Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

25. fejezet -

25. fejezet -

JACOBUS PISO SCHEDIÁJA

Híres volt Pannónia hős katonája miatt, ám

   két költő a minap nagyra növelte a hírt:

Pisónk szomjasan annyit ivott Latium nedüjéből,

   hogy verseng auson dalnok-elődeivel.

Oly nagy, mint Janus, „kivel ősi Dunánkhoz először

   jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei”.

Nem tudni, ki lehet a bátor lovag (miles), akiről Francesco Arsilli szól A választékos műveltségű költőkről című 1524-es versében: talán Hunyadi János, talán Szent Márton, s lehet, hogy általában véve szól Pannonia vitézségéről. A következő állítás a dicsőítő versekben gyakori összevetésnek megfelelően emeli ki Pannonia két nagy költőjét, úgy, hogy az első költőtől, Janustól idézi saját, jól ismert sírfeliratát (IJsewijn 1997, 353, 362).

Az irodalomtörténet-írás, különösen Ábel Jenő összefoglalása után (Ábel 1880) elismerte a második költő, Jacobus Piso kiválóságát is. Hallgatni illett számos, a költőt egybehangzóan dicsőítő kortársra, köztük a már említett Arsillire, Caspar Ursinus Veliusra, Erasmusra. Ezt az értékelést azonban csak részben támogathatta meg a kutatás a költő szövegeinek értelmezésével, mivel az életmű egy része, a Schedia címűkötet verseinek nagyobbik hányada lappangott. Modern kiadásban csak az első tíz vers maradt ránk Oláh Miklós kódexében. A Schedia e maradványai mellett ismertek voltak a kísérőversek Piso 1502-ben keletkezett Ausonius-kiadásában, és olvashattuk az innsbrucki egyetemi könyvtár 664. számú kódexének ama verseit, amelyet a költő a bécsi humanizmus egyik meghatározó patrónusának, Johannes Fuchsmagennek (Fusemannusnak) írt 1500–1504 között. A kutatás számára elérhető volt az a dicsőítő költemény, amely Rómában, 1515-ben jelent meg, és Zsigmond királynak a moszkvai nagyfejedelem fölött 1514-ben aratott győzelméről szól. Végül pedig ismert volt Piso sírverse, melyet a Georg Wernher által Krakkóban, 1544-ben kiadott Pannoniae luctus (Pannonia gyásza) című, a mohácsi csatavesztéshez kapcsolódó verseket tartalmazó gyűjteményben olvashattuk.

Az ismert versek láthatóan egy iskolázott, tehetséges költő munkái. Mégis, ezek alapján aligha lehetett érteni a kortársak rajongását. Hála Borsa Gedeonnak, 1982-ben a Jagelló Egyetem könyvtárából előkerült a Schedia egy példánya, benne azok a versek, amelyek alapján inkább érthető az az értékelés, amelyet a kortársak Pisóról adtak: a művelt, szellemes, a kortársakat nem kímélő epigrammák. Klaniczay Tibor, aki az újraértékelést megkezdte (Klaniczay 1993a), sajnos nem tudta befejezni munkáját, és az alábbiak is csak részben folytatják azt.

A kötet címe: Az erdélyi Jacobus Piso, a kiváló szónok és költő rögtönzései. Kiadója a humanista költő és természettudós Georg Wernher (Wernher 1554). Huszonhét évvel a költő halála, 1527 után jelent meg. Amint Wernher az előszóban leírja, a kiadás olyan kézirat alapján készült, amelyet Újlaki Ferenc egri püspök őrzött meg. Megtudjuk az előszóból, hogy a munka válogatás, egy majdani teljes, a nagyobb munkákat is tartalmazó kötet ígérete; Wernher ebben a kiadásban csak néhány, kevésbé komoly munkát (minus seria) választott ki. A válogatás tényére utalnak más jelek is. A költő az 1. számú epigrammában sokat sejtető kétértelműséggel a vásárló bőrzsákját (aluta) birizgáló nequitiaeról, rosszaságokról beszél. A versek között azonban nem találunk olyat, amely a pajzán epigrammák bármely típusába sorolható. Más versek is elveszhettek a hagyományozás során. Ugyancsak Piso írja le, hogy pártfogójához, Szalkai Lászlóhoz minden év elején verset ír. Ám e versek közül a kötetben csak kettőt olvashatunk. Érdekes, hogy teljesen hiányzik a kötetből II. Lajos, holott Piso a király nevelője volt, ugyanakkor szerepel a szintén Piso nevelte Thurzó Elek.

A szövegben található számos névelírás arra utal, hogy már Újlaki szövege sem lehetett saját kezű példány. A kötet vége felé olvasható sírversváltozatok címzettje például a valószínű eredeti „scurrula citharoedus”-ról a „Schurila Citha Redus”-ra változott. Wernher kezébe nagy valószínűséggel egy több közvetítésen átment kézirat került. Az abban található szövegeket, úgy tűnik, Wernher nemcsak válogatta, hanem rendezte is. Erre utal, hogy a kötetben az azonos témájú versek gyakran kerülnek egymás mellé. Ez ellentmond a változatosság humanista kötetekben megszokott elvének, ugyanakkor könnyen származhat olyan tematikus válogatásból, amely nem törekszik a változatosság megtartására. A szerkesztésre utal, hogy a kötet elején bevezető versek találhatók, a végén pedig Piso saját sírverse, éppen az a vers, amelyet Wernher 1544-ben, vagyis tíz évvel a Schedia keletkezése előtt már kiadott.

A versek a költő életidejének ahhoz a szakaszához kapcsolódnak, amely az 1500-as évek közepe táján, itáliai tartózkodásával kezdődik, és az 1520-as évek közepéig tart. Két, Szalkai Lászlót az új évben köszöntő vers (3, 29) egymástól távoli helyezése alapján feltételezhetjük, hogy Wernher forrása, akár saját válogatása valamilyen időrendre törekedett. Mindennek azonban ellentmond az, hogy a római versek két részre oszlanak. Tehát vagy keveredik a tematikus és az időrendi válogatás, vagy a kéziratok rendezését olyan életrajzi ismeretek határozták meg, amelyek eltérnek attól, amit ma más forrásokból Piso életéről tudunk.

Valószínűleg nem voltak Wernher kezében azok a versek, amelyeket az Innsbrucki Egyetemi Könyvtár 664. számú kódexe tartalmaz. Ha ugyanis ott lettek volna, akkor azokra Wernher egész bizonyosan legalább utalt volna. Ezek közé tartozik ugyanis a Krisztus szenvedéséről szóló százsoros vers, hekatosztikhon, márpedig a Schedia végén található Piso-epitaphium a költő legmaradandóbb érdemének éppen Krisztus dicsőítését jelölte meg.

Tekintsük át a kötet tartalmát. Az előszó és a nyitóversek (1–2) után a kötet két Szalkai-verssel (3–4) folytatódik, ezt követi néhány olyan vers, amely Piso római tartózkodásához köthető (5–8). Majd magyarországi vagy bécsi pártfogókhoz, barátokhoz írt epigrammák következnek (9–17). Ezután ismét római verseket olvasunk (18–21). Következik három Szalkaihoz szóló vers (22–24), majd négy olyan (25–28), amely a diplomata Piso 1514-es lengyelországi követségéhez kapcsolódik; az utolsó vers tárgya a követség, címzettje, akárcsak a 29. versé, ismét Szalkai. A kötetet négy olyan vers, illetve egy esetben versciklus zárja, amelyek síremlékről vagy síremlékül íródtak (30–33).

A továbbiakban néhány szempontból vázolom, miben gazdagíthatják a Schedia régi és új versei Piso ismeretét. Az első ilyen szempont a Piso név, az antik minták és a költői szerep kialakításának kapcsolata.

A medgyesi szász diák a bécsi egyetem magyar nemzetének anyakönyvébe a Iacobus Pistoris de Medgasch néven iratkozott be 1496-ban a tavaszi szemeszter elején. 1499-ben azonban már Piso néven engedélyezi a Sempronius név viselését a Sziléziából érkezett Petrus Sandperg számára (Klaniczay 1993b, 75). Jól csengő költői neve, a Piso (mozsár) etimológiájában rokon a Pistor (molnár, pék) névvel. Olyan ragadványnév, cognomen, amelyet számos római család viselt. Közülük különösen a Calpurniusok jeleskedtek mint a költészet művelői és pártfogói. Később látni fogjuk, hogy a Piso családnak van még egy vonása, amely fontossá válik abban, ahogy a mi humanistánk saját arculatát kialakítja, s ez a köztársasági Róma öröksége.

Piso kisköltészetének antik mintája elsősorban Martialis és Iuvenalis: két olyan költő, akinek verseiben kiemelt téma a hajdani erények kiüresedésén, a jelen bizonytalanságán – különösen Iuvenalis esetén –, immoralitásán való gúnyolódás. Ehhez kapcsolódik a nagy epikus témák iránti szkepszis, a rámutatás az ilyen témák érdektelenségére vagy érdemtelenségére. Az egyes szövegpárhuzamok mellett különösen a magyarországi epigrammákban találkozunk e téren Martialis és Iuvenalis követésével.

A humanista szónok és költő képzésének egyik célja a műveltség könnyen mozgósítható tárháza, a copia megteremtése, valamint megmutatása a költészetben. A mutatvány abban a formában történik, amely a választékos kifejezésekkel megjeleníti, hogy írója a beavatott, a műveltséget hasonló szinten mozgósítani tudó közönségre számít – röviden ezt nevezhetjük nagyvárosias szellemességnek, urbanitasnak.

Ezen a téren Piso kiemelkedett a pályatársak közül. Verseiben egyre-másra jelennek meg a csiszolt és tudós utalások. Ha lehet, antonomasiával, a más néven nevezés alakzatával él: Iuppiter mint Ammon, Pythagoras mint szamoszi agg, avus Samius, a bacchánsnő mint Bassaris jelenik meg. Választékos, ritkán használt kifejezésekkel él, olyanokkal, amelyeknek használatát csak egy-két helyen lehet ismerni a latin költészetben: a drága mozaikpadlóra a görög eredetű asarotos jelzőt használja, Apollo és Bacchus kettősségét a lanttal és a Feloldó Istenséggel, lyra et Lyaeo szókapcsolattal mutatja meg. Az ilyen megoldásokért érdemelhette ki Piso a legcsiszoltabb, a tersissimus jelzőt a kortárs Ursinus Veliustól (Ursinus 1523, 44).

Pisóról a korábbi versek és levelek alapján is látható volt, hogy a centrumokban, Bécsben és Rómában, s azon belül is a legjobb humanista társaságokban találta meg a helyét. Bécsben a bécsi humanizmus vezéralakja, a humanista Germánia koncepciójának felvázolója, Konrad Celtis az, aki az elsők között az ő fejére teszi a babérkoszorút, s aki úgy szól Pisóról, mint a legtávolabbi germán vidék, az éppen a pannon király undok igája alá került Erdély képviselőjéről (Celtis 1934, 2, 9, 131–136). Rómában saját állítása szerint három hónap után kapcsolatba kerül Johan Goritzcal (Ianus Corycius), a római humanista körök későbbi nagy mecénásával. Rotterdami Erasmus alig érkezik meg Itáliába, Piso máris felkeresi levélben (Ábel 1880, 88). A levélhez nem mást mellékel, mint maga Erasmus leveleinek kéziratát, amelyet egy római könyvárusnál vásárolt. Később versengve írnak sírverset torkos és iszákos, bortól megfulladt portugál humanista barátjuk, Henrique Caiadóéra halálára (Jankovits 2000). Piso verseit a Schediából ismerhetjük. S az ismert humanisták mellett számos, fiktív néven szereplő humanista – Linus, Lepta, Hyrtacus – is szerepel olyan epigrammákban, amelyek jól illeszkednek a reformáció előtti Róma antik mintára lakomázó, szellemes, urbánus humanista köreinek versei közé.

Ezt a társaságot 1513-ban, Bakócz Tamás esztergomi érsek, konstantinápolyi pátriárka missziójának keretében kellett elhagynia a költőnek. A pápaválasztáson sikertelen Bakócz az új pápától, X. Leótól, mint ismert, azt a Rómától jó távoli feladatot kapta, hogy békítse össze az oszmán birodalommal határos keresztény országok uralkodóit, s fordítsa azok egyesült haderejét a török ellen. E feladat részeseként járta meg Piso Lengyelországot és Litvániát mint az orosz és a lengyel uralkodó közötti békéltető követ. Ám ahelyett, hogy a csatára felsorakozott oroszok közé kellett volna mennie, biztonságban kivárhatta a fejleményeket, és dicsőíthette prózában és versben a lengyel uralkodó, I. Zsigmond fényes győzelmét a „szakadárok” fölött.

A dicsőítés mellett ugyanakkor a száműzött nagy költő, a barbár északi vidéket kárhoztató Ovidius nyomába lépett azokban a verses leveleiben, amelyeket a csata helyszínéről, a távoli északról Magyarországra küldött. Ezt a hagyományt folytatta magyarországi verseiben is úgy, hogy a barbár környezet gúnyolását társította a méltatlanul alárendelt udvaroncköltő sorsa feletti panaszolkodással.

Ha a magyarországi verseket nézzük, a választékosság és műveltség, a költői technika tökéletes birtoklásának megmutatása mellett szembetűnő Piso költészetében a költői státus értéktelenségének bemutatása a pannon világban. Három, a Schediában egymás mellé helyezett verse mutatja ezt a szemléletet.

Az elsőben magához Apollónhoz fordul, a vers várható műfaja tehát a himnusz. A himnuszok felépítésében gyakori az invokáció felsorolásszerű kezdése. Az istenség tulajdonságainak felsorolása mintegy elősegíti a szertartásoknak megfelelő megjelenést. Ezután következik a kérés, amely szintén megjelenhet felsorolásszerűen, majd a későbbi hála előzetes kifejezése, ígérete. A verset akár át is rendezhetnénk eszerint: először a költők és a jövendőmondás istenének attribútumai következnének, majd pedig a kérés, végül – költőről van szó – a hála dalba foglalása. Piso versének felépítése mintha kiforgatná a himnuszok szerkezetét, úgy, hogy annak katalógus jellegét megtartja. A költészetben általam nem ismert, a prózában is legfeljebb Lukianosznál található pimaszsággal állítja válaszút elé saját mesterségének védistenét, s egyben lefokozza mindazokat a helyeket, eszközöket, amelyek az istenség emberi szemmel látható megjelenései, érvényes jelenlétének bizonyítékai: „Vagy add meg, ó, Cynthius, a kérés szerint az aranyat, az ezüstöt, a csészéket, a serlegeket, a tálakat, a berilleket, a gyémántokat, a nagy gyöngyöket, a patyolatot, a selymeket, a bíbort, a szőnyegeket, a szép vadászölyveket, a hamar lovakat, egyszóval mindazt, mindazt, amit a királyi kincstár mestere elvetemült vesztegetéssel (ambitu) az atyák és a polgárok megnyerése végett eltékozol, vagy bocsáss el (aut missum face me), s tartsd meg magadnak az üstöket és a háromlábakat, a barlangokat, az üregeket, s a babért lantostul (cum lauruque lyra), és valamennyi verset, amely egy garast sem ér.” Allegorikusan az egész költészet értéktelenné válásáról van szó egy költészettől idegen világban. Mindez persze olyan megfogalmazásban, amely a költészetben való jártasságot nagyon is bizonyítja: a Terentiustól vett régies imperativusos megfogalmazással (aut missum face me), a csak Statiusnál található lauruque alakkal, mintegy igazolásául annak, hogy ami a költőt illeti, ő a maga dolgában mindent megtett. A himnikus felsorolás kiforgatásának lehetséges mintája talán Catullus (például a nem szép lányt a tőle megtagadott tulajdonságok felsorolásával üdvözlő 43. epigramma), s tőle, a híres Lesbia-epigrammából származik az utolsó sor is. Piso saját neve és költői arculata szempontjából különösen érdekes az ambitus (megvesztegetés, megkörnyékezés) kifejezés. A vesztegetést pénzbüntetéssel, hivatalvesztéssel és a senatusbóli kizárással sújtó törvény éppen egy ókori Piso, Caius Calpurnius nevéhez fűződik. Tekintetbe véve ezt, valamint a Piso család köztársasági hagyományhoz kötődését, aligha tévedünk, hogy a humanista költő saját arculatának megformálása során számolt a név eme háttérjelentésével.

A kötet szerkesztésének szép megoldása az, hogy a következő versből hiányzik a kincstartó figurája, de megmarad a költészet hiábavalóságának témája. A Szalkainak címzett vers a subiectio, a költött dialógus alakzatára épül: a patrónus kérdését követi a poéta válasza. A püspök mintegy szemére hányja a poétának, hogy jóllehet a pannóniai vitézek megannyi nagy tettet vittek véghez a törökkel szemben, Piso mindezt nem énekli meg. Hivatkozik arra, hogy a császár Piso homlokát azért övezte babérral, hogy maradandó érvényű munkát alkosson. Ezt teszik a költők Germániában, Itáliában, mindenütt. Piso azonban a henye Múzsát kedveli, irigyeli a hazát a nagy tettekért.

A kérdésre – miért nem fog a poéta hősi énekbe – az antik epigrammaköltők számos választ kínálnak, s ezeket a humanista hagyomány is felhasználja. Martialis talán a legközelebbi minta abban, hogy a költő a patrónus hiányával indokolja a nagyeposz hiányát. Pisónál a patrónus elősorolja, hogy Európa hány táján alkotnak nagy műveket költők, míg a pannonok poétája a henye múzsában – a kisköltészetben – leli kedvét. A versbeli válaszban ugyanakkor szó sincs a Martialisnál található majdani patrónusról, akivel eljön az eposz lehetősége. Piso ehelyett előszámlálja, miként nyerik el jutalmukat a többi nemzet költői, s ehhez képest – amint azt a versben a percontatio, a szemrehányó kérdés alakzatában olvassuk – mennyire nincs világi patrónusa a pan-non poétáknak: „hányszor segített a kegyetlen pannon az éhhalál szélén gyötrődő költőin? Még a végigvirrasztott csaták is alig hoznak száraz kenyeret. Kevéssel tartozunk a hazának, s nem jut nekünk födél. Ott méltó a húrba csapni, ahol a díszes öltözetű főpap énekel a fenséges oltárok előtt.”

A válasz talán a címzett, a vers keletkezése idején hivatalban lévő váci püspök dicsőítése, de lehet, hogy általában a főpap patrónusok kiemelése a világi pártfogókkal szemben. Mint minden összevetés, egyszerre dicsőítés és kárhoztatás – ebben az esetben kárhoztatása azoknak a patrónusoknak, akik tetteik megörökítésére várnak.

Akár Piso pályáját vesszük tekintetbe, akár a korabeli mecenatúrát, a versben foglaltak megfelelnek máshonnan származó ismereteinknek. A 15–16. századi magyarországi humanista költők nem azért nem alkottak a Borsias, Sforzias és más című epikus költeményekhez hasonló munkákat, mert nem lett volna meg a tehetségük. Amikor a főpap patrónus bármilyen, akármilyen kétséges epikus helyzetbe került – gondoljunk a Dózsa-háborúban így-úgy vitézkedő főpapokat eposzba költő Stephanus Taurinusra –, az epikus vállalkozás sem maradt el. A világi patrónusok esetében viszont mindez, úgy tűnik, semmiféle haszonnal nem kecsegtetett.

Piso legfontosabb patrónusáról, Szalkai Lászlóról, a Mohács előtti utolsó esztergomi érsekről Kubinyi András tanulmánya óta jóval árnyaltabb ismereteink vannak (Kubinyi 1999, 147–160). Patrónusi szerepének bemutatásával azonban a mi tudományunknak kellene elszámolnia, és e munka elvégzésében a Schediában található információk rendkívül hasznosak lehetnek.

Ha hihetünk Pisónak, magyarországi pályájuk szinte egyszerre indul. A Schedia két Szalkaihoz írt újévi köszöntőt tartalmaz. Mindkettőben szó van arról, hogy ilyen köszöntés minden évben elhangzik. A második fennmaradt vers egyértelműen megjelöli a dátumot is, amikor az éppen esztergomi érsekké vált Szalkaihoz szól – vagyis 1525. január 1-jére íródik. A vers az elején kiemeli, hogy kétszer két lustrum (öt év) után már a negyedik év telik be, s az ötödik kezdődik ilyen köszöntéssel – vagyis kettőjük kapcsolata legalább negyedszázados.

E kapcsolat kezdetén, az 1500-as évek elején Piso mint Bécsben képzett humanista, Konrad Celtis pannóniai kedvenceként tér vissza Magyarországra. Szalkai, aki tudomásunk szerint a sárospataki városi iskolánál tovább soha nem jutott, ekkortájt kapja első jelentős pozícióját, az alkincstartói tisztséget. Miközben Piso Itáliában, a legjobb társaságokban csiszolja műveltségét, Szalkai egyre fontosabb pozíciókat tölt be, és egyre nagyobb javadalmakhoz jut – akkortájt, amikor Piso 1513-ban Itáliából hazatér, Szalkai már a váci püspöki székben ül.

Kettejük viszonya Piso költészetében a pártfogó és pártfogolt, a patronus-cliens viszony költői toposzaival íródik le. Ezeket Piso szintén Martialistól és Iuvenalistól tanulhatta meg. A Schediában ezekből a versekből kilenc maradt fenn: pénzkérés, meghívás a szerény lakomára, levél a távoli Litvániából – csupa olyan munka, amely ebben a viszonyban jeleníti meg kettejük kapcsolatát, melynek összetett voltát talán leginkább a Schedia 11. verséből sejthetjük.

Ismét költött dialógusról van szó. A versbeli pozíciók disztichononként változnak. Az első két sorban konkrét szituációban hangzik el a nevető, ugyanakkor haragos kérdés (amint a Persiust magyarázó Serviustól tudjuk, a lép a nevetés, az epe a harag színhelye) a királyi palota kapujában, a palotán belül álló püspök szájából: minek áll, úgymond, a poéta a haszontalan tömegben a pompás ajtók előtt? A második disztichon, a válasz első két sora szentenciózus, általános megállapítás a kikerülhetetlen, értelmetlen szerencse karakteréről. A harmadik és az utána következő disztichonok mintegy alkalmazzák a szentenciát a bölcs poéta helyzetére, akinek nincs más választása, mint a változások elviselése. Az utolsó sor tömör és kétértelmű summázat: „interiora asophis nunc asarota patent” (a mozaikpadlós házbelsők ma a nem bölcsek előtt tárulnak fel). Az asarota, a morzsás (a-sarótos, söpretlen) mintázatú mozaikpadló egyszerre utal a gazdagságra és az igénytelenségre azok között, akik bölcsesség híján, a-sophosként is bejuthatnak a hozzájuk hasonlóan igénytelen gazdagok világába.

E magyarországi versekben nemcsak a jó patrónus Szalkai jelenik meg. Három vers egy bizonyos Paulushoz, egy pedig egy bizonyos Alexishez kapcsolódik. Mindkettő gáncsolás, vituperatio. A címzettek személyét Piso életútja és a versek utalásai alapján kapcsolatba hozhatjuk a költőhöz közel álló kortárs személyekkel.

A Paulushoz kapcsolódó versek egyikét, a 14., Apollóhoz írt szatirikus ódát már említettük: ő a királyi kincstár korrupt őre. Az itt említett királyi kincstárnok nevesítve jelenik meg a 13., Pálhoz szóló versben, s ennek alapján könnyen rá lehet jönni, kire utalhat a Paulus név. Várdai Pálról van szó, aki Piso idején alkincstartó, majd kincstartó, először a budavári Szent Zsigmond-káptalan prépostja (Kubinyi 1999, 229), majd 1521-től veszprémi, 1524-től egri püspök. A Szent Zsigmond-prépostságban éppen Piso az, aki váltja őt. Két verse közül az egyik éppen ahhoz a helyzethez kapcsolódik, amikor Várdai már készülődik püspöki székébe. A versre az előkészületek, a püspöki viselet drága kellékei feletti gúnyolódás jellemző. Pál beszerzi a püspöki viselet kellékeit, a palliumot, a finom szöveteket, a pásztorbotot, a püspöksüveget – s mindezt Apella, a Horatiustól kölcsönzött néven említett zsidó nagy kamatra adott kölcsönéből. A 12. versben ugyancsak a quaestor malesanus, a balga kincstárnok jelenik meg, aki társai előtt kérkedve kérdi, melyik földrészt hódítsa meg: Európát, Ázsiát vagy Lybiát, majd, amikor már mindenét odaadta nekik, száműzött lesz mindhárom földrészről.

Alexis, vagyis Elek nevét szintén kapcsolatba hozhatjuk Piso neves kortársával, mi több, tanítványával. A Schedia-kiadó Wernher a kiadás előszavában így beszél kettejük kapcsolatáról: „miután [Piso] visszatért hazájába, Lajos király nevelését bízták rá, mivel korábban sikeresen tanította a kiváló nemzetségből származó Thurzó Eleket, aki később a legmagasabb hivatalokat viselte Magyarországon”. Az azonosítás tehát nem nehéz: a nagy hatalmú Thurzó család egyik legfontosabb, világi pályát befutó, Mohács után az ország kormányzását ellátó tagjáról van szó. Érdekes ugyanakkor, miért hagyta benn a kötetben Wernher az Elekről szóló, Elekre nézve nem túl hízelgő epigrammát. A „korábban” megfogalmazás alighanem az 1500-as évek elejére utal, arra az időre, amikor Piso visszatér Bécsből, s elkezdi hazai karrierjét. Mind a mondatból, mind Thurzó Elek életrajzából arra lehet következtetni, hogy Piso Thurzó Eleket még az 1500-as évek elején tanította. A versbéli Elek, mondhatjuk, abban a korban van, amikor a tanár pálcája már nem hajtja a könyvek mellé. Nos, Piso epigrammájában Elek könyvei, amelyeket apja drága pénzen vásárolt, a vécépapír, a gyújtós és a stanicli szubtilisnak aligha mondható feladatait látják el. A források és a stílus ez esetben kifejezetten Iuvenalishoz és Martialishoz köthető.

A Schedia ismeretében elmondhatjuk, hogy a Piso-vershagyomány egyik legfontosabb része olyan kéziratból vagy kéziratokból származik, amelyek a költő halála után kerültek a humanista társaság kezére. Piso esetében ezeket a verseket ez a társaság, köztük a vele rokonszenvező Újlaky Ferenc püspök tartotta fenn. Sokáig nem kerültek nyilvánosságra, sejthetjük is, miért. A versekben kigúnyolt Várdai Pál és Thurzó Elek Mohács után egyaránt a politika csúcsára, a Mohács utáni kormányzás legmagasabb posztjára, a helytartói székbe került. Hadd utaljak ismét az Oláh-kódexre: az opportunizmustól nem mentes humanista főpap gyűjteményében a versek másolása megszakad a 11. verssel, azzal, amely először üt meg kritikus hangot a magyarországi viszonyokkal kapcsolatban. Ha a Schedia megjelenése után sem fért bele minden vers egy kéziratos gyűjteménybe, ez információ arról is, miért volt érdemes korábban hallgatni róluk.

Miért jelentette meg mégis Wernher Piso verseit? Ebben sok mindennek lehetett szerepe. Az egyik talán az, hogy a versekben szereplő nagyságok a megjelentetés idején már nem élnek: az utódokra netalán árnyékot borító nagy patrónus, Szalkai a mohácsi csatatéren maradt, a korrupt kincstartó Várdai Pál 1549-ben, a tudományhoz hűtlennek csúfolt hajdani tanítvány, Thurzó Elek 1543-ban, a Schedia keletkezése előtt egy évvel meghalt, s kevés kortársat hagyott ezen a világon. Jellemző, hogy mind Alexis/Elek, mind Paulus/Pál olyan versekben jelenik meg, amelyekből már a

16. század közepén is csak igen kevesen spekulálhatták ki a címzett személyét. Lehet, hogy voltak olyan versek, amelyek ennél is szabadszájúbbak voltak, közvetlenebb utalásokat tartalmaztak. Ezt azonban akár Újlaky, akár Wernher aligha engedhette ki a keze közül.

A helytartói székben Várdait éppen Újlaky Ferenc követte. Őnála maradtak fenn a fontos kéziratok, ő mutatta, s ő nyugodtan megmutathatta őket Georg Wernhernek, s Wernher is nyugodtan ajánlhatta neki a kötetet 1554. május 1-jén. A kötet megjelenése idején Újlaky már fél éve nem helytartó. Olyan Magyarországot hagytak el, amelyet már aligha érdekelt a reformáció előtti humanisták kultúrája. Piso magyarországi recepciójának évszázadokig egyetlen ismert nyoma Oláh Miklós említett kódexe. A 16. század közepétől Piso magyarországi ismerete, amennyire láthatjuk, a Mohács előtti humanista világ egyik legutolsó, a múltat sok tekintetben már megtagadó tanújára korlátozódik.

HIVATKOZÁSOK

Ábel Jenő (1880) Magyarországi humanisták és a Dunai Tudós Társaság, Budapest: MTA.

Celtis, Conradus (1934) Quattuor libri amorum secundum quattuor latera Germaniae – Germania generalis. Accedunt carmina aliorum ad libros amorum pertinentia, Felicitas Pindter (kiad.), Budapest: MTA.

IJsewijn, Josephus (1997) Coryciana, Roma: Herder.

Jankovits László (2000) „Erasmus, Piso és az iszákos bohóc”, in Bartók István–Jankovits László– Kecskeméti Gábor (szerk.) Humanista műveltség Pannóniában, Pécs: Művészetek Háza– PTE, 115–122.

Klaniczay Tibor (1993a) „A valódi és az ál Piso-versek”, Irodalomtörténeti Közlemények 97: 52–56.

Klaniczay Tibor (1993b) A magyarországi akadémiai mozgalom előtörténete, Budapest: Balassi.

Kubinyi András (1999) „Szalkai László esztergomi érsek politikai szereplése”, in Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon, Budapest: METEM.

Ursinus Velius, Caspar (1523) Poemata, Bázel: Frobenius.

Wernher, Georg (ed.) (1554) Iacobi Pisonis Transsylvani, Oratoris et Poetae excellentis Schedia, Viennae Austriae: Zimmermann.