Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

23. fejezet -

23. fejezet -

A MAGYAR VERS A RENESZÁNSZ ÉS REFORMÁCIÓ KORÁBAN

„Az régi magyar énekekben pedig avagy tíz vers [versszak] is egymásután mind egy igében ment ki [ugyanarra a szóra végződött], ahonnan az históriás énekekben számtalan az sok vala, vala, vala. Kin az idegen nemzetek, azkik ezt látják, nem győznek eleget rajta nevetni. De hála Istennek ez egynéhány esztendőkben az mi emberink is ékesb verseket szoktak írni” (Szenci Molnár Albert 1607. évi zsoltároskönyvének előszavából).

Az alábbi fejtegetések Szenci Molnár Albert megállapítását óhajtják igazolni. Ugyanazt az anyagot fogjuk szemügyre venni, amelyről ő beszélt: a magyar nyelvű termékeket előállító könyvsajtó első korszakának, az 1607 előtti háromnegyed évszázadnak költészetét. A kiindulópont szükségképpen 1536.

Ez az év két magyar nyelvű verseskötetet hoz: egy erasmistát és egy protestánst. Az erasmista Pesti Gábor erkölcsi tanulságot hordozó versikével kíséri mind a 185 aesopusi meséjét (Esopus fabulái, mellyeket mastan újonnan magyar nyelvre fordított Pesti Gábriel). A reformátor Gálszécsi István az első magyar gyülekezeti énekeskönyv szerzője és összeállítója (Kegyes énekekrűl és keresztyén hütrűl rövid könyvecske, Gálszécsi Estván mestertűl szereztetett). Más-más módon ugyan, de mindkét kötet szakít az addigi magyar versszerzés hagyományával. Ehhez az évhez rögzíthetjük a magyar vers történetében a reneszánsz és reformáció korszakának kezdetét.

Ugyanakkor általában a más (egyházi, iskolai, politikai) intézményektől elszakadó, önálló, magyar nyelvű irodalom létrehozásának első munkaterve is ide keltezhető: az erasmisták mozgalmának kezdeteihez. A Sylvester János pártfogolta tankönyvek (Christoph Hegendorf, 1527; Sebald Heyden, 1527, 1531), Pesti Gábor szójegyzéke (1538), Sylvester nyelvtana (1539), az egyre teljesebb Újszövetség-fordítások (Komjáti Benedek, 1533; Pesti Gábor, 1536; Sylvester János, 1541), az első görögös, időmértékes magyar versek (Sylvester, 1541), az első fikciós, világi mű (Pesti Gábor meséskönyve, 1536) – mindez arra vall, hogy a magyar erasmisták összpontosított törekvése csakugyan nem kevesebbre irányul, mint egy nemzeti irodalom létrehozására.

METAFORA, FIKCIÓ, IRODALOM

Rotterdami Erasmus szerint egy megbízható szövegű Bibliát gondos, népnyelvű fordításban lehetőleg minden kereszténynek ismernie kell. Mindazonáltal a klasszikusok olvasása is nemesíti az erkölcsöt, és javítja bibliaolvasási jártasságunkat, ugyanis – és ebben Erasmus akár Dantéval is megegyezik – mind a Bibliát, mind az irodalmat allegorikusan kell olvasni, az írás testétől el kell jutni a lelkéig. (A túlzást persze, mint sok mindenben, az allegorizálásban is elveti Erasmus.)

Az Esopus fabuláinak előszava Erasmus Parabolae sive similia című művét (1514) követi. A híres humanista ott fejti ki, hogy a képes beszéd (hasonlat, allegória, példabeszéd, amelyeket összefoglalóan metaforának nevez) a Bibliára és az ókori pogány irodalomra egyaránt jellemző (sőt felhangzik a borbélyműhelyben és a nyilvánosházban is, de ne onnan válasszuk irodalmi mintáinkat). A Parabolae… hatott Sylvester Jánosra is, aki az 1541-ben közrebocsátott Új Testamentum magyar nyelven kísérőtanulmányát (Az olyan igíkrűl való tanúság, melyek nem tulajdon jegyzísben vítetnek) egészében a képes beszéd kérdésének szenteli. Ez az első szónoklattani tanulmány magyarul.

Az erasmista példázat hazai műfaji hagyománya magyar nyelven nemigen folytatódik, latinul viszont – üldözött, titkolt, kéziratban maradó, de mégiscsak – remekműveket eredményez. Az 1570-es évek szabadgondolkodó erdélyi vallásbölcselőinek legjobbika, Jacobus Palaeologus, akinek életműve Pirnát Antal ragyogó felfedezésig ismeretlen marad, stilárisan meglehetősen távol áll Erasmus híres latinságától (Pirnát 1961, 70), más tekintetben viszont bízvást a németalföldi humanista követőjének tekinthető. Osztozik racionalizmusában, továbbá a katolikus egyház iránti általános ellenszenvében (mely ugyanakkor nem párosul a reformáció iránti különösebb rokonszenvvel), és osztozik a példabeszédek és a gúny iránti hajlamában is. A Catechesis Christiana (1574) irodalmi szempontból legérdekesebb része a Kolozsvárra látogató indián Telephus elbeszélése, amelyben arról számol be, hogy Mexikóban összehasonlíthatta az ősi, teológiamentes vallásosság édességét a spanyol ültetvények, majd a gályapad keresztény civilizációjával, utóbb pedig még Mohamed istenének török gályapadját is kipróbálhatta. A romlatlan erkölcsű, jó indián alakja nem ismeretlen a 16. századi irodalomban. (Magánál Palaeologusnál másutt is felbukkan. Anomnesabuno Adamo descenderint című írásában azt bizonyítja, hogy – mivel a Kolumbusz előtti emberek még nem utaztak az Óvilágból az Újba – az indiánok nem lehetnek részesek az eredendő bűnben, hiszen nem Ádám leszármazottai. Akkor viszont Jézus megváltó hatalma nem lehet teljes körű: nem terjedhet ki például a bűntelenül meghalt indián csecsemőkre.) A téma előfordul tehát – egy ennyire montesquieu-i és voltaire-i feldolgozás azonban talán figyelemre méltó. Erasmus legközelebbi munkatársa, az Utopia-szerző Morus Tamás ihlethette Palaeologus Disputatio scholasticáját (1575), amely az aranyból és drágakövekből épült, éjszakai közvilágítását a kifúrt földgolyón keresztül alulról kapó, képzeletbeli városban játszódik, amelyet János Zsigmond erdélyi fejedelem tiszteletére Janopolisnak neveznek. A Lukianoszra emlékeztető, istenektanácsa-jellegű égi nyitójelenet, a szerzőért (és pártfogóiért, a Gerendi-fivérekért és az ő barátaikért) az erdélyi Alcinára érkező repülő szőnyeg, a khíoszi kaland, a csehországi spionok epizódja, a francia király meg-előszobáztatása, a pápák kiengedése a pokolból – mindez fikció a javából, és valósággal lehetetlenné teszi, hogy Palaeologust csupán egyház-és vallástörténeti szempontból tartsuk számon, ne pedig íróként. Az erkölcstanító példabeszédtől, a metafora erasmusi általánosításától, lám csak, igenis vezet út az első osztályú fikciós irodalom felé – csak a nem haszonelvű, öncélú irodalom felé nem vezet.

Ennek az erdélyi szabadgondolkodó társaságnak ismeretesek művön kívüli fikciói is, érdekből eredő, de valamiképpen mégiscsak irodalmi jellegű, szinte művészi, szinte performance-hazugságai. Egyszer Palaeologusék az egyik hitvitára úgy érkeznek, hogy a disputára egy meghamisított szövegű (állításuk szerint ősrégi, csak kevéssel az újszövetségi események után másolt, s most egy konstantinápolyi antikváriumból beszerzett) Biblia-példányból készültek fel (Balázs 1998, 90). Egyszer meg, immár Palaeologus máglyahalála után, Gerendi János másik pártfogoltja, a kolozsvári unitárius iskola tanára, a minden tételes vallást elutasító Christian Francken, legmerészebb művét, a keresztény vallás bizonytalan voltát hirdető De incertitudine religionis Christianae című dialógust (Keserű 1982) – ha csakugyan azt, vö. Szczucki 1980, 113 kételyeivel – egyszerűen De certitudineként, „bizonyossága”-ként említi egy jezsuita rendfőnökhöz intézett levelében. Nem, az nem lehetséges, hogy a remek fikciókat termő erdélyi szabadgondolkodás a korabeli, ugyancsak az 1570-es, 1580-as években kivirágzó magyar nyelvű, világi fikciós irodalommal semmi kapcsolatot ne mutasson.

A személyek közötti kapcsolatról régóta tudunk (Horváth 2004, 209). Francken 1591-ben a jezsuita rendfőnöknek arról is beszámol (Szczucki 1980, 164), hogy két évvel korábban nem Erdélyben, hanem Magyarországon időzött, a bőkezű Szokoly Miklós úrnak vendégszeretetét élvezve a kisvárdai várkastélyban. Ez az a Szokoly, akit Rimay a néhány Balassi-értő egyikeként emleget, mint „Pallas ivadékát” (Rimay 1955, 35). Szokoly felesége, Kisvárda nagyasszonya pedig nem más, mint Telegdi Kata, az első magyar költőnő. Ő ír, verses levelében, egy Pallasnak ajánlott irodalmi berekről, amelyet mesterséges forráskút és barlang díszít (hasonló létesítményt láthatunk ma a fontainebleau-i kastélyt környező díszkertben), és amelyben költők mutatják be műveiket. Balassi is ír, Nyolc ifiú legény kezdetű versében, egy ligetbeli költői versenyről, amelyen ő elnökölt, sőt három feltételezhető versenydarab mindmáig megvan. Általában azonosítjuk is a Balassi-féle irodalmi ligetet azzal, amelyikről Telegdi Katától tudunk. A legvalószínűbb elképzelés szerint 1589 körül, a Júlia-versek megalkotásának idején zajlik le a Balassi és Telegdi Kata említette költői találkozó. Abban az évben, amikor Francken Telegdi Katáéknál időzik, és talán épp a Bizonytalanságot írja. Bizonyosan 1589-ben intézi Gerendi Jánoshoz ama híres levelét, amely kétségbe vonja a halál utáni életet. Mivel tehát mind Balassi, mind Francken szorosan kapcsolódik a Szokoly házaspár szellemi köréhez, a legkevésbé sem kell csodálkoznunk azon, hogy a Szép magyar komédia előhangjában a szerző nemcsak lekicsinylően, hanem ráadásul még pártatlanul is szól a felekezeti harcokban született – katolikus vagy protestáns – írásokról. [Nemcsak a fikciós irodalomra, hanem a korabeli magyar nyelvű elméletírásra is üdvös hatása van ennek az Erdélybe vagy Magyarországra menekülő nemzetközi eretnektársaságnak. Az idő tájt magyarul is születnek eredeti vallásbölcseleti művek; köztük még istentagadó tanulmányok is (Pirnát 1971).]

A világi, fikciós irodalom és az erdélyi szabadgondolkodás a legvilágosabban Enyedi György igencsak különnemű munkásságában találkozik. A szentháromságtagadó irányzatban Palaeologusnak és Franckennek is kor-és munkatársa ő; Palaeologus számos műve az ő másolatában marad fenn (Lakó 1997, I: no. 474), de saját elméleti munkássága is jelentős. Közben lefordít latinra egy híres ógörög regényt, Héliodórosztól a Sorsüldözött szerelmeseket (1592). (Mellesleg e mű másik magyar vonatkozása, hogy a görög szöveg fennmaradását véletlenül épp Mátyás király könyvgyűjtő szenvedélyének köszönhetjük.) Ifjúkorában Enyedi magyar, verses széphistóriává dolgozza át Boccaccio egyik novelláját (IV, 1), nem közvetlenül az olasz eredetiből, hanem Philippus Beroaldus latin változata nyomán (Gismunda és Gisquardus, 1574). A mű később Kolozsvárt is megjelenik, akkor, amikor Enyedi (Francken elődjeként) már tekintélyes tanár az ottani unitárius iskolában; úgy látszik, a szerzőnek a megjelenés ellen még ekkor sincs kifogása.

Az erdélyi szabadgondolkodást ma mindenki kizárólag a „gyökeres reformáció” fogalmába sorolja, pedig nem teljesen fér bele. Történetét egyoldalúan, a szentháromság-tagadástól a deizmuson keresztül az istentagadásig vezető útként láttatják, pedig bizonyára nemcsak a vallástörténetnek – vagy, ha tetszik, a vallástalanság előtörténetének – szemszögéből vizsgálható, hanem az irodalomtörténetéből is: az erasmusi– morusi fikció hagyományának erdélyi továbbéléseként, bizonyos mértékig visszatérve a Palaeologus műveit felfedező Pirnát Antal útmutatásához (Pirnát 1961).

Amidőn – húsz évvel ezelőtt – csoportunk új irodalomtörténeti összefoglalást vett tervbe, elsősorban azokra a különbségekre figyeltünk, amelyek elválasztják az 1530-as, 1540-es évek erasmistáinak irodalmi munkatervét a Balassi-körétől. A régi megállapítások (Ács 1982) feladása nélkül, most bizonyos hasonlóságokat is észrevehetünk.

A Balassi-kör nem kapcsolódik meglévő (iskolai, egyházi, politikai) intézményekhez, sőt tagjai kísérletet tesznek az önálló irodalmi intézmény megteremtésére. Ilyen az irodalmi berek (írószervezet) és ilyen a Szép magyar komédia ajánlásában megszólított „erdélyi asszonyok” célcsoportja (olvasóközönség). Erasmus, Morus, Komjáthy, Pesti, Sylvester, aztán Palaeologus vagy Francken nem mennek ilyen messzire, de intézményi kapcsolódásaik általában kérdésesek, olykor a víg-, sőt szomorújátéki elemeket sem nélkülözők.

Erasmus is, késői követői is hasznos olvasmányokat akarnak létrehozni, amelyekből nem hiányzik az erkölcsi tanulság. Balassi – és a későbbi szépirodalom – kimondott célja pusztán az időtöltés (vö. megint csak a Szép magyar komédia előhangjával), ám lehetséges, hogy kimondatlanul a szépirodalom is tanít. Vannak, akik úgy tartják: az irodalmi műnek is van jelentése. Pesti Gábor meséi mind tanulságos példabeszédek, de olykor a későbbi szépirodalom alkotásait is lehet példázatként olvasni. Az ilyetén olvasásmód nemcsak a Telephus-történet befogadásakor látszik valósággal elkerülhetetlennek, hanem Voltaire Vademberének értelmezésekor is.

A szépirodalmi jelleg legfőbb próbaköve, a már Hésziodosz („szánkon tarka hazugság”) és Dante („fictio rhetorica”) által említett fikciósság nem különíti el az Erasmus-követő írókat a Balassi-körtől. Sem Pesti Gábor aiszóposzi meséinek, sem a janopolisi történetnek, sem a Júlia-verseknek a kijelentései nem lehetnek sem igazak, sem hamisak, mivel nem állítások (Sidney 1602, 78).

Pesti Gábor meséskönyvének, ennek az egyrészt intézményfüggetlen, másrészt fiktív szövegű kiadványnak 1536-os megjelenése tehát valóban fontos dátum a magyar irodalom történetében.

Témánk a verstörténet: e megszülető magyar irodalom költészeti formakincse. Vizsgáljuk meg ezt az 1536-os dátumot először műfajtörténeti, másodszor versformatörténeti szempontból.

MŰFAJOK

A 17. század előtti időből mintegy másfél ezer (az RPHA szerint 1521) magyar nyelvű versről van tudomásunk. Vessük össze a Pesti Gábor meséskönyve előtti, ránk maradt versanyagot azzal, amit 1536-tól a 16. század végéig ismerünk.

PONTOSÍTÁS

Mely magyar nyelvű versek keletkeztek 1536 előtt? Ennek megállapítása részben döntés kérdése.

Gálszécsi István eleve picinyke gyülekezeti énekeskönyvének még kisebb, ma ismert töredéke, mint a reformáció költészetének egyik legkorábbi terméke, kerüljön az 1536– 1600-as időintervallumba, hiszen tipikusan odatartozik, még akkor is, ha a költő egyikmásik énekét talán egy-két évvel korábban szerezte. Ugyanezen az alapon Pesti Gábor verses tanulságai is mint a magyar nyelvű reneszánsz korai termékei tartozzanak ide.

A német reformáció némely énekének – így Luther Márton, Münzer Tamás, Erhard Hegenwald, Michael Weisse egyik-másik szerzeményének – magyar fordítása először Huszár Gál 1560-as énekeskönyvében jelenik meg, de a fordítások akár jóval korábban is keletkezhettek. „Terminus post quem”-jük a német eredeti szövegek megjelenési ideje, általában az 1520-as évek. Ezeket Gálszécsi István énekeivel együtt kezeljük. Batizi András „Áldott legyen mindörökké” kezdetű népszerű éneke utolsó versszakában valószínűtlenül korai keltezést visel (1530), esetleg szövegromlás nyomán. Most ez is tartozzék az 1536–1600-as időszakba.

Nos, hány verset ismerünk a régi (1536 előtti) korszakból, és hányat a 16. század még hátralévő 64 esztendejéből? A kezdetektől 1536-ig csupán 95-öt. Azután a századvégig 1426-ot, vagyis az 1536–1600-as időszak már csak ebből az egy szempontból is egészen másmilyen, mint a korábbi: 64 esztendőből 15-ször annyi vers marad ránk, mint a magyar történelem addig eltelt teljes idejéből. Látni fogjuk, hogy nemcsak a mennyiség nő, hanem teljesen átalakul a műfaji rendszer maga is.

(Megjegyzés: az alábbi áttekintés látszólag valamivel több verset fog műfaji osztályokba sorolni, mint ahány vers fennmaradt, természetesen azért, mert ugyanaz a vers egyszerre több műfajba is beosztható.)

VALLÁSIAK

A 17. század előtti időből fennmaradt magyar nyelvű versek legtöbbje vallási költemény (1028 darab). Ebből csupán 73 vers 1536 előtti, 955 későbbi. Különösebb elvilágiasodásról tehát nem beszélhetünk. (A reformáció korában ezen nem kell csodálkoznunk.)

Vannak a vallási csoporton belül históriás énekek (1536 előtt 0, utóbb 85), amelyek vagy történetmondók (természetesen 0, illetve 69), vagy leíró-értekezők (0 + 21). A történetmondó ének lehet világkrónika (0 + 3), bibliai história (0 + 63), vagy egyháztörténeti (0 + 4), mely tárgyát a régmúltból (0 + 1) vagy a közelmúltból (0 + 3) meríti. A leíró-értekező csoportba szinte csak prédikációs énekek tartoznak (0 + 20).

A bibliai eredetűek (1 + 319) között zsoltárokat és parafrázisokat (0 + 277), szűk értelemben vett (a Bibliából fordított) jeremiádokat (0 + 2), bibliai könyvek rövid, verses összefoglalásait (1 + 38), színjátékká való átdolgozást (0 + 1), illetve az Énekek éneke fordítását (0 + 1) találjuk meg. Ez azért sokatmondó adat. Ha a Döbrentei-kódex (1508) gyanús kétsorosát nem vesszük tekintetbe, akkor a későbbi korszak 382 bibliai eredetű versével szemben a korábbi idő 95 verséből egyetlenegy olyant sem találunk, amelyet a Bibliából fordítottak volna. Ez annak fényében is megdöbbentő, szinte túl látványos, amit a reformáció biblicizmusáról korábban tudtunk.

A vallási énekek többsége nem históriás ének (72 + 876). Most ezeket vesszük sorra.

A középkori liturgián (istentiszteleti szokásrenden) alapuló szövegek (52 + 154; lám csak, hogy megfordulnak az arányok!) lehetnek himnuszok (29 + 110), ezen belül szentkirály-himnuszok (2 + 0), sequentiák (3 + 8, lehetnek antiphonák (3 + 3), benedicamusok (0 + 19; itt csak azért vezet az újabb kor, mert a régi benedicamusok prózaiak voltak) és benedicamus-parafrázisok (0 + 3), Úrfelmutatásra való énekek (1 + 2), imádságok (7 + 1), cantiók, vagyis az istentisztelet szokásrendjében nem szabályozott egyházi énekek (4 + 10), legendák (3 + 0), a szerzetesi élet kötelezettségeit taglaló énekek (3 + 0), s van köztük Mária-siralom (1 + 0) és Mária-dicséret (0 + 1). Az eloszlás az, amit várni lehetett.

A hittételekkel foglalkozó művek (2 + 66) többsége a hívő oktatását szolgáló úgynevezett káté-ének (0 + 49). Ezek részint az Úrvacsorát (0 + 10), a Szentháromságot (0 + 7), a Hiszekegyet (0 + 4), a Miatyánkot (0 + 4) és a Tízparancsolatot (0 + 5) magyarázzák, részint hitviták (0 + 15). Van köztük közgyónási ének (0 + 1) és úgynevezett doxológia, vagyis a Szentháromságot dicsőítő záróvers (1 + 0). Ez az anyag természetesen majdnem mind protestáns.

Életeseményekhez kapcsolódnak (0 + 61) a házas-(0 + 18) és keresztelési (0 + 1) énekek, a bölcsődal (0 + 1), az asztali áldások (0 + 2), a temetési (0 + 35) és a bujdosóvagy zarándokénekek (0 + 4). Természetesen ez is protestáns csoport.

A hétköznapi vagy ünnepi isteni dicséret (1 + 305) lehet úgynevezett közönséges isteni dicséret (0 + 69), hálaadás (0 + 18), könyörgés (1 + 117), a Szentlélek segítségül hívása (0 + 19), conclusio, vagyis záróének (0 + 1), intőének (0 + 24), bátorítás (0 + 4), siralomének vagy afféle általános értelemben vett jeremiád (amely nem a Bibliából van fordítva; 0 + 16), vigasztalás (0 + 3), a világ hiúságáról való olyan ének, amely nem tekinthető a Prédikátor könyve fordításának (0 + 11), halotti ének (0 + 44) és rabének (0 + 4). Protestáns műfajok.

Találunk még ráolvasásokat (15 + 12; a későbbiek is jobbára katolikusok) és emblematikus, vagyis valamely ábrázolás jelképes értelmét megvilágító verseket (0 + 3). A magyar nyelvű muzulmán himnuszról is itt kell megemlékezni (0 + 1).

VILÁGIAK

A világi költemények körülbelül felét teszik ki a vallásiaknak (23 + 525). Pesti Gábor 185 verse persze látványosan dagasztja a statisztikát.

A világi históriás énekek (6 + 96) között is van leíró-értekező mű (0 + 1), és van történetmondó (6 + 95), amely alapulhat koholt történeten (0 + 37, illetve tárgyalhat ténylegesen megtörtént dolgot (6 + 59) a rég-(4 + 25) vagy a közelmúltból (2 + 34). A fikció tehát látványosan előretör.

A többi világi ének (16 + 427) két nagy csoportra osztható. Az egyik a moralizáló-politikai (vagyis erkölcstanító, illetve a közügyeknek szentelt) csoport (11 + 305), a másik érzéki vagy szerelmi tárgyú (5 + 119).

A moralizáló-politikai osztályon belül a költészet arisztokratikus (udvari) regisztere szólal meg a vitézi életeszményt ünneplő költeményben (0 + 12). A populáris-vágáns regisztert (10 + 37), vagyis a kortársak által széles körben kedvelt, eredetileg részben a deákköltészet hagyományában kialakult hangot a naptárvers (0 + 13), a hegedősének (0 + 6; meglepő eloszlás!), a gúnydal (1 + 9), a politikai hírverés (6 + 3), a bujdosóének (0 + 6), a versbe szedett jogszabály (1 + 0), a játékhoz való versszöveg (1 + 0), az ünnepnapok kiszámítását megkönnyítő csízió (2 + 2) és a mezőgazdasági tanköltemény(0+1).A humanista eredetű vagy a vele rokon iskolai regiszterbe (2+258) soroljuk az ajánlást (0 + 11), a verses tanulságot (0 + 185), az idézetet (1 + 42; voltaképpen az az egy is humanista jellegű, Lucanus-fordítás), az epigrammát (0 + 9), a gyászkölteményt (1 + 7), a jelképmagyarázó emblémát (0 + 2) és az ellenkezőjére fordított tanulságú Horatius-átiratot (0 + 1).

A szerelmi vagy érzéki tárgyú költemények közül az arisztokratikus regisztert szólaltatja meg az udvari virágének vagy udvari szerelmi ének (1 [kétséges] + 97). Ezen belül alosztályként megkülönböztethetjük a költői vitát (0 + 4), az itt is felbukkanó emblémát (0 + 5), a török bejtből (vallási jelképet is hordozó rövid szerelmes versből) készült átdolgozást (0 + 9), a rejtvényt (0 + 1), a szerelmi vagy erotikus témájú, elküldött verses levelet (1 + 1), az epigrammát (0 + 1) és a színdarab részleteként előadott költeményt (0 + 3).

A szerelmi vagy érzéki tárgyú költészet populáris-vágáns regiszterében (3 + 21) íródtak a női dalok (0 + 8; az eloszlás ugyanolyan meglepő, mint a hegedősének esetében), az úgynevezett lator (gúnyos vagy merészen szókimondó) virágénekek (1 + 5), a török műfajok ihlette szerelmi dalok (0 + 3), az albák vagy hajnali búcsúénekek (1 + 2), a táncdalok (2 + 3), a szerelmi – de nem udvari szerelmi – üdvözlet (1 + 0).

S még a szerelmi vagy érzéki tárgyú költészeten belül is felismerhetjük a humanista eredetű vagy iskolai regiszter nyomait (0 + 4).

VERSFORMÁK

Pontosítás

Az imént láthattuk, hogy a műfajkészlet időbeli eloszlása messzemenően, szinte túl látványosan igazolja a kiválasztott 1536-os időhatárt. Merőben mást látunk előtte, mást utána. A hirtelen váltásnak nemcsak – európai és magyar – észjárás-történeti okai lehetnek, a reneszánsz forradalma, a reformáció eszmevilágának elterjedése, hanem az is, hogy mind e változások statisztikai hibaforrások is egyúttal. A nyomdagép megjelenése a történeti poétika szempontjából elsősorban azért fontos, mert nélküle bizonyos új verscsoportok (például a reformáció gyülekezeti énekeskönyveinek anyaga) nem virultak volna ennyire, statisztikai szempontból viszont e találmány torzító tényező is, hiszen a példányok megsokszorozása révén rendkívüli módon megnöveli a szövegek fennmaradási esélyeit. Természetesen maga ez a torzító hatás is hozzátartozik az irodalomtörténethez. Az olvasó másként vesz kézbe egy kódexet, és másként egy nyomtatványt, mely az előbbi árának töredékébe került. Az író esetleg másként ír nagyobb, másként kisebb olvasóközönség számára. Az 1536 körüli időhatárra ez a körülmény is roppant jellemző, a szövegmegőrzési valószínűség ugrásszerű emelkedése – az itt következő vizsgálatban mégis törekedni fogunk arra, hogy a torzítást csökkentsük, az 1536-os határvonalat kissé kirojtosítsuk.

A tól-ig keltezésű szövegeket a végső időponttól („terminus ante quem”) a legkorábbihoz („terminus post quem”) csoportosítjuk át, feltételezve, hogy sok vers elveszett. Magát a forradalmi 1536-os évet pedig, egyrészt mint vizsgálatunk tárgyát, másrészt mint – gazdagon buzgó verstermése miatt – eleve torzító tényezőt egyszerűen kivesszük a vizsgálatból. A versforma szempontjából nem elemezzük se Pesti Gábor 185 tanulságát, se Gálszécsi István ideköthető énekeit. Pesti Gábor költészete számra túl sok. Nem rontaná el a statisztikát, hanem ellenkezőleg, inkább túlságosan látványos eredményeket adna. (Gálszécsi szerényebb anyaga nem nagyon hasonlít arra, amit később gyülekezeti éneknek fogunk nevezni, de ennek kirekesztése alig jár statisztikai következményekkel.) Így most az összehasonlítandó két verscsoport az „1536 előtti”, illetve az „1536 utáni” lesz, az utóbbi esetben sem lépve túl az 1600-as évszázadhatáron.

1521 nyilvántartott versünkből 115 tartozik az első csoportba (a kezdetektől 1535-ig), 1217 a másodikba (1537-től 1600-ig). Az lenne tehát várható, hogy az egyes versformák példáinak száma – durván – megtízszereződik; az eredmény persze nem ez lesz.

A versek személyessé tételének külsőleges formái

Idesorolható jegy a vers szignáltsága, esetleges személyes címzettje, a versfőkben (a strófakezdő betűk összeolvasásával) elrejtett üzenet, a szereztetés körülményeiről beszámoló záróversszak.

Aláírt műnek tekintjük azt, amely szerzői szignót visel a szöveg előtt vagy után, esetleg bent a szövegben (általában a versfőkben vagy a záróversszakban), továbbá a gyűjtemény (kötet) szintjén együttesen szignált verscsoportok minden egyes darabját. Az anagrammatikus aláírást is (ilyen a 16. század végén Ádámi János és Csáktornyai Mátyás egy-egy műve) aláírásnak tekintjük. Az 1536 előtti korszakból 15 szignált versszövegünk van, az 1536 utáni 64 esztendőből pedig 662. A növekedés több mint négyszerese a várhatónak.

A szövegek és ajánlásaik címzettjeiként a régebbi korszakban egyetlenegyszer sem szerepel halandó – a későbbi időben viszont megfigyelhetünk 128 ilyen esetet

Ha az ember nemi meghatározottságának költészettörténeti megjelenésére vagyunk kíváncsiak, megvizsgálhatjuk, hogy a szerzők és a címzettek között összesen hány név szerint megemlített, halandó nő akad. A nőkhöz személyesen kapcsolódó mind a 49 vers az 1537–1600 közötti időben keletkezett. (A szám nem tartalmazza Balassi legtöbb szerelmes versét, azokat, amelyeket nem könnyű személyesen nőknek ajánlott szövegként értelmezni.)

Az 1536 előtti anyagban 5, a szereztetés körülményeiről beszámoló záró versszakot találunk, 1536 után 151-et. E vágáns eredetű forma korai megléte természetes (gondoljunk például Tinódi Budai Ali basa históriája című műve utolsó szakának motívumpárhuzamára Villon Kis testamentumának zárlatával). A versfejekbe rejtett üzenet hasonló eredetű eljárása is kimutatható mindkét korszakfélben: 1536 előtt 9-szer, utána 463-szor. A versfők esetében tapasztalható meglepően nagy növekedés talán az olvasni tudás 16. századi gyors elterjedésével függhet össze.

Megkötések

A magyar verselésben a megkötéseknek négy fő változatát különböztetjük meg.

Az elsőben még nincsenek számokkal jellemezhető megkötések. A verselés alapja inkább a mondattani, semmint a fonológiai ismétlődés; az utóbbi – ha van – az előbbinek kivetülése, következménye. A rímelés véletlenszerű és morfemikus.

A második a szótagszámláló (Lotz 1976, 238), melyben a magánhangzók – a magyarban csak magánhangzók képeznek szótagot – számának szabályszerű ismétlődése teszi a versmértéket. A szótagszámláló verselést a legtöbb kutató régebben hangsúlyos-ütemesnek nevezte, újabban ütemhangsúlyosnak, jogosan, mert a számtanilag szabályozott szótagcsoportok élén álló magánhangzó rendre súlyt kap. (Magánhangzó és szótag kapcsolatához lásd Mártonfi 1980, 205; Angoujard, 1997, 23–24.) A szótagszámláló verselés a Duna-menti ritmusföldrajzi egység sajátja, nem csak a magyaroké (Lotz 1976, 238). Valószínűleg a középkori liturgikus énekek nyomán alakult ki, de még a szótagszámlálást nélkülöző típusnál sem kell kereszténység előtti eredetet feltételeznünk (Horváth 1991, 171–185). A szótagszámláló verselés általában együtt jár a rímmel, mely a vizsgált korszakban szinte kizárólag (a későbbi Balassi kivételével) morfémarím; hatóköre egy versszak.

A harmadik változat az időmértékes, mely a hosszú és rövid szótagok szabályszerű (ókori mintákon alapuló) ismétlődésén alapul. Kombinálható a szótagszámlálóval – ez lesz az úgynevezett „szimultán” verselés – és a rímmel, de ezek a lehetőségek jobbára csak korszakunk után válnak valóra.

A negyedik feladja mind e hagyományos megkötéseket, és másokkal, gyakran szinte hagyománytalanokkal helyettesíti őket; ez lesz a szabadvers.

A szerkezeti minimum: szótagszámlálás

A szótagszámlálás elválaszthatatlan a számlálásra való képességtől. Egy elvont mintának a versre való ráalkalmazását jelenti, megfogalmazható, sőt kiszámolható szabályt. Mint merev magánhangzórács, a kompozíció felé tett egyik első lépésnek tekinthető. Bőven a nyelvemlékes korban jelenik meg, mindjárt meglátjuk, milyen időbeli eloszlás szerint.

Az első osztályba, a csak mondattani ismétlődések nyomán versnek minősülő szövegek közé 41 mű tartozik, ennek többsége 1536 előtti, 22 darab – és csak 16 keletkezett 1536 után.

Az első és második között felállítunk egy átmeneti csoportot, a szótagszámláló irányultságú versekét. Itt az egyes verstani egységek magánhangzóinak száma ingadozást mutat, de nem egészen zagyván ingadozik, hanem egy-egy meghatározott szám körül. 69 ilyen átmeneti szövegünk van, ebből 1536 előtti 33 darab, 1536 utáni 35.

A szótagszámláló osztályba való 43 korai, 1536 előtti darab, az 1537–1600 közötti Az 1. ábra az 1536-os év fontosságát mutatja a szótagszámlálás történetében. A függőleges tengely az előfordulások számát mutatja. A három-három oszlop közül az első mindig a szótagszámlálás előtti verstípus gyakoriságát jelöli, a második a csupán szótagszámláló irányultságúét, a harmadik pedig a valódi szótagszámlálóét.

Az 1. ábra az 1536-os év fontosságát mutatja a szótagszámlálás történetében. A függőleges tengely az előfordulások számát mutatja. A három-három oszlop közül az első mindig a szótagszámlálás előtti verstípus gyakoriságát jelöli, a második a csupán szótagszámláló irányultságúét, a harmadik pedig a valódi szótagszámlálóét.

Nagyobb szerkezeti egységek: izoszabály Összefoglalva: a szótagszámlálás korábban sem ismeretlen (megvan már a Sabác viadalában is, 1476 után), de egyértelműen a második (1537–1600 közötti) időszakban válik a magyar verselés uralkodó megkötésévé. Izometrikusak azok a versszakok, amelyeknek minden sora ugyanannyi szótagból áll; heterometrikusak azok, amelyeknek van olyan soruk, amely nem azonos szótagszámú az összes többivel. Kvázi-izometrikusak azok a strófák, amelyek egész számú, verstanilag egyforma heterometrikus (többféle szótagszámú sort tartalmazó) egységekből épülnek fel, ezek a heterometrikus egységek viszont egymással izometrikusak. A kváziizometrikus strófa izometrikus lenne, ha heterometrikus alkotórészeit verssoroknak tekintenők.

Teljes indukcióval bizonyítható, hogy – függetlenül az indítósor szótagszámától – minden nagy gyakoriságú, 16. századi magyar strófaszerkezet izometrikus vagy kvázi-izometrikus. Egyszerűbben: a 16. századi magyar szótagszámláló verselésben mindig annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy a következő verssor ugyanolyan szótagszámú lesz, mint az előző sor volt. Ezt a törvényszerűséget, mely alól csupán egy kivétel van, az egyféleség szabályának, röviden izoszabálynak nevezzük (Horváth 1991, 167).

Az izoszabály nemcsak a szótagszámokra, hanem a rímekre is érvényes. Mindig annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy a következő verssor ugyanolyan rímű lesz, mint az előző sor volt.

És ráillik a versszakokra is: a következő versszak szótagszám-és rímszerkezete ugyanolyan lesz, mint az előző versszaké volt. A magyar költészetben – szemben a nagy nyugati nyelvek líráival – általában minden versszak végén nyugodtan elfelejthetjük a strófa rímeinek fonetikai tartalmát, hiszen a következő strófa úgyis elölről fogja kezdeni a rímépítkezést (Horváth 1991, 170).

Az izoszabály kezdetéül nem okvetlenül szükséges feltételezni egy ősi, finnugor ismétlődéspoétika hatását, hiszen a latin nyelvű klerikus (liturgikus és vágáns) költészet befolyása jól bizonyítható. Az izoszabály történetének vége pedig egyelőre nem látható. Ha rápillantunk például József Attila 1937-ben szerzett verseinek formakincsére, megállapíthatjuk, hogy közülük simán izostrofikus 32 darab (egy pedig egyszerűen izorímes), strófaközi szerkesztés nyomait mutatja, de alapjában izostrofikus 4, és csupáncsak 16 darab sorolható a heterostrofikus, az egyáltalán nem strofikus, valamint az időmértékes versek osztályába.

A strófaépítés minimuma: az izoszabály haranggörbéi

A strófák sorainak száma nem tetszőleges.Az egyforma rímű (izorímes) sorokból felépülő versszaknak kialakul egy – úgyszólván – eszményi mérete. Ezt az előfordulások jellegzetes harangeloszlásáról olvashatjuk le (2. ábra). A vízszintes tengely itt a versszak a-rímeinek számát mutatja:

2. ábra

A rímek alapján a négysoros strófa a legközönségesebb, de a háromsoros sem ritka. Hasonló eredményt kapunk, ha a viszonylag rövid (7–13 szótagos) sorokból felépülő izometrikus versszakokat tekintjük át. A 3.ábrán a vízszintes tengely a verssorok számát, a függőleges ismét az előfordulásokat mutatja:

3. ábra

A leggyakoribb tehát itt is a négysoros. A hosszú (14–19 szótagos) sorokból álló izometrikus strófák legtöbbje viszont már csak háromsoros. A sorok szótagszámának növelésével tehát csökken a strófa sorainak száma. Megfogalmazható lenne egy jóslásra is alkalmas szabály az eszményi strófaterjedelemre.

A HIERARCHIKUS STRÓFAÉPÍTÉS FELÉ: KÜZDELEM AZ IZOSZABÁLY ELLEN

Az izoszabály egyhangúságát alig töri meg a Vadai István felismerte, úgynevezett + 1-eljárás, amikor a verstani egység záróeleméből a költő eggyel többet alkalmaz (Vadai 1991). Szigeti Csaba azon sajnálkozik, hogy a régi magyar költészetre általánosan jellemző aa-rímnyitás egyáltalán nem kedvez annak, hogy a költő megkomponálja a versszakot (Szigeti 1993). Megállapítja, hogy a hierarchikus strófaépítést lehetővé tevő, termékeny ab-rímnyitás inkább a nagy nyugati nyelvek líráira jellemző. A vesztő aa-kezdés ugyanakkor nem kizárólag magyar jelenség. Szigeti kezdeményezése nyomán Valentyina Blokh áttekintése feltárja, hogy a hierarchizálatlan aa-kezdés Kelet-és Közép-Európa nyelvei között nem ritka (Szigeti 1993, 63–69; Blokh 1997). Szigeti az RPHA segítségével arra a megállapításra jut, hogy az első magyar ab-t Balassi írja (1589–1590), mégpedig úgy, hogy strófája dantei módon, előírásosan „kéttömbű” is, az a és b elemekkel való játék után megjelenik a c:

a Szít Zsuzsánna tüzet

b Szivemből magára,

a Cupidóval üzet

b Szerelme dolgára,c Mert kis szája,

c Szép orcája,

c Mint pünkösdi új rózsa,

c Fényes haja

c Nap csillaga

c Vagy sárarany sárgája,

c Vékony derekacskája.

A kezdeményező tehát Balassi, de az ab-nyitás majd csak Szenci Molnár Albert Psalteriuma (1607) nyomán, nagy sokára fog elterjedni, folytatja Szigeti (58).

1536 előtt a magyar költészetben c elem nincs. Ha most az 1537–1600-as időszakban Balassi és Szenci Molnár előzményeit keressük, egyelőre ne ragaszkodjunk az ab-megnyitáshoz–elégedjünkmega c elemstrófabeli megjelenésével, a versszak bonyolultabbá válásának e minimumával.

A c elemet feltüntető strófák – ha a 16. század második felében és végén tevékenykedő nevezetesebb lírikusoknak, Balassinak, Bogáti Fazakas Miklósnak, a Balassikör tagjainak és a korai utánzóknak (Rimay János, Nyéki Vörös Mátyás, Thyrsis [Széchy Tamás?], Gyulai Márton) teljesítményét a vizsgálatból kirekesztjük – nincsenek valami sokan. Még kevesebb marad, ha az ál-c-elemes szövegeket is elhagyjuk (Pesti Gábor, a század végén Ádámi János és Magyari István s több Névtelen): amikor a c elem alkalmazására nem a kompozíció igényessége, hanem az izorímes aa-sorozatokba becsúszott hiba (feltehetően szerzői figyelmetlenség vagy feledékenység) folytán került sor.

A maradékból vannak olyan darabok, amelyeknek esetleges idegen nyelvű mintáit nem sikerült azonosítani. A korai „Ó, kegyes Szűz Mária, te vagy szép, tiszta rózsa” ilyen, továbbá a 17. századi, de hagyományőrző Batthyány-graduál négy – talán 16. századi – éneke.

Dóczy Zsuzsanna századvégi éneke zsoltárfordítás, és általában azok a német gyülekezeti énekekből magyarra átdolgozott c-s versek. Az irodalmi minták Luther Márton, Paul Eber, Nikolaus Hermann, Erhard Hegenwald ab-nyitású, c-elemes költeményei. A forma magyar változata nem egy csapásra, Balassival, illetve Szenci Molnárral jött létre. H. Hubert Gabriella végigkíséri például Luther Christ lag in Todesbanden kezdetű énekének útját a magyar irodalomban (H. Hubert 2004, 151). Az első fordítás Gálszécsi István énekeskönyvében jelenik meg (Krisztus a mi bűneinkért meghala), a korszakhatárul választott 1536-os évben, s aztán még számos alkalommal. Egy 1602 és 1614 közé keltezhető – konzervatív, lényegében csakis 16. századi anyagot közlő – bártfai énekeskönyvben az ének gyökeresen átdolgozott, abab-rímeket alkalmazó fordítása bukkan fel (Krisztus halálnak torkába). Az énekeskönyvnek a verskompozíció kialakulása szempontjából is „fontos újítása, hogy a legtöbb helyen nem folyamatosan szedve, hanem verssorokra tördelve adja az énekeket” (RMNy 965). Az Eperjesi graduál aztán az 1630-as években már Serédi Jánosnak az ottani gyülekezet igényeihez szabott, tartalmilag pontosabb és formahű, ab-nyitású és c-elemes műfordítását közli (Krisztus halál fogságába).

VERSKOMPOZÍCIÓ VAGY IZOSZABÁLY

Az izoszabály lehetetlenné tette, hogy magyar nyelven is kialakuljanak a nyugati reneszánsz lírák jellegzetes, hierarchizált, terjedelmileg zárt kompozíciói, aminő a szonett. A késői Balassi egy versszakos költeményeivel nem ebbe az irányba indul el. Az a6a6b7c6c6b7d6d6b7 szerkesztmény kvázi-izometrikus és kvázi-izorímes. Végső soron felfogható belső rímű a19a19a19-nek is; három egyforma darabnak.

A nyugati reneszánsz lírák másik jellegzetessége az ókori időmértékes verselés utánzása népnyelven. Amott ez a divat gyorsan elmúlik, mivel az ismertebb nyugat-európai nyelvek egyikében sem független egymástól hosszú és rövid, illetve hangsúlyos és súlytalan magánhangzók szembenállása (Horváth 2004, 189). Az ógörögben, latinban, magyarban viszont a hosszú magánhangzók nem okvetlenül viselnek egyúttal súlyt is, s a rövidek nem okvetlenül súlytalanok. Az erasmista Sylvester János disztichonjai, melyek alig 5 évvel Pesti Gábor Esopusa után, 1541-ben jelennek meg, ezért bizonyulnak sikeres újításnak. Súly és tartam szimultaneitásán, kettős rendszerén fog alapulni a magyar versbeszéd legelfogadottabb hagyománya, mely az 1760-as évektől máig nem akad versenytársra. S épp ugyanezen, súly és tartam kettős rendszerén alapul majd a magyaros hangzású zenei ritmus is, mely szintén az 1760-as években, a verbunkossal kezdődik (Horváth 2000).

Igaz, hogy a magyar lírai versek megkomponáltságának foka általában szegényesebb, mint a nagy nyugati nyelvek líráiban tapasztalható. A magyar versbeszéd megkomponáltságának foka viszont – legalább a legjellegzetesebb, ma legnagyobb hagyományú esetben, a hangsúlyt és a sylvesteri időmértéket kombináló, bimetrikus vers esetében – sokkal gazdagabb és bonyolultabb, mint a nagy nyugati nyelvek líráiban. Ez az arabeszkszerű kompozíciós elv, mely nem felfelé, hanem lefelé építkezik, nem a nagy versépítményre, hanem a vers hangzó anyagára irányul, nem ütközik össze az izoszabály máig ható hagyományával.

HIVATKOZÁSOK

Ács Pál (1982) „A magyar irodalmi nyelv két elmélete: az erazmista és a Balassi-követő”, Irodalomtörténeti Közlemények 86: 391–404.

Angoujard, Jean-Pierre (1997) Théorie de la syllabe, Paris: CNRS Éditions.

Balázs Mihály (1998) Teológia és irodalom. Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei, Budapest: Balassi.

Blokh, Valentyina (1997) Acomparative analysis of poetic for msinold Hungarian, Polish, and Croatian poetry, CEU szakdolgozat 1996/4.

Horváth Iván (1991) A vers, Budapest: Gondolat.

Horváth Iván (2000) „Magyar ritmus”, Alföld 51 (2): 3–21.

Horváth Iván (2004) Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Budapest: Akadémiai.

H. Hubert Gabriella (2004) A régi magyar gyülekezeti ének, Budapest: Universitas.

Keserű Bálint (1982) „Christian Franckens Tätigkeit im ungarischen Sprachgebiet, und sein unbekanntes Werk. Disputatio de incertitudine religionis Christianae” in Dán Róbert– Pirnát Antal (eds.) Antitrinitarianism in the Second Half of the 16th Century, Budapest– Leiden: Akadémiai, 73–84.

Lakó Elemér (összeáll.) (1997) The Manuscripts of the Unitarian College of Cluj/Kolozsvár in the Library of the Academy in Cluj-Napoca, I–II, Szeged: k. n.

Lotz János (John) (1976) Szonettkoszorú a nyelvről, Budapest: Gondolat.

Mártonfi Ferenc (1980) „Nyelvészet és verscsinálás”, in Horváth Iván–Veres András (szerk.)

Ismétlődés a művészetben, Budapest: Akadémiai, 191–243. PirnátAntal(1961) Die Ideologiedersiebenbürger Antitrinitarierinden 1570er Jahren, Budapest: Akadémiai.

Pirnát Antal (1971) „Arisztoteliánusok és antitrinitáriusok”, Helikon 17: 363–392.

Rimay János (1955) Összes művei, Eckhardt, Sándor (kiad.), Budapest: Akadémiai.

RPHA= Répertoi redelapoésie hongroi seancienne, Horváth Iván (főszerk.), H. Hubert Gabriella (szerk.), Font Zsuzsanna–Herner János–Szőnyi Etelka–Vadai István (munkatársak), Gál György–Vadai, István–Karsai Róbert (programozás), adatbázis: http://magyar-irodalom.elte.hu/repertorium/, © 1979–2001 és kézikönyv: I–II, Paris: Éditions du Nouvel Objet, 1991.

Sidney, Philip (1975) [1602] „A költészet védelme”, Molnár Katalin (ford.), in Horváth Iván (szerk.) Francia és angol poétikák, 1392–1603, Szeged: JATE, 53–127.

Szczucki, Lech (1980) Két XVI. századi eretnek gondolkodó (Jacobus Palaeologus és Christian Francken), Varsányi István–Schulek Tibor (ford.), Budapest: Akadémiai.

Szigeti Csaba (1993) A hímfarkas bőre, Pécs: Jelenkor.

Vadai István (1991) „Metrikai határjelölések a régi magyar versben”, Irodalomtörténeti Közlemények, 95: 351–369.