Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

30. fejezet -

30. fejezet -

A HITVITA RETORIKÁJA: NYILVÁNOSSÁG ÉS ÖNSZEMLÉLET

„Vagyon énnekem is igyem egy nem igen jó szomszédommal. Ki minekutána látta volna, hogy az én postillámnak első része, melyet tavaly bocsátottam ki, a keresztyéneknek kezébe forgattatnéjek, félvén rajta, hogy az ű hasas és potrohos könyveinek ennekutána kevesebb böcsületi lenne és ára alá fogna szállani, kezdé erősen gyalázni írásomat. Nagy sietséggel egy csomózó Fejtegetést íra, rakva undok szidalmakkal” (Telegdi 1578, A3b). Így összegzi a nagyszombati hívők lelkéért vívott harcban az erőviszonyokat Telegdi Miklós prédikációinak 1578. október 7-én megjelent második kötetében, melyet saját, épp akkor megnyitott, friss felszereléssel működő nyomdájában adott ki. Az epés megjegyzés a felekezeti polémia műfajai mellett a vita és a nyilvánosságképzés technikai és mediális feltételrendjére is vonatkozik abban az összetett beszédhelyzetű hitvitában, amely 1577 és 1584 között szükségszerűvé tette, hogy Bornemisza Péter és Telegdi Miklós kölcsönösen számot vessen a Szentírás-magyarázat beszédművészeti és műfaji vonatkozásaival is.

Granasztói György legújabb várostörténeti kutatásai úgy összegezhetők, hogy a magyar protestáns lelkészek nehezen kezelhető hatalmi tényezőnek számíthattak az 1570-es évek nagyszombati közéletében. Az adójegyzékek tanúsága szerint a város adminisztrációja még adót sem fizettetett velük – a városvezetés alighanem erősen tartott tőlük. A nyugati városrészben a Szent Ilona-templomot, amely a valóságban inkább kápolna volt, 1570 óta felváltva a magyar evangélikusok és reformátusok használták. A szegényház szomszédságában a közösség lelkészlakást és iskolát is épített hozzá, az időközben felszámolt temető helyén. A kis templomban prédikált a hagyomány szerint Bornemisza Péter is, ha Nagyszombatba jött. Az adójegyzékek 1579-ben és 1612-ben nem említik a protestánsok középületei között a kórház melletti magyar evangélikus lelkész telkét és házát. 1576-ban a német lutheránusok Lingelius Bálint nevű lelkésze mellett már a magyar evangélikusoknak is volt lelkészük: Sibolti Demeter. Ő ugyancsak a kórház templomában hirdette az igét. A reformáció védelmében közéleti szerepet vállaló nagyszombati polgár, Macarius Bódog József házának a kertje is közvetlenül érintkezett az ispotály melletti lelkészlakkal. 1562-ben három hónapon keresztül a kórház melletti templomban és lelkészlakásban tevékenykedett Huszár Gál a város protestáns prédikátoraként (Granasztói 2004, 37–51).

Bornemisza életműve többszörösen példázza, hogy a viszonylag szűkös nyomdai lehetőségek erősen befolyásolták egy országrész művelődési, irodalmi közegének kibontakozását. Csallóköz-Mátyusföld első szuperintendense, Huszár Gál a reformáció terjesztésének ütőképessége érdekében – s általában egyházszervezési, felekezetpolitikai, hitvédelmi okokból – igyekezett elkerülni azt, hogy saját kiadványai és Péter pap sajtóból kikerülő munkái között felesleges műfaji átfedések legyenek. Bornemisza például egy-egy prédikációt egész heti használatra szánt; Huszár Gál a terjedelmes és drága könyvek helyett könnyen megvehető, gyors kiadványokat tervezett (Botta 1991, 431–432). Az üzleti érdekek mellett a lelki élet intézményes szabályozásának szempontjai is megfigyelhetők a nyomtatványok szerzők és műfajok szerinti megoszlásában: Botta István erre vonatkozó kutatásai bizonyítják, hogy a két reformátor kölcsönösen támogatta és kiegészítette egymás munkásságát. Ezenkívül úgy tűnik, hogy az országban az első – és sokáig egyetlen – katolikus nyomda felállítása ugyancsak jelentősen befolyásolta Bornemisza egyházfői, értelmiségi és szóművészeti tevékenységét. A hitszónokot műfajváltásra, vitairat készítésére serkentette az, hogy az esztergomi érsekség kormányzója, Telegdi Miklós 1577-ben nem csupán postillával (Telegdi 1577) jelentkezett Bécsben, de még ugyanez évben sajtót is nyitott Nagyszombatban, megvásárolva a bécsi jezsuiták megszűnt nyomdájának felszerelését. Bornemisza először egy menyegzőn, 1578 második napján beszélt Telegdi ellen, ekkor még nem célzott saját vitairatára, a – ma példányból sajnos nem ismert – Fejtegetésre (Bornemisza 1578); ám a pozsonyi országgyűlés alkalmával, 1578 februárja és áprilisa között már terjesztette ezt a művét, amint azt Telegdi ránk maradt 1580-as Feleletéből tudjuk. Rupp Kornél 1898-as könyvében az egyre inkább fulminánssá váló Bornemisza képét rajzolja meg: 1577 után, a Postilla negyedik és ötödik kötetében, majd a Foliopostilla levelein a reformátor szinte minden prédikációjában álnoksággal vádolja a katolikus papokat, azt hangoztatja, hogy ezek hatalmukat, vagyonukat felekezeti céljaik elérésére használják. „Míg a prédikációk első kötetei egy jámbor aszkéta buzgóságával hatnak reánk”, az utolsó kötetben „azt a Bornemiszát látjuk, aki Magyarország nyugati részében a legkiválóbb prédikátor, s óriási tudása mellett nagyon merész is mindenen keresztülgázolni, ami vallásos meggyőződésének útjában áll” (Rupp 1898a, 90–91). Noha prédikációs gyakorlata polemikusabb lett, a postillás kötetek nem voltak elég ütőképesek ahhoz, hogy Bornemisza lelkipásztori és egyházszervezői ellenőrzése alatt tarthassa a nyugati országrész nyilvánosságát. Mi-vel 1578-ra a semptei nyomda betűkészlete erősen megkopott, a kiadások sietősek, a könyvpiac szempontjai szerint nem túl vonzók.

Ha hitelt adhatunk Telegdi ítéletének, akkor Bornemisza üzletemberként és egyházfőként egyaránt felmérte azt, hogy kevésbé piacképes nyomdatechnikai adottságai következtében ellenfeléhez képest hirtelen lépéshátrányba került, s a nyilvánosság kézben tartása érdekében fordult a hatékony közéleti fellépés biztosításának egy másik műfajához: a hitvitához.

Új megvilágítást keresve a vita kapcsán, 1983-ban Nemeskürty István azt a tételt állítja föl és argumentálja – egyébként kézenfekvő modellt kínálva –, hogy Bornemisza 1578-as kihívására az 1580-as válasz stratégiailag késleltetve érkezett: Telegdi mintegy kiaknázta a nagy erejű és valaha széles nyilvánosságra támaszkodó reformátor kényszerű elszigetelődését. A Feleletében Telegdi a hatalmi beszéd retorikáját közvetlenül is megvalósíthatja, s ezt ellenfele sem egyházszervezőként, sem prédikációs tevékenységével nem képes ekkor már korlátozni (Nemeskürty 1983, 137–141). Hiszen a válasz megjelenésének idejére már ő is kiadta az egész évre beszédeket és beszédmintát kínáló postillásköteteit, maga is nyomdatulajdonos, sőt egy éve pécsi püspök királyi tanácsosi rangban. Telegdi 1557-ben iratkozott be a krakkói egyetemre.

Hazatérve Oláh Miklós érsek (1553–1569) szentelte pappá. 1559-ben a nagyszombati iskola tanára, később főintézője. 1561-ben esztergomi kanonok, 1562-ben zólyomi főesperes lett. 1564-ben nagyszombati plébános, 1565-től olvasó kanonok. 1570-ben káptalani nagyprépost. 1573-tól Telegdi érseki helyettes, 1577-től a főpüspökség adminisztrátora, vagyis Verancsics Antal 1573-as halála után – érsek híján – az esztergomi érsekség kormányzója. Királyi tanácsos, 1579-ben pécsi püspök, 1582-ben saági prépost. Rudolf király cenzúrarendeleteinek kegyeltjeként rendezi be Nagyszombaton a nyomdáját, s innen indítja meg könyvek kiadójaként is küzdelmét a reformáció megerősödését támogató könyvek háttérbe szorításáért. A sajtót saját házában rendezte be, a korrektori feladatok ellátását pedig a latinul és magyarul egyforma készséggel verselgető Pécsi Lukácsra, a káptalan közjegyzőjére bízta (Soltész 1961, 100–106). Ugyanakkor a szuperintendensi posztjáról – az Ördögi kísírtetek botránya miatt – letett semptei prédikátor a cenzúrarendelet veszteseként már csak veszélynek kitéve, titokban jelentethet meg protestáns nyomdaterméket.

Az 1579 után egymást keresztező – Telegdi esetében felfelé, Bornemisza esetében lefelé tartó – közéleti pályák képlete tetszetős, de az időközben előkerült nyomdatörténeti adatok szerint Nagyszombatban a nyilvánosság szerkezete azokban az években valószínűleg összetettebb volt annál, hogy a vitában előálló beszédhelyzeteket a felek közötti hierarchia függvényében jelöljük meg. Mert igaz ugyan, hogy ez a vallási vita a katolicizmus restaurációját türelmetlenül sürgető Rudolf trónra lépése után játszódik le; de 1578 és 1580 között a politikai erőviszonyok nagyszombati alakítói nem kevésbé kínos pontossággal ügyelnek a királyi hatalom, a rendi-városi közigazgatás és az egyes felekezeti akaratok közötti egyensúlyra, mint még Verancsics Antal érseksége idején. A számos ellenpélda közül egy: Forgács Imre és az általa pártfogolt Huszár Gál 1573-ban például nem tudta kivédeni Telegdi zaklatásait. Az ismétlődő kanonika vizitációk és szentszéki eljárások kényszerének engedve Huszár Gál – Telegdi joghatósága alól – Pápára távozott. A nagyszombati polgárok viszont elérték, hogy nem kellett meghajolniuk Telegdi előtt. Az érsek 1572. december 15-én Telegdit a jogosultsági határok tisztázására emlékezteti: „Értsék meg eljárásodból a nagyszombati polgárok saját hatáskörüket. Tudják meg, hogy a káptalan nincs nekik alávetve azon dolgokban, melyek az egyházat illetik, és viszont világi ügyeiket saját maguk intézzék el” (Both 1899, 43). Az 1576 és 1580 közötti nagyszombati világi és egyházi politikai helyzet részletes elbeszélését Zoványi Jenőnél találjuk meg; ő a szemben álló felek viszonyát szintén patthelyzetként állítja be (Zoványi 1977, 282–289). A nyomdatörténeti kutatások is azt jelzik, hogy a könyvpiacon a hatalmi harc kiegyensúlyozott volt, a lehetőségeket nem egyedül a katolikus fél alakította.

Kevéssel a katolikus nyomda felállítása után, adatolhatóan 1580-tól kezdve ugyanis egy egységes, CH jelű reneszánsz kötéscsoport fordul elő Nagyszombatban. A díszítéshez használt görgetők és lemezek eredete németországi, s nemcsak a Telegdi sajtójából kikerülő nyomtatványok egy része került CH monogramos görgetővel díszített kötéstáblákba, hanem más magyar és külföldi nyomdák termékei is, közöttük Bornemisza postilláinak első és második kötete (RMNy 333 és 355) (Rozsondai– Muckenhaupt 2000, 285–306). Jóllehet az átkötés évszáma hiányzik a két postilláskötetről, az egyiken a középmezőt díszítő német palmettás görgető, a másikon pedig a középmező körüli keretben az erény négy allegorikus nőalakját mutató görgető jelzi, hogy az újrakötött példányok a kötéscsoporthoz tartoznak. Az 1581 körül történt nagyszombati díszes újrakötés azt jelzi, hogy Bornemisza ötrészes prédikációskönyvére a piac igényt tartott a sorozat megjelenése (1573–1579) utáni években is. Így azonban a feltűnően szép átkötéssel Bornemisza első két postillája ugyanolyan díszes, tetszetős kiállításban, azaz versenyképesen került be az 1580-as évek könyvpiacára, mint Telegdi újonnan átkötött prédikációi. A nagyszombati könyvpiacot Soltész Zoltánné 1961-es beállításában néztük eddig, főként Telegdi 1578-as fellépésére fokuszálva: az új szereplő elsődleges célja az volt, hogy az itt készülő nyomtatványok kiállításukban is felülmúlják a gyakran igen ízléses protestáns könyveket, így a jezsuitáktól örökölt kopott betűket és metszeteket új betűkészlettel és könyvdíszállománnyal frissítette fel (Soltész 1961, 106). Csakhogy a CH monogramos kötések tanúsága szerint Telegdi érdekei mellett más érdekek is érvényesültek a könyvforgalmazásban. A betűjelzés alighanem két nürnbergi könyvkötő, Christoph Heusler, illetve Christoph Hermann nevére utal, de a nyomok Augsburgba is vezethetnek.

Nagyszombatban Telegdi idejében a magyar és a szlovák mellett jelentős lélekszámú német ajkú lakosság is volt. A polgárságnak ez a része kereskedelmi kapcsolatokat ápolt Nürnberggel, Augsburggal. Úgy tűnik, a város kulturális és lelki életében meghatározó érdekérvényesítő lehetőségeik voltak, hiszen nekik az általuk megválasztott órában prédikáltak, német nyelven. Nem tudjuk, hogy a nyilvánvalóan német kultúrájú könyvkötő műhely milyen szálakkal kötődött Telegdi nyomdájához, és az sem ismeretes, hogy a sajtó dolgozói milyen nemzetiségűek voltak, milyen hitvallást ápoltak. A nyomda élén az 1584-re megjelentetett naptár címlapja szerint Valentin Otmar állt, aki 1541 és 1563 között Augsburgban – családi hagyományt követve – számos reformációs kiadványt, így egy sor Luther-művet is kinyomtatott. Mindenesetre Otmar egy ideig Nagyszombatban tevékenykedett; s könyvkötőt, könyvkötéshez szükséges szerszámokat, díszítéseket ő is hozhatott magával.

Ilyen rétegzett közéleti-szellemi közegben, ennyire összetett könyvpiaci körülmények között a vitázó Bornemisza és Telegdi felekezeti nézetkülönbségeinek szóhoz juttatása és a közöttük dúló intézményi-hatalmi harc nem kötődött kitüntetett módon a vitairat műfajához, és nem is volt eleve rögzített beszédpozíciókhoz rendelve.

Arra nézve, hogy a kettőjük közti felekezeti vita kultúrája, műfajisága, beszédmódja és tétje jelentős részben a könyvpiaci jelenlét hatalmi szempontjainak függvényében alakult, bizonyíték lehet Bornemisza nyilvánosságteremtő erőfeszítéseinek egy újabb megvalósulása: az 1582-es detrekői énekeskönyv és az 1584-es Foliopostilla egymástól nem független megjelentetése. A semptei nyomda készletében nagymérvű átalakulás ment végbe a nyomda kényszerű Detrekőre költözésével egyidejűleg. Új nyomdászt szerez a kiadó; a Vizsolyi Biblia későbbi nyomtatója, Mantskovit Bálint áll nála munkába. Nemcsak hat új betűtípus jelenik meg 1579-től kezdve, hanem – a nyomdász igényessége hatására és bécsi tapasztalatai nyomán – Bornemisza új tipográfiai megoldásokat is bevezet (V. Ecsedy 1990, 21–28). A postillák első két kötete az új CH monogramos kötéstáblákban vált az 1580-as években is piacképes sajtótermékké: Telegdi ugyanolyan kötésű háromrészes prédikációs könyvének méltó versenytársaként. A Foliopostilla pedig a század egyik legnagyobb szabású és legszebb kiállítású nyomtatványaként volt hivatott biztosítani azt, hogy az ötrészes postilla fennmaradó három része is vonzerőt gyakorolhasson az olvasóközönségre. Aligha véletlen, hogy a postilla negyedik és ötödik része szinte teljes egészében – persze kiegészítésekkel – újra van nyomva a Foliopostilla levelein. A nyomdászattörténet tanúsága szerint a felekezeti polémia a hitvita műfaji közegéből újra áthelyeződött a prédikáció terébe.

Műfajtörténeti közelítés esetén is azt kell mondanunk, hogy e polémia közege kezdetben a prédikáció volt, hiszen már Telegdi első postilláskönyvében elkezdődött; majd a prédikációkhoz viszonyuló Fejtegetés révén, később pedig a prédikációkra és a vitairatra együttesen reagáló Felelet következtében áthelyeződött a prédikáció és a vitairat köztes műfaji terébe. Persze ez a műfajok közötti megfeszített exegetikai és retorikai teljesítmény nem a közös igazság kidolgozásának jegyében bontakozott ki; a két vitázó sokkal inkább a saját meggyőződés felmutatásának szimulációs lehetőségeit kívánta megragadni a közéleti nyilvánosság közegének minél hatékonyabb megszállása közben. Azaz mind az intézményrendszer, mind a szóművészet által kínált önérvényesítési, hatalmi technikák kiterjesztésére törekedtek. Amint mindkét fél már csak a saját vallási uralmának kiterjesztésére vagy védelmére gondol, az egyedül üdvözítőnek tartott hit rögvest süketté kell hogy legyen a mások vallása iránt. Ahol meggyőződés áll szemközt meggyőződéssel, ott nincs szó többé megértésről. Ekkorra a saját, végső, lezárt tan – mindkét fél részéről felvállalt – szembesítésének olyan szűkre szorulnak össze a határai, hogy egy vita azzal a szándékkal, hogy a másként hívők érveit komolyan vegye vagy megértse, egyáltalán nem valósulhat meg.

A mondatok arányos szerkezetére kényes, a világos és áttetsző mondatfűzés erényét meg nem sértő, a köznapi szóáradattól mentes stílusú, ezzel a lingua vulgarist, a nemzeti nyelvet csiszolttá finomodni segítő Telegdi Miklós irodalmi arcképén ritkán időzik el hosszan a szakírók tekintete. Hol az új, öntudatosan kiművelt irodalmi nyelv megvalósítója, Pázmány Péter vonja el róla, az előfutárról a figyelmet, hol pedig a drámai erővel, színesen, érzelmi elfogultsággal író Bornemisza Péter esztétikai vonzereje mutatkozik természetesebbnek, mert nyelvében szételemezhetetlen vegyülékként ömlik egybe hit és közönséges mindennap. Jellemző, hogy a saját hagyományai, törvényei szerint mozgó magyar prózával, nyelvben megnyilatkozó magyar szellemmel Kosztolányi Dezső 1920-ban Pázmány stílművészete kapcsán foglalkozott. Valahogy szerepet kap-e Telegdi nyelvében a tárgyakat szokott helyükről elmozdító, egymással összemérő frissesség, az olvasótól éberséget kívánó sokféle elhagyás, távlatváltás, ami az elvont eszmékkel bíbelődő pázmányi prózát testessé, nyelvszerűvé teszi? De nem elhibázott-e így ez a kérdés? Az 1570-es évek magyar nyelvű kontroverz teológiája és igehirdetése (nem nézve most a felekezeti eltéréseket) az irodalomtörténeti kánonokban rendszerint Pázmány korának irodalmi jelenségeihez mérve értékelődött le, holott a szemiózis 1570-es évekbeli és az 1600-as évek első évtizedeiben tetten érhető formáit lényeges intézményi, teológiai, dialektikai, nyelvelméleti különbségek választják el egymástól, tehát az összevetés kétséges. Ezzel összefüggésben arra a kérdésre is keresem a választ, hogy van-e s milyen távlatban jelentkezhet annak irodalomtörténeti hozadéka, hogy újra elővesszük az 1570-es évek végi és 1580-as évek eleji katolikus és protestáns felekezetek közötti diskurzus egyik

– egyháztörténeti és irodalomtörténeti szempontból is többször tárgyalt – eseményét, a Bornemisza és Telegdi közt több műfaj igénybevételével és a nyilvánosság sokféle fórumát kihasználva lezajlott vitát.

Vajon fogalmazhatunk-e úgy az 1570-es évek hazai prédikációs kultúrája kapcsán, hogy benne ugyanannak a szövegelméleti és antropológiai felfogásrendszernek két, inkább csak – stratégiai, beszédforgalmazási, vérmérsékleti és egyéb okok miatt – egyéni színeket mutató megnyilvánulásáról van-e szó? Felekezetektől független retorikai kompetencia érvényesül-e a 16. század hetvenes éveinek katolikus és protestáns prédikációs közegében? Ez annyit jelentene, hogy a háttérben álló interpretációs és szemiotikai szokásrendszer a vita mindkét résztvevője számára közös, azaz akkoriban még egyikük által sem meghaladható gondolatfejtési és értelemforgalmazási kereteket kínált. Vajon nem mossuk-e el az antropológiai, filológiai, szövegelméleti – azaz a régi prédikációk ma észlelhető „irodalmiságára” figyelő – kérdésfeltevés közben a vitázók közötti egykor nagyon is lényeges, finom teológiai hangsúlykülönbségeket a kelleténél erősebben, ha a megfogalmazott beállításban értelmezzük Telegdi Miklós első postilláskötetének (Bécs, 1577) a „keresztény olvasóhoz” intézett bevezető szavait?

Ha mikor azoknak írásokat kezembe vettem, kik ő magok sem tudgyák mit hisznek, mert álhatatlanok és önkösztök egyenetlenek, nem egyébért vettem, hanem csak ezért, hogy látnám honnét vólna eredete az ő tévelygéseknek, mivel támasztanáják igyeket, és fondamentomból megértvén, micsoda vétek és fogyatkozás vólna az ő vallásokban, alkolmatosaban oltalmazhattam volna ellenek az evangeliomi igasságot. Jóllehet, ha azonközbe valamit ollyat találtam nálok, az mi tetszett és nem idegen vólt az isten igéjétől, azt el nem vetettem (Telegdi 1577, 1b–2b).

Nyilvánvaló, hogy a jelfolyamat-változatok történeti feltárását megterheli a pragmatikai szövegelmélet kétértelműsége: feszültség van a korszakot általában modellező elméleti diskurzus és a történő diskurzusmegvalósulások között.

S az irodalmár kérdése mégis az: képes-e a nyelv működése bármely prózában, s az épp szóban forgó prózában mintegy testileg is összerázni a közönséget, hogy az önmagára ocsúdjon? A tiszta, jól követhető érvvezetés, a kipróbált alakzatokból felépített arányos szerkezet a hitszónok mélységes és szilárd megbízhatóságát sugározza; nos, e képlet Telegdi szóművészete kapcsán ez idáig mindig inkább „csak” példaértékűvé, semmint magával ragadóvá tudott válni.

Virág Benedek 1803-ban a „sokszor szelemeneken, és szurdékokban méltatlanul heverő és senyvedő” régi írásokat keresgélve felfigyelt Telegdi prédikációira; ezek klasszicista ízléséhez közel állhattak, mert követésüket ajánlotta, s úgy ítélte meg, hogy kiadásuk révén „sokat nyernének a’ Predikállók is” (Virág 1803, 3). Az életművet négy hitszónoklat kicsinyítő tükrében villantotta fel; közülük egy A Szent Márk evangelista napjára szóló. Ennek az 1580-ban kiadott prédikációnak a textusa Az efézusbeliekhez írt levél 4. része, melyben a 13–16. versek lelki, tanbeli és társadalmi egységre intenek: a tévelygők tanítása maga is túl bonyolult, ez veszélyes, hiszen a vetélkedés megbontja az emberek közti jól működő társiasságot, amit Szent Pál a testrészek megfelelően elrendezett, egészséges emberi test képében ír le. Ez az etika a mértékadó, mert a mértéktartó vallásos életvitel szociális tényezőit a perspicuitas és az illőség (aptum) nyelvi eszményével köti össze:

Iussunc mindnyáián az hitnec és az Isteni fiánac esméretinec egységére: (míglen lészünc) tellyes férfiacká az meg öröködött Christus állapatyánac mértéke szerint. Hogy ne legyünc többé gyermekec, kic habozzunc és idé-touá hajtassunc az tudománnac akármi szele által, az embereknec álnokságoc által, és álnokul való el hitetésre meg rögzött tsalárdságoc által. Hanem az igasságot köuetuén szeretetben, mindenestöl fogua neuekedgyünc abban az ki fő, tudni illic az Christusban. Kitöl az egész test, szép renduel és móddal egybe szerkeztettetuén és kötöztettetuén, mind az tagoknac egybe botsátása által, minden tagnac mértec szerint való belsö czelekedetinec ereie által, az testhöz illendő neuekedést vészen magánac neuekedésére az szeretet által (Virág 1803, 52–55).

Önszemléletét Telegdi arra a nézetre alapozta, hogy az igazság egy, a hamisság sokféle: a hitszónok az apostoloktól az egyházatyákra átszármaztatott, majd hűen továbbadott tudást követi, nem keresi saját dicsőségére a maga értelmét. A szentek ünnepeire szóló 1580-as prédikációk előszavában Telegdi a hagyomány tekintélyére hivatkozva az egyházatyák mint bírók metafora invenciójával él. Isten igéje a romlatlan tradícióban jelen van, s folytonosan perli az írás hamis magyarázóit: a község épülését nem szolgáló újítók elmarasztalása már azelőtt végbe ment, hogy a bevett értelmezéseket egyáltalán kiforgatták volna. Szent Ágoston könyvét idézi, melyet az eretnekek emblémájává lett Pelagius ellen írt (Augustinus lib: 2. contra Iulianum Pelagianum in Epilogo): „Amit (a régiek) az anyaszentegyházban találtanak, azt tartották: amit tanoltanak, azt tanétották: amit az atyáktul vöttenek, azt atták a fiak eleibe. Még nem volt semmi pörünk ű előttök, úgy mint bírák előtt veletek és immár nálok forgott a mi igyünk. Még sem minket, sem titeket nem esmértenek, mind az által az ű törvényeket, melyeket ti ellenetek töttenek, elő hozzuk: Még nem viaskodtunk ti veletek, de azért az ű vallásokba meggyőztünk titeket” (Telegdi 1580, B2a).

Az egyházatyák mint törvénytevők, bírák, a tradíció tanúi metaforákban a Szentírás és az anyaszentegyház ikerkérdéséről van szó: a 16. századi kontroverz teológia egyik hermeneutikai dilemmája az önmagát értelmező Szentírás (Scriptura sui ipsius interpres) lutheri elvével, a kánonképződéssel, a „szenthagyománnyal”, az egyházi tekintéllyel, a szubjektív magyarázattal kapcsolatban bomlott ki. Erasmus a De libero arbitrio második előszavában kérdez rá az igazság olyan kritériumaira, amelyek túlmennek a Szentírásra való hivatkozáson. Vajon a Szentírás megértésében vannak-e a szent szövegen kívülről származó illetékességek? Hivatkozhatunk-e a Szentírás magyarázása közben meghozandó döntések során ezekre a külső, nem szentírási instanciákra? Ebeling szerint a viták a kinyilatkoztatás és a történetiség közti feszültségről folytak. Vajon saját tartalmának ügyvédje-e a Szentírás maga, azaz megadható-e az írás értelmezési kánonja magából az írásból? (Szabó 1990, 61–63, 295–306). Szent Ágoston tanításai és a tridenti dekrétumok nyomán a szabadság és a kegyelem problémaköre az „alapító” tradícióra irányította Telegdi figyelmét a kinyilatkoztatás értelmezésében. Ezekre a helyekre és Szent Ágoston Pelagius ellen írt könyvére Pázmány is hivatkozik a Kalauz XII. könyvében (Pázmány 1898, 492–493, 496–497, 507– 508). A zsinat hatása Telegdi postilláinak harmadik kötetében adatolható: az előszóban idézet áll Vincentius Lirinensistől („libro adversus prophanas omnium haereseon novitates”). Ez a keresztény hit egyik legrégibb és legtömörebb megfogalmazása, mely a veszedelmes újítók ellen irányult. Hazai közvetítője Draskovich György bíboros érsek, aki a trentói zsinaton jelentős szerepet játszott (Igen zep kenyw az kezenseges igaz kereztyen hytnek regysege es igassaga mellett, mynden eretnesegnek wysaghy ellen…, Bécs, 1561 [RMNy 164]). A teológiának az élő egyházi közösség időbeliségével kell szembesítenie a szövegeket; az írott evangéliumban a születő Egyház leszögezi álláspontját, és minden későbbi hit e tanúságtételre, intencionalitásra támaszkodik. A prédikációról szóló tridenti határozatokból a Telegdihez hasonló figyelmes olvasó könnyedén kielemezhetett egy hatékony szimulációs eljárást, mellyel a vitát a kezében tartani kívánó fél a saját retorikai céljainak megfelelően állíthatta be vitapartnere beszédhelyzetét. Az inszinuációnak ezt a fogását Telegdi nem késik kiaknázni kötetei élén: inti arról az olvasót és a vitázó felet, hogy a hitszónok az egyházatyákat követi, s nem keresi dicsőségére a maga értelmét, és arról, hogy az igazság egy, a hamisság sokféle. Ezen a ponton jól látszik, hogy a Tridentinum előírásainak meghatározó a jelentősége már a 16. századi hazai katolikus hitszónoklat és hitvita retorikájában is. A főpapokat kötelezik a székhelyükön tartózkodásra, ezzel együtt a rendszeres prédikálásra. 1546. április 13-án határoztak arról, hogy a szentbeszédnek tisztán, világosan, kétértelműségtől mentesen kell követnie az ősi (ortodox) katolikus hagyományt, elsősorban az egyházatyák tanítását. A hitszónokok az „emberi lelkek halászai legyenek”, ne törekedjenek dicsőségre, ne beszéljenek másként a prédikációban és a magánéletben, s mindig a hallgatóság épülését tartsák szem előtt (Bitskey 1979, 17). Az egyházatyákra hivatkozás elválaszthatatlan a reformáció által hangoztatott törekvéstől (a keresztény humanista ad fontes – vissza a forrásokhoz – elv egyik megnyilvánulásáról van szó): Luther és követői nagyra becsülték, gyakran idézték Szent Ágoston munkáit. A tridenti határozatok felfoghatók válaszként is a reformáció spirituális és kulturális világértelmező törekvéseire; a prédikációval kapcsolatos zsinati előírásokban tetten érhetők a hitújítók hitszónoklással kapcsolatos nézetei, a határozatokban meglátható a reformátoroknak a prédikálás terén kifejtett – elméleti és gyakorlati – hatása. Úgy látom ezek alapján, hogy Telegdi exegetikai elvei és szemiotikája egyéni, de jellemző megnyilvánulása annak a felekezetek fölötti hermeneutikai, szóművészeti kompetenciának, amely az 1560-as, 70-es évek hitbuzgalmi logoszkultúrájában azonos gondolatfejtési és értelemforgalmazási kereteket kínált a konfesszionálisan megosztott szereplők számára.

Telegdi Miklós humanista könyvtára is ezt jelzi; az 1586-os leltár Philipp Melanchthon exegetikai művei és Georg Maior prédikációi mellett olyan munkákról ad hírt, melyekben a textusértelmező módszert a homiletikai szempontok és az antikhumanista retorikai hagyomány összeillesztése határozza meg. Szövegvizsgálataim is azt mutatják, hogy a protestáns humanista tradíciófogalmakhoz társuló szignifikációs rendszerek Telegdi megnyilvánulásait legalább annyira átjárják, mint a Tridentinum által kínált kommunikációs szerkezetek. A funkciótörténeti különbségek feltárása szempontjából érdemes szóba hozni azt is, hogy például az exegetikai témák Telegdinél a Canus Melchior által javasolt „pozitív módszer” horizontján semmi esetre sem lépnek túl, viszont majd lényegesen különböző intézményi háttér előtt és tanbeli összetettséggel (az 1599-es Ratio Studiorum) kerülnek elő Roberto Bellarmino és főként Pázmány Péter teológiájában (a Kalauzban és az 1626-os A szent Irásrul és az anyaszentegyházrúl két könyvecskében).

A kánonképződésben az időbeliség mellett érvényre juthat az az érték is, amelyet a Szentírás jelent az egyház, a prédikáció, a tanközlés számára; a kérdés ekkor az, hogy milyen külső hagyomány elfogadására kötelezhet az írás, miután a benne foglalt tartalom érvényessége kétségessé vált. Telegdi exegetikai és retorikai meggyőződése az volt, hogy a Szentírás egyedülálló méltósága nem szenved csorbát, ha körültekintően vonjuk be az írásmagyarázatba a tradíciót, az egyházatyák tekintélyét. 1999-ben a Wolfenbütteler Forschungen sorozatban tanulmánykötet jelent meg a patrisztika és az exegézis viszonyáról, ahogy azt a 16. század folyamán a különböző felekezetű, egymással gyakran vitába is bocsátkozó exegéták, igehirdetők látták. A kortársak és Telegdi prózanyelvének különös irodalmi vonzereje tapintható ki abban a nagyon bonyolult értelemrétegződésben, amely az írásmagyarázat közben áll elő, midőn az egyházatyák írásaiból kiemelt szöveghelyeket a Szentírásból vett idézetek tükrében értelmezik. Hol exegetikai önértéket kölcsönöznek a hagyományból kiszedett locusoknak, hol feloldják e tekintélyt az olvasás szövegkapcsolatokat létesítő mozgalmasságában. Ez a hermeneutikai téma mélyen foglalkoztatta Telegdit; könyvei között ott a Malleus in haeresim Lutheranam című idézetgyűjtemény, amely az idézés elméletére vonatkozó munka is (Köln, 1524). Erasmus közmondásgyűjteményén kívül Polidorus Vergilius-közmondásgyűjteménye (Proverbium liber) és a Sententiae hebraeicae, a héber bölcs mondásokat felölelő kötetek is megvoltak könyvtárában.

A katolikus papokat meggyőző – az álláspontok szabad vetélkedése számára közeget biztosító – érvelés (ami ez esetben a vita műfaji követelménye lenne) távol állt Bornemisza mélységes hitétől, amit ő a wittenbergi hitújítók végső igazságába vetett. Eszkatologikus szemléletében a pápás egyház intézménye és szokásai a végső idők jelenvaló voltának a Szentírásban kinyilatkoztatott jegye volt, amivel szemben csak az imádság vértezhet föl. Fejtegetése nem maradt ránk, így Telegdi – nyilván saját céljainak megfelelő – távlatalkotására hagyatkozva azt kell mondanunk, hogy a semptei prédikátor valószínűleg nem kereste az ideiglenes belátás retorikáját, hanem sértegetett és támadt, ellenlábasát alighanem a saját meggyőződése feladására szólította fel, azaz denunciálta a másikat. A vitában Telegdi taktikusabbnak mutatkozott: a másik fél álláspontját is megérteni kész alakoskodás retorikáját bőkezűen alkalmazta. Ám voltaképpen ő is csak a nyelvi deklaráció felszínén, azaz csupán a kijelentés beszédtettének szintjén hajlott az érvek közös ütköztetésére:

Ha tisztán csak azért támadtál volna reám, mivel hogy az én tanétásom kilömbözne a te vélekedésedtől (…) nem mindgyárást úgy szidogattál volna, mint ellenségeket szoktak szidogatni a békételen emberek, hanem azt mívelted volna, az mire Szent Pál tanétá a tessalonikabélieket, mondván. Ha valaki nem enged a mi beszédünknek, jelencsétek meg azt leveleteknek általa, és semmi közötök ne legyen avval, hogy megpiruljon: de maga úgy ne tarcsátok, mint ellenséget, hanem intsétek, mint atyafiát. Megint az galatabelieket imígyen írván nékiek. Atyámfiai, még ha foglalatos leend is valamely ember valami vétekbe, ti kik lelkiek vattok, oktassátok az olyan embert szelídségnek lelkével, meggondolván tennen magadat, hogy te is késértetben ne essél (Rupp 1898c, 14).

Az evangéliumok magyarázatjának harmadik részében, 1580-ban A keresztyén olvasóknak szóló ajánlásban – a protestánsokéval egyébként sokban közös – hermeneutikai elveit Telegdi olyannyira kisajátító távlatban szólaltatja meg, hogy ez lehetetlenné teszi a diskurzuspartner igazságának elismerését. Egy Cassiodorusról ránk maradt példázatra hivatkozva – lapszélen Visszavonyásokat mint kel le szallétani megjegyzéssel – leszűkíti a vitapartnerek találkozását lehetővé tevő terepet, illetve lényegében már e terep keresésének feltételeit is. A vita megnyitásának a lehetőségét egy eldöntendő kérdésre adott választól teszi függővé, s ha a válasz ki is elégíti a kérdező elvárását, akkor is csupán az üres beszéd megerősítő logikája szerint alakulhat az elkezdett diskurzus.

Azt írja Cassiodorus, hogy mikor az idősbik Theodosius császár Nectariustúl az konstantinopolyi pispöktül azon tudakoznéjek, mint kellene az sok vissza vonyást és egyenetlenséget, ki miatt az keresztyénség ű idejébe, egynéhány felé szakadozott vala, leszállítani, Nectarius Sisiniusnak tanácsát követvén, ezt felelte császárnak. Hogy nem szükség volna az észvesztőkkel vetekedni, hanem csak ezt kellene tűlök kérdeni, ha meg akarnának-é maradni az régieknek, kik annak az észveszésnek előtte voltanak, ítéleteken, vagy nem. Mert ha azt felelnéjek, hogy megmaradnának, könnyű volna azoknak írásokból űket meggyőzni, és egyezségre hozni: ha kedig nem, méltó lenne ottan kárhoztatni, úgy mint hamis prófétákat, mivel hogy az szent és bölcs jámborokat megútálnáják, és magoknak többet telajdonétanának, hogy nem mint az ű előttök valóknak. Mi is ugyanezent tartjuk, hogy valakik azokkal egyet nem értenek, kik az régi időkben nem csak szájokkal vallották, hanem életekkelis bizonyétották, és végezetre sokan közülük halálokkal erősétették az keresztyéni tudománt, távol vadnak az igaz hitnek egyességétűl. És annakokáért nem esmerjük üket az Christus egyháza épétőjének lenni, hanem azok közzé számláljuk, kiket szent Pál ebeknek és hamis munkásoknak nevez [Phil 3.]. Ebek, mert nem laknak benn az Isten várasában, mely az Anyaszentegyház, hogy ott az írás igaz értelmének szép fejér kenyerét ennéjek, melyet az fiak eleitűl fogva ettenek, s mostanis esznek, hanem kícül kerülvén az várast [Math 15], éheznek, és az disznókkal, azaz ördögökkel moslékot nyalogatnak, tévelyegvén, és egyebeket is tévelygésre vívén. Hamis munkások, mert meghamiséttyák, gonoszul magyarázzák, és hamis értelemre vonszák az Isten igéjét. [2Tim 3, 2Cor 2, Hier 23, 1Tim 6] Haboznak a sok vetekedésben és beszédekkel való tusakodásokbban: Mellyekből irégységek, visszavonyások, avagy észveszések etc. támadnak, azt írja szent Pál (Telegdi 1580, 2).

Telegdi a maga szempontjából értelmes vita közös terepét keresi, ám nyilván nem találja, hiszen közben nem kívánja háttérbe szorítani átmenetileg a saját előfeltevéseit. Ebben áll a hitvita nem vita jellege.

A hitvita terén azért marasztalja el Bornemiszát, mert ez a Fejtegetés második részében az anyaszentegyháznak a dialektika szokása szerinti szabatos meghatározása helyett csak ostorozza, szidalmazza, pirongatja a katolikus felet (Rupp 1898b, 137– 138). Aki a dialektikát megveti, az kizárja magát az alkalmas vitapartnerek köréből. Az ilyen tanító húzódozása attól, hogy alávesse magát a beszédművészet szabályainak, erkölcsi és teológiai tekintetben egyaránt féktelenségre és megbízhatatlanságra enged következtetni. Prédikációira nézve azt vetette Bornemisza szemére, hogy ez sem magát, sem ellenfelét, sem a figyelmes szemlélőt nem segíti hozzá az általa képviselt álláspont világosabb megértéséhez. Az igehirdető hitújítók „addig bölcselkednek, úgy zavarják és keverik be azt, amit beszéllenek, az sok rend nélkül való szók közibe, hogy ű magokis alég tudnak kigázolni belőle. Az egyigyü olvasók peniglen az véghetetlen prédikációkból ki nem találhatják az ű nekiek ígértetett tanulságot” (Telegdi 1577, 7b).

Telegdi érvelése azért érdekes, mert Bornemisza ellenében a protestáns humanizmus tudományelméletének egyik sarkalatos etikai és nyelvszemléleti tételét játssza ki; az áttetsző szövegszervezés kívánalmát ugyanis Philipp Melanchthon maga is az emberi erkölcsökkel, a társadalom igaz törvényeivel, normáival, vagyis a társas szimpátián alapuló etikai magatartással kapcsolatosan tárgyalta az Erotemata dialectices kiadásaiban (Barner 1970, 321–336). Az igehirdetést – azon belül egy szentírási szövegrész értelmezését – is minősíti az, hogy a hitszónok lehetővé teszi-e az olvasója számára a bepillantást abba a módba (vagy még inkább a tartós szemmel követését annak), ahogyan az állításokból, megokolásokból, következtetésekből, bizonyításokból tanító vagy meggyőző gondolatmenet, végső soron pedig a szöveghely világos magyarázata formálódik.

Telegdi és Bornemisza vitájában a megnyilatkozás és az érvvezetés affektív és értelmi mozzanataira jellemző a műfajok közöttiség. Prédikációi és vitairat műfaja nem különül el egymástól. Ezt jelzi, hogy a Fejtegetés és a Felelet lényegében a Septuagesima vasárnap textusának értelmezésbeli különbözőségei mentén bontakozik ki, s a Szentírás-olvasás szokásainak közegében marad. E szövegkapcsolatok exegetikaihomiletikai (így irodalmi) kérdéskörét akkor ítélhetjük meg a maga összetettségében, ha bevonjuk a vizsgálatba a tudásforgalmazás eszközrendjében az idő tájt beálló változás szempontjait is. Az információs technológia megújulása, a hivatkozások loci communes (közhely) jellegű gyűjteményei az emléklerakatok hirtelen felduzzadását jelentették. Telegdi a művelt közönség fejében hatalmas méretű műfajkeveredés hatását ismeri fel: egy olyan Bornemiszát tár elénk, akit megrontott az idézetgyűjteményekben felgyűlt, de kontextusuktól megfosztott locusok olvasása: egy hatalmas, mindenfelől összehordott idézethalmazból táplálja mértéktelen és csillapíthatatlan, ezért a közösségre nézve káros vágyait.

Bornemisza gyakran kap elmarasztalást, hogy helytelenül köti össze az egymáshoz nem illő állításokat: „ehez egyeb dolgokozos ölgyetesz, es hol imide, s hol amoda, (a’ houa keuanságid vonsznac) ki teruén az elödbe vöt vtrol, eg’ ollyan szabasu soc féléböl eg’be szedegetet, es egybe zauart kön’uet keszétesz, mint az Simulus Moretoma Virgiliusnál, es mint amaz soc allatoknac tagiaibol égbe ragattatot kép, melyrül Horatius ir, de arte poetica” (Telegdi 1580, 19).

Előfordul, hogy nem figyel a szentírási hely grammatikai és pragmatikai összefüggéseire: a jócselekedetek kapcsán folyó vitában Telegdi egyik felelete erre épül. Igaz ugyan, hogy Isten az ő jóvoltából szent Fiáért üdvözíti azokat, akik „chak ü benne valo bizodalommal az ü igereti szerént váriac. De az ü igerete conditionalis” (Rupp 1898c, 35). Azaz Ha…-val tette az ígéretét, s ezt nem veszik számításba a hitújítók. Megrója Bornemiszát azért is, mert az hibásan hivatkozik Máté és Lukács evangéliumára, holott idézetei a felfuvalkodott ifjú és a farizeus esetére szólnak (Mt 19, Lk 10). Krisztus viszont nem abból a szempontból mondja szavait, amelyből Bornemisza olvassa őket, hanem általánosságban szól, és direkt ahhoz az ifjúhoz, aki azt kérdi tőle, mit kell cselekednie, hogy az örök életet elnyerje. A farizeusnak adott válaszában pedig csak a törvényre hivatkozik. E hibatípusra széljegyzetei utalnak.

Tisztes iambor vagy. Az irasnac hamissan valo elö hozasaual, be viszed az egyigyü olvasót a sötetségbe, es benne hagyod. Io löt volna, a’ nagy tanolsagokat elö raknod, hogy lattuc volna, mit akartal faragni az irásnac meg chonkétot helyeiböl. (…) Azt az iget hagyod ki, mely meg nitnaia az oluasónac szemeit, es a’ te teuelygesedet meg mutatnáia. (…) Nem azt mondgya Christus hog’ a’ töruent senki chelekedetiuel be nem tellyeséti: Tahát mit? Imest. Nem de Moyses attaé nektec a’ töruent? Ezt az iget reitetted el. Ti közzületec. Erched azoc közzül, a’ kiknec szol vala. Szollot kedig akcor a’ hitetleneknec, kic nem mentenec az Istennec szöleiebe miuelni. Kickel nekem semmi dolgom ninchen, hanem én a’ hiuekröl es vionnan születettekrül beszéllec. El vötted onnat a’ mi oda valo volt, es hozza tötted azt, a’ mit iduözitönc nem mondot. A senkit, ollyan közönseges keppen, hogy a’ tillyes emberi nemzetre vettesséc, nem talalod az urnac mondasában, hanem chac vgy a’ meniböl az Istenteleneket illeti (Telegdi 1580, 67).

Rudolf Agricola nyomán Philipp Melanchthon humanista szóművészeti kézikönyvei azért marasztalták el a középkori logikai és retorikai képzést, mert az egyáltalán nem ügyelt a gondolkodási műveletek grammatikai összefüggéseire.

A vita egészében fontos szerephez jutott néhány belátás arra vonatkozólag is, hogy az információforgalmazás mélyen függ a használt médiumtól. A vita részben azokról a tételezésekről folyt, melyeket a felek egymás nyomtatott könyveiben olvastak. Részben viszont olvasási szokásokról is vitáztak. Ezek egyik része a Szentírás –ésaz évszázadokon át ehhez kapcsolt írott szövegek – helyes értelmezésére vonatkozott; másik része azonban a szóbeli hagyományt magyarázta. Az ütköztetett exegetikai elvek médiumfüggő jellegéről is vitáztak. Bornemisza szerint a helyes olvasat a Szentírás betűjéből indul ki, és ahhoz ragaszkodik, ezzel szemben Telegdi a szóbeli hagyományból is származtat helyes értelmezést:

Bizonéch meg teis ennekem, hog’ semmit egyebet be nem kel vennünc, hanem chac azt, a’ mirül, nyiluan valo irott parancholattyát talallyuc a’ mi vrunknac uag’ az apostoloknac. Mert én vg’ talalom a’ szent irasban, a’ közönséges Conciliomokban, es a’ regi doctoroknál, hogy soc dologra nem irás altal, hanem élő beszéddel valo tanettással oktatta, es vezerlette az anyaszentegyházat a’ szent lélec, Mellyeket mind az altal, nem vg’ mint emberektül, hanem mint az Istentül szarmazot tudomannac egy részet, vg’ kel vennünc es tartanunc (Telegdi 1580, 30).

A szóbeli hagyományra hivatkozást Bornemisza sommásan elveti, mert attól tart, hogy olyankor emberi szerzés kerekedik az írásban rögzített, sugalmazott Ige fölébe. Ám nem egyszerűen a liturgia és az egyházi intézmény szóban örökített szokásairól van szó. Inkább szövegolvasó eljárásról: miként lehet s kell az írásmagyarázatban hasznosítani a Szentírás olyan helyeit, ahol a szöveg kifejtetlen, szóbeli hagyományra utal. Telegdi alkalmanként ilyen helyek meggyőző olvasásával vádolja Bornemisza szertelen, a Szentírás szövegétől elszakadó meghosszabbításokra építő jelentésfejtéseit. Az evangéliumok magyarázattyának második részében ellenfelének az Ördögi kísírtetekről szóló könyve kapcsán kárhoztatja a nem szentírási exemplumok (példák) halmozását. Telegdi szerint a közerkölcsöt megbotránkoztató példák öncélúak, s Bornemisza azért „kerenget ennyi sok hallhatatlan éktelenséget egybe”, mert önkényesen értelmezte a Mt 10,26-ot:

Én csak imezekrülis szólok, kiket Christusnak és szent Pálnak mondásából akar venni. Mert az Vr mongya: (az beszélli) imezt. Nihil occultum quod non revelabitur (Matth. 10), azaz ninchen oly titok, mely iövendöre ki nem ielenik. Mintha az Christus arra tanítanája az praedikátorokat, hogy se szemérmesség, se tisztesség, se az erötlenek megbotránkoztatásának eltávoztatása ne álljon elöttök, hanem ezekkel semmit nem gondolván, valahol valami tisztátalan, förtelmes és rútságos dolog történt, történik és történhetik ez világon, azt mentül ondokban lehet, úgy beszéljék, kiáltsák és írják meg. (…) Maga bizon nem, hanem az Euangeliomrul szól ott vrunk, és azt paranchollya az apostoloknak, hogy az Euangeliomnak nem csak az töb részeit, hanem azokat is, mellyeket az elött ű magoknak jelentgetett volt, nyilván praedikállyák (Telegdi 1578, 4b).

Telegdi nem a fabuláris hajlandóság biztatását olvassa ki abból a versből, hogy „amit néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok, amit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek” (Mt 10,27). Inkább utalást lát a tanítványok körében elhangzott – de az evangéliumban másutt számos helyen leírt – példabeszédre: a vétkekről „rövideden közönségesképpen való emlékezettel” kell szólni. A vád talán így is megfogalmazható: Bornemisza a tanítói hivatalt veszélyezteti, amikor nem veszi észre, hogy a helyes értelmezés az írott hagyományban megnyilvánuló élőszavas mozzanatok megragadásából eredt volna.

A szentírásbeli élőszavas utalást tartalmazó helyet Telegdi szerint meg lehetett volna érteni, s nem kellett volna fertelmes paráznaságokkal teleírni egy teljes könyvet, ha Bornemisza ismert volna egy bizonyos hármas utalásrendet a mértékletesség elvével kapcsolatban. Egy morálteológiai utalást a mértéktartásra, ez a Szent Pálé: „Urbanitas et stultiloquium, ne nominetur quidem inter vos” (Sem undokság, vagy bolond beszéd, vagy trágárság, melyek nem illenek: hanem inkább hálaadás. Efez 5,4). Egy exegetikai utalást, ez Szent Jeromosnál van: az vrbanitas helyett scurrilitas a helyénvaló szó, azaz a görög szófejtés helyett Bornemisza jobban tette volna, ha az egyházatyák szövegeit figyelmesen olvassa.

Szent Pállal én is méltán mondhatom, hogy a ki mást akar tanetani, ünnen magát tanécha. Mert arra int egyebeket, hogy meg emlékezzenek ugyan azon szent Pálnac inmillyen mondasarul. Vrbanitas et stultiloquium, ne nominetur quidem inter vos. Holot iob löt volna az Graecizálásnak békét hadni és szent Hieronymussal az vrbanitas helyett scurrilitast olvasni. Mert azok, akic valóba deákul irnac, nem aletom hog’ az vrbanitas, in malem partem, nevetségre ingerlő chúf beszédért szoktác volna venni (Telegdi 1578, 5a).

Végül egy retorikai utalást a mértékre, ez Quintilianus kézikönyvéből lett volna kikereshető.

Mindezek alapján kiderült volna, hogy az vrbanitas szót Szent Pál abusive használta a scurrilitas helyett, azaz éppen az „éktelen mevettetö chuf beszedeket tiltja”. „Es mi legyen az vrbanitas, megjelenti Quintilianus mondvan: Vrbanitas illa est, in qua nihil agreste, nihil inconditum, nihil peregrinum, necque sensu, necque verbis, necque ore gestuve possit deprehendi” (Telegdi 1578, 5a).

Telegdi itt lényegében könyvkritikát ír, rendkívül finom szövegkapcsolatot olvasva. Ennek során a „követő” meghosszabbítja az „előd” művét ama pont felé hajlítva, ahova az utód szerint az elődnek el kellett volna jutnia. Egy előfeltételezett szövegközi értelmező nyom révén (ez a mértékletesség elvével kapcsolatos hármas kötés: Szent Pál, Szent Jeromos és Quintilianus egymásra kopírozása) sugalmazza az olvasónak, miként lássa az éppen olvasott szöveget, miként vesse egybe az olvasott szöveget és az odaértendő előzetes (így intertextuális) kitételt. Mindebben nincs semmi, ami arra késztetné az olvasót, hogy Bornemisza köteteit kézbe vegye azért, hogy a Telegdinél zajló diskurzust megértse. E pillanatban Telegdi ellenfél nélkül maradt a nyilvános térben, s azt kedve szerint formálhatta.

HIVATKOZÁSOK

Barner, Wilfried (1970) Barockrhetorik: Untersuchungen zu ihren geschichtlichen Grundlagen, Tübingen: Nimeyer.

Bitskey István (1979) Humanista erudíció és barokk világkép. Pázmány Péter prédikációi, Budapest: Akadémiai.

Bornemisza Péter (1578) Fejtegetés, Sempte: Bornemisza (RMNy 419).

Both Ferenc (1899) Telegdi Miklós élete és művei, Szeged: Endrényi Lajos nyomdája.

Botta István (1991) Huszár Gál, Budapest: Akadémiai.

V. Ecsedy Judit (1990) A Bornemisza-Mantskovit nyomda története, Budapest: Országos Széchényi Könyvtár.

Granasztói György (2004) A barokk győzelme Nagyszombatban. Tér és társadalom (1579– 1711), Budapest: Akadémiai.

Kosztolányi Dezső (1920) „A magyar próza atyja”, Nyugat 13 (18–19): 911–917.

Melanchthon, Philipp (1580) Erotematum dialectices libri, IV, Leipzig: Ioannes Steinmann, Lib. III, 594.

Nemeskürty István (1983) „Telegdi Felelete újabb megvilágításban”, Irodalomtörténeti Közlemények 87: 137–141.

Pázmány Péter (1898) „Igazságra vezérlő kalauz 2. része. Egy tudakozó praedikator nevével iratott öt levél”, in Összes munkái, IV, Budapest: M. kir. tudományegyetem.

Rozsondai Marianne – Muckenhaupt Erzsébet (2000) „Telegdi Miklós és a nagyszombati CH-monogramos kötéscsoport”, Magyar Könyvszemle 116: 285–306.

Rupp Kornél (1898a) Telegdi és Bornemisza. Irodalomtörténeti tanulmány, Budapest: Hornyánszky.

Rupp Kornél (1898b) „Bornemisza és Telegdi theológiai álláspontja”, Protestáns Szemle 10: 1–27, 129–149.

Rupp Kornél (kiad.) (1898c) Telegdi Miklós pécsi püspöknek Felelete Bornemisza Péter fejtegetés című könyvére, Budapest: Franklin.

Soltész Zoltánné (1961) A magyarországi könyvdíszítés a 16. században, Budapest: Akadémiai.

Szabó Ferenc S. J. (1990) A teológus Pázmány, Róma: Detti.

Telegdi Miklós (1577) Az evangeliomoknac, mellyeket vasarnapokon és egyeb innepeken esztendoe altal az anyaszentegyhazba oluasni es predicalni szoktanac, magyarazattyanac elseo resze…, Bécs: Apffel (RMNy 374).

Telegdi Miklós (1578) Az evangeliomoknac, mellyeket vasarnapokon es egyeb innepeken esztendö által az anyaszentegyhazban oluasni es praedicallani szoktanac, magarazattyanac masodic resze, mely magaban foglallya hvsvettvl fogva adventig valo vasarnapi evangéliumokat egy nehany egyeb innepeknec evangeliomiual egyetembe, Nagyszombat: Telegdi (RMNy 418).

Telegdi Miklós (1580) Telegdi Miklosnac peechi pispöknec felelete Bornemisza Peternec Feitegetés neuü könyuére, melybe föképpen az io chelekedeteknec iutalmárul valo igaz keresztyéni tudománt oltalmazza, Nagyszombat: Telegdi (RMNy 476).

Virág Benedek (1803) Négy predikátzió az anyaszentegyház négy evangelistáinak ünnepire, és a’ Salve Regina magyarázattya, Pest: Trattner Mátyás.

Zoványi Jenő (1977) A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig, Budapest: Akadémiai.