Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

22. fejezet -

22. fejezet -

A PÁLOS RENDTÖRTÉNET

(…) capsas seu scrinia et arcas indagaram

(az irattartókat vagy ládákat és a szekrényeket átkutattam) (Gyöngyösi 1988, 33).

A 13. század második felében a Magyarországon szétszórtan élő remetecsoportok egyesülése révén létrejött a pálos rend, amely a Mohács előtti korszak történelmének meghatározó tényezője lett. A címben szereplő két évszám jól ismert a magyar történelemben: olyan események időpontjai, amelyek az ország és ezen belül a pálos rend további sorsára meghatározóak lettek.

A Vitae fratrum eremitarum ordinis sancti Pauli primi eremitae, vagyis Az első remete Szent Pál rendjén lévő remete testvérek élete, röviden a pálos rendtörténet a Mohács körüli években keletkezett, és csak 1526-tal kapcsolatban olvasható benne egy megjegyzés (Gyöngyösi 1988, 199). Buda elestére pedig azért kell mégis ebben az összefüggésben utalnunk, mert ez a tény gyorsan és erőszakosan tört meg egy hosszú fejlődést, és nem engedte, hogy a középkori pálos rendi központ, Budaszentlőrinc 1526-i szeptemberi feldúlása után a Vitae fratrum tovább írt, ,,kortörténeti” fejezetei irodalmilag szabályosan érjenek véget (Gyöngyösi 1988, 177–204). A művet szerkesztő pálos szerzetes tolla a hányattatásban elkallódott, amint munkája fő támaszai, a forrásokat biztosító levéltár és könyvtár is a tűz martalékává lett.

A Vitae fratrum műfaja a történetíráson belül elhelyezkedő rendtörténet. Tárgya a rend kialakulása és elterjedése a rend legfőbb vezetőinek hivatali ideje szerinti csoportosításban, valamint a rend élete szempontjából fontos események számbavétele. A szoros értelemben vett rendtörténet szigorúan követett fonala a 15. század utolsó évei tárgyalásakor megszakad, ezután egységes válogatási és rendezési szempont már nem érvényesül.

A Vitae fratrum szerzőjének Gyöngyösi Gergely volt általános perjelt (prior generalis, 1520–1522) tekintjük, aki a mű első és egyben nagyobbik részét a prológussal együtt megírta. Gyöngyösi Gergely 1528-tól haláláig (legkésőbb 1532 ig) dolgozhatott a kéziraton. A Vitae fratrum előszavában még ő maga említi, hogy az előkészítő munkálatok Dombrói Márk (15. század vége, †1508; Vitae fratrum 1988, 167) majd később Zalánkeményi János (1510-es évek) nevéhez fűződnek. Az ő adataikat Gyöngyösi nyilvánvalóan szervesen beépítette a véglegesnek szánt fogalmazatba. A rendtörténetben, többnyire az egyes fejezetek elején, Gyöngyösinek tulajdonítható disztichonok is olvashatók: ezek az adott fejezet rövid tartalmi összefoglalását adják. Rendtársai fontosnak ítélt irodalmi tevékenységéről is megemlékezik Gyöngyösi: ezek az adatok felbecsülhetetlen értékűek a középkori magyar rend-, irodalom-és spiritualitástörténet számára, még akkor is, ha az említett művek java része mára elveszett. 1496 után, 1500 táján az elbeszélés jellege gyökeresen megváltozik. Emiatt fel kell tételeznünk, hogy más vette át Gyöngyösitől a munkát. A szerkesztő személyének változásával magyarázható csak, hogy az 1496–1500 közti évek bemutatása teljességgel hiányzik. A rendi krónika közvetlen folytatójának neve ismeretlen, a későbbi általános perjel, Hadnagy Bálint azonban 1537-ben bizonyosan dolgozott a kéziraton.

A Vitae fratrum, a pálos rend középkori történetének elbeszélése gondosan fogalmazott prológussal kezdődik. Gyöngyösi már komoly ,,külföldi” irodalmi terméssel a háta mögött, írói tapasztalatok birtokában fogott hozzá hivatalviselése idején az elődei által megkezdett anyaggyűjtés folytatásához, amihez alkalmat a monostorok kötelező perjeli látogatása (visitatio) nyújtott. Elődei rendtörténeti készülődései jelentik azt a megtalált kincset, amelyet Gyöngyösi teljesen kiaknáz. Hivatalának 1522-ben történő kényszerű (betegsége miatti) letétele után – pár éves szünet elteltével – a megírás és az egybeszerkesztés Gyöngyösire várt. A Vitae fratrum elé írott prológusában nagyon sok kötelező prooemium-tartozékra lelünk; ezt az írást tartjuk a legszebben kidolgozott, érett prológusnak Gyöngyösi írói śuvre-jében. Az oklevelek bevezető részében (arenga) rendszerint igényesen megfogalmazott toposzokat, vagyis sok helyen alkalmazható általános megállapításokat találunk, amelyek a Vitae fratrum prológusa mellett nem egy ,,valódi” irodalmi műben is még fellelhetők. Az okleveles gyakorlatban járatos Gyöngyösi tudta, hogy a mulandóság hatásos ellenszere az események írásba foglalása. Ennek érdekében vagy saját emlékezetére, vagy egy formuláskönyvre – ennek úgyis kellett lennie az általános perjel közelében titkárának (sociusának) keze ügyében –, támaszkodhatott műve összeállításakor. Világosan kijelöli a feldolgozandó kört: a magyar, a német és a horvát monostorok történetét kutatta, amikor hivatalos vizitációs útjai során okleveleket jegyzetelt ki, és egyéb, ,,házi” adatok után nyomozott. Az irattartókat három néven is említi közvetlenül egymás után (capsa, scrinium, arca): ezzel nem három különböző fajta szekrényre akart utalni, hanem azt kívánta hangsúlyozni, hogy az anyaggyűjtés során mindent átnézett, a teljességre törekedett. Ennek az előmunkálatnak az eredménye az az ,,Inventarium omnium privilegiorum” elnevezésű regesztagyűjtemény, amelyet ma a budapesti Egyetemi Könyvtár őriz (Sarbak 1989). Megtalálható a prológusban az éjjel, gyertyafénynél végzett munka toposza, valamint az, hogy a saját szellemi terméknek tekintett művecskét (tractatulus) a szerző természetesen csak a szerénységet kötelezően hangsúlyozva bocsáthatja útjára.

A mű prológusából félreérthetetlenül kiderül, hogy Gyöngyösi korának látásmódja szerint az általános perjelek tevékenységében látja azt a rendező elvet, amely meghatározza a rend életét, és a szerző e szerint is halad előre a történet megírásában. Érdemes figyelni a prológus hosszú befejező mondatának mesteri szerkesztési arányaira: az elején szerényen megnevezi a munkáját: „hunc tractatulum”, a mondat közepének hangsúlyt ad teljes nevének szokatlan kiírásával: „ego frater Gregorius”, az állítmány pedig az utolsó helyen áll: „continuabo”. Saját szerepének említése mellett éppen ezen a kiemelt helyen elődei előkészítő munkájáról sem hallgat Gyöngyösi. Biztosra vehető, hogy a prológusokat általában a mű egészének vagy nagyobb részének elkészülte után írták meg végleges formában a szerzők. Mai állapotában befejezetlennek kell tartanunk a pálos rendtörténetet; tekintettel arra, hogy a vélhető szerzői példány elveszett, nem tudjuk egészen pontosan meghatározni, milyen készültségi fokozatban lehetett a mű, amikor Gyöngyösi megírta hozzá fino-man megmunkált prológusát.

A Vitae fratrumban az a rendtörténeti tudás tükröződik, amely a 16. század elején a rend vezetésének birtokában volt, emellett azonban tetten érhető az is, hogy milyennek szerették volna láttatni rendjük korai történetét. A rendi közös emlékezet természetesen a kezdetekig ekkor már nem nyúlhatott vissza, és a számukra is hiányzó forrásokat természetes módon a szerzetesi irodalom toposzaival pótolták. Ez az első idők vezető pálosainak sematikus ábrázolásában figyelhető meg: egyéni vonásaik a jó szerzetes általános ismérvei személyes jegyek nélkül.

A rend tekintélyének növelése érdekében a Vitae fratrum hangsúlyozza a remeteélet régiségét Magyarországon. Szent István korában Gellért volt az első, aki a Bakonyban a vita heremiticát választotta, míg a királyi kegy csanádi püspökké nem emelte, majd Salamon király idejében Vác remete élt azon a helyen, ahol a róla elnevezett várost Géza megalapította. Ezek az adatok nem a rendi hagyományból származtak, hanem tudós kutatásból, Thuróczy János művéből, a Magyarok krónikájából (Chronica Hungarorum) kerültek ide. Ezután következik az első monostor, a Pécs melletti Patacs megszervezése. Az itteni remetéknek Bertalan, pécsi püspök adott modus vivendit a 13. század derekán. Mindenképpen feltűnő, hogy a rendtörténetben említett patacsi pálos monostor, az első a pálos monostorok sorában, a későbbiekben nem jutott semmiféle vezető szerephez a rend életében. Gyöngyösi megemlíti még a veszprémi és az egri püspökség területén élő remetéket is, akik idővel szintén kapcsolatba kerültek egymással.

Özséb (Eusebius) volt esztergomi kanonok személyéhez köti Gyöngyösi és vele együtt a 15. és 16. századi rendi köztudat a rend megalapítását, jóllehet tudatában voltak annak, hogy nagyjából egy időben, több helyen próbáltak a remeték valamiféle szabályozott egységre lépni egymással, nem utolsósorban a IV. lateráni zsinat rendelkezéseinek szellemében. A régiség bizonyítása mellett azonban határozott arcvonásokkal rendelkező alapítót is kellett találnia Gyöngyösinek és kortársainak, és erre Özséb mint példás életű és művelt esztergomi kanonok kiválóan alkalmas volt. Ennek megfelelően a Vitae fratrum hosszú fejezeteken keresztül (5–13. fejezet: Gyöngyösi 1988, 38–47) ecseteli Özséb gyermekkorát, életét esztergomi kanonokként, majd a magány felé fordulását, és azt a sugárzó hatást, amelyet környezetére gyakorolt: mindenkivel szeretettel beszélt, mindenki gondját magára vette. A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy Gyöngyösi Gergely római perjelsége idején (1513–1520), 1516-ban Remete Szent Pálról tíz beszédet állított össze, és ezeket nyomtatásban közreadta (Gyöngyösi 1516; Weinrich 1998, 140–142; Sárközy 2001). Ebben olvasható egy rövidre fogott rendtörténet, elsősorban a római, tágabban értelmezve a külföldi közönség tájékoztatására. Érdekes, hogy ebben Gyöngyösi nem beszél Özséb esztergomi kanonokról, pedig ha személyhez tudta volna kötni a rendalapítást, akkor ezt biztosan megtette volna. Jó tíz évvel később és már itthon a Vitae fratrum szerkesztésekor ezzel szemben már egy határozott Özséb-portréval találkozunk.

Özséb Esztergomtól nem messze, a Pilis nyugati lábainál, a mai Klastrompuszta helyén felépítette a Szent Kereszt monostort. Varsányi István tizennégy soros hexameterben énekelte meg a következő fejezetben az alapítót, akire a környék remetéi mint vezetőjükre tekintettek:

Vir sacer hanc heremita Eusebius atque sacerdos

Sub titulo tandem Sanctae Crucis extruit aulam.

Mox ad eum fratres specubus fluxere relictis,

Caeperuntque simul claustralem ducere vitam.

Itt a kegyes remeténk s papi férfi, Özséb, alapítja

Végre a rend házát, s a keresztnek szent neve címe.

Lassan a testvérek barlangjukat elhagyogatják,

S kezdnek együtt szigorú szent zárdai életet élni.

(Gyöngyösi 1988, 43; Csonka Ferenc fordítása)

Varsányiról ez az egyetlen adatunk: nevének feltüntetése csak azt jelentheti, hogy tőle ezt az egyetlen verset iktatta ide Gyöngyösi.

Nagyon ügyes és hatásos eljárásnak kell tartanunk a versbetétek kellő elhelyezését a szövegben, legyen szó akár saját, akár idegen szerző alkotásáról. A fejezetek elé és néhány esetben a fejezetek szövegébe illesztett betétek szerzőjének Gyöngyösit kell tartanunk, hiszen minden más esetben feltünteti, hogy kitől származik az idézett vers. Az imént említett Varsányi Istvánon kívül még Csanádi Albert (Tarnai–Csetri 1981, 32–35) két himnusza (Gyümölcsoltó Boldogasszonyról és az angyalokról, Gyöngyösi 1983, 207–214) mellett bizonyára nagy becsben állhatott a pálosok előtt Bohuslas Hassensteynius ŕ Lobkowitz, aki 1502-ben vagy 1503-ban látogathatott Budaszentlőrincre, és egy epigrammában énekelte meg Remete Szent Pál márvány síremlékének páratlan szépségét: Gyöngyösi jó érzékkel illesztette be a tízsoros disztichont a Vitae fratrum megfelelő helyére (Gyöngyösi 1988, 151–153).

Itt kell megemlíteni, hogy a versben való kifejezési mód – ezek szerint – nem állt távol pálosainktól: verselt tehát a sokoldalú író Gyöngyösi Gergely, Csanádi Albert, Varsányi István, Hadnagy Bálint (talán az ő verse a leggyengébb), és az az ismeretlen pálos, aki Remete Szent Pál officiumát összeállította. A fönnmaradt verses emlékek színvonalát megítélhetjük, de emellett a Vitae fratrumból értesülünk egyéb írásokról is, amelyek elvesztek, de említésük nélkül nem lenne teljes a pálosokról kialakított irodalomtörténeti képünk.

A mű létrejötte vizsgálatánál nem szabad elfelejteni, hogy versek csak a Gyöngyösi Gergely által megszerkesztett részben találhatók. Tehát Gyöngyösi tevékenységének határait az utolsó vers és az első ,,hiányzó” vers körül vagy között kell keresnünk. Ezután Bódog (IV.) Miklós generalátusáról (1500–1504, Gyöngyösi 1988, 159) csupán egy elég rövidre fogott fejezetből értesülünk. Ha e részletet összevetjük a többi, teljesen kidolgozott fejezettel, akkor igazán szembetűnőek a hiányosságok: mintha a források feldolgozása még nem fejeződött volna be, és talán ezért maradhatott el Gyöngyösi bevezető disztichonja is. Mindezekből levonható az a következtetés, hogy Gyöngyösi szerkesztői, írói munkájában idáig jutott el.

A Vitae fratrum fejezetei meglehetős szabályossággal a következőképpen épülnek föl. A tárgyalt események sora az általános perjel hivatali ideje szerint tagolódik. Általában a hivatalra történő megválasztás éve ad címet a fejezetnek. Maga a textus az általános perjel jellemzésével kezdődik. Ezt követi az adott időszakban hozott fontos rendi döntések és események (incidentia) ismertetése. Gyöngyösi kiemeli azoknak a szerzeteseknek a nevét, akik követésre méltó erényes életükkel érdemesek az utókor csodálatára, ám azokról sem hallgat, akik szégyent hoztak a rendre. A rendtörténet meghatározó eseményeit is ebben a keretben adja tudtunkra. A következő néhány kiragadott példa érzékelteti ezek sokféleségét. A 13. századi püspöki életszabályok (modus vivendi) helyett Gentilis pápai követ engedélyezi számukra 1308-ban a Szent Ágoston-féle regula szerinti életet, húsz évvel később az általános perjel választását szabályozza a pápa, majd 1377-ben XI. Gergely a Szentszék joghatósága alá vonja őket. A különböző helyen lévő alapításokról folyamatosan tudósít a rendtörténet. A rend terjeszkedése mellett a rendi öntudat megerősödését is nyomon követhetjük, különösen Remete Szent Pál testereklyéinek megszerzése kapcsán. A Velencéből 1381-ben kalandos körülmények között elhozott és a budaszentlőrinci rendi központban (monasterium principale) lévő sír körül kialakuló kultusz ápolása és a Remeteszent segítségével megtörtént csodás gyógyulások (miracula) jegyzékbe vétele és 1511-ben nyomtatásban való közzététele ennek jegyében értékelendők (Sarbak 2003).

A rendtörténet tárgyalása során a 15. és a 16. század fordulója körül észrevehető törésen lehet ugyan csodálkozni, ám a helyzetet közelebbről szemügyre véve magyarázattal is szolgálhatunk. A jelenkorhoz, vagyis a 16. század elejéhez közeledve a feldolgozásra váró ismeretanyag szinte az áttekinthetetlenségig megsokasodik. Hiányzik a kellő történelmi távlat, amely az anyag megfelelő helyre való besorolását és értékelését biztosítaná. Emiatt kerülnek előtérbe a határozott és egyéni vonásokkal, komoly kisugárzással rendelkező rendi vezetők aprólékos jellemrajzai, amelyek mellett a köztörténet eseményei szinte eltörpülnek. A Mohács előtti évtizedek novíciusait igazán ezek a nagy öregek vezethették be példamutatásukkal a rendi életbe. A rendtörténet ilyen megformálása is a rendi élet megújításának szolgálatában állt. Tehát a feltorlódott, a tárgyalásra váró anyag mennyiségéből és sokszínűségéből következőleg maradhatott el a 16. századi események osztályozása és arányos elrendezése. A Szombathelyi Tamás (1476-tól; Gyöngyösi 1988, 127–132) és Zalánkeményi Péter (1488-tól; Gyöngyösi 1988, 141–144) személyes példái – ezeket még Gyöngyösi fogalmazta – után következő fejezet egy része István általános perjel dicséretével nem más, mint Gyöngyösi Epitoma című munkájának egyik ide illesztett fejezete. A rendtörténet innen már a continuator munkája. István perjel utolsó – szintén tanulságos – napjait a szemtanú Hadnagy Bálint írta le, amint erre a szöveg utal is. Bár félreismerhetetlen a törekvés az előző tárgyalási rend fenntartására, a végeredmény más lett: nincsenek versek a fejezetek élén, feltűnően megrövidülnek az általános perjelek rajzai, és ezzel párhuzamosan a korszak ismert, valamilyen szempontból kiemelkedő pálosai rövidebb-hosszabb leírásban lépnek elénk. Hadnagy Bálint 1511-ben, Velencében jelentette meg a Remete Szent Pál közbenjárására végbement csodás gyógyulások (miracula, mirákulumok) hivatalos budaszentlőrinci jegyzékéből készített kivonatát. Nyilvánvaló, hogy a rendi vezetés újító és a rendet erősítő törekvéseinek szolgálatában történt ez, és ennek a mirákulumok jelentőségét hangsúlyozó szemléletnek a lecsapódását látjuk a Vitae fratrum utolsó, irodalmi szempontból szerkesztetlen lapjain, ahol néhány mirákulum és exemplum is olvasható.

Stílus szempontjából sem egységes mű a Vitae fratrum, de ez magától értetődő jelenség a latin irodalomban. Az emelkedett stílus jegyeit figyelhetjük meg a gondosan fogalmazott, rejtett idézeteket magában foglaló prológusban, ahol a szerzőnek a műfaj szabályai szerint grammatikai és irodalmi jártasságát magas fokon kell bizonyítania. A szép és bonyolult fogalmazású előszó az egész mű megítélésében döntő szerepet játszik, mert a szerző tehetségének ez a leghívebb tükre. Gyöngyösit a Vitae fratrum és a többi művei prológusa alapján a legkiválóbb szerzetesi írók közé kell sorolnunk. Ez az emelkedett prológusstílus azonban nem alkalmas arra, hogy egy elbeszélő jellegű rendtörténet végig ennek jegyében íródjon. Az elbeszélés mozgalmassága, a folyamatos olvasás igénye más szintet ír elő az események lejegyzésére. A Vitae fratrum fejezetei a fentebb említett vázra épülnek, ami a nyelvi megformálásban is következetességet, kiszámítható egységességet kíván. A rendtörténet tárgyalása során a bemutatandó anyagnak az egyszerűbb, átláthatóbb fogalmazás felel meg, amely a gördülékenységet és a közérthetőséget biztosítja. Itt nem elvi kérdésekről kell beszélni, mint a prológusokban, hanem egy szerzetesrend hétköznapi életét kell élvezhetően bemutatni. Összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy a műfajnak megfelelő nyelvi elemeket találunk az elbeszélő fejezetekben is. Az elbeszélő latin próza természetesen egyszerűbb nyelvi eszközökkel éri el célját, azaz hogy a rendtörténet színes folyama az élvezetes olvasás révén tegye tökéletesebbé az olvasót. A Vitae fratrumban nincs kifejezett utalás arra, hogy kinek, milyen körnek szánja Gyöngyösi a művet. Tárgyánál és erkölcsnemesítő jellegénél fogva azonban elsősorban pálos rendtársaira gondolhatott mindenki, aki alkotó módon került kapcsolatba a készülő művel. Ezen a szűk körön túl, a nagyobb nyilvánosság elé lépni a 16. század első felében már csak a nyomtatás segítségével lehetett volna. Ám ez a lépés részben sejthető, részben pedig ismeretlen okok miatt elmaradt.

A Vitae fratrum forrásai között a szentírási citátumokat kell első helyen említeni. Különösen a zsoltárokból vett részleteket találjuk meg nagy számban az egész műben, az evangéliumok közül pedig Máté emelkedik ki. Ezek mellett Szent Jeromos különböző írásaiból és Szent Ágoston regulájából vett részleteket is találunk a műben, továbbá középkori szerzők, köztük Alanus ab Insulis és Clairvaux-i Szent Bernát szerepelnek néhány idézettel. Gyöngyösi a saját maga által összeállított kéziratos Inventariumra és az 1510-es évek második felében Rómában kiadott Directorium című munkájára (Tarnai–Csetri 1981, 27–29), valamint a rendi statútumok általa megszerkesztett magyarázataira utal. A köztörténet eseményeire vonatkozóan Thuróczy Jánosra hivatkozik, akinek A magyarok krónikája című műve 1488-ban jelent meg nyomtatásban. A belőle vett adatok és a rá való hivatkozások alapján a mű egy példányának ott kellett lennie Gyöngyösi keze ügyében. Tartalmi egyezések mellett a fejezetcímek rendszere és a mű beosztása is hatással volt a pálos szerzőre. Forrás megnevezése nélkül pedig a devotio moderna legismertebb alakjának, Kempis Tamásnak az írásaiból találunk majd egytucatnyi alkalommal a 15. századi magyar pálos vezetőkre alkalmazott jellemzéseket.

A rend sorsába enged némi bepillantást a mű kézirati hagyományozódásának futólagos áttekintése. Ismeretes, hogy a rendi szabályok (constitutiones) értelmében minden monostornak kellett rendelkeznie jó néhány könyvvel, köztük a rendtörténet vagy a historia domus naprakész állapotú példányaival. Ez az előírás a kézirat terjedését nyilván nagymértékben elősegítette. A török utáni újrakezdés lendületében, a 17. század végétől egyébként is mozgalmas szellemi életének keretei között megélénkül a pálos renden belül is a történelem, a közös múlt iránti érdeklődés, és ennek köszönhetően sorra születnek a pálos rendtörténeti munkák, amelyek jórészt a Vitae fratrumra és az akkor ismert oklevelekre támaszkodnak (Eggerer 1663). E késői rendtörténeteket korai, tehát a török foglalás előtti időszakra vonatkozó adataikban csak kellő fenntartással szabad felhasználnunk, nem szem elől tévesztve kimondott vagy kimondatlan, ám mindig sokat forgatott forrásukat, a Vitae fratrumot.

Az eredeti kézirat (budapesti Egyetemi Könyvtár Ab 151b), vélhetően Gyöngyösi keze írása, a második világháború vége óta lappang, így a modern kiadás alapjául kizárólag a későbbi másolatok szolgálhattak. Sajnos a Vitae fratrum ma ismert legrégibb kézirata is csak a 17. század első éveire keltezhető. Megbízható másolatának a legkésőbb 1603-ra elkészült és ugyanott őrzött Ab 151c jelzetű kézirat tűnik. Az 1624-ben másolt Ab 151a jelzetű kézirat, továbbá két veszprémi kézirat a 18. század végéről, valamint egy 19. századi, Székesfehérvárott őrzött példány összevetését Hervay Ferenc végezte el. Latin szövegkiadásában a budapesti Egyetemi Könyvtár már említett Ab 151c kéziratának betűhív átirata olvasható, apparátusa pedig feltünteti a fent említett példányok eltérő olvasatait (Gyöngyösi 1988).

Jelenlegi ismereteink szerint a rend történetében nem vetődött fel az igény, hogy a Vitae fratrum nyomtatásban megjelenjen. Ennek részben az lehetett az oka, hogy minden monostornak saját hatáskörben folytatnia kellett a helyi történelem eseményeinek feljegyzését, tehát lezárt kézirat nem jöhetett létre. Toldy Ferenc gondolt a

19. század második felében a Vitae fratrum kiadására az Analecta Monumentorum Hungariae Historica sorozatban; le is másoltatta az Ab 151c példányt az Akadémiai Könyvtár számára, de kiadására mégsem került sor.

A Vitae fratrum utóéletének érdekessége, hogy a magyar fordítás még a latin átirat elkészülte előtt, 1983-ban megjelent a Magvető Kiadónál (Gyöngyösi 1983). A magyar nyelvű kiadvány a pálosok történetébe és mindennapi életébe vezeti az olvasót, az alapos és részletekbe menő kutatás számára azonban csak az első lépések megtételére elegendő; megbízható következtetéseket és pontos adatokat csak a latin szöveg kritikai kiértékeléséből nyerhetünk.

A rend megújítása és a szerzetesi fegyelem megszilárdítása iránti igény a 16. század elején már kitapintható a fennmaradt irodalmi emlékekből. E törekvés legegyértelműbb kifejeződése a rendi statútumok újraszövegezése és magyarázatokkal való kiadása volt Rómában (Declarationes constitutionum) éppen Gyöngyösi Gergely szerkesztésében. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a rendi alkotmányos reform és részben a múlt gondos feltárása egyaránt az ő nevéhez kötődik. A rendi alkotmányhoz található döntésekhez fűzött magyarázatok forrása nagyjából ugyanaz a kör, amelyből a rendtörténet is merítette adatait. Ez ad magyarázatot arra is, hogy a Vitae fratrum miért támaszkodik kifejezetten az oklevelekre mint forrásokra. Liturgikus könyveiket, a többi rendhez és egyházmegyéhez hasonlóan, ekkoriban adják ki nyomtatásban. Ekkor jelenik meg a budaszentlőrinci mirákulumok könyve Hadnagy Bálint szerkesztésében (Sarbak 2003). Előre kell bocsátani, hogy ebben a korban a szerzetesi szakirodalom a nagy irodalom szerves részét képezi, mivel nem a tartalom, hanem a mondanivaló nyelvi kifejezése volt az irodalom feltétele. A hivatalos írásbeliség terméke az oklevél. Ennek tartalmi része szolgál forrásként a rendtörténeti irodalom számára, ezért is hivatkozik a Vitae fratrum annyiszor az egyes monostorokban őrzött oklevelekre.

A Vitae fratrum áttekintése után biztosan állíthatjuk, hogy magyar pálosaink a 16. század első évtizedeiben, legkésőbb Buda elestéig birtokában voltak mindazon szellemi és anyagi feltételeknek, amelyek segítségével rendtörténetüket be tudták volna fejezni, és nyomtatásban közre tudták volna bocsátani. Erre azonban – nyilván számunkra ismeretlen személyi okok miatt is – már nem kerülhetett sor, a történelmi körülmények sem nekik, sem a többieknek nem kedveztek. Külön szerencse, hogy jóllehet a pálosok sorsa 1526 szeptemberében a menekülés lett, a Vitae fratrum kézirata mégsem kallódott el.

HIVATKOZÁSOK

Eggerer, Andreas (1663) Fragmen panis corvi proto-eremitici seu reliquiae Annalium eremicoenobiticorum, Viennae Austriae: Officina Typographica Matthaeus Cosmerovius.

Gyöngyösi Gergely (1983) Arcok a magyar középkorból, Árva Vince–Csanád Béla–Csonka Ferenc (ford.), Budapest: Magvető.

Gyöngyösi Gregorius (1988) Vitae fratrum eremitarum sancti Pauli primi eremitae, Hervay, Franciscus L. (ed.), Budapest: Akadémiai.

Gyöngyösi Gregorius (1516) Decalogus de Sancto Paulo primo heremita, comportatus per venerabilem patrem fratrem Gregorium de Gengyes priorem Sancti Stephani Rotundi in Urbe et correctus per reverendum patrem fratrem Silvestrum sacri palacii magistrum, Roma: Antonius de Asula.

Sarbak Gábor (1989) „A pálos Liber viridis”, in Szelestei N. László (szerk.) Tanulmányok a középkori magyarországi könyvkultúráról, Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 155–167.

Sarbak Gábor (s. a. r.) (2003) Miracula sancti Pauli primi heremite. Hadnagy Bálint pálos rendi kézikönyve, 1511, Debrecen: Debreceni Egyetem.

Sárközy Péter (2001) ,,Roma estpatriaomnium fuitque”. Lászai János erdélyi főesperes síremléke a római Santo Stefano Rotondo templomban, Budapest: Szent István Társulat.

Tarnai Andor–Csetri Lajos (1981) Rendszerek. A kezdetektől a romantikáig, Budapest: Szépirodalmi. (A Vitae fratrum és a Directorium részleteit fordította Déri Balázs.)

Weinrich, Lorenz (1998) Das ungarische Paulinerkloster Santo Stefano Rotondo in Rom (1404–1579), Berlin: Duncker & Humblot.

A fejezet szerzője az MTA–OSzK Res libraria Hungariae Kutatócsoport tagja.