Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

32. fejezet -

32. fejezet -

BALASSI KÖNYVE

Ahun ám meglátja őkegyelme. Én azt gondolom: talám, hogy olyat tud őkegyelme, kit se az mesterek [ügyvédek] nem tudnak, se ország törvényében nincsen beírva, hanem az maga könyvében, kinek nem vélem, hogy helyt adjon az tábla, ha Isten akarja

(Paczoth András levele Balassival való birtokvitájáról, Liptóújvár, 1593. május 31.).

Több mint 450 éve, 1554. október 20-án született Balassi Bálint. „Lett”, ahogy családi Bibliájuk bejegyzésében olvassuk, „9 órakor, délelőtt, szombat napon, Zólyomban”.

Megzabolázhatatlan személyiségével, szokatlan életvitelével többször keltett országos feltűnést. Petőfi, Ady, József Attila is gyakran került ellentétbe környezetével, de Balassi nagyúr volt, aki érvényt tudott szerezni akaratának, és így botrányai is nagyra sikeredtek. A levéltárak tele vannak végeláthatatlan pöreinek iratanyagával. Ha életrajzát e pöriratok alapján írnók meg, kegyetlen, hatalmaskodó és bosszúvágyó főúr arcképét kellene megrajzolnunk, aki embertelenül bánik török foglyával, aki egy gyermekkori sérelemért férfikorában vesz elégtételt, aki tettlegességgel válaszol, ha úgy érzi, nem kapja meg a rangjának kijáró tiszteletet.

Ha verseit olvassuk, egészen más arcképet látunk magunk előtt: az első magyar lírikusét.

Énekeit három csoportba szokták beosztani: vitézi, szerelmi és vallási költeményeket különböztetnek meg. A csoportosítás egy 1610 körüli irodalmártól ered. Ő állította össze azt a kéziratos versgyűjteményt, amelynek ránk maradt másolata az úgynevezett Balassa-kódex. Az összeállítás élén találjuk meg ezt az osztályozást: „Következnek Balassi Bálintnak kölem-kölemféle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicsíret és vitézsígről való ének is vagyon.” A felosztás alapján a különböző korszakok mind megtalálták a maguk Balassiját.

Századokig csak mint istenes énekek szerzőjét ismerték, a szerelmiek csak 1874ben kerültek elő, s kezdtek aztán hatni sokakra, Adytól József Attiláig. „Ma ez [a szerelmes versek hosszú lappangása] különösnek tűnik – írta 1935-ben Szerb Antal –, mert szerelmes versei jobban érdeklik a mai olvasót; de voltaképpen nem történt igazságtalanság, az istenes versek Balassa legjobb és egyúttal legszemélyesebb alkotásai” (Szerb 1935, 116). A népi eszmerendszerek térhódításának korában, a harmincas évek végétől az ötvenes évek elejéig a paraszti eredetű, katonáival tábortűz mellett népdalozó végvári vitéz alakja vált uralkodóvá. „Balassi Bálint tehát együtt élt a néppel, különösen a katonasorban vele együtt vitézkedő néppel, eltanulta tőle táncait, dallamait, megtanította őket a magáéira” – írta a költő összes műveinek teljes és hiteles (úgynevezett „kritikai”) szövegét helyreállító Eckhardt Sándor a nagy kiadás (Balassi 1951, 3) előszavában. A szélsőségesen közösségi eszmerendszerek lassú visszaszorulásának, a magánélethez való jog helyreállásának kezdetén megint előtérbe került „a szerelem költője” (Klaniczay 1961, 183). Az utóbbi évtizedekben a hármas osztályozásnak kevesebb figyelmet tulajdonítunk: most nem a vallásos és nem a szerelmes ember, de még csak nem is a vitéz az, aki előttünk áll, hanem sokkal inkább a verseit nagy műgonddal megszerkesztő költő, a magyar szavak első művésze.

Nem érdemes nagyon élesen elválasztani egymástól Balassi háromféle tárgyát.

Híres Katonaénekét mindenki ismeri, de nem szoktunk elgondolkozni a nyitó kérdés értelmén. Csakugyan igaz-e, s különösen ennek a költőnek a szájából, hogy semmi nem „lehet szebb dolog a végeknél”? Hát Júlia? Nos, ha végigtekintünk a költő rendkívüli megfontoltsággal összeállított versgyűjteményén, rögvest észrevesszük, hogy a „Vitézek, mi lehet” a verskötet egészen különleges helyén áll, ott, ahol a lírai hős (a beszélő személy) a Júlia-szerelemmel való szakítás után más szépségek, más vonzó dolgok felé fordul. Verseinek címzettjei: új nők, a vitézi élet, az első magyar irodalmi társaság. A Katonaének ebben a szövegösszefüggésben igenis a szerelmi dac költeménye. S persze annak is jelentőséget tulajdoníthatunk, hogy a mű fohásszal zárul. Nincs abban semmi furcsa, hogy a 17–18. században számtalan alkalommal adták ki a költő istenes énekeinek sorában!

Ma az sem kerüli el a figyelmünket, hogy a vitéz szó egyik jelentése a 16. században ’lovag’ volt, a „Vitézek, mi lehet” kezdetű költeményben pedig a lovagi életeszmény dicséretét látjuk. A lovagi életeszmény elválaszthatatlan mind a vallástól, mind a szerelemtől. A „salus”-t (üdvösség, egészség), az „amor”-t (szerelem) és a „virtus”-t (vitézség) Dante sem tartotta egymástól egészen független dolgoknak. Az udvari-lovagi líráról írott tanulmányában azt mondta, a költő számára ezek a fő tárgykörök (Pirnát 1996, 47).

De még ha nem lennének is szerelmi és vallási vonatkozások a Katonaénekben, akkor is hasonlítana a trubadúrköltészetre, a sirventésre. A trubadúrok sirventésnek nevezték azt az énekfajtát, amely egy erkölcsi vagy politikai eszmény dicsőségét hirdette, vagy egy (persze az eszményt megtestesítő) nagyúrnak próbált híveket szerezni.

A Katonaéneket akadálytalanul tudjuk trubadúr sirventésként olvasni. Nehezebb a feladatunk, ha a Katonaének műfaját – engedve az irodalomtörténeti hagyományban kialakult megszokásnak – olyan életképként kívánjuk felfogni, amely az akkori köznapi élet egyik jellemző színterét ábrázolja, s amely a végvári hős személyes élményén alapul.

Balassit könnyen el tudjuk képzelni törökverő vitézként, de az igazság az, hogy a költő katonai pályafutásának csaknem teljes ideje alatt – legalábbis jogilag – béke volt a törökkel, s ez a körülmény alig engedett módot hősi viselkedésre. Amikor végre kitört a költő által régóta hőn óhajtott háború, a tizenöt éves, Balassi annak már az elején hősi halált halt. A korábbi időkből csak néhány olyan, többé-kevésbé törökellenes hadműveletről vannak adataink, amelyben részt vett. Ő vezette az 1584-es dömsödi és hatvani vásárütéseket. Itt is, ott is sikerült török és zsidó kereskedőket kifosztania, férfi és női foglyokat ejtenie, ám visszatérőben a török haderővel való, nem várt találkozás mindkét esetben balul ütött ki. Hatvanban Balassi akkor már másodszor próbálkozott. Előző hadművelete, az 1580-as vásárütés még tökéletes sikerrel járt. Érdekes módon egy irodalmi mű is beszámol erről, Salánki György históriás éneke 1581-ből (vö. Takáts 1915, 369–371; Eckhardt 1941, 76–80):

Lovaggal, gyaloggal vitéz Balassa

Házakat, pénzes boltokat törött vala,

Gyermekeket, bulákat [rabnőket] fogott vala,

Sok törököt nyakon kötöztet vala.

Nagy örömmel vitézek juttak vala,

Eger várában beszállottak vala,

Kótyavetyét mindjárt hánytak vala [a zsákmányt elárverezték],

Istennek nagy hálákat ők adtak vala.

Balassi életrajza tehát nem szükségképpen esik egybe a Katonaének világával. A Katonaének bizony: költészet.

A 2004-es Balassi-évben ünnepi szónokok sora tette föl a kérdést: mit mond nekünk, magyaroknak ma Balassi? A kérdésre többféle jó válasz adható.

Van, aki a költő hősi életével és halálával lelkesíti közönségét, joggal – de a hazaszeretet (s úgylehet, nem csak Adyé) keserű. Egy levél 1589-ből: „Amely gyalog követem ma jött meg Késmárkról, beszéllé, hogy Hibbén Balassi Bálintra találkozott volt… Kérdette tőle, hová megyen, hogy énnekem tudja megmondani. Azt mondta, hogy oda megyen, ahová a két szemével lát. Azt is mondta, hogy egy nemesember volt vele. Annak az útban azt beszéllette, hogy Krakkóba megyen, és ott öltözik olasz ruhába, úgy indul el onnét. Kérdette, hová megyen. Azt mondta, hogy az tengeren túl megyen, és soha ez országba nem jű, és hogy azt sírva beszéllette volna, és az nemesember is sírt volna rajta” (Horváth 2004, 216).

Mások a szerelmes versek költőjét ünneplik. Az irodalomtörténet-írás egyik iskolája szerint Balassi honosította meg az udvari szerelem eszmerendszerét a magyar költészetben (sőt utánzói révén a szlovák és román költészetben is), amidőn erkölcsi magaslatra állította hölgyét, s „térdet-fejet” hajtott neki. Ez a stilizált szerelem alig különbözött attól a viszonytól, amely a hűbérest fűzte hűbérurához: „Üdvöz légy, én fejedelmem.” A középkorias, udvari költészettel ellentétet alkot a házasodás-középpontú Szép magyar komédia reneszánsz szerelemfelfogása s a török–magyar kétnyelvű lírai sorozat meghökkentő, barokkos szertelensége.

Mai protestánsok önérzetesen mutathatnak rá a Bocsásd meg, Úristen bűnvallásának személyességére. Balassi későbbi vallási költészetének gazdag díszletezésével, zsúfolt versmondattanával joggal büszkélkedhetnek a katolikusok. Még a szabadgondolkodók is megtalálhatják a maguk Balassiját, aki azért ír komédiát, nem pedig vallásos, épületes irodalmat, mert effélét már „mindkét felől eleget írtanak s írnak is” (Horváth 2004, 206).

Az irodalmárok eközben annak örülnek, hogy mindez – vitézség, szerelem, protestáns, katolikus és relativizáló vallásfölfogás –, mindez: színtiszta irodalom, ami mögött semminő kötelező valóságfedezet nincs. Akkoriban a magyar nyelvű könyvek jól meghatározható társadalmi intézményekhez (egyházak, udvarok, iskolák) kötődtek, és az ott elfogadott aranyigazságokat hirdették. Balassi szembefordult a hagyománnyal, amikor meghonosította magyar nyelven azt a merész, szabad nyelvhasználatot, ami az irodalom lényege. „Szánkon tarka hazugság”, ahogy már Hésziodosz múzsái éneklik. Pontosabban: a hazugságra való képtelenség. (A hazug, aki büszkén hirdeti, hogy hazug – igazat mond.) Arra a platóni és arisztotelészi eredetű kérdésre, hogy hazudik-e a költő, s előbbre való-e nála a történetíró, a Balassival egykorú angol lírikus, Philip Sidney úgy felelt, hogy legföljebb a történetíró hazudhat, mivel ő vagy igazat, vagy hamisat mond, a költő ellenben, mivel eleve nem állít, képtelen a hazugságra. Ez a ma is érvényes elgondolás az irodalom mibenlétéről nem sok 16. századi magyar szerzőre illik rá, de Balassira feltétlenül. Ha Tinódi például azt mesélné, hogy az 1552-i egri ostromban a törökök győztek, furcsállnánk a dolgot. Nem értenénk, miért hazudik – hiszen Tinódi mindig állít, s általában igazat. Ha ellenben Balassinál azt olvassuk, hogy ő álmában Cupidóval találkozott, aki ezt és ezt mondta neki, akkor eszünkbe se jut feltenni a kérdést, hogy Balassi csakugyan ezt álmodta-e.

Balassi költészetének az az üzenete a számunkra, hogy nincs üzenete, nincs állítása. Balassi költészete: költészet; magyar nyelven az első. Műveinek java nem kellett az akkori intézményeknek, és nem véletlenül maradt kéziratban. Ő már minekünk, irodalomkedvelőknek írt.

Fő műve a megkomponált verskötet. Az utóbbi évtizedek eredménye, hogy sikerült többé-kevésbé helyreállítani – s mindjárt kétféleképpen – a költő versgyűjteményét. A kutatás azóta kapott lendületet, hogy 1976-ban az Újvidéki Egyetemen megjelentek Balassi összes versei, ahogy az alcím mondja: „a versek helyreállított, eredeti sorrendjében” (Balassi 1976). (A magyarországi kiadók ragaszkodtak ahhoz a képtelen elvhez, hogy a klasszikusok műveit csakis megalkotásuk időrendjében szabad közzétenni.)

A kutatás egyik irányzata (Horváth, 20042, 11) azt a múlékony kiadványtervet vizsgálja, amely szerint a költő maga nagy műgonddal megszerkesztette verskötetét, pontosabban megszerkesztette volna, ha szándéka valóra válik. De nem vált valóra. 1589-ben elkészült ugyan egy 2 × 33-as, magában is megálló gyűjtemény, ám az a külön, vallásos rész, amelyet e 2 × 33 elé vagy mögé szánt volna a költő – talán, hogy kijöjjön a 99 vagy a 100 –, nem gyarapodott még 10 tagúnál nagyobbra, és nem volt a többivel együtt közzétehető. Elkészült viszont a török–magyar sorozat – és végképp nem fért bele a 2 × 33-ba. A költő hamar feladta kötettervét, de verseit továbbra is szigorú sorrendű csoportokba rendezte – hogy e csoportokat aztán a másoló jó alaposan összekeverje a Balassa-kódex egyik előzményéül szolgált kéziratban. A jelenkori sajtó alá rendezők az újvidéki kiadás óta az 1589-es kötetterv szerint adják ki azokat a verseket, amelyek oda valók, a későbbi gyűjteményeket pedig – belső sorrendjük megbolygatása nélkül – az időrendnek megfelelően.

A másik nézet (Horváth 2000, 176) szerint a Balassa-kódex előzményébe nem egy szövegtorzító másoló, hanem maga a költő toldotta be az alsorozatokat, s mindezeket nekünk is a szöveghagyomány előírta helyükön kell hagynunk. Az egységes gyűjtemény így majdnem egészében megvan, s a számozatlanokkal együtt 99 vagy 100 verset tartalmaz. Közvetett petrarcai mintát követ; töredékessége szándékos.

Az utóbbi elképzelés mellett szól egy igen súlyos érv. Kiderült, hogy hiba csúszott abba a gondolatmenetbe, amely korábban a szövegtorzító ősmásoló tevékenységét bizonyította. Márpedig ezen alapult a Balassa-kódex szövegsorrendjének felülvizsgálata. A kódex szöveghagyományát tiszteletben tartó kiadás egyelőre csupán egy van, s papíron az se hozzáférhető. (Valószínűleg ez volt a világ első internetes szövegkritikai kiadása: Horváth–Tóth–Vadai és mtsai 1993–1998.)

Az új elmélet szerint a költő valószínűleg 1588 tavasza és 1590 eleje között állította össze kézírásos kötetét. Elképzelhető, hogy a könyvecske kis példányszámban meg is jelent – példányt mindenesetre nem ismerünk belőle. A kötethez szinte teljes addigi lírai életművét felhasználta, bár a versek jó kétharmadát valószínűleg már a gyűjtemény készítése közben, az utolsó két évben szerezte. Együtt vannak e szerkesztményben vallásos és világi költeményei – miként a Balassit követő költők összeállításaiban, Rimay Jánosnál, Wathay Ferencnél, Zrínyi Miklósnál – s miként az ősforrás Francesco Petrarcánál. Vannak számozott és számozatlan versek, miként Petrarcától Rimayig sokaknál – és amiként a számozottak mellett egyes versszakok számozatlanul maradnak a Szigeti veszedelemben.

A gyűjtemény szerkezetében nagy szerepet játszanak bizonyos számok, főleg a Szentháromságot jelképező hármas és szorzatai. A könyv legnagyobb részét a költő az általa bevezetett, háromrészes (a-a-b) Balassi-sorban, illetve a 3 × 3-as, aabccb-ddb rímképletű Balassi-versszakban írta. Fennmaradt képmását, egy 17. századi olajfestményt egy olyan ábrázolásról (talán metszetről) készítették, amely – felirata szerint – a költőt 33 éves korában, az 1587–1588-as év folyamán ábrázolja, krisztusi korban, akkor, amikor hozzálátott a gyűjtemény elkészítéséhez. Tetszetős, de bizonyítatlan feltevés, hogy a metszet talán a tervezett kiadványt lett volna hivatva díszíteni.

A könyv, mint a legtöbb reneszánsz versgyűjtemény: önéletrajzi mese, egy lélek koholt története. Kudarcról számol be: a lírai hős nem képes végrehajtani azt a tervét, hogy egész költői életművét az isteni dicséret eszközévé tegye meg. Szeretne létrehozni egy katedrálisra emlékeztető, három 33-as sorozatból, vagy – egy verses prológussal vagy epilógussal együtt – talán 100 versből álló, többé-kevésbé dantei szerkezetű verseskötetet, de igyekezete nem jár sikerrel.

Az első 33-as sorozat tényleg létrejön. Valóban 33 megszámozott költeményből áll. A második 33-as sorozatot megszakítják abba szervetlenül beékelt, számozatlan (bár épp 9-es csoportokat alkotó) szövegek – de mögöttük világosan látszik a megszámozott versekből álló, 33-as ciklus. A harmadik 33-ast egy furcsa (sajnos töredékesen ismert) prózai megjegyzés említi és csupán tervként, s nem is nyíltan 33-as sorozatról beszél, hanem csak annyit mond, hogy dicséretekből és zsoltárokból most még csak 10 van, s az a tervezett kiadáshoz nem elég. Ennek a harmadik 33-as sorozatnak tehát csupán az olvasó képzeletében kell létrejönnie. Virtuális marad. Van tehát egy tényleges 33-asunk, egy rejtetten 33-as és egy olyan, amely tisztára képzetes.

A reneszánsz verseskötetek szerkezetében általában az önéletrajzias koholmány az, ami a felszínen látható, ám a kötetek mélyén felfedezhető szokott lenni valami titkos-jelképes számtan. (A Dante életében Boccaccio elmagyarázza, hogy a költészet tulajdonképpen teológia. Olyan folyó, amelyen a bárányok is átgázolhatnak, de amelyben a nagy testű elefánt is kedvére úszhat. Szó szerint való értelmével az együgyű lelkeket vigasztalja, miközben titkos jelentésével a bölcseket foglalkoztatja.)

Balassi könyve sem kivétel a szabály alól. Azt a kézirat csonkulása miatt senki sem tudja, hogy a Caelia-ciklus elejéről egy vers esett ki, vagy kettő. De így is, úgy is elvégezhetünk egy egyszerű összeadást. Ha a kötetből nyerhető értesülések alapján megszámláljuk, összesen hány verset szerzett a lírai hős a teljes verskötet lezárásáig, akkor az első esetben 99-et, a másodikban 100-at kapunk. A 3 × 33-as nagy kötetterv kudarca után a megköltött költőnek, a gyűjtemény lírai hősének mintha saját magának is elkerülte volna a figyelmét az a körülmény, hogy öntudatlanul, észrevétlenül mégiscsak létrehozta, amit szeretett volna, a 99 vagy 100 versből álló nagy versgyűjteményt… Ez a megoldás – a lírai hős számszimbolikus megkonstruálása – egészen rendkívüli műgondra vall.

Elsődleges (eszményi, tervezett) számszimbolikus szerkezet

Másodlagos (látszólag önmagától alakuló) számszimbolikus szerkezet

A Credulus (a gyűjtemény költője) által szerzett költemények száma

Első 33-as ciklus. Házasság előtti kalandok. Zárás: bűnbánat a házasság alkalmából.

33

Prózai megjegyzés: 2 vers elveszett.

2

Második 33-as ciklus. Nyitás: ellenbűnbánat a házasság miatt, visszatérés Júliához. Ideiglenes zárás: Júlia nevét nem említi többé. (Folytatódik.)

25

Prózai megjegyzés.

Folytatás. Más szépségek.

3

Prózai megjegyzés: készül egy vallási különgyűjtemény (10 db), amelyet nem tesz közzé, amíg e művek száma nem lesz megfelelően magas (33?).

Alciklus. 9 vallásos vers számozatlanul. A 99 soros Három himnusz a Szentháromsághoz.

9

Folytatás. Más szépségek.

3

Alciklus. 9 sátáni vers, számozatlanul.

9

Folytatás. Szerelmi elbujdosás. Verseit legszívesebben tűzre vetné.

2

Alciklus. 9 számhely alatt 13 vagy 14 költemény Caeliához. Zárás: 10. számhely alatt 2 költemény két lengyel lányhoz.

13~14

Összesen: 3 × 33 (+ 1?) = 99~100

3 × 9 (+ 1)

99~100

S nemcsak irodalmi, hanem vallási szempontból is figyelemre méltó a lírai hős bűnösként való önábrázolása. A krisztusi áldozat csak azt üdvözíti, aki elfogadja – erre pedig csak az képes, aki egyébként reménytelenül bűnösnek látja önmagát, aki tudja, hogy nincs más menekvése. Csak az képes a hit által való megigazulásra, aki tudja, hogy Jézus segítsége nélkül mindenképp kárhozatra jut.

Bár Balassi könyve sokkal későbbi, mégis közvetetten a petrarcai Daloskönyv hajdani típusába tartozik. Megvolt abban is a számtani jelkép, ott is mélyen elrejtve, s a fölszínen csak önéletrajzias vagy gondolattársításon alapuló kapcsolatok láncolták egymáshoz a költeményeket. Amaz – ahogy Magyarországon majd Rimay János ifjúkori versgyűjteménye is – Mária-énekkel, felemelkedéssel (a mennybemenetel távlatával) zárult, Balassi könyve viszont teljes bukással. Mégis a Petrarca-párhuzamot erősíti a gyűjtemény – talán a szerzőtől származó – címe: Balassa Bálint verseinek fragmentumi. Petrarca Daloskönyvének eredeti címe nagyon hasonló: Poetaelaureati Francisci Petrarchae rerum vulgarium fragmenta, vagyis „A koszorús költő Francesco Petrarca népnyelvű dolgainak töredékei”. A „töredékek” szó itt is, ott is ugyanabban az átvitt értelemben szerepel.

AZ ELSŐ 33-AS CIKLUS: 1–33.

(A következő elemzésben a ciklus, csoport, sorozat, rész, fejezet – rokon értelmű szavak.)

Az első 33-as sorozat nyitódarabja – s nyilvánvalóan előszó – az Aenigma. A szó egyik jelentése: rejtvény. A vers valójában meglehetősen átlátszó példabeszéd, amelynek valószínűleg azt kellene elhitetnie az olvasóval, hogy a lírai hős teljesen ártatlan házasságának csődjében. (Sajátos módon egy ilyen csőd, a történetbeli feleség hűtlensége lesz a Júlia-sorozat – meglepően modern – kiindulópontja.) Az Aenigma, bár a gyűjtemény élén áll, mégis pontosan a két 33-as sorozat határán kialakulandó helyzetre vonatkozik. Itt, csak itt áll fenn az a furcsa helyzet, amelyben a költő találós kérdés formájában elpanaszolhatja szeretőjének azt, hogy elcsábították a feleségét. Az Aenigma tehát előreutalás. Ezért töltheti be tökéletesen az előszó szerepét, hiszen minden előszó előreutalás.

De nemcsak a két 33-as sorozatnak, hanem a teljes verseskönyvnek, a Fragmentumoknak is ez az előszava. Az Aenigma másik jelentése: homályos beszéd. A lírai versekből összeálló történet nem lehet egy lélek tökéletes („perfectum”, Pál, 1 Kor 13,10), csupán töredékes („ex parte”) története, mert az ember az e világi életében semmit sem lát teljességében, még önmagát sem. „Csak tükörben, homályosan” lát (ahogy a mai katolikus Biblia-fordítás mondja, Pál, 1 Kor 13,12), a Vulgata kifejezésével pedig tükör által aenigmában: „per speculum in aenigmate”. A túlvilági életben az ember „majd színről színre”, „facie ad faciem” lát. „Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek” – mondja Pál. Egy lírai versekből összeálló lélektörténet eszerint csak töredékes lehet – az előszó címe pedig így függ össze a teljes gyűjteményével, a Fragmentumokéval.

Ha az első sorozat lírai verseinek egymásutánját epikumnak, történetnek olvassuk, azt az utat látjuk, amelyen a hős számos kaland után a házasság révébe jut. A sorozatot a bűnbánat házaséneke, a szerelemellenes „Bocsásd meg, Úristen…” (33) zárja.

A MÁSODIK 33-AS CIKLUS ELEJE: 34–58.

Erre válaszol a szintén 33 verset számláló következő rész nyitódarabja, a „Méznél édesb szép szók” (34), a bűnbánatnak a szerelem nevében való visszavétele. A ciklust történetmondó szerkezet keretezi. Az elején: a Credulus (hiszékeny) nevű lírai hősnek – a gyűjtemény képzeletbeli világában ő a költő – álmában megmutatja Júliát Cupido (37), majd Credulus és Júlia a valóságban is – mármint a verseskötet megköltött valóságában – személyesen találkoznak (38). Credulus köszöntésére Júlia csak mosolyog (39, „E világ sem kell már nekem”). Credulus panasszal folyamodik Cupidóhoz (40). Cupido biztatása nyomán Credulus olyan szerelmes verset költ, „kit írva küldött volt Júliának” (41). Bókoló versek özönével árasztja el Júliát – mindhiába. Őt még ezek az inventio poeticák vagy más néven versszerző találmányok sem tudják meglágyítani, pedig ezek még a versgyűjtemény képzeletbeli világában is a képzelet termékei, költemények, irodalmi irodalom. A hosszú és sikertelen udvarlás után Credulus ráébred, hogy Júlia hajthatatlan. Az 58. ének latin nyelvű címe szerint a költő, látván, hogy Júliát sem észokokkal, sem könyörgéssel szerelemre gyújtani nem képes, panaszával betölti az eget, a földet, a tengereket:

Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája,

Szép zölddel beborult, virágokkal újult jó illatú föld tája,

Csodákat nevelő, gályákat viselő nagy tenger morotvája!

A záró versszakban pedig nemcsak a szereztetés körülményeiről (erdélyi lókereskedelmi körútjáról) számol be, hanem a sorozat végét is bejelenti:

Hideg lévén kívül, égvén pedig belül Júlia szerelmétűl,

Jó hamar lovakért járván Erdély földét nem nagy fáradság nélkül,

Ezt összerendelém, többé nem említvén Júliát immár versül.

S még prózában is hozzáteszi: „Ez a Júliáról szerzett énekeknek a vége.”

A MÁSODIK 33-AS CIKLUS FOLYTATÁSA. JÚLIA UTÁN: 59–61.

Valóban lázadás következik. A Júlia utáni versek első 3-as sorozatából az 59. számú mindjárt ezt a címet viseli: Következik más. Zsófi nevére. Majd a 60.: Bécsi Zsuzsannáról s Anna-Máriáról szerzette: a lírai hős emléke egy bécsi kalandról két rossz lánnyal. A 61. darab híres költői kérdése a sorozat e helyén szintén beleilleszkedik a Júliával való szembefordulás lelki helyzetébe. A végvári katonaélet férfias mulatságai szebbek mindennél, még Júliánál is:

Vitézek, mi lehet e széles föld felett szebb dolog a végeknél?

A Júlia utáni versek e hármas sorozatából az első kettő keltezett: a versek zárlataiban elhelyezett keltezés jelzi a történet felgyorsulását. A Katonaének keltezetlen. A történet egyelőre leáll. A vers fohásszal zárul, s ez utat nyit a lírai hős belső reflexiójának: egy vallási alsorozatnak. Előbb azonban a szerző prózai megjegyzése következik.

PRÓZAI MEGJEGYZÉS

A prózai megjegyzésnek egyötödét se ismerjük. Annyi a ránk maradt csonka részből is kiderül, hogy a költő azt állítja: egy vallásos versgyűjteményen is dolgozik, amelyben a versek száma egyelőre csupán 10, de ezt feltétlenül meg kell növelni. Ebből az olvasó joggal gondolhatja azt, hogy az istenes versgyűjtemény darabszámát is 33-ra kívánta volna emelni a költő, hiszen a meglévő versgyűjtemény alapszerkezete 2 × 33-as. Az olvasó képzeletében megjelenhet egy 3 × 33-as kötet képe. A költő állítólagos terve természetesen maga is csupán költészet; része a könyvnek.

AZ ELSŐ ALCIKLUS: 9 SZÁMOZATLAN ISTENES ÉNEK

A töredékes prózai megjegyzés után a számozott versek sorát megszakító alsorozat következik: 9 vallási ének, számozatlanul. Mivel számuk a megelőző, 61. énekkel együtt – amely vallásinak is tekinthető – 1 + 9 = 10 lenne, föltehető, hogy a töredékes prózai megjegyzés ma már ismeretlen folytatásában a költő bejelentette: ez az a 10 ének, amelyek már megvannak az istenes verseiből összeállítandó sorozatból, és amelyeket ideiglenesen, egyelőre a közreadás szándéka nélkül, ide ír.

A 9-versnyi alciklus elhelyezése egyáltalán nem következik a középkorias, 33-as kompozíciós elvből. A gyűjteménybe való beillesztése diszharmonikus. Megjelenése új, az eddiginek ellentmondó kompozíciós elvből származtatható. Az ilyen, látszólag önkéntelenül alakuló szerkesztésmód egyetlen forrása a lírai én önmegnyilvánítása. Hasonló, reneszánsz jellegű szerkesztésmódot Louise Labé gyűjteményes verskötetében figyelhetünk meg.

Az istenes alsorozat a verssorozaton belüli lírai észrevétel. A saját lelki történetét tanúsító beszélő tesz benne megjegyzést a saját történetére. E lírai reflexió középpontjában a Júlia-szerelem kudarca áll. A házasságra nem vezető, erkölcsileg kifogásolható Júlia-szerelemnek állít erkölcsi ellentétet a házassági távlat megmutatásával.

Az alsorozat éppen 9 versből áll. (Továbbra is érvényes, hogy a gyűjteményben a 3 szorzatai nagy szerepet játszanak.) Az első négy vers az isteni dicséret munkaterve.

A költő azon fogadkozik, hogy ha Isten megmenti ellenségétől, Júliától, kimenti a Júliához kapcsolódó életválságából, akkor egész életművét az isteni dicséret eszközévé teszi meg. Az 1. versben szereplő „kevély ellenségem” kifejezést a kutatók általában a költő unokatestvéréhez, Balassa Andráshoz kapcsolják, aki a levelezés és a periratok szerint csakugyan sok borsot tört Balassi Bálint orra alá. A versgyűjtemény e helyén azonban teljesen értelmetlen Balassa András szerepeltetése (akiről az egész kötetben sehol sincs szó). Az olvasó természetesen Júliára gondol. Ez a feltevése messzemenően igazolódik majd az alapsorozat 66. versének utolsó előtti versszakában, amelyben Júliát „sőt te is, ó én szerelmes ellenségem” kifejezéssel idézi meg. Itt a

2. versben is a Júlia-szerelemtől való megszabadulás vágya mozgatja („eszemet a sátán ne hajtsa más után”): senki másnak, csak az Istennek dicséretét akarja zengeni: „Őt áldja énekszóm, s versemre okom legyen csak ő énnekem.” Megfogadja, hogy az egész életművét Isten dicséretévé teszi meg: „megállom nagy fogadásom, s őtet holtig dicsérem”. A 3. vers is a dicséreté („áldozom szívem szerint szép dicsérettel”), a 4. vers pedig a 148. zsoltár átköltése, amelyben az egész világmindenség himnuszt énekel.

S a dolog még fokozható. Ezután ugyanis egy olyan verscsoport következik, a Három himnusz a Szentháromsághoz, amely nem más, mint a dicséretprogramnak, a teljes egészében az Isten dicséretévé tett költői életműnek kicsinyített képe. A három vers önmagában is a dicséretprogram megvalósítása, hiszen a versek szó szerint való értelme az, hogy a lírai hős lelki énekkel is (első himnusz), keresztény vitézséggel is (második himnusz) és erkölcsös házassággal is (harmadik) az Istent akarja dicsérni. Milyen szép is lenne a házasság azzal az „árva szép szűzzel”, akit az Úr „mostan” a költő útjába állított. „Éljünk csendességgel”, aztán pedig a születendő gyermekekkel és az udvartartással együtt:

Hozzánk tartozókkal imádjunk dicsérvén,

Téged, vigasztaló Szentlélek Úristen,

Mindörökké, ámen.

A sorozatnak a szó szerint való értelmén túlmutató jelentése is van. Az istenes, vitézi és szerelmi témájú Három himnusz az életmű metonímiája. S nemcsak témaválasztásában, hanem háromrészes, a szentháromságot felidéző szerkezetében is. Aligha véletlen, hogy a Három himnusz verssorainak száma éppen 99, annyi, ahány verset feltételezünk a 33 + 33 + (10 + x)-es – meg nem valósuló – kegyes kötettervben. Aminthogy az sem lehet véletlen, hogy a költő tanítványa, Rimay János, amikor majd ki szándékozik adni Balassi verseit, épp a Három himnuszt fogja a kötet élére állítani, feltehetően mint az életmű jelképét, afféle ars poeticát…

Majd teljes fordulat következik. Az ezutáni két vers a hitében megrendült, kárhozattól rettegő lélek panasza. A dicséretprogram bukása. A Noé bárkája fölött lebegő galambbal azonosítja magát a lírai hős. A galamb csőrében a zöld ág a dicséret, amelyet a költő énekelni szeretne. A bárka Isten jelképe. A galamb nem képes leszállni rá

– a költő nem képes dicséretét Istennek átnyújtani, nem képes Istenre hittel ráhagyatkozni. Az utolsó vers „fogyhatatlan” hitért könyörög, teljes kétségbeesésben. A Júlia-szerelem erkölcsös ellentétének, a keresztény házasságnak távlata elveszett.

A MÁSODIK 33-AS CIKLUS FOLYTATÁSA. JÚLIA UTÁN: 62–64.

Megint visszakanyarodunk a számozott versekhez, a történetmondáshoz. Folytatódik a Júlia utáni öngyógyító kúra, a más szépségek felmutatása. Következik egy Margit nevű szűzről szóló ének (62). Aztán az az éneke (63), amelyben a gyűjteménybeli költő, Credulus, saját írótársaságához, reneszánsz költői körének tagjaihoz szól, ama költőtársaihoz,

kik a magyar nyelven való versszerzésen egymással vetekedtek.

Ám mindezek nem csillapítják szenvedéseit (64). A kárhozatos Júlia-szerelem lángja nem aludt ki.

A versek ugyanazt a szerkezetet követik, mint amit az 59–61. versnél láttunk. A történet gyors előrehaladását a záróstrófákban szereplő keltezés hangsúlyozza a 62. és 63. darab esetében. A 64. ismét keltezetlen. Leáll a történet – mert ismét következik egy lírai megjegyzés.

A MÁSODIK ALCIKLUS: 9 SZÁMOZATLAN SZERELMI ÉNEK

Az előző, istenes alsorozat ellentéte ez az ördögi alsorozat, afféle „sátáni versek”. Ez a betét is, mint a másik, épp 9 versből, pontosabban verspárból áll. A jó erkölcsre vezető udvari szerelem paródiái. Muzulmán vallási szimbolikájú, török nyelvű, olykor többékevésbé homoszexuális szerelmes versek, és ezeknek magyar nyelvű, az ördögi Júliára alkalmazott átdolgozásai. Júlia ezekben hasonló szerepet játszik, mint a Shakespeare-szonettek Sötét Hölgye.

A költő elsősorban azzal vádolja Júliát, hogy örömét leli szerelmese kínzásában és megalázásában. Ez a vád önmagában nem lépne túl azokon a szokásos szemrehányásokon, amelyekkel a középkori udvari szerelem hagyományát folytató petrarkista költők szokták hölgyeiket illetni. Az ad ezeknek a verseknek különös, baljós, a petrarkista hagyománytól eltérő megvilágítást, hogy muzulmán vallási hagyományhoz kapcsolódnak. Nem abban az értelemben pogányok, mint a Krisztus előtti ókor dicsőséges emlékei. A törökök a kereszténységnek nem előzményei, hanem ellenfelei voltak.

A MÁSODIK 33-AS CIKLUS VÉGE. JÚLIA UTÁN: 65–66.

Visszatérünk a számozott versekhez és az alaptörténethez. A reménytelen szerelemtől szenvedő lírai hős nem keresi tovább a más szépségeket. Nem tudja elfelejteni Júliát. Elbujdosik (65), s kifejezésre juttatja azon óhaját, hogy haszontalan verseskönyve váljék a tűz martalékává (66). Az első vers keltezett: jelzi, hogy a történet folytatódik, a második vers keltezetlen: megint szünetet tartunk. De itt nem lírai észrevétel következik a történetre – hanem új történet jön a befejezés után.

A HARMADIK ALCIKLUS: 9 + 1 SZÁMOZOTT CAELIA-VERS: 1–10.

Nem ismerjük az átvezető szöveget, mert a kódex e ponton fizikailag megsérült.

Az alapsorozat véget ér, de a verskötet még nem. Igaz, a versek tűzre vetésének szándéka nagyon erős határvonalat képez. Erősebbet, mint amit a két nagy fejezet között láttunk (a házasságkötéskor, majd azután tanúsított bűnbánat, illetve ellenbűnbánat határa). A könyv mégis folytatódik, s nem ok nélkül.

A lélektörténet még nem érte el a mélypontot. A Júlia-szerelemtől megkínzott beszélő a 66. versben ugyan elbujdosik, de még nagyon is őriz bizonyos, főleg a katonai szolgálatvállalás területén megszerzett erkölcsi pozíciókat, amelyeknek vallási eredete kétségbevonhatatlan:

Ó én édes hazám, te jó Magyarország,

Ki keresztyénségnek viseled paizsát,

Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,

Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

A Caelia-alciklus ezeket a pozíciókat ingatja meg.

Az első 9-es alciklus az erkölcsös, házasságra vezérlő szerelem kudarcát mutatta be, és azt, hogy a beszélő képtelen hittel ráhagyatkozni az Istenre. A második 9-es alciklus tulajdonképpen rokon témával foglalkozott: a Júlia-szerelem istentelen, törökös jellegével.

A lírai hős eközben azonban nemcsak ettől, a kárhozat fenyegetésétől szenved, hanem egy merőben más bajtól, a reménytelen szerelemtől is. Az utóbbi persze lerontja a hatást, mivel szinte hiteltelenné teszi az előbbit. Emiatt van szükség a harmadik alciklusra, a Caelia-sorozatra. A Caelia-szerelem a Júlia-szerelem megismételt, javított kiadása. Boldog szerelem, mely a beszélőnek nem adna okot panaszra – ha az elkárhozás rémülete nem lenne ok. A Caelia-szerelem a Júlia-szerelem problémaköréből csak az erkölcsit tartja meg.

9 versből áll a Caelia-sorozat is, mint a többi alciklus, és mint kicsinyített modell, a 2 × 33 versben elmondott, kárhozatos Júlia-történetet ismétli meg a maga módján. A sorozat legeleje a kódex csonkulása folytán hiányzik, de világos, hogy az elején a költő-elbeszélő azon fogadkozik, hogy Cupido helyett ezúttal Mars és Pallas (a katonai szolgálatvállalás, illetve a tudományos és irodalmi tevékenység) fogja életét vezérelni. A ciklus vége, a 9. vers annak belátása, hogy ez reménytelen. Cupido őket is legyőzi, a költő-elbeszélőt is, aki megtörve elfogadja, hogy enged a kárhozatos útnak:

Medgyek? [mit tegyek?] Hova legyek? Jobb-e, hogy engedjek? Mert se Mars CupidónakNem árt vitézséggel, sem Pallas elmével úgy mint világbírónak,

No tehát engedek – mert vele sem érek – én is hát e rontónak.

Utána jön még két záródarab, 10-es szám alatt, amelyeknek nem a főrangú Caelia a múzsája, hanem két lengyel lány. Láttuk: a második 33-as sorozat vége felé, a Júlia-versek után és rájuk válaszul, a lírai hős más szépségek felé fordult egy rövid függelékben. Az egész 2 ?33-as história végeztével szintén: egy – az előbbihez képest – rövid alciklusban, a Caelia-sorozatban zajlott le a más felé fordulás. Most pedig – még tovább kicsinyítve –, a Caelia-versek legvégén, a lengyel lányok motívumában ugyanez a mozdulat ismétlődik meg. A Caelia-ciklus – és az egész verseskötet – teljes erkölcsi bukással, Cupidónak való behódolással, az elkárhozás távlatával zárul.

A számszimbolikus szerkezet szintjén viszont – látszólag anélkül, hogy észrevette volna– a költő még is csak megalkotta, Isten dicsőségére, a maga katedrálisát, a 3 x 33-as szerkesztményt. Az első 33-as rész végén még az erkölcsös életeszmény győzött a testi vágy felett. A másodikra ez már nem mondható el. A harmadik 33-as sorozat pedig (melynek elemei disszonánsan beleékelődnek a második részbe) az Istenhez törekvő, Cupidótól menekülő lélek teljes kudarcával végződik – de a sorozat mégiscsak elkészült, s ez ellentmond annak, amit olvastunk, a forma ellentmond a tartalomnak. Az örök halál mögött ott az örök élet.

HIVATKOZÁSOK

Balassi Bálint (1951) Összes Művei, I, Eckhardt Sándor (s. a. r.), Budapest: Akadémiai.

Balassi Bálint (1976) Összes versei a versek helyreállított eredeti sorrendjében, Horváth Iván (s. a. r.), Újvidék: Újvidéki Egyetem.

Eckhardt Sándor [1941] Balassi Bálint, [Budapest]: Franklin-Társulat.

Horváth Iván–Tóth Tünde–Vadai István és mtsai (1993–1998) „Balassi Bálint összes verse”, http://irodalom.elte.hu/gepesk/bbom/

Horváth Iván (2000) „Az eszményítő Balassi-kiadások ellen”, in Magyarok Bábelben, Szeged: JATEPress, 175–197. http://irodalom.elte.hu/babel/

Horváth Iván (20042) Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Budapest: Akadémiai.

Klaniczay Tibor (1961) Reneszánsz és barokk, Budapest: Szépirodalmi.

Pirnát Antal (1996) Balassi Bálint poétikája, Budapest:

Balassi. Szerb Antal (19352) Magyar irodalomtörténet, Budapest: Révai.

Takáts Sándor (1915) Rajzok a török világból, I, Budapest: MTA.