacius Illyricus híres Catalogus testium veritatisához hasonlítható, de annál jóval terjedelmesebb, nyitottabb és nagyobb anyagot felölelő. Ennek magyarázatát az ajánlásban találjuk meg, amely kifejti, hogy mivel a pápák hatalmának kiépülésével egy idő után már nem lehetett nyíltan kimondani az igazságot, az evangélium szavainak megfelelően a kövek kezdték kiáltozni azt. Így került sor arra, hogy a legkülönbözőbb képi ábrázolásokhoz forduljanak, hogy az egyiptomiakhoz hasonlóan hieroglifikus képekkel és beszéddel hirdessék a szent dolgokat. A félreértések elkerülése végett nem olyan hieroglifákról beszélek, mint amilyeneket újabban John Dee-nél olvashatunk, mondja Wolf, hanem olyanokról amilyeneket a misztikus szerzők írtak le Joachim apáttól Theophrastusig, majd a képi ábrázolás ismételt védelmére kelve kérdezi, hogy az ótestamentumiakéhoz hasonlóan miért ne lehetne megfesteni és képileg ábrázolni az újabban történteket. Ezek az elvek tették lehetővé tehát, hogy egy hatalmas terjedelmű és képekkel is gazdagon illusztrált szöveggyűjtemény jöjjön létre. A magyar vonatkozásokban is feltűnően gazdag gyűjtemény egyik legfontosabb forrása Curione antológiája volt, de merített a Bázelben különösen kedvelt furcsa történeteket és csodás eseteket elmondó további antológiákból is. Szempontunkból persze az a legfontosabb, hogy a Pasquillus nevéhez kötött evangéliumokon és Ulrich von Hutten dialógusain kívül tartalmazza az antológia Erasmus híres Julius exclususát is, de szerepel egy szöveggel az Epistolae obscurorum virorum egyik főszereplője, Orthvinus Gratius is.

„Az mely fabulát Wolfiusból előlhozsz, és az minémű szitkokat én reám kérödöl, azokra nem szükség felelni” (Pázmány 1609b, 668) – olvassuk Pázmánynál, másutt pedig ugyancsak a Megrostálásban, arról beszél, hogy Alvinczi „Volfius nélkül szólni sem tud” (680) vagyis közismert műként kezeli az Alvinczi által is forgatott munkát, amelyet többször említ a későbbiekben is, természetesen elmarasztalóan, hiszen szerinte Flacius Illyricusszal és annak újabb kiegészítőjével együtt „ezek csak abban mesterkedtek, hogy az régi nagy időkben lutheristákat és kálvinistát találjanak”. Nagy merészség lenne azonban arra gondolnunk, hogy ez akadályozhatta volna őt a felvett szövegek retorikai-poétikai sajátosságainak tanulmányozásában.

HIVATKOZÁSOK

Adony Judit–Maczák Ibolya (szerk.) (2005) Pázmány Péter-bibliográfia (1598–2004), Piliscsaba: PPKE BTK.

Frankl Vilmos (1868) Pázmány Péter és kora, I, Pest: Franklin.

Heltai János (1994) Alvinczi Péter és a heidelbergi peregrinusok, Budapest: Balassi.

Klaniczay Tibor (szerk.) (1964) A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig, Budapest: Akadémiai.

Lipa Tímea (2002) „Pázmány Péter belső írói fejlődése az Öt szép levél három kiadásának tükrében”, Irodalomtudomány 83: 8–33.

Pázmány Péter (1895) [1609a] „Öt szép levél”, in Pázmány Péter Összes Művei, II, Rapaics Rajmond (kiad.), Budapest: M. Kir. Tud.-Egyetemi Nyomda, 503–620.

Pázmány Péter (1895) [1609b] „Alvinczi…feleletinek…megrostálása”, in Pázmány Péter Összes Művei, II, (kiad.) Rapaics Rajmond: Budapest: M. Kir. Tud.-Egyetemi Nyomda, 621–691.

Pázmány Péter (1984) [1613] Egy tudakozó prédikátor nevével íratott öt levél, Bitskey István (kiad.), Budapest: Európa.

Pázmány Péter (2001) Az mostan támadt új tudományok hamisságának tíz …bizonysága…, Ajkay Alinka–Hargittay Emil (s. a. r.), Budapest: Universitas.

Sík Sándor (1939) Pázmány Péter, az ember és az író, Budapest: Szent István Társulat, 100, 103.

Thimár Attila (2001) „Halhacz mit mond Zent Bernard ti felőletec”, in Hargittay Emil (szerk.) Pázmány Péter és kora, Piliscsaba: PPKE BTK, 205–218.